Mesék, szép történetek

Péntek délután volt. A távolsági busz zsúfolásig megtelt a munkából hazafelé tartó emberekkel, és egy kisebb gyerekcsoport is feltuszkolta még magát indulás előtt. A busz elhagyta a végállomást, és ahogy útja során egyik kisvárost érintette a másik után, úgy fogytak el róla szép fokozatosan az emberek. Végül már csak néhányan maradtak: a kis gyerekcsoport a busz végében cseverészett, az első ülések egyikén pedig egy titokzatos idegen ült. Egy negyvenes éveiben járó férfi volt, ruhája kopott, arca beesett. Az egész út során kifelé bámult az ablakon – nem úgy tűnt, mint aki bárkivel is beszélgetni akar. A gyerekek figyelték egy darabig, miközben halkan sugdolóztak, és félelemmel vegyes kíváncsisággal találgatták, ki lehet az ismeretlen férfi. Végül egyikük, egy életvidám kislány összeszedte a bátorságát, előre ment, majd a titokzatos idegen melletti ülésbe huppant.

- Kérsz csokis kekszet, bácsi? – szólt hozzá kissé bátortalanul, de szélesen mosolyogva.

A férfi ránézett, arcán halvány mosoly jelent meg, és megköszönte a kislány kedvességét. Beszélgetni kezdtek. A többi gyerkőc is hamar csatlakozott: kíváncsian figyelték, ahogy a titokzatos idegen mesél a csodálatos feleségéről, a régi munkájáról, és arról, hogy három évvel ezelőtt mindent elszúrt. Börtönbe került egy ballépése miatt, és csak most szabadult, épp hazafelé tartott. A gyerekek feszülten figyeltek. A férfi elmesélte, hogy annyira szégyellte magát azért, amit tett, hogy úgy érezte, nem érdemli meg a feleségét, ezért azt kérte tőle, hogy míg a börtönben van, ne is keresse, még levelet se írjon neki. Nagyon szereti őt, csodálatos nőnek tartja, és remélni sem merte, hogy megbocsát neki. Amikor három éves büntetése leteltével megszületett a jogerős döntés a szabadulásáról, egyből papírt ragadott, és megírta feleségének, hogy ha még meg tud neki bocsátani, ha még mindig szereti őt és visszavárja, akkor arra kéri, hagyjon neki egy jelet. A házuk előtt áll egy nagy tölgyfa, ami előtt a busz is elhalad. Ha az asszony feltesz rá egy sárga szalagot, férje tudni fogja, hogy még nem veszítette el őt, és azonnal leszáll a buszról. Ha nem lesz jel, akkor elfogadja felesége döntését, tovább megy, és nem zavarja őt többet. A gyerekek hallgatták, ahogy a férfi csak mesél és mesél a feleségéről, a családjáról, az együtt töltött évek szépségéről, miközben szemei megtelnek könnyel. Már közel jártak a kisvároshoz, ahol a férfi lakott. A gyerekek heves izgalommal a busz ablakaihoz tapadtak, keresve a nagy tölgyfát, és reménykedve, hogy ott lesz majd rajta a sárga szalag. A férfi szíve is hevesen kalapált. Nagyon félt, hogy végleg elveszíti azt, akit a legjobban szeret.
A busz lassított, és ahogy befordult egy kereszteződésnél, már messziről látszott a hatalmas tölgyfa. Tele volt aggatva sárga szalagokkal. A gyerekek ujjongva ünnepeltek, a férfi pedig egyesével megölelte mindegyikőjüket, majd a buszról leszállva boldogan rohant otthona felé.

Van, hogy csak ennyin múlik minden: a második esélyen. Sok kapcsolat hal meg az ego, a düh és a hosszan őrizgetett neheztelés miatt. Nem a romboló kapcsolatokról beszélek, amelyek csak mérgezik a lelkét annak, aki beleragad, hanem azokról, amelyekben két ember elkövet ugyan hibákat, de folyamatosan törekszik a fejlődésre. Mert ha ez megvan, és a kapcsolat őszinte szeretetre épül, akkor talán jár még egy esély. Akkor talán van még helye a bizalomnak. Talán a törés nem életre szóló fájdalom marad, hanem életre szóló emlékeztető arra, hogy mi az, ami igazán fontos.
Néha szükségünk van emlékeztetőkre. Mert egyikünk sem tökéletes.

Motoros találkozó és Jézus

Szerintem vagy 1995 vagy 1996-ban történt a következő eset.
Fiatal korom óta motorozok, és jártam rendszeresen motoros találkozókra. Akkor egy nagyon menő Suzuki chopperem volt, bőrszerkó, szokásos halálfejes gyűrűk stb... Persze csak hétvégékre a találkozókra öltözött be így a legtöbb motoros, azért hétköznap jó fiúk voltunk. Ez a fajta motorozás drága mulatság, általában a chopperesek nagy része hazament vasárnap, majd átült az autójába, és másnap bement dolgozni, lehet, hogy gyárigazgató volt. vagy valami nagy főnök valahol, persze voltak kivételek, de nagy részének rendezett élete volt megfelelő anyagi hátérrel. Na de most ne is erről szól ez a történet!
Lementem Újszilvásra, ez volt általában a legnagyobb motoros találkozó, már akkor kb. 8 ezer motor volt, és sokan jöttek külföldről is. Vittünk sátrat, és 3 napig szórakozás ezerrel, a szombati nap volt mindig a csúcspont, mert akkor volt a motoros felvonulás.
Akkoriban a rendőrök lezárták Újszilvás környékét, a faluban lehetett bukósisak nélkül is motorozni, sőt elnézték ha söröztünk valahol, de előre szóltak ha balesetet okozunk, akkor komoly baj lesz, de amíg jártam találkozókra soha nem volt ilyen.

Én is felvertem a sátram, és mellettem is megállt két MZ motoros, eléggé szakadtak is voltak, egyik motoron volt egy 16 év körüli kislány. Felverték a közös sátrukat, már akkor furcsa volt, hogy eléggé csúnyán, flegmán beszéltek a kislánnyal, majd elmentek sörözni, öt otthagyták. A kislány céltalanul sétált, én közben elmentem ebédelni, majd visszamentem a sátramhoz. Szegény ott unatkozott, én is egyedül voltam, és megkérdeztem, hogy nincs-e kedve motorozni egyet velem. A kislány szeme nagyra kerekedett, és nagyon boldog volt, így felültünk a motorra, és a környéken motoroztunk vagy két órát.
Közben megszomjaztam, és beültünk egy kisebb kocsma teraszára. Itt tudtam vele rendesen beszélgetni, mert motorozás közben eléggé nehéz volt, inkább akkor a tájat élveztük.
Itt elmesélte nekem, hogy nagyon vágyott egy motoros találkozót látni személyesen, arra is vágyott, hogy motorozhasson. A két falubeli fiú elvállalta, hogy elhozza öt a szakad motorukon, cserébe velük kellett tölteni a sátorban az éjszakát, a vele járó szexszel együtt!
Annyira szeretet volna eljönni és motorozni, hogy otthonról a fiukkal elszökött!
Én akkor már foglalkoztam a vallással, és elmondtam neki egy pár dolgot, ami nem annyira erkölcsös, és nagyjából ecseteltem, hogy mi vár rá éjjel és a találkozón, és még eléggé fiatal, és sokkal többre méltóbb. Beszéltem Jézusról is, és sok mindenről, Bibliáról, legalább egy órát beszélgettünk. Amúgy is nagyon boldog volt, mert egy olyan "álom motoron" ülhetett, amire nem is számított. Miközben Jézusról beszéltem elmondtam a kedvenc imámat is neki:
Drága Jézusom, köszönöm, hogy meghaltál értem a kereszten!
Befogadlak, mint Uramat, Megváltómat.
Kinyitom előtted életem kapuját, és kérlek, irányítsd úgy az életem,
Ahogyan azt Te szeretnéd! Ámen.

A kislánynak (sajnos rég, történt a nevére már nem emlékszem) nagyon megtetszett, kértünk egy szalvétát és egy tollat, és felírta magának az imát. Utána még motoroztunk egy órácskát, majd visszamentünk, és elválltunk, én eltűntem a sörsátorba, majd kezdődtek a koncertek és éjszakai műsorok, koncertek. Valamikor éjszaka kerültem a sátramba.
Másnap reggel az egész tábor álmosan, kissé másnaposan ébredt, reggeli, majd kezdődtek a bemutató műsorok, és készültünk a felvonulásra is. A mellettem lévő sátorból eléggé megviselt állapotban előmásztak az MZ motorosok, a kislányt még nem láttam. Eléggé rossz előérzetem volt, és kicsit féltettem is.

Olyan fél óra múlva rájuk kérdeztem, hogy mi van azzal a lánnyal, aki tegnap velük volt?
Legnagyobb megdöbbenésemre azt mondták, hogy nem tudják, hogy mi történt péntek délután a lánnyal, de fogta magát összeszedte a cuccait, és hazautazott a szüleihez!
Köszönöm Uram, az imádságod meghallgatásra talált!

Karsay István

Budapest, 2015.január. 7.

"Krakkó városában élt egyszer egy Izy nevezetű jólelkű, megértő öregember. Izy éjszakákon át azt álmodta, hogy Prágába utazik és ott a folyót átszelő hídhoz ér. Azt álmodta, hogy a folyó egyik oldalán, a híd alatt van egy dús lombú fa. Azt álmodta, ő maga ásni kezd a fa mellett, és a gödör mélyén talál egy kincset, amely egész életére jólétet és nyugalmat hoz neki.
Izy eleinte nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak. Ám, amikor heteken keresztül megismétlődött az álma, úgy értelmezte, hogy ennek üzenete van, úgyhogy elhatározta, hallgat a jelzésre, amely Istentől, vagy ki tudja honnan érkezett, miközben aludt.
Úgyhogy, megérzéséhez híven föl is nyergelte az öszvérét, hogy nekivág a hosszú útnak és elmegy Prágába.
Hatnapi poroszkálás után az öregember meg is érkezett Prágába, és nekiállt keresni a folyón átvezető hidat a város határában.
Nem volt ott sok folyó, híd sem, úgyhogy hamar ráakadt arra, amelyet keresett. Minden ugyanolyan volt, mint álmában: a folyó, a híd, a fa, amely alatt ásnia kellett.
Mindössze egy elem nem szerepelt az álmában: a hidat a királyi gárda egyik katonája őrizte.
Izy nem mert ásni, amíg ott volt az őrszem, úgyhogy sátrat vert a híd közelében és várt. A második éjjel a katona már gyanúsnak találta a híd közelében táborozó embert, úgyhogy odament hozzá, hogy kikérdezze.
Az öregember nem látott okot rá, hogy hazudjon neki. Ezért elmondta, hogy messzi városból jött, mert azt álmodta, hogy Prágában egy ilyen híd alatt, mint ez elásott kincset talál.
Az őrszem harsányan felkacagott:
- Ennyit utazni egy ostobaság miatt! - mondta neki. - Én már három esztendeje minden éjjel azt álmodom, hogy Krakkó városában, egy Izy nevű vén bolond tűzhelye alatt találok elásott kincset. Hahaha! Szerinted nekem is Krakkóba kellene utaznom, hogy megkeressem ezt az Izyt, és nekiálljak ásni a tűzhelye alatt??Ha-ha-ha!
Izy kedvesen köszönetet mondott az őrszemnek és hazatért.
Ahogy hazaért, ásni kezdett a tűzhelye alatt, és megtalálta a kincset, amely mindig is ott volt elásva."

Jorge Bucay: Életmesék

Nagy Endre
Szerelmesek kalauza

"Az ember nem azért szereti a maga választottját, mert az a legkülönb, hanem ellenkezőleg: azért hajlandó könnyű szívvel lemondani a legkülönbekről, mert szereti őt.
Az igazi szerelem a végtelenbe nyújtja és érezhetetlenül könnyűvé párolja a kötelékeket. És mégis a legszívósabb kötelék ez, ami embert emberhez fűzhet: a bizalom.
Az igazi szerelmespárt nem azok jelképezik, akik egymáshoz bújva, egymás szemében mereven megbűvölődve, vakon és süketen lebegnek a zajló világban. Az igazi szerelmesek szabadon, derűsen mennek a maguk útján még akkor is, ha ez az út jobbra-balra messze viszi őket egymástól. Elfogulatlanul, szabadon nézik az élet kínálkozó szépségeit és tiszta szívvel gyönyörködnek bennük. A tépelődő féltés helyett a hit bizonyossága van bennük, ez teszi őket olyan derűsekké. És ha néha a távolból összeakad a tekintetük, egy-egy mosollyal üzennek egymásnak, hogy semmi baj nincs."

https://www.youtube.com/watch?v=04VxgXf6h3o&t=36s
Jelenések könyve 5. – Szmirnai levél – Reisinger János



Mai ige hangos könyvek
https://www.maiige.hu/audiobook/17?utm_source=phpList&utm_medium=email&utm_campaign=B%C3%A9kess%C3%A9g+vagy+aggodalom%3F+Te+d%C3%B6ntesz.&utm_content=HTML

Hétvégi filmajánló

90 perc a mennyországban
https://videa.hu/videok/emberek-vlogok/90-perc-a-mennyorszagban-2015-RKlQeg1jPGD57XR6?fbclid=IwAR0zi9gLdZTryZzEtjf-LHq1N6HvJJACclFEdEMVT86-yjGRhje1su2OJ9g

Minden mindennel összefügg
Tanmese

Az egér egy lyukból nézi a parasztot és a parasztasszonyt, amint egy csomagot bontanak fel. Elszörnyülködve látja, hogy egérfogó van benne. Kiszalad az udvarra, és kiabál: “Egérfogó, egérfogó”! A tyúk ránéz, és azt mondja:
- Tudom, hogy nagyon félsz, de nekem nincs mitől félnem.
Az egér a disznóhoz szalad. A disznó röfög egy kicsit, és azt mondja:
- Sajnálom, ez rám nem vonatkozik, de imádkozni fogok érted.
Az egér a tehénhez menekül. A tehén elbőgi magát:
- Egérke, sajnálom, de nem az én bőrömről van szó!
Az egér lehajtott fejjel tér haza.
Még azon az éjszakán a házban nagy zajjal lecsapódott az egérfogó. A parasztasszony sietett megnézni, mit fogott az egérfogó. A sötétben nem vette észre, hogy mérges kígyó esett a csapdába és az állat megmarta a lábát. A paraszt bevitte a kórházba a feleségét. Nemsokára hazaengedték, de még mindig lázas volt. A paraszt tyúkot vágott és erőlevest készített az asszonynak, de szenvedése nem múlt el. Jöttek a barátok, egész nap ápolták, gondoskodtak róla. A paraszt disznót vágott, hogy legyen mit enni, de semmi sem segített, az asszony meghalt. A temetésre sokan eljöttek. A paraszt tehenet vágott, hogy legyen elég ennivaló a halotti toron.
Az egér szomorúan nézte végig a halotti tort.

Ha megtudod, hogy valakinek problémája van, és azt gondolod, hogy ez téged nem érint – gondolkodj el. Mindannyian ugyanazon az úton haladunk, amelynek neve: ÉLET. Minden ember és minden esemény az élet képzeletbeli szőttesének egy-egy fonala.

szemlézte: Bíró László

Saját szemüvegünkön keresztül nézünk mindent

Egy faluban mindenki vak volt. Egy napon a falu lakói közül hatan találkoztak egy emberrel, aki elefántháton jött feléjük. A hat ember megkérte az utazót, engedje meg, hogy megérintsék a nagy állatot, nem tudták ugyanis, hogyan néz ki egy elefánt, és úgy akartak visszamenni a faluba, hogy el tudják ezt mesélni a többieknek. Az utazó beleegyezett, és a hat embert az elefánt különböző testrészeihez vezette. A vakok alig várták, hogy visszaérjenek, és elmeséljék a faluban, hogy mit tapasztaltak.
Az első, aki az állat oldalánál állt, ezt mondta: - Az elefánt olyan, mint egy nagy fal.
- Nem úgy van, - vágott közbe a második, aki az elefánt agyarát fogta - az elefánt kicsi, kerek, sima és hegyes.
A harmadik, aki az elefánt fülét fogta, tiltakozott: - Az elefánt egyáltalán nem ilyen! Olyan, mint egy hatalmas levél.
- Nem értek egyet veletek, - mondta a negyedik, aki az ormányát fogta - az elefánt olyan, mint egy cső.
Az ötödik nem értette, hogy miért mondják ezt. Ő az állat egyik lábát fogta. - Az elefánt kerek és vastag, mint egy fatörzs.
A hatodiknak megengedte az utazó, hogy felüljön az elefánt hátára. Ő így szólt: - Egyik megállapítás sem jó! Az elefánt olyan, mint egy nagy mozgó hegy.
Mindannyian másképp látjuk a dolgokat, és sokszor nem lehet azt mondani, hogy nekem van igazam, vagy neked. Több részből áll össze az egész. Mindnyájan a saját "szemüvegünkön" keresztül nézzük egymást, a helyzeteket, és Istent is!
Wayne Rice “Fején a szöget” c. könyvéből

szemlézte: Bíró László

https://www.youtube.com/watch?v=euZaBpZ1wzM

"Életképtelennek ítélt szüleim csodálatos élete....

Apám 20 éves volt, mikor a katasztrófa bekövetkezett egy banális baleset kapcsán, amikor egy lovaskocsi kihajtott elé. Senki másnak semmi baja nem lett, a ló megijedt egy kicsit, a motor visszapillantó tükre letört, apám viszont tehetetlenül feküdt az aszfalton, mert eltört a gerince. Soha többé nem állt a lábára.
Anyám 14 éves volt, mikor az addigi élete atomjaira hullott. Egy TBC szövődményeként kialakult gerincbetegség következtében soha többé nem tudott önállóan járni.
Apám, Szentendre egyik legszebb fiatal férfijaként elvesztette az állását, a menyasszonyát, az önállóságát, a mozgékonyságát.
Anyám, a tehetséges szavaló, “akiből akár színésznő is lehetett volna”, Szentesre került középiskolába, hogy közel legyen a kórházhoz. A nagymamám, autó hiányában, a karjaiban vitte el a vonaton. A középiskolás éveit szüleitől, barátaitól elszakítva, egyedül, idegenek között töltötte.
Pár évvel később Budapesten találkoztak egy rehabilitációs központban. Hónapokat töltöttek együtt az intézetben, és egymásba szerettek. A védett, segítő környezetből kikerülve apám visszaköltözött Szentendrére, míg anyám hazajött Kecelre. Semmi esély nem volt a közös jövőre. Messze voltak egymástól, mindkettőjüket alkalmatlannak tartották az önálló életre, és mindenki arra biztatta őket, hogy verjék ki a fejükből a másikat.
Akkor még nem volt akadálymentesítés. Egy mozgásában korlátozott ember bénának, rokkantnak, betegnek, de legalábbis fogyatékosnak számított.
Apám és anyám fittyet hányva a világra 1967-ben házasságot kötött, és Kecelen, nagyszüleim házában közös életet kezdtek. Fogalmuk nem volt arról, hogy mi hogy alakul, csak annyit tudtak, hogy együtt akarnak élni. Tíz éven belül ez a két ember saját vállalkozásba fogott, házat épített magának, és nem egy, hanem két egészséges gyermeket hozott erre a világra. Én lettem a másodszülött ebben a családban.
A nővéremmel együtt úgy nőttem fel, hogy nem láttam soha apánkat a lábán állni. A balesetet követő több mint 40 évét tolószékben töltötte. Könyvekből és egyetemeken tanult barátait hallgatva egyedül programozóvá képezte magát, és könyvelőprogramokat írt.
Anyánk nem nagyon hagyta el a házat. Nem tudott kapaszkodás nélkül járni. Ő egy telefonnal a kezében varrodát működtetett, és több mint tíz varrónőnek adott évekig munkát.
Gyerekként, ha valami rossz fát tettünk a tűzre, nekünk kellett jelentkeznünk a nyaklevesért. Soha nem futottunk el, meg se fordult a fejünkben. Csak abban csaltunk, hogy kicsit lelassítottuk a lépteinket, mikor a pofonért mentünk. Tudtuk, hogy minél később érünk oda, annál kisebb lesz a lendület.
Már általános iskolás korunkban hivatali ügyeket intéztünk. “Bemész a Tanácsházára, az emeleten jobbra a második irodába, megkeresed a Kovácsnét, és azt mondod neki, hogy te vagy a Dúcz Béla lánya, és azért jöttél, hogy…” Míg az emeletre értünk, épp volt annyi időnk, hogy megjegyezzük, pontosan miért is jöttünk. �Saját magunknak vásároltunk ruhákat. Anyuék a kocsiban vártak, mi pedig az üzletben megkértük a megdöbbent eladót, hogy kivihessük megmutatni a szüleinknek, mit szeretnénk megvásárolni.
Egyedül költöztem be középiskolai kollégiumba. A szüleim ekkor is az autóban vártak, míg én felhordtam a dolgaimat, és egyedül berendezkedtem. Néha leszaladtam az autóba, sírtam egy kicsit a feszültségtől, Anyuék megnyugtattak, majd visszamentem folytatni a dolgomat.
Apám távirányításával autót is szereltem. Tévedhetetlenül tudta fejből, hogy hol, milyen cső és vezeték van a motortérben, és melyikkel mit kell csinálni. Pontos instrukciói alapján bármilyen problémát megoldottunk. �Édesapám a tolókocsiban ülve tanított meg biciklizni, görkorcsolyázni, és rendszeresen tollaslabdázott velünk. Ilyenkor az átlagnál többet kellett futnunk, mert amikor ő tévesztett, akkor is mi szedtük össze a labdát.
Nálunk mindig hangos volt a ház, sokat kiabáltunk. A mi szüleink nem jöttek oda, ha valamit akartak, hanem kiabáltak, hogy mi menjünk hozzájuk. Ezt aztán megszoktuk mi is. Nálunk mindig hangos volt a ház, mert mindig tele volt emberekkel. A szüleim nem mentek sehova, így a világ jött el hozzájuk. Szerettek nálunk időzni a szomszédok, a barátok, később a mi barátaink előtt is mindig nyitva állt az ajtó.
Élet volt a két életképtelennek tartott ember otthonában. Pezsgő, vidám, szeretetteljes élet.
Soha nem éreztem azt, hogy hátrányos helyzetű lenne nálunk bárki is. Azt, hogy valami nem megszokott, a külvilágról olvastam csak le, amikor megbámultak és sajnálkozó tekintettel néztek ránk az utcán, vagy amikor készségesen odaugrott valaki segíteni, amikor 40 kilósan éppen rángattam apámat a tolószékben egy lépcsőn le vagy fel. Ilyenkor mindig udvariasan el kellett magyaráznom a jószándékkal közeledő idegennek, hogy a legtöbb, amiben segíthet, ha egy lépéssel odébbáll, mert én pontosan tudom, hogy hol, hogyan kell megfogni azt a tolószéket, és milyen szögben kell megdönteni ahhoz, hogy ne borítsam ki a székből apámat. És soha nem fordult elő, hogy kiborítottam volna. Apám bízott bennem, én pedig hittem a bizalmában.
Hogy mi volt, ami ebben a két emberben a lelket tartotta?
Apám soha nem vesztette el a gyermeki kíváncsiságát. Ő azért jött ide, mert ki akarta próbálni, hogy így hogyan megy az élet. Mindent ki akart próbálni, meg akart nézni, el akart olvasni, meg akart hallgatni és meg akart kóstolni. A temetésén egy barátja azt mondta róla: “Sokkal többet élt, mint bárki gondolta volna, de sokkal kevesebbet, mint amennyit szeretett volna.” Mert ő ilyen élhetetlenül nehéz körülmények között is imádott élni.
Anyám pedig egyszer azt mondta, hogy ő úgy gondolja, nem boldogtalanságra született. Nem szeretett boldogtalan lenni, ezért mindent elkövetett, hogy ne is legyen az. Csak így egyszerűen. �Ő még köztünk maradt apám halála után pár évig, hogy a legnagyobb válságomon szelíd bölcsességével, rendíthetetlen szeretetével és támogatásával átsegítsen. �Aztán, amikor úgy látta, hogy most már menni fog, akkor csendesen, fáradtan, de határtalan nyugalommal lépett át a végtelenbe.
Azóta is velem vannak mind a ketten, hogy egy pillanatra se felejtsem el, hogy nincs lehetetlen, és a legkilátástalanabb helyzet is jóra fordulhat."

/Ducz Annamária, Ducz Ladybug Katalin /

Egy kislány felszállt a repülőgépre, hogy Bukarestbe menjen.
Egyedül szállt fel a gépre, jegy a kezében, kereste a helyét és leült mellém.
Művelt, magabiztos és intelligens kislánynak látszott. Rám nézett, majd mosolygott... elővett egy könyvet és elkezdett színezni.
Fiatal...8 éves kora ellenére nem mutatta idegesség vagy szorongás jeleit, miközben utaztunk....pedig a repülés egyáltalán nem volt kellemes. Vihar és sok turbulencia adódott amely sokszor hirtelen erős lökéseket generált.
Mindenki nagyon izgatott és ideges lett, de a kislány mindig nyugalmat és derűt
árasztott.
Hogyan csinálta? Honnan ered a nyugalma? Elgondolkoztam tiszta, rezzenéstelen arcán ... amikor egy zajos nő megkérdezte tőle:
- Kislány Te nem félsz? - Nem hölgyem - válaszolta a kislány, és a könyvét nézve folytatta: - " APUKÁM a Pilóta "
Életutunk során olyan eseményekkel találkozhatunk, amelyek megráznak bennünket, mintha turbulenciában lennénk. Van, amikor nem érezzük a talajt a lábunk alatt, és a lábunk nem léphet biztonságos talajra. Nem tudunk támaszkodni semmire ... bizonytalanok leszünk. Ilyen és hasonlói helyzetekben emlékeznünk kell arra,hogy "Atyánk" a pilóta

Daniel Guacan

UI:

Kegyelem a búzában
http://lampagyujtogato.hu/2017/08/kegyelem-a-buzaban/?fbclid=IwAR0Z_rPGkcHZuhBoCp2ksy16rPplgDR0vqOF36Veu5qOQ3f4xSoc5Stfwc4

Történet a benned élő angyalról!


Volt egyszer egy csodálatosan fényes, káprázatosan csillogó szárnyú angyal, akinek az útját soha nem állta senki és semmi, mindig csak repült, röpködött, szárnyalt önfeledten.

Amikor átrepült a Földön sok segítséget kérő embert látott, majd leszállt közéjük, hogy megkönnyíthesse az életüket. Találkozott egy férfival, aki nagyon hálás volt azért, hogy az angyal felajánlotta a segítségét, és arra kérte, hadd érinthesse meg a csodálatosan fénylő szárnyait.

A férfi fizikai munkát végzett, ezért a kezei nem voltak makulátlanul tiszták és fehérek, amikor megérintette az angyal szárnyát, maradt rajta egy kis folt. Mielőtt újra felszállt volna az angyal, arra kérte a férfi, hogy segítsen neki megoldani egy problémát, ami már rég foglalkoztatja.

Az angyal szívesen segített, és következőkor is eljött, amikor a férfi hívta, így lettek a legjobb barátok. A férfinak sok problémája volt, ezért a férfi sokszor hívta, és mindahányszor megsimogatta a szárnyát. A hófehér szárnyak idővel a férfi munkás keze érintésétől kezdtek beszürkülni. Egy idő után az angyal már nem sokat repült, hiszen azzal volt elfoglalva, hogy a Földön az emberek problémáján segítsen. Lassan kezdte úgy megszokni az emberek között, hogy már-már arról is elfeledkezett, hogy ő igazából angyal.

Azonban egyik nap egy újabb angyal szállt a Földre, és ekkor eszébe jutott, hogy ő tulajdonképpen csak egy kis időre jött segíteni. Leporolta a szárnyairól a ráragadt koszt, megrázta magát, újra csillogott-villogott, és visszarepült a másik angyallal az Égbe.

A férfi, amikor látta ezt, hogy a két angyal milyen önfeledten szárnyalt, nem tudta elfelejteni ezt a pillanatot, és ő is csak arról álmodozott, hogy bárcsak tudna repülni. Teltek a napok és egyre inkább látta maga előtt a csillogó szárnyakat, a légies repülést, teljesen átérezte azt a pillanatot és boldog volt. Közben teljesen megfeledkezett a problémákról, mintha magától megoldódott volna minden az életében.

Egy idő után úgy érezte, hogy minden kezd magától megoldódni, és olyan boldog, hogy a lába alig éri a földet, valósággal szárnyalt. Ekkor egy belső hang azt súgta neki, hogy "szárnyalj, hiszen te is angyal lettél".

https://filantropikum.com/tortenet-a-benned-elo-angyalrol/

Miért füllentenek a nők?
A varrónő egy nap a folyó mellett üldögélt és varrogatott, s hirtelen a gyűszűje beleesett a folyóba. Sírni kezdett, mire megjelent az Úr és megkérdezte: „Miért sírsz?” A varrónő elmondta, hogy a gyűszűje beleesett a vízbe, pedig szüksége lenne rá a megélhetéshez.
„Az Úr lebukott a víz alá, majd megjelent egy aranygyűszűvel. „Az a te gyűszűd?” - kérdezte. A varrónő azt válaszolta: „Nem.” Az Úr ismét lebukott és felhozott egy ezüstből készült gyűszűt. „Ez a te gyűszűd?” - kérdezte újra. A varrónő ismét azt válaszolta: „Nem.” Aztán az Úr újra lebukott és felhozott egy fagyűszűt. „Ez te gyűszűd?” - kérdezte az Úr. A varrónő azt válaszolta, „Igen.”
Az Úr nagyon megörült a varrónő őszinteségének és odaadta neki mindhárom gyűszűt és a varrónő nagyon boldogan tért haza. Nem sokkal később a varrónő a férjével sétálgatott a folyóparton, mire az hirtelen megbotlott és beleesett a vízbe. A nő ismét sírni kezdett, az Úr újra megjelent és megkérdezte: „Miért sírsz?” „Ó, Atyám, a férjem beleesett a vízbe!”
Az Úr lement a víz alá és felhozta Mel Gibsont. „Ő a férjed?” - kérdezte. „Igen” - mondta a varrónő. Az Úr dühös lett. „Hazudtál! Ez nem igaz!”
A varrónő ezt válaszolta: „Ó, kérlek bocsáss meg nekem, Uram. Ez egy félreértés. Tudod, ha nemet mondtam volna Mel Gibsonra, te felhoztad volna Tom Cruise-t. Aztán ha őrá is nemet mondtam volna, felhoztad volna végül a férjemet. Aztán mikor igent mondtam volna rá végül, nekem adtad volna mindhármukat. Uram, én egy szegény asszony vagyok, nem tudok három férjről gondoskodni, mindössze ezért mondtam igent Mel Gibsonra.”
A történet tanulsága: ha egy nő füllent, annak mindig jó és tisztességes oka van és mások javára szolgál.

szemlézte: Bíró László

Hétvégi filmajánló

Jelenések-Revelation az Antikrisztus ideje. /Teljes film/
https://www.youtube.com/watch?v=gUzCx4t0Jzg

Jézus csodatétele

A nagyszerű kis hajó puha ringással távolodott a parttól. A sokaság csak nézte… Sajnálták, hogy Jézus máris elmegy! Annyira szerették hallani tanítását, és mindig ámulatba ejtette őket, imádatra indította szívüket, ha láttak egy-egy beteget meggyógyulni. Csodálatos is volt az, amikor a szemeik láttára lett egészséges a bűzös sebekkel borított nyomorult test! Amikor az elhalt szem látóvá elevenedett! A béna lábak erővel teltek meg, a süket fülek megnyíltak… Ujjongott a szívük, nem tudtak betelni Isten hatalmának csodájával. De a legszebb az volt, amikor Jézus köré telepedhettek, és hallhatták, amint a mennyei Atya szeretetétről beszél. Ilyenkor olthatatlan vágy lobbant bennük, hogy életük olyanná legyen, amiben az Atya gyönyörködik. Úgy hallgatták volna még…
A hajó egyre távolodott. Néhány tanítvány evezett, akik valamikor halászok voltak, a többiek gyönyörködve nézték a kristálytiszta vizet. Jézus elhelyezkedett, amennyire lehetett és elszenderedett. Minden olyan békés volt, olyan csendes. Péter elnézte alvó Mesterét. Hadd pihenjen! Majd ő vigyáz az álmára! Érezte, ahogy karjában feszül az erő, evezőcsapásai nyomán halad a kis hajó.
Ám egyszercsak egészen váratlanul akkora szél kerekedett, hogy a kis hajó majdnem felborult! Nem is értették, honnan jött a nagy szél ilyen váratlanul! Mintha démoni erők egész hada korbácsolta volna fel a tavat! Az ég elsötétült, cikáztak a villámok, ömlött az eső és a hullámok újra és újra átcsaptak a hajón, ami hol toronymagasra emelkedett, hol alázuhant a feneketlen mélységbe.
A tanítványok riadtan kapaszkodtak, szinte semmit nem tudtak tenni. Itt az utolsó óra! Sok sötét éjszakát megértek már a tengeren, de ilyen szélviharban még sohasem volt részük! Itt nincs mit tenni, menthetetlenül elvesznek! Rémületükben kiáltoztak, mert egy hatalmas hullám ott tornyosodott közvetlenül előttük! A roppant víztömeg elárasztotta a kis hajót, tíz körömmel kapaszkodtak, hogy el ne sodorja őket!
Péter ösztönszerűen gyorsan körülnézett, ahogy kikerültek a hullám alól. Megvan mindenki? Ekkor tekintete a Mesterre esett, aki édesen aludt, mintha Isten védő tenyerén pihenne. Hát persze, a Mester! Ő tud segíteni! Csak Ő tud csodát tenni! Péter riadtan, tele félelemmel mutatta a többieknek, micsoda óriási hullám közeledik megint! Ha az ideér, vége mindennek. Vadul kiáltozni kezdetek:
- Mester! Mester, elveszünk!
Jézus felébredt és felült. Látta az elemek pokoli háborgását, és abban a pillanatban parancsolóan nyújtotta ki a kezét! Teste felegyenesedett, egész tartása olyan lett, mint egy hatalmas felkiáltójel!
Abban a pillanatban csend lett! Néma, süket csend! A tanítványok torkára odaforrt a kiáltás és döbbenten nézték a nagy változást. Ez nem lehet igaz! Az imént még életveszélyben voltak, sötét volt és hideg hullámok magasodtak föléjük, mintha legalábbis egy óceán óriási torka készült volna elnyelni őket! Most pedig… Csendes a víz, kiderült az égbolt, a Nap szelíd fénye ragyogja be a tavat. Talán csak rossz álom volt a hirtelen támadt vihar? De ahogy egymásra néznek, látják, mégsem volt az, mert ruhájuk csupa víz és szakadás, hajuk, szakálluk tépett, csapzott, mindegyikük szemében ott ül még a rémület.
Az Úr Jézus rájuk néz, és csendesen kérdezi:
– Hol van a ti hitetek?
Félelemmel vegyes csodálkozással néznek egymásra. Kinn a parton még azt érezték, hogy már egészen jól ismerik Mesterüket, de mintha ez most mégsem lenne igaz. Rémülten kérdezték egymástól halkan:
– Kicsoda Ő, hogy még a szeleknek és viharnak is parancsol és azok szót fogadnak Neki?
Jézus jól látja szívüket, a bennük születő gondolatokat. De most nem rájuk figyel, Atyja arcát fürkészi, mintha átlátna az egeken. Tudja, hogy neki küldetése van, cselekednie kell, hiszen látja cselekedni az Atyát! A tanítványok ebből semmit nem láttak, nem értettek. Csendesen fogták az evezőket és a távoli part felé irányították a hajót. Úgy megkeveredtek, hogy azt sem tudták, merre tartanak. De nem is volt ez fontos, csak végre partot érjenek!
A gadarénusok földjén kötöttek ki, nem messze Galileától. Ott volt közel Gadara városa, arrafelé tartottak. Fenn a fennsíkon békés kép tárult eléjük. Zöld pázsiton disznónyáj legelészett. Hú, ennyi tisztátalan állat egy helyen! Látszik, hogy pogány földön vannak! Amikor a meredek partoldalon végre felkapaszkodtak, majdnem visszaestek a rémülettől. Egy mezítelen férfi rohant feléjük, bozontos haja lobogott a szélben, tekintetében a tébolyultság lángja. Két száraz, csontos karja előrefeszült, két marka, mint mindent széttépni akaró karmok bilincse, meredt görcsösen előre! Szívverésük megállt, ereikben megfagyott a vér, már kiáltani sem tudtak. Még ki sem heverték azt a rendkívüli vihart, már itt az újabb veszedelem!
Egyedül Jézus tudta, micsoda ördögi küzdelem zajlik éppen. Hirtelen odatoppant a vadul rohanó ember elé és parancsolva kiáltott:
- Menj ki belőle! – egész teste újra felkiáltójellé merevedett, minden tagjából sütött a parancsoló erő!
A megszállott, mikor Jézust meglátta, bömbölő hangon felkiáltott és Jézus lábai elé esett. Lázadó, dühös, de egyben kétségbeesett és reszkető hangon kérdezte Jézust, szinte kiáltva:
- Mi közöm van nékem teveled, Jézus, felséges Istennek Fia? Kérlek téged, ne gyötörj engem!
– Mi a neved? – kérdezte Jézus.
– Légió – vallotta félve az emberben lévő sok ördög – sokan vagyunk! – hangja most félelmet és megalázkodást árult el. – Kérünk, ne a mélységbe űzz bennünket, hadd menjünk abba a disznónyájba!
Jézus keze parancsoló mozdulattal lendül a disznónyáj felé. Abban a pillanatban mintha megvadultak volna az állatok, röfögve, hörögve kezdtek rohanni a tenger felé. A pásztorok rémülten próbálták őket visszatartani, de nem tehettek semmit. Félre kellett állniuk, ha nem akarták, hogy a megvadult horda őket is a tengerbe sodorja. Néhány pillanat múlva az összes disznó a tengerben volt, megfulladt valamennyi. A pásztorok tele félelemmel szaladtak a város felé, hogy elmondják, mi történt.
Az emberek mind futottak ki a közeli városból, ki ijedten, ki kíváncsian, ki mérgesen – akiknek állatai elpusztultak. Megdöbbenve látták, hogy az az ember, akitől eddig rettegtek, most szelíden, felöltözve ott ül Jézus lábainál. Szemében az értelem fénye van és a hála könnye tündököl. Ez volna az az ember, aki eddig a sírboltokban lakott? Aki olyan kegyetlen volt, mindenkit megtámadott? Akitől annyira féltek? Akit erős láncokkal és kötelekkel kötöztek meg, még azokat is elszaggatta? Mi történt vele? Ki ez az ember, aki ezt a csodát cselekedte? Aki ilyet tud tenni, az biztosan nem ember! A félelem eluralkodott a szívükben.
– Menj innen! Nagyon szépen kérünk, hogy menj el innen!
Jézus rájuk nézett és egyetlen szó nélkül a hajó felé indult. A férfi, akiből az ördögök kimentek, esedezve kérte, hadd menjen ő is velük! Hadd járjon ezentúl ő is Jézussal. Jézus szelíden nézett a szemébe:
– Térj vissza a te házadhoz, a te családodhoz, és beszéld el mindenkinek, mily nagy dolgot tett veled az Isten! – ezzel beszállt a hajóba tanítványaival együtt és elhajózott onnan.
A megszabadult ember örömmel, bizakodva indult rég nem látott városába. Milyen régen volt, hogy utoljára ilyen békésen járt az utcákon! Akik megpillantották, szinte eszüket vesztve menekültek előle! Csak rejtekhelyükről merték nézni, ahogy arra jár. Csodálkozva látták, hogy arcán a vad vonások elsimultak, tekintetéből ellobbant az a sátáni fény, és most az öröm és hála könnyei teszik kedvessé, újra emberivé az arcát. Már nem is féltek tőle annyira. Kíváncsiságuk legyőzte a félelmüket és csodálkozva kérdezték:
- Mi történt veled?
- Itt járt az Isten szent Fia és megszabadított engem! Azelőtt ördögök légiója kötözött meg, ők parancsoltak nekem és ők használtak engem gonosz céljaikra. De megszánt a Hatalmas és eljött ide azért, hogy megszabadítson! Ezentúl csak Őneki akarok élni, az Ő jóságát hirdetni! Ő az egyetlen Isten! A leghatalmasabb! A Sátán minden démoni serege szűkölve menekül előle! Ő az egyetlen, akit imádnunk kell ezentúl! Ti se szolgáljatok többé a bálványoknak!
Amerre járt, mindenütt hirdette, milyen nagy dolgot cselekedett vele Jézus.


Szemlézte: Bíró László

Stelo Malgranda
Egy kismadár története
Nagyon régen valahol született egy kismadár. Amikor kikelt a tojásból, tágra nyílt szemmel nézte a világot, nem ismert semmit és senkit, mert egyedül volt a fészekben. Furcsa érzés kerítette hatalmába, akkor még nem tudta mi ez, csak később jött rá, hogy ennek a neve: magány.
Egyszer furcsa lények jöttek, magukkal vitték, és bezárták egy nagy, fényes kalitkába. Akkor börtönnek érezte, menekülni szeretett volna, de minden oldalról rácsok vették körül. Lassan megnyugodott, és rájött, nem is olyan rossz ez a hely. Biztonságban volt, kapott enni, nem kellett semmit csinálnia, csak üldögélni, és néha-néha énekével szórakoztatni az embereket, akik ezért szerették.
Már el is felejtette, milyen volt gyermekkorában. Egy napon, amikor kalitkástól kitették a kertbe levegőzni, arra repült egy hozzá hasonló kismadár. Ez a kismadár csodálkozva nézte a kalitkát, mert számára az ismeretlen volt. Szabadnak született, és szabadon is nőtt fel.
- Gyere velem! - kérte a szabad madár.
- Nem, köszönöm, jó itt nekem! - felelte majdnem gőgösen a kalitkából.
- Ahogy gondolod - felelte búsan a másik, és elrepült.
A kismadár elgondolkodott. Valami furcsa érzés vett rajta erőt. Rájött, hogy magányos, hiába vannak körülötte az őt szerető emberek. Úrrá lett szívében a vágyódás, várta, mikor jön megint az a madárka, akivel olyan jól érezte magát, amit önmagának is félt bevallani.
Sok idő telt el a találkozásuk óta. A madárka pedig várta, várta a másikat. Közeledett az ősz, de még melegek voltak a napok, így még mindig kitették a kertbe levegőzni. Egy nap nagyot dobbant a szíve, nem tudta miért. Izgalom fogta el..... Felnézett az égre, és akkor meglátta őt, akit annyira várt, meglátta a másik madarat. Ő leszállt mellé egy faágra.
- Végre, megtaláltalak! Annyi ideig kerestelek, mindig jöttem, néztem a kertet, de nem láttalak. Hiányoztál.
- Te is hiányoztál nekem, én is nagyon vártalak. Mindig néztem az eget, mikor látlak meg.
- Gyere velem, kérlek. Szeretlek.
Szeretlek. Ez a szó, oly kedvesen és őszintén hangzott. A madárka szíve hevesen dobogott, érezte, igazat mond a másik.
Elgondolkodott. Az emberek is szeretik, azt mondják legalábbis, vagy mégsem? Amikor azt mondták neki, hogy milyen kedves kis lény, és mennyire szeretik, nem érezte, amit most érez.
A gazdái bíztak benne, hogy nem repül el, így nem zárták be a kalitka ajtaját. A kismadár kinyitotta szárnyával, majd csak állt és nézte a rácsok nélküli világot.


Szemlézte: Bíró László

Faludy György: A jövő század lesz a végső (vagyis ez)

A jövő század lesz a végső,
kipusztulnak az emberek –
mögéjük kapdosni is késő.
Zabáljatok! Élvezzetek!
Ne gyűjtsetek pénzt. Szórjátok szét.
A pusztuló idő szele
port fúj belőle. Unokátok
nem tud mit kezdeni vele.
Hol van a szerelem s a szépség?
Hol hagytátok az irodalmat,
társalgást, könyvtárt és lugast?
Mind haldokolnak vagy meghaltak.
Le télen az Amazonászra
luxusban, míg csak van vize,
nyáron Báliba, Saint Tropez-be
(nem tarthat vissza senki se),
s ha nincs reá mód, üljetek le
a TV-hez olcsóbb utakra,
hallgassatok rossz zenét, filmet,
mely nem hatol le a tudatba,
a politikát se hagyjátok
üres locsogásnál alább,
s jegyezzétek meg a reklámot,
az áruk sírfeliratát.

Szerencse vagy szerencsétlenség

A kínai történet szerint egy idős földművesnek volt egy öreg lova, amellyel a földön dolgozgatott. Egy nap a ló elszabadult, s eltünt a dombok között. Amikor a szomszédok kifejezték sajnálatukat a szerencsétlenség miatt, az idõs ember csak annyit mondott:
- Szerencse, vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?
Egy hét múlva a ló visszatért a dombok közül egy ménes vadlóval és amikor a szomszédok a földműves szerencséje miatt örvendeztek, ő ismét ezt mondta:
- Szerencse, vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?
Amikor az idős ember fia megpróbálta betörni az egyik musztángot, leesett a lórol és eltörte a lábát. A szomszédok megint sajnáloztak. Nem úgy az idős ember, aki csak ennyit szólt:
- Szerencse, vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?
Néhány hét múlva bevonult a hadsereg a faluba és besoroztak minden hadrafogható fiatalembert. Amikor az idős földműves fiát a törött lábával meglátták, lehagyták a listáról. Szerencse volt ez , vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?

Megjegyzés: Ezért mondja a népi bölcsesség, hogy "Isten útjai kifürkészhetetlenek", mert emberi korlátolt tudatunkkal soha nem tudhatjuk, mi a számunkra leghasznosabb. Aki tudatosan bízik a gondviselésben az tudja, hogy számára mindig a legjobbat és a leghasznosabbat hozza, éspedig nem azt, ami nekünk úgy tűnik, hanem azt, amit szellemi segítőink a lelkünk csíszolódásához a legmegfelelőbbnek tartanak, amely lelki fejlődésünket leginkább segíti. Ezért tanácsolják mindegyre szellemi tanitóink, hogy ne akarjunk túlzottan semmit, mert ez sokszor szemben áll az életfeladatunkkal. Ilyenkor annyi erőt pazarlunk el fölöslegesen, hogy, ha el is érjük végre a kivánt eredményt, már nem tudunk szivből örülni neki.

Szeretettel Bíró Laci

Együtt könnyebb
Indiai népmese
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy favágó. Volt neki négy fia. Négyfelé húztak, nem volt olyan dolog, amiben egyetértés lett volna köztük. Soha nem tudtak egymással dűlőre jutni. Mindennapos volt a veszekedés köztük. Családi perpatvarukból mindig csak a szomszédok húztak hasznot. Így aztán egyre szegényebbek lettek. Olyannyira, hogy a falusiak már gúnyolódtak is rajtuk. Bolondnak tartották őket.
Az apjuk látta, hogy mindennap valami vita van köztük, és egyre boldogtalanabb lett.
Sokszor próbálta már elmagyarázni nekik, hogy senkinek nem használ a veszekedés, de mindhiába. Falra hányt borsó volt minden intelme, lepergett minden a fiairól, mint zsírosbödönről a víz. Az apai jótanács egyik fülükön be, a másikon ki.
Elmegy egyszer a favágó az erdőbe fát vágni. Készít a lenyesett gallyakból egy köteget, megköti kötéllel. Feje tetején egyensúlyozva viszi a szegény öreg favágó hazafalé a rőzsét. Útközben eszébe jutott valami. Talán így visszatérítheti a fiait a jó útra. Elmosolyodott
magában. Gyorsabban szedte a lábát, hogy hamar hazaérjen.
Hazaérve a favágó a rőzsét kint hagyta a kertben. Fiai még nem érkeztek haza. A favágó izgatottan várta őket. Mikor a nap lebújt a hegyek mögé, a madarak fészkükbe bújtak, és előbukkant a hold, a favágó fiai egymás után értek haza. Alighogy megvacsoráztak, hivatja őket az apjuk. Odamegy a négy fivér. Kérdezik:
- Mi az, apánk?
Erre a legidősebb fiának szól a favágó:
- Törd csak, fiam, kettőbe ezt a rőzsét!
Odalépett erre a legidősebb a köteghez, és megpróbálta kettétörni. Persze nem sikerült. Hogy is sikerült volna! Megszégyenülten ment vissza az apjához:
- Nem megy ez nekem, apám.
A favágó elmosolyodott, és mondta a második fiúnak:
- Most te próbáld meg, fiam, törd csak kettőbe ezt a rőzsét!
Ő is megpróbálta. Pont, mint a bátyja, ő is kudarcot vallott. Lógó orral ment vissza az apja elé. Így próbálta meg a harmadik meg a negyedik is. Egynek sem sikerült. Mind csüggedten ültek le a földre. Fölállt akkor mosolyogva az öreg favágó. Kicsomózta a kötelet, amivel körülkötötte a rőzsét. Széthullottak a gallyak. Mondja akkor a
fiainak:
- Fiaim, most törjétek el ezeket a gallyakat!
Odaugrik a négy fiú, felkap mindegyik egy-két gallyat, és azon nyomban eltöri. Nagy büszkén állnak apjuk előtt. Szól a favágó:
- Látjátok, míg össze volt kötve a sok gally, nem tudtátok eltörni. Külön-külön egy szempillantás alatt eltörtétek mind. Épp így győz le bármilyen ellenség titeket külön-külön. De ha együtt maradtok, összetartotok, nincs az az isten, aki legyőzne titeket.
Végre megértették apjuk intelmét a favágó fiai. Minden ellenségeskedéssel felhagytak ezek után. Békében és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Szemlézte: Bíró László

A képzelet

A gondolatok képszerű megjelenítését nevezzük képzeletnek, másnéven gondolati képalkotásról van szó, amely lehet szándékos vagy szándék nélküli. Ez lehet fantáziálás, képzelgés, ábrándozás, álmodozás, maga az álmodás, melyet a személy engedhet önkéntelenül áradni, vagy akaratával vezetheti, irányíthatja. Talán a legtöbb esetben csak képileg reprodukálunk már meglévő saját vagy mások által létrehozott gondolatsort, például felevelenítünk egy emléket, élményt, vagy egy könyvnek, filmnek, történetnek egyes részleteit, amiket mások találtak ki.
A legértékesebb az alkotó képzelet, amikor céltudatos akarattal egy teljesen új és egyedülálló gondolatsort építgetünk, abból a célból, hogy felépítsünk egy eszmei, fogalmi vagy tárgyi alkotást, például egy művészi alkotást, találmányt, újítást vagy egyszerűen egy adott probléma megoldásának módját.
Tehát a képzelet az elme teremtő képessége. Sokkal hatékonyabb mint maga a gondolat, mert képszerűen bontakozik ki, kapcsolódik a vonzás törvénye alapján más gondolatokkal, képekkel, azokból összefüggő füzért alkot. Van amikor csapong és a füzér már nem összefüggő.
A gondolat mentális erőt képvisel. Ha hozzá érzések is kapcsolódnak, akkor asztrális erők is erősítik a gondolatot. A gondolat ismételgetésével az erők összeadódnak, ha pedig rákoncentrálással fenntartjuk a gondolatot, akkor a gondolat teremtő ereje megsokszorozódik. A képzelet viszont már nem csak egy gondolat és érzés, hanem egy összefüggő együttható sor. A teremtő szándékú képzelet, amelyet a céltudatos akarat és az összpontosítás tart fenn hatalmas teremtő erőt képvisel. Ha egy egész közösség, például nemzetünk képes lenne az összefogásra és egy mustármagnyi hitre képes lenne megváltoztatni mai világunkat.

A képzelet alapformái

A képzelet két alapvető működési formáját különböztetjük meg: a reproduktív (újra alkotó) és a produktív (alkotó) képzeleti működést.
Reproduktív képzelet: a reproduktív képzeleti működés során képzeletünk újra megalkotja, reprodukálja azt, amit már mások elképzeltek. Például a szépirodalmi művek élvezete lehetetlen lenne a reproduktív képzelet működése nélkül. Az írók képzelete által megteremtett világot annak szereplőivel, eseményeivel, tájaival újra teremtjük, azaz reprodukáljuk az író leírása alapján.
Minél több ismerettel rendelkezünk a bemutatott világról, annál eredményesebb lesz a képzeleti működés. Valójában tehát a reproduktív képzeleti működés segítségével vagyunk képesek mások elképzeléseit, magyarázatait megjeleníteni, ami természetesen az eredeti elképzeléstől bizonyos mértékig eltér. Mindenki ismeri azt a csalódást, amikor egy általunk olvasott regényt megfilmesítenek és a film közel sem tudja azt az élményt nyújtani, mint maga a regény. Az olvasott regény alapján reprodukált képzeleti képek és a film rendezője által újra teremtett képi világ jelentősen eltér egymástól.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni a képzeletnek ezt a formáját az oktatás folyamatában, ahol a tanár magyarázatai is a képzelet segítségével válnak a diákok számára érthetővé. A szemléltetés segítheti a tanulót abban, hogy minél pontosabb legyen a reprodukált képzeleti kép.
Produktív képzelet: az alkotó képzeleti működés során egy új, teljesen önálló képzeleti képet hozunk létre, amely a valóság keretein belül marad. A művészek, feltalálók, alkotók, tudósok stb. tevékenysége elképzelhetetlen lenne a produktív képzelet nélkül. A produktív képzelet segítségével olyan képeket hozhatunk létre, amely a valóság eddig ismeretlen részleteire világít rá. A jelenségek között új összefüggéseket fedez fel, történteket, új szereplőket, amelyek vagy akik soha nem léteztek vagy soha meg nem történtek
Szándékos és önkéntelen (spontán) képzelet: amikor a képzeleti működés tudatos, vagyis akaratunk által irányított, szándékos képzeletről beszélünk. A produktív képzeleti működés többnyire szándékos, bár tudattalan motívumok is szerepet játszhatnak benne. A spontán képzelet során a képzeleti képek akaratlanul törnek ránk.
A nem szándékos képzelet : tipikus példája az álom. Az álomképek nagyon gazdag képzeleti képek, amelyek többnyire előzetes benyomások alapján keletkeznek. Az álomban ezeknek a benyomásoknak meglepő, újszerű összekapcsolódásaival találkozunk.
Az álomról és annak szerepéről még mindig nagyon keveset tudunk, csupán a különböző elképzelésekre támaszkodhatunk. Freud például azt feltételezte, hogy az álmok a biztonsági szelep funkcióját töltik be, mert az elfojtott tudattartalmak kerülő úton az álomban térnek vissza. Vannak olyan pszichoterápiák, amelyek álomértelmezéseken alapulnak.

Szemlézte: Bíró László

Tudtad, hogy…? - Bölcs tanácsok

Hogy nem számít, mennyire jó valaki, mindenképpen fájdalmat okoz neked
olykor. És ezért meg kell bocsátanod neki.

Hogy évek kellenek a bizalom kiépítéséhez, de elég néhány másodperc a
lerombolásához.

Hogy nem kell megváltoztatnunk barátainkat, ha megértjük, hogy a barátok
változnak.

Hogy a körülmények és a környezet hatnak ránk, de magunkért csakis mi vagyunk felelősek.

Hogy vagy Te tartod ellenőrzés alatt a tetteidet, vagy azok fognak Téged.

Megtanultam, hogy a hősök olyan emberek, akik azt tették, ami szükséges
volt, szembenézve a következményekkel.

Hogy a türelem rengeteg gyakorlást igényel.

Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják,
hogyan mutassák ki.

Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha
már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni.

Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével.

Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok:
tragédia lenne, ha ezt elhinné.

Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te
vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak.

Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy
megvárja, míg összeragasztod.

Talán Isten úgy akarja, hogy találkozzunk sok nem hozzánk illő emberrel, mielőtt találkozunk az igazival. Így mikor végre találkozunk vele, tudunk majd hálásak lenni ezért az adományért.

Amikor a boldogság kapuja bezáródik, egy másik kinyílik, de sokszor olyan hosszan nézzük a zárt kaput, hogy nem vesszük észre a számunkra kinyitott kaput.

A legjobb fajta barát az, akivel sétálgathatsz vagy beülhetsz egy kapualjba, anélkül, hogy egy szót is váltanátok, és amikor elváltok, úgy érzed, hogy ez volt életed legjobb beszélgetése.

Igaz, hogy nem tudjuk igazán, mink van, amíg el nem veszítjük, de az is igaz, hogy nem tudjuk, mi az, ami hiányzik, amíg nem birtokoljuk.

Egyetlen perc kell, hogy megsértsünk valakit, egy óra, hogy megkedveljen minket, egy nap, hogy megszeressük, de egy egész élet, hogy elfelejtsük.

Ha a külsőségekre adsz, becsapnak.

Keresd meg azt az embert, aki mosolyt csal az arcodra, mert csak egyetlen mosoly kell ahhoz, hogy fantasztikussá tegyen egy rossz napot. Találd meg azt, akitől a szíved mosolyogni fog!

Vannak olyan pillanatok az életben, hogy annyira nagyon hiányzik neked valaki, hogy szeretnéd kiszakítani az álmaidból a valóságba, hogy megölelhesd.

Álmodj, amit csak akarsz; menj, ahova szeretnél; légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van és csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.

Kaphatsz elég boldogságot, hogy kedvessé tegyen, elég nehézséget, hogy erőssé tegyen, elég fájdalmat, hogy emberivé tegyen, elég reményt, hogy boldog lehess.

Képzeld magad mindig a másik helyébe. Ha szűkösen érzed magad a bőrében,
valószínűleg neki is szűk. A legboldogabb embereknek nem szükségszerűen van mindenből a legjobb: csak mindenből a legjobbat hozzák ki, amivel életük során találkoznak.

A boldogság csalóka azoknak, akik sírnak, azoknak, akik fájdalmat okoznak, azoknak, akik már megélték. Csak így lehet igazán megbecsülni az embereket, akik életünk részei voltak.

A szerelem egy mosollyal kezdődik, egy csókkal nő, és egy teával végződik.

A legjobb jövő az elfelejtett múlton alapszik. Nem élhetsz jól, ha előbb nem felejted el a múlt csődjeit és fájdalmait.

Amikor megszülettél, sírtál, és mindenki körülötted mosolygott. Éld úgy az életed, hogy mikor meghalsz, te legyél az egyetlen, aki mosolyog, és mindenki körülötted sírjon.

Szemlézte: Bíró László

Ne jöjj el sírva síromig.

Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.

/Mary Elizabeth Frye/

A koldus

Mentem az utcán... és megállított egy öreg koldus. Gyulladásos, könnyező szem, szederjes száj, durva rongyok, szennyes sebek. Ó, milyen rútra lerágta ezt a szerencsétlen teremtést a nyomorúság!
Felém nyújtotta vörös, puffadt és piszkos kezét. Nyögő, búgó hangon rimánkodott segítségért. Elkezdtem a zsebemben keresgélni. Sem pénztárca, sem óra, még egy zsebkendő sem volt nálam, semmit sem tettem a zsebembe.
A koldus pedig várt, kinyújtott keze csendesen mozgott és remegett. Meghökkentem, zavarba estem, aztán erősen megszorítottam azt a piszkos, reszkető kezet.
- Ne kérj tőlem, testvér; nincsen nálam semmi, testvér.
A koldus rám meresztette két gyulladt szemét, szederjes ajka elmosolyodott - és ő is megszorította fagytól hideg ujjamat.
- Nincs baj, testvér - motyogta -, ezt is köszönöm. Ez is alamizsna, testvér.
Én pedig megéreztem, hogy én is alamizsnát kaptam a testvéremtől.

Turgenyev: A koldus / Ford: Áprily Lajos /

Buddha szív
Egyszer régen Kínában egy híres kormányzati tisztviselő elhatározta, hogy felkeresi a mestert, aki a hegyen lakott csendben elvonulva. Beképzelt, fontoskodó ember volt, aki mindenáron meg volt győződve arról, hogy ő mindenkinél magasabb rangú, méltóságteljes személy.
A mester fogadta, leültek beszélgetni. Egyszer a tisztviselő így szólt:
- Tudod, hogy mit gondolok felőled? Az én szememben nem vagy te sem más, mint egy rakás szemét.
A mester mosolygott és így szólt:
- A véleményedhez megvan a saját jogod.
Látván, hogy a sértegetése süket fülekre talált, a beképzelt ember így szólt:
- Na, és te mit gondolsz felőlem? Mit látsz te magad előtt, ha rám tekintesz?
A mester csendesen így szólt:
- Az én szememben olyan vagy te, mint maga Buddha.
A tisztviselő elégedetten felállt és hazament. Otthon eldicsekedett a feleségének a történettel. mire az így szólt:
- Ó, te beképzelt bolond! Az ember maga olyan, mint a szíve. Ha valakinek a szíve sivár, akkor mindent annak lát. De akinek a szíve olyan, mint Buddháé, akkor képes mindenkit Buddhának látni, beleértve Téged is.

Színház az egész világ
Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép, s lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében, melynek hét felvonása
A hét kor. Első a kisded, aki
Dajkája karján öklendezik és sír.
Aztán jön a pityergő, hajnalarcú,
Táskás nebuló: csigamódra és
Kelletlen mászik iskolába. Mint a
Kemence, sóhajt a szerelmes, és
Bús dalt zeng kedvese szemöldökéről.
Jön a párduc-szakállú katona:
Cifra szitkok, kényes becsület és
Robbanó düh: a buborék hírért
Ágyúk torkába bú. És jön a bíró:
Kappanon hízott, kerek potroh és
Szigorú szem és jól ápolt szakáll:
Bölcseket mond, lapos közhelyeket,
S így játssza szerepét. A hatodik kor
Papucsos és cingár figura lesz:
Orrán ókula, az övében erszény,
Aszott combjain tágan lötyög a
Jól ápolt ficsúr-nadrág; férfihangja
Gyerekessé kezd visszavékonyodni,
Sípol, fütyül. A végső jelenet,
Mely e fura s gazdag mesét lezárja,
Megint gyermekség, teljes feledés,
Se fog, se szem, se íny tönkremenés!

Shakespeare: Ahogy tetszik. II. felvonás 7. szín - Szabó Lőrinc fordítása

Hétvégi filmajánló

Passió
https://videa.hu/videok/film-animacio/a-passio-teljes-film-2004-drama-jim-caviezel-z7Df9F4hzP$VrtoCU?fbclid=IwAR3AAbUYZoL341QpaxZgvVcSCobpbBwFlmYGZTCgTIdCiUH7J6HJVrMT-1U

Müller Péter
Szeretetkönyv – Részlet

"Jöjj varázsoddal az én varázsomat megoldani”, mert én azokhoz tudok beszélni, akik szeretnek, s akiket én ismeretlenül is szeretek. Akik nem szeretnek, azokhoz nincs szavam. Fölösleges is lenne minden beszéd, mert ha nem látjuk egymást a szívünkkel, akkor nincs is remény rá, hogy megértsük egymást. Ha én nem vagyok benned, s te nem vagy énbennem, hiába beszélünk, nem értjük egymást. Ez törvény.
És az is – és ez már a szív lélektana -, hogy látni csakis akkor látunk igazán, ha egymásban a többet, a magasabbat, az eszményit megpillantjuk. Ha írok, az a szándékom, hogy azok is megértsék, akik ritkán olvasnak manapság.
„Ezoterikusnak” lenni könnyű, mert akkor keveseknek beszélünk – de nyitni, átölelni a körön kívül levőket, nehéz. A legnehezebb a mély gondolatot érthetően, a titkot befogadhatóan, a magasztost emberien, és a gondolatilag nehezet egyszerűen kifejezni.
A népszerűségnek tett engedmény pedig soha jóra nem vezetett. Nincs is szükség rá. Mert ha szeretlek, meglátom benned azt, akit te is csak ritkán látsz magadban: hozzá beszélek, és ő megért engem. Még akkor is, ha a világ legmélyebb dolgáról van szó. És ez fordítva is igaz: ha szeretsz, olyan titkokat tudsz kihozni belőlem, melyekről én magam sem tudtam.
Ez a lényeg, látod! Szeretetben élni azt jelenti, hogy egymást nemcsak többnek látjuk, de föl is emeljük! Szeretetteljes légkörben a képességeink felfokozódnak. Megszépülünk, megnemesedünk. A legjobb jön ki belőlünk.
De ha nincs szeretet, ahogy ebben az országban nincs, csak ritkán és nagyon
szűk körben, szóval, ha ebben a gyűlölettel, irigységgel és lenézéssel teli világban kell élnünk, amiben sajnos élünk, akkor megcsúnyulunk. Kevesebbek leszünk. Betegebbek. Kisebbek. Hamvas Béla úgy mondja: lefokozódik az életünk. Nem a jobb, hanem a rosszabb jön ki belőlünk.
Hogy máshol mit jelent élni, nem tudom. De itt Magyarországon azt, hogy
egész életedben küzdeni kell, hogy ne a rossz jöjjön ki belőled, hanem – minden irigység, lenézés és néha a gyilkos gyűlölet ellenére – az értékesebb, a nemesebb, a több.
...Megismerni csak akkor tudlak, ha részt veszek benned, ha belülről éllek meg. Ha nemcsak látlak és tudok rólad, de érezlek is - ha "én" minden idegszálammal megtapasztalom milyen "te"-nek lenni. Ezt nem lehet kívülről, csakis belülről.
A megismerés a "jártál bennem" - "jártam benned" kölcsönös élménye. Ismerem a titkos utcáidat, lelkedet és tested rezdüléseit, érzékenységed, magányodat, vadságodat vagy félelmedet - azt, hogy mersz-e szeretni egyáltalán. Tudsz-e adni s elfogadni? - most derül ki valójában. Mert amit adsz, most azt magadból adod. A titkaid adod - amit féltesz, amit rejtesz, azt adod - és azt fogadod el tőlem is. "

szemlézte: Bíró László

Szellemidézés – Katonatörténet

23 évvel ezelőtt történt egy éjjel, hogy egy romániai laktanyában a katonák leültek szellemet idézni. Körbeültek egy asztalt, tenyereiket rátették, és összeérintették az ujjaikat. Egyikük körbejárta az asztalnál ülőket, és szólítgatni kezdte a szellemet.
Az asztal egyszer csak megremegett. A katonák hitetlenkedve néztek egymásra, illetve az asztal alá, hogy ki mozgatja azt. Miután nem találtak bizonyítékot a csalásra, tovább folytatták az idézést.
Kérdezgetni kezdték a szellemet, és kiderült, hogy az egyik katona rokona, és erőpróbára akarja hívni a katonát. A katona felállt, és teljes erejével lefelé nyomta az asztalt, de az meg se moccant.
Ezután megkérdezték a szellemtől, van-e olyan a társaságban, akit nem kedvel. Ekkor az egyik katona felé elindult az asztal, és egészen a szekrényig nyomta. A falfehér katona segítségért kiáltott, majd az asztal négy lába négy irányban kitört, az asztallap pedig a földre csattant. A jelenség azóta is megmagyarázhatatlan, az élmény pedig örök nyomot hagyott a katonák emlékezetében.

szemlézte: Bíró László

Találtam egy cikket, és erről eszembe jutott egy 90-es évekbeli komoly médiumi közlés.
A médium további közlései már megvalósultak!

A korszakváltás utolsó részében, amikor már nagyon közeledünk a végkifejlethez lesznek olyan szerkezetek, melyek alkalmasak lesznek arra, hogy lássuk a másik világot, sőt kapcsolatba kerüljünk velük, akár mint egy laptop, tudunk beszélgetni velük és látjuk őket...

Ekkor majd sokan meg akarnak térni, nagy része érdekből, mert rájönnek sok mindenre, Jézus létezésére és így sorban, de.. addigra a kegyelem ajtajai bezárulnak pont ezért.

És nagyon közeledünk már felé, max. 10-15 év.
Sajnos sok szenvedéssel fog járni katasztrófák, tüzek, járványok...

A TESLA kamerája érzékeli a halott lelkeket
https://www.facebook.com/aladar.mezga.71619/videos/534990237652280

Karsay István

"Egy fiatal diák sétált a tanárával. Az út túloldalán sétálva a diák meglátott egy régi cipőt, amely valószínűleg a szegény paraszté volt, aki a közeli területen dolgozott, és már befejezte a munkáját ..
A diák azt mondta a tanárnak: „Vicceljünk meg azt a parasztot. Rejtsük el a cipőjét, és titokban figyeljük, hogy mit fog tenni. "
Aztán a tanár így válaszolt: "Fiatalember, soha ne viccelj más nyomorával és fájdalmával." De mivel gazdag vagy, élvezheted a következő tényt - tegyél egy aranyat minden cipőbe, aztán elbújunk a bokorban, és figyeljük a reakcióját. "A diák ezt tette, és elrejtőztek a bokorban. A paraszt hamarosan befejezte a munkáját és elment arra a helyre, ahol otthagyta cipőjét és kabátját.
Amikor felvette a cipőjét, érzett valamit a cipőjében. Először azt hitte, hogy ez egy kő, de hamar rájött, hogy ez egy aranyérme. Csodálkozva látta az aranyat, egy ideig elgondolkodva nézett körül, de senkit sem látott. Betette az érmét a zsebébe, és elkezdte felvenni a második cipőjét, de csodálkozására ott is talált egy aranyat.
Hirtelen, mélyen csodálkozva térdre esett, arca az ég felé fordult. Imádkozni és hálát adni kezdett.
Imájában megemlítette súlyos beteg feleségét, gyermekeit, akiknek nincs mit enniük, és most egy láthatatlan kéznek köszönhetően, amely az érméket adta neki, végül megmentik őket.
A diák döbbenten, könnyes szemmel ült és nézett. A tanár megkérdezte tőle: "Ha úgy tréfálkozol, ahogy szeretnél, boldogabb lettél volna, mint amit most érzel?"
A fiatalember így válaszolt: „Professzor úr, olyan leckét adott nekem, amelyet soha nem fogok elfelejteni! Most már megértettem azokat a szavakat, amelyeket korábban nem értettem: aki ad, az boldogabb, mint aki fogad! Ezért, ha jót akarsz tenni, nem fogod megbánni. Kövessed lelkiismereted hangját, és ne térj le az erény útjáról. "