Mesék, szép történetek

Szolgálat

A természetben, mindenben a szolgálat vágya él.
A szél szolgál, a víz szolgál.
Ha fát találsz, ültesd el magad!
Ha hibát találsz, javítsd ki magad!
Ha olyan feladatot, amit mindenki kikerül, vállald föl magad!
Öröm jónak és egészségesnek lenni,
ám még nagyobb öröm szolgálni tudni.
Ne hidd, hogy csak a nagy szolgálat érdem,
az apró szolgálat öröme is létezik;
például amikor meglocsolod a kertet,
rendet raksz a könyvek közt,
vagy megfésülöd egy kislány kócos haját.
Ne hidd tévesen, hogy szolgálni kisemberek dolga!
Az életet és fényt adó Isten is szolgál,
s joggal hívhatnánk akár így: Ő, aki szolgál.
Naponta néz kezünkre s kérdezi: szolgáltál-e ma?
Kit? Egy fát? Barátot? Szerettedet? Idegent?
Köszönöm, hogy megengeded, hogy szolgáljalak.

(dr. Domján László fordítása)

Szeszélyes vénasszony

Az öregotthonban meghalt egy asszony. Az éjjeli szekrényre ki volt készítve egy boríték, az egyik ápolónőnek címezve:
"Mit látsz magad előtt, amikor gondozol? Mit látsz, ha rámnézel? Mire gondolsz, amikor magamra hagysz? Mit szólsz, ha rólam beszélsz?
Legtöbb alkalommal egy szeszélyes öregasszonyt látsz magad előtt, aki már egy kicsit becsavarodott, és amikor eszik erősen, csámcsog. Amikor kérdezik, akkor nem válaszol.
Egy vénasszonyt látsz, aki nem találja cipőjét, harisnyáját, és engedi, hogy úgy bánjál vele, ahogyan neked tetszik, akár tisztálkodásnál vagy az étkezésnél. Ezt látod.
Nyisd ki a szemeidet. Ez nem én vagyok.
Elárulom neked az életemet.
Tizenhárom gyerek közül én vagyok az utolsó. Szüleim és testvéreim nagyon szerettek.
Alig voltam tizenhat éves és arról álmodoztam, hogy megtalálom életemben az első férfit. Húszéves voltam, amikor férjhez mentem. Szívem erősebben megdobban, amikor az akkori időkre gondolok. Huszonöt éves vagyok és van egy gyermekem, akinek nagy szüksége van rám, mert házat épít magának. Harmincéves lettem és érzem, hogy egymásra vagyunk utalva. Negyven éves koromban tudtam, hogy hamarosan el fog hagyni. Férjem hűségesen kitart mellettem. Ötvenéves lettem és már unokák zajongnak mellettem. Mindenki szeret.
Jönnek a sötét napok, férjem meghal. Félelemtől reszketve gondolok a jövőre.
Gyerekeim nincsenek velem, sajátjukkal törődnek. Visszagondolok az elmúlt évekre, amikor boldog voltam és szerettem. Már megöregedtem. A természet durva játékos: az öregséget együgyűségnek állítja be. Testem szépsége meglöttyen, az erőm is elhagy. Haladnak az évek, és ahol valamikor szív dobogott, most egy darab kő van.
Rozzant testemmel mégis megmaradok fiatalnak, mert érzem, hogy életem újból elkezdődik, mert szeretek. Átgondolom a rövid éveket: milyen gyorsan elrohantak. Elfogadom a könyörtelen igazságot, hogy semmi sem lehet végtelen. Te, aki gondomat viseled, ne a szeszélyes vénasszonyt lásd bennem. Figyelj egy kicsit oda és meglátod!

Óh milyen sok tekintettel, milyen sok emberi tettel találkozunk nap mint nap. Mit veszünk észre? A ráncokat, a szeszélyt és a keménységet? Milyen szép lenne, ha arra törekednénk, hogy átérezzük az álmokat, a meleg szív dobogását és a sokszor egészen elrejtett szeretetet!

szemlézte: Bíró László

Agnes Beguin
Figyelj és hallgass meg
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg
és Te tanácsot adsz
nem teljesíted a kérésemet.

Ha arra kérlek, hogy hallgass meg
és Te elmagyarázod miért rossz, hogy így érzek,
akkor rám tiportál.

Ha arra kérlek, hogy hallgass meg
és Te úgy érzed, hogy valamit tenni kell,
hogy a problémám megoldódjon,
bocsáss meg, de én úgy érzem,
hogy Te süket vagy.
Nem kértem mást, csak, hogy figyelj rám
és hallgass meg.
Nem kértem, hogy tanácsolj, sem hogy tegyél,
nem kértem mást, csak, hogy hallgass meg.

Nem vagyok tehetetlen,
csak gyönge és elesett.
Amikor teszel valamit helyettem
amit nekem kell megtennem,
csak megerősíted a félelmemet és gyöngeségemet.

De ha elfogadod, hogy úgy érzek, ahogy érzek
még ha ez az érzés számodra érthetetlen is,
lehetővé teszed, hogy megvizsgáljam
és értelmet adjak az érthetetlennek.
Ha ez megtörténik a válasz világossá válik
és tanácsra nincs szükség.

Talán ezért használ sok embernek az imádság
mert Isten nem ad tanácsot, sem megoldást
figyel és meghallgat, a többit ránk bízza.

Tehát Te is, kérlek figyelj
rám és hallgass meg.
Ha szólni akarsz, várj egy ideig
és akkor már én is tudok Rád figyelni.

A Tanár

Egy fiatal férfi találkozik egy idős emberrel.
- Emlékszik még rám?
- Nem.
- Tanítványa voltam.
- Hogy van? Mivel foglalkozik?
- Én is tanár lettem.
- Úgy ítéli meg, hogy jó a munkájában?
- Az igazság az, hogy igen. Ön inspirált, és szerettem volna önre hasonlítani.
Kíváncsi az idős úr, tudni szeretné, hogy mire emlékszik, amivel annyira inspirálta őt, hogy ő maga is tanár akart lenni. A fiatalember elmondja neki a következő történetet:
- Egy nap az egyik osztálytársam - aki a barátom is volt – bejött a terembe, és megmutatott egy gyönyörű, új órát, amit a zsebében tartott. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és elloptam tőle. Hamarosan rájött, hogy az óra eltűnt a zsebéből, és azonnal tájékoztatta a tanárt, aki azon az órán tanított minket. Ön volt az a tanár.
Az osztályhoz fordult, és így szólt:
- Az egyik osztálytársatok óráját ellopták most, az óra alatt. Bárki is lopta el, kérem, azonnal adja vissza!
Annyira szégyelltem a megaláztatást az osztálytársaim előtt, nem mertem felfedni magam. Ezután ön becsukta az ajtót, és azt mondta, hogy álljon fel mindenki, és hogy ön végig fogja nézni mindannyiunk zsebét. De szabott egy feltételt is. Mind csukva kellett tartanunk a szemünket, hogy ne láthassuk a tettest. Így is történt. Amikor odaért hozzám, a zsebemben megtalálta az órát, és elvette. Utána folytatta a keresést a többiek zsebében is, és amikor végzett, azt mondta:
- Most kinyithatjátok a szemeteket. Előkerült az óra!
Soha nem említette a nevem az osztály előtt, és soha nem említette az esetet még négyszemközt sem. Arra számítottam, hogy majd kinéz engem innen és elítél, de nem így lett. Azon a napon örökre megmentette a méltóságomat. Az a nap volt egész életem legszégyenteljesebb napja, és ön a maga módján egy nagyon emlékezetes leckét adott nekem. Most már emlékszik az esetre, tanár úr?
- Igen, hallgatva Önt, minden eszembe jutott. De van valami, amire nem emlékszem, és ez maga, mert az én szemem is csukva volt, amikor kerestem!

UI:

Hangos könyv letöltések:
https://konyvletoltesek.wordpress.com/2014/09/11/hangoskonyv-es-pdf-konyv-letoltes-ingyen/?fbclid=IwAR3O6Xg0lHOtX8IIq5IwL2QR8p4n1T7duB-rWWhVmgEkocYcbcVY3wSDV3s

Osho

Buddha útja – tanmese

Buddha útja egy falun keresztül vezetett egyszer csak kisebb tömeg gyűlt köré
és elkezdték sértegetni, gyalázni. Az összes négy betűs szót a fejéhez vágták, szapulták. Buddha csak állt csendesen, figyelmesen, aztán azt mondta.
- Köszönöm, hogy megkerestetek, de most sietnem kell. A másik faluban várnak
rám. Most nem tudok nektek több időt szentelni, de holnap visszajövök és akkor
még elmondhatjátok azt, ami most nem fért bele az időbe. Bocsássatok meg, de mennek kell.
Az emberek nem hittek a szemüknek, fülüknek: ez az ember teljesen rezzenéstelen, magabiztos maradt. Az egyik azt kérdezte:
- Hát nem hallottad miket mondanak neked? Nem hallottad, hogy becsméreltünk, hogy szidtunk téged? Ezekre nem is válaszolsz?
- Ha ezekre akartok választ, akkor elkéstetek. Tíz évvel ezelőtt kellett volna
jönnötök, akkor biztosan nem hagytam volna válasz nélkül. De azóta engem már nem lehet manipulálni. Én már nem vagyok szolga, én a magam ura vagyok. Saját magam szerint cselekszem, nem mások szerint. Semmire nem tudtok rákényszeríteni. Gyalázni akartatok engem, semmi gond, most megtettétek. Elégedettek lehettek. Nagyszerű munkát végeztetek. De ami engem illet, én nem veszem magamra a sértéseiteket és, ha nem veszem magamra őket, akkor nincs jelentőségük. Buddha ezt mondta:
- Ha égő fáklyát dobsz a folyóba, akkor az csak addig ég, amíg el nem éri a vizet. Amint beleesik, a tűz eltűnik, a folyó lehűti. Én egy ilyen folyó vagyok. Amikor gyaláztok engem, akkor azok csak a folyóba dobott fáklyák, nem érnek el hozzám, mert a hűvös folyóban a tűz kialszik. Többé nem éget. Töviseket dobálsz felém, de mire csöndembe hullanak, virág lesz belőlük. Én a belső természetem szerint cselekszem.


UI:

Ideális testsúly? Lépések a vágyott test eléréséért..
https://www.youtube.com/watch?v=3Rk9eaRnJIM

Megkérdezték a sámánt:
Mi a méreg?
- Bármi, amiből a szükségesnél több van, az méreg. Lehet az hatalom, lustaság, étel, egó, ambíció, hiúság, félelem, harag vagy bármi más.
- Mi a félelem?
A bizonytalanság el nem fogadása. Ha elfogadjuk a bizonytalanságot, akkor kalanddá válik.
Mi az irigység?
- Nem fogadjuk el a jót a másikban. Ha elfogadunk jót, akkor inspirációvá válik.
Mi a harag?
- Nem fogadjuk el azt, ami felett nincs hatalmunk. Ha elfogadjuk, akkor toleranciává válik.
Mi a gyűlölet?
- Nem elfogadni az embereket, ahogy vannak. Ha feltétel nélkül elfogadjuk őket, szeretetté válik.

A bölcs pásztorfiú

Volt egyszer egy pásztorfiú, az minden kérdésre olyan okosan meg tudott felelni, hogy messze földön híre járt a bölcsességének. Fülébe jutott a dolog a királynak is, de az egy szót sem hitt az egészből.
- Ostoba mendemonda, semmi más - jelentette ki, valahányszor a pásztorfiú bölcsességét emlegették előtte. Hanem az udvarbéliek addig unszolták, míg a végén engedett a kérésüknek, és maga elé hívatta a fiút.
- Három kérdést adok fel neked - mondta. - Ha mind a háromra megfelelsz, fiammá fogadlak, s itt fogsz lakni nálam a palotában. De ha csak egyszer is elvéted a feleletet, mehetsz vissza a birkáidhoz!
- Uram királyom, állom a próbát - felelte a fiú. Nagy csend lett a trónteremben, meg lehetett hallani még a légy szárnyának a zizegését is. Akkor a király föltette az első kérdést:
- Mondd meg nékem, hány csepp víz van a tengerben!
- Uram királyom - felelte a fiú -, csak arra kérlek, állítsd meg a világ valamennyi folyóját, ne hordjanak több vizet a tengerbe, amíg meg nem számolom, hány csepp van benne.
- Rendben van - mondta a király -, erre jól megfeleltél. Lássuk, megfelelsz-e a második kérdésemre is. Meg tudod-e mondani, hány csillag van az égen?
- Uram királyom, megmondom, csak előbb adass egy ív papirost. Hozták a király tollnokai máris a papirost. Kuncogva nyújtották át a fiúnak, azt hitték, azon akarja kiszámolni, hány csillag van az égen. A fiú azonban semmit nem számolt, hanem fogta a papirost, és telerajzolta parányi fekete pontokkal. Annyi pontot pötyögtetett rá, hogy aki látta, nyomban káprázni kezdett tőle a szeme. Mikor elkészült a rajzolással, átnyújtotta a papírlapot a királynak.
- Annyi csillag van az égen, ahány pont a papíron, csak össze kell számolni. Most aztán megnyúlt ám a tollnokok képe is; megijedtek, hogy a király még utóbb velük számláltatja meg a pontocskákat. A királynak pedig egyre jobban megtetszett a talpraesett pásztorfiú. Már egészen kedvtelve nézegette, mikor föladta a harmadik kérdést:
- Még csak azt mondd meg, fiam, hány percből áll az örökkévalóság. A fiú egy kicsit gondolkodott, aztán így felelt:
- Messze Pomerániában emelkedik a híres Gyémánt-hegy, akkora, hogy belefárad az ember, mire körüljárja. Arra a hegyre minden századik esztendőben leszáll egy parányi madárka, és hozzáfeni a csőrét. Mikorra az egész hegy elkopik ettől, akkorra telik le az első másodperc az örökkévalóságból.
- Jól van - mondta a király -, megálltad a próbát, egy bölcs sem felelhetett volna különbül. Mától fogva itt lesz a lakásod a palotámban, és ezennel ország-világ előtt fiammá fogadlak.

szemlézte: Bíró László

UI:

Hétvégi filmajánló

Szitakötő
https://videa.hu/videok/film-animacio/szitakoto-hd-2002-9moxwNQSWpI2EsZw

Szüleink vágyai

A család szépen összegyűlt, a gyerekek meg elgondolni sem tudták, hogy mi az a nagy hír, ami miatt a szüleik ilyen titokzatosak. Velük sosem történik semmi. Tiszta unalom az életük. A legnagyobb izgalom az éltükben, ha néhány új virágot hoz a begónia.
A szülők az ebéd befejezése után bejelentették, hogy mostantól másképp szeretnének élni. Ezért aztán szépen eladják a családi házukat. Egy kisebb lakásba költöznek és vesznek egy hajót. Végre itt az ideje, hogy körülhajózzák a földet.
A gyerekek iszonyatos nevetésbe törtek ki, mert azt hitték ez valami kis tréfa. Ám hamar kiderült, hogy nem az. A szülők tényleg eladták a házat, vettek egy hajót majd elindultak a világ körül.
Anyukájuk, akiről eddig el sem tudták képzelni, hogy kalandvágya meghaladhatja egy új süteményrecept kipróbálását, kivirult. Apukájukat mintha kicserélték volna. Néha küldtek képeslapot vagy e-mailt egy-egy exotikus szigetről. És ha aggódtak is a gyerekek miatt, ez nem nagyon látszott rajtuk. Míg a gyerekek dolgoztak, a szülők boldogan vitorláztak a nagy vizeken.
És a gyerekek elgondolkodtak. Valahogy természetes volt, hogy a szüleik mindig ott vannak, lehet rájuk számítani, lehet tőlük kölcsönkérni. De hogy boldogok- e azt még sosem kérdezték.
A szülők 3 év múlva hazatértek. Újra süteményillat töltötte be a lakást. De a gyerekek már másként néztek a szüleikre. Valahogy észrevették, hogy ők is emberek és nem csak szülők. Nekik is vannak álmaik. Álmaik, amiket valóra váltottak.

szemlézte: Bíró László

Szász Tibor András

Igaz tanmese egy vadfalmafáról
Volt, egyszer hol nem volt egy ember, ki Istennel nem törődött és embertársait megvetette. Senkit nem szeretett: talán még magát sem. Dolgozott naphosszat, de ruhája rongyos, háza szegényes maradt. Még saját magától is irigyelt mindent ami szép és jó. Felesége belerokkanva az egyhangú életbe, idő előtt sírba roskadt, gyermekei mihelyt felcseperedtek siettek szétröppenni a nagyvilágba és örökre elfelejteni a sivár családi fészket, melyben születtek és felnőttek.
Volt ennek az embernek egy gyönyörűséges szép oldalban egy kis kaszálója a Sóút mellett. Két kis boglyácska széna termett rajta. Ha nyomásba esett a határrész, a szelíd tehénkék szívesen legelésztek arrafelé. Egy hatalmas vadalmafa tartott ott hűs árnyékot: a pásztor nemegyszer ott deleltetett és keresett menedéket a nyári nap forrósága elől. Nőtt is a fű a következő évben a bőséges trágyától! Ha száraz év jött, és a fű kiperzselődött, a fa körül zöldellő maradt a dús gyep…
Minden tavasszal elsőként borult virágba: valósággal felragyogott tőle a határ. Az úton járók néha nem tudtak ellenállni varázsának: megálltak, megpihentek alatta, bármily sietős is volt útjuk. Majd mikor tovább mentek, áldást mondtak haló porában is arra ki ültette , és kicsit irigykedve, sóhajtva mondták: "Milyen boldog lehet e földnek gazdája, ki ilyen szép helyet birtokol és itt élheti e varázslatos tájon nyugodt életét!"
De az ember, akié a föld volt, mégsem volt boldog, hanem éppen ellenkezőleg tele volt haraggal és gyűlölettel. ”Elintézem én ezt a mocsok, haszontalan fát -káromkodott- ne dögösködjön itt minden jöttment és tapossa nekem a füvet alatta. Csak az árnyékot tartja, hitvány almája cefrébe se való: még a gyökerét is kiirtom." És úgy is cselekedett.
Egy napon két hasonszőrű cimborával, egy mocskos utánfutós traktorral és gonoszhangú motoros láncfűrésszel felfegyverkezve pár óra alatt végzett a fával. Kidöntötték, feldarabolták, gyökerét csörlővel kirángatták a földből, majd az egészet ágastól, virágostól elszállították.
Azóta kopár az oldal: a nap heve perzseli, gyors záporok mossák évről évre szikesebbé a helyet. Gazdája már nem törődik vele: attól a naptól fogva nincsen szerencséje. Piros arca egyre sápadtabb lett, hirtelen megöregedett, büszke tartása megroppant, ereje napról napra fogyatkozni kezdett. Járja az orvosokat, de mindenik csak csóválja a fejét, nem találják baját. Ő pedig ül fájdalmaktól gyötörve, elgyöngülten kapujában, és puszta szívvel várja a halált.


szemlézte: Bíró László

https://www.youtube.com/watch?v=85oA5oLOliA

--

A fiú azelőtt egy otthonban élt…aztán egy ideig sehol...
Ott aludt, ahol utolérte az álom. Ha jobb idő volt, akkor volt egy kedvenc helye egy parkban.
Nappal dolgozott, csak éjszakára keresett valahol menedéket.
Minden kincse egy hátizsákban volt… Egy haverjánál mosott, azért mindig fizetett. Ingyen nem várt semmit.
Volt egy álma, egy kis ház, valahol vidéken.
Még emlékezett a nagyszülei udvarára…Onnan került az otthonba, édesanyja halála után …Aztán ők is meghaltak, a házat pedig a rokonok eladták.
Sokszor álmodott az udvarról és az udvar közepén álló körtefáról. A kiskutyáról, akit befogadtak, és a nagymamája lekváros buktájáról is. Valahányszor éhesen feküdt le, még az ízét is érezte.
Nem bízott az emberekben... Először a rokonok csapták be, később a barátnak hitt emberek. Félt mindenkitől.
Ahol napközben dolgozott, csak úgy hívták: „a néma fiú”. Senkivel nem beszélt. Elvégezte a munkáját, majd félrevonult.
Aztán egyik nap, műszak után a városban kóborolt. Nem nézte a kirakatokat…nem vágyott semmire, csak egy kis házra…valahol vidéken. Aztán egyszercsak friss péksütemény illat csapta meg az orrát.
Egy kis vegyes üzlet előtt haladt éppen el. Éhes volt, de azt tervezte, nem vacsorázik, hiszen annyival is közelebb kerül az álmához.
Ennek az illatnak viszont, nem tudott ellenállni és felnézett. Ahogy felnézett, a hátranyitott ajtóra ragasztott feliraton megakadt a szeme: „Kisegítő munkaerőt felveszünk. Azonnali kezdéssel. Érdeklődni az üzletben.”
Nem gondolkodott, csak betért és egyenesen a pultnál állt meg.
A túloldalon egy régi vágású kereskedő állt, köpenyben. Olyan hatvannak látszott. Háta kicsit hajlott volt. Udvariasan szólt.
- Parancsoljon kérem, mivel szolgálhatok?
A fiú csak állt, és hirtelen az a vidéki, sarki kisbolt jutott eszébe, ahová kenyérért járt a nagymamájával. Kicsit megzavarták az emlékek. Érezte, hogy legszívesebben kirohanna az üzletből, de nem tette, mert a kis ház megjelent előtte.
- Kérem, én…én nem kérek semmit. Csak…csak dolgozni szeretnék. – mondta halkan, de egyenesen a kereskedő szemébe nézve.
- Tulajdonképpen zárás után lenne a munka. – válaszolta az úr.
- Az nekem éppen megfelel. – válaszolta kicsit bátrabban.
- Mikor tud kezdeni? – kérdezte a kereskedő.
- Akár ma is. – válaszolt szinte mosolyogva a fiú.
- Rendben, amennyiben önnek is megfelel, kilenc órakor találkozunk.
Már alig várta, hogy kilenc legyen. Fél órával előtte, már a bolt körül sétált, aztán kilenc előtt egy perccel belépett az ajtón. A kereskedő, még a pulton belől állt, ahogy meglátta üdvözölte, és hozzátette:
- Köszönöm a pontosságát.
A fiú csak állt. Neki, megköszöntek valamit? Már régóta nem hallott ilyet. Zavarában, csak biccentett, majd csak pillanatok múlva tudta kimondani:
- Ez természetes.
Ekkor kinyílt az ajtó, és egy őzikeszemű, hosszú barna hajú, szerény arcú lány lépett be.
Üdvözölte őket. Majd bemutatkoztak.
A fiú hordta a ládákat, a lány pakolta a polcokat…és ez így ment napokon, heteken keresztül.
Nem beszélgettek, csak végezték a munkájukat.
Aztán egyik nap, látszott a fiún, hogy nagyon beteg. A szeme csillogott a láztól, és vörös volt az arca…
Akkor, már hűvösek voltak az éjszakák…
- Te jó Isten! Nagyon beteg vagy! Miért nem maradtál otthon? – kérdezte a lány.
- Nem vagyok olyan beteg. Bírom. – válaszolta a fiú.
Aztán minden fordulónál egyre rosszabbul lett, egyre jobban lihegett és patakokban szakadt a verejték a homlokán, majd az egyensúlyát is elveszítette.
A lány elmondta a főnöknek, hogy a fiú nagyon beteg.
- Jöjjön fiam, hazaviszem. – szólt a fiúnak.
A fiú szabadkozott, de a férfi nem tágított.
Aztán a fiú halkan, leszegett fővel megszólalt:
- Uram, engem nem tud hazavinni, nekem nincs otthonom.
- Hogy, hogy nincs otthona? Akkor hol lakik? Hol él? – kérdezte csodálkozva a kereskedő.
A fiú lerogyott egy székre. A lány kirohant és hozott egy pohár vizet.
- Evett ma valamit fiam? – kérdezte az úr.
- Igen uram, minden nap ebédelek. – válaszolta csendesen a fiú.
A kereskedő ott hagyta, és elment.
A fiú csak ült, magába roskadva, és csak az járt a fejében, hogy mindjárt odaadják a bérét és megköszönik az eddigi munkáját, majd szépen, udvariasan kitessékelik, úgy ahogyan fogadták.
Próbált erőt venni magán, hogy felálljon, de nem sok ereje volt.
Fejét lehorgasztva ült a hokedlin, majd hallotta a tulajdonos lépteit.
- Most hozza a pénzem, és megköszöni a munká..- a gondolatát megszakította az idős úr szava.
- Fiam, ezt most szépen egye meg… Mi Bözsikével befejezzük a pakolást, addig maradjon nyugton. Majd utána kitalálunk valamit. – mondta, és kezébe nyomott két szelet kenyér közé téve egy vastag szeletet sonkát.
Azzal sarkon fordult, és elsietett.
A fiú könnyeit nyelve ette a kezébe adott szendvicset.
Alig hogy megette, a kereskedő és a lány is visszatért.
- Jöjjön fiam, menjünk. – és szelíden megfogta a fiú vállát.
- Köszönöm a vacsorát uram, mennyivel tartozom? – kérdezte a fiú.
- Semmivel nem tartozik, egészségére. - válaszolta meglepődve a bácsi.
- Uram, én nem..- kezdett szabadkozni a fiú, amikor a bácsi odaállt elé, a szemébe nézett és azt mondta.
- Fiam! Higgye el tudom, hogy mit akar mondani…Valamikor nekem is…De ezt majd elmesélem. Most menjünk. – és az ajtó felé terelte a fiút.
Az ajtóban a fiú elköszönt, és mégegyszer megköszönte a vacsorát.
- Most így betegen hová akar menni? – kérdezte a kereskedő.
- Egy darabig még nyitva van az állomás. Ott ismernek, nem küldenek el…Aztán ha bezár, már szinte indulhatok dolgozni. – válaszolta a fiú.
A bácsi odalépett hozzá és megfogta a karját.
- Dehogy megy az állomásra! Velem jön! Kérem ne sértsen meg azzal, hogy nem fogadja el a segítségem!...- mondta határozottan, majd vett egy hatalmas levegőt, és halkan, elérzékenyülve még hozzá tette:
- Valamikor rajtam is segítettek …
A fiú nem értette az egészet. Neki eddig még senki nem akart jót, a nagyszülein kívül és talán az édesanyján, de rá nem emlékszik...
Két utcával arrébb, egy hatalmas barna kapu előtt megálltak. Valamikor hasonlónak képzelte a Mennyország kapuját. Hatalmas kopogtató volt rajta… És ő ámulva nézte.
A kereskedő kinyitotta előtte, és kedvesen szólt:
- Isten hozta fiam.
- Köszönöm szépen uram. – válaszolta a fiú.
- András a nevem, de ha simán csak Bandinak szólít, az is megteszi. A barátaim általában így hívnak. – mondta a kereskedő, majd beléptek a házba.
Hatalmas előtér közepén álltak. A fiú tágra nyitotta szemeit, és bámulta a gyönyörű színes ajtókat.
Félreállt az ajtó mellé, és félszegen bámult. Ennyi szépséget még nem látott a szeme.
- Jöjjön fiam. Kerüljön beljebb. – invitálta kedvesen az úr. Vegye le a kabátját és jöjjön. Meleg lesz az itt. – szólt mosolyogva.
Ahogy beléptek a színes ajtón még jobban elcsodálkozott. Gyönyörű bútorok, szőnyegek, festmények között találta magát.
- Nyugodtan jöjjön, helyezze kényelembe magát. Én valami harapnivaló után nézek. – szólt a bácsi és elsietett.
Pár perc múlva visszatért abrosszal és terítékekkel. Majd megvacsoráztak és elkezdtek beszélgetni.
A fiú is elmesélte az életét, és a kereskedő is.
Kiderült, hogy inasként került a boltba. Édesapja nem tért vissza a frontról, édesanyja pedig két gyermekkel özvegy maradt. Ő tíz éves volt és gyenge fizikumú.
Az édesanyja ott vásárolt a kisboltban, egy idő után, már csak hitelre.
Aztán délutánonként segített, és azért annyi pénzt kapott, hogy el tudta tartani az édesanyját, aki közben beteg lett és a kisöccsét.
Tudta, hogy nem ér annyit a munkája, de a bolt tulajdonosa nem akarta megbántani az önérzetüket azzal, hogy úgy érezzék alamizsnát ad. Gyakran megdicsérte a fiút, de amikor kellett, akkor bizony meg is feddte.
Amikor tizenkét éves volt skarlátos lett a testvére, és nemsokára meghalt. Két hónapra rá az édesanyja is.
Ott marad egyedül...
Ekkor a bolt tulajdonosa és a felesége magukhoz vették, nekik nem született gyermekük, és már nem voltak fiatalok. Kitaníttatták. Egy idő után már ő vezette a boltot. Majd örökbefogadói halála után megörökölte.
A felesége pár éve meghalt, gyermekük nem lett…
Miután elmesélték egymásnak az életüket, megbeszélték, hogy napi két óra munka fejébe ott lakhat nála a fiú.
És az idő telt...
Majd egyre több és több feladatot bízott rá a fiúra a kereskedő.
Már feladatot kapott a pultban is.
Aztán ő vette át az árút, később pedig már ő is rendelte meg. Így szépen, fokozatosan beletanult a szakmába.
Az üzlet is egyre jobban ment.
Aztán kinőtték a kisboltot…és már volt pár üzlet, amit ő irányított..
És az idő telt,... de a kisbolt maradt, és ha ideje engedte felvette a Bandi bácsi köpenyét, és beállt a pult mögé.
A környéken csak úgy emlegették: az Árvák Boltja…
És neki naponta eszébe jutott, hogy mit élt át akkor, amikor sok évvel ezelőtt belépett azon az ajtón, amin azt írta: „Kisegítő munkaerőt felveszünk”…
És valahányszor hazatért, mindig végigsimította a hatalmas barna kapun, a kopogtatót.


forrás: facebook

Az ifjú Artúr királyt rajtakapta és elfogta a szomszéd uralkodó, miközben az annak erdejében vadászott. A király a helyszínen megölhette volna Artúrt, mivel ilyen büntetés járt annak, aki vét más tulajdona ellen. De meghatódott a rokonszenvesnek talált Artúr fiatalságától, és szabadságot kínált neki, feltéve, hogy 1 éven belül helyesen válaszol egy nehéz kérdésre.

A kérdés pedig így szólt: Mit akar valójában a nő?

Egy ilyen kérdés a legbölcsebb embert is zavarba hozta volna, az ifjú Artúr számára pedig megválaszolhatatlannak látszott. Ennek ellenére még mindig jobb volt, mint akasztófán végezni, így aztán visszatért országába, és elkezdte kérdezni az embereket: a hercegnőt, a királynét, a prostituáltakat, a szerzeteseket, a bölcseket és az udvari bolondot . vagyis mindenkit, de senki sem tudott meggyőző választ adni.

Viszont mind azt tanácsolták neki, kérdezze meg a vén boszorkányt, mert csak ő tudhatja a helyes választ. Az ára magas lesz, mert a vén boszorkányról köztudott volt a királyságban, hogy borsos árat kér szolgálataiért. Eljött a megbeszélt év utolsó napja, és Artúrnak nem volt más választása, mint beszélni a varázslónővel. Az megígérte, hogy kielégítő választ ad, de előtte Artúrnak el kell fogadnia az árat.

A banya feleségül akart menni Gawainhez, a Kerek Asztal legnemesebb lovagjához, Artúr legjobb barátjához. Artúr borzadva nézett a banyára: púpos és rusnya volt, csak egy foga volt, gusztustalan hangok kíséretében émelyítő szag áradt belőle. Még sohasem látott ilyen visszataszító teremtést.
Megrettent attól, hogy arra kérje legjobb barátját, vállalja érte ezt a szörnyű terhet. Ám, amikor értesült a javasolt egyezségről, Gawain kijelentette, hogy ez nem túl nagy áldozat barátja életéért és a Kerek Asztal fennmaradásáért cserébe.

Kihirdették az esküvőt, a boszorkány pedig pokoli bölcsességével így szólt:
A nő valójában azt akarja, hogy saját életének ura legyen.

Mindenki azonnal tudta, hogy a boszorkány nagy igazságot mondott, és hogy az ifjú Artúr király megmenekült. Így is történt: a választ meghallva a szomszéd uralkodó szabadon bocsátotta. De micsoda esküvő volt az . az egész udvar ott volt, és senki sem érezte magát bánatosabbnak, mint a megkönnyebbülés és szorongás között vergődő Artúr. Gawain udvariasnak, nyájasnak és tisztelettudónak mutatkozott. A boszorkány pocsékul viselkedett, kézzel evett, közben pedig szörnyű hangokat és szagokat bocsátott ki magából.

Eljött a nászéjszaka, amikor Gawain a hitvesi ágyban várta, hogy feleségével egyesüljön. És akkor belépett a szobába a legszebb lány, akit férfi valaha is álmodott. Gawain elképedve kérdezte, hogy mi történt. A lány azt felelte, mivel a férfi udvarias volt vele, idejének egyik felében a rettentő, másik felében a vonzó külsejével fog mutatkozni. Melyiket szeretné nappal és melyiket éjszaka? Micsoda kegyetlen kérdés! Gawain gyorsan mérlegelni kezdett. Legyen mellette napközben egy imádni való fiatal nő, akit mutogathat a barátainak, és ossza meg az ágyát egy undorító banyával? Vagy mutatkozzon nappal a szipirtyóval és házasélete intim pillanatait töltse egy ifjú szépséggel? A nemes Gawain azt válaszolta, hogy válasszon a nő maga.

Ezt meghallva, a nő azt mondta, hogy éjjel-nappal szép hölgy lesz, mivel a férfi tiszteletben tartotta és megengedte neki, hogy életének ura legyen.


UI:

Gabriel üzenete
http://www.magyarokvilaga.hu/gabriel-uzenete-2021-08-29-vasarnap/?fbclid=IwAR0RHRvVFG9zX3fpENfrQHKM7xWdDKZWgSaFUTN7bbWT7Nlt9xO27JQnL4A

A ravasz hírhozók

A sas a madarak királya sok dicséretet hallott a csalogányról, kicsit irigykedni kezdett rá. Valóban olyan szép tollazata van, és csodálatos a hangja, mint híresztelik? Vagy csak a sas kiválóságát akarják kisebbíteni a csalogány hívei? Hogy megbizonyosodjék, mi az igazság, elküldte ezért a sas két alattvalóját, a pávát és a pacsirtát, hogy vizsgálják ki a hírek valódiságát.
A pávának közismerten ragyogó szép tollazata van, a hangja viszont nem éppen énekes hang, ezért a sas a csalogány énekének a vizsgálatát bízta rá:
- Már csak irigységből sem fogja agyon dicsérni a csalogány hangját a páva - gondolta magában a sas.
A pacsirtára pedig, amely nagyszerűen énekel, trillázik, éppen ellenkezőleg a csalogány tollruhájának a véleményezését bízta a sas. Ez az egyszerű, szürke tollú kis madár igazán jól meg tudja ítélni, milyen az öltözete a jó torkú csalogánynak.
Mindkét madár félt a sas szeszélyeitől. Tudták, hogyha megmondják az igazat, az is baj, ha nem mondják meg, akkor engedetlenek. Ezért cselt eszeltek ki, hogy az igazság is meglegyen, de baj se legyen belőle. Elhatározták, hogy megcserélik feladatukat.
Másnap megkérdezte őket a sas:
- Hadd hallom először a pávát, milyen a csalogány éneke?
- Jaj, uram, királyom, - felelt a páva - ahogy megpillantottam a csalogány gyönyörű ruháját, úgy elvarázsolt, hogy nem tudtam igazán odafigyelni a hangjára.
- Ostoba vagy - rikácsolt a sas. - És te, pacsirta, mit tudsz mondani a csalogány tollazatáról?
- Jaj, uram, királyom - felelt a pacsirta -, amikor meghallottam a csalogány énekét, úgy elvarázsolt, hogy nem tudtam a ruházatával foglalkozni.
- Ostobák vagytok - mérgelődött a sas. - Nem lehet rátok bízni semmit.
A két hírhozó madár pedig jót nevetett magában.

Rudolf Kirsten nyomán

szemlézte: Bíró László

UI: hétvégi filmajánló

Szitakötő
https://videa.hu/videok/film-animacio/szitakoto-hd-2002-9moxwNQSWpI2EsZw

Anyúúúúú. . .

Egy lakótelep panelházának udvarán, a szép tavaszi szombat délelőttön minden gyerek lent ugrált az udvaron. Hintázott, játszott, homokozott, labdázott, már ahogy az ilyenkor lenni szokott. Én egy padon ültem, s élveztem a vidám hangzavart; a gyerekek visitoztak, a hinták nyikorogtak, a labdák pattogtak, s odahallatszott a közeli utca forgalmának zaja is. Az egyik kisfiú lemászott a korlátról és elkiáltotta magát:
-Anyúúúúú!
Elmosolyodtam. Elképzeltem, hogy most ahány ablak, annyi női fej fog kinézni rajta, hogy a sok gyerek közül vajon melyiknek a kisfia kiván valamit. . . De tévedtem. . . Az ötödik emeletről egyetlen nő hajolt ki és visszakiabált a gyereknek:
-Mi kell, Áron?
-Anyu, dobd le a labdámat - válaszolta Áron. A labda lerepült, s a gyerek elvegyült a többi között.
Eltűnődtem. Micsoda láthatatlan kapcsolat köthet össze egy anyát a gyermekével, ha ennyi gyerek között, akiknek - szerintem- egyforma cérnavékony hangja van, ekkora távolságból, és ekkora zaj közepette, az az egyetlen anya néz ki az ablakon, akinek ez szól. Számomra ez a csodával határos. S ahogy ezen töprengtem ott a padon, eszembe jutott egy másik történet, amit régebben hallottam, s amiben már többről is volt szó, mint egy ledobandó labdáról. . .
Laura sminkes a televizióban, és egyedül neveli ötéves kislányát, Katit. Ez a hét nagyszerűen indult, mert a felvételeket a Mátrában tervezték befejezni, az egész stáb egy bérelt üdülőbe utazott, és ő magával vihette a kislányát. A sminkszoba ugyanis - ahol a szereplő arcát Laura szakképzett keze készítette ki a szerepnek megfeleően - egyben az ő szobája is lett, ahol a kislányával kényelmesen elfért.
Ezen a napon mindenki a Kékes-tetőn volt, hogy egy ott játszódó jelenetet próbáljanak, míg Laura a sminkszoba tükrös-asztalát kellett felkészítse, mire a szereplők visszaérkeznek. Amig Katit a rengeteg tégely, üvegcse, rúzsok és púderek lekötötték, addig Laura nyugodtan készülhetett. De Kati egy idő múlva megunta és mindenáron kint akart játszani. Télvégi idő volt, fent még szép fehér hó csillogott, de az üdülő kertjében már zöld foltok törték meg a hótakarót. Laura nem szívesen engedte a gyereket egyedül a nagy kertbe, hiszen rajtuk kivül senki sem lakott az üdülőben, a személyzet ilyenkor délután nem látható sehol. Kati türelmetlenkedett.
-Hóvirágot akarok szedni-mondta-, meg hóembert építeni.
Laura megigértette vele, hogy itt marad az ablak alatt, s ráadta a meleg holmikat. Kati boldogan rohant ki a kertbe, s anyja látta az ablakból, ahogy hógolyókkal dobálja a fákat. Aztán elmerült a munkájába, ide nem hoztak fodrászt, s azt a pár parókát is neki kellett átfésülnie. Egy idő után úgy rémett neki, hogy hangot hall.
-Anyúúúúú!- hangzott szinte egészen közelről, de semmit sem látott.
-Biztosan elbújt - gondolta Laura-, s most azt akarja, hogy megkeressem. Ilyesmit otthon is gyakran játszottak, felkapta hát a kabátját és kiszaladt a kertbe.
-Kati!- kiáltotta, de válasz nem jött. -Aha, meg kell keresnem - s már folytatta is, ahogy otthon szokták. -Jó az irány? Hideg? Meleg? - semmi válasz, pedig ez játékszabály volt.
Laura megállt. Ez már nem tetszett neki.
-Katikám, tudnom kell, merre vagy, aztán folytathatjuk a bújócskát- kiáltotta.
A teljes csendben nem jött válasz. Laura fázni kezdett, pedig még sütött a Nap, s a kabátja is meleg volt.
-Anyúúúúú!- hallotta most újra, s mintha egészen közelről jönne a hang, de volt valami benne, ami összeszoritotta a szivét.
Futni kezdett az üdülő melletti úton, hiszen itt nem volt olyan bokor, ami mögé a gyerek elbújhatott volna. Az északi oldalon egy tágas mező volt, bokrokkal, talán ott a gyerek, de miért hallja a hangját mindig egészen közelről. Kifúlva érkezett az épület hátsó frontjához, ahova a sminkszoba ablakából egyáltalán nem láthatott és szívdobogva megállt.
Ahogy megtorpant, füléhez ért egy kis síró, szipogó hang. Sarkon fordult: s akkor meglátta Katit. A gyerek fejjel lefelé lógott egy ócska hintán, ami egy rozsdás láncból és egy autógumiból állt. Valahogy beakadt a lába a lánc és az autógumi közé, s nem tudta magát kiszabadítani. Jó ideje lóghatott már fejjel lefelé, sapkája leesett a fejéről és az arca vörös volt. Anyja gyorsan kiszabadította és ölébe vette.
-De jó, hogy itt vagy - suttogta a kicsi-, én már úgy féltem.
-Azonnal jöttem, ahogy hívtál-mondta Laura és igyekezett nyugodtnak látszani.
-De hát én nem tudtalak hivni - suttogta Kati-, nem volt hangom - és tovább pityergett.
Laurának földbegyökerezett a lába. Most fogta fel, hogy milyen messze került az üdülő bejárati oldalától, ahol a sminkszoba volt. Tehát nem is hallhatott semmilyen hangot a túlsó oldalon, a csukott ablak mellett, ebből a távolságból még erőteljes férfiüvöltést sem, nemhogy egy kisgyerek elfúló hangocskáját.
Laura hátán futkosott a hideg. De hiszen a hangban, amit ő hallott, felismerte a kislányáét, méghozzá azzal a hangsúllyal, amivel csak Kati hivja őt. . . Bent a szobában Laura forró kakaót öntött Kati csészéjébe és meggyújtott egy gyertyát.
-Tudod mit? - mondta-, ülj ide mellém, mesélek neked arról, hogy minden gyerekre, mindig vigyáz egy igazi őrangyal. . .

szemlézte: Bíró László

A koldus rongyai

Élt a király palotája mellett egy koldus. Egyik nap meglátott egy hirdetést kifüggesztve a palota kapuja mellett. A király nagy vacsorát rendez. Mindenki, aki királyi ruhába öltözik, bemehet az ünnepségre.
A koldus továbbment. Végignézett a rongyain, és felsóhajtott. Biztos, hogy csak a királyok és családtagjaik hordanak királyi ruhát, gondolta.
Lassan megfogant benne egy gondolat. Annyira merész gondolat volt, hogy szinte beleremegett. Meg merje-e próbálni?
Visszament a palotához. Odalépett a kapuőrhöz. "Kérem, uram, szeretnék a királlyal beszélni!" "Várjon itt"- felelte az őr. Pár perc múlva visszatért. "Őfelsége fogadja önt" - mondta, és beengedte a koldust. "Látni óhajtottál?" - kérdezte a király. "Igen, felség. Annyira szeretnék részt venni a banketten, de nincsen királyi ruhám, amit felvehetnék. Kérem, felség bátorkodhatom azt kérni, hogy adja nekem egy régi öltözetét, hogy én is részt vehessek az ünnepségen?" A koldus annyira remegett, hogy észre sem vette a halvány mosolyt a király ajka körül.
"Bölcs dolog volt tőled, hogy hozzám fordultál" - szólt a király. Odaszólította fiát, "Vezesd ezt az embert a szobádba, és öltöztesd fel valamelyik ruhádba!"
A királyfi úgy is tett, és a koldus hamarosan olyan ruhában állt a tükör előtt, amit még álmában sem mert remélni.
"Most már alkalmas vagy arra, hogy részt vegyél a királyi vacsorán holnap este" - mondta a királyt. " De még ennél is fontosabb, hogy sosem lesz szükséged más ruhára. Ez a ruha sosem megy tönkre." A koldus térdre hullott. "Ó, köszönöm" - kiáltott fel. Ahogy indulni készült, visszanézett koszos rongyaira, amik ott hevertek a padlón. Habozott. Mi van, ha a királyfi téved? Mi van akkor, ha újra szüksége lesz régi ruháira? Gyorsan összeszedte őket.
Az ünnepség sokkal pompásabb volt, mint képzelte, de mégsem tudta úgy élvezni, ahogy kellett volna. Rongyait kis batyuba tekerte, és az folyton leesett az öléből. Az ételt gyorsan adták tovább, és lemaradt a legfinomabb falatokról.
Az idő igazolta, hogy a királyfinak igaza volt, a királyi ruha tényleg elnyűhetetlen volt. Mégis, az öreg koldus egyre jobban kötődött régi rongyaihoz. Ahogy telt az idő, az emberek már nem a királyi ruhát vették észre, amit viselt. Csak a mocskos rongyokból álló batyut látták, amihez annyira ragaszkodott, bárhová ment. Úgy is beszéltek róla, mint a rongyokat cipelő öregemberről.
Egy nap, amikor már haldoklott, a király meglátogatta. A koldus látta a szomorúságot a király szemében, amikor az ágy mellett heverő rongykupacra nézett. A koldusnak hirtelen eszébe jutottak a királyfi szavai, és felismerte, hogy rongyai megfosztották attól, hogy igazi királyként járjon egész életében. Keserves sírásra fakadt ostobasága miatt.
A király pedig vele sírt.

Amikért érdemes köszönetet mondani

Mindent értékelj, mert minden nap egy csoda. Minden, amink van egy csoda. Az, hogy most olvasod ezeket a sorokat, azt jelenti, hogy látsz. Milyen magától értetődő, hogy látunk. De ezt is köszönjük meg, mert van, aki nem látja a csodás naplementét és a természet szépségeit, amik körülöttünk vannak.
Lehet, hogy mindent túl biztosra veszünk, és nem vagyunk érte elég hálásak.
Itt van egy gyors emlékeztető, ha elfelejtetted volna azt mondani ma, hogy "köszönöm":

1. „Köszönöm, hogy az életem teli van meglepetéssel.” – Figyeljük és ápoljuk az élettől kapott meglepetéseket. Csak azért mert nem azt kaptuk, amire vártunk, nem azt jelenti, hogy az élet később nem ajándékoz meg vele. Légy türelmes és pozitív.
2. „Köszönöm, hogy az igazságra koncentrálhatok minden nap.” – Túl sokan inkább kegyes hazugságokkal áltatják magukat és másokat is, a kemény igazság helyett. De a végén jobb, hogy fáj az igazság, mint hogy vigaszt nyújt egy hazugság. Nyisd ki a szemed és lásd meg a dolgokat. Néha nehéz elfogadni az igazságot, de emlékezz, túl rövid az élet, hogy hazugságban élj!
3. „Köszönöm, hogy a nehéz időkben fontos dolgokat tanultam.” – Isten engedi, hogy tanuljunk hibáinkból, hogy megtapasztaljunk mindent.
4. „Köszönöm, hogy legyőztem a mai kihívásaimat.” – Van, hogy falakba ütközünk. Ezek a falak nem akarnak a célunktól távol tartani bennünket. Azért vannak ott, hogy esélyt adjanak arra, hogy megmutasd, mennyire akarsz valamit. Azért vannak, hogy azokat az embereket állítsák meg, akik nem akarják azt a bizonyos dolgot annyira, mint te.
5. „Köszönöm az erőt, hogy mosolyoghatok.” – Bárki lehet boldog. Mindig találunk okot arra, hogy mosolyogjunk.
6. „Köszönöm azt az életet, amit most élek.” – A legjobb módja annak, hogy felkészüljünk a jövőre az, hogy vigyázunk a jelenünkre. A jó és rossz emlékek néha könnyet csalnak a szemünkbe. Van úgy, hogy a szavak nem írják le tökéletesen az érzéseinket. A fájdalom valódi. De van remény. Meg kell békélni a múltunkkal, a szebb jövőd érdekében.
7. „Köszönöm a bátorságot.” – Ha félsz, de még mindig mész előre és nem hagyod magad, azt jelenti, bátor vagy.
8. „Köszönöm az intuíciókat.” – Figyeld magad! Működtesd magad a saját intuícióid alapján. Vezessenek ösztöneid utadon.
9. „Köszönöm az érzéseimet.” – A legszebb dolgokat a világon nem lehet látni vagy megérinteni, csak a szívünkkel tudjuk érezni.
10. „Köszönöm mindenkinek, akivel valaha is találkoztam.” – Mindenki tanít nekünk valami fontosat és minden tanításra szükségünk van.
11. „Köszönöm azt, hogy tudok szeretni.” - Az élet lényege, a szeretet képessége.
12. „Köszönöm, hogy van kit szeretni.” – A legjobb dolog a világon valakit szeretni, akire számíthatunk egész életünkben. A családunkra, a szerelmünkre, a barátainkra.
13. „Köszönöm a magányt.” – Ne feledjük, hogy néha kell egy kis egyedül eltöltött idő.
14. „Köszönöm, hogy van otthonom.” – A ház egy otthon. Menedék a testnek és nyugtató a léleknek. De az otthon nem mindig fizikai szerkezetű, amit meg tudunk mutatni a térképen. Otthon az, ahol szeretve vagyunk.
15. „Köszönöm, hogy egészséges vagyok.” – Lehet, hogy nem teljesen vagy egészséges. Lehet, hogy voltál beteg, de már meggyógyultál. Talpra tudtál állni. Ezt is meg kell köszönni. Soha ne becsüld alá az egészségedet, ugyanis ez a legnagyobb gazdagság. Ez az alapja mindennek. A tested az egyetlen hely, ahol élhetsz.

Fordította: Lehotszky Liliána – Jóportál

UI:

Megbocsájtás
http://www.magyarokvilaga.hu/megbocsatas-meditacioban/?fbclid=IwAR0GpZFeC_0iHIwIblUhXddnF3dZbryHccX3HJ8FYY4Y9fp3jHm4e0zXG5U

– "Végtelenül sajnálom, asszonyom (...). Önnek, a leletei alapján, már csak hat hónapja van hátra."
Ezt meghallva, először nevetek. Hisztérikus nevetés tör ki belőlem. Majd percekkel később, véget nem érő zokogás... Ez a gyász. A nevetés is a gyász egy sajátos megnyilvánulása.
Álmomban sem hittem volna, hogy az egész életem gyökerestül megváltozhat fél másodperc keretében...
– "Értem. Tehát a rák már ilyen ijesztő mértékben elterjedt bennem..."
– "Még létezik egy alternatíva... Tudja. A kemoterápiával jó eséllyel kitolhatjuk ezt az időkorlátot egy évre."
Nos, talán egy ilyen hír hallatán nem tudok tiszta fejjel gondolkodni, de egyben mégis megingathatatlanul biztos vagyok... Nem csinálok kemoterápiát! Még csak fontolóra sem veszem.
– "Kösz doki, nem! Én élni akarok a hátralévő hónapokban, nem csupán létezni!"
– "De a gyógyszerkez...."
– "Ég áldja Önt, doktor úr!" - vágok a mondata közepébe és kisétálok a praxisából.
A kocsim felé veszem az utat... Már épp meglepődöm magamon, hogy a keserves sírás abbamaradt, amikor is beülök az autóba, s mintha gátat törtek volna át, újra potyognak a könnyeim...
"Mitévő legyek? Mégis mit kéne tennie az embernek egy ilyen helyzetben?! Miért szánta ezt nekem a sors ilyen fiatalon? Miért? MIÉRT?!"
Csak püföltem a kormányt dühösen, miközben ezeket a válasz nélkül maradt kérdéseket magamnak szegeztem...
"Rendben, ha ezzel kell megküzdenem, hát ezzel küzdök meg! Itt az önsajnáltatásra már nincs idő..... Idő. Idő. Haha, mennyivel más értelmet nyer ez már mind ezek után.
Nos mi legyen az első lépésem most? Hazamenjek a családomhoz és mondjak el nekik mindent...?"
Végül hazaindultam. Könnyáztatta arccal rendkívül lassúra vettem a tempót, még gondolkozási időt szerettem volna nyerni, mi is lenne a helyes döntés... És akkor a rádióban megszólalt a kedvenc zeném(...). Lehúzodtam az útról, leállítottam a motort, s felnyomtam a hangerőt. Sírtam. Már ezerszer hallottam ezt a dalt, de most ebben a szent pillanatban mégis úgy hat rám, mint még soha azelőtt... MOST hallom csak a zenét IGAZÁN!
Kinézek az ablakon, felnézek az égre, és eláll a lélegzetem...
"Mindig is ilyen elbűvölő volt a felhők játéka? Mindig így ragyogtak a fák lombkoronái a napsütésben? Mindig melegséggel töltött el, ha megláttam egy idős párt kézenfogva?
Nem... Eddig nem is láttam ezeket. Semmit nem vettem észre ezekből. Miért csak most ébredek fel, mikor fél év múlva örökre aludnom kell??!!"
Borzasztó nehéz ilyenkor eldönteni, hogy az ember haragudjon, hogy MÁR csak hat hónapig láthatja így a világot, vagy örüljön, hogy MÉG hat hónapig ilyen csoda tárul elé...
.
.
.
Megérkeztem. Itthon vagyok. A ház üres, amiért némi hálát érzek. Kinézek a függöny mögül, s a családom látványa fogad, kint vannak a kertben. Már fizikailag érzem, ahogy a szívem összeszorul...
"Miért, Istenem? Miért nem engeded, hogy lássam a két kislányom felnőni? És Ők? Nekik miért szántál ilyen sorsot, hogy ily fiatalon elveszítsék az édesanyjukat?! És a férjem... Akit a világon a legjobban szeretek, én okozzam neki a legnagyobb fájdalmat?! MIÉRT az Ég szerelmére?!"
Leülök egy székre, de nem veszem le a tekintetem a családomról...
"Hiányoznak. Máris hiányoznak nekem!"
Hiányozni fog, hogy a lányok úgy tudnak örülni az apróságoknak, hogy egy hét után is fülig ér a mosolyuk. Hiányozni fog, hogy mikor a férjemmel beszélgetünk, úgy néz rám, mintha nemcsak a fülével, hanem a szemeivel is magába szívná, amit mondok. Hiányozni fog, hogy mind leüljünk a tópartra, s megosszuk egymással a csendet...
Ha elmondanám nekik, hogy mind erre csupán hat hónapunk maradt..... Nem őszinte boldogság töltené ki a mindennapokat, hanem a gyász érzete...
Két jelentőségteljes döntést hoztam meg:
Az első, hogy nem szólok senkinek a helyzetemről.
A másik, hogy az elkövetkező hónapokban az életem minden egyes szegmensét rendbe rakom, miközben ügyelek arra, hogy a családom és én kivétel nélkül minden nap önfeledt boldogok legyünk...
.
.
.
Az elkövetkező hónapokban bocsánatot kértem mindenütt, ahol bocsánatot kellett kérnem, s megbocsátottam ott, ahol meg kellett bocsátanom...
Édesanyámmal már három teljes éve nem beszéltünk. Őt emésztette a bűntudat, engem pedig a harag. De most, hogy végre őszintén kibékültünk egymással, most, hogy újra átöleltük egymást, mindketten újra szabadnak éreztük magunkat.
A bakancslistámon nem hagytam tovább sorakozni a céljaim. Mind megvalósítottam!
A munkahelyemen, amely már hosszas évek óta nap mint nap szorongást váltott ki bennem, beadtam a felmondásomat. Soha nem éreztem még magam ilyen bátornak, ilyen felszabadultnak. Szárnyra keltem!
"Oh miért nem így éltem ezidáig az életem...?
Miért van szükségünk nekünk embereknek egy átkozott betegségre ahhoz, hogy megtanuljuk értékelni mind azt a szépet, ami körülvesz minket?! Miért kell meghallanunk a halálos végítéletünket ahhoz, hogy ne féljünk többé más véleményétől? Miért csak ilyenkor vagyunk képesek törődni magunkkal? Miért csak ilyen helyzetben vagyunk képesek felülkerekedni az Egónkon és megbocsátani?! Miért ilyenkor fordulunk csak az Égiekhez válaszokért...?"
.
.
.
5 hónap telt el, mikor egy leírhatatlanul váratlan dolog történt...
Kiderült, kisbabát várok.
Az összeomlás szélén állok. "Nem akarok senkit magammal vinni a túlvilágra!!"
Sírok, ömlenek a könnyeim. Ami normális esetben a leghatalmasabb örömet váltaná ki belőlem, most drámaian mély szomorúságot váltott ki belőlem...
Nem bírom el ezt a fájdalmat...
Elvesztettem az eszméletem.
.
.
.
Egy kórházban ébredek fel.
A férjem mellettem ül.
Azt mondja, elvégeznek minden vizsgálatot, hogy kiderítsék, miért ájultam el. Én persze tudtam... De mielőtt válaszra nyitottam volna a szám, belépett az orvos, aki meglepő udvariassággal megkérte a férjem, hogy fáradjon ki pár percre...
– „Doktor úr, én gyermeket várok“ , jelentem ki suttogva, majd kétségbeesetten elpityeregem magam.
– „Ez pontosan így van, asszonyom! De kérem árulja el, miért szomorítja így el ez a hír.“
– „Mert rákos megbetegedésem van. Alig egy hónapom van hátra.“
– „Hölgyem, pont ez okból vagyok most itt. Ön tökéletesen egészséges! A rákos sejteknek, melyek pár hónappal ezelőtt még jelen voltak, mára már nyomuk sincs! Kifogástalan egészségnek örvend!“
.
.
.
Aznap éjszaka egy álmot láttam. Egy gyermek jelent meg előttem fehér ragyogó angyalszárnyakkal.
A következőt mondta:
– „Gyógyult vagy. Szabad vagy!"
– „Nem értem... Hogy lehetséges ez? Hiszen Nem vettem igénybe semmiféle kezelést“ - adtam válaszul.
– „Saját magadat gyógyítottad meg! Az ok, amiért a rák kialakult nálad, az oly sok éven át tartó harag és szorongás volt. S amikor kibékültél mindenkivel, amikor otthagytad a munkahelyed, abban a pillanatban elindítottad a gyógyulásod. És amikor új szemmel kezdtél nézni a világra, amikor nem féltél többé az emberek véleményétől, amikor megtanultad értékelni ami körülötted van... Na ekkor jött el a gyógyulásod!"
/ Szerző: Namaste ॐ /

UI:
Alternatív matematika | Rövidfilm
https://www.youtube-nocookie.com/embed/Zh3Yz3PiXZw

A rabbi és a kávéautomata

Egy rabbi utazgatott Amerikában, egyházi ügyeket intézve. Egyik éjszaka egy kis motelben szállt meg, ahol volt egy kis automata éjjeli büfé is. Vett egy szendvicset az automatából, megmelegítette a szendvicssütőben. Jó lett volna hozzá egy kávé is.
Bedobta a pénzt a kávéautomatába is, ami kattant egyet és semmit nem adott ki.
A portáshoz fordult:
- Ez az automata nem működik.
A postás azt felelte:
- Tudom már hetek óta be van jelentve, már sokszor telefonáltunk de nem jöttek ki megjavítani a szervízből. Ha akarja visszaadjuk a pénzét.
- Ez nem a pénzről szól, felhívhatnám én is a szervízt?
- Persze, ott az ingyenes szám az automata oldalán.
A rabbi telefonált a fali készülékről és a kövekezőket mondta:
- Szeretném bejelenteni, hogy a xxxxxx számú automata meghibásodott.
- Igen már rajta van a listán a készülék, hamarosan megjavítjuk.
- Igen, de tudja bedobtam 50 centet, a gép kiadta a kávét és 2 dollárt adott vissza. Kötelességemnek éreztem ezt bejelenteni.
A szervizes újabb igéreteket tett, majd bontotta a vonalat. Reggel a rabbi vett egy új szendvicset és ha hiszeitek-ha nem kávét ivott hozzá az automatából. Mellesleg sok más emberen is segített.

Fest Ákos


Hétvégi filmajánló

Az időutazó felesége (2009)
https://videa.hu/videok/film-animacio/az-idoutazo-felesege-2009-drama-romantikus-sci-fi-JLMyytB9YyOWVoYD?fbclid=IwAR0dFF49wmWliakug-z7qzOInd34IpinRFsH5HuUMjqVgwADJDVvfwLN5WM

Ahol a szivárvány földet ér

Egyszer volt, hol nem volt, lombos erdők, gazdag rétek közt volt egy kis falu. Lakói földművelésből éltek, nem voltak gazdagok, de mindenük megvolt, amire szükségük volt, és ami a legfontosabb, boldogak voltak.
Élt a faluban egy fiú, aki folyton sopánkodott, nem érezte magát boldognak. Egy napon elment a falu bölcséhez tanácsot kérni: "Te, aki minden bölcsesség tudója vagy, kérlek adj választ a problémámra. Olyan boldogtalan vagyok itt a faluban, minden olyan unalmas, a környéket is százszor bejártam már, ismerek minden fát az erdőben, minden virágot a réten, az állatokat, madarakat, minden nap egyforma, nem találok már semmi újat, ami színt hozna az életembe. Kérlek, mondd meg, hol van az a hely, ahol végre boldogan élhetek."
A bölcs Öreg csak mosolygott a szakálla alatt, majd így felelt: "Kövesd a szivárványt, és a lábánál megtalálod azt a helyet, ahol boldogan élhetsz."
A fiú megköszönte a tanácsot, és reményekkel tele várta, hogy mikor pillantja meg a szivárványt. Nem kellett sokat várnia, másnap délután egy nyári zápor után megjelent az égen a várva várt jel. Összecsomagolt hát, elbúcsúzott szüleitől, és elindult a szivárvány után.
Hosszasan gyalogolt, mígnem egy napon elérte a sivatagot, ahol egy oázisra lelt. Volt itt egy kis falu is. Úgy gondolta a fiú, hogy bár ez még nem a szivárvány lába, de itt biztos jól fogja érezni magát. Pár hónapot a helyiekkel töltött, boldog volt, hogy új emberekkel találkozott, és az oázist gyönyörűnek találta. Azt gondolta magában: "igen, ez az a hely, ahol boldogan élhetek."
Ám egyik nap óriási homokvihar söpört végig az oázison, elfújta a kunyhókat, szétrombolt mindent, és a falut betemette a forró sivatagi homok. Ekkor ismét megjelent a szivárvány az égen, a fiú pedig követte. Pár nap múlva elérte az óceánt. A parton talált egy kis halászfalut. Elcsodálkozott, hogy milyen gyönyörű kék és végtelen a víztömeg, a parton hófehér a homok, és a naplemente káprázatos aranyhidat varázsol a vízre minden este. Mélyen magába szívta az óceán tiszta illatát, és ezt gondolta magában: "igen, ez az a hely, ahol boldogan élhetek."
Minden nap eljárt a helyiekkel halászni, élte az életét, és nagyon boldognak érezte magát. Ám egy napon szörnyű vihar tombolt a tengeren, hatalmas hullámokat zúdítva a partra. A halászfalut elmosta az óceán vize a föld színéről. Másnap reggel újra megjelent a szivárvány az égen, és a fiú ismét követni kezdte. A jel nagyon hideg tájra hívogatta a őt, néhány nap múlva már a hó is hullani kezdett, egyre zordabb lett az idő. A fiú már nagyon fázott, mikor a hófödte tájon megpillantott egy kis falut.
A helyiek nagyon kedvesek voltak, meleg ruhát és forró italt adtak neki. Mikor már nem fázott, a kandalló mellett ülve kinézett az ablakon. Mindenfelé érintetlen tiszta havat látott, meg hatalmas fenyőket, melyek ágai lustán pihentek a fehér "takaró" alatt. Kiállt a házikó elé, nézte a sűrű hóesést, és a mesés tájat, közben azt gondolta magában "igen, ez már biztosan az a hely, ahol boldog lehetek."
A falusiakkal eljárt vadászni az erdőbe, este pedig otthon várta a meleg házikó, és ő minden éjjel hallgatta a kandallóban pattogó tűz dallamát. Ám egy napon hatalmas lavina zúdult a falura, és a hó mindent maga alá temetett.
A fiú kezdett csalódott lenni. Annyi szép tájon járt már, de egyik sem lehetett az otthona, sehol nem lehetett sokáig boldog. Aztán eszébe jutottak a bölcs Öreg szavai: "Kövesd a szivárványt, és a lábánál megtalálod azt a helyet, ahol boldogan élhetsz."
A fiú gondolataiból felocsúdva ismét megpillantotta a jelet. Nem nagyon hitt már benne, de a szíve mégis azt súgta, hogy követnie kell. Csak még most, utoljára. Így is tett, útnak indult megint.
Pár nap múlva különös dolgot látott. A szivárvány lábánál mintha lenne egy falu.
Örömében ugrándozott és hangosan kiabálta: "igen, végre elértem a szivárvány lábát! Ott az a falu, a hely, ahol boldog leszek". És elkezdett rohanni, ahogy csak a lába bírta, át az erdőn, át a mezőn, szinte szárnyalt a boldogságtól, gyönyörűnek találta az erdő fáit, a virágokat a réten, az állatokat és a madarakat.
Mikor beért a faluba, különös dologra lett figyelmes. A hely, ahova megérkezett a szülőfaluja volt. Sosem látta még ilyen szépnek, és sosem érezte még magát ilyen boldognak.
"Ez az én otthonom" -kiáltott fel hangosan- "ez az a hely, ahol igazán boldog lehetek."

szemlézte: Bíró László

UI:

Gyógyulás Jézus Krisztussal
https://www.youtube.com/watch?v=IoMQP71mcJ8

A tudós is ember

Egy tudós tíz évet töltött annak kutatásával, hogy a vizet hogyan lehetne átalakítani petróleummá. Meg volt győződve róla, hogy csak egy elemre van szükség, ami előidézi a kívánt reakciót. Ám akárhogyan próbálkozott, nem tudta megragadni a formula lényegét.
Egyszer csak tudomására jutott, hogy fent, Tibet hegyeiben egy "mindentudó" hírében álló láma él, aki így - a kutató reményei szerint - a keresett formulát is ismeri. Hogy eredményesen járjon, három feltételt kellett teljesítenie. Teljesen egyedül kellett odautaznia, és az út veszélyes volt. Gyalog kellett mennie, és az út meredek volt. És ha el is jutott a láma színe elé, akkor is csak egyetlen egy kérdést kérdezhetett tőle.
Több hónapig küszködött, mire nehézségek és veszélyek közepette az első két feltételt sikeresen teljesítette. Hanem amikor a láma elé vezették, képzelhetik mennyire meglepődött, hogy elképzelésével ellentétben nem egy ráncos, szakállas embert látott ott, hanem egy vonzó fiatal hölgyet, akinek szépsége minden képzeletet felülmúlt. A láma kedvesen rámosolygott, és mennyei hangon így szólt hozzá:
- Gratulálok, utazó! Eljutottál hegyi erődünkbe. Nahát, mit szeretnél tudni?
A tudós meglepődve hallotta a saját hangját:
- Drága hölgyem, megtudhatnám, hogy férjnél van-e már?

UI:

Gyógyulás Jézus Krisztussal
https://www.youtube.com/watch?v=IoMQP71mcJ8

Magányos férfi utazott le egy vidéki kisvárosba. Barátai hívták, hogy ne töltse egyedül a szentestét. Az utolsó vonattal érkezett. Már erősen szürkült, alig járt valaki az utcákon.
Az egyik kirakat előtt észrevett egy kopott ruhás kisfiút. Nagy, vágyódó szemei egy kis betlehemre szegeződtek. A férfi megszólította:
„Ezt szeretnéd megvenni?”
A fiú bólintott, de nem vette le szemeit a kirakatról.
„Nem is lehet drága” – folytatta a férfi.
A kisfiú kihúzta kezét a zsebéből, tíz krajcáros csillogott benne.
„Ezt az előbb találtam, de ezért nem adnak semmit.”
A férfi elkérte a pénzt, s a fény felé tartotta.
„Hallod-e, ez nem közönséges pénz, bizonyára az angyalok ejtették el.”
A gyerek csodálkozva nézett a férfira.
„Gyere, menjünk be az üzletbe” – és megfogta a hideg kis kezét.
Bent már senki sem volt, csak az idős kereskedő. Udvarias mosollyal szólt: „Éppen zárni készülök.”
A férfi hunyorított a szemével:
„Akkor a legjobbkor jöttünk. Kis barátom egy rendkívüli pénzt talált. Az angyalok vesztették el. Azt veheti rajta, amit csak akar.”
Ezzel ismét ráhunyorított a kereskedőre, és az megértette. Kezébe vette, megvizsgálta a pénzt. Aztán sugárzó arccal mondta:
„Micsoda szerencse, te aztán jó fiú lehetsz. Válaszd ki hát, amit szeretnél.”
A gyerek először a kereskedőre, azután az ismeretlen férfira nézett. Mindkettő tekintetéből biztatást olvasott ki. Erre rámutatott a kirakatban csillogó betlehemre:
„Ezt szeretném.”
A kereskedő szépen becsomagolta, szaloncukrot is adott hozzá. A gyermek boldogan hagyta el a boltot.
Az ismeretlen férfi ekkor elővette pénztárcáját, s fizetni akart.
„Szó sincs róla, uram, szólt a kereskedő.
Ma este nekem is karácsonyom van. Az a Jézus, akit ma ünnepelünk, figyelmeztetett bennünket:
"Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt Nekem teszitek.”
A két férfi egymás szemébe nézett és kezet szorított. Mindketten tudták, hogy ebben a pillanatban született meg a szívükben a kis Jézus.


UI:

NEK HUNGEXPÓN BÖJTE CSABA ELŐADÁSA
https://www.youtube.com/watch?v=yepwbEKjtrw

Paulo Coelho

A ceruza meséje

A gyermek nézte a nagyapját amint levelet ír. Egy adott pillanatban megkérdezte tőle:
- Olyan mesét írsz, ami velünk megtörtént? Vagy talán egy rólam szóló történetet írsz?
Nagyapja, félbe hagyta az írást, és mosolyogva ezt mondta unokájának:
- Igaz, rólad írok. Azonban a szavaknál fontosabb a ceruza, amivel írok.
Szeretném, ha ilyen lennél te is, amikor megnősz.
A gyermek értetlenkedve nézte a ceruzát, mivel semmi különöset nem látott rajta.
- De ez olyan, mint az összes többi ceruza, amit életemben láttam!
- Minden attól függ, hogyan nézed a dolgokat. A ceruzának öt értéke van, amit ha sikerül megtartanunk, olyan emberré válunk, aki egész életében békében fog élni a világgal.
Első érték: Tehetsz nagy dolgokat, de soha nem feledd, hogy létezik, egy lépteinket vezető Kéz. Ezt a kezet Istennek nevezzük, és Ő vezet mindig kívánsága szerint minket.
A második érték: Időnként abba kell hagynom az írást, hogy meghegyezzem a ceruzát. Ez kevés fájdalmat okoz a ceruzának, azonban végül élesebb lesz. Tehát el kell tudnod viselni a fájdalmakat, mivel ezek tesznek jobbá téged.
A harmadik érték: A ceruza megengedi nekünk a radír használatát, hogy kitörüljük azt, ami téves. Meg kell értened azt, hogy kijavítani egy dolgot, nem jelent feltétlenül rosszat, a legfontosabb az, hogy megmaradjunk az igaz/egyenes úton.
A negyedik érték: A ceruzának nem a fája vagy külső formája a fontos, hanem a benne lévő grafit. Ugyanígy gondozd azt, ami benned történik.
És végül, az ötödik érték: mindig nyomot hagy. Neked is tudnod kell, hogy bármit teszel is életedben, nyomokat fog hagyni, ezért meg kell próbálnod minden tettedet tudatosítani.

Mi marad a mienk halálunk után?

Tanítómese

Egy ember hirtelen meghalt. Egyszer csak megpillantotta az Istent, ahogy közeledett bőrönddel a kezében.
- Fiam, itt az ideje, mennünk kell. – szólt hozzá Isten.
- De miért ilyen hamar? Olyan sok tervem volt még.
- Sajnálom, fiam, de most van itt az ideje: menned kell.
- És mi van a bőröndben?
- Minden, ami a tiéd volt.
- Ami az enyém volt? Azt akarod mondani, hogy a holmijaim, a ruháim, a pénzem?
- Sajnálom, fiam… de az anyagi javaid sosem voltak a tieid. A földhöz tartoztak mindig.
- Akkor… az emlékeim?
- Sajnálom, fiam, de azok nem jönnek veled. Soha nem voltak a tieid. Az időhöz tartoztak.
- Akkor… a tehetségeim…
- Azok sem voltak a tieid. A körülményekhez tartoztak.
- Akkor… a barátaim… a családom?
- Sajnálom, fiam, de ők sem a tieid. Az életutadhoz tartoztak.
- De a feleségem… és a gyerekeim?...
- Sajnálom, fiam, de még ők sem a tieid. A szívedhez tartoztak.
- Akkor a testem?
- Az sem volt a tiéd. Az a poré.
- Akkor… a lelkem?
- Sajnálom, fiam, de a lelked… a lelked sem volt sohasem a tiéd. A lelked az enyém.
A kétségbeesett ember kitépte Isten kezéből a bőröndöt és kinyitotta. Üres volt! Könnyekkel a szemében az ember megkérdezte Istent:
- Soha nem volt semmim?
- De igen, fiam… minden pillanat, amit megéltél, csakis a tied volt. Minden pillanat a tiéd, te döntöd el, mihez kezdesz velük. Most élj !


UI:

Mi történik a testünkkel, miután meghalunk?
https://www.youtube.com/watch?v=OeHkgYop0TY


Mi történik a halál pillanatában?
https://nlc.hu/horoszkop/20180617/halal-pillanata-halal-kozeli-elmenyek-lelek/?fbclid=IwAR2Jr9I6nZ_Jsgu6VY9WQpiNHNvpbNRuFoM5Y2xrk6003CORG9AEQ-TGSeI

Bruno Ferrero
A kéz és a homok

Gyuri, a 13 éves fiú, anyjával sétálgat a folyóparti fövenyen. Egyszer csak anyjához fordul és megkérdezi:
- Anya, hogyan lehet megtartani a barátomat, ha egyszer már sikerült találnom egyet?
Az anya egy-két másodperc gondolkodás után lehajol és mindkét kezével merít a homokból. Majd mindkét tenyerét az ég felé tartva, egyiknek az ujjait kezdi összeszorítani: a homok kezd kipréselődni az ujjai közül. Minél jobban szorította őket, annál több homok préselődött ki a tenyeréből. A másik tenyerét ellenben csak lazán szorította össze: a homok mind benne maradt. Gyuri elámulva nézte, mit csinál az anyja. Majd így kiáltott:
- Anyám, megértettem. Egy hegyi kis kápolnában találtam egy szentképet, a Madonnát ábrázolta. Valaki elveszítette. A hátulján egy imádság volt: - „Az elfogadás imádsága".
Íme:
Uram, Segíts, hogy mindenki számára barát legyek,
Aki nem fárad bele a várásba,
Aki jósággal befogad,
Aki szeretettel ad,
Aki nem fárad bele a meghallgatásba,
Aki örömmel hálálkodik.
Olyan barát, akit biztosan megtalálnak,
Ha valakinek szüksége van rá.
Segíts, hogy biztos jelenlét legyek,
Akihez bárki fordulhat,
Amikor óhajtja;
Hogy tudjak megnyugtató barátságot kínálni,
Örömteli békét sugározni,
A Te békédet, Uram.
Tedd, hogy készséges és szívélyes legyek,
Főleg a leggyöngébbek és védtelenek iránt.
Így, anélkül hogy rendkívüli dolgokat tennék,
Hozzá tudom segíteni a többieket,
Hogy közelebb érezzenek magukhoz Téged, minden gyengédség Urát.


szemlézte: Bíró László

UI:

Hétvégi filmajánló:

Hét év Tibetben
https://videa.hu/videok/emberek-vlogok/het-ev-tibetben-teljes-film-w0QwFTAo9JSCyvlo?fbclid=IwAR0wKdc1Ig0Nw_3R6fAHy-a3_ejRltRUr-pN39usBjAsvu7SbT_Ut8lDDh4

A szerelő és a sebész


Egy szerelő épp egy Harley motorjának a hengerfejét szerelte le, amikor meglátta, hogy egy híres szívsebész lép be a szervizbe. A szívsebész a szervizvezetőre várt, hogy nézze meg a motorját.
A szerelő átkiabált a termen:
- Hé, doki, kérdezhetek valamit?
A sebész kicsit csodálkozva odasétált a szerelőhöz, aki épp a motort
szerelte. A szerelő kiegyenesedett, letörölte a kezét, és ezt kérdezte:
- Szóval, doki, nézze meg ezt a motort. Én is kinyitom a "szívet", kiveszem a billentyűket, megjavítom, beteszem az új alkatrészeket, és amikor kész, úgy működik, mintha új lenne. Hogy lehet az, hogy ezért alig kapok egy kis lóvét, míg maga nagy pénzeket akaszt az alapjában véve ugyanilyen munkáért?
A sebész elgondolkodott, elmosolyodott, és odasúgta a szerelőnek:
- Próbálja meg mindezt járó motorral!

szemlézte: Bíró László

Tevehajcsár verseny

Élt egyszer Indiában egy gazdag kereskedő: Abendur, akinek 100 tevéje volt.
Saját karavánutakon hordatta a gyantát és a drága fűszereket, karavánjaira a legjobb harcosok felügyeltek. Támadt egyszer egy ötlete Abendurnak. Rendez egy tevehajcsár versenyt, ahol a harcosai versenyeznek tevéivel. A verseny ő maga felügyeli és így megtudhatja ki milyen ember, kire számíthat igazán, hiszen gyönyörű felesége és hajlott kora miatt már nem ment hosszú utakra a karavánnal.
Mindenki izgatottan készült, tudták hogy a harcosok parancsnokának kell nyernie, hiszen jaj annak a katonának aki legyőzi a vezírt. Azért mindenki készülődött, szépítgette, pihentette az állatokat, varázslással, gyógyfű főzetekkel próbálták tevéiket győzelemre vinni.
Volt egy fiatal katona is Abdul, akire sokan bizalmatlanul néztek mert nem indiai származású volt, így nem bíztak rá fontosabb feladatot. Sokszor csak a tevéket itatta, vagy a sátrak állításában segédkezett.
A verseny napján a vezír pompás tevéjén már a rajtnál messze lehagyta a többieket és eltűnt a dombok mögött. A sort Abdul zárta vézna, kis termetű teherhordó tevéjén. A célba érve a vezír megkapta arany serlegét és vígan italozott annak árából a harcosokkal, de a kereskedő még mindig a dombon állt és várta a későn érkezőket.
Jöttek sorban a gyengébb tevék, a lustább vagy ügyetlenebb hajcsárok, a hitetlenek akik már a vezír rajtja után ügetésre váltottak és végül Abdul, aki húzta-vonta tevéjét, majd a célnál összeesett a kimerültségtől. Csak annyit tudott mondani - bocsáss meg uram hogy elrontottam a szórakozásodat, adjatok enni a tevémnek mert már alig bír menni - azzal ott a porban elaludt.
A vezír borral locsolta a versenyben is utolsó emberét, a fülébe dudáltatott, sípot fúvatott, de felébreszteni nem tudta. Bár nem mindenkinek tetszett, senki nem mert a részeg vezérnek szólni emiatt.
Másnap korán reggel Abendur hívatta a vezírt és Abdult. Mindketten felöltözve álltak előtte, a vezér még mindig laposakat pislogott és a fájó fejét borogatta.
Így szólt akkor a gazdag kereskedő:
- Vezírem te híven szolgáltál engem amíg együtt jártunk, de tegnap megmutattad milyen ember vagy. Elsőként futottál a legjobb tevével, tiéd a győzelem. Abdul te most, hogy már nem járok a karavánnal ugyanilyen híven szolgálsz engem, tegnap te is megmutattad ki vagy.
- De hiszen én lettem az utolsó - mondta Abdul.
- Igen, felelte a kereskedő, de te voltál az aki a legnehezebb utat jártad mégis visszahoztad tevémet és csak a kedvem és annak jóléte miatt aggódtál. Nem az számít milyen gyorsan járod be az utadat, nem is az hova jutsz, hanem az hogy mindezt hogyan teszed. Tudd meg te vagy mától a vezírem, te vezír pedig ezt a fiút szolgálod.

szemlézte: Bíró László