Ezoterika

„Mi szem-szájnak ingere” – erotika, szexualitás a Vízöntő-korban

A Vízöntő korszak egyetemes jelszava: meghaladni a régit, átlépni a korlátokat! Az élet minden területén nap-mint nap tapasztaljuk, hogy ez mennyire igaz, a művészettől az űrkutatásig. Erkölcsi téren ez azt jelenti, hogy megkérdőjelezzük az eddig áthághatatlan szabályok létjogosultságát – és ez fokozott erővel jelentkezik az európai civilizációban a szexualitás köré épült gát (gátlás) és tilalomrendszer körül. Ez érthető is, hiszen az egyik legerősebb mozgatóerőnkről van szó. A korlátok átlépése természetesen ott kezdődik, hogy tisztázzuk, hol húzódnak ezek a korlátok, illetve mit csináltunk, értelmeztünk eddig rosszul? Mi a helyes, ha van egyáltalán ilyen? Mi a bűnös, perverz és az erkölcstelen? Bizonyos jelenségek mindig is voltak – csak a megítélésük változott – és minden kor a saját ízlését vélte a legjobbnak. A Vízöntő korában mindez megkérdőjeleződik. Mintha egyszerre sok norma lenne érvényben. Egymás mellett élnek a legkonzervatívabb, legkorlátozóbb erkölcsi normák (például az arab világé) és a legszabadosabb felfogások, a keresztény világ pedig kénytelen szembenézni azzal, hogy nekik is korszerűsíteni kell, ha nem akarják a belső feszültségeket növelni és a híveket elveszíteni. Összedőlni látszik például a papi nőtlenség, illetve nemi önmegtartóztatás intézménye – a katolikus papok homoszexuális és pedofil botrányai ezt meglehetősen nyilvánvalóan jelzik és úgy tűnik, a hagyományos házasságra vonatkozó elképzeléseket is meghaladta az idő. Sokan azt a kérdést is felvetik, mi jogon foglal állást házassági, családi, vagy nemi kérdésekben a (katolikus) egyház, hiszen nekik fogadalmuk okán nem lehet személyes tapasztalatuk ezekről a dolgokról. Hogy e téren mit hoz a jövő, nem tudjuk, de sejtjük, hogy csak egy, a hívők felé toleránsabb, és az egyháziak számára is több szabadságot adó felfogás lehet a megoldás.
A szexualitást szabályzó erkölcsi elvek és vallási parancsolatok eredetét jól ismerjük. Egy részük olyan egészségügyi, népesedéspolitikai, törzs- család- és tulajdonvédelmi szempontokat tükröz, amelyek hasznosak lehettek egy adott korban, mára viszont eredeti funkciójuk elveszett. Ilyen a bibliai parancsok és törvények egy része. Más részük viszont olyan genetikai, mentálhigiénés célokat és egyetemes lelki szükségleteket tükröz, amelyek ma is érvényesek. A párkapcsolaton belüli egymáshoz tartozás, vagy az utódok számára nyújtandó biztonság mindig fontos elv fog maradni. A felek számára a szabadság, ha lényegesen nagyobb lehet is, mint bármikor ezelőtt, csak addig terjedhet, hogy ezek ne sérüljenek. Fontos az örömelv, de a boldogság még fontosabb. A testiség terén útmutató lehet a buddhizmus mai felfogása, amely szerint a testünk nem csak azért fontos, mert ez az a jármű, amelyen a fizikai világban közlekedhetünk, hanem azért is, mert hasznos és értékes eszköz, amellyel másoknak biztonságot, anyagi dolgokat és örömöt nyújthatunk – és ebbe a nemi öröm is beletartozik.
Mivel egy alapvetően poláris világban élünk, minél erőteljesebben jelentkezik egy tendencia, annál inkább helyet követel magának valamilyen ellenerő is. Korunkban ez a polarizáció láthatóan erősödik. Az asztrológia magyarázata erre a jelenségre az, hogy a Vízöntő jegyét uraló két planéta közül míg az Uránusz a korlátok átlépését szorgalmazza, a Szaturnusz inkább megállít és befelé fordít. Ilyen jelzésnek tekinthetjük a szexualitás terén az AIDS betegséget. Potenciális áldozatai leginkább azok, akik nemi életükben mennyiségileg is, és „minőségileg” is igyekeznek minél „változatosabban” élni. Ez nem jelenti azt, hogy ne tolerálnánk az egyén részéről azt, hogy úgy, és azzal éljen örömteli életet, akivel és ahogy mindkettőjüknek az a legjobb, de társadalmi és globális szinten mégsem történhet meg, hogy emiatt az emberiség szaporodása, vagy a gyerekek biztonságos felnevelése csorbát szenvedjen. A faj érdeke mindig fontosabb az egyénénél, és ez alól a biológiai törvény alól az ember se kivétel. Természetesen az AIDS sokkal komplexebb üzenetet hordoz annál, hogy csakis a szexualitásra értelmezzük. Főleg Afrikában, ahol a túlnépesedés az éhezés mellett a fertőzött gyerekek és a vérkészítményekkel fertőződők száma is katasztrofálisan nő, a betegségnek olyan népesség-korlátozó szerepe is van, mint valamennyi fertőző betegségnek és háborúnak volt és van szerte a világon. Ez is tagadhatatlanul az egyensúly érdekében történik, bármennyire is együttérzünk a szenvedőkkel és áldozatokkal.
A szexualitás terén történő önmegvalósítás gyakorlatilag új törekvés a nyugati civilizációban, legalábbis úgy, hogy ez ne csak a férfira vonatkozzon. Új jelenség, hogy a nő is megfogalmazhatja a szexualitását és szexuális igényeit – olyannyira, hogy egyelőre mind a férfiak, mind a nők jelentős részében heves ellenkezést vált ki. A világsikert aratott Vagina-monológok című riportkönyv és színpadi feldolgozása áttörést jelentett, hiszen a szerzőnek sikerült szóra bírni a legkülönbözőbb nemzetiségű, korú és társadalmi státuszú hölgyeket, hogy a tulajdon nemiségükről, sőt nemi szervükről beszéljenek. (Férfiaknál, mint tudjuk, megszokott dolog, hogy a férfiasságukkal kérkednek – más kérdés, van-e a kérkedésnek bármi alapja is, nőknél viszont – neveltetésük és biológiai alkatuk okán - ilyet aligha hallunk, pedig miért ne értékelhetnék ők is legalább annyira, amivel a természet megáldotta őket.) A könyvben bizony azt is olvashatjuk, mekkora nehézséget okoz – okozott a legtöbb hölgynek a színpadon hangosan kimondani a vagina (és nem is a „pina”!) szót, vagy azt, hogy „nekem vaginám van” – amit persze mindenki e bejelentés nélkül is tudott. Attól tehát, hogy a nők valóban vállalják, hogy szexuális lények, a kezdeti jelzések ellenére még messze vagyunk. Azokat az élettani-szexológiai felfedezéseket, mint például a G-pont, vagy a női ejakuláció jelensége, szintén nem túl sokan ismerik és még kevesebben használják nemiségük kiteljesítésére. Ehhez nyilván nem csak nekik, hanem a férfiaknak is változniuk kell, átlépni azon a feudális szemléleten, amellyel világszerte a nőket nézik. Mindkét nemnek lesz tehát bőven változtatni valója a Vízöntő-korban, ha tényleg át akarják lépni a jelenlegi korlátokat.
Újra kell valószínűleg magát a normalitás fogalmát is értelmeznünk, olyan fogalmakkal együtt, mint a bűnös és erkölcsös, vagy az aberráció és perverzió. Hol húzódnak, hol húzódjanak a határok? A konvencionális fogalmak átértelmezése csak a tolerancia jegyében történhet meg. Másutt húzódnak a határok a nyilvánosságban és másutt az intimitásban és főleg ez utóbbiban kell többet változtatni. Az új szemlélet jegyében mindenki, minden pár másként lehet normális – és ebbe egyre több minden belefér, mindaddig, amíg mindketten elfogadják, és nem ártanak sem egymásnak, sem senki másnak vele. Sokfélék vagyunk, vannak furcsa emberek és szokások - miért pont a szexualitásban ne lennének – de még jócskán tanulni kell ezek elfogadását.
A Vízöntő-kor sajátos furcsasága az is, hogy mindent meg akar változtatni, még akár az emberi testet is. Ilyenek a plasztikai sebészet, a tetoválás, vagy a testékszer-divat olykor valóban elképesztően bizarr kreációi, amelyek burkoltan, vagy nyíltan, de legtöbbször szexuális indíttatásúak. Természetesen egyik sem mai eredetű és azokat a beavatkozásokat kivéve, amelyek egészségügyi szempontból kifogásolhatók, akár leckéknek is tekinthetők a tolerancia gyakorlására.
A korszak sajátja az is, hogy az ezotéria és a misztika újfent helyet követel az életünkben. A mi szemszögünkből ez elsősorban a régi korok és a kelet szexuális kultúrájának, ezen belül a szexualitás mágikus-misztikus vonulatának reneszánszát jelenti. Leginkább a hindu tantrizmus és a kínai taoizmus ide vonatkozó tanításai, gyakorlatai számíthatnak a jövőben egyre nagyobb népszerűségre. A nyugati kultúrában is megvolt kapcsolat a mágia és a szexualitás között – ám szerencsétlen módon ez nagyrészt a fekete mágiára vonatkozott. Az okokat ismerjük: mivel az egyház (hivatalosan) szexualitás ellenes volt csaknem két évezreden át, mindenütt, ahol a kereszténységtől való függetlenséget, vagy annak tagadását akarták hangsúlyozni, egyenesen kötelező volt bevinni a nemiséget. A középkortól kezdve ismertek voltak azok a szertartások ahol a (jobbára női) meztelenség és a nemi aktus állt a középpontban. Volt, ahol a hölgyeknek a hívek nyilvánossága előtt kellett gátlásaiktól és ruháiktól megszabadulni és közszemlére bocsátani nemi bájaikat, másutt csak a főpap előtt, a „beavatás” végett. A rituálé csúcspontját természetesen az oltáron, a hívek előtt végzett aktus jelentette. Ennek már annak idején se sok értelme volt, ugyanis ezzel a lázadással nem a testiséget szabadították fel a korlátok alól, hanem éppenséggel az egyház azon álláspontját erősítették, hogy a nemiség valóban a Sátánhoz és nem az Istenhez tartozik. Ezt az „öngólt” ostoba és átgondolatlan dolog a szabadság jegyében megismételni, ahogyan ez olykor ma is megtörténik. Itt ugyanis nem a szexualitás magasztosul fel, hanem eszközül használják ahhoz, hogy valamit a sárba rántsanak. Lehet, hogy a kereszténység erkölcstana hibás, de a torzat aligha lehet egy még torzabbal korrigálni. A szexualitásnak helye van a misztikában, de biztosan nem így. A keleti szexuális kultúra tanításainak és gyakorlatának a ma embere számára megfelelő átültetése sokkal jobb megoldás, itt ugyanis – ahogyan előző folytatásainkban rámutattunk - minden a nemiség tisztaságának, szentségének, a másik ember és az őszinte érzelmek tiszteletben tartásának jegyében történik.
Érdekes fejlemény Nyugat-európában a Wicca-mozgalom. Fordítják boszorkányságnak is, de ennek a „boszorkányságnak” semmi köze a mi kultúránk főként rontó mágiával foglalkozó banya-figurájához. A Wicca a kelta-druida civilizáció ősi Föld- Természet- Termékenység- istennőjének kultusza, amelyet főleg (de nem kizárólagosan) hölgyek, az ősi kőköröknél és más szakrális helyeken, leginkább teliholdnál, rituális meztelenséggel, az istennőnek bemutatott szertartásokkal gyakorolnak. A wicca-hölgyek büszkék arra, hogy nőnek születtek, hálát adnak a termékenységükért, megünneplik a havi tisztulásukat (amit a legtöbben nyűgnek, tehernek és kellemetlennek tartanak!), tisztelik a Földanyát és a női isteneket. Lényegét tekintve ez nem más, mint a világ napjainkban olyannyira elnyomott Yin erőinek tisztelete és erősítése. Azé az erőé, amely a maga szelíd erejével le tudja győzni a most ereje teljében tobzódó Yang erőket és képes lesz a kettő közötti harmóniát újból megteremteni – valamikor a jövőben. Természetesen jogosak a kritikák, hogy anakronisztikus dolog rég letűnt kultúrák szertartásait feltámasztani, vagy távoli civilizációk gyakorlatát importálni – azok az irányok viszont, amelyet ezek kijelölnek, útmutatóak lehetnek mindaddig, amíg a Vízöntő-korszak saját arca ki nem alakul. És ez az arculat – a szexualitás, erotika terén csakúgy, mint az élet más területén – hitünk szerint a mostaninál csak természetesebb, emberibb és szellemibb lehet.


Kövesi Péter

A szabadság rabságában
Megjelent: Ezo-tér

Az utóbbi időben szinte mindenütt a párkapcsolatok válságáról lehet hallani, olvasni. A panaszokból az is kiderül, hogy sokan keresik a megoldást, de megbízható módszert még nem sikerült találni. Természetesen mindig vannak nagyokat ígérő tanfolyamok és könyvek, de a tények sajnos nem az átütő sikert mutatják.
Mivel természetesen én sem tudom az egyetlen, biztos megoldást ebben a kérdésben, az alábbiakban fel szeretném hívni a figyelmet olyan jelenségekre és adottságokra, amelyek alapvetően befolyásolják napjaink kapcsolati válságát.
A legfontosabb tényezőnek a korszellemet, korunk mindent átható energiáit, minőségeit tartom. Két korszak határán élünk: a Halak korszakot már lassan magunk mögött hagyjuk, ez már bomlófélben van, a Vízöntő korszak pedig javarészt még előttünk áll. Ebben az átmeneti időszakban zavarosak a viszonyok – minden szinten – és a régi minták már nem, az új minták még nem működnek.
Az emberi kapcsolatokat tekintve ez azt jelenti, hogy a több ezer évig ható minták és szerepek már nem életképesek. Jó ideje tapasztalhatjuk a család és más szorosabb emberi kapcsolatok válságát. A Vízöntő kor hatásai azonban már érződnek, ami újabb csapást mér a megszokott emberi viszonyokra. Ezt szeretném most részletesebben bemutatni:
A Vízöntő jegynek két uralkodó bolygója van: az Uránusz és a Szaturnusz. Jelenleg úgy tapasztalom, hogy az uránuszi hatások erősebbek, amivel nem tudunk megbirkózni, ezért ezt emelem ki.
Az Uránusz archetípusának jelszava: szabadság, függetlenség, különcség! Ez az archetípus a forradalmak elindítója, amely le akar dönteni minden korlátot és akadályt, el akar söpörni minden megmerevedett, elöregedett rendszert. Eszményképe a könnyedség, gyorsaság, levegősség. Az Uránusz világába tartoznak a reformok is: szeret mindent megújítani, jobbá tenni. Nem utolsó sorban ő uralja a tudományos-műszaki fejlődés világát is. – Ezeket az uránuszi tulajdonságokat egyre növekvő mértékben érzékelhetjük korunkban, amely már a műszaki-technikai forradalommal elkezdődött, majd az informatikaival folytatódott. A fogyasztói társadalom koncepciójában is nagy szerepet játszanak ezek a minőségek: mindenben legyen levegő, és semmi se legyen nehéz („light”-os üdítők, felfújt, belül üres zsemlék és társaik). Az ifjúságmánia szintén magán hordozza az Uránusz bélyegét, amely nemcsak irtózik az öregségtől, hanem el is akarja távolítani a világból. A sort hosszan lehetne még folytatni, de egy a lényeg: a jelenleg uralkodó korszellemet erőteljesen áthatják az uránikus energiák. Ezt el kell fogadnunk, mivel nem tudjuk megállítani, így kollektíve nem választhatunk, hogy csak az egyik oldalát éljük meg (technikai fejlődés), hanem átitatja egész életünket.
Az Uránusz magánélete szintén szakít a hagyományokkal. A mitológiában Uránosz az ég istene, akinek nem sok köze van a földhöz. Ez határozza meg az uránuszi minőség párkapcsolati oldalát is. Az Uránusz archetípusa nem tud, és nem akar kötődni! Irtózik minden földies dologtól (márpedig az emberi kapcsolatok elsősorban földi jellegűek), mivel úgy érzi, hogy megkötik, elveszik a szabadságát és bebörtönzik. A melegszívű közeledést fojtogatási kísérletként éli meg, és az első adandó alkalommal elmenekül. Peter Orban, kiváló asztrológus és pszichológus ezt menekülő erósznak nevezi, amely nem képes tartósan megmaradni egy kapcsolatban, ezért kimenekül belőle. Itt az Uránusz okozta szabadság- és függetlenségi vágyról van szó, amely a régi típusú emberi kapcsolatokat elutasítja, mert börtönt lát bennük. Ez jellemző a párkapcsolatok jelenlegi válságára is: egyre többen nem akarnak kötődni, rövid távra rendezkednek be, és szabadon hagynak egy menekülési útvonalat. A helyzetet nehezíti, hogy az uránikus hatások tudattalanul hatnak, így többnyire azt történik, hogy az illető az eszével akar párkapcsolatot, netán családot is, de a tudattalanul ható minta (kötődéstől való félelem, szabadságvágy, önállósági vágy) megakadályozza ennek megvalósítását. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az Uránusz archetípusának nincsen szabad vegyértéke, amivel magához vonzza a másikat. Szereti viszont a szokatlan kapcsolatokat, amibe beletartozik a homoszexualitás is. A homoszexualitás utóbbi időkben megnyilvánuló „reneszánsza” egyrészt magyarázható a Vízöntő kor hatásával, másrészt azzal, hogy egy felbomló világban (elhagyjuk a Halak korszakot) minden addigi „abnormális” dolgot „normálisként” kezelnek. Ez pedig nemcsak a homoszexualitásra vonatkozik, hanem a szexualitás egyéb, korábban nem szokványos megnyilvánulásaira is.
Az Uránusz archetípusa tehát nem akar a földön élni, nem akarja letenni a lábát a földre, mert elviselhetetlenül nehéznek és lehúzónak találja. Szereti madártávlatból szemlélni a dolgokat, és nem kíván résztvenni bennük. Ez utóbbi szintén korjelenség. Szaporodnak az olyan emberi viszonyok, amelyekben nem emberek találkoznak, hanem funkciók. Sokat töprengtem a fiatal elárusítók undorán, amelyet a vevővel szemben fejeznek ki. Nemcsak azt vettem észre, hogy gyűlölik a munkájukat (amivel megmérgezik azt, amit eladnak), hanem mindent elkövetnek, hogy csak a testük legyen ott, és semmiféle érzelmi kapcsolatba ne kerüljenek a vevővel. Uránikusan szólva: levegőnek nézik a vevőt, és irtóznak a vele való kapcsolattól.
Sajnos ez a viselkedés megjelenik más emberi kapcsolatban is, és főként a nagyvárosokban, mivel az urbanizálódás is ehhez az archetípushoz tartozik. Az Uránusz minősége az emberi kapcsolatokban tehát hűvös, hideg, távolságtartó, és nagyon intellektuális. Inkább magyaráz, mint érez. Az érzéstől azért fél, mert az földi és emberi, azaz kötődéssel fenyeget.
Jelenleg talán a legnagyobb uránuszi probléma a magány. Ennek megvilágításához röviden ismernünk kell az ide vonatkozó mítoszt, mivel ez mutatja meg a mélyebb okokat. A görög mitológiában Prométheusz képviseli az Uránusz archetípusát. Prométheusz ellopta az égből, az istenektől a tüzet, hogy segítsen vele az embereknek. Kettős büntetése volt ezért: az első az, hogy meg kellett látnia, mit művelnek az emberek a szellem tüzével, amit ő az égből hozott le nekik. Ez belső gyötrődéshez vezetett. A másik büntetése az volt, hogy Zeusz haragjában arra ítélte, hogy egy sziklához láncolják, ahol egy sas minden nap kitépte a máját, ami reggelre visszanőtt. - Ez a két büntetés tisztán megmutatja az Uránusz árnyékát: nem látja előre cselekedetei (forradalmak, reformok, technikai találmányok) következményeit. A másik büntetése felfedi végtelen magányát, hiszen az emberektől távol, egyedül szenvedett egy sziklához láncolva, csak az ég madara látogatta meg, hogy kínozza.
Az Uránusz archetípusa tehát magányos, ami egyre inkább megjelenik korunkban is. Ez pedig nem elsősorban az emberek hibája, vagy mulasztása, hanem a korszellem, az archetípus megnyilvánulása.
Ennyi lehangoló hír után jogosan tesszük fel a kérdést, hogy mi a jó ebben? Mert bízunk benne, hogy minden nehéz helyzet valami jóhoz vezet. Nézetem szerint a mai kor rákényszerít bennünket, hogy megtanuljunk minden helyzetben a saját lábunkon állni és megtaláljuk a saját, egyéni utunkat. A párkapcsolatokat tekintve ez azt is jelenti, hogy ha megtanulunk önállóan élni, akkor olyan párkapcsolatokat fogunk kötni, amelyben nem a kölcsönös függőség a vezérelv. A magánnyal kapcsolatban feltehetjük azt a kérdést, hogy vajon hány ma létező házasság és párkapcsolat maradna fenn, ha mindkét félnek lenne külön lakása és annyi keresete, hogy egyedül is megélhessen belőle? És hány kapcsolat jön létre az egyedülléttő való félelemből, a családból való kimenekülésből és egyéb kényszermegoldásból? És hányan élnek magányosan a párkapcsolatukban, családjukban? Ha létezne statisztika, amely a lelki magányt mutatja ki, akkor bizonyosan nem mondanánk, hogy ez újkeletű probléma. Most viszont a felszínre bukkant, nem lehet tovább takargatni, azaz meg kell vele birkóznunk. És ehhez kapcsolódik a másik uránikus feladat is, hogy megtanuljunk a saját utunkon járni, egyedül, külső támogatás nélkül. Ehhez rendkívül sok „segítséget” kapunk a környezetből, hiszen már nincsenek jól bevált külső kapaszkodók, így befelé kell figyelnünk, belül kell megtalálnunk a vezetést. Ehhez nagyszerű támaszt biztosít(ana) a Vízöntő másik uralkodója, a Szaturnusz. Azért írtam feltételes módban, mert jelenleg az uránuszi energiák dühödten küzdenek a szaturnuszi energiák ellen (a komolyság, a csend, a befelé figyelés, az érés, a fegyelmezettség stb. ellen), ami kollektíve nem segíti a belső vezetés megtalálását. Természetesen egyénileg nem kell ezt követni, hanem egyensúlyt lehet találni az uránuszi és a szaturnuszi minőségek között.
További támpontot jelent, hogy a Vízöntő archetípusa szereti a baráti kapcsolatokat, így az emberi kapcsolatok megjavítására jó lehetőséget biztosítanak a barátságok és a baráti körök. Jelenleg ez még nem terjedt el, de a korszellem előbb-utóbb kitermeli a kisebb baráti közösségeket, amelyekben a modern kor embere társaságra találhat.
A Vízöntő archetípus párkapcsolatára jellemző az egyenjogúság, a barátság hangsúlyozása, és a könnyedség. Úgy gondolom, hogyha ezeket szem előtt tartjuk – mivel erőteljesen „benne vannak a levegőben” – akkor könnyebben létrejöhet végre az új típusú párkapcsolat. Az ehhez vezető út első lépése azonban az, hogy megtanuljunk egyedül is lenni, és önállóan is élni, ha kell. Ez talán nagyobb feladat a ma embere számára, aki magányát gépekkel (internet, harsogó tévé, rádió) igyekszik elnyomni. A belső problémák elől csak átmenetileg lehet a zajba és az élvezetekbe menekülni. A szellemi fejlődést választó ember igyekszik megoldani belső problémáit, és megtanul egyedül is élni. A korunk által istenített szabadság ugyanis belül van, nem kívül, így szabadok akkor lehetünk, ha jól érezzük magunkat egyedül is és párkapcsolatban is. Láthatjuk tehát, hogy mekkorát kell előre lépnünk ehhez.
A másik buktató, amit ki kell kerülnünk az, hogy az Uránusz archetípusa uralja a technikát is, ami azt jelenti, hogy módszer-, és nem átélés központú. Ez konkrétan abban nyilvánul meg, hogy sokan működő technikát akarnak a párkapcsolatra, nem pedig megélést. A modern ezoterikusok egy része technikákért jár tanfolyamokra, nem valódi szellemi munkálkodásért. Azaz megint csak kívülről szemlélik a „rendszer működését”, nem akarják odaadni magukat. (Ezt a nyelvi kifejezések híven tükrözik. Mostanság jó esetben azt mondják, hogy „van egy jól működő kapcsolatom”. Nagyon régen hallottam már valakitől azt, hogy „fülig szerelmes vagyok!” Azt hiszem ez a jelenség önmagáért beszél.) Ezt a kívülállást kell elkerülnünk a párkapcsolatok új formájának megteremtésekor. Ezt nehezíti még az is, hogy az Uránusz archetípusa hajlamos utópiákat gyártani, amelyek rendre azon buknak meg, hogy nem veszi figyelembe az emberi tényezőt, vagyis az ember esendő, földi aspektusát. Tehát az új típusú kapcsolatok kialakításához őszintén figyelembe kell venni a felek fényes és árnyékos oldalát, az elméleteket a gyakorlathoz kell igazítani, és merni kell tévedni is. A kapcsolaton belüli szabadság és egyenlőség kérdését az őszinte kommunikációval lehet előmozdítani, amelyben mindkét fél tudatosan megfogalmazza és kifejezi társával és a kapcsolattal szembeni vágyait, reményeit.
Az új típusú emberi kapcsolatok kialakítása azért is jelentős szellemi lépés mindannyiunk számára, mert rendkívüli tudatosságot igényel. Folyamatosan tudatában kell lennünk annak, hogy mit akarunk, hogyan tudjuk elérni, és ami talán a legfontosabb, ehhez nagyon jól kell ismerünk önmagunkat. Az önismeret mutatja meg lehetőségeinket és korlátainkat. Aki tehát ebben a modern, de átmeneti korban úgy dönt, hogy nem az Uránusz hideg, távolságtartó és magányos oldalát éli meg, annak a szellemi utat kell választania. Ezen az úton folyamatosan kell mélyítenie önismeretét, tudatosan kell magához hasonló gondolkodású, életmódú embereket keresnie, és meg kell alapoznia az új típusú, emelkedettebb szellemiségű emberi kapcsolatokat, amelyben fontos szerepet tölthet be a barátság. Nagy jelentősége lehet az emberi kommunikáció megjavításának (nem számítógépen keresztül), amely az őszinteségre és a letisztázott viszonyokra épít.
A fentiekben természetesen nem tudtam kimeríteni a témát, csupán rá szerettem volna világítani néhány fontos tényezőre. A megoldást kollektíve, együtt fogjuk kialakítani, amelyhez mindannyian hozzájárulunk. Ehhez próbáltam néhány ötlettel hozzájárulni, és buzdítok minden érintettet, hogy folytassa, hiszen már tudjuk, hogy mekkora szükségünk van a szeretetteljes, melegszívű, emberi kapcsolatokra, amit most nem hagyunk elveszni. Alakítsuk ki együtt a legjobb, minden félnek megelégedést és áldást hozó megoldásokat!


Szabó Judit

A tűz szárnyain
Téma: klímaváltozás
Megjelent: Elixír magazin

A „klíma” görög szó, eredeti jelentése az időjárási viszonyokra vonatkozik. Ezen túl azonban néha „légkör” értelemben is használatos, ahol nem a természeti elemeket jelenti, hanem az embereket körülvevő - elsősorban – érzelmi energiákat. Ha elgondolkodunk a klímaváltozás okain, akkor érdemes mindkét jelentést szem előtt tartani, annál is inkább, mert ez összecseng a „mint bent, úgy kint” hermészi törvényével.
Mielőtt belemerülnénk a téma részleteibe, egy tényt érdemes tudni: a Föld történetében sokszor volt már a mostanihoz hasonló folyamat. A tudósok számára nem ismeretlenek a szélsőséges éghajlati változások, a felmelegedések és lehűlések. Mivel az élővilág csak egy adott határon belül tudja elviselni az ingadozásokat, az éghajlat megváltozásával természetesen változik a növény- és állatvilág is. Számos faj tűnt már el a Földről, és valószínűleg újak is keletkeztek. Röviden: a klímaváltozás után az élet mindig egy átalakult formában folytatódott.
A szellem és a tudat oldaláról megközelítve a témát, hasonlókat mondhatunk: az átalakulás és átváltozás korszakában élünk. Minden változik körülöttünk, méghozzá sokkal gyorsabban, mint valaha. Ez új helyzet és újfajta jövő elé állítja ma az élőlényeket.
A klímaváltozás témaköréből két tényt szeretnék kiemelni: a hőmérséklet-emelkedést és a szélsőségességet. Az egyre jobban melegedő légkör fizikailag a hőenergia, szellemileg pedig a tűz energia növekedésével függ össze. A szélsőségesség ebben az esetben a hosszú forró nyarakat, aszályokat és a langyos teleket jelenti. A szélsőség másik formája a csikorgó tél, és a már-már monszunhoz hasonló nyári időszakok.
A felmelegedés kibillent állapotot jelez, ahol a tűz és az azt kiegyenlítő föld energia fennálló egyensúlya megbomlik, és a tűz úgy megnövekszik, hogy lassan mindent feléget, mert nincsen másik pólus, ami kiegyensúlyozná.
Ami az éghajlatban forróságként jelenik meg, az végigkísérhető az ember életében és belső világában is. Kultúránkat egy jó ideje a nyüzsgés, a folytonos mozgás, az akaratoskodás, a mohóság, és nem utolsó sorban a tempó növekedése hatja át. A fizika szerint a hőmérséklet növekedés hatására gyorsul a részecskék mozgása. Az ember élete mára már olyan, mintha jól „befűtöttek” volna nekünk. És nemcsak az életünk gyorsul szédítő tempóban, hanem az idő is- legalábbis az, amit annak érzékelünk. Közismert panasz, hogy semmire sincs idő, mindenki rohan – de mégsem érezzük ennek a hozadékát. A rohanás következményét nézve úgy tűnik, mintha semmivel sem jutnánk előbbre, mintha eszeveszett tempóban száguldanánk egy mókuskerékben.
Már évek óta szilárd meggyőződésem, hogy világunkat nagy erejű szellemi energiák hatják át, amelyek előkészítik a tudat ugrásszerű megemelkedését és kitágulását. A tiszta szellemi energia a legnagyobb tűz, amit képesek vagyunk érzékelni. Ez az érzékelés azonban mindig az érzékelő tudat szintjétől függ. Azaz: minél beszűkültebb a tudat, annál pusztítóbbnak éli meg a nagy erejű szellemi energia megnyilvánulását az anyagban és a finom anyagi világban. És minél kitisztultabb, tágabb a tudat, annál felemelőbbnek és támogatóbbnak érzékeli a mindent átható szellemi tüzet.
Nézetem szerint a Földet átjáró szellemi tűz új tudatot készít elő, de ezt gyakran „tisztító” tűzként éljük meg. Amikor az embert ilyen nagy erejű, tiszta szellemi energia éri, akkor nem egyszerre világosodik meg – ahogyan azt sokan gondolják – hanem ez az erő végigjárja a testét, a lelkét és a szellemét. Ennek az a következménye, hogy felerősíti mindazt, amit magunkban hordozunk: a fényt és az árnyékot – vagyis első lépésben növeli a szélsőségeket. Ez a szellemi tűz átégeti minden részecskénket, hogy egyforma szintre hozza testünket, lelkünket és szellemünket. Talán mondani sem kell, hogy ez nagyon kellemetlen folyamat, hiszen ennek során találkozunk minden bennünk élő sötétséggel. A tisztító tűz előbb a pokol (tűz!) kínjain visz keresztül, hogy aztán kivezessen a tiszta fényre. A folyamat végeredménye a tudat felemelkedése, ahol a tüzet már szellemi minőségben éljük meg.
A szellemtan hagyományai szerint az emelkedett tudat kisugárzása igen magas rezgésű. Ez a megfogalmazás semmiképpen nem azonos a rezgésszámok fizikai értelmezésével. Azt jelenti, hogy az ilyen lény tiszta, emelkedett és igen erős energiákkal rendelkezik, és olyan tartományban létezik, ahol már nincsen polaritás, csak tiszta fény, teremtő szellemi tűz. Ezt a minőséget a mi kultúránkban Mihály arkangyal képviseli legszemléletesebben.
A világunkat átható szellemi tűz természetesen sok formában és különböző síkokon nyilvánul meg. Mi ennek többnyire a pusztító hatását látjuk: a fizikai síkon az éghajlat melegszik, amihez erdőtüzek és a vulkánkitörések társulnak. Az ember fizikai szintjén ez a tűz diszharmonikusan, azaz rohanásban, „felpörgésben”, folytonos cselekvési lázban, egyre több árammal működő műszaki eszközben és az idő felgyorsulásában nyilvánul meg. Érzelmi szinten ugyancsak a pusztító oldalát éljük meg: ideges feszültségek, türelmetlenség, agresszió, intolerancia, feszült „légkör” mindenütt. Mentális szinten egyre szaporodó idegrendszeri problémákban, pánik betegségben, sokkos állapotokban mutatkozik meg.
Mindez arra utal, hogy az a szellemi erő, ami a Földet átváltoztatja, az embert is elérte, és megindította benne a belső „tisztító tüzet”. Természetesen nem tehetetlenül és kiszolgáltatottan kell megélnünk ezt a kort, és a világunkat átható erőket, hanem választhatunk: együttműködünk vele, vagy sem. Ha csatlakozni akarunk hozzá, akkor el kell fogadnunk, hogy lesznek még kellemetlen dolgok az életünkben, de szellemileg újjászülethetünk. Ha nem akarunk együttműködni vele, akkor szélmalomharc várhat ránk.
A mai ezoterikus nézetek szerint azt is mondhatjuk, hogy az ember jelenleg a tűz árnyékos oldalát éli meg, és jobban tenné, ha a fényes oldalát munkálná ki magában. Ez azonban nem teljesen állja meg a helyét, mivel az a tűz, ami most átjár bennünket, nem egy-két lépcsőfok megtételére késztet, hanem egy óriási ugrásra. Ez pedig nem megy mindig könnyen és vidáman. Amint láthatjuk, jelenleg a szélsőségek felfokozódását éljük, amit tekinthetünk a tisztító tűz munkálkodásának is. Természetesen nem mindegy, hogy hogyan állunk hozzá: tekinthetjük magunkat áldozatnak is, de valóban munkálkodhatunk magunkon, tudatunk felemelésén.
Ha ez utóbbit választjuk, akkor két központi feladatunk van: a tűz energia szellemi megélése, és a belső egyensúly létrehozása, amelynek első lépése az ellenpólus, a föld minőség növelése életünkben. Érdekes módon a gyakorlatban e két célt ugyanazzal a módszerrel érhetjük el: a belső csend megteremtésével, figyelmünk befelé irányításával. Tudatosan kell kilépnünk a tűz energia zaklatott, nyugtalanító, a tudati éberséget lefokozó minőségéből. A befelé figyelés, a relaxálás, középpontunk megtalálása a nyugalmat, a biztos „talajt” erősíti bennünk, ami a föld energia fokozása felé visz el. Az égi tűz egyben azt is jelenti, hogy a biztonságunkat már nem kívül fogjuk megtalálni, hanem csak befelé fordulva és keresve. A belső nyugalom megteremtése feléleszti szellemünk éberségét is, így nagyobb lehetőségünk van a szellemi tűz megélésére is. A föld energiát erősíthetjük magunkban azzal is, ha a szellemi gyakorlatokat kitartóan, rendszeresen végezzük, és nem engedünk a tűz türelmetlen erejének, ami néhány napos gyakorlás után már megunja az egészet, és valami újdonság után akar nézni.
A föld minőséget táplálkozás útján is növelhetjük magunkban. Kísérletek bizonyították, hogy a hiperaktivitásban (diszharmonikus tűz) nagy szerepet játszik a modern étkezés: a gyorséttermi kínálat, a konzervek, üdítők, chipsek, édességek stb. Ezek elhagyása csökkenti, vagy teljesen megszünteti a hiperaktivitást és a zaklatott idegállapotot.
Végül pedig, a legtöbb megnyugtató föld energiát a természetből kapjuk. A szabadban, távol a nyüzsgéstől eltöltött idő olyan éltető energiákkal tölti fel az embert, amit a természeten kívül talán sehonnan sem tud megkapni. A természettel együtt lenni a legjobb meditáció, amely kitisztítja a tudatot, lecsendesíti a lelki viharokat, és megerősíti a testet. A szellemi tűz integrálásához mindenképpen szükségünk van erre, ezért induljunk el a föld felé. Induljunk el mindazok felé, amit a föld elem kitisztult minősége jelent: a belső stabilitás, a nyugodtság, higgadtság, józan gondolkodás és a természet tisztelete irányába. Így összeköthetjük magunkban a tiszta szellemet a megszentelt földdel, és középpontunkban megtalálhatjuk azt a helyet, ahol az ég összeér a földdel.

Szabó Judit

Gyereknevelés ezoterikusan

Az ezoterikus tanok reneszánszát éljük. Az ilyesmi iránt fogékony felnőttek jobbára már felnőttként ismerkedtek meg ezzel a világgal, de lassan felcseperedik egy olyan generáció, amely már a szüleitől ilyesmiket lát, hall, esetleg ők már eleve ebben a szellemben próbálják meg nevelni őket. És itt nincsenek könnyű helyzetben. Egyaránt találkoznak olyanokkal, akik ezt lelkesen támogatják, de olyanokkal is, akik (és nem csak a kételkedők, vagy tagadók közül), akik minden ilyesmit veszélyesnek tartanak a gyermek fejlődésére. Mivel józan érzékkel, némi pedagógiai és lélektani ismerettel gyanítható, hogy az igazság – mint oly sokszor – most is valahol félúton van az eleve tagadás és a feltétlen igenlés között, az alábbiakban a gyerekek és fiatalok ezoterikus szemléletű nevelésének lehetőségeit és korlátait szeretnénk alaposabban körüljárni.
Elsősorban három alapvető kérdéskört kell tisztáznunk:
- Mit - azaz mi az, amit ezotéria néven tovább szeretnénk adni?
- Mikor, melyik életkorban kezdjük és hogyan „adagoljuk”?
- Hogyan, milyen módszerekkel taníthatjuk, nevelhetjük ilyesmire a gyerekeket úgy, hogy az valóban hasznukra váljon?

Amit legelőször is tisztáznunk kell: nem minden ezotéria, amit ma annak neveznek, hiszen az ezotéria valaha olyan titkos tudást, beavatottságot jelentett és feltételezett, amihez eleve nem juthatott hozzá mindenki. Azt lehet mondani, hogy vagy a szó jelentéstartalma változott, vagy ma már csak hagyománytiszteletből nevezzük annak, ami valaha titkos tudásnak számított, de ma mindenki (?) számára hozzáférhető. De még ezzel a megengedő megközelítéssel is sok minden kiesik a rostán, ha az ezotériát úgy fogalmazzuk meg, hogy egy olyan, magas szellemiséget képviselő gondolkodási, szemléleti rendszer, sőt életmód, amely az ember életét a kozmosszal, a magasabb létezéssel kívánja összhangba hozni, célt, értelmet, perspektívát ad az életnek és a pozitív eszményeket állítja a középpontba. Szintetikus látásmód, amely képes minden pozitív eszmét integrálni, bármely kor, vagy vallás fogalmazta is meg azokat. (Ezért nem vallás az ezotéria.) Ugyanakkor az ezotéria megtalálja a kontaktust a korszerű tudományossággal is, sőt számos tételét épp a mai tudomány igazolta, igazolja.
Nos, ha így vizsgáljuk, sok minden nem felel meg e követelményeknek, mert ezotéria címen sokan valami rendkívül felszínes, zavaros, szinkretikus (felszínesen összezagyvált) eszmerendszert kapnak, ami megmarad valami romantikus ábrándozás szintjén és nem hogy nem segít eligazodni a világ zűrzavarában, hanem még zavartabbá, életidegennebbé teszi a jámbor halandót. Ebben az ábrándvilágban nincsenek nehézségek, nem kívánatos dolgok, csak fény és angyalok – ami meg nem ilyen, az előtt becsukjuk a szemünket (esetleg leülünk meditálni egy kicsit) - és minden rendben lesz.
Ha az ezotériát egy komoly, száraz, fennkölt és bonyolult filozófiai rendszernek tekintjük (ami azért komoly, hogy minél kevesebben érthessék), az egész biztosan nem alkalmas gyermekek szellemi táplálékául, ha csak nem akarjuk koravénné tenni őket. De a másik, a „közhely-ezotéria” sem alkalmas erre, hiszen szemlélet ide, vagy oda, a gyermeknek meg kell tanulni a valós világban élni, amelyre nem az a megoldás, hogy becsukjuk a szemünket és csak azt vesszük tudomásul, ami tetszetős. Sőt, érdemes arra is figyelni, hogy sok pszichológus eleve úgy véli, az ezotéria nem való még minden felnőttnek sem, mert a labilis személyiségeknél zavarokat okozhat és nehezíti az életben való boldogulásukat – pedig ez lenne a cél.
Ennek ellenére mi úgy véljük, hogy a helyesen értelmezett ezotéria, ha figyelembe vesszük a gyermek természetes fejlődését és magunk is tisztában vagyunk azzal, mit is akarunk átadni neki, bajt nem csinálhat. Sajnos erre viszont nem minden szülő van felkészülve, még ha érdeklődik is az ezotéria iránt, gyerekekkel ilyen módon foglalkozó iskolák, közösségek pedig elvétve vannak.
A második kérdésre, hogy mikor, melyik életkorban kezdjük és hogyan „adagoljuk” az ezoterikus nevelést, talán nem is olyan nehéz a válasz, ha ismerjük a gyermek természetes szellemi fejlődését és tudjuk, hogy amit felnőttként e téren megtanulni kell, abból sok minden a gyermeknek „vérében” van. Fejlődés alatt itt nem a materialista koncepciókat értjük, hanem azt, amit pl. Rudolf Steiner fogalmazott meg és tett pedagógiája (Waldorf- pedagógia) alapjává, illetve amit az ezotéria évezredek óta vall és tanít. E felfogás szerint a gyermek egy szellemi világból jön, ahol az előző élete óta eltelt időt többé-kevésbé teljes tudatosságban töltötte, és tudatosan kiválasztott helyre és időbe, előre elvállalt sorssal érkezik. A csecsemő tudatával még e világokban időz, és bár e világon mindent újra meg kell tanulnia, tudata korántsem az a tabula rasa, aminek leginkább hiszik, és nem is afféle kis „gyengeelméjű” akinek ezután fognak csak szellemi képességei kialakulni. Bár kommunikálni nem tud, sokkal többet érzékel, mint gondolnánk. Az élet első hét éve Steiner szerint arra való, hogy a gyermek az érzéki világgal megismerkedjen, megtanuljon a fizikai létben viszonylag önállóan élni. A szellemi világot még nem kell tanulni, spontán emlékszik rá. A gyerekek – számos tapasztalat szerint – gyakran emlékeznek előző életekre, látnak test nélküli szellemi lényeket, érzékelik az emberi aurát és gyakran olyan bölcsességeket fogalmaznak meg a maguk nyelvén, amelyen a felnőtt is csak ámul. Nem akarunk itt az „indigó gyermek” jelenségre kitérni, mert természetes jelenség és csak az ezoterikus bulvárirodalom csinál belőle akkora szenzációt. Nagy kincs egy ilyen gyermek, ám sajnos akad néha olyan szülő, aki ezt a kincset forintra akarja váltani. Sajnálatos és szomorú eset, hogy ha egy ilyen ember reklámozza, mutogatja, vagy pénzszerzésre, gyógyításra „használja” „látó” gyermekét, nem is sejtve, milyen kárt okoz neki ezzel. De az se kisebb baj, ha beleneveli, hogy ő egy csodagyerek, különb a többieknél. A gyermeknek elég, ha spontán használja ilyen képességeit, nem szabad többre kényszeríteni. Tudomásul kell venni, ezek természetes dolgok, nem szabad csodalényként kezelni az ilyen emberkét. Ellenkező esetben egy olyan elit-tudat alakul ki, amely egész életre eltorzítja a személyiségét, és ha a pubertással a „csodás” képességek eltűnnek (mert a legtöbbször ez történik), örök életére csalódott ember lehet. Ennek ellenére láttunk már olyan koravén nyolc-tízévest, aki fennen hajtogatta, hogy ő már a huszon-akárhányadik szinten van (mihez képest?), mert valami híres látnok azt mondta neki, meg hogy mi minden volt előző életeiben, és persze ez az utolsó élete (ismerjük, ugye, az ezoterikus közhely-szótárat?). A szülőnek inkább az a dolga, támogassa, adjon elismerést, mert a legtöbb gyermeknél azért is vesznek el e képességek, mert a szülő durván leszidja, megbántja a gyereket, aki olyat lát, érzékel, amit ő nem. Nincs értelme az erőszakos fejlesztésnek, és ugyanígy azt is tudomásul kell venni, ha egy idő után ezek a képességek elhalványulnak. Az élet következő hét éve elsősorban az érzelmi, míg a következő periódus az értelmi fejlődést szolgálja. A szülőnek tehát minden erőltetett fejlesztés helyett először a pozitivitás, árnyalt, érzékeny érzelemvilág kialakításra kell törekednie – és itt bizony szellemi tanításokat is átadhat, majd pedig beszélhet az intellektussal felfogható, filozofikus, szellemtani dolgokról is- de a tapasztalás, megélhetőség legyen túlsúlyban, nem az elméletek. Nincs helye semmilyen direkt oktatásnak, sem pedig annak, hogy a szülő magával cipelje a gyereket mindazokra a tanfolyamokra, amelyek őt érdeklik, gondolván, hogy az jó lesz a gyereknek is. Sajnos a gyerekek ilyen nevelése (talán a Waldorf és néhány hasonló szemléletű iskola kivételével) szinte nincs kidolgozva. Lehetnének pedig (és hellyel közzel már vannak is) táborok, gyermekfoglalkozások, ahol játékos, mesés formában lehet a nekik szóló szellemi tanításokat átadni. A magyar mesekincs (és egyáltalán a néphagyomány) hihetetlen mélységével és gazdagságával minden ezoterikus tanítást tartalmaz, mégpedig megélhető, eljátszható formában. Pedagógusainknak leginkább erre kellene indulniuk, hogy a gyermek szemléletébe igazán hasznos és értékes elemeket építsenek be. És mivel a mese archetípusai már eleve bennünk élnek, voltaképp itt nem is tanulásról van szó, hanem önmagunk örömteli felfedezéséről! Otthon pedig nem kell „ezoterikusabb” légkör egy szeretetteljes családnál, ahol a gyerek természetes kreativitása ki tud bontakozni. Ez többet ér minden direkt tanításnál.
Figyelembe kell venni, hogy a gyermek világában a mese és valóság nem válik el egymástól. Lehet, hogy amit a felnőtt elmond a szellemi világról, az beépül a gyerek tudatában a mesék közé. Ez nem baj, hiszen a mesevilág is éppoly reális a számára, mint a fizikai. Később úgyis szét fog válni és a helyére kerül. Egy dologra viszont ügyelni kell. Sem a mese, sem az ezotéria nem lehet valóság-pótlék. Ne értsük félre a pozitív gondolkodást se úgy, hogy mindenről elhitetjük, hogy szép és jó, vagy búra alatt neveljük a gyereket, hogy ne találkozhasson „csúnya” dolgokkal. Ez nem ezotéria, hanem az előbbiekben említett ábrándvilág, ami a szülőnél is csak arra való, hogy elmeneküljön, elmerüljön benne a realitásokkal való szembenézés helyett. Bűn, ha ezt teszi a szülő, azt hívén, hogy szellemi módon neveli gyermekét.
Fel kell viszont arra készíteni, hogy ha egy kicsit más világlátásra is neveljük, mint az iskola, a gyerektársak, vagy a tévében a reklámok, a Való Világ és társai, folyamatos konfliktusoknak lesz kitéve a mássága miatt. A jó szülő képes megtanítani e helyzet intelligens kezelésére akár a kisiskolást is. Ez sajnos kettős nevelés, de a végső soron a gyermek alkalmazkodó képességét, megküzdési stratégiáit fogja erősíteni.
Aztán, bármilyen pozitív és ezoterikus szellemben neveli is a szülő gyermekét, jönnek a dac-korszakok, amikor mindent el fog utasítani, amit a szülő mond. A legnagyobb ilyen periódus a pubertás, a kamaszkor, amikor a gyereknek minden más fontosabb lesz, mint a szellemi dolgok. Ez is így természetes. Ne sajnáljuk, ha úgy tűnik, minden fáradozásunk kárba veszett. Nem fog végleg elveszni. Ami beépült, mint szemlélet a gyermek lelkébe, lehet, hogy csak évek múltán, felnőtt korában, de vissza fog térni. És talán ő már magától értetődő természetességgel fogja tudni, hogy őrizze meg gyermeke született érzékenységét és hogyan nevelje szellemi lényként.
Kövesi Péter

Felnőtté válni

Sokszor csodálkozom a történelem nagyjainak életén. Sokan közülük meglepően fiatalon váltak naggyá, rendelkeztek bámulatos tudással, vittek végbe nagy tetteket. Olyan életkorban, amikor mi még az iskolapadot koptattuk. Igaz, gyakorta korábban is haltak, de egy pár évtizedes földi életútba több fért, mint ma egy aggastyán életébe. Meglepően korán váltak felnőtté, ami annyit jelent, hogy önálló, gondolkodó, kompetens, önmagukért és másokért felelősséget vállalni tudó emberré, akinek az életét valamilyen központi eszme irányítja. Amikor azt mondják, hogy ma korábban érnek a fiatalok, valahogy nem fér össze ezzel. Igaz, hogy hamarabb érik el a felnőtt testméretét és (talán) biológiai érettségét, de a legkevésbé sem a szellemit, amitől a felnőtt felnőtt lesz. Fő okként azt tarják, hogy a mai embernek sokkal többet kell tanulnia, mint a régieknek, kitolódik az önálló életkezdés, munkába állás, családalapítás stb. ideje. Ez igaz, de csak részigazság.
A valóság az, hogy a mai ember sokkal később válik felnőtté a fentiek értelmében, ha egyáltalán azzá válik. Egyre több a gyerekként gondolkodó felnőtt, akit pillanatnyi indulatai, érzelmi hullámzásai irányítanak józan gondolatok vagy magasabb ideák helyett, akik elvárják, hogy irányítsák, vezessék őket, hogy a náluk nagyobbak mondják meg, mi az igaz és merre menjenek. És mivel a szülők előbb utóbb meghalnak, ezt a szerepet a társadalom veszi át. A munkahelyi főnökök, a politikai pártok, a kereskedelmi, gazdasági élet szereplői készséggel megmondják, mi a helyes, és főleg mi a jövedelmező (nekik, maguknak). Vegyük észre, a fogyasztói társadalom, egész intézményrendszerével együtt abban érdekelt, hogy sohase nőjünk fel. Maradjunk csak gyerekek. A gyermekség fő ismertetői ebben az értelemben a döntésképtelenség, másra utaltság és manipulálhatóság. Más szóval: a függőség. Majd megmondják nekünk, mi a jó. Erről szólnak a politikai kampányok, a televízió reklámáradata és még sok minden. De azt látjuk, a vezetők sem (mindig) felnőttek, őket is vezetik, egészen a csúcsokon állókig – akikről csak sejteni lehet, hogy esetleg őket is manipulálják. Őket mindig felhő takarja, akár a havasok csúcsát.
Ám ez nem minden. Minden épelméjű gyerek felnő egyszer, és a saját fejével kezd gondolkodni. Nos ez az, amit feltétlenül el akarnak kerülni. A média – ezt belátni sem nehéz – minden erejével infantilizálni akar minket. Ezt szolgálják a debilis szintet alig meghaladó csinált sztárocskák (akik persze nagy sztárnak hiszik magukat), A primitív emberek intimszféráiban kurkászó majdnem ugyanolyan szinten álló „kibeszélő” műsorok, a közönséget pergő nyelvvel, üres és értelmetlen szóözönnel elkábító showman-ek, a gagyi akciófilmek és vígjátékok, az arcátlanul hazudó reklámok. Talán maguk sem tudják, mit szolgálnak, hiszen ős sem felnőttek, ráadásul hihetetlen pénzekkel kábítják el őket.
Felnőttnek lenni persze nehéz, főleg a felelősség vállalása, ezért örömmel el is fogadjuk a manipulációt, addig se kell dönteni, gondolkodni. Aztán, ha már nem elég a média és a politika, jöhet az alkohol vagy a drog. Mindegy, csak ne kelljen felnőni, felelősséget vállalni.
A felnőtté válás, az előzőeken túl, valamiféle szellemi ébredést is jelent, illetve valójában a szellemi ébredés teszi felnőtté az embert magasabb értelemben, amikor az már túllát az anyagi lét határain. Ám ne higgyük, hogy azok, akik úgymond szellemi úton járnak, mind felnőttek. Akik jósoktól, látóktól szeretnék megtudni, mi lesz velük, hogy döntsenek, akik mágushoz, boszorkánymesterhez futnak, hogy segítsen rajtuk, vagy akik „lemennek alfába” és imaginációval akarják pótolni (nem megerősíteni!), amit a fizikai világban kellene megtenniük, szellemileg szintén gyermekek. Csakúgy, mint akik az agyonsztárolt „mesterek” tanfolyamaira özönlenek abban a reményben, hogy valami olyat fognak kapni, ami egycsapásra megoldja az életüket. Ők azok, akik a könnyen, készen megkapható dolgok felé mennek (még ha borsos is az áruk), és nagy ívben kerülik a fárasztó, erőfeszítést követelő utakat. Ugyanis gyermekség az hinni, hogy csak úgy, fáradság és szenvedés nélkül fel lehet nőni – kiváltképp, ha ezt a biológiai felnövekvés idejében nem tették meg.
A gyermek ábrándképekben bízik, és a bulvár-ezotéria ugyanúgy szállítja ezeket, mint a fogyasztói társadalom a reklám-ígéreteket. A keleti bölcselet mindkettőt illúziónak májá-nak nevezi. Mindkettő az önzésre, az ego kiteljesítésére és felmagasztalására született, csak az egyik az anyagi javak (szépség, fiatalság, biztonság, gazdagság stb.), a másik a szellemi tökéletesség ígéreteivel manipulál. Minél jobban belemerülünk, annál nehezebb felnőni belőlük. Az utóbbiból még nehezebb, hiszen sokkal szebb ábrándvilággal kápráztat el.
„Ismerd meg önmagad” – áll a dodonai Zeusz-szentély homlokzatán, „Vállald a sorsod!” – mondja Krishna Ardzsunának a Bhagavad Ghitá-ban. Azóta sincs más út, legfeljebb nehezebb rajta járni. Leszámolni az illúziókkal és felelősséget vállalni – ez a felnőtté válás útja.

Kövesi Péter

Fény és lidércfény

Fény - függő lények vagyunk. Fizikai létünket a Nap fényének köszönhetjük és és a fénnnyel jellemzünk minden magasztos ideát: tudást, igazságot, szeretetet, mióta csak civilizáció létezik. A világ lételeme a világosság, a teremtés története is a fénnyel kezdődik. Az emberi lélek vagy szellem anyaga is a fény. A sötétség a halál, az alvilág képzetét kelti és irtózattal tölt el a fény nélküli lét gondolata. A barlangok, óceánok vaksötét mélye maga a tudattalan iszonyat, szem nélküli, lidércfényű lényeik mintha egy másik, alvilági teremtés produktumai lennének.
Földi életünk keretét is a Fény szabja meg: a napi és éves élet ritmusát, aktuális tennivalóit és ünnepeit a Nap, a zsigerek, az ösztönök, álmok, tudattalan működését halvány párja, a Hold - de Nap nélkül ő sem világitana.
Minden valódi vallás a Fény és a Nap vallása, istene fénybe öltözött szellemiség és a magasabb szférák lényei testetlen fénylények. Az Isten mindig fény-lényegű.
Földi világunk leganyagtalanabb, legszellemibb jelensége a fény. A fizika régen tudja, hogy a fény túlmutat az anyagon, a hullám, energia, sugárzás-természetét ismeri - de hogy mi valójában a fény, azt csak a misztikus sejtheti. Minden transzcendens megnyilatkozás fényélmény kiséretében érkezik. Valójában örülhetünk, hogy anyagelvű világunkban egyre többször jelenik meg a Fény, mint valamely pozitiv eszmeiség szimbóluma.
Ami miatt mégsem teljes az örömünk (mellesleg az örömérzés is kapcsolatos a fény kiváltotta hormonális változásokkal), az a közhellyé válás, frázispufogtatás. Figyeljük meg, mennyi mindent adnak el a mai ezoterikus-spirituális perzsavásáron a fény cimkéjével! Ha statisztikáznánk, melyek a mai közhely-ezotéria (ami épp ezért nem is lehet valóban ezotéria) leggyakrabban használt kifejezései, a listát minden bizonnyal a fény és a szeretet vezetnék.
Nem könnyű a fényről kelkendezők seregében az advocatus diaboli szerepét játszani és nyilvánvalóan hálátlanabb, mint a fénnyel azonositani saját szellemi ideáinkat vagy éppen üzleti tevékenységünket, megszentült ábrázattal ecsetelni meditációs fényélményeinket, fényt sugározni a másiknak, vagy dicsérni az aurája fényét. Igy lesz a fényből az ezotéria közhelytárának becses darabja. Azt, hogy a fény mellett ott az árnyék, ha tudomásul is vesszük, nemigen szeretjük elismerni magunkban. A közhely-ezotéria leggyakoribb tévedése, hogy csak a fényről beszél, holott nem az lenne a feladatunk, hogy tovább fényesitsük az eleve fényeset, hanem az, hogy a fénnyel az árnyékba világitsunk be. Kiméletlenebbül fogalmazva: ez a fajta “ezotéria” hajlamos kerülni a kinos kérdéseket, amikor önmagunk sötét oldalával kellene találkozni, jobb’ szeret megmaradni a felszinen, idézgetni a fénylényeket, angyalokat, mesteri kinevezéseket gyűjteni, meggyőzni önmagát és másokat, hogy minden és mindenki “oké”, szárnyalunk Fény felé. Ez egyszerűbb és felemelőbb, mint köznapi életünk köznapi gondjait megoldani és könnyebben sikerül is, hiszen akkor és annyi fényélményt imaginálhatunk magunknak amikor és amennyit tetszik - csakhogy ez májá, a káprázat fénye. Az ezotéria a köznapi életben kezdődik, ahol nehezebbb meglátni a fényt a gondok közepette, a koszban és porban - holott ott is jelen van. Teréz anya mondása: “Felismerni a Krisztust a nyomorúság álruhájában” ugyanazt jelenti, mint a tibeti tanitás, hogy Buddhát lássunk minden koldusban.
Azt sem könnyű elfogadni, hogy a fény világában sem mind arany, ami fénylik, a fény, a szellemi ragyogás mellett ott van az asztrálfény és a lidércfény is.
Lucifer, a bukott angyal is fényhozó. Ha nem is prométheuszi hérosz, de nem is a legfőbb gonosztevő. Egyszerűen az egység ellen lázadó, saját erejétől és lehetőségeitől megszédült egyéni (emberi) intellektus. Lucifer individuum egy olyan világban, amely ezt nem tűri, ezért kivet magából. A kabbala szerint ársaival együtt összetöri a mennyei fényt tartalmazó edényeket, és bár a fény nagy részét a fenti lények összegyűjtik, a lehulló cserepekből és szikrákból jön létre az anyagi világ. A fényt sár takarja, és talán épp azért élünk itt, hogy felfedezzük és letisztitsuk. Lucifer pedig bennünk is ott él, a jobb agyféltekénk mélyén, kajánul vigyorog, amint a fényt keressük és mindent elkövet, hogy képzelt fényekkel ámitson el. Hozzátehetjük, nincs nehéz dolga, hiszen a mellé a siker, pénz és rajongó hivek csábitását is felsorakoztatja. Tetszik, vagy nem, de Lucifer közelebbi rokonunk, mint az olyannyira vágyott angyalok.
A szellemtan ismeri az asztrálfény fogalmát, amelyet ugyan magas szellemi megnyilatkozásnak tekintenek egyesek, viszont tudjuk, hogy az asztrális világ még korántsem az angyalok hazája, inkább csak a túlvilág földközeli területe, ahol hosszabb ideig csak a továbbjutni nem tudó elhaltak és igen fura asztrállények serege lakozik. Az innen eredő fény legfeljebb az eredeti gyenge visszfénye, de lehet lidércfény is, az asztrális bomlás mérgező kipárolgása, amely, akár a természeti lidércfény, megtéveszti és a mocsárba vezeti a gyanútlan utazót.
Sokat irnak és beszélnek a fénylényekről, akikről mindössze annyit lehet biztosan tudni, hogy nincs fizikai testük, emellett jöhetnek valóban magasabb, de alacsonyabb világokból, esetleg még idegen univerzmokból is, és vagy jó szándékkal vannak a földiek iránt, vagy nem. Oktalan és indokoltlan hát az a vak bizalom és lelkesedés, amellyel sokan közelednek hozzájuk, esetleg meg is idézik öket. Ha látnák is, akiket, mint angyalokat meghivnak, sokan elrohannának félelmükben.
Vessünk el tehát minden fényélményt, mint eleve hamisat? Ez túlzás lenne. Mindössze csak kritikusabban és önkritikusabban kellene fogadnunk a mindenféle fényről és fénylényről szóló tudósitásokat és nem azonnal odarohanni, ahol ilyen találkozással kecsegtetnek. A szimpátia törvénye szerint ugyanis: similis simili gaudet, hasonlónak örül a hasonló. Zürzavaros személyiséggel, tisztázatlan inditékokkal nehéz a tiszta fényt megtalálni.
Ugyanakkor ne utasitsuk el az árnyékot se, hiszen az is hozzánk és a fényhez tartozik! Noha egyes “ezoterikus” körökben tilos minden, ami a sötéttel kapcsolatos, túlzás, ha minden ilyet a gonosszal, a sátánnal azonositunk. Isten ugyanis túl van a fényen! A fény csak az abszolút való legelső tükröződése. Az abszolut létezés spektrumának számunkra felfogható egyetlen tartománya a fény. Ahol a fény végződik, az Isten ott kezdődik. Isten nem fény, ő túl van a fényen, de mi ott már megvakulnánk. Ezért nem mutathatja magát magasabb formáiban. Ez a fény a mi szemünknek - fekete, azaz láthatatlan! Bármilyen döbbenetesen hangzik, de logikus, hogy nem láthatjuk a fényen túli fényt, ahogyan nem látjuk a fizikai elektromágneses rezgések magasabb tartományait sem. A régiek még tudták ezt. A kabbalában a keter - a legmagasabb megnyilvánulási szint - szine a fekete, de az alkimia is ismerte a fekete fényt, vagy fekete tüzet (ignis niger). Meditációs élményként is jelezheti magát ez a szint: a képek és élmények kialszanak (ez a Nirvána) és egy meleg, megnyugtató, boldogitó “semmi” vesz körül. A szines imaginációk egyszerre értéküket vesztik. Feledhetetlen, ha valaki már tapasztalta.
A Fényt pedig ne ezoterikus tanfolyamokon, beavatásokon, meditációs pózban ülve keressük, hanem a hétköznapokban: önmagunk mélyén, egy virág vagy táj látványában, egy emberi szóban, tekintetben! Nézzünk fel vagy adjuk át magunkat a Nap fényének - bizton kiéget belőlünk minden lidércfényt!

Kövesi Péter

A Föld sebei és a betegségek
(Gaia és a pszichoszomatika)


Talán nincs hely a világon, ahol a Földet ne tisztelték volna anyaként, istennőként, hatalmas szellemként.. Élőlényként, akinek legfőbb jellemzője a végtelen termékenység. A megszemélyesítés kézenfekvő, hiszen a Föld adja az életet: befogadja a magot, életre kelti, megszüli, saját magából táplálja, neveli óvja. Eleink mind tudták, hogy valamennyien a Föld-anya és az Ég-atya gyermekei vagyunk, mert az mag-erő, ami éltet, az égből származik, de csak a földben foganhat meg. Ez a Yin és a Yang dialektikája, sok tízezer évvel azelőtt, hogy ezt bárki is filozófiába fogalmazta volna. Ilyen földi élet minden rajta élő számára, akinek még szeme van a lényeg meglátására. Ünnepekkel, áldozatokkal igyekeztek a Föld szellemét megnyerni, hogy megfoganjon a mag, gyorsan növekedjen és bőséges legyen a termés, az erdőkben a vad, a vizekben a hal szaporodjon. Őseinknek épp a Föld, a termékenység kultusza adta a "mintát" a matriarchátus, az anyajogú társadalom kialakításához. Itt valőban az élet volt a legfőbb érték, és az, aki megszüli, táplálja, neveli. És mivel a nemzetségeket a legidősebb matrónák vezették, lehet, hogy megtépték olykor egymás haját, de a háborúzás nemes férfiúi szenvedélye minden bizonnyal nem volt még feltalálva.
Aztán leáldozott az asszonyuralom kora, és az ember már nem csak ösztöneivel, de értelmével is tudta, tisztelet illeti a Föld - istennőt, hiszen tőle függ az életünk, és mindig meg kell adni a neki járó áldozatot is. Így tisztelték az ókori görögök és rómaiak Gaia (Gea) istennőt.
A középkor embere már az egy istent imádta, de együtt élt a Földdel, megköszönte a termését, és mint a Mindenható kifürkészhetetlen, de igazságos büntetését fogadta az éhinséget és a járványokat, anélkül, hogy mélyebb vagy reálisabb indokukat kereste volna.
Az újkori ember már inkább figyel a tudósokra, mint a legendákra és megtanulja, hogy az a gömb, amin élünk, nem más, mint holt anyag, ami a kozmikus porból sűrűsödött össze és folyamatosan hűlő kérgén évmilliók alatt kialakul az anyag legbonyolultabb, önfenntartó formája, az élet. A Föld talajjá és nyersanyaggá, geológiai és geográfiai stúdiummá válik. Fel lehet fedezni a hiányosságait és gondolkodni, hogy lehet többet kibányászni, termeltetni, elvenni tőle jólétünk, kényelmünk fokozására. Már nem elegendőek a természet adta anyagok, a kémia újakat tud alkotni a Föld elemeiből: műanyagot, betont, hasadóanyagokat. Hegyeket bont el, völgyeket tölt fel, ha útjában vannak, gátakat vet a folyóknak, sőt akár meg is fordítja az irányukat.
Ahhoz, hogy ez a szemlélet megváltozzon, paradox módon épp a tudomány kellett: az űrkutatás, az, hogy gondolatban és ténylegesen eltávolodva tőle, a világűrből tudjuk nézni. A kompjuterekkel immár modellezni lehet a bioszféra fontosabb folyamatait és azok összefüggését. Univerzális összefüggések tárultak fel, a kvantummechanika, informatika, mezőelméletek egy olyan világképet alkottak, ahol minden mindennel összefügg, holografikusan leképezi, tartalmazza a rész az egészet és az egész a részeket. Hermes Trismegistostól elérkeztünk Hermes Trismegistosig, megtett a tudomány egy kört, egy emelkedőt a fejlődés spirálján. A régi - új paradigma: amint fent, úgy lent.
James Lovelock angol tudós merte több, mint két évezred múltán kijelenteni, hogy a bolygó, amin élünk, nem holt sárgolyó, hanem intelligens - sőt szuperintelligens - élő lény. Ez a Gaia - elmélet. Az elmúlt néhány millió évben a kozmikus környezeti hatások (pl. napsugárzás) jelentősen változtak, míg a földi környezeti álllandók (hőmérséklet, páratartalom, légkör összetétele stb.) lényegében azonosak maradtak. Néhány fokos hőmérséklet emelkedés például katasztrofális elsivatagosodást, kontinensek víz alá kerülését okozná. A légköri oxigén pár százalékos változása az élővilág fulladását vagy tűzhalálát jelentené, a tengerek sókoncentrációjánnak változása a tengeri életet pusztítaná el. Mivel minden mindennel összefügg, bármilyen véletlen változás leállíthatatlan láncreakciókhoz vezetne. Egy ilyen végtelenül soktényezős rendszer összehangolása nem működhet automatikusan, fizikai-kémiai reakciók által. A Föld folyamatosan érzékeli a változásokat és a legmegfelelőbb módon avatkozik be. Rengeteget köszönhetünk például az óceánokban élő egysejtűek anyagcseréjének. Ki mondja meg nekik, hogy szaporodjanak jobban, ha több metán kell éppen a légkörbe - mert például ez történik ilyenkor. A szárazföldek mikroorganizmusai, növény-és állatvilága ugyanilyen szabályzó rendszert alkotnak. Megállapították azt is, hogy az élőlények törzsfejlődését sem a spontán mutációk, hanem valamiféle "terv" irányítja (László Ervin). Az egész azt mutatja, hogy a Föld képes a homeosztázis, az állandó állapot fenntartására, erre pedig csak az élő szervezet alkalmas. A Földnek tudata van! Ezt a hívő a Gondviseléssel azonosítja, a tudós pedig egy információs- vagy tudati mezőt tételez fel, ahol a méh, vagy hangyacsaládhoz hasonlóan az egész tudata az egyedek tudatmezejéből áll össze, ugyanakkor minőségileg több, mint a részek összege. Valószínű, hogy Gaia istennő "része" a teljes bioszféra, de legalábbis szimbiózisban él vele, mint például az ember a baktériumflórájával.
Nem csak egy élő lény felszínén élünk tehát, de valami módon részei is vagyunk annak, bármennyire is különállónak érezzük magunkat. Épp ez a különállóság-illúzió vezetett a jelenkor ökológiai problémáihoz. Nem túl szép dolog, ha a vendég kirabolja a házigazdát, a gyermek megmérgezi az anyját, mi pedig ezt tesszük. Daniel Quinn Izmael című könyvében egy beszélő, bölcs gorilla az élőlényeket "meghagyókra" és "elvevőkre" osztja. A meghagyó annyi élelmet (ásványt, energiát stb.) vesz el, amennyi neki és a tőle függőknek szükséges, amennyi elég az újratermeléshez. A civilizált emberiség az elvevők fajtájából való, aki az összes gyümölcsöt leszedi a fáról, akár kell neki, akár nem, pusztán azért, nehogy másé legyen, sőt el is pusztítja, ha kellő hasznot nem húzhat belőle. Sajátjának tekinti a természetet, azt hiszi, birtokolhatja a hegyet, erdőt, tengert. A meghagyónak nincs ilyen illúziója. Az ausztráliai bennszülött igy beszél: A fehér ember azt hiszi, övé lehet a hegy, ami százezer évvel előtte is ott állt, és a halála után százezer évvel is ott fog állni. Hogy lehetne az övé? Mi tartozunk hozzá, akik itt élünk és nem ő mihozzánk (Részlet a Krokodil Dundee c. filmből.)
Abból a tévképzetből kiindulva, hogy a fejlődés egyet jelent az egyre kényelmesebb élettel, annak végtermékeivel szennyezzük földünket. Nem csak az a napi negyven tonna (!) kutyapiszok a végtermék, amit kedvenc négylábúink a fővárosi flaszteron hagynak, de az a betontörmelék, a kólás és üdítős doboz, az elhasznált elem, a kipufogógáz, a nitrát a vízben, a sav az esőben, a tenger alá süllyesztett vagy a világűrbe kilőtt atomhulladék - és folytathatnánk a sort. Amellett, amit Gaiával-magunkkal teszünk, elfeledkezünk egy fontos biológiai tényről: egy populáció nem akkor pusztul ki, amikor a legnehezebb a sorsa. Ellenkezőleg, ettől csak életerősebb lesz. Akkor támadnak leküzdhetetlen járványok, degenerálódás, amikor a legoptimálisabbnak látszanak az életkörülmények. Ahogy a népi bölcsesség mondja: a kutya is akkor vész meg, amikor a legjobban megy a dolga. Miért gondolnánk, hogy az ember kivétel? Így bukott el az eltunyult római birodalom. Vajon ez nem Gaia műve volt, ahogyan a túlnépesedést helyrebillentő járványok és háborúk is?
Igy jutunk el addig a gondolatig, hogy egészségünk sem független a Föld egészségétől, a környezet védelmétől sem. Ezt addig a szintig mindenki érti, hogy a környezetbe jutó mérgező anyagokat okolja a megbetegedésekért, ám ez csak a felszín, és amíg "csak" más beteg, ez édeskevés a változtatáshoz, kiváltképp, ha az anyagi áldozattal is jár. A ma emberének már az sem jut eszébe, hogy a betegség, degeneráció lehet - az előzőek szerint - a kényelmes élet ára. Ássunk most még mélyebbre! A pszichoszomatikus szemlélet, ötvözve a humanisztikus pszichológiával, megtanított a betegségeket jelzésként, tanulási folyamatként, végső soron a fejlődés segítőiként értelmezni. Ezt általában az egyéni élet keretein belül értelmezzük. Ha sok embert érint a betegség, feltételezzük, hogy mindnek hasonló problémái vannak. Ez általában igaz is, de az egyéni szinten túl ilyenkor globális értelmezésre is szükség van és ez új jelentéstartalmakat is hordozhat.
A Gaia-elmélet számos tanulságot kínál a természetgyógyászat számára is. Ismerjük és tudatosan alkalmazzuk azokat a terápiákat, amelyek a szervezet öntisztító - önregeneráló folyamatait hivatottak segíteni. Böjtölünk, méregtelenítünk és tudomásul vesszük, hogy a cél érdekében ez áldozatolat követel és kellemetlenségekkel jár. De vajon a Föld nem megteheti ugyanezt? Nem ezt érzékeljük mi betegségnek? Ha a mi szervezetünk igyekszik kiiktatni a rosszindulatú mikroorganizmusokat, nem teheti-e ugyanazt a föld, hiszen hozzá képest mikroorganizmusok (még hozzá olykor igen rosszindulatúak) lehetünk? Valószínűleg a streptococcus, vagy a pseudomonas is igen rossz néven veszi, ha ki akarjuk űzni a szervezetből.Talán nem lehetetlen, hogy ami az egyiknek tisztulás, betegség a másiknak?
Megkísérelhetjük a pszichoszomatikát bolygó-méretben értelmezni. Ez nem mond ellent az egyénre vonatkozó megállapításoknak, hanem egy magasabb szinttel gazdagítja azokat. A Föld-anya a Teremtő akaratát is közvetítheti számunkra. Thorwald Dethlefsen például a rák értelmezését gazdagítja ilyen árnyalatokkal. Gaia tükröt tart az embernek: őrült fogyasztási, terjeszkedési mániánkban (ezt mi fejlődésnek hívjuk) ugyanúgy eljük fel, pusztitjuk el a környezetünket, ahogyan a rákos sejt az övét. Mindkettőnek egy a vége: a fenntartó anyaorganizmus élete kerül végveszélybe. A rákos sejtnek nincs esze, hogy belássa, öngyilkosság, amit tesz, hiszen úgysem éli túl a beteget, ezért nekünk kell úgy gondolkodjunk, hogy ne legyen erre esélye. Az embernek, ésszel megáldott lény lévén látnia kellene, mi lesz a technikai civilizáció, a fogyasztói társadalom jelen szemléletének következménye. És ha mégsem venné észre, figyelmeztetni kell. Gaia nem ír levelet, analógiákkal, példázatokkal tanít, mindaddig, amíg észbe nem kapunk. Hogy addig milliók halnak meg? Földanyánk nem érzeleg, meghozza a fájó áldozatokat is a teljes élővilág érdekében. Bár azt látjuk, a rák nem válogat, mindkét nemből és minden korosztályból szedi az áldozatait, azt azért észre kell vennünk, hogy mégsem az Amazonas menti indiánoknál arat, hanem ott, ahol a legjobban veszélyeztetik a Földet. Ennek nem, hogy nem mondanak ellent, sőt erősítik azok a tények, hogy e területeket miféle rákkeltő (annak vélt, vagy most éppen úgy működő) anyagokkal szennyezzük.
Pár éve kezdődött az ózonlyuk-hisztéria. Többen rámutattak azóta )például Szőke Lajos), hogy ez is sokkal inkább figyelmeztetés mint ránk zúduló csapás, tehát értelme, haszna van. Az, hogy mi hoztuk létre, nem mond ellent annak, hogy Gaia üzenjen általa. Mi is az ózonlyuk? Nyílás a Föld védőburkán, auráján, amin át mindkét irányban megindulhat az áramlás. Beengedi az UV sugarakat, amelyektől rettegünk, mert leégünk, bőrrákot kapunk. (Természetgyógyászok szerint csak az, akinek a bőre alatt is méreg van.) Az UV sugárzást ugyanakkor mi is használjuk, például fertőtlenítésre. Lehet, hogy a Föld is fertőtleníti magát?
A lyuk ugyanakkor arra is lehetőséget ad, hogy az a sok aurikus szenny, miazma eltávozhasson, amit mi állítottunk elő az utóbbi századokban. Legújabb jelentések alapján azonban arra is van reményünk, hogy a Föld be tudja foltozni a lyukat. Ha hagyjuk...
Valószínűleg sokkal nehezebb dolga van azokkal a sebekkel, amiket az atomrobbantásokkal ütünk a Föld auráján. Távol áll jelen témánktól az UFO-kutatás, de ide kívánkozik az a megfigyelésük, hogy állítólag a hiroshimai robbanás óta tudnak a Földre jönni rossz szándékú látogatók. (Valóban érdekes, hogy jóindulatú idegenekről a Védák kora óta vannak utalások, míg az ellenkezőjéről csak az utóbbi időben hallani.)
Hasonlókat lehetne elmondani a földsugárzásról is. Sejtjük, nem más, mint a Föld természetes energiakeringése, és ha ártalmasnak találjuk, aligha a Föld a hibás benne.
Úgy tűnik, érdeke Gaiának, hogy a rajta-vele együtt élő lények boldogan éljenek és szaporodjanak, hiszen sorsunk össze van kötve. Ha a szaporodás kerül veszélybe, ismét felemeli a szavát és üzen. Az első üzenet a nőgyógyászati betegségekben szólalt meg, amelyeket fizikai szinten magunk teremtettünk az emancipáció kierőszakolásával, és amelyek az anyajogú társadalomban ismeretlenek lehettek, mint ahogy a törzsi szervezetben élő népeknél még menstuációs rendellenességek sem nagyon fordulnak elő. Az üzenet: hagyjátok a nőket nőnek lenni! Ha a férfi vonakodik vállalni amit a természet rá osztott, vagy az egész szexualitás - nemzés tolódik természetellenes irányba és a másik nem adta, (és másféle) kiteljesedést szolgáló örömöket vegyi anyagok bódulata veszi át, megjelenik például az AIDS. A kutatók máig sem tudják, honnan ered: afrikai majmoktól, biológiai fegyvereket kutató titkos laboratóriumokból, van aki szerint a droghasználat következménye, de egyre világosabb lesz, hogy a rákhoz hasonlóan ez is életmód-betegség, ha úgy tetszik, Gaia üzenete.
Hasonló módon lehetne végigmenni korunk népbetegségein és élenjáró halálozási okain. A szív- és keringési bajok például egyértelműen egy elüzletiesedő, érzelmileg sivárodó , bal-agyféltekés gondolkodású emberiséghez szólnak, arról, hogy használjuk arra e szervünket, amire való: szeressünk...
A konfliktuskezelés kudarcairól, az agresszióról és toleranciáról szólnak az allergiák, és nem véletlen, hogy ennek egyik médiuma, a főbűnösnek kikiáltott parlagfű egyre virulensebben terjed. Hiába húzgáljuk ki, mindaddig visszanő, amíg meg nem értjük a figyelmezetését. Vajon honnan tudja szegény, hogy a világ melyik részén kell éppen elszaporodnia?
Földanyánk természetesen nem csak dorgálni, segíteni is akar és erre is éppen a növényvilág a példa. Ha nem kell a fekélyes részt kivágni, megpróbálja meggyógyítani. Az apokrif (és sokat vitatott) János békeevangélium szerint a Föld mindenütt megtermi (amíg tönkre nem tesszük), amire a rajta élő embernek és állatnak akkor és ott szüksége van. Ugyanígy megtermi a betegségeire való gyógynövényeket is. Az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb felfedezése (Béky László tette közzé), hogy az a növény terem bővebben, amire nagyobb szükség van. Sőt. a növénytársulásokat is a szükséglet irányítja. Most évek óta nálunk az orbáncfű van terjedőben, a depresszió ellenszere. Tudjuk, nem véletlenül...
Tudjuk, egy kozmikus méretű korszakváltás részesei vagyunk. Globális szelekció folyik, ki lesz a túlélő, ki lépheti át az új korszak küszöbét és kit kell kiiktatni mint veszélyes kórokozót. Ez lehet a sok-sok világvége-jóslat mögött. Lesz (sőt van) világvége, de nem mindenkinek. Hol keresnénk a gyógyszert másutt, mint a természetben? Irreális ábránd meggyógyítani az embert Gaia ellenében, esélytelen a természetgyógyászat hosszú távú művelése Gaia gyógyítása nélkül. Ebben elsősorban nem a ténylegesen elért változás számít, inkább az, mit teszünk érte. Ha az egyes emberen tudunk is segíteni a rákban és más nyavalyákban, egy új, teljességben gondolkodó paradigma fogja minden bizonnyal jelenteni a kompjuteres biokémiai, műtéti és radiológiai módszerek helyett a globális prevenciót és terápiát.

Kövesi Péter

A zaj hatása testi-lelki állapotunkra
Megjelent: Ezo-tér

A spirituális úton sokszor találkozunk a csend gyakorlásával, amire a városokban, de különösen a nagyvárosokban élőknek egyre nagyobb szükségük, viszont egyre kevesebb lehetőségük van. Nagyböjt idején még több szó esik a külső-belső csendről, ezért érdemes közelebbről is megvizsgálni e téma néhány szeletét.
Testi szintről megközelítve azt mondhatjuk, hogy a fül az agy egyik legfontosabb energia központja, mivel a magas frekvenciájú energiák többségét (93%-át) a fülünkön keresztül vesszük fel. Ha elegendő mennyiségű energia jut az agyunkba, az éberségben, vitalitásban, kreativitásban nyilvánul meg, amit egyértelműen a tudat emelkedettebb állapotaihoz sorolhatunk. Ennek megfelelően, ha kevés magas frekvenciájú energia jut fülünkön keresztül az agyba, az ellenkező testi-szellemi állapotot idéz elő.
A minket körülvevő hangokról, zajokról azt érdemes tudni, hogy a természet hangjai (patakcsobogás, madárdal stb.) jótékony hatással vannak testi-lelki egészségünkre, az ember által keltett gépi zajok (sziréna, autók stb.) pedig romboló hatással. Szinte minden testi funkciót lehet hangokkal befolyásolni, ezt kísérletekkel is alátámasztották. Az egyik ilyen kísérlet abból állt, hogy egy rock koncert elején nyers tojásokat helyeztek el a színpadon, amelyek a koncert végére megkeményedtek, mintha megfőzték volna őket – vagyis a fehérje szétesett bennük. Ez elgondolkodtató, hiszen tudjuk, hogy az emberi szervezet egyik alapvető építőanyaga a fehérje. Hasonlóan rossz hatású az igen hangos zene: a 100-120 Db hangerő hatására a szervezetünk megemeli az adrenalin termelést, ami előbb-utóbb vészállapotot idéz elő: felgyorsul a szívverés, a vérkeringés és végső esetben görcsök keletkezhetnek. Nem mindegy tehát, hogy mi jut el a fülünkhöz, s azon keresztül az agyunkhoz.
Mit tehet egy városlakó, akire naponta ezernyi romboló hang árad? Egyrészt kerüljön ki minden káros hatást, amit lehet – ezt a nehezebb megvalósítani – másrészt gondoskodjon arról, hogy a fülén keresztül minél több magas frekvenciájú, felépítő energia jusson el az agyához. Ez utóbbit könnyebb megvalósítani, ehhez szeretnék most ötleteket adni.
A zajok tudatos kezelésére és a tiszta energiákkal való feltöltődésre nagyon alkalmas az otthonunk, ha megteremtjük a feltételeket. Az odafigyelés mindjárt reggel kezdődik az ébredéssel, és az ezt követő kb. 1 órával. A reggeli és az esti órákban – általában – kevésbé vagyunk aktívak, jobban átjárnak bennünket a yin energiák, mint a nap többi részében. Ez azt is jelenti, hogy reggel ébredéskor még közelebb vagyunk tudattalanunkhoz, s rajta keresztül az álmok és az intuíció üzeneteihez. Ha reggel nem két perc alatt ugrunk ki az ágyból, és nem kezdünk el azonnal rohanni, akkor lehetőséget adunk magunknak arra, hogy tudattalanunk fontos üzenetei elérjék a tudatos szintet, azaz visszaemlékezzünk álmainkra, és befogadjuk intuíciónk, belső mesterünk üzeneteit. Ha óracsörgésre ébredünk, az többszörösen is rossz: egyrészt ijedtséget okoz, ami miatt hirtelen kell visszatérnünk a fizikai testünkbe, ez viszont fáradtságot (is) okoz, másrészt sokkal nehezebb ilyen állapotban visszaemlékezni az álmunkra, harmadrészt pedig stresszel indítja a napot. És amilyen a kezdet, olyan a vég...
Sok ember kénytelen korán kelni, de sokan vannak, akiknek nem szükséges ehhez csörgőóra, mert be tudják „állítani” belső órájukat, és időben fel tudnak kelni. Ennek előfeltétele, hogy ne szenvedjünk krónikus kialvatlanságban. Ha mégis órára kell kelnünk, akkor érdemes próbaképpen negyed órával korábbra állítani belső óránkat. Ha sikerül felébrednünk, akkor stressz mentesen indulhat a nap, ha nem, akkor sem fogunk elkésni, mert csörög a vekker.
A következő lépés a reggeli készülődés kritikus időszaka. Azért nevezem kritikusnak, mert sokan azt hiszik, hogy már felébredtek, és indulhat a nap – vagyis nincsen megfelelő átmenet a pihenés és az aktivitás között. Ez az átmeneti időszak egyéni, van, akinél fél óra, van, akinél több órát is kitesz – függetlenül az elfogyasztott kávék számától. Ebben az átmeneti időszakban nagyon jó lehetőségünk van érzékelni intuíciónk üzeneteit, különösen akkor, ha este, lefekvés előtt feltettünk valamilyen kérdést. Reggel fogmosás, zuhanyozás és egyéb fürdőszobai tevékenységek közepette nagyon jól tudjuk „venni” ezeket az üzeneteket, ha felkelés után nem kapcsoljuk be azonnal a rádiót vagy netán a tévét, és nem kezdünk el zsörtölődni családunk tagjaival (pl. fürdőszoba látogatás sorrendje, reggeli készítése kérdésében). Sokan gondolják azt, hogy feltétlenül meg kell hallgatni a híreket, különben nem fogják tudni, mi történt a nagyvilágban. Ez napjaink egyik legelterjedtebb tévhiedelme, különös tekintettel a hírközlés manipulációira. Aki azonban ragaszkodik a hírekhez, az később is meg tudja hallgatni, amikor a tudata már átállt az éber állapotra, így nem veszíti el reggel tudattalanja értékes üzeneteit. Humorosan fogalmazva azt is mondhatjuk, hogy ha a reggeli fogmosás és tisztálkodás közben csendben befelé figyelünk, akkor így fogadjuk az éjjel beérkezett lelki postánkat. Ha éjszaka jól pihentünk, és kellemesen indult a reggel, akkor viszonylag feltöltött állapotban kezdhetjük a napot.
A hangok és zajok tudatos kezelésének másik fontos pontja az este. Ilyenkor van lehetőségünk a pihenésre és a feltöltődésre. A nagyvárosi élet és a zaklatott munka hatására agyhullámaink napközben béta állapotban vannak, sőt gyakran annak a felső határán, ami megfelel az erős stressznek. Mindez csökkenti finom, magasrezgésű energiáinkat, ami viszont képes lenne feltölteni testünket-lelkünket. Ezért hazaérkezés után célszerű tudatosan olyan hangulatot, hangokat teremteni, amelyben ellazulhatunk, agyhullámaink megközelíthetik az alfa állapotot, és elkezdhetünk regenerálódni. Erre rendkívül alkalmas a csend, de nem biztos, hogy a napi zakatolás után rögtön jól fog esni. Átmeneti állapotként feltehetünk olyan zenét, ami lecsendesít, és jókedvre derít. Szintén egyéniség és ízlés dolga, hogy kinek, milyen zene alkalmas erre a célra. A skála széles: a klasszikus zenétől (főleg Mozart és Bach) a relaxációs zenékig terjedhet.
A finom energiákkal való feltöltődés másik kényes pontja az esti elalvás előtti egy óra, de különösen az utolsó 5-10 perc. Amit ebben az időszakban érzelmileg és mentálisan befogadunk, azzal fogunk foglalkozni álmunkban reggelig. Aki tehát az ágyból kapcsolja ki az esti horrorfilmet, az biztos lehet benne, hogy a film tovább pereg benne. Vonatkozik ez a családtagjainkkal folytatott párbeszédekre és az ágyban olvasott könyvekre is. Ha elő akarjuk segíteni testünk-lelkünk feltöltődését finom energiákkal, akkor gondoskodjunk a nyugodt, békés elalvásról. Megoldatlan problémáinkon most már ne töprengjünk, csendesítsük le érzéseinket és gondolatainkat. Ez lehet meditáció vagy ima segítségével. Ilyenkor tehetjük fel belső vezetőnknek, intuíciónknak azt a kérdést, amire választ szeretnénk kapni. Ha úgy érezzük, szükségünk van valami speciális feltöltődésre, akkor most tegyük meg. Ez lehet egy lélekemelő könyv, verseskötet olvasása, kedvenc relaxáló zenénk hallgatása, vagy egy olyan illóolaj párologtatása, amitől megnyugszunk, és jól alszunk.
Amilyen testi, lelki és tudati állapotban alszunk el, többnyire olyanban ébredünk reggel, és ezt visszük magunkkal másnap. Ezért érdemes megfontolni, hogy a külvilág zajaiból – tévé, rádió, zenegépek – mit fogadunk be, hiszen ezek nagy hatással vannak közérzetünkre.
A fentiekben néhány bevált ötletet adtam, de mindenkinek lehetősége van folytatni a sort, és egyéni igényeinek megfelelő módszerekkel gazdagítani. Kellemes feltöltődést kívánok mindenkinek a hangok és a csend révén!


Szabó Judit

Függőségeink szimbolikája

Az alábbi írás nem feltétlen tükrözi a terápiával foglalkozó szakemberek és módszerek álláspontját. Ettől függetlenül talán segít megérteni magunkat, elgondolkodni függőségeink okán és működésén.

Rossz szokás, bűncselekmény, deviancia, betegség – nagyjából ezeket a cimkéket szokta kapni a függőségben (tudományosan dependenciában vagy addikcióban) szenvedő ember.
Szokták megvetni, sajnálni vagy vállrándítással továbbmenni, lelkére beszélni, kiközösíteni, büntetni, gyógyítani – gyógyszerrel, biorezonanciával, pszichiátriai osztályokon - változó sikerrel. Van, aki azt mondja, mindenki azt csinál a testével, amit akar, arra költi a pénzét, amire tetszik, amíg másnak nem árt vele, mások társadalmi veszélyességről és felelősségről beszélnek – miközben egyre több a függő ember és egyre többféle dologtól tudunk függeni. A fogyasztói társadalom szereti, ha függőek vagyunk: így jobban lehet bennünket manipulálni. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy nem könnyű ma igazán, lélektani szempontból felnőtté válni. A függő ember pedig nem igazán felnőtt.

Mindenki betegnek tartja az alkoholistát, a drogost. A dohányost már jóval kevesebben, míg számos függőséggel kapcsolatban ez fel sem merül, sőt bizonyos közösségekben bizonyos függőségek akár szociális-kulturális minták is lehetnek. Lényeges biokémiai kutatási eredményeket tudhat magáénak az orvostudomány: egyre több szerről tudják, hogy milyen vegyi gyökökhöz kötődnek és milyen receptorokat milyen kemikáliákkal lehet blokkolni, hogy a függőség csökkenjen. Ám ott, ahol nincs szer (legalábbis exogén, külső anyag), ott receptort sem lehet keresni. Ott a lelki okokat érdemes firtatni.

Sokféle dologhoz szoktunk többé-kevésbé erősen kötődni. A buddhizmusban a létkerékhez (így az újjászületések láncolatához) kötő viselkedési formák egyike a kedvelt dolgokhoz való ragaszkodás, a másik pedig a nem kedveltek távoltartására, elkerülésére való törekvés. Leegyszerűsítve a vágyról és a gyűlöletről beszélnek, de mondhatnánk akár vonzásnak és taszításnak, centrifugális és centripetális erőnek is. Lehet, hogy a függőséget és a fóbiát is ilyen párosként kellene kezelni?
Alapvető mozgatóerők ezek, és ki mondja meg, a kedvelés, vonzódás, megszokás, ragaszkodás mikor megy át függőségbe, a viszolygás pedig fóbiába? A mennyiségi változás mikor teszi az érzéseket más minőségűvé? Hol a határ a szenvedély és a függőség között, hiszen szenvedélybetegségről beszélünk? Lehet-e mondjuk a bélyeggyűjtésből olyan függőség, mint a rulettezésből? Csak az a függőség, amikor a hiány testi tüneteket is okoz, vagy amikor a vágy olyan erős, hogy minden más érzést elnyom, minden korlátot, elsöpör? Ahogyan az életben általában nincsenek, bizonyára itt sincsenek merev határok. Ezekre a tudománynak és gyógyításnak szüksége van, hogy meg tudja különböztetni a normálist a patológiástól, az egészségest a gyógyításra szorulótól – de igaz-e ez? Csak a kialakult függőség-betegség gyógyítandó, vagy a gyógyításnak sokkal hamarabb meg kellene kezdődni? A buddhisták szerint igen, a ragaszkodások felszámolásával, ami az ön-és világismeret sajátos látásmódját és gyakorlatát követeli meg. Bizonyára igazuk van, és ott, ahol e nézetek az uralkodók, kevesebb függő ember él. De egy nyugati embernél a függéshez vezető folyamat melyik stádiumáig tud(ná)nak a buddhista tanítások használni?

Végletekig leegyszerűsítve az életet, minden cselekedetünk vagy valami hiány megszüntetésre, vagy valami felesleges, nemkívánatos kiküszöbölésére irányul. A vágy hiányállapotot jelent, a ragaszkodás pedig azt a vágyat, hogy a hiányt újra és újra a megszokott módon meg tudjuk szüntetni. De miét „termelődik” újra a hiány? Bizonyos esetekben érthető: miután szervezetünk feldolgozta a táplálékot, újra éhesek leszünk. De miért van így, ha a hiányt a lélek szenvedi el? Sőt miért kell egyre több és több a hiányt megszüntető dologból? Miért termelődik újra, sőt fokozódik a hiány? - Nyilván azért, mert nem azt kapta meg a függő ember, amiből tényleg hiánya volt! Csak valami pótszert, ami ideig-óráig segített, hogy a hiány utána még nagyobb erővel jelentkezhessen. Vagy: nem ott, nem azon a szinten történt meg a hiány pótlása, ahol keletkezett. És itt természetesen már a biokémiai megoldás szóba sem jöhet, legfeljebb kiegészítő terápiaként.

A függőség lényege a hiány pótlása és ugyanez a terápia célja is. Csak míg a szomjúságot oltja a víz, azt a szomjat, ami miatt az iszákos iszik, nincs olyan (és annyi) folyadék, amely eloltaná. Teát a „szomj” nem ott keletkezett. Mélyebb szinten, a tudattalanba süllyedt múltban. Ez az egyik szint. A másik a szimbólumoké.

Nem kell feltétlenül visszamenni az előző életekig egy függőség gyógyításánál. A pszichológia tapasztalatai szerint sok mindenről az úgynevezett korai sérülések tehetnek, az élet első éveiben, esetleg a születés előtt az anyaméhen belül elszenvedett traumák és ki nem elégített (többnyire lelki) szükségletek, például a megkapaszkodás, biztonság, szeretet, odatartozás, elfogadottság. A pszichoterápia számos olyan módszert ismer, ahol korregresszióval, a múltba való visszatéréssel megkereshető és megszüntethető a hiány. A sikeres terápia után a kliens tudatában már nincs ott a hiány, mert átélte, hogy megkapta, amire szüksége volt.

Persze ez nem ilyen rövid dolog és a gyógyításhoz nem elegendő konkrét életeseményeket keresni a beteg múltjában, egy sokkal mélyebb szintre is le kell szállni, a szimbolika szintjére, mert itt kapjuk meg a magyarázatot, hogy egy hiányt vagy sérülést miért pont azzal a függőséggel akarja gyógyítani az illető. Enélkül csak a felszínt próbáljuk elsimítani. Ezen a mélyebb szinten a függés tárgya egy szimbólum. Innen nézve a fizikai létezők is csak kivetülései, megtestesülései a mögöttük álló szimbólumoknak.

A megközelítés egyik iránya, hogy a függőség testileg hogyan nyilvánul meg. Például egyes függőségek az evéshez-iváshoz, a szájunk használatához kapcsolódnak. Freud arról beszél, hogy a gyermek fejlődősének első évében a száj (szopás) a fő örömforrás. Ezt nevezi orális szakasznak. Az ekkor történt sérülések (korai elválasztás, a tej elapadása, az anya elvesztése) feltartóztatja a fejlődést, és az egyén örömszerzésében a száj lesz később is a döntő. Ez Freud szerint az orális személyiség, ilyenek az alkoholisták, evés-függők és a dohányosok.

Más függőségek a kéz használatát, vagy a teljes test részvételét igénylik. A dohányos például mindig megemlíti a dohányzás műveletsorának fontosságát, de sok más függőség is bizonyos cselekedetekben nyilvánul meg, például a játék, a szex, a veszélyes vagy tiltott helyzetek, a másnak vagy önmagának okozott fájdalom függésszerű keresése, gyakorlása. Ezek mögött analitikus gondolkozással ki nem élt korai vágyak, tilalmak, korlátozások állhatnak. Mindig fontos szerepe van az örömelvnek, és a jutalmazás/büntetés kettősének. (Paradox módon a mazochisztikus személy számára önmaga megbüntetése örömöt jelent.)

A másik fő irány a függőség tárgyának szimbolikája. Legalább egy könyvet lehetne megtölteni ezzel, így itt csak néhány példára van helyünk. Az alkohol, mint tudjuk, kitűnő oldószer a kémiában. Nincs ez másként a lélekben sem: oldja a hangulatot, feszültséget, szorongást – ezért vált a társas szórakozások együttjárójává. A magányos ivó a félelmeit, szorongásait, kudarcait oldja vele. A folyadékok egyszersmind az asztrális szféra, az érzések, érzelmek szimbóluma is, tehát ezen a szinten van az a hiány, amit az iszákos ki szeretne elégíteni. A latin spiritus szellemet is jelent, ezért van jelen valamilyen szeszes ital számos rituáléban – de a szellemi szinthez közeledni nyilván csak akkor segít, ha a köznapibb szinten már nem nagyon vannak megoldatlan problémák, és ezért nincs ott alkoholfüggőség, ahol a szeszes italokat kizárólag rituális célra használják.

A pszichotrop anyagok mindegyikét (ide tartoznak azok a szerek is, amelyeket meglehetősen pongyola kifejezéssel drognak neveznek) az asztrológia neptunusi karakterűnek mondja. Ez azt jelenti, hogy feloldó, egyesítő jellegük van. Spirituáis szinten ez az egyetemes szeretetet, az Univerzummal való egységet jelenti. A baj csak ott van, hogy nem spirituális használatuk ehelyett csak elködösíti a tudatot, múló kábulatot vagy illúziókat okoz. A sámán a szellemvilágba emelkedik, a szerfüggő démoni „helyekre” zuhan némelyiktől. Valójában teljesen külön kellene vizsgálni a „valódi” kábító szereket a hallucinogén és a stimuláns anyagoktól. A jog ezt csak azért nem teszi, mert mindet függőséget keltőként (és büntetendőként) kezeli, holott nem mindegy, ki miért és milyen szertől válik függővé. Valószínűleg azoknak van igazuk, akik azt mondják, egy józan jogalkotás az alkoholt is bevehetné a drogtörvénybe, hiszen társadalmi veszélyessége sokkal nagyobb bizonyos anyagoknál, amelyek benne vannak, de nem is igazán hoznak létre függőséget – csakhogy ezzel százmilliárdos bevételektől esne el az állam. (Ennyit a prevenció komolyságáról.)

Eredetileg a dohány is rituális szer volt, csakúgy, mint a tudatmódosító szerek. A füst- és általában a légnemű anyagok – a mentális szintet, a tudatot, a kommunikációt szimbolizálják. Figyeljük meg, milyen szívesen gyújtanak rá a dohányosok beszélgetés közben (gyakran ital mellett)! Máskor (filmekben is gyakori) a beszéd helyett, kommunikáció-pótlék a füst. (jó példa Jarmush: Füst című filmje) Ez talán megérthető tartós magányban, de vajon mit akar elégetni (megjelenik a tűz-szimbólum is!) és elengedni a levegőbe, aki napi három doboz cigarettát szív el?

A gyógyszerfüggő az egészségéért aggódva a tablettákban vesz menedéket. Ezeknek az apró kerek tárgyaknak a lenyelésében keresi a biztonság érzetét (itt is megjelenik az orális fixáció) – és minél betegebb lesz tőlük, annál inkább kötődik a tablettáihoz és kapszuláihoz.

Sokféle függőségünk közül némelyiknél fel sem merül, hogy kóros állapot. Lehet valaki pénz-, birtoklás-, hatalomfüggő is – elég kicsit szétnéznünk a közéletben, számos függő beteget látunk magas pozíciókban. Ott van bennük a fel nem nőtt, önállóságában korlátozott gyermek, a „nem vagyok elég jó” érzés, a veszteségtől való félelem – természetesen ijesztően felnagyított formában. Inkább sajnálatra, mint irigylésre méltó, kezelésre szoruló emberek ők.

A szeretet, törődés szorosan kapcsolódik a tápláláshoz. Köztudomásúan az evési függőségek ezt jelzik. A zabálással a függő ember egy valamikori hiányt, veszteséget akar pótolni (ami lehetetlen, hiszen valószínűleg nem táplálékban szenvedett hiányt, nem a gyerekkorukban éhezők lesznek kényszeres evők később). A zabalás-függő ugyanúgy attól fél, hogy éhen hal, mint ahogy a pénzfüggő milliárdos a szegénységtől. Leginkább az édesség-függőkről gondolják ezt, pedig minden estben ez van a háttérben. A magukat éheztetők pedig a táplálék megvonásával a bűntudatukat akarják levezekelni – és ez is függő állapot lehet.

A szex-függőséget az előzőekhez hasonlóan vissza lehet vezetni a fejlődés genitális fázisában történő fixációjához (három és hat éves kor között Freud szerint). Itt az örömszerzés a nemiségben nyilvánul meg. A szex-függő ember saját örömét keresi, akkor is, ha a másikkal van: az csak az öröm megszerzésének eszköze, mellékes, lecserélhető, pótolható. Az ilyen ember nem is nagyon képes egy kapcsolat intimitását, bensőségességét megélni. Sajátos módon a huszadik századi kultúra olyan magaslatra emelte ezt a modellt, hogy sok embernek eszébe sem jut, hogy valami sokkal fontosabb hiányzik az életéből.

De létezik ennek mintegy kiegészítőjeként az a kapcsolati függőség is, ahol a szexualitás másodrendű, a lényeg a „tartozni valahová”, bárkihez, bármi áron érzése. Hihetetlenül gyakori eset és feltehetően a korai veszteségek vannak a háttérben, bár az elmagányosodás bármely életkorban bekövetkezhet. Az igazi, lelki társ megtalálása véget vethetne a párkapcsolati függőségnek, a baj csak az, hogy ezek az emberek ettől valójában félnek, és megelégszenek a kapcsolat illúziójával.

Vannak élet(érzés) pótló függőségek is. Akiket búra alatt neveltek, megkímélve őket a küzdelemtől, veszélytől, úgy érzik, nem is élnek igazán. Ahhoz, hogy ezt kompenzálják, olyan tevékenységek rabjai lesznek, ahol a veszély, a halál (vagy csak a lebukás, büntetés) leselkedik. Ők száguldoznak az utakon a sokadik büntetés után, kockáztatnak a ruletten, lopnak a boltban, mutogatják magukat a parkban (persze náluk szexuális defektusok is vannak), vagy űznek extrém sportokat, ahol az adrenalinszint emelkedésének sajátos érzésével végre úgy érzik, itt az igazi élet! Természetesen őket is csak nagyon durva közelítéssel vehetjük egy kalap alá őket. A játék, a sebesség, a tilalom áthágása, illetve a gyakorolt tevékenységek mind-mind sajátos szimbolikát hordoznak.

A sok-sok függőség közül, amelyek ott lehetnek életünkben, még egy – és e hasábokhoz illő – függőségről hadd essen szó: az ezotéria-függésről. Ilyen kifejezést hiába keresünk a pszichológia könyvekben. Most találtam ki. Kicsit az ellentéte az előzőnek. Ők a veszélyt keresik, az ezotéria-függők pedig az élet nehézségei, kihívásai elől menekülnek az ezotéria langyos vizébe, ahol nincs konfliktus, küzdelem, kudarc, mindenki szereti egymást és az élet csodálatos. Ha mégis problémánk van meditálunk egy jót, hívjuk az angyalokat vagy felrajzolunk egy tibeti szimbólumot és minden rendben lesz. Az ilyen ember drogként használja ezeket a dolgokat, és természetesen semmi köze a valódi ezotériához és spiritualitáshoz. Úgy viszonyulnak hozzá, mint a bazári giccs a művészi alkotáshoz. Egyszer egy ezoterikus klubban valaki azzal dicsekedett, hogy ő minden szabad idejét ott tölti. A foglalkozás vezetője ahelyett, hogy megdicsérte volna, visszakérdezett: És mi helyett? Sokan megorroltak rá emiatt. Ők is függők voltak.

Mint látjuk, hihetetlenül szövevényes a függőségek működése. Talán nem túlzás azt mondani, hogy tulajdonképpen érzésektől és tudatállapotoktól függünk. A függőség tárgyának kielégítése sajátos érzéseket és sajátos tudatállapotot hoz létre. Ha ezt elvesszük, hiányt teremtünk és a hiányt lehet, hogy másféle függőséggel fogja pótolni. Ha valaki megtalálja magában, megtanulja pozitív módon megélni, amit keres, vagy nem ragaszkodik tovább hozzá, többé nincs pótlékra szüksége. Önálló, felnőtt ember lett.

Kövesi Péter

A Gyűrűk Ura – mese a Hatalomról és a Gonosz megdöntéséről

„Egy Gyűrű mind felett, Egy Gyűrű kegyetlen,
Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen”

Milliók és milliók olvasták, nézték, izgulták végig Tolkien csodálatos meséjét a Hatalom Gyűrűjéről és az igazságért összefogó különféle-fajta lények harcáról. A történetnek ugyanis szinte mindenki számára van üzenete. Ezért több egyszerű meseregénynél. Az igazi mesék, mítoszok mind ilyenek. Nem egy történet, hanem egyetemes igazságok, ősi tudás szólal meg bennük, a Föld bármely táján keletkezzenek is. Tolkien nemcsak tudós irodalmár értője az angolszász - kelta mitológiának, de beavatottja is: ugyanaz a világ elevenedik meg a történetben, mint az északi mesék rejtelmes-misztikus világában, vagy éppen az Artúr-mondakör történeteiben, egy olyan kor, amikor még voltak varázslók, az ember együtt élt másféle, mára kihalt lényekkel és a szellemvilág is többé-kevésbé látható volt a számára. Az ilyen történetek jellemzője, hogy sokféle olvasatban, több szinten hordoznak olyan tanításokat, amelyek mindig aktuálisak maradnak.
Nincs könnyű helyzetben, aki a Gyűrűk Ura elemzésére vállalkozik, hiszen szimbólumok erdejébe lép be már a legelső lapon. Ezúttal a szereplők és a történet főbb fordulatainak mélylélektani és asztrológiai - asztrálmítoszi megközelítésére vállalkozunk. Jung óta tudjuk, hogy a mesék-mítoszok a tudatunk mélyén élő archetípusok, képek, alakok, szimbólumok megjelenései, a szereplők mi vagyunk, ők bennünk élnek és a történet is belül játszódik le, miközben sodródunk a világban, vagy éppen keressük önmagunkat. Azért állnak közel hozzánk, mert a mindnyájunkban ott lévő ősképeket és motívumokat látjuk viszont bennük.
Az asztrálmitológiai szemlélet (hazai úttörői Jankovics Marcell és Pap Gábor - ezúton is köszönet nekik) azt mondja, mindez nem más, mint kozmikus folyamatok leképződése a tudatban-tudattalanban. Ugyanaz a kozmikus rend jelenik meg a történetekben a Gilgamestől a magyar népmeséig, amely a bennünket megalkotó és körülvevő kozmoszban is jelen van. A lélektan archetípusai között ott vannak az asztrológia szimbolikus elemei, a planéták és az állatövi jegyek, a színhelyek és cselekmények pedig a zodiákus köre mentén, azok törvényszerűségei szerint szerveződnek. Bizonyos mesékben és mítoszokban az éves sorrendben követhető a cselekmény, másutt a precesszió szerint, a jegyek fordított sorrendjében, de a rendhagyó esetek sem ritkák. A Gyűrűk Ura magától értetődő következetességgel adja a mélylélektani és az összehasonlító mitológiai megközelítéseket, de a cselekmény asztrálmítoszi követése – legalábbis a jelen dolgozat szerzője számára – már nem mindig ilyen egyértelmű.

A mese szövedéke folyamatos utazás és harc – a világot közvetlenül fenyegető Gonosz ellen, akit csak a saját fészkében, az alvilág legmélyén lehet megsemmisíteni. A győzelmet csak a kiválasztott tudja kivívni: a legkisebb, leggyengébb, aki a legtisztább tud maradni, akinek a hatalomhoz a legkevesebb köze van. Ősi tanítás ez: a gonoszt csak az ártatlan győzheti le, a rosszat csak a születése helyén, az eredeténél lehet elpusztítani. A harcot nem az erő, hanem a szív nyeri meg.
A másik nagy tanítás a hatalom embert eltorzító erejéről, a hatalom csapdájáról szól: minden hatalmas azt hiszi, övé lehet a hatalom, pedig ő válik a Hatalom rabszolgájává. A hatalmat – ugyanúgy, ahogy például a békét sem - nem lehet birtokolni, csak szolgálni!

Az előidők

A mitikus előzményekre a megfilmesített változat csak nagy vonalakban utal, viszont a regény, részletes időrendi táblákkal és családfákkal együtt, részletesen leír mindent. A világ ősidejében békében élnek egymással emberek, tündék, féltündék (emberek és tündék közös ivadékai), törpök, entek (erdei fa-szellemek) és hobbitok, másként félszerzetek. Az emberek és hobbitok élete nem sokkal hosszabb, mint a mai emberé, de a többiek emberi szemmel szinte halhatatlannak tűnnek. A hobbitok gyermek-méretű teremtmények, kedélyük, életvitelük is gyermeki: játékosak, szeretnek enni-inni és nemigen érdekli őket, ami lakhelyükön, a Megyén kívül történik. Az emberek legfőbb erénye és legjobban tisztelt tulajdonsága a hősiesség. Valamennyi teremtmény rendkívül nagyra becsüli az ősök történeteit és végeérhetetlen regékben adják szájról-szájra őket. A későbbi zűrzavaros világ gonosz teremtményei, az orkok, lidércek, trollok, sárkányok még nem léteznek. Létezik viszont az Ős-gonosz, Szauron, aki ekkor még testi valójában akar széthúzást szítani és az egész világ fölötti hatalmat megragadni. A valá-k, Világőrök úgy rendelik, hogy külön földrészen lakjanak a halandók és a halhatatlanok. Egyetlen tilalmat szabnak a halandóknak: Nem szabad a halhatatlanok földjére lépniük. A tündék pedig kapnak egy lehetőséget: ha majd az idejük lejár, elhagyhatják ezt a világot és elhajózhatnak a Legtávolabbi Nyugatra. Az emberek királya harcra hívja ki Szauront, aki látszólag megadja magát, hogy fogságában megtévessze a királyt azzal, hogy ha partra szállnak a halhatatlanoknak fenntartott Középföldén, ők is elnyerik az öröklétet. Amikor ezt megteszik, a valá-k az Egyetlen segítségét kérik, aki a tengerbe veszejti Númenort, az emberek földjét. Szauron is elpusztul, de csak testi alakjában. Ez az első halála. De szellemként tovább él és a gyűlölet egyre fokozódik benne. Hadsereget állít fel áruló emberfiakból és vad, ocsmány teremtményeiből, lidércekből, trollokból, orkokból. Elendil király fia, Izildur szövetséget kovácsol ellene a Középföldén maradt túlélőkből és egy kegyetlen csatában másodjára is legyőzi Szauront. Az ember még dicső és erős. Bár varázserejű kardja darabokra törik a Gonosz testén, levágja ujjáról a hatalmát jelképező gyűrűt – nem is tudva, milyen szerencsétlenséget szabadít ezzel a világra. Röviden ez történt a világ első és második korszakában.

Minden mitológia tud a világot hajdanán benépesítő különös lényekről, amelyeket ma természetszellemeknek vagy az asztrális világok lakóinak tartanak . A halhatatlanság vágya is egyidős az emberrel. A keresztény teremtéstörténetben is a Paradicsom egyik fája az örök életet adta volna az első emberpárnak – ha megkaparintja a gyümölcsét. A Gyűrűk Urában az ősbűn ugyanez, illetve ami a keresztény gnosztikában ennek spirituális magyarázata: az emberek elhagyták az istenek által számukra kijelölt helyet, és ezért bűnhődniük kellett. A Csábító itt is hazug ígérettel tudja rávenni az embert a Tilalom megszegésére. A bukással a Gonosz is új erőt kap és innentől elválaszthatatlanul az ember nyomában jár. Nyugat felé esett az a föld, ahol az ember a boldogságát megtarthatta volna, és messze ezen túl, a legnyugatibb tájék az, ami túl van e világon, az örök éden, akár a Föld szinte minden mítoszában a túlvilág.

Az előzmények szövevényes rengetegében egy másik vezérfonal a Gyűrűk története.
A mágikus gyűrű, varázsgyűrű minden mítoszban az erő, tudás, hatalom, beavatottság szimbóluma, akár a kard, vagy a bot. Akarata van, illetve az őt létrehozó hatalom erejét sugározza magából. A gyűrű a végtelenség jelképe is, akár formai analógiája, az Uroborosz, a farkába harapó kígyó. A gyűrű kötelék, pecsét, hovatartozás, megkülönböztető jel. Itt a hatalom sötét oldalát jelenti, amelynek birtoklása mindenkit megront. A Hatalom Gyűrűje egyfajta „dimenziókapu” is: aki az ujjára húzza, láthatatlanná válik a fizikai világ számára, meglátják viszont a gonosz erők, és lecsaphatnak rá.
Időtlen időkkel ezelőtt kilenc gyűrűt kaptak az emberek királyai. A hatalom bűvöletében Szauron bábjai lettek, holtuk után pedig félelmetes lidércek, nazgúlok, akiket se ég, se föld nem fogadott be, szellemtestben, féktelen gyűlölettől vezérelve gyilkolnak mindenkit, aki elébük kerül. A törpök, a barlangok kincsásói hét gyűrűt kaptak, de ezek hollétéről senki sem tud. A tündék jussa három gyűrű volt, de rajtuk eleddig nem fogott a hatalma, igazságos uralkodóik őrzik őket, de rajtuk kívül senki sem tudja, hol vannak. Egyiküket később Gandalf, a mágus kapja meg. Szauron Mordor földjén veti meg a lábát. Erődöket épít, és seregeket gyűjt, hogy sötétbe borítsa a világot. A Végzet Hegyének mélyén, egy vulkán tüzében kovácsolja ki az Egy Gyűrűt, amelybe a teljes erejét belerejti. Úgy, ahogyan a mi meséink sárkányai is valami könnyen elrejthető tárgyban, ládikában, tojásban, vagy éppen egy darázsban tartják az erejüket – mondhatni a lelküket, ahogyan azt sok sámánhitű nép tudja. A gyűrűk számai maguk is mágikus számok. 1, 3, 7 és 9. (Vajon miért hiányzik az ötös? Talán mert a mágikus védelem, az ember és Kozmosz harmóniájának a jele lenne, és éppen ez az, ami hiányzik?) Vegyük észre azt is, hogy Mordor neve a mort=halál, murder=gyilkos szavait rejti!

A harmadkor és a történet közvetlen előzményei

Izildur viseli a Hatalom Gyűrűjét, amelynek ereje elindítja a romlást. Bár a tünde-király javaslatára el is viszik a Végzet Hegyéhez, hogy a keletkezése helyén semmisítsék meg, Izildur nem tud ellenállni a hatalom csábításának és megtartja a Gyűrűt. Ez nem csak saját magára, de népére nézve is végzetes hibának bizonyult. Izildur az archetipikus igazságos Király megtestesítője volt, de bukása óta nincs igazi uralkodó az emberek világában, mert aki az lehetne, száműzetésben vándorol. Még nem jött el az ő ideje, előbb még rangrejtve kell megküzdenie a sötétség erőivel, akár a népmesék legkisebb királyfiának. Közben a világot furcsa szerzetek járják. Mindenki retteg a Fekete Lovasoktól (ők a gyűrűlidércek) és gyanakodva nézegetik a hallgatag, de mindenre figyelő Kószákat. Valahonnan messze nyugatról két varázsló is érkezik, emberi formában, és úgyszintén keresnek valamit. Egyikük, „Fehér” Szarumán letelepedik Vasudvardban és megszerzi a bevehetetlen Orthanc-tornyot, míg a másik, a Szürke Gandalf járja a vidéket és különös figyelmével tünteti ki a hobbitok apró népét. Szauron szelleme nem hal meg, hanem két és fél ezer év alatt erőre kap, hogy ismét támadást indítson a világ ellen. Bár testi formát még kevésbé tud ölteni, egy félelmetes, mindent látó, tűzben égő szem alakját veszi fel. Aki meglátja, mem tud sokáig ellenállni neki, ő pedig olvas a gondolataikban. Ő is szövetségeseket gyűjt és keresi a gyűrűt, amely előbb egy barlang mélyén élő különös kis lénynél, Gollamnál volt, majd Bilbó, egy hobbit találta meg és mit sem sejtve őrizte magánál. Szauron kiküldi a Fekete Lovasokat, a hatalom szolgálatában lidérccé vált egykori királyokat a Gyűrű felkutatásra. A gyűrű végül Frodóhoz, az ifjú hobbithoz kerül, aki mindaddig vígan élte fajtája játékos, gyermeki életét, és még sejtelme sincs róla, milyen feladat vár rá. (A hobbitokhoz hasonlóan élnek a mi hitvilágunkban a manók és koboldok.) Gollam Mordor fogságába esik, és elárulja a Sötét Úrnak, hogy a Gyűrű a Megyében van.
A mese voltaképpeni cselekménye e pillanatban indul. A Vaskor legmélyén vagyunk. Ezt a világot elhagyták az istenek, az egyetlen transzcendens erő maga a Gonosz, aki sötétbe akarja a borítani a földet. Az egyedüli erő, amely szembeszállhat vele, a halandó lények bátorsága, amely a hajdanvolt dicső korok hőseinek emlékéből táplálkozik. A vallást – ha volt is – mára elfeledték. Sem templomról, sem imáról nem esik szó a történetben. Hőseink csak magukban bízhatnak. Él viszont a mítosz, az ősök tisztelete, és él a mágia, hiszen Gandalf küldetése épp az, hogy a Gonosz ellen küzdjön, de a másik oldalt is megannyi boszorkányos varázserő segíti. A harcot az embereknek kell megvívniuk. A varázsló mellett ők, és a néhány hobbit a voltaképpeni főszereplő, a törp és a tündék (bár a végveszélyben utóbbiak sereget is küldenek), a győzelem után csendben visszatérnek övéikhez.

A szereplők jelképisége

A Gyűrű Szövetsége erejét az adja, hogy a négy földi őselem szövetkezik a gonoszság legyőzésére. A tagok megjelenése, viselkedése, fegyverzete egyértelművé teszi, melyik hová tartozik. Legolas, a tünde légies, szőke figurája csak a Levegő őselemhez tartozhat. Gyors, értelmes, bátor, de sohasem mutat érzelmeket. Fegyvere is a leglégiesebb harci eszköz: az íj. Boromir és Aragorn, a két ember temperamentuma miatt a Tűz elemet testesíti meg. Fegyverük a kard - a tűzben nemesített acél. Gimli, a törp zömök, bumfordi megjelenése, konoksága a Föld-elemre utal. Fegyvere, a súlyos fejsze is ezt példázza. Frodó, a hobbit, a Víz képviselője, egész habitusa ilyen. Lágy, szinte lányos vonásai és jó szíve, együttérzése, amellyel ádáz ellenségeinek is képes megbocsátani, nyilvánvalóan jelzik hovatartozását. Voltaképp fegyvertelen, kardocskája, Fullánk játékszer az orkok pallosaihoz képest. Ő testileg a leggyengébb is a csapatban. Nyilvánvalóan nem erejével, hanem elszántságával, áldozatvállalásával, alkalmazkodó képességével harcol.
Három társában a „balga szolga” mesefigurái jelennek meg: Trufa és Pippin mindig csak bajt kavar, amíg a megpróbáltatások férfit nem faragnak belőlük, Samu viszont az a segítő, aki a főhős számára az anyagi világ biztonságát, az ételt és a nyughelyet megteremti, mert ő maga erre aligha figyelne. Erejét gazdájához való rendkívüli hűsége adja. A csapat létszáma kilenc, szintén beszédes szám, a számmisztikában egyebek között az emberiség számának tartják. Akár konkrét asztrológiai jegyekhez is köthetnénk a Szövetség tagjait. Frodó a Rák szülötte lehet - annak ellenére, hogy a klasszikus asztrológiában a Rák a családszeretetéről ismerszik meg, neki pedig nincs családja – számára az egész hobbit- nép az a család, amelyért küzd. Boromir Kos, Aragorn Oroszlán, Gimli Bak, Legolas Vízöntő lehet, Samu tipikus Bika, Trufa és Pippin pedig mintha ketten együtt mintáznák az Ikreket.
Szürke Gandalf, a „titkos tűz szolgája”, a varázsló nem sorolható egyik földi elemhez sem. Rejtezik. Ezért szürkének, semlegesnek mutatja magát, mint minden igazi mágus. Cselekedetei viszont elárulják hovatartozását. Mindig ott bukkan fel, ahol szükség van rá. Később viszont valódi önmagaként, megtisztultan, fehérben látjuk megjelenni. Asztrológiai értelmezésben nem a mágusként megszokott Merkur, hanem az igazságért küzdő, jóságos Nyilas-Jupiter lehet.
Ha következetesen meg akarjuk találni valamennyi állatövi jegy képviselőjét, innen kicsit nehezebb lesz a dolgunk. Szarumán szikár alakja mintázhatja a Szűz jegyét, a Mérleg tulajdonságait valószínűleg a tündéknél leljük fel, mondjuk Elrond alakjában. Szméagol hol Skorpiónak tűnik vívódásai közben, hol a Gyűrű rabjaként a víz-elemhez idomult Halaknak.
Természetesen e hevenyészett megfeleltetés nem jelenti azt, hogy más értelmezésnek nincs helye, vagy hogy tüzetesebb vizsgálódással a többi szereplőt ne tudnánk behatárolni. Itt csak arra utalunk, hogy a regény figurái a földi lét teljességét idézik meg.
Az ellenséges figurák a lélektani árnyék-személyiségünk arculatait, az alvilág rémeit testesítik meg.
Szauron az archetipikus Sötét Úr, az Ősgonosz (saurus = sárkány). A metafizikai Rossz: nem személy, hanem testetlen erő - a nemlét. Hatalommal kecsegtet, ám pusztulást hoz. Jelképe, megnyilvánulási formája a tüzes szem, amely mindent meglát és mindent hatalma alá tud vonni. Nem csak az istenszem van mindig nyitva (Kabbala), az ördög sem alszik. Ahol ő nyer hatalmat, ott a tűz, vér és vas borít el mindent. Ezek a Mars jelképei. A tűzzel való kapcsolatát a Végzet Hegyének fekete füstöt okádó vulkánja is jelzi. Ez a tűz adja az erejét, sötétíti el a világot, ezt kovácsolta a Gyűrűbe, ezért nem lehet megölni, amíg a Gyűrű létezik. Ám értelmezhetjük másként is Szauron alakját. A Szem képi megjelenítése a filmben ugyanúgy „hozza” a vulva - mint mindent elnyelő mélység - asszociációját, mint a hegykatlan mélyében fortyogó láva képzetét. Az asztrológiában ez a vulva, ha mindenáron evilágbeli analógiáját keressük a Szűz zodiákusjegy negatív, élet-ellenes aspektusa lehet. Mint pár évtizede tudjuk, a Szűz csillagképben valóban van egy extragalaxis, egy „fekete lyuk”, amely fizikai szinten is így működik. De ez már nem „evilági” erő kozmológiai értelmezésben sem.
„Fehér” Szarumán. Eredetileg ő is a fehér oldal varázslója, de behódol a Sötétség Urának, - látszólag logikus alapon: mindig az erőset kell szolgálni, mert a gyengének nincs esélye: „Fehér” mivolta ezért az érzelemmentes racionalitás csapdája. Ez a Merkur sajátossága – sajnos nem ritka mai jelenség.
A Fekete Lovasok, gyűrűlidércek (nazgúlok) egykori emberek: sötét, arctalan, ősidők óta „élő” árnyak, a sötét hatalom tette élőhalott zombivá őket. A Szaturnusz uralma alatt állnak.
Az orkok: az ember szolgálatára alkotott (vagy átalakított) mesterséges lény archetípusai, akár a híres Gólem, Lőw rabbi agyagembere. A Föld-erő negatív oldalát képviselik. Eredetileg tündék voltak, de tünde voltukból semmi sem maradt. Az ilyen lények mindig veszedelmesek. Még ha jó célra alkotják is őket, bármikor elszabadulva a féktelen pusztítás démonaivá válhatnak, hát még ha eleve arra is vannak teremtve! A végtelen hadrendben felsorakozott ork-sereg egyaránt felkeltheti a Harmadik Birodalom seregszemléinek, vagy akár a Vörös tér ünnepi felvonulásainak emlékét. Ne feledjük, Tolkien 1934-ben kezdte írni a könyvet! De látnoki tehetsége is kiviláglik. A föld mélyében, óriási tüzekben formált ármádiák nem csak a robotok világát, hanem a klónozott hadseregek rémét is előrevetítik. Ők a végletesen eltorzult, lealacsonyult élet, az arctalan gyűlölet megtestesülései.
A trollok: a föld mélyének félig öntudatlan ősi természetszellemei. Rudolf Steiner szerint a mesék efféle óriásai valami ősi világból itt ragadt természetszellemek, akik világuk elvesztésével a váltak pusztítóvá. A görög mitológia titánjainak rokonai.
Balrog, az ősvilági szörny a barlangok mélyén: a Kos - Mars fékezhetetlen tűz- ereje, a tűz- szellem pusztító arca – valahol Szauron „rokona”.
Szméagol - Gollam: sem ember, sem lidérc, valami köztes állapotban vegetál, de senki se fogadja be. A gyűrű utáni vágyának áldozata, a vak ragaszkodás torzította el. Otthona sötét, vizes, mocsaras táj, barlangok mélye, eledele nyers hal: a tudattalan sötét oldala. Emberi lény volt valaha, azt példázva, mivé tehet az esztelen mohóság. Testvére ő a buddhista hitvilág „éhes szellemeinek”, akik a kielégíthetetlen vágyak fogságában szenvednek. Gollam is ott él valamennyiünk tudata mélyén. Épp ezért undorodunk tőle, mert sejtjük, ilyenné válhatunk – és válunk is olykor. A tudat torzulása a test torzulását vetíti előre. Gollamnak kettős énje van: Olykor Szméagol szól belőle, aki egykor mégiscsak ember volt, aki elfogadja, hogy Frodó szolgája és vezetője egy személyben, máskor Gollam, aki minden emberit elvesztett a sötét barlangok mélyén, ahol a Gyűrűt őrizte, és a „drágaszág” rabszolgája lett. Bármennyire is küzd Szméagol Gollammal, végül a démoni marad felül – ez okozza a vesztét, és akarata ellenére a Gyűrű pusztulását is.
A járkáló fák, az entek és a Fák Úrnőjének népe: a kelta mesevilág természetszellemei. Bár félelmetesek, segíthetik is az embert, de tőrbe csalva el is pusztíthatják, Shakespeare Macbeth-jében is találkozhatunk a vándorló erdő képével.
A Gyűrű, a történet voltaképpeni „főszereplője” a hatalom jelképe. Vele már részletesebben foglalkoztunk. A Gyűrűk Ura, az Egy Gyűrű azért kegyetlen, azért bilincs, (remek formai analógia: a gyűrű valóban bilincs is lehet), azért zár a sötétbe, mert csak az igazságos, önérdek nélküli, szolgáló hatalom ad szabadságot: viselőjének és az alája rendelteknek egyaránt.
Glamdring, az igazságos hatalom kardja: a törött kard. Mint minden „igazi” kardnak, ennek is személyisége van, akár Artúr kardjának, az Excaliburnak, vagy Attila fegyverének, Isten kardjának. A történet kezdetén darabokban hever: évezredek óta nem élhet erejével, mert nincs arra méltó birtokosa. Amint megjön a gazdája, össze lehet kovácsolni, és újra győzelemre viszi a népét.
Fullánk, Frodó kis kardja is „élőlény”, de inkább csak védelemére szolgál viselőjének, mint komoly küzdelemre.
Feltűnő a történetben a nőalakok kis száma. Ennek oka lehet Tolkien személyes élete és viszonya a női nemhez, sokkal valószínűbb azonban, hogy az a keret, amelyben a cselekmény játszódik, annyira a férfias erő, a harc maszkulin világa, hogy a nőknek itt nemigen jut hely, illetve a női szereplők is kénytelenek harcos amazonok lenni, csak pillanatokra engedhetik meg maguknak a szerelmes asszony szerepének vállalását. (Valljuk be, mai világunk sem adja még meg a nőiességnek a teljes kibontakozás lehetőségét.) Éowyn úrnő is inkább hősi halált halna férfiként, csakhogy Aragorn elismerését kivívja (ha szerelmét nem kaphatja meg). A veszély elmúltával ébrednek fel csak gyengéd érzelmei a hozzá illő férfi iránt. A tünde-nők inkább testetlen szellemlények, nem hús-vér asszonyok. Ám mégsem hiányzik teljesen a női pólus: a légies Legolas és az érzékeny Frodó megformálása (a filmben főleg) férfi voltuk ellenére nem nélkülözi a feminin vonásokat.)
A gyönyörű Arwen királylány sajátos szerepet tölt be: Bár tündének született, halandó szerelméért vállalja az emberi életet és az elmúlást. Ez még önmagában giccses melodráma is lehetne, de itt magasabb célt, a tünde-faj erényeinek továbbélését szolgálja az emberben, mivel az ő világuk – mint ezt a királylány is sejti – hamarosan lehanyatlik.
A regény zseniális fordítója, Göncz Árpád (igen, a későbbi köztársasági elnök!) meglátja, hogy a szereplők között az angolszász irodalom jeles (és szintén archetipikus mintákat hordozó) szereplői is feltűnnek. Ő Gandalf és Gollam alakjában Shakespeare Prosperóját és Caliban-ját ismeri fel, De gondolatain továbbmenve a varázslóban ott találjuk Merlin alakját, aki ugyanúgy egy tűnőfélben lévő világ egyik utolsó képviselője, Aragornban Arthur királyt érezhetjük, vagy Mordor nevéről a gonosz Mordred juthat eszünkbe. Valószínűleg azok, akik a kelta hagyományokat a jelen tanulmány szerzőjénél behatóbban ismerik, összecsengések hosszú sorát ismerik még fel.
Itt kell megemlítenünk azt az ihletett munkát is, amelyet a megfilmesítők végeztek. Túl a csodás tájakon, minden karakter és fordulat tökéletesen hordozza a könyv egyetemes szimbólumrendszerét és azt is meg tudták állni, hogy ne az érzelmes giccs, vagy a kommersz akció-kalandfilm felé vigyék el a történetet.

Középfölde térképének szimbolikája

Rendkívül érdekes a regény tájainak jelképisége. A Megye és Völgyzugoly, a tündék laka: a boldogság szigetei, valóságos édenkertek, amíg a Gonosz meg nem támadja őket. Ebből az idilli környezetből indulnak hőseink a pokol, Mordor felé. A kettő közötti tájakon meg kell járniuk az alvilág bugyrait. Átkelnek Mória bányáin, a Holtak Ösvényén, az alvilág határfolyóit idéző Anduinon és Holtlápon. Ezek a mélylélektan szerint saját tudattalanunk ismeretlen, önmagunk elől is eltagadott sötét régiói. Mordor sziklafalai előtt a csataterek a tisztítótűz helyei. A pokolba – amelynek közepe az alvilág vulkáni tüze – csak a két hobbit jut el, miután a Banyapók gyilkos barlangján átjutottak. Itt Frodó átéli a halált (vagy a halálközeli állapotokat) is. Nem először, hiszen a Széltetőn történt sebesülésénél már egyszer majdnem átment a túlvilágra. Ám amikor a Gonosz és a pokol megsemmisül, az egész világ képe megváltozik. A Király visszatér, kezdetét veszi egy igazságos, de emberi világ. Ebben pedig már nincs helye a csodáknak. A pokollal együtt az éden is megszűnik – mert így működnek a Föld polaritásai. Ezért találnak hobbitjaink egy annyira megváltozott világot otthon.
A dualitások a regény világában másutt is megjelennek: nyilvánvalóan a két varázsló alakjában, a második rész két tornyában, Orthancban és a Barad Dúrban, a Sötét Toronyban, de a harmadik részben kiderül, hogy eredetileg a Sötét Torony párja Rohan Fehér tornya volt, de akkor az embert szolgálta mindkettő.

A mese kronológiája és cselekménye

A Nagy Kaland voltaképpen nem túl hosszú a végtelen előzmények sorához képest. Alig egy év alatt hőseink legyűrik a Gonoszt. A történet a középföldi 3018. év áprilisában kezdődik (a Kos jegyében, természetesen), Szauron pedig egy évre rá, március végén bukik el – a Kos kezdetén, jelezve, hogy új korszak kezdődött. A gyűrűháború a megyében a kiskirályok és zsiványok elűzésével 3019 novemberében ér véget, a Nyilas jegyében, jelezve, hogy egy igazságos korszak kezdődik. A harmadkor 2021 októberében, a Mérlegben végződik, minden feszültség végleges kiegyenlítődésével, amikor a Gyűrű őrzői hajóra szállnak és végleg a nyugati birodalomba távoznak.
Misztikus síkon azonban másféle asztrál-kronológia szerint is értelmezhető a mese. Eszerint a történet a Rák zodiákusjegy közegében indul. Ez az otthon, a békesség, a családi harmónia ideje – akár sok népmese induló szituációja. Ha egy bő kört futunk a zodiákus mentén, a kalandok során keresztül majd a Kos jegyében látjuk a végső csatát és az Oroszlánban lép trónra az igazságos király. Ezzel a Rend helyreáll. Azok a hőseink, akiknek már nem lesz szerepük a továbbiakban, a rákövetkező Halakban hajózhatnak át más dimenzióba. Valószínű persze, hogy nem tudnánk valamennyi helyszínt ilyen módon beazonosítani, mert a kalandok sora olyan bőségben követi egymást, hogy asztrálmítoszi keretekben való értelmezésük meghaladná e tanulmány lehetőségeit, sőt a jegyek sorrendisége sem lenne mindig következetes – de hát nem is asztrológiai tanmesét olvasunk! A több szálon és több tájon futó cselekmény ezt még tovább nehezítené, így kénytelenek vagyunk a főbb fordulatokra szorítkozni.
Térjünk vissza most inkább a meséhez! Megjön Gandalf, itt a hírhozó (merkúri) szerepében: jelzi, hogy feléledt a Sötétség Ura. A harmónia felborult, a Gyűrűt – melynek erejét gazdája, Bilbó sem ismerte fel – menekíteni kell. Frodó, a Gyűrűhordozó útra kel. Csatlakozik hozzá szolgáján, Samun kívül – majdhogynem véletlenül – még két hobbit is, Pippin és Trufa. Olyanok ők, mint az ikrek, asztrológiai értelemben is: szeleburdiságukkal megannyi bajt indítanak el, mígnem egymástól a harcokban különválva férfivá érik mindkettő. A biztonságot adó megye határának átlépése után már csak veszélyek és nélkülözések sora jön. Frodót a lidércek megsebesítik. Visszatér a köztes létből, de sebe soha nem gyógyul be – a történet végén tudjuk meg, a seb mágikus megjelölés volt, hogy ezután már nem az övéihez tartozik. Közben a két mágus párharcában Szarumán színt vall: átállt a gonoszhoz. Fontos tanítás, ami a Palantirrral, a látókővel történik. Aki belenéz, nemcsak ő lát, de őt is látják. És ha a másik az erősebb, könnyen a befolyása alá kerül. Így járt Szarumán is. Gonosz ura révén most még ő tűnik erősebbnek. Fogságba is veti Gandalfot, aki varázslattal tud csak megszökni. Szarumánt Szauron újabb ork-seregek hadba állítására használja fel. A békés tájat, az erdőt elpusztítja (ezzel kihívja maga ellen az erdő szellemeinek, a mozgó fáknak a haragját), a föld alatt tűzből és földből szörnyeket gyárt. Völgyzugoly, ahová időközben a hobbitok és az őket védelme alá vevő vándor, Aragorn megérkeznek a tündérek laka: a béke utolsó menedéke, a nosztalgikus Aranykor. Visszalépés a múltba. De a zavar, romlás előszele itt is érződik. Rájönnek, hogy a gyűrű puszta léte a végveszély fenyegetése. A tünde-király, Elrond tanácskozásra hívja Középfölde jóakaratú lakóinak képviselőit. Eldöntik, hogy a gyűrűt vissza kell vinni a Végzet Hegyének tüzéhez, ahol Szauron uralkodik, mert csak ott lehet megsemmisíteni. Egyedül Frodó, legkisebb, leggyengébb, a Gyűrű Hordozója vállalkozik a lehetetlennek tűnő küldetésre. Tanulságos mozzanat: Gandalf, a mágus nem meri vállalni a gyűrű viselését. Ismeri az erejét, és tudja, ha a gyűrű hatása alá kerülne, varázserejét szörnyű dolgokra fordítaná. A többiek Frodó mellé állnak és létrejön a Gyűrű Szövetsége: a négy földi őselem és a mágia képviselőiből. Elindulnak Mordor felé. Ám a Gyűrű máris érezteti erejét: a korlátlan hatalom csábítása sorra megkísérti nem csak az embereket, de mindenkit, akivel útközben kapcsolatba kerülnek. Az emberek, Aragorn és Boromir hatalmi viszálya is rossz előjel.
Hőseink először a hegyek magasában akarnak haladni, de a vihar és a varázslat ezt megakadályozza, így a mélység felé kell megkísérelni. A tanítás: nem a magasban, a szellemi síkon kell kezdeni, hanem a tudatunk mélységeinek bugyraiba kell leszállnunk, ha messzire akarunk jutni!
Moira tárnáiban valóban meg is támadják utasainkat az alvilági szörnyek. Gandalf a mélybe zuhan. Az ősvilági tüzes szörny - Kos archetípus, a film félreérthetetlenül mutatja - ekkor még erősebb. Csalódottak lehetünk, hogy csak ennyit ért a varázsereje. De a mágusnak is megvan a saját útja, fejlődése, jóllehet próbái is sokkal keményebbek, mint amit halandó ember elviselne. Gandalfnak feneketlen mélységekben kell megküzdenie a balroggal, és mire legyőzi, minden szürkeség kiég belőle. Megéli a legnagyobb misztikus beavatást: visszatérni a halálból. Ám egyelőre mindenki halottnak hiszi. A megfogyatkozott csapat kijut a mélységből, de a szövetség az emberek széthúzása miatt hamarosan szétesik. Galadrielnél, a Fák úrnőjénél hőseinknek - csakúgy, mint a tündérkirálynőnek - szembesülni kell a hatalom csábításával. A víztükörben saját árnyék-személyiségüket, jövőjüket látják meg. És ez a jövő meglehetősen ijesztő. (Mellesleg az a jelenet, amikor az úrnő vizet önt a jövőt mutató medencébe, óhatatlanul a Tarot Csillag kártyáját idézi. Akár ez is lehetne egy későbbi elemzés iránya!)
Boromirt megszédíti a hatalom lehetősége, meg akarja kaparintani a gyűrűt – ezért pusztulnia kell. A csapat szétválik. Frodó és Samu Mordor felé indul. A többieknek más, az emberek védelme lesz a feladatuk. Előbb az orkok által elrabolt két hobbit, Pippin és Trufa nyomába erednek, később pedig a Gonosz ellen harcoló Rohan és Lovasvég csapatait erősítik. Frodó hű szolgájával egyedül marad a nagy feladatra. A két apró teremtmény egyedül száll a Gonosszal szembe. Átkelésük a folyón: átlépés más dimenzióba. A határ: a két ős-szobor (Ikrek?), az ember bukás előtti arca. Innen folyamatosan a pusztulás, az alvilág felé vezet az út, ahol egyetlen pillanatra sem lehetnek biztonságban. Az alvilág következő, és már nyilvánvaló határmezsgyéje a Holtláp, ahol a holtak a víz alá akarják lehúzni az élőket. Rémálmaink vissza-visszatérő képzete ez is.

A második rész, a Két Torony az „úton levés” és harcok története. Sötét tónusokkal festett tabló, amelynél csak a harmadik rész lehet még sötétebb. A történet egyik szála Frodóékat követi, akik a Fekete Torony és a Végzet Hegye felé keresik az utat. Azt, hogy lesz-e visszafelé is út, nem tudják és egyre kevésbe bíznak benne. A Gyűrű ereje gazdája felé közeledvén nőttön-nő és Frodónak egyre nehezebb önmagát megőrizni, hogy a küldetését teljesítse. Samu, az együgyűnek tűnő kis kertész, akinek kezdetben csak az evésen járt az esze, lassan felnő a feladatához, egyre nagyobb jellemről tesz tanúbizonyságot. Gollam, a jelentéktelennek tűnő csúszó-mászó lény, aki hol hízeleg, hol elárul, szinte főszereplővé lép elő, hiszen egyedül ő tudja az utat a Mordorba, a Végzet Hegyéhez. Jelenléte folyamatos veszélyforrás, bár egyre küzd benne az emberség utolsó szikrája a Gyűrű birtoklása iránti gyilkos és mohó vággyal. Frodó többször csak szánalomból nem öli meg.
A másik csapatnak sem könnyű a dolga. Csupa tűz, vér, halál a vidék, amerre járnak. Rohant és Lovasvéget nem elég, hogy az orkok seregei szorongatják, árulással is szembe kell nézniük. A gonosz varázsló megzavarja Theoden király agyát, és ő azokat űzi el, akik leginkább segítségére lehetnének. Szarumán seregszemlét tart felsorakoztatott hadai fölött Orthanc tornyából és meghirdeti az új világrendet: a totális háborút. (Áthallás a XX. századból?)
Az emberek a Helm-szurdokba szorulva készülnek az elkeseredett csatára. Kétfelől is támadják őket, a két toronyból, Mordorból és Orthancból. Súlyos veszteségeik vannak, az hiszik, Aragorn is elesett a farkaslovasok támadásában. Egy pillanatra felcsillan a szerelem: Éowyn úrnő elárulja vonzalmát Aragornnak, de az ő szíve foglalt és idejét is a harc köti le. Éowyn férfinak öltözve, és valóban egy hérosz erejével harcol tovább.
A legnagyobb szükség idején Gandalf visszatér: ragyogó fehérben, a kezéből sugárzó fénnyel gyógyít és űzi az ellenséget. „Egy mágus mindig akkor érkezik, amikor kell!” Aragorn is megjön. Kürtje szava új erőt önt a harcosokba. Segítséget hoz Éomer és a tündék is csapatokat küldenek. A kilátástalan csatát megnyerik, de a háború még tart. Az entek, a fák urai Szilszakáll vezetésével lerombolják Vasudvardot, az ork-gyárat. Szarumánt az áruló Kígyónyelvűvel együtt Orthancba zárják. Az immár fehér Gandalf – aki most vált igazán önmagává, most van ereje teljében – eltöri Szarumán varázsbotját, ezzel megfosztja hatalmától.
Közben Gollam ismét cselt vet: a hobbitokat a Banyapók barlangjába vezeti. Újabb archetipikus lény: a nőiség legsötétebb, legpusztítóbb tudattalan aspektusa. Behálóz, megmar, kiszívja az életerőt és elpusztít. (A pók önmaga is a tudattalan sötét oldalának egyik szimbóluma. A filmben a pók barlangjának bejárata is határozottan vulva-formájú, jelezvén, hogy a rendező jól érti a dolgát.) A szörny megmarja Frodót, aki immár másodszer tetszhalottá válik. Így kerül az orkok fogságába. Ideiglenesen Samu lesz a Gyűrű őrzője.

A harmadik részben a harc folytatódik. Mordor felől egyre nő a sötétség és eljön a Virradatlan Nap. Aragorn megmutatta magát a látókövön át Szauronnak, aki felismeri benne az eljövendő királyt, legnagyobb ellenfelét, kezében a karddal, amivel már egyszer legyőzték. Összevonja minden erejét ellene. A harcban meghal Theoden király, megsebesül Faramir és Éowyn – az ispotályban találnak majd egymásra - , Denethor helytartó megőrül és élve a halotti máglyára veti magát. Trufa, az egykor semmirekellő kópé viszont megöli a gyűrűlidércek vezérét! „A király keze gyógyító kéz” – tartja a mondás, és Aragorn valóban meggyógyítja a sebesülteket, majd ellovagol a Holtak Útjára, ahonnan halandó még vissza nem tért, hogy a holtak seregét hozza segítségül. Az emberek minden erejükkel Mordor kapuja elé vonulnak és elkeseredetten vagdalkoznak, hogy Szauron figyelmét eltereljék a gyűrűhordozóról, aki már az ellenség földjén jár, miután magához tért és Samu kiszabadította az orkok fogságából. Már csak a végső út van hátra, fel a Végzet hegyére. Erejük egyre fogy, a Gyűrű pedig egyre nehezebb. Végül a hegy gyomrába érnek. Frodó megáll a tűz torkánál, de rájön, hogy nem képes megtenni, amiért jött. „A Gyűrű az enyém”- kiáltja. Nem erősebb ő sem, mint Izildur volt annak idején. Ám Gollam, akarata ellenére megoldja a kérdést. Dulakodásban elveszi, leharapja a Gyűrűt Frodó ujjáról, majd féktelen örömében megtántorodva azzal együtt a vulkánba zuhan. - Lám, még az ellenség is a jó ügy hasznára válhat!
A Gyűrű pusztulásával vége Szauronnak, a Fekete Torony és az orkok erődjei összeomlanak, a szárnyas lidércek lezuhannak, az ork-ármádiát pedig felmorzsolják. Aragornt királlyá koronázzák, Faramir és Éowyn egybekel, teljes az öröm mindenfelé. Szarumán földönfutó koldusként nyugat felé vánszorog, de gyanítható, hogy lesz még vele dolguk hőseinknek. Ám Gandalf tudja, hogy valami múlhatatlanul megváltozott. A tündék, törpök, entek és varázslók ideje lejárt. El kell köszönniük, visszatérni saját hazájukba, majd végleg elhagyni az immár emberekre bízott Földet. Haza is térnek.
A történet vége ellaposodni látszik, ha csak a cselekményesség oldaláról nézzük. Ám épp itt van a jelképisége. A boldog, gyermekien gondtalan időket a veszély elmúltával másféle, köznapi problémákkal terhes korszak követi, akár a gyermekkort a felnőttség. A múltnak vége, a jelenbe értünk, a mitikus időtlenségből a történelmi időbe léptünk át. A héroszok kora lezárult, a dolgos hétköznapok jönnek. Az élet megy tovább.
A hobbitok, miután Völgyzugolyban még meglátogatták Bilbót, szintén hazatérnek a Megyébe, de már az sem a régi. (A megfilmesített változatban ez a rész kimaradt, hőseink ugyanabba az idilli környezetbe érkeznek vissza, amelyből elindultak. Ez a hollywoodi-ízű befejezés, sajnos a regény fontos mondandóit sikkasztja el.) A regényben, mire a hobbitok hazaérnek, az évszázados fákat kivágták, a békés otthonokat feldúlták, a szabad hobbit-nép most egy Kapzsi nevű kényúrnak robotol, aki szigorú szabályzatokat, tilalmakat, beszolgáltatási rendszert vezetett be és martalócokkal vette körül magát. (Újabb áthallás a jelenkor közelmúltjából?) Kapzsiban meglepve ismerik fel Szarumánt, aki így akarja hatalma roncsait menteni, egyben bosszút állni a hobbitokon. Frodó megkíméli az életét, de kioltja helyettük szolgája, Kígyónyelvű. (Ősi tanács: Sose fogadd el az áruló szolgálatait! Vagy ha mégis erre vetemedtél, öld meg mielőbb, mert előbb-utóbb úgyis ellened fordul!) A fellázított megye-lakók elűzik a gazembereket és árulókat, a rend visszatér. A Megyét újjáépítik, a három hobbit magas rangba kerül. Ám Frodó nem találja a helyét. Tudja, megmentette a Megyét, de nem magának. „Ha érték forog veszélyben, valakinek le kell mondani róla, elveszítenie, hogy mások megtarthassák” – mondja Samunak. Időközben ő is - csakúgy, mint három társa - felnőtté érett (akár a jungi individuáció - önmegvalósítás értelmében is). Beavatási története, utazása véget ért. De ennél több is történt. A sebei fájnak, jelzik, mennie kell, már nem tartozik az övéihez. Kiszemelte és megjelölte magának egy másik világ. Útnak indul még utoljára, hogy Szürkerévnél, a tenger partján találkozzon a Gyűrűk Őrzőivel. A megmaradt három gyűrű őrzői, Gandalf, Elrond és Galadriel, a két tünde-uralkodó, valamint a két hobbit, akit a Hatalom Gyűrűje megérintett, hajóra szállnak, hogy eltávozzanak a legtávolabbi nyugat szigetére. (Itt viszont dicsérnünk kell a filmeseket, a jelenet, ahogy a hajó eltűnik a fényben, pontosan idézi a klinikai halálból visszatérők mindent befogadó fény-élményét, bármennyire is giccsesnek tűnik.)
Ezzel megkezdődik a negyedkor, de a mesének vége szakad. És most itt élünk, talán egy sokadik korszakban őutánuk. Tolkien zsenije lejegyezte nekünk a régmúlt regéjét, hátha még jön olyan idő, amikor a Gonosz – a régi vagy új, külső vagy belső – újjáéled, és a mese hasznunkra válhat. A Föld ma az embereké. A tündék a mi szemünknek láthatatlanok, a törpök bizonyára mélyen a föld alatt kutatják a kincseket, és a fák sem járkálnak. De mi lett vajon a félszerzetekkel? - Ők talán bennünk élnek tovább, és megjelennek, amikor szembeszállunk a Rosszal, amikor elhisszük, hogy többre vagyunk képesek, mint azok, akik első látásra legyőzhetetlennek tűnnek. Nehéz időkben pedig jusson eszünkbe Gandalf örök érvényű tanácsa: ”Nem mi döntjük el, hogy meddig élünk, mi csak abban dönthetünk, hogyan bánjunk az idővel, amely megadatott!”


Kövesi Péter

Áldásosztó Szedna
Megjelent: Ezo-tér

Nemrégiben egy új bolygót fedeztek fel a csillagászok, amit Szednának neveztek el. E cikk írásakor még tanakodtak, hogy valóban bolygóról van-e szó, és nem kisbolygóról-e, amely egy esetleges kisbolygó-övezet egyik tagja. Mivel nagyon meglepett, hogy egy szinte ismeretlen mitológiai alakról nevezték el az új planétát, utánajártam Szedna történetének. Mielőtt azonban megismerkednénk vele, pár mondatban összefoglalom, hogy spirituális szempontból miért fontos egy új bolygó felfedezése naprendszerünkben.
Azok a legfontosabb archetípusok, amelyek megnyilvánulnak az ember lényében, tükröződnek a bolygókban is. Az asztrológiában a planétákat egy-egy görög-római istenségről nevezték el, és a planéták által jelzett minőségek - akár harmonikus, akár diszharmonikus formában – megfelelnek az istenség tulajdonságainak. Természetesen nemcsak a jelenleg ismert planéták „alkotják” az ember teljes lényét, hanem csupán tudatosságunk jelenlegi határait mutatják. Ezért egy új bolygó felfedezése lélektanilag azt jelenti, hogy az ember kollektív tudatossága bővül, szellemileg új magaslatok és lelkileg új mélységek tudatosodhatnak bennünk. Így volt ezt a Szaturnuszon túli planétákkal is (Uránusz, Neptunusz, Plútó), amelyek felfedezése után röviddel már érzékelni lehetetett kollektív hatásukat. Véleményem szerint erre számíthatunk most is, az új bolygó felfedezését követően, amelynek hatása annál erősebb lesz, minél jobban rögzül a köztudatban, tehát, ha hivatalosan is elismerik létét és hatását.
Több mitológiai könyvben is utánanéztem Szedna alakjának. A legfontosabbak ezek közül:
Szedna, az eszkimó tengeranya
Az eszkimók meséiben két ősóriás szerepel, akiknek módfelett torkos leánya minden darab húsra rávetette magát, bármi volt is az. Egy éjjel arra ébredtek, hogy csemetéjük le akarja rágni a lábukat. Azon nyomban felkapták, kivitték a tengerre, és a csónakból a vízbe vetették. Lányuk a csónakba próbált kapaszkodni, de az apa egyenként levágta az ujjait, s így lemerült az óceán fenekére. Ujjaiból fókák, rozmárok, bálnák és halak lettek, testéből pedig – amely gyökeret vert a tenger alján - Szedna, az óceán mélyének hatalmas és rettenetes istennője. Szedna egyetlen szemével minden tengeri lényt figyelemmel kísér, a másik szeme helyén csak egy hajgubanc van, tele az emberek – akik iránt nem érez szeretetet – bűneinek szennyével.
Szedna
Eszkimó tengeristennő, a tenger állatainak úrnője, aki meghatározza, hogy az eszkimók mennyi állatot használhatnak fel étkezésre és ruházkodásra. Az eszkimó sámánok lemerülnek a tenger fenekére, hogy megjósolják, mennyire lesz sikeres a vadászat. Megtudakolják tőle, hogy megenyhült-e, és az istennő közli velük, ha valaki megsértette a tabukat.
Szedna
Nagy hatalmú istennő, aki vizek mélyén lakik, és akihez betegség, haldoklás esetén fohászkodnak a gyógyítók egészségért és az életért.
Szedna az inuit mitológiában az alvilág nagy, alaktalan teremtés-istennője. Apja kajakjából dobta őt a tengerbe, mert a törzs kötelességtudó lányaival ellentétben egy kutyaemberrel kelt egybe. Az apa levágta lánya kezeit. Ujjai és végtagjai a tenger fenekére süllyedtek, halakká, fókákká, és más egyéb, az inuitokat tápláló élőlényekké váltak. Szedna testének többi része csupa csonttá és hosszú, hosszú hajjá vált. Az inuit rítus szerint a sámánok leúsznak hozzá, és békéltető eledelt visznek vicsorgó kutyaférje és őrzője lecsendesítésére. A sámánok hosszú haját fésülgetik, miközben énekelve könyörögnek hozzá, hogy gyógyítsa meg egy fönti ember lelkét vagy testét, mert ő a nagy angakok, a varázsló; ő az Élet és a Halál nagy északi kapuja.
Ha röviden elemezzük ezeket a mitológiákat, akkor megtudhatjuk, hogy spirituálisan mit várhatunk az új planéta megjelenésétől.
A mitológiai történetekre jellemző, hogy nem egyformán írják le az eseményeket, ha pedig tengeristenekről van szó, akkor ez a megfoghatatlanság, alaktalanság csak fokozódik. Ez sejthető ebben az esetben is, ami arra utal, hogy itt mindenképpen tudattalan tartalmakról lesz szó, amelyek kivonják magukat az intellektus elemzése és uralma alól (de azért megpróbáljuk).
A következő, amit a mitológia isteneiről kell tudnunk az, hogy van „jóságos” és „gonosz”, azaz harmonikus és diszharmonikus oldaluk, ami azt jelenti, hogy ha jól éljük meg magunkban az adott istenséghez tartozó minőségeket, akkor segít, gyógyít, felemel, ha nem, akkor „megbüntet”. Ez a kettősség Szedna alakjában is megtalálható, hiszen élet és halál nagyhatalmú úrnője.
Nézzük, mi olvasható ki a mitológiai történetből?
A leírásokban közös, hogy egy fiatal leány tragédiájáról van szó, aki nem tartotta be szülei törvényeit, ezért azok halálra ítélték, bedobták a tengerbe. – A fiatal leány a női princípium egyik legtisztább és legfogékonyabb megjelenítője, akiben sok életöröm és alkotásvágy van. Ez a tiszta és fogékony minőség ütközött össze az uralkodó társadalmi szokásokkal, mert olyat tett, ami nem fért bele a fennálló keretekbe. Vagy túl mohó volt, vagy olyat szeretett, akit nem lett volna szabad. Egyik mitológiai történet sem említ erről közelebbit, ami általános a hasonló mesék és mítoszok esetében: azaz már feledésbe merült, hogy pontosan mi is történt. A mítosz első mondata tehát úgy fordítható le a mai nyelvre, hogy az emberi tudatban valaha tudatosan élt tiszta és fogékony női minőség működését egy valószínűleg megcsontosodott társadalmi szokás, törvény (diszharmonikus Szaturnusz) rossznak ítélte meg, és leválasztotta a tudatról, kiűzte a tudattalan kaotikus világába (tengerbe ölés). A tudatos tudat ezzel úgy gondolta, hogy megoldotta a problémát, mert ő már ezen a „felső” (tudatos) szinten nem találkozik a nemkívánatos leány alakkal. Azt persze nem tudja, hogy amit ő „megölt”, az tovább él tudat alatti síkokon, méghozzá elfojtott, diszharmonikus formában. Ez az elfojtott minőség (amiről nem akarunk tudni, mert veszélyesnek ítéljük meg) a tudatos tudat számára rém és szörnyeteg, aki az ő életére tör, ezért egyre nagyobb erővel tuszkolja vissza a tudattalanba, valahányszor az feltör.
Folytassuk a mitológia elemzését: a fiatal lány levágott ujjaiból fókák, halak lettek, teste pedig gyökeret vert a tenger mélyén, és hatalmas istennő lett belőle. A történet említést tesz Szedna hosszú-hosszú hajáról, amely összegubancolódott lent a mélyben, és egyik szeméről, amellyel állandóan figyeli a tengeri lényeket. – A tragédia (a tudatról való leválasztás) következményeit ismerhetjük meg itt. A leány ujjaiból az eszkimókat tápláló tengeri élőlények váltak. Ez megjeleníti az istennő anyai oldalát (táplálás), amelyet már csak a tudattalan világából (de még nem a legmélyebbről) tud megadni. A halak, fókák olyan mélységben élnek a vízben, hogy sokszor szabad szemmel is láthatók, azaz a tudatból kiűzött női minőség tápláló oldala a tudatküszöb környékén nyilvánul meg, ami még nagyjából elviselhető a tudatos tudat számára, hiszen ha akarja tudomást vesz róla, ha akarja, nem.
Szedna testének többi része viszont a tenger legmélyére süllyedt, azaz a tudattalan olyan régióiba, ahová a tudatos tudatnak már egyáltalán nincsen bejárása. Ezzel megszűnt a harmonikus kapcsolat a fiatal női minőség és a tudatos tudat között, így az utóbbi szörnynek éli meg az előbbit, és fél tőle. Szednának hosszú, de gubancos haja van az egyik szeme helyén, ami azt jelenti, hogy teremtő ereje (haj) el van nyomorítva, nem tud a maga szépségében, természetességében megnyilvánulni, és persze nincsen a helyén (a haj a szemében van, nem a fején). Ennek következtében csak az emberek bűneit látja ezzel a szemével. A másik szemével pedig figyelemmel kíséri a tenger élőlényeit, azaz valamilyen rendet tart fenn a tudattalan világában.
Eddig tart a fiatal lány tragédiája, amely a történet sötét oldalát mutatja meg, azaz egy női minőség száműzését a tudattalanba, és ennek hatásait.
A mítosznak azonban van fényes oldala is: az inuit sámánok leúsznak hozzá, ajándékokkal kibékítik, hogy gyógyulást hozzanak egy „fenti” ember számára, vagy megtudakolják a vadászat várható eredményét, mivel az istennő megszabja, hogy az eszkimók mennyi tengeri élőlényt ejthetnek el táplálékul és ruházatnak. – Ez a mozzanat rávilágít az istennő hatalmas erejére, amely élet és halál úrnőjévé teszi. Ezt abból is lehet sejteni, hogy ha a sámán a tenger istennőjéhez megy le, akkor nem egyszerű betegségről van szó, mivel arra vannak más, egyszerűbb eljárások is. Ha a tudattalan nagy istennőjéhez kell fordulnia, akkor sokszor már csak az isteni kegyelem segít, amiért a sámán úgy jár közbe, hogy előbb igyekszik kibékíteni a száműzött istennőt. Szedna valójában nem haragos, nem dühödt, csupán az általa képviselt elv, erő nincsen a maga helyén, ettől tűnik félelmetesnek. Az istennő pedig többnyire akkor „áll szóba” a gyógyítóval, ha az tisztelettel, szeretettel közelít hozzá, és elismeri létét, hatalmát. Vagyis megadja neki mindazt, amit a tudatos tudat nem adott meg, és amitől eltorzult ez a teremtő női minőség. Ezért fésülgeti a sámán az istennő haját, hogy teremtő erejével ismét a legtisztább formában találkozhasson, és meríthessen belőle. Ez az erő pedig a legnagyobb életerők közé tartozik, hiszen a legsúlyosabb betegeket gyógyíthatja meg.
Mit üzen mai világunknak Szedna története?
Nézetem szerint a Kegyelem megjelenését az emberi tudatban, amire azt hiszem sokan áhítozunk már jó ideje. Figyelemre méltó tény, hogy a naprendszer bolygói közül Szedna az egyetlen nagy erejű, egyértelműen női princípium. (Tisztelet a nagy hatalmú Vénusznak, de ő más régiókban él, és a hatalmukat féltő yang erők nem tartják egyenrangú félnek.) Ez azért örömteli hír, mert kultúránkban és lelkünkben már régóta felborult a yin és a yang egészséges egyensúlya, melynek következtében a yang uralomban van, így a yin kellemetlennek nyilvánított minőségeit elfojtja. Ennek egyik következménye az a borzasztó lelki-szellemi állapot, amelyben jelenleg az emberek jó része él (lásd fogyasztói társadalom). Már a múlt század hatvanas éveitől észlelhető azonban az a folyamat, amelyet röviden úgy is jellemezhetünk, hogy az elfojtott yin energiák megmozdultak, és visszakövetelik eredeti helyüket és erejüket. Ez pedig először hatalmas felfordulással (a fennálló rend szétesésével), majd egy új rend, egyensúly kialakulásával jár. Mindez természetesen előbb az emberi tudatban játszódik le, többnyire tudattalan szinteken, majd ezután lép ki a megnyilvánult világba (társadalmi jelenségek). Ez a folyamat most már elérte az emberi tudatosság küszöbét, ezért jelenhetett meg látható formában is a valaha száműzött, kitagadott hatalmas erejű női minőség, akit most Szedna jelenít meg mindannyiunk számára. Ez azt jelenti, hogy tudatosságunk kitágulhat, lelkünk gyógyulhat, ha megfelelően közelítünk az Istennőhöz.
Hogyan tehetjük ezt meg?
Mivel véleményem szerint a mai ember egyik legnagyobb hibája az intellektus uralmából fakadó mértéktelen gőg (amivel túl akar tenni Istenen), az alázat az egyik legfontosabb tulajdonság, amit sürgősen el kell sajátítanunk. Méghozzá nem az alázatoskodás, hanem az a tudat, hogy teremtmények vagyunk, így van egy tőlünk hatalmasabb Teremtő, akinek erejével nem tudunk versenyezni. Továbbá az a tudat, hogy a Föld, a mi hordozónk, bölcsőnk, anyánk, akivel nem tehetjük azt, amit akarunk, akit tisztelnünk és óvnunk kell. Ugyanez vonatkozik a Föld minden élőlényére, az élet tiszteletére és védelmére. – Szedna a tudattalan óriási erőit képviseli, ami számunkra azt jelenti, hogy racionális, elgépiesedett világunkban lelkünk mérhetetlen sebeire akkor kapunk gyógyulást és áldást, ha tudattalanunk mély bölcsességéhez, gyógyító erejéhez fordulunk. Ez magában foglalja az irracionális tudattartalmak elismerését, tiszteletét és azt, hogy egyenrangúnak tekintsük racionális oldalunkkal. Ha ezt nem tesszük meg jószántunkból, akkor az események fognak rákényszeríteni. Az istennőnek való áldozat meghozatala tehát abból áll, hogy több figyelmet, időt és energiát adunk lényünk mély, tudattalan, irracionális részeinek, és igyekszünk beilleszteni őket mindennapi életünkbe. Ez történhet ima, meditáció, szemlélődés, az álmaink megfigyelése, lejegyzése formájában, de feltételezem, hogy Szedna megjelenése sok új, tudattalanul működő gyógyító eljárást fog a napvilágra hozni. A lényeg az, hogy gyógyító ereje a racionális tudat számára nem megfogható formában nyilvánul meg. Ezért ha tisztelettel akarunk közeledni feléje, akkor ilyen tevékenységeket és megoldásokat is be kell vonnunk az életünkbe. Szedna szeretne visszakerülni a tudatosság fényes szintjeire, ahol végre megtalálhatja bennünk igazi helyét. Ha van bennünk annyi alázat és bátorság, hogy ezt megengedjük neki, akkor nyilvánulhat meg az istennő szépséges formájában, amit az eszkimók „áldásosztó Szednának” hívnak. Azt hiszem nagyon nagy szükségünk van rá, ezért forduljunk hozzá tisztelettel, szeretettel és hittel. Minél többen tesszük ezt, annál erőteljesebben tud működni egész emberi világunkban.
Isten hozott nálunk, áldásosztó Szedna!


Írta: Szabó Judit

Három történet a szeretetről

I.
"Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy úton levő szamaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta: odament, olajat és bort öntött a sebeire és bekötötte azokat. Azután feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked." (Lukács evangéliuma, 10. rész: 30-35. vers)

II.
Néhány éve egy nyári életmód-táborban történt. Az érkezés napja volt, a táborlakók jövögettek, régi ismerősök üdvözölték egymást, az újakkal ismerkedtek, amikor megjelent egy leírhatalan külsejű öregember. Ősz haja csimbókokban össszeragadva, arca borostás, látszott, hogy szappant is régen látott, kopott ruházata ki tudja, mikor volt mosva utoljára. Összes holmija egy nájlonszatyorban, és már méterekről bűzlött az egész ember. Mindenki azt hitte, koldulni jött vagy valami félreértés az egész, de kiderült, rendes táborlakó, előre jelenkezett, befizette a részvételi díjat, épp olyan joggal van ott, mint bárki más. Botrány nem tört ki, de a tábor pártokra szakadt. Volt, aki megrémült, mit lehet itt tenni? Más felháborodott, hogy lehet ide engedni egy "ilyet"? Többen kijelentették, ők ugyan nem lesznek egy szobában vele, egyágyas szoba meg nem volt, ahová az öreget be lehetett volna dugni. És voltak olyanok is, akik cselekedtek. Nem oktatták ki az előbbieket a szeretetről, hanem némi csellel levetették a koszos ruháit és kimosták, szelíd erőszakkal rávették a fürdésre, borotválkozásra és másnapra már egészen emberformájúvá varázsolták. Lassan kiderült, hogy Zoli bácsi (nevezzük így) hajdan jobb napokat látott, iskoláztt ember, még verselget is, csak éppen megdobálta az élet, egyedül maradt, jött az alkohol is, és egyre lejjebb csúszott. Azután meglátta a tábor hirdetését és talán felcsillant valami remény az emberi közösségre... A tábor végére annyira magára talált, hogy a záróesten saját verseiből olvasott fel és megtáncoltatta a lányokat.
Egy vidéki város újságjában láttam viszont nemrégen a nevét, egy reforméletmód rendezvény egyik előadójaként.

III.
Ez is tábori történet. Tavaly történt, az ország másik sarkában. Kis létszámú, családias tábor volt egy festői faluban, egy felújított parasztházban. Egy édesanya magával hozta huszonéves fiát is. Sápadt, szőke gyerek volt, vagy negyven kiló, gyógyíthatatlan daganattal, az utolsó stádiumban. Állandóan mellette kellett lenni, etetni, szállítani, szükségét intézni. Ráadásul szemmel láthatóan zsarolta betegségével az édesanyját, követelőző volt, zsarnokoskodó.
Megjelenése itt is azonnal polarizálta a résztvevőket. Voltak, akik méltatlankodva pusmogtak, hogy tönkreteszi az egész tábort, és egész idő alatt kerülték. Mások azt mondták, azért van itt, hogy segítsünk rajta. Ha meggyógyulni nem is fog, talán kap valamit, amit magával vihet. A fiú pedig minden előadáson ott volt, figyelt, tanult, és amikor megfeledkezett arról, hogy magát sajnálja, a fájdalmai ellenére jól érezte magát. Minden nap kapott valamit: reikizték, masszírozták, beszélgettek vele. Tudták, most kell segíteni, mert ki tudja, meddig lehet.
Ennek a történetnek nincs happy end a végén. Vagy mégis? A fiú ugyanis pár nappal a tábor után meghalt. Magával vitte mindazt, amit élete utolsó hetében kapott.

Mi a közös a három történetben? A próba, a megméretés, amibe a résztvevők kerültek.
Az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédet egy törvénytudónak mondja el Jézus, a felebaráti szeretet megértetésére. A szerencsétlenül járt ember nevét nem tudjuk: "egy ember", azaz bárki lehet a főszereplő, hiszen mindenki kerülhet bajba. Akár magunkat is a helyébe képzelhetjük. Egy pap és egy lévita megy el részvétlenül mellette, egy olyan ember, aki Istent szolgálja, és az emberi lelkek pásztora kellene, hogy legyen, és egy másik, aki szintén nem akárki: a léviták Izrael kiválasztott, "elit" törzse voltak, akik a templomot őrizték, katonáskodtak, fontos közhivatalokat töltöttek be, és büszkék voltak származásukra. Ők nem alacsonyodtak le egy sebesülthöz. Ekkor jött a szamaritánus, egy lenézett, megvetett népcsoport fia, egy pogány, aki akár ellenségének is láthatta volna a sebesült zsidót, mégis megállt, segített rajta, pénzt és időt áldozott rá. Valószínűleg kereskedő volt, hiszen nem a saját hazájában járt és hátasállaton utazott. Bizonyára lett volna fontosabb dolga is, mint ahogy a pap és a lévita is nyilván meg tudta magának magyarázni, miért nincs ideje megállni. Rablók tanyáztak arrafelé akkortájt, mindenki tudta, milyen veszélyes az az út. Akár vissza is térhettek volna bármely percben.
Jelképi értelmű, hogy épp a szamaritánus nyújtott segítséget. Ha a történet a mai Izraelben játszódna, egy palesztin lenne a főszereplő, ha New Yorkban, egy néger, ha Budapesten, egy cigány vagy egy hajléktalan. Sőt, jó is ha egy ilyen történetet "átírunk" a mai viszonyokra. Mert valljuk be, mai, napi tragédiákkal átitatott életünkben nem igazán tudunk már megindulni azon, hogy kétezer éve, egy sivatagi úton, a datolyapálmák alatt kifosztottak és megvertek valakit. Mai, közelebbi, átélhető történet kell, hogy megméressünk. Fekhet az áldozat egy külvárosi utcán, vagy egy késő esti órában a metró kőpadlóján és mindennapjaink tipikus alakjai mennek el mellette. Van, aki meglátja és elfordítja a fejét. Nem gonoszságból, csak önvédelemből. Nem akarja, hogy megérintse, felkavarja az eset. Nem akar megsebződni. Vagy úgy tanulta, jobb távol maradni olyasmitől, amihez nincs köze. Kihallgatásra menni, tanúskodni pedig végképp nem akar. A másik szánakozik és megjegyzi, orvost kellene hívni. Neki sajnos nincs ideje, éppen dolgozni, tárgyalásra, randevúra, a családjához siet. Esetleg a legszebb ruhája van rajta és kár lenne bevérezni. A következő moralizál: Rémes, milyen manapság a közbiztonság, milyenek az emberek! Sokan részegnek nézik, biztosan verekedett és helybenhagyták. De jöhet arra egy "ezoterikus" is, aki magasabb szemszögből látja az egészet, tudja, mindenki azt kapja, amit megérdemelt és ennek a szerencsétlennek ez a karmája. És bölcs gondolataival együtt elmegy mellette. Vajon, ha mi vagyunk a következő arrajáró, nem úgyanígy teszünk-e? Megállunk-e, vállalva a járókelők értetlen pillantásait, azt, hogy elkésünk valahonnan és bepiszkolódik a ruhánk? Lehet, hogy megállunk, ha jólöltözött, "rendes" ember fekszik a földön, de megállunk-e, ha piszkos, büdös, netalán cigány az illető? Vagy ha még ott lehetnek, akik megverték? Elméleti kérdések, lehet gondolkodni rajtuk, mi lenne, ha ...?
Azután egyszer csak ott van előttünk a megvert, sebesült ember, a nyomorék koldus az aluljáróban, az elütött, kínlódó kutya az út mellett, vagy a piszkos öregember, a daganatos fiú a mi kis zárt, ezoterikus, életreformer, pozitív gondolkodású, szeretetteljes közösségünkben... És kiderül, mit ér mindez a gyakorlatban.
A tibeti tanítás azt mondja, más az együttérzés és más a sajnálat. Az együttérzés a szeretetből ered és cselekedetre ösztönöz. A sajnálatnak nincs köze a szeretethez. A sajnálkozás gyökere a félelem, az önsajnálat, és passzívvá tesz. Értéktelen. Úgy tartják, hogy ezek az elénk kerülő nyomorultak talán nem mások, mint álcázott buddhák, akik azért jöttek, hogy próbára tegyenek és segítsenek megvalósítani valódi, megvilágosodott buddha-természetünket. Ehhez viszont az irgalmas szamaritánus példáját kell követnünk.

Kövesi Péter

Amíg a Főnix felrepül
Téma: újjászületés
Megjelent: Elixír magazin

Motto: „Aki tiszta fény, s a világossághoz folyton visszatér,
nem éri veszély: az állandóságban él.”
Tao Te King
Az újjászületés univerzális fogalom, hiszen egyaránt megtalálhatjuk a makrokozmoszban (a természetben) és a mikrokozmoszban (az ember életében). Az élet örök körforgásához tartozik, amely különböző szinteken – szellemi, lelki, testi – és különböző periódusokban következik be. Az időt tekintve vannak kisebb: havi, éves, és nagyobb: több évtizedes, majd évszázados ciklusok.
Az alábbiakban az embert legközelebbről érintő szellemi, lelki és testi újjászületés általános sémáját szeretném bemutatni, az abban résztvevő sorsformáló erők hatásaival, a közben felmerülő legáltalánosabb problémákkal és enyhítési lehetőségeikkel együtt.
Az élet hullámzásához tartozik az a szakasz, amikor egy dolog már elérte csúcspontját, és elkezd hanyatlani. Ebben a hanyatló szakaszban egyre jobban megmutatkozik a lebomlás, az adott dolog halála, míg végül eléri a megsemmisülés pontját, ami egy idő után átvezet egy új dolog megszületéséhez.
Ez a dolog szinte bármi lehet: tárgy, érzelem, kapcsolat, foglalkozás, élethelyzet. A sorsa mindegyiknek ugyanaz. Az ember életében többször van olyan helyzet, ahol véget kell vetnie valaminek, le kell építenie, és idővel ennek „hamvaiból” valami újat kell létrehoznia. Vannak könnyebb és vannak nehezebb lebontó ciklusok. Most a nehezebbekről szeretnék szólni.
Az ember többnyire csak akkor figyel fel ezekre a folyamatokra, amikor már mélyen benne van egy fájdalmas, veszteséges helyzetben. Ilyenkor sokszor nem tudja, miért kegyetlen vele a sors, és miért veszi el tőle azt, ami neki kedves. Ennek megértéséhez az embert szellemi, lelki és testi szinten kell egyszerre megnézni. Minden jelentős folyamat szellemi szinten indul el, majd áttevődik lelki szintre, végül pedig a testben, majd a környezetben jelenik meg. A sorsformáló erők időnként jelzik, hogy valaminek vége van, nincs tovább, mert új útra kell lépni. Ha valaki nem figyel saját belső lénye üzeneteire, amely először szellemi-lelki szinten jelzi a változtatás szükségességét, akkor jönnek a „durvább” jelzések, most már testi szinten. Ezek kezdetben kisebb szerencsétlenségek, apróbb balesetek, amelyek már képesek felhívni az illető figyelmét, hogy valamit nem jól csinál. Ha erre sem változtat, akkor következik be a drasztikus sorscsapás, ami fizikai síkon játssza le azt, amit szellemi síkon kellett volna megtenni. (A teljesség kedvéért meg kell jegyezni: vannak sorscsapások, amelyek semmilyen lelki felkészültséggel nem kerülhetők ki.) Hogy néz ez ki az életben?
Az igazi újjászületési folyamat alapvetően változtatja meg az embert, ezért az első szakaszában, a leépítésben, alapvető hiedelmeket és félelmeket mozgat meg. Többnyire olyat, amin az ember önszántából nem változtatna. A legalapvetőbb félelmek a létfenntartáshoz tartoznak, amit manapság könnyű kiváltani az emberekből. Ha például valakinek viszonylag jó munkája van, amiből el tudja tartani a családját, akkor számára a munkahely elvesztése komoly megrázkódtatás. Elég gyakran fordul elő, hogy a „jó munkahellyel” rendelkező ember egyszer csak érzi magában, hogy már nem az „igazi” ez a hely, és jó lenne valami mást csinálni, ami jobban illik az egyéniségéhez, amiben jobban ki tudja bontakoztatni adottságait. Ez a szellem és a lélek első jelzése, hogy eljött a váltás ideje. Erre a leggyakoribb reakció az elnyomás, ugyanis a szellem és a lélek kívánsága ellenkezik az anyagi valósággal. Senki sem kockáztatja meg, hogy csak úgy otthagyja a biztos megélhetést adó állását, csak azért, hogy máshol kibontakozhasson. A jelzések pedig folytatódnak: a lélek egyre nyugtalanabb lesz, emberünk egyre kellemetlenebbül érzi magát a munkahelyen, egyre több feladattal terhelik meg, egyre kevesebb pénzért dolgozik, stb. Ez a válság folyamata, ahol az új irányba terelő erő ütközik a régihez való ragaszkodással, ami emberi szempontból érthető is. Az átalakító erő azonban mindenképpen át fogja hatni az embert fizikai síkon is, ezért, ha nem hajlandó követni szelleme útmutatását, akkor testi szinten kell megélnie, kényszer jelleggel, azaz el fogják bocsátani.
Ezoterikus körökben közismert példa az, ha valakit a sorsa arra akar felszólítani, hogy forduljon befelé, ne foglalkozzon annyit a külvilággal, de az illető nem akarja észrevenni a figyelmeztetéseket. A szellemi feladat lecsúszik fizikai szintre, és az illetőt olyan baleset vagy betegség éri, amelynek következtében több hetet, hónapot kénytelen eltölteni egyedül egy szobában, többnyire annyira legyengült állapotban, hogy a saját gondolatain kívül semmivel sem tud foglalkozni.
Az újjászületési és átalakulási folyamatokban két rendkívül erőteljes archetípus játszik nagy szerepet: a Szaturnusz és a Plútó. Mindkettő képes hatalmas veszteségeket és ajándékokat hozni az ember életében. Ha a saját bőrünkön tapasztaljuk meg a hatásukat és erejüket, akkor fejet hajtunk előttük, és önként követjük útmutatásukat.
A Szaturnusz átalakító erejének első üzenete: maradj csendben, fordulj befelé, távolodj el a világ zajától, keresd a csendben a te belső vezetődet. A Szaturnusz archetípusa azt kívánja tőlünk, hogy időről-időre korlátozzuk a fizikai síkú tevékenységünket, és figyelmünket korunk előrehaladtával egyre inkább befelé és a transzcendens világok felé irányítsuk. Elvonulással, lemondással, böjtöléssel, egyedülléttel, elmélkedéssel, imával, önvizsgálattal tehetünk eleget kérésének. A Szaturnusz fájdalmas veszteségeket is okozhat, aminek alapvető célja az archetípus egyik jellegzetes tulajdonságában rejlik: megszabadít minden felesleges kolonctól. Ha úgy érezzük, a Szaturnusz üzen nekünk, akkor végiggondolhatjuk, hogy mi van az életünkben, amitől itt az ideje megválni – és jobb, ha önként mondunk le róla. Ezzel eleget teszünk a Szaturnusz másik követelésének is: az esszencia képzésnek. Ezt azt jelenti, hogy a lényegesre kell koncentrálnunk, meg kell szabadulnunk a felszínes, üres, értéktelen cselekedetektől, beszédtől, kapcsolatoktól, emberektől. E redukció egyik közismert „kiváltási lehetősége” a böjt, ami elsősorban szellemi célú, mivel lazítja a test és a szellem kapcsolatát az utóbbi javára, másodlagos hatása a fogyás, ami a feleslegtől való megválás egy formája. A helyesen böjtölő (nem fogyókúrázó!) elcsendesedik, jobban átlátja egész életét, és következtetéseket vonhat le saját cselekedeteiből.
A Szaturnusz archetípusának egyik legfontosabb feladata, hogy az egót szembesíti saját határaival, és azzal a szellemi törvénnyel, hogy „ki mint vet, úgy arat”. Az újjászületési folyamatban úgy segít bennünket, hogy a törvényszerűen bekövetkező veszteségek és visszavonulási szakaszok révén rávezet, hogy mitől kell megszabadulnunk, hol vannak jelenleg a határaink, és milyen következményekkel járnak cselekedeteink.
Ha az ember nem veszi észre, vagy nem akarja követni a Szaturnusz jelzéseit, akkor a drasztikusabb oldalával találkozik: mindenhol gátakba ütközik, korlátozva, beszorítva érzi magát, rosszabb esetben hosszas kórházi kezelésben részesül (még rosszabb esetben börtön vár rá).
Az újjászületési folyamat másik, igen erőteljes irányítója a Plútó archetípusa. Ez az erő sajnos drasztikusabban jelenik meg minden szinten, és drámai eseményeket, változásokat hoz. A Plútó képes porrá zúzni mindent az életünkben, és képes hamvainkból feltámasztani is. Szimbóluma a főnix madár. Amekkora pusztító ereje van, akkora a felépítő ereje is. Az újjászületési folyamat első, leépítő részében szellemi szinten azt kívánja elérni, hogy megváltoztassuk legalább egy, alapvető hiedelmünket. A hiedelmek, meggyőződések nagyon mélyen élnek bennünk, és többnyire tudattalanul irányítják életünket. A hiedelmeknek is van „életciklusuk”: életünk bizonyos részében segítenek, később pedig már gátolnak bennünket. A Plútó archetípusa jelzi nekünk, hogy ideje megszüntetni egy hiedelmet, és újat kell alkotni helyette. Ezek a hiedelmek többnyire arról szólnak, hogy hogyan működik a világ körülöttünk, vagy milyen vagyok én belülről. Amikor eljön a megváltoztatás ideje, akkor elkezdenek szaporodni az olyan események az ember életében, amelyek ellentmondanak egy bizonyos meggyőződésének. Mivel azonban ez a meggyőződés többnyire mély és erős, csak megrázó élmények hatására fog feltűnni, hogy valami nincs rendjén, nem úgy működik, ahogy megszoktuk. A Plútó gyógyító ereje abban áll, hogy a tudattalan mélységéből a tudatos szintre emeli azt a dolgot, amin változtatnunk kell. Ahogy a kellemetlen események sokasodnak, úgy jöhetünk egyre inkább rá, hogy mi a közös ezekben az esetekben, és milyen meggyőződésünkkel függnek össze. Ez a felismerés drámai, hiszen egy alapvető hiedelmünkről derül ki, hogy nem igaz, aminek természetesen messzire ható következményei vannak. Joggal érzi úgy az ember, hogy kihúzták a talajt a lába alól, és nincsen mibe kapaszkodnia.
Ez az állapot átvezet az újjászületési folyamat következő szakaszába, amit úgy is jellemezhetnénk, hogy a senki földje. Ez olyan belső állapot, ahol a veszteség már bekövetkezett, ahol már szembe kellett néznünk a félelmeinkkel, de leginkább saját tehetetlenségünkkel. Az első szakaszban az ember még – akár reflexből is – harcol az események ellen. Az első szakasz végén már sejti, hogy felesleges küzdenie, de még néha próbálkozik, mielőtt végleg megadja magát. Ez a második szakasz sem könnyű, mert először azzal kell szembenéznie, hogy legyőzték, tehetetlen, kiszolgáltatott. Másodszor pedig azzal, hogy nem használ semmi sem. Hiába próbál bevetni mindenféle égi-földi praktikát, semmi eredménye. Nem nyílnak meg a kapuk, nem válaszolnak az angyalok, nem működik a csettintős módszer, és végtelen reménytelenség, kilátástalanság ül az emberre. Ennek az állapotnak a szimbolikus képe a szürke sivatagban való vég nélküli menetelés. A régi világot már elhagytuk, mert összeomlott, az újat pedig még nem értük el, de nem is látszik az alagút végén a fény. Mikor lesz már vége?! – kérdezi újra és újra az ember, de nem jön válasz.
Ez a szakasz megfelel a születés előtti csendnek és visszahúzódásnak. Olyan, mint tél végén a táj, amikor még mindent hó borít, és úgy tűnik, soha nem jön el a tavasz. A valóságban azonban az élet hatalmas erői a mélyben nagyon erősen munkálkodnak az új élet létrehozásán, de idő kell, amíg áthatják a síkokat, és megjelennek a fizikai világban.
Az emberi újjászületésben is pontosan ez történik: amikor a senki földjén vagyunk, szellemünk, lelkünk intenzíven munkálkodik az új élet létrehozásán, természetesen szellemi-lelki síkon, amiből fizikailag még semmit sem érzékelünk. Mivel az első szakaszban valami nagyon alapvető dolgot veszítettünk el, most egy másik alapvető dolgot kell újjáépítenünk. A legtöbb erő pedig mindig az alapok létrehozásához kell. Ebben a szakaszban az ember energiái szellemi síkon a legaktívabbak, de nem tudatosan. Az érintett úgy érzi, hogy hihetetlenül fáradt, pedig alig csinált valamit (ha nem fekszik éppen betegen). Erői a láthatatlan síkra koncentrálódnak, mert ott már elkezdődött az újjáépítés. Fizikailag ilyenkor nagyon tanácsos sokat pihenni, és a megszokottnál jóval több jó minőségű folyadékot (ásványvíz, gyógytea, stb.) inni a belső folyamatok támogatásához. Bele kell törődni, hogy agyunkat szinte semmire sem használhatjuk, és nem olvashatjuk el a begyűjtött könyveket, miközben testünk kimerülve fekszik. A legtöbbet a megadás, a nyugalom és a pihenés segít.
Ez lelkileg nagyon kritikus szakasz, mert az ember már belátta, hogy valamit másként kell csinálnia, többnyire el is döntötte, hogy mit fog helyette tenni, hinni, de a várt eredmény még nem következett be. Ekkor elkezd kételkedni magában: Lehet, hogy mégis tévedtem? Rosszul döntöttem? Miért nem javul meg a helyzet, ha már másként gondolom? Kétségek és félelmek tömege rohanja meg az embert. Itt csak a hit és a türelem segít. Ez a szakasz szintén közelebb viszi az embert valódi belső lényéhez és a transzcendens törvényekhez. A gyakorlatban az emberek többsége kimerül és elcsügged ebben a reménytelen szakaszban … aminek azonban egyszer mégis vége szakad. Pontosabban akkor, amikor szellemi, lelki és éteri szinten már felépült az új minta, és elkezd megjelenni fizikai szinten is.
Az újjászületési folyamat utolsó szakasza a legkellemesebb, mert ez az új élet megszületése és kibontakozása. A sok kín és gyötrődés után mégiscsak eljön a fény, de addigra mi már átalakultunk. Először észrevesszük a belső változást: másként gondolkodunk, más értékeket tartunk fontosnak, és a hétköznapokban másként reagálunk bizonyos dolgokra. Ez a változás örömteli, mert azt tapasztaljuk, hogy jobban működik bennünk minden, mint eddig; mintha magasabb szintre emelkedtünk volna, mintha kitisztult volna bennünk valami. És ez nagyon jó érzés. Az újjászületés folytatódik, és az átalakulás megjelenik a külvilágban is: bekövetkezhetnek váratlan, jó események, új, nagyszerű emberekkel találkozhatunk, vagy valami eddig ismeretlen tehetség bontakozik ki bennünk, ami új célt és értelmet ad az életünknek. Összességében véve úgy érezzük: feldolgoztuk a veszteséget, megoldottuk a sorsfeladatot, és most az életünk egy magasabb szinten, kiteljesedettebben folytatódik. Csak innen látjuk, hogy eddig miben éltünk, és úgy érezzük, megérte a szenvedést.
Ez az újjászületési folyamat legáltalánosabb mintája, amit az életben szinte mindenki megtapasztal, akár enyhébb, akár drámaibb formában. És gyakorlatilag ez a beavatások „forgatókönyve” is, kortól és kultúrától függetlenül. Csak az születik új életre, új tudatszintre, akiben meghal a régi én, és az elavult hitrendszer. A különböző kultúrák ezt más-más eszközökkel érték el. Napjainkban pedig az élet és az egyéni sors végzi ezeket a „beavatásokat”, ami azért nehezebb, mert sokan szellemileg felkészületlenek, nem tudják mi vár rájuk, és egyedül kell megbirkózniuk a feladattal.
Végezetül szeretnék kitérni azokra a félreértésekre, amelyek a mai ezotériában terjedtek el e témával kapcsolatban. A beavatási/újjászületési folyamatok közös szellemi jellemzője, hogy az ego vereséget szenved, és egy része meghal, amely rész transzformálódik, és az isteni én magába emeli. Ez a transzformáció csak akkor megy végbe, ha az ember a lelke legmélyéig átéli a legyőzöttséget, leterítettséget, a veszteséget és a kiszolgáltatottságot. Ugyanis csak ebben az állapotban képes ráeszmélni saját kicsinységére. Ekkor tudja meg, hogy akarhat ő bármit, tehet bármit, teljesen tehetetlen azzal a hatalmas erővel szemben, ami most éppen vonszolja őt. Ha van benne alázat és bölcsesség, akkor belátja, hogy két választása van: vagy engedelmeskedik a sorsának - amit még nem is ismer - és akkor legyőzötten ugyan, de viszonylag ép bőrrel megússza a dolgot, vagy büszkén saját feje után megy, és akkor egyre súlyosabb helyzetbe kerül, aminek halál is lehet a vége. Az ego feladásához ez elég meggyőző helyzet szokott lenni, és az ember ugyan nem önként és vidáman, de feladja saját akaratát – a legyőzöttség és megtiportság teljes élményével.
A mai ezoterikus félreértések egyik jellegzetessége, hogy mindent intellektuálisan, fejben szeretnek elintézni. Sokan azt hiszik, ha már tudják, mi, hogyan történik, és mi a „megoldás”, akkor már túl is vannak az egészen, nem kell vele tötyörögni. Sajnos ez az ego egyik „ezoterikus” manővere: az ezoterikus ismeretek ugyanis nem arra valók, hogy pontosan kiszámíthatóvá tegyük az életünket, és elkerüljünk minden nehézséget. Ez a bebiztosítás az ego feladata, amit ezoterikus álruhában is végez. Sokan tévesztik össze az egót az isteni énnel, lelküket pedig a gombnyomásra működő távirányítós készülékkel. Ennek semmi köze a spirituális élethez. Nem elég azt mondani, hogy „Jó, most már tudom, hogy ez csak az egóm, értem, mit kell másképp tennem, jöhet az újjászületés!” Erre soha nem támad fel a főnix, mert meg sem halt. Az átélést nem váltja ki, csak támogatja az intellektuális ismeret.
Ha valaki életében elindul egy újjászületési folyamat, sokat segít, ha tudja, nagyjából mi vár rá, mibe kapaszkodhat, mi segít elviselni a fájdalmakat, de a transzformációval járó szenvedést nem lehet elkerülni. Ha nincs legyőzöttség, leterítettség, megsemmisülés a lélek mélyéig, akkor nincs újjászületés, felemelkedés és tudati tágulás sem –, ami pedig az emberi élet egyik legfontosabb spirituális célja. Az újjászületések végtelen sorozata egyre közelebb visz a középponthoz, és ahhoz az állapothoz, ahol már sem megszületni, sem meghalni, sem újjászületni nem kell. De, mire elérünk oda, már teljesen mindegy lesz, hogy megszületünk, vagy nem, hogy belülről, vagy felülről szemléljük az élet örök körforgását.


Szabó Judit

A hatalom - és csapdái

Kétféle módon viszonyulhatunk a hatalom kérdéséhez. Ahogyan Goethe mondta: vagy az üllő leszünk, vagy a kalapács. Mi ütünk, vagy minket üt az, akinek több a hatalma. Aztán ezt rendre továbbadjuk a rangban alattunk állónak. Ismert vígjátéki jelenet: katonák állnak sorban, a sor elején álló legmagasabb rangú tiszt parancsot ad a mellette állónak, az továbbadja a következőnek, egészen a sor végén álló közlegényig: az is adná tovább, de nincs kinek. Gyakori példa a napi életben. Néha a leghátul álló fellázad, sikerül átrendeznie a struktúrákat, ő áll a sor élére, és kezdődik minden előről. Úgy tűnik, ez az élet rendje. Hatalmi struktúrák mindenütt vannak, a fejlettebb állatok között is. Alá- fölérendeltség nélküli, testvériségen, egyenlőségen, szereteten alapuló rendszer legfeljebb nagyon szűk közösségen belül alakulhat ki, ha kialakul egyáltalán – de soha sem csak úgy, magától, mindig a szereplők közös erőfeszítésével – és bizonyos személyes ambíciók feladásával. Talán lehet ilyen egy család vagy egy szűk vallási - spirituális közösség, de szerepek ott is vannak. Nemigen létezett még olyan társulás, ahol mindent, mindig közös elhatározásból határoztak volna el és a szerepek elosztása nélkül hajtottak volna végre. Legfeljebb az a kérdés, hogy mindez a közösség egyetértésével történik-e, vagy annak ellenében.
A demokrácia mindig is szép, de megvalósíthatatlan álom volt – már a mintaként emlegetett görögöknél is. A francia forradalomban a legvéresebb diktatúrává vált, csakúgy, mint a szocializmus alatt. (Egy kedves tanítóm szerint a szabadság jelszavából lett a szabadversenyes kapitalizmus, ahol (egyeseknek, akiknek pénzük van) mindent szabad, az egyenlőségből a szocializmus, ahol mindenki egyenlő, (de vannak még egyenlőbbek, ahogyan Orwell látta) – a testvériség meg szépen elfelejtődött valahol.) Ekkor írta le Hamvas Béla: „A demokrácia az egység megrablása.” Ám a hierarchiát egy egységben gondolkodó társadalom sem nélkülözheti, legfeljebb az teljesen más alapokon szerveződik. Ennek klasszikus példája a hindu „varna” (kaszt-) rendszer (eredeti formájában), amely azon alapszik, hogy minden emberként megtestesült lélek, bár a teljességet hordozza magában, más szellemi kvalitásokkal és feladatokkal jön a Földre. A politikai-gazdasági hatalmat másnak kell gyakorolni, mint a szellemi-vallási vezetést, mások lesznek, akik fegyverrel, kezük munkájával, vagy a többiek szolgálatával rendelődnek a hatalom alá. Ha ez mindenkiben tudatos, nincs (legalábbis kevesebb) az elégedetlenség, az alul lévők nem érzik magukat elnyomottnak, és nem akarnak forradalmat csinálni. A felül lévők számára pedig természetes, hogy másokat kell vezetniük, és ezt nem kiváltságként, hanem feladatként élik meg. Ez lenne az élet természetes rendje, ahol a hatalom és az ahhoz fűződő viszony nem gerjesztene folyamatosan feszültséget. Ettől a rendtől sajnos a nyugati civilizáció szélsőségesen eltávolodott.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy a dolgokat folyamatosan minősítsük, értékítéleteket kapcsoljunk hozzájuk. A legtöbb ember fejében hatalommal rendelkezni valószínűleg jó dolog, alávetettnek lenni pedig rossz dolog. Talán meglepő, de ez nem általános. Tim Leary, a hatvanas-hetvenes évek pszichológus-fenegyereke dolgozott ki egy olyan tesztet, ahol a személyiséget a szeretet-gyűlölet, valamint a hatalom és alávetettség koordinátáiban lehet elhelyezni. Bizony vannak olyan emberek, akiknek az alárendeltség jobban megfelel, mint a vezetés, és akár a mártírkodásra is hajlamosak. Míg az igazi mártír szeretetből vállal megaláztatást, akár halált is (mint a keresztény vértanúk), az alávetettség érzése veszélyesebb is lehet. Az elnyomott helyzet (tudata) a gyűlölettel párosulva a legrosszabb: így születnek az anarchisták, terroristák. Létezésük, veszélyességük nem mást jelez, mint hogy nagyon torz világban élünk és ennek ők is csak áldozatai. Ha a szeretet az alávetettséggel párosul, az ember meg nem értett áldozatnak, „szentnek” érezheti magát aki mindenkivel csak jót tesz, ha pedig együtt van a hatalom és a szeretet, a megértő főnöktől kezdve egészen a pápai vagy istenkirályi szerepeket kapjuk meg.

Nem az tehát a probléma, hogy a hatalom jó vagy rossz dolog, az a kérdés, hogy aki birtokolja, hogyan él vele, a többiek pedig hogyan viszonyulnak hozzá. Lélektanilag azt mondhatjuk, hogy milyen tudattalan tartalmak vetülnek bele a hatalomhoz való viszonyunkba, és milyen (tudattalan, fél-tudatos vagy tudatos) viselkedési mintákat hoznak létre bennünk. Minden szerepünk és viselkedési mintánk mögött tudattalan minták húzódnak meg, amelyek mindenkiben azonosak. Ezek az archetípusok. Ilyen archetípus a Király, Királynő, Főpap, Főpapnő, Mágus és társaik, akiket például a Tarot kártya lapjairól is ismerhetünk – ezek a különböző hatalmi pozíciókat jelenítik meg. De létezik a Szolga, az Áldozat vagy a Mártír archetípusa is. Kívülálló a Remete, de egyedül a Tarot Bolondja az, aki nem tartozik a függőségek körébe. Ő a Bolond, „bölcs bolond” vagy akár a Megvilágosodott, akin már senkinek sincs hatalma, de ő sem akar más fölött uralkodni. Adott helyzetben ezek az ősminták működésbe lépnek bennünk, és tudattalanul valamilyen formában hozzájuk kezdünk hasonulni.
Ahogyan ezt megtesszük, abban a tudatos elhatározáson kívül egy másik, nagyon fontos tudattalan tényező is szerepet játszik: az Árnyék, más néven árnyékszemélyiség. Mindazokat a tulajdonságainkat, vágyainkat, amelyeket neveltetésünk folyamán rossznak, erkölcstelennek, szégyellni valónak tartunk, száműzzük a tudattalan területére. Ha onnan mégis felbukkannak, előtörnek, olyasmiket teszünk, amiket egyébként soha nem tennénk meg. Ennek irodalmi példája a „Dr. Jekyll és Mr. Hyde” történet, ahol a joviális tudós éjjelente gyilkos szörnyeteggé válik. Ez a jelenség valóban megfelel az emberiség nagy gonosztevőinek. Ám az árnyékszemélyiséget lehet(ne) tudatosítani, elfogadni, „megszelídíteni”, és így erőforrás válna belőle. De lehet elnyomni, amíg ki nem tör. Ez történhetett a „világ leggonoszabb emberé”-nek tartott Aleister Crowley-vel is: mindaz kiszabadult belőle, amit rideg, álszent és bigott katolikus szülei gyermekkorában elnyomtak. (Érdekes lenne végignézni az emberiség nagy gonosztevőinek gyermekkorát és szüleit is!)
Az árnyék másik megnyilvánulása, amiből képet kaphatunk saját árnyékszemélyiségünkről: mindaz, amire a legjobban vágyunk, de úgy érezzük, nem tehetnénk meg, vagy amit a legjobban gyűlölünk másban, az bizony bennünk is ott lappang elnyomva. Az gyűlöli a legjobban a hatalmon lévőket, akiben nagyon erős - meg nem valósított vagy fel nem vállalt – hatalomvágy él. Ilyen lehetett Danton vagy Robespierre. Az beszél a legtöbbet a demokráciáról (szeretetről, egyenlőségről), aki hatalomra vágyik, és az válik a leggyűlöletesebb zsarnokká, ha hatalmat kap, akiben a félelemtől reszkető szolgai lélek vonyít és a legkevésbé sincs meggyőződve vezetői alkalmasságáról. Olykor a legengedelmesebb szolgalélekből is előtörnek a hatalmi ambíciók, és főleg szexuális devianciákban nyilvánul meg, ha a hatalommal rendelkező emberből előtör, hogy ő valójában egy rabszolga: elmegy egy prostituálthoz (aki eleve egy megvetett személy) és mazochista örömet lel abban ha az megveri, megalázza.

A hatalomról szóló gyönyörű tanmese a "Gyűrűk Ura” című meseregény, illetve a belőle készült film. Itt a hatalom a gyűlölettel párosul, és az a tanítása, hogy ezt a hatalmat (a gyűrűt) nem lehet birtokolni, csak szolgálni. Ez minden hatalmasok tévedése: azt hiszik, birtokolják a hatalmat és az szolgálja őket, míg valójában a fordítottja történik. Olyannyira a hatalom bűvkörébe kerülnek, hogy már minden lépésüket az irányítja és rabszolgáivá válnak saját hatalmi vágyuknak. Ehhez a hatalmi paranoiához persze nem kell a mindenek fölötti hatalom gyűrűje, megteszi egy vezető kormányzati- vagy pártpozíció is (ha az olvasó itt valós személyekre gondol, az természetesen csak a véletlen műve), de akár egy sokadrangú hivatal vezetői széke is.

Egy gyakori, a hatalommal kapcsolatos sajátos jelenség a küldetéstudat. Furcsa dolog, ha valakinek küldetése van. Ilyen tudattal élő emberek olykor nagy tetteket hajtottak végre, nagyszerű dolgokkal ajándékozták meg az emberiséget, míg mások milliók életét oltották ki, vagy tették tönkre. Egyesek küldetésük biztos tudatában prófétálnak már-már hihető eszméket világvégéről, megmentő földön kívüliekről, míg mások teljesen eszement zagyvaságokat hirdetnek hasonló eltökéltséggel.
A küldetés-tudat nem azonos a hivatástudattal. A hivatást többnyire tudatosan választjuk, miközben érezzük, ez a dolgunk a világban és ezt általában élvezzük is. A küldetés tudatát az ember villámcsapás-szerűen, „felülről” kapja, mint egy parancsot, amelynek, akár akarja, akár nem, engedelmeskednie kell. Lehet kínos-keserves kötelezettség, de örömteli vállalás is. Küldetéssel élt Teréz anya, Gandhi, de folytathatnánk a sort nagy humanistákkal, tudósokkal és művészekkel vég nélkül. Ezek a küldetések a közösséget, a nemzetet vagy az egész emberiséget szolgálják, és ha ez rossz valakinek, az egyedül a feladatra kiválasztott ember lehet.
Mások küldetése kevésbé üdvös, vagy csak keveseknek az. Hitler szentül hitte, küldetése a „tiszta” germán faj világuralomra segítése, és a világ megszabadítása a kártékony alacsonyabb rendűektől. Mindezt határozottan élvezte (legalábbis egészen a bukásáig), és hasonlókat mondhatunk a huszadik század nagy diktátorairól Lenintől Idi Amin-ig, akik végül is mind beleőrültek a rájuk rótt, illetve vállalt feladat súlyába. „Küldetésük” mérhetetlen szenvedést okozott a világnak.
Hasonló a kisebb nép- és pártvezérek küldetéstudata is, akik meggyőződése, hogy kizárólag ők alkalmasak a vezetésre, saját képességeik és a magasabb akarat segítségével egyedül ők üdvözíthetik övéiket. Mindenki ellenségük, aki ebben a legcsekélyebb mértékben kételkedni merészel. Eszméiket ők sem az íróasztalnál ülve maguk agyalják ki, hanem úgy kapják – épp ezért eszükbe sem jut kételkedni bennük, vagy tolerálni a kételkedőket. Sokuknak karizmatikus kisugárzása van, tömegek követik őket és szinte csodákat várnak tőlük.

A küldetéstudattal élő ember egész élete, minden megnyilvánulása egyetlen eszme alá van rendelve. Mindent ennek megfelelően értékel, fogad, vagy vet el. A pszichiátriában ez a paranoia (téveszmés elmebaj) pontos leírása. De hogyan lehetne egy kalap alá venni, közös diagnózissal illetni Assisi Szent Ferencet és mondjuk Sztálint? Sehogy, itt ez a felfogás csődöt mond. Csontváry sem volt őrült, csak a küldetését teljesítette. Egy olyan küldetést, amelynek igazi lényegét a köznapi elme talán fel sem tudja fogni. Belehalt volna, ha nem teheti. Rossz, használhatatlan az a rendszer, amely (a közfelfogással ellentétben) nem tud különbsége tenni az őrült és a zseni, a megszállott, és a magasabb szférák hívását meghalló kiválasztott között.

A zsarnok diktátorok, tömeggyilkosok hiába hivatkoznak küldött mivoltukra, ez nem igaz. Azt nem tudjuk eldönteni, szellemtani, vagy pszichológiai értelemben megszállottak-e, de mindenképpen azok. A huszadik századi lélektan szerint valamely, a tudatosság küszöbe alá szorult személyiségrész, vagy tudattartalom, ha a felszínre tör, megszállása alá kerül a beteg tudata. A megszállottság tehát itt nem külső, hanem belső hatás eredménye. És itt ismét az „árnyék” fogalmával találkozunk. Régebben azt hittük, az árnyék csak sötét lehet: csúf, aljas, durva, gonosz, bűnös, erkölcstelen, perverz, mint a regénybeli joviális tudósból éjjelente elszabaduló vadállat. Ám létezik a „fényes árnyék” is! A kisszerű emberben az árnyékba szorulnak saját meg nem élt tulajdonságai: szeretet, bátorság, hősiesség, nagyszerűség. Ha nem vagyunk tudatában saját eszményképeinknek és az utánuk való vágyunknak, ezt kivetítjük másokra. Így lesznek gurujaink, prófétáink, megváltó népvezéreink, és lesznek hasonló kisemberek, akik örömmel vállalják ezt a szerepet, hiszen épp ezt keresik ők is magukban! Csakhogy ez a projekció végzetes lesz. A Vezér rendre beleőrül abba a lelki nyomásba, ami rá nehezedik, hiszen valahol mindig tudja, hogy ő nem az, aminek látják, és aminek látni szeretné magát. Sok mozgalom, szervezet így alakul ki, a küldetéssel rendelkező Nagy Vezető mellett szükségszerűen lenni kell kiválasztott népnek, fajnak, pártnak, eszmének, és a zászlaik alá felsorakozott tömegeknek. Így lesz teljes a játszma, amiben sohasem lesz nyertes, és ami csaknem mindig katasztrófában és bukásban végződik.

Szembe kell tehát néznünk azzal, hogy vannak valódi kiválasztottak, küldöttek, akik az emberiség üdvét születtek szolgálni, de korántsem mindig azok, akik annak tekintik magukat. Még akkor sem, ha tömegek istenítik őket. A megoldás az lehet, ha az önismeret útján haladva felismerjük a személyes énünk mögött megbúvó erőket. Nem vetítjük ki őket egy Vezérre, sem egy elpusztítandó Ellenségre (személyre, pártra, népre, rasszra – ez éppúgy csak projekció), hanem tudomásul vesszük, hogy ez mind bennünk van, belőlünk jön. „Tat twam asi”- mondja a hindu: Ez mind te vagy!

A (saját) hatalomhoz való viszony sajátos torzulása a mindenhatóság (omnipotencia) téveszméje, amely sajnos ezoterikus körökben nem ritka. Rendelkezhet valaki különleges ismeretekkel, nem mindennapi képességekkel, remek vezetői vagy szervezői adottságokkal, de ha ez nem társul fejlett személyiséggel (mert az nem jár feltétlenül együtt ezekkel!), könnyen tévútra siklik. Sikerei lesznek, folyamatosan pozitív visszajelzéseket kap, egyre többen rajonganak érte, és lassan kialakul benne az az érzés, hogy mindenki másnál több, hatalmas személyiségek reinkarnációja, kiválasztott, megvilágosodott, talán már nem is ember, hanem angyal vagy más földön túli lény. És innen kezdve épp olyan tébolyult, mint a diktátorok, legfeljebb kevésbé veszélyes, amíg megvan benne a szeretet érzése. És talán (bízzunk benne), több az esélye a kijózanodásra. Ugyanígy nehezen tudjuk más belátásra bírni azokat sem, akik Jézus nevében jönnek összegyűjteni a száznegyvennégy(ezer) kiválasztottat, az ufók megbízottait, vagy akik a Plejádokból kapják a megbízást, hogy az éppen megnyíló dimenziókapukon átvezessék a hozzájuk csatlakozókat az új eonba (egyesek nem is kis pénzért). Ezoterikus szemmel szellemi lényeket láthatunk szólni belőlük, általuk, de éppenséggel nem azokat, akiket ők hisznek vezetőiknek. Mondhatnánk, talán nem is tehetnek róla, hogy zavaros erők szócsövei, médiumai lettek. Persze nem lehet véletlen, kit honnan szólítanak meg. Kinek mi a gyengéje, azon át - a hatalom például mindig nagy csábítás. Azt hisszük, amikor valakinek a küldetése halált, szenvedést okoz másoknak, az aligha jöhet magasabb szintekről, és ez bizonyára így is van.

A hatalom bódító mámora és tébolya között nagyon keskeny a határmezsgye. Az őrületet csak azok tudták és tudják elkerülni, akik képesek a hatalmat valóban – nam csak demagóg szólamok szintjén – szolgálatnak tekinteni.

Kövesi Péter

Az ünnep
Megjelent: Ezo-tér

Ahogy telnek a napok, egyre jobban közeledünk az év legnagyobb ünnepéhez, a karácsonyhoz. A hagyományok szerint több héten át kell felkészülni erre az ünnepre. Mielőtt elkezdenénk ezt a felkészülést, érdemes elgondolkodnunk arról, hogy mi az ünnep eredeti spirituális jelentése, és mit jelent ma nekünk.
Ünnep az, amikor lélekben és szellemben találkozunk Istennel. Ez a találkozás annyira feltölt, hogy erőt ad a hétköznapokhoz is. Elődeink tisztában voltak ezzel, s azzal is, hogy erre az embernek rendszeresen szüksége van, különben nem tud teljes életet élni. Ez az egyik oka, hogy már a tízparancsolat is kimondja: legyen a héten egy nap, amikor nem foglalkozunk földi dolgokkal, munkával, hanem egész figyelmünket a lelki és szellemi feltöltődésre irányítjuk. Ezen kívül a vallásos társadalmak több ünnepet is tartottak isteneik tiszteletére, ahol vagy kértek tőlük valamit (pl. tavasszal a termékenységet) vagy hálát adtak valamiért (pl. a betakarításkor). Ezek a napok kivételt képeztek a hétköznapok menetében, hiszen az emberek szellemben-lélekben-testben egészen az égi dimenzióknak szentelték magukat.
Nézzük meg röviden, hogy mit takar a heti és az éves ünnepek lelkisége!
A heti ünnepek egyik legjobb példája a vasárnapi mise. Ennek külső és belső feltételei úgy voltak szervezve, hogy tökéletesen betöltsék az ünnep fogalmát. A külső feltételek elsősorban azt jelentik, hogy az ember társas lény, és szüksége van arra, hogy tartozzon egy közösségbe, és érezze annak támogató erejét. A belső feltételeket a mise rendje biztosította a kezdetek kezdetén. A mai szövegből csak következtetni lehet arra, hogy valamikor tényleg arra szolgált, hogy az ember lelke megtisztuljon, felemelkedjen, és találkozzon Istennel. A világon talán minden szertartás első lépése az, hogy a résztvevők megtisztuljanak, azaz a szertartás vezető biztosítja azon energiák és eljárások meglétét, amelyek megtisztítják a teret és a belépők auráját. A misén ez ma bűnbánat formájában szerepel, ami eredetileg a megtisztulást célozta. És ez az ünnep első lépése is, amit úgy hívunk, hogy felkészülés, és mind húsvét, mind karácsony előtt a megtisztulásra hívja fel a figyelmet, lehetőleg minden szinten. A szertartások következő fontos része a résztvevők lelkének „felhangolása” egy magasabb rezgésszintre. Ez történhet imával, tanítással, mantrázással stb., a lényeg, hogy belemerüljünk ebbe a már emelkedettebb energiába, minőségbe, közben pedig egyre jobban elmélyüljünk, befelé forduljunk. A szertartás vezető szerepe egyre fontosabb lesz, ahogy ez az elmélyülés fokozódik, hiszen ilyenkor a résztvevők már módosult tudatállapotban vannak, amit a szertartás vezetőnek mindvégig uralnia és vezetnie kell a célhoz, majd vissza a hétköznapi szintre. A jó szertartás vezető imáival, rituáléival hozzásegíti a résztvevőket egy igen elmélyült lelki-szellemi szint eléréséhez, ahol tudatuk kitágul, és összekapcsolódhatnak azzal a legnagyobb erővel, amit adott állapotukban el tudnak érni. És ez a cél: megmerítkezni, feltöltődni a számunkra elérhető és még (pozitív értelemben) elviselhető magasabb, isteni energiákból. Ilyenkor olyan szellemi-lelki ajándékot, erőt, töltést kapunk, ami nemcsak hogy erőt ad a mindennapokhoz, hanem ezen az emelkedett tudati szinten tisztábban látjuk életünket, hétköznapi gondjainkat, így a megoldásukhoz is közelebb jutunk. A szertartás vezető nemcsak elkíséri a résztvevőket a legelmélyültebb szintekre, hanem amikor itt az ideje, vissza is tudja hozni őket a hétköznapi tudatszintre. Ez a misén az áldozás utáni elcsendesedés, majd közös ima és ének keretében történik meg, aminek során a hívek rezgésszintje fokozatosan csökken, hogy a mise végére elérje a hétköznapi tudatállapotot.
Az ilyen ünnep tudatosítja az emberben, hogy nincsen egyedül, mindig számíthat, mind a közösség, mind Isten erejére, elfogadására és támogatására. Hétről-hétre letisztítja auráját, megnyugtatja a lelkét, figyelmét pedig erősen a szellemi dimenziók felé irányítja. De talán a legnagyobb előnye azt, hogy a résztvevő minden héten szellemi beteljesülést élhet meg, ha csak percekre is, de átélheti az egységet, emlékezhet isteni eredetére, és emelkedettebb szintről nézheti élete menetét. És ez minden ünnep központi magva: találkozni Istenünkkel, és összeolvadni vele – amit itt a földön, az anyagba zárt lelkünkkel csak időnként tehetünk meg (amíg meg nem világosodunk), ezért ez a találkozás messze felülmúlja a hétköznapokat, ahol többnyire csak az anyaggal találkozunk. Elődeink azt is tudták, hogy az ünnepnek az ember mindhárom fő szintjét érintenie kell: a szellemet, a lelket és a testet. Az ünnep táplálja az embert: a szellemet a szertartás, a tudatszint emelése, az egység újra átélése, a lelket a megtisztulás és az egység-élmény okozta öröm – jó esetben eksztázis, a testet pedig az a táplálék, amit az ünnep előírt.
Hasonló történik, csak nagyobb kiterjedésben, mélyebb szinteken az éves ünnepeken is. Van egy felkészítő rész, aminek a testi-lelki megtisztulás a célja, van ráhangolódás, amit az ünnep tartalmával való szellemi foglakozás jelent, és van maga az ünnep, a szertartás, ahol még nagyobb intenzitással élhetjük át az adott témakört. És amikor minden lelki-szellemi élményen túl vagyunk, akkor jöhet a terített asztal, ami szintén az ünnep emelkedettségét hivatott kifejezni.
Mi maradt ebből mára? – Szinte kizárólag a testi szint, ahol be akarjuk pótolni a hiányzó lelki és szellemi szintet is, ami többnyire feledésbe merült. Az emberek nagy része már nem tudja, hogy mi célt szolgál a nagy ünnepek előtti böjt – arról nem is beszélve, hogy a böjt valódi jelentését sem ismeri. Azt is elfelejtették, hogy miért nem hétköznapi ételeket eszünk az ünnepen, miért terítünk meg szépen, vagyis cselekedeteink szellemi háttere, valódi indítéka már nem tudatos. A fogyasztói társadalom kiépítésével ez a szellemi tartalom még jobban eltűnik, hiszen a „Fogyasztó” tudata erősen leszűkült, bekorlátozott a testi szintre (vásárlás, fogyasztás).
Mit tehetünk, hogy az ünnep visszanyerje eredeti tartalmát, szépségét, emelkedettségét?
Nagyon sok mindent, hiszen a szellemi-lelki rész döntően a mi hozzáállásunkon múlik. Az ünnepre való felkészülést, a testi-lelki megtisztulást (böjtölés, takarítás, lelki felkészülés) eleve mindenkinek egyénileg kell megtennie, így ezt nem akadályozza semmi. A következő lépés, hogy keressünk egy szellemiségünknek megfelelő spirituális közösséget, és egy kiváló vezetőt. Tény és való, hogy manapság nem könnyű megfelelő szertartás vezetőt találni egy ünnep levezetésére, de kellő elmélyüléssel, áhítattal saját magunk is sok mindent elérhetünk. További lehetőség a baráti, családi körökben, valamint spirituális csoportokban átélt ünnep, ahol a hasonló szellemiségű emberek egy közösségben hangolódnak rá az adott szellemi tartalomra, és így együtt, mélyebben tudják átélni. – Ha teljes mértékben átéltük a felkészülést, lelki-szellemi találkozást, akkor feltöltődve érkezünk vissza a fizikai síkra, és leülhetünk az ünnepi asztal mellé, amely így pontosan azt a szerepet fogja betölteni, amire hivatott: a testet emlékezteti az emelkedettségre, az ünnepre. Az így elköltött vacsora méltó befejezése lesz az ünnepnek, nem pedig pótcselekvés, ahol testileg akarjuk magunkhoz venni azokat a többlet energiákat, amelyekhez lelkünk és szellemünk nem jutott hozzá.
És ez vonatkozik az újév megünneplésére is. Sajnos az újév nálunk teljesen természetellenes időpontban, tél elején van, így a hétköznapi embernek esélye sincs arra, hogy felismerje az újjászületés misztériumát ebben az ünnepben. Az év a tavasszal kezdődik, hiszen ekkor indul be újra az élet minden szinten. Erről a mi naptárunk valahogy megfeledkezett, és csikorgó hidegben ünnepelteti az élet kivirágzását. Ez még a kisebbik baj, a nagyobb az, hogy közismert szellemi törvény: amilyen a kezdet, olyan az egész, és a vég is. Ez a mértéktelen alkoholfogyasztásra vonatkozik, amivel az újévet indítják sokan. Egy születést, egy kezdetet kábult tudattal, alkoholgőzben átélni, a legrosszabb megoldások közé tartozik, hiszen ez ráüti a bélyegét az egész évre.
Spirituális körökben szerencsére már hosszú ideje másként búcsúztatják az óévet, és várják az újat. A felkészülés abból áll, hogy mindenki áttekinti az elmúlt évet, számot vet önmagával, eldönti, mit szeretne jobban, tudatosabban csinálni az újévben, és milyen tervei vannak a jövőre nézve. Mindezt bensőséges csoportfoglalkozásban osztják meg egymással, és megfelelő meditációkkal készülnek az újévre. Azt hiszem a mai körülmények között ez optimális lelki-szellemi felkészülés erre az ünnepre, így csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy a saját környezetében próbálja ki ezt, teremtsen saját rituálét.


Szabó Judit

Égi harmat
Téma: víz
Megjelent: Elixír magazin

Motto: „Az emberi lélek /tükre a víz:
mennyből jön alá / mennyekbe megy föl,
s lekényszerül / megint a földre,
örök utas.
Goethe: A szellemek dala a vizek felett
(Szabó Lőrinc fordítása)
A lélek és a víz analogikus kapcsolata a hagyományokból már régóta ismert. Ezen az analógián belül, egy kevésbé ismert, nehezen megfogható területet szeretnék kiemelni: a finom érzékelések világát, amely szoros kapcsolatban van a víz tulajdonságaival. Finom, vagy belső érzékelésen a nem érzékszervi, nem fizikai érzékeléseket értem.
A víz egyik alapvető tulajdonsága, hogy könnyedén tudja változtatni alakját, sőt halmazállapotát is. Az emberi lélekben ugyanígy, több „halmazállapotban” jelenik meg a víz. A tudattalan szinten mint a mélységek óceánja és föld alatti vizei, a hétköznapi tudatszinten mint az érzések folyói, a tudat feletti szinten pedig a legfinomabb, legmegfoghatatlanabb égi harmat formájában van jelen az élet vize. Nézzük meg közelebbről a finom érzékeléseket ezen a három, lelki szinten:
A tudatalatti szint
Motto: „Ki úgy fogadja valamennyi vágyát,
miként folyóit a hatalmas tenger:
velük telt, maga változatlan,
nem vágyva vágyat, nyugalomra az lel.”
Bhagavad-Gita
A víz elem az emberi lélek tudattalan szintjén két fő alakban jelenik meg: az „őskáoszban” (a teremtés előtti állapotban) és a nagyon mély, ösztönszerű érzésekben, szenvedélyekben. Az „őskáosz” állapotában az erők még összemosódnak, rendezetlenek, strukturálatlanok. A tudat még nem ébredt fel ezen a szinten. Ezzel a mindennapi életben ritkán találkozunk közvetlen formában.
A mély, erős érzések viszont mindenki előtt ismeretesek: az életösztönök, a lét- és fajfenntartási ösztönök, amely utóbbiba beletartozik az anya és gyermek kapcsolata, a nő és férfi kapcsolata és a „fészekrakási ösztön” is. Az ezen a szinten áramló érzések annyira alapvetőek és erősek, hogy amikor működnek, az intellektusnak többnyire esélye sincs a beavatkozásra. Ezek azok a mély, szenvedélyes érzések, amelyeket ugyan el lehet nyomni – bár nagyon nehéz -, de az elnyomásnak itt van a legnagyobb ára: minél erősebb és alapvetőbb érzést nyomunk el, annál nagyobb betegséggel fizetünk érte. Ennek többek között az az oka, hogy ezek az érzelmi energiák az életerő jelentős részét képezik, és ha megakadályozzuk az áramlását, akkor nem jutunk elég életerőhöz, hiszen ezzel a halál egy darabját hordozzuk magunkban. Az a víz, amelynek áramlania kellene, de nem tud, többnyire megposványosodik, és pusztulni kezd.
Ehhez a szinthez tartozik egy másik női alapelv: a ciklikusság működése. Az ember életében ez a halál és újjászületés folyamatát jelöli, amelyet most egy inkarnáción belül kell értenünk. Életünk során sok dolog „hal meg” bennünk, majd születik valami új. A lélek áramlása és folytonos megújulása szintén a víz elemmel van kapcsolatban, hiszen az életünkben minden jelentős történés erőteljes érzelmekhez kötődik. Nagy változásra is általában akkor vagyunk hajlandók, ha intenzív érzések motiválnak.
A finom érzékelések szempontjából ehhez a szinthez a megérzések kapcsolódnak. A tudattalan világában ezen a mély szinten az életösztönök között működik egy olyan erő, amely rendszeresen jelzéseket ad nekünk, hogy életünket a lehető legjobb irányba terelje. Természetéből fakadóan nincs köze a logikus magyarázatokhoz. Egyszerűen csak egy mély érzésünk támad, amely elég jelentős ahhoz, hogy odafigyeljünk rá. A mai ember azonnali reakciója erre – ha egyáltalán tudatosítja magában - , hogy észérvekkel félresöpri. Aki viszont figyeli belső jelzéseit, az hamarosan rájön, hogy logikával ugyan legyőzhető ez a megérzés, de a gyakorlat az érzést igazolja vissza, nem a logikát. Így, ha néhányszor pórul járunk, akkor biztosan kisebb jelentőséget fogunk tulajdonítani a logikus ellenmagyarázatnak. Ezek a megérzések nem mondhatók mindennaposnak, mert általában akkor jelentkeznek, amikor életünk fontos döntései előtt állunk, valami újba akarunk kezdeni, nagyot akarunk kockáztatni. Az ilyen esetekben általában hosszabb ideig gondolkodunk azon, hogy mit tegyünk. Ez a hosszabb idő pedig nagyon kedvez a víz minőség működésének. A víz ugyanis lassan és kitartóan jelez, nem hevesen, hanem lágyan, de határozottan. Ezért, ha van legalább 1-2 hetünk a döntésre, akkor tudattalanunk támogató erői is időben tudnak üzenni nekünk. A népi bölcsesség is azt mondja, hogy „Aludjunk rá egyet” – nagyobb döntéseknél pedig többet is. Az idő megérleli a választ, így lehetőséget adunk tudattalanunk minden részének, hogy jelezze egyetértését vagy tiltakozását a tudatos döntésünkkel kapcsolatban. Ezeket a jelzéseket pedig egyszerűen nyugodtság vagy nyugtalanság formájában érzékeljük.
A tudattalan szint üzenhet álom formájában is, ahol nemcsak a hétköznapi gondjaink jelenhetnek meg, hanem a lélek mélyebb problémái, és esetleg megoldási lehetőségük is.
Ha tehát jó kapcsolatban akarunk lenni tudattalanunkkal, akkor érdemes odafigyelni a jelzéseire: a megérzésekre és az álmainkra.
A tudatos szint
Ez a hétköznapi tudatállapot szintje, ahol a víz minőség – az érzések – közvetlenül érzékelhető formában áramlanak, és jelennek meg. Itt azok a finom érzékelési módok működnek, amelyek többnyire ugyan tudattalanok, de közel vannak a tudatos szint határához, így egy kis odafigyeléssel tudatosíthatók. Ezek közül a tisztán érzés képességét emelem ki, amelyet mindenki ismer, és amelyet a legkönnyebb megfigyelni és fejleszteni. A tisztán érzéssel érzékeljük a körülöttünk lévő világ energiáinak minőségét szubjektíven, a saját energiaszintünkhöz és –minőségünkhöz képest. A legtöbb embernek meghatározott érzései támadnak, ha belép valahová: egy épületbe, egy lakásba, irodába stb. Amikor először idegen helyre megyünk, tisztán érző képességünk azonnal „felméri a terepet”, hiszen viselkedésünket a hely energiájához és energiamintájához fogjuk igazítani. Ha egy új helyre belépve „görcsbe ugrik a gyomrunk”, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a hely minősége számunkra kedvezőtlen.
Tisztán érző képességünk mindig működik, az egyetlen hiba, amit vele szemben elkövethetünk, hogy nem figyelünk rá. Ez a finom érzékelési képesség a testünkön keresztül jelez nekünk, a célja pedig az, hogy biztonságot teremtsen nekünk, felhívja a figyelmünket arra, hogy jó nekünk a hely, vagy sem. A számunkra káros, nehéz környezeti energiákat tisztán érzésünk a következő testi jelekkel adja tudtunkra: a solar plexusunk (a gyomrunk alatti idegfonat) összehúzódik, izmaink (különösen a nyaki és vállizmok) megfeszülnek, vállunk megemelkedik, légzésünk szaporább, súlyosnak érezzük a levegőt, testtartásunk előre görnyedő, keresztezzük kezünket, lábunkat, gondolkodásunk eltompul, mintha köd ereszkedne az agyunkra, rossz kedvünk támad, és nehéznek, ólmosnak érezzük egész testünket, nem érezzük biztonságban magunkat. Súlyosabb esetben indokolatlan félelmeink támadnak, és erős stresszt érzünk. – Hangsúlyozni kell, hogy a tisztán érzés szubjektív, mert önmagunkhoz méri a környezetet. Gondoljunk arra, hogy egy józan életű, emelkedettebb lelkű ember nagyon rosszul érzi magát egy füstös kocsmában, míg egy alkoholista kiválóan.
A számunkra kellemes légkört testünk a következő módon jelzi: izmaink ellazulnak, leoldódik rólunk a stressz, testtartásunk kiegyenesedik, mélyebbeket és nyugodtabban lélegzünk, testünket könnyűnek érezzük, a fejünk kitisztul, könnyedén és világosan gondolkodunk, jó kedvünk lesz, jó érzések járnak át, biztonságban érezzük magunkat.
Természetesen intellektusunk ezen a szinten is kézben akarja tartani az irányítást, így ha tisztán érzésünk „rossz légkört/embert” jelez, racionális gondolkodásunk hamar felsorakoztatja az ellenérveket: „Nem kell mindjárt rosszat feltételezni!” „Igazán nincs itt semmi, amitől félni kellene!” stb. Az ezoterikus tanítást félreértelmezők még azt is hozzáteszik: „Nincs jó és rossz, mindent el kell fogadni!”.
Ahhoz, hogy megértsük a tisztán érzés működését, elég ránéznünk a testünkre. Ennek a képességnek a középpontja a harmadik csakra, pontosabban a solar plexus, azaz a hasunk közepe. A testünkben itt folyik az emésztés, és ezen a területen helyezkedik el a vékony- és a vastagbél egy része. Szervezetünk itt dönti el, hogy a kívülről bekerült dolgokból mit fogad el, és mit nem. Azt fogadja be, ami táplálja és élteti, és azt választja ki, ami káros a számára. A tisztán érzés pontosan ezt a funkciót tölti be asztrális (érzelmi) szinten: az alapvető életösztönökből kiindulva jelzi, hogy mi válik javunkra, és mi nem. Ha ezt a döntést az intellektusunkkal felül akarjuk írni, csak rosszul járunk. Gondolkodásunk más szinten működik, mint az ösztöneink, ezért jót teszünk magunkkal, ha megismerjük és tiszteljük életösztöneink jelzéseit. A harmadik csakra szintjén a szétválasztás a feladat, itt még poláris világban élünk, és tudnunk kell, mi válik javunkra, és mi nem. A mindent elfogadás a tudat emelkedettebb szintjén működik, teljesen más elvek alapján. És itt át is léphetünk a finom érzékelések égi birodalmába...
A személyes tudat feletti szint
Motto: „Oldani vágyom, és oldódni vágyom.
Üdvözíteni vágyom, és üdvözülni vágyom.”
apokrif János evangélium
Ez a szint sok réteget foglal magába, ami számunkra most csak annyit jelent, hogy a személyes tudatunkon felül emelkedve még nem jutunk el azonnal az isteni tudat óceánjába. Oda számos lépcsőfok vezet. Ebben a birodalomban a víz égi pára állapotában van jelen, azaz láthatatlan, de mégis érezhető módon.
A finom érzékelések szempontjából ezen a szinten nyilvánul meg az égi/isteni vezetés. Az embernek valamelyest túl kell jutnia hétköznapi tudatállapotán, hogy rájöjjön, van egy felettes erő, amely vezeti az életben. A víz legfinomabb minősége itt a Halak és a Neptunusz archetípusában nyilvánul meg, amely nyitott a láthatatlan, égi erők vezetésére. A belső érzékelések köréből elsősorban a szellemi vezetővel való kapcsolat, a belső hang és a belső látás tartozik ide.
Talán ezen a szinten ijedünk meg legjobban finom érzékelésünktől. A hétköznapokon túli, megfoghatatlan, racionálisan kiszámíthatatlan világ ugyanúgy hozzátartozik az ember teljességéhez, mint az anyagi sík, csak az utóbbi évszázadokban letagadjuk ezt. És mivel tagadjuk, nem engedünk neki teret magunkban, ezért torzult formában nyilvánul meg – ugyanis a lélek alkotórészét nem irthatjuk ki magunkból, csupán átmenetileg elfojthatjuk. Civilizációnk nem készíti fel az embert a szellemi világgal való pozitív találkozásra és együttműködésre, ezért a törvényszerűen bekövetkező találkozás nagyon ijesztő lehet számára. Röviden szólva: nem tudjuk kezelni eleve adott képességeinket. Ennek többnyire nagy riadalom, és erős elfojtás a következménye, egészen addig, amíg megnyugtató tapasztalatokat nem szerzünk.
Az itt megnyilvánuló finom érzékelések közül az égi vezetésre való ráhangolódást szeretném bemutatni, mivel ez többnyire nem jár ijesztő látomásokkal, jelenésekkel. A hétköznapi életet élve időnként végigtekintünk eddig megtett utunkon. Aki egy kicsit is hajlamos a szemlélődésre, észreveszi, hogy az élete egy bizonyos irányba tart, és többnyire olyan sorsfordulók vannak benne, amelyet „külső, befolyásolhatatlan erők” irányítottak. Némi elmélkedés után rájöhet arra is, hogy valójában jó, hogy minden így történt, és hogy a nagy csapások közepette nem is tudta, hogy milyen jó dolog fog ebből kikerekedni. Így lassan összeáll bennünk életünk értelme, az események összefüggései, és meglátjuk, hogy valamit megélünk, valami történik rajtunk keresztül, amit nem a hétköznapi énünk irányít, hiszen képtelen lenne rá. Életünk mintája csak ebből a magasabb, emelkedettebb szemszögből rajzolódik ki, amely már rámutat a sors erőire, s azon keresztül az égi erők vezetésére is. Az élet második felében, a bölcsesség kibontakozása során az ember rájöhet erre, s egyre nagyobb biztonsággal bízhatja magát a láthatatlan vezetésre. Ehhez a bizalomhoz azonban tapasztalat kell, hiszen az életben többször is érzékeljük a „sors üzeneteit”, de úgy gondoljuk, hogy csak véletlen, csak képzelődünk, vagy reménykedünk – így nem vesszük figyelembe. A keserű tapasztalatok révén egyre jobban megérlelődik bennünk, hogy megnyílhatunk ennek a vezetésnek, és rábízhatjuk magunkat, még akkor is, ha nem tudjuk, hová vezet. Ez pedig a víz egyik legcsodálatosabb képességével függ össze: az áramlással. Ezen az emelkedett szinten a víz megtanít bennünket együtt áramlani az élet folyójával, ami nem azonos a sodródással. Úgy hangolódhatunk össze a sorsunkat vezető erőkkel, hogy nem veszítjük el egyéniségünket és akaratunkat, hanem megtanulunk különbséget tenni a megváltoztathatatlan és a formálható életesemények között. Ha ez sikerül, akkor életbölcsességre teszünk szert, amellyel tudjuk, hogy két lábon állva a földön mikor küzdjünk valamiért, és belső szentélyünkben imádkozva mikor bízzuk rá magunkat a sorsra.


Szabó Judit

Hogy hol is van Ezotéria?

A térképen ne keresd.
A templomokban se keresd.
A tudományos akadémiákon se keresd.
Ezotéria benned van, az az érzés, az az őstudás, lassú eszmélés, vagy villámként hasító rádöbbenés, amelyet Hamlet így magyaráz: „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”
Ezotériában rend van, ezotériában békesség uralkodik, ezotériában szeretet honol.
Ezotéria a bölcsek kövének lelőhelye.
Paracelsus írja: „A szegénynek több van, mint a gazdagnak, a bolondnak több, mint a bölcsnek…
Az emberek rajta taposnak, de nem veszik észre...
Az értékes részét kidobják, az értéktelent megtartják.”
Ezotéria a titkok földje.
Nem azoké a titkoké, amelyeket önjelölt guruk árulnak szabott áron.
Azoké, amelyeket önmagadban lelhetsz csak fel.
Ezotéria határa mindenki előtt nyitva áll, mégsem mehet be mindenki.
Ott áll a három határőr, a hatalomvágy, mohóság, önteltség.
De akár többen is lehetnek.
Állhat ott az ostobaság, a félelem, vagy a kishitűség is.
Vagy bármi más, mi visszahúz.
Le kell győzni őket, legalábbis döntetlenre, különben elállják az utat.
„Nil nisi parvulis” – csak az alázatos szívűeknek.
Ezotéria mindenütt ott van.
Az ünnepekben és a hétköznapokban.
Az örömben és a gyászban.
A haragvásban és a megbocsátásban.
A találkozásban és az elválásban.
Az önmegtartóztatásban és a szeretkezésben.
De ott van a szupermarketben és az utcai hangoskodásban is.
Csak éppen kevesek képesek meglátni.
Ezotéria földje végtelen, kiismerhetetlen, mindenkinek más és más.
A könyvekben is csak szikrákat, pillanatképeket találsz, igaz, vagy csak igaznak vélt gondolatokat.
Hogy melyik melyik, neked kell eldöntened.


Kövesi Péter

Istenhit és karma

Az európai gondolkodásban a tizenkilencenik század vége felé kezdtek el terjedni a keleti gondolkodásmód elemei. Ekkor érkeztek az első indiai guruk, jógamesterek, majd valamivel később buddhista tanítók is. Sokan az indiai gyarmatokon ismerkedtek meg a világ hindu elképzeléseivel, így született meg például a teozófiai iskola. Innen kezdve lassan bekerültek a közgondolkodásba olyan elemek, amelyek ha nem is voltak ismeretlenek filozófusok, írók, művészek és utazók körében, de rajtuk kívül nem sokakat foglalkozattak, mint például a reinarnáció és a karma elképzelései. Mai népszerűségük természetesen nem azt jelenti, hogy annyian hisznek is ezekben, de azt mindenképpen, hogy egy mai átlagos műveltségű ember minden bizonnyal valamit tud róluk és talán állást is foglal ellenük vagy mellettük. Ezoterikus közösségekben pedig már szinte belépőnek számít az élet körforgására vonatkozó keleti elképzelések (többnyire felszínes) ismerete.
Sokak számára mindmáig kérdés maradt, hogy miként lehet (ha lehet) ilyen elemeket a mi életünkbe, gondolati- és hitvilágunkba beilleszteni, ezért a továbbiakban ezekkel a kérdésekkel fogunk foglalkozni. Tiszteletre méltó elképzelés, hogy elegendőnek kellene lenni az európai ember számára az európai gondolkodásmódnak, ám az eltelt évezredek annyi megválaszolatlan és talán megválaszolhatatlan kérdést halmoztak fel, amelyek sokakat más irányba indítottak. Míg a materialista embert köbbnyire kielégíti, hogy a dolgok véletlenszerűen, emberi vagy fizikai okok következtében történnek, a legtöbb hívő keresztény számára ha kimondatlanul is probléma, hogyan engedheti meg a szerető és gondviselő Isten ártatlanok szenvedését, nyomorát és halálát, a természet katasztrófáit és hasonlókat – egyáltalán a Rossz olyan mértékű eluralkodását, aminek ma tanúi vagyunk. „Isten kifürkészhetelen akarata”, vagy a túlvilági előnyök ígérete valójában igen kevés ember számára elég meggyőző.
A Vízöntő-kor szellemisége pedig épp azt jelenti, hogy miként az áradás a fizikai gátakat, úgy mossa el a gondolkodás, nyitottabb szemlélet a gondolati, ideológiai korlátokat. Az informatika korában lehetővé vált, hogy messze tájak és letűnt korok gondolatiságát egyaránt megismerjük. Ez persze zavarokat is okoz, várni kell, amíg a felkavart víz lecsendesedik, és ehhez sem árt némi útmutató segítség.
A lélekvándorlás gondolata nem ismeretlen Európában sem. Az ókori rómaiak hittek benne, de a karma, az ok-okozati összefüggés felismerése nélkül. A dialektika, a dolgok önmagába visszatérő változása pedig Hérakleitosztól Hegelig ott van a filozófiában, még ha a marxisták saját értelmezését nem is számítjuk.
A legtöbb ember számára talán Isten létének, működésének és a karmával való összeegyeztethetőségének kérdései a legnehezebbek. Rövidebben fogalmazva: akkor most Isten, vagy a karma az irányító, a mindenható, a „főnök”? A mi logikánk a kizárólagosságot helyezi előtérbe, a vagy-vagy döntéseket, míg a keletieké elfogadja az is-is, a sem-sem, sőt a „sem ez, sem az, sem valami más” megoldásokat is. Itt valóban döntő, és feloldhatalannak tűnő ellentmondásba ütközünk. Az egyistenhívő vallások, a zsidóság, kereszténység és az iszlám szerint a világot Isten teremtette és irányítja egészen a legapróbb részletekig (hegyi beszéd). Isten figyelmét semmi sem kerüli el, és ő dönt az ember evilági és halála utáni sorsáról. Az egy isten léte voltaképp nem zárja ki az újjászületést, hiszen Isten elvileg ugyanúgy elrendelheti a vég nélküli jutalmat vagy szenvedést a túlvilágon, mint a lélek új testbe költözését. A karmára ezek szerint semmi szükség, tökéletesen megoldja a gondokat Isten személyes gondviselése. (érdekes, hogy ennek ellenére a keresztény közgondolkodásban a Gondviselés olykor mint egy személytelen erő látszik megjelenni, ami már-már a karmához hasonlít.)
A karmát a keletiek egy személytelen törvénynek tekintik, amely mellett állnak ugyan istenségek (a hinduknál), de voltaképp magától működik, a cselekedet megteremti saját következményét. A fő istenségek, (Brahma, Vishnu, Shiva), (akik voltaképp nem különálló lények, hanem az egyetlen transzcendens Isten megnyilvánulási formái) el vannak foglalva a teremtéssel, fenntartással és megújítást szolgáló lebontással, és nemigen érnek rá az egyes embereknek büntetést és jutalmat osztogatni. A buddhizmusban pedig még ennyi szó se esik isten(ek)ről. (Ebből vonják le sokat azt a következtetést, hogy a buddhizmus „istentagadó vallás”, holott mindössze arról van szó, hogy a buddhizmus inkább a helyes élet gyakorlati megvalósításval foglalkozik és nem transzcendens fogalmak értelmezésével. A mai buddhizmus Isten kérdését leginkább nyitva hagyja, a részletek eldöntését a gyakorlókra bízva.)
Van az előzőeknek még néhány következménye. Ha az ember sorsa Isten ítéletén múlik, akkor talán „jobb belátásra”’ lehet bírni bűnbánattal, imával, esetleg az egyház támogatásával – és Isten a halálos bűnök kivételével ezt a jogát gyakorolja is, bár a katolocizmusban nem közvetlenül, hanem a papok közvetítésével. A karmát viszont nem lehet megengesztelni, legfeljebb a rosszat kiegyenlíteni jó karmát hozó cselekedetekkel.
A keresztény etika egyik alapja a bűntől való tartózkodás. De az ember a lesben álló Gonosz csábításának gyakran nem tud ellenállni, ezért élete vagy bűntudattal vagy a bűntől való félelemmel terhelt. Ez kiszolgáltatottá és manipulálhatóvá teszi. A karmikus gondolkodás ezt nem így látja. Nem szívesen használják az ítélkező bűn kifejezést, inkább helyes és helytelen cselekedetekről beszélnek. A helyesek jó karmát és jobb következő életeket hoznak létre, a helytelenek nehéz helyzetbe juttatják az embert. A rosszat nem külső csábításra, hanem saját negativitásaink hatására követjük el és a következmények alól se ad senki felmentést. Igy az ember, ha tudja cselekedeteinek súlyát és következményét, kevesebb bűntudatot vesz magára és kevésbé válik kiszolgáltatottá mások felé.
Mindezt sokan úgy élik meg, hogy a karma létezése megfosztaná Istent egyik legfontosabb ténykedésétől, a gondviseléstől. Ezzel a súlyos kérdéssel először talán a teozófusok szembesültek, akik (filozófiai szakszóval) panteisztikus, vagy deisztikus istenképet vallottak, és ezek szerint a mindenütt jelenlévő Istennek nem dolga külön-külön intézni mindenki sorsát. A teozófia változtatás nélkül fogadja el az indiai karma- és reinkarnációs tanításokat. A XIX-XX. századi spiritiszta-okkultista körök is magukává tették a reinkarnáció tanait, hiszen médiumaikon keresztül erre vonatkozó tanítások ezreit kapták, de ők (kiváltképp az ún. evengéliumi spiritizmus) nem szakadnak el a katolikus tanítástól, és leginkább össze szeretnék egyeztetni a Gondviselést a karmával.
Mindezeken túl, a keresztény ember számára talán még nagyobb dilemmát jelent Jézus szerepe és a megváltás. A karmikus gondolkodásban a megváltás és üdvözülés helyén a megvilágosodás és a lét körforgásból való megszabadulás áll, ehhez pedig mindenkinek a saját munkája kell, azaz csak önmegváltás létezik. Felesleges lett volna Jézus áldozata? A keletiek nagy világtanítónak, bodhiszattvának, arhatnak, avatárnak tartják őt, nem megváltónak és sok nyugati is ezt vallja. Rudolf Steiner antropozófiájában egy szintetizáló megoldás mellett tör lándzsát: elismeri mind a karmát, mind a megváltást, olyan módon, hogy Jézus áldozata addig nem járt utat nyitott mindenkinek az üdvösség (megvilágosodás és megszabadulás) felé, de a jó karmáról emellett is magunknak kell gondoskodnunk. És így ez már a keresztény eszméktől sem áll túl távol, annak ellenére, hogy a keresztény egyházak nem fogadják el Steiner tanait. A mai ezotéria ugyanígy nem vall egységes elveket, de nagyjából az előzőeket gondolja.
Egy új, szintetikus felfogás van tehát kialakulóban. Ezt problémaként értékelik azok, akik valamelyik oldalról túl mereven ragaszkodnak régi elvekhez, lehetőségként azok, akik az élet jobb megértését keresik. Végtére is hitbéli dolgokról van szó, ahol nem állíthatjuk soha biztosan, hogy a mi oldalunkon áll az igazság: azt választjuk, amelytől jobb és szeretetteljesebb életet remélünk.

Kövesi Péter

Jézus, az ember

A kereszténység első évszázadaiban hosszas vita folyt arról, hogy Jézus ember volt-e, vagy isten. Végül az emberként megtestesült istenfia isten mellett tett hitet az egyház. Ezután hosszú évszázadokig még azt vitatták, vajon ez emberi vagy isteni természete volt-e a meghatározó, sőt az is szóba került, volt-e egyáltalán tényleges teste, vagy csak valami látszat-testet öltött magára a tanítványok miatt. Most mindettől elvonatkoztatva Jézus életének emberi oldalát szeretnénk megvizsgálni.

A születés
A názareti Jézus a világ egyik legrejtélyesebb történelmi alakja. A hivatalos verzió szerint anyja Mária, lévita származású (bár a zsidók nem jegyzik a női ágat), nemző atyja pedig maga a Szentlélek. A Biblia Dávidtól vezeti le József családfáját, királyi származását bizonyítandó, de mindez semmit se ér, ha nem ő a vér szerinti apa, még akkor sem, ha a korabeli zsidó törvények apának ismerik is el, aki vállalja egy gyermek felnevelését. De miért annyira fontos a származás? A különleges emberek, isteni küldöttek, nagy tanítók történetében szinte kötelező a különleges születés. A szűztől születés sem csak Jézus történetében fordul elő. Ott, ahol a szexualitás bűntudattal terhelt, logikus a feltételezés, hogy csak az születhet eleve tisztának, akinek szexualitástól mentes a fogantatása, ami nagy biológiai paradoxon, hiszen az élővilág a többsejtű állatok megjelenése óta jórészt ivaros módon szaporodik. Itt csak a csoda segíthet. Ha viszont a szexualitás nem bűn, az egésznek semmi jelentősége. Meglehet, Jézus szeplőtlen fogantatása csak azóta olyan fontos, mióta a középkori kereszténység összekapcsolta a bűn fogalmát a szexualitással. Létezik mindenesetre olyan elképzelés, hogy mindössze fordítási tévedés történt, Mária nem szűz volt, csak hajadon, azaz nem volt férjnél.
Másrészről, származás azért volt olyan fontos, mert a próféták Dávid házából való megváltót jövendöltek, tehát olyat, aki jogosult Júdea trónjára. És mivel az örökösödést férfi ágon tartották nyilván, azt kellett bizonyítani, hogy Jézus apai ágon királyi sarj. Ez viszont fából vaskarika: nem lehet egyszerre szűztől is és földi apától is születni. Ilyen esetben pedig csak az segít, ha a problémát dogmává tesszük, és megtiltjuk a további kérdezősködést. Akik a bibliai dogmát nem fogadták el, a következő feltevésekkel állnak elő:
- Mária párthus uralkodói házból származik. I.e. 50 körül Galilea párthus kormányzót kap és az ő gyermeke Miriam, azaz Mária. Jézus tehát párthus herceg lenne. Badinyi Jós Ferenc sumerológus professzor állítólag erre vonatkozó ékírásos feljegyzést talált, ám ennek létét a nemzetközi tudományos világ mindeddig nem vette tudomásul. Amatőr magyarságkutatók a párthusokat a szkítákkal, sumérokkal, hunokkal és magyarokkal azonosítva így jutottak arra a meggyőződésre, hogy Jézus magyar származású. Ezt sehol a világban sem gondolják így.
- Mások titkos házasságról beszélnek, például a tudós Hillél rabbi, esetleg Heródes családjának oldalirányú leszármazottját látják Jézusban. (Ez utóbbi mellesleg indokot adhatott volna Heródesnek, hogy egy nem kívánatos örököstől meg akarjon szabadulni.)
- Hazai buddhista körökben jelent meg az a magyarázat, amelyben Padmaszambhava bódhiszattva, a tibeti buddhizmus megalapítója Kasmírban, egy zarándoklat alkalmával éjszaka megjelent Miriamnak és magáévá tette. Padmaszambhava Gábriel arkangyal testetöltése. Ő marad mindvégig Jézus tanítója, és keresztre feszítése után (ahol természetesen nem halt meg, sőt később három felesége is lett) is hozzá vezetett az útja. Az erről szóló könyv szerzőjét cseppet sem zavarja az a körülmény, hogy Padmaszambhava Jézus után úgy hétszázötven évvel született.
- Ugyancsak Badinyi professzor talált - állítólag - egy másik ékírásos táblát is, amelyen a Mária szülésénél segédkező bábaasszony arról számol be, hogy Mária érintetlen volt a szülés előtt, és utána is az is maradt, csecsemő helyett ugyanis egy fény jött ki a méhéből, amely csak később öltött gyermekformát.
- A buddhista verzió szerint a szülés a sivatagban jött rá, egyedül szült egy pálmafa alatt. A fa meghajolt, hogy Mária megkapaszkodhasson benne, és amikor a kisded világra jött, érett datolya kezdett hullani róla, és a lábuk előtt forrás fakadt. Ez a történet meglehetősen emlékeztet Buddha csodás születésére.
- Rudolf Steiner írja, hogy az a szellemi princípium (a Szentháromság Fiú személye) öltött testet Jézusban amely valaha Krisna, Zarathusztra és Buddha alakjában nyilvánult meg a Földön. Egy másik, elég nehezen követhető okfejtése szerint nem is egy, hanem két Krisztus-gyermek született egyidőben, hogy biztosabb legyen a megváltás. Végül a Názareti lett az igazi, a „tartalékos” eltűnt a süllyesztőben.
Valószínűleg sorolhatnánk még a különböző verziókat - kérdés, hogy van-e értelme? Valójában nehezen érthető, hogy ahhoz, hogy valaki a szeretet tanítását kövesse, ugyan miért fontos, hogy Mária csakugyan szűz volt-e, milyen népből jött, vagy hogy Jézusnak valóban lett volna-e jussa a királyi trónhoz - ez őt magát éppúgy nem érdekelte, mint Buddhát a saját apjának királysága. Mindezekre a nem kereszténynek sincs szüksége, aki „csak” egy megvilágosodottat, nagy világtanítót lát Jézusban. Sőt, inkább csak elterelik a figyelmet a lényegről.

A látnoki kinyilatkoztatások vitát nem tűrően közlik az általuk igaznak hitt „tényeket”. Mások inkább kérdeznek, kételkednek és kérdéseket tesznek fel. Egy ilyen kérdés: Mikor is született valójában Jézus? A legtöbb hívő természetesen rávágja, hogy időszámításunk szerinti nulla december 24-én. Mások szerint ez kreált időpont, semmilyen dokumentum nem maradt róla, akkortájt még az anyakönyvezést nem ismerték és a legtöbben talán azt sem tudták pontosan, hány évesek. Kért lehetőség kívánkozik a pontosításra: az egyik az asztrológia, a másik a csillagászat – és e kettő nem válik szét egymástól, mert mindkettő a betlehemi csillag feltűnését tekinti kiindulópontnak, illetve azt, hogy feltétlen valami feltűnően fényes égi jelet kell keresni. Mérvadó asztrológusok betlehemi csillag alatt egy valóban feltűnő Jupiter-Szaturnusz együttállást értnek a Halak jegyében, amely pontosan meghatározhatóan i.e. 7- ben volt, ráadásul egy év folyamán háromszor is! Ez a bolygók mozgásának hátráló, ún. retrográd szakaszában természetesen nem ritka. Különleges jelentőségű, hogy ez a halakban, a megváltás jegyében történt, és a zsidóságot jelképező Szaturnusszal találkozó Jupiter, az igazságos hatalom bolygója az asztrológia nyelvén az ígért messiást is jelenhette! A legtöbb számítás szerint talán i.e. 7. november 4. lenne a helyes dátum.

Tény, hogy Józsefnek és Máriának Egyiptomba kell menekülnie, és hogy a gyermek kezdettől fogva a kiválasztottnak járó neveltetést kapja. Kérdéses, hogy hol? A legtöbben arra szavaznak, hogy a "Fény Gyermekei", az esszénusok nevelik. Ez a titkos zsidó gnosztikus társaság Melchisédek titokzatos Rendjéhez tartozik, egy olyan rendhez, akiről soha, senki sem tudott semmi bizonyosat. Pithagoras követőinek is tartják őket. Szegénységben, szüzességben és testvéri közösségben éltek (nem úgy, mint akik ma pár napos tanfolyam után nevezik magukat esszénus mestereknek), nagy mágikus és gyógyító tudással rendelkeztek. Az esszénus gyökerekre vall, hogy Jézus legfontosabb rituális összejövetelén, az utolsó vacsorán megadott áldozati szertartása az esszénus szertartásrend szerinti rituális étkezés, a kenyér és bor felajánlása, új tartalommal.
Tizenkét éves korában visszatér Júdeába, mert zsidó szokás szerint a fiúgyerekeket ekkor kell bemutatni a templomban. Tanítja a rabbikat, nagy tudásról és bölcsességről téve tanúbizonyságot. Ekkor már felavatott főpap. Gyerekkori csínyeiről, amelyek között élettelen tárgyak megelevenítése, őt bosszantó emberek átokkal való megbénítása ugyanúgy szerepel, mint halott feltámasztása, az apokrif evangéliumok írnak. Ezek az írások nem kerülhettek be a Szentírásba, mert méltatlannak találtattak egy későbbi megváltóhoz.

Az ifjú Jézus

Innen kezdve nem tudjuk, merre tanul tovább. Népszerű az a nézet, hogy Indiában, van, aki szerint a védikus tanokat, mások szerint a dharmát tanulja. A hasonló tanításokra hivatkoznak. Szerintünk az emberi szellemiség egyetemes, és egy olyan képességekkel rendelkező kiválasztottnak, mint Jézus, nem kell egyik helyről a másikra utaznia, hogy a tudást megkapja.
Jézus harminchárom évesen tér vissza Galileába. Ahhoz, hogy elkezdje működését, meg kell kapnia a beavatását egy földi közvetítőn keresztül is. Mivel testben él, földi beavatást kell kapnia Keresztelő Jánostól. Megkapja hát a vízzel történő beavatását, és rögtön utána egy másikat Istentől a galamb és a mennyei szózat formájában.

Ezután jön a negyven napi a böjt a pusztában, majd pedig az elkerülhetetlen megkísértés, mint minden embernél. Amint valaki hatalomhoz, különleges lehetőségekhez, vagy bármi olyanhoz jut, ami nem adatik meg másoknak, jön a megkísértés. Lehet, hogy nem a Sátántól, sokkal inkább a saját kis egónktól, aki fölöttébb szereti magát más fölé emelni. Az első kísértés talán nem túl komoly. Ételt ajánlani a böjtölőnek, ha az tisztulásért, spirituális céllal történik, egy mai életreformer számára se jelentene túl nagy kihívást. Jézus pedig tudjuk az apokrif Békeevangéliumból, feltehetőleg nem egyszer böjtölt életében, hiszen tanította is a tanítványainak.
A második kísértés kettős természetű: aki rendkívüli képességekre tett szert, nem használhatja azokat önös célból, vagy céltalanul. Aki tud a vízen járni, tudna a levegőben is, és nem zuhanna le – mégsem teszi. Jézus később is visszautasítja, ha csodatételt követelnek tőle. A másik oldal: más segítségére hagyatkozni, sőt kikövetelni azt, akkor se helyes, ha tudjuk, hogy az úgyis megtenné.
A harmadik kísértés a pénz, hatalom, birtoklás. Bár azt hisszük, egy spirituális lény számára ez már nem megpróbáltatás, a jelenkor számos tévútra csúszott ígéretes guruja, felkészült mestere, tehetséges tanítója mutatja, mekkora az anyagi világ vonzereje.
Érdekes módon kimarad a sorból a testiség: bár az étel is az érzéki örömöt példázza, többnyire a szex is a Sátán repertoárján van. Talán azt akarja mondani, hogy Jézus számára ez eleve nem lett volna kísértés, hiszen a szűzi élet természetes volt a számára? Vagy ez a kísértés csak később került ki az evangéliumból?
Jézus ezután megkezdi az apostolok összegyűjtését, gyógyító és tanító korszakát. A rendelkezésünkre álló hely nem engedi meg mindennek részletes elemzését (ezt a szerző egy készülőben lévő könyvében szándékszik ezoterikus szemszögből megtenni), csupán néhány, Jézus emberi megnyilatkozásaira vonatkozó gondolatra szorítkozhatunk.

a Békeevangélium

Jézus - ahogyan ma mondanánk – életreformer volt, mégpedig olyan, akinek elvei máig sem veszítettek érvényükből. Hazánk fia, Edmond „Bordeaux” Székely találta meg a Vatikán könyvtárában ezt az apokrif evangéliumot (Jézus Békeevangéliuma, melyet János, a tanítvány írt) melyben Jézus a helyes életmódot tanítja. Részletesen szól a böjtölésről, a mértékletes táplálkozásról (naponta egyszer, legfeljebb kétszer enni, nem enni, amikor a nap a legmagasabban van), a táplálékról (legyen itthon termett, az évszaknak megfelelő és élő, ne együk leölt állatok húsát stb.,) – azaz csupa olyasmit, mai a mai elvekkel is egybevág. Tanítja a tisztítókúrákat a napfény, víz, levegő és föld angyalai által, vagy ahogy ma mondanánk, az elem-terápiákat. Persze, hogy nem tetszett ez a mértékletesség a középkori papságnak, akik az ágy tiltott örömei helyett az asztalnál vigasztalódtak! Nyilván ezért dugták úgy el a kéziratot, hogy ne egykönnyen lehessen meglelni.

Emberi érzések
Az előbbiek miatt nem sok olyan történetet jegyeztek fel, amelyekből Jézus emberi személyiségét valóban láthatnánk, és főleg a szeretet, metérés, megbocsátás tanítását hangsúlyozzák. Pedig nagyon is emberi volt, sőt talán ellentmondásoktól sem mentes. Hiszen néha türelmetlen (Óh hitetlen és elfajult nemzetség! meddig leszek köztetek, és meddig tűrlek titeket? – (Lukács 9, 41., Márk 9,19.), sőt haragos. Meg is mondja egyszer, hogy kardot hoz és meghasonlást (Máté 10,35., Lukács 12,51.), és bár ezzel nyilván a közeljövőre utal, nehezen tudunk mit kezdeni azzal, amikor megtagadja anyját és testvéreit (innen sejtjük egyedül, hogy testvérei is voltak), mondván, hogy az az ő anyja és testvérei, akik őt követik (Márk 3, 31-35.). Érthetetlen indulattal átkozza el a fügefát, mert nem ad gyümölcsöt neki (Márk 11, 13-14.), azt a jelenetet viszont, amikor felborogatja az árusok asztalait a templom udvarában, jogos haragnak tarthatjuk, még ha ezt sokan nem is értik meg. Talán Jézus személyiségében ezek a vonások még az előző világkorszak, a Kos természetének visszfényei? Nincs harag benne viszont Péterrel szemben, noha látja, nem fog kiállni mellette a végzetes éjszakán, de még Júdást se gyűlöli, tudja, hogy a sors öntudatlan beteljesítője csupán, és nyilván szánja is, amikor az végső kétségbeesésében felköti magát.
Az „Imitatio Christi”, Krisztus követése az egyházban azt jelenti, hogy mivel a Megváltó szenvedett, a keresztény ember is csak a szenvedés útján érheti el az üdvösséget. A vallásos festészetben csak Mária, a gyermek Jézus és az üdvözült Krisztus arcán látni enyhe mosolyt. A szenteket vagy szenvedő arccal, vagy felfelé forduló tekintettel, a mennyek felé sóvárgó ábrázattal festik meg. A szobrászatban a gótikus szenteknek szinte testük sincs a ruha redőzete alatt. Az aszkézis dicsérete, a mártíromság felmagasztalása, minden világi „hívság”, testiség, életöröm megvetése jellemezte ezt a szemléletet, amelynek egyes vonásai, például a szexualitás ambivalens megítélése, az ebből származó összes lelki bajjal együtt máig is élnek. Természetesen ez a helyzet sohasem volt teljesen őszinte, hiszen Isten szolgái – az ágy tiltott örömeit pótlandó – bőséggel kárpótolták magukat az asztal gyönyörűségeivel. Kiváló sajtok, sörök, pezsgők és más itókák tanúskodnak szakértelmükről, de emellett a reneszánsz korában mindaz a valóságban is megtörtént a kolostorfalak mögött, amit Bocaccio írásai megörökítettek. A köznép pedig fütyült a papság fenyegetéseire, és aki ismeri a középkor köznapi életét, bizony olyan felszabadult életörömmel tudtak élni a háborúk, járványok, útonállók eretnek- és boszorkánymáglyák között, amire későbbi korokban is alig akad példa. Ezért utánozhatatlan Villon költészete, a vásári komédiák, vagy Brueghel mulatozó parasztjainak világa.
A fentiek miatt az egyház eddig jószerrel csak az értünk szenvedő Üdvözítőt mutatta, nem pedig az embert – holott az evangéliumi történetekben, kiváltképp, ha hozzájuk vennénk a nem szentesített apokrif írásokat, Jézus hétköznapi, emberi arca is ott van. Amelyekben például a gyermek Jézus pajkos tréfákra is képes, sőt olyan vásott csínyeket is elkövet, amelyek végképp nem illenének egy leendő megváltóhoz.
Minden okunk megvan feltételezni, hogy felnőtt korában is életerős, és az életnek örülni tudó férfi lehetett. A legjobb példája Jézus alakja meghamisításának, amit Umberto Eco is említ a Rózsa Neve c. regényében, az a komoly hittudósok közt dúló teológiai vita, hogy nevetett-e Jézus? Az ortodoxok szerint nem, mert a nevetés a sátántól van, mivel a mennybe csak a földi szenvedés vezethet. Minden keleti bölcs a fejét csóválná ilyenek hallatán, de talán az illető ép eszét is megkérdőjelezné. Az embertestbe született Ige (avatar, bodhiszattva, vagy melyik vallás hogyan nevezi), ma egyre inkább és egyre többen így látjuk, valódi, hús-vér ember (is) volt. Szívesen volt társaságban, evett, ivott másokkal, nem nézte le a mások által megvetettek társaságát sem, ha szívesen látták. Sokat mondanak azok az evangéliumi részletek, ahol vendégségbe invitálják és ő gond nélkül elfogadja a képmutatók által eleve bűnösnek tartott foglalkozásúak, pénzváltók, adószedők meghívását. Talán énekelt és táncolt is a kánai menyegzőn és a borból is ivott, amit ő csinált a vízből, amikor kifogyott a házigazda készlete. Jézus minden bizonnyal mosolygott, kuncogott, nevetett, kacagott, sőt hahotázott, ha volt rá oka, sőt (ezen berzenkednek a legtöbben,) meglehet, hogy asszonyt is szeretett, ráadásul nem csak szűzi, plátói szerelemmel, Mária Magdolna személyében. Mindez semmit sem von le sem tanítói nagyságából, sem üdvtörténeti jelentőségéből.

Jézus házassága (?)

Nem véletlen, hogy a legtöbb vita a szexualitás körül dúlt – sőt dúl ma is. A közelmúltban megjelent „A da Vinci Kód” című regény és a belőle készült film jócskán felkorbácsolta az indulatokat, felélesztve azt a verziót, mely szerint Jézus nős volt. Esetleg az ő házasságát ünnepelték az imént említett kánai menyegzőn. Sőt nem csak nős volt, de szexuális életet élt hitvesével, Mária Magdolnával, és e szerelemből (talán) gyermek is született az Úr kereszthalála után. A kereszténység gnosztikus – ezoterikus vonulata ezt szinte ugyanúgy tényként kezeli, mint a „hivatalos” egyházak az ellenkezőjét.
Mária Magdolna ábrázolása több, mint elnagyolt a Bibliában, legalábbis ahogyan azt ma ismerjük. Ennek alapján aligha gondolnánk, hogy fontos szerepe lenne Jézus életében. Még abban sem lehetünk teljesen bizonyosak, hogy ő volt az a parázna asszony, akit megmentett a megkövezéstől (János 8, 3-8.), vagy hogy ő kente volna meg Jézust a drága olajjal az utolsó vacsora előtt. (János 12, 3.).
Amennyiben az Úr felavatott főrabbi volt (már gyermekkorától) – és nem párthus-magyar herceg – úgy egyenesen kötelező volt (lett volna) számára a házasság. Ha egyszerűen csak egy egészséges (és feltehetően vonzó) fiatal férfi volt, aki az élet teljességét hitte, és nem tartotta a nemiséget a sátántól eredő bűnnek, miért is ne gyakorolhatta volna? Miért kisebbítené ez megváltói mivoltát? Ezt a lehetőséget a kereszténységen kívül egyetlen nagy vallás se vonná kétségbe.
Az evangéliumok szűkszavúsága ellenére meglepően sok művészeti alkotás foglalkozik Mária Magdolnával, jelezve, hogy az egyházi vélekedések nem mindenki számára elég meggyőzőek. A művész általában azért alkot, mert közlendője van. És ha ezt a közlendőt nem lehet nyíltan kimondani, elrejti szimbólumokba, utalásokba. Így van ez ebben az esetben is. Mária Magdolna festészeti megjelenítései szinte kivétel nélkül hordoznak érzékiségre, szexualitásra, anyaságra utaló jelképeket. Hol a szinte kötelezően ott lévő kehely (hivatalosan olajos edény, jelképileg a női nemi szerv, anyaméh), hol az öltözet, test- és kéztartás, hol az ábrázolt szituáció árulkodik arról, hogy a festő ezekben a tiltott eszmékben hisz. A közvéleményt leginkább Leonardo „Utolsó Vacsora” képe foglalkoztatja, ahol a Jézus jobbján ülő fiatal, szende küllemű tanítvány (hivatalosan János) akár Mária Magdolna is lehet. Sőt talán nem is azt a pillanatot akarta da Vinci megfesteni, ahol Jézus az elárultatását jelenti, be, hanem egy örvendetes családi esemény közeledtét? A mi Munkácsynk is ott van ebben a sorban. A „Krisztus Siratása” című vásznon három asszony térdel a Megfeszített előtt: Mária, Jézus anyja, annak nővére, a „másik” Mária, és Mária Magdolna. A kép összetartozásukat sugallja, mintha egyetlen családot alkotnának.
A teológia ebben a sokat vitatott kérdésben legfeljebb annak megengedéséig jutott, hogy Jézus, kora szemléletét meghaladva egy nőt is bevett a legközvetlenebb tanítványok közé. Mintha attól tartanának, hogy veszélyt jelentene a hívők számára, ha Jézust hozzánk hasonlóbbnak, emberibbnek láttatnák. A buddhizmus hívei ebben sohasem láttak ilyen veszélyt, de mi sem gondoljuk, hogy túl sokan meginognának hitükben, ha kiderülne, hogy Jézus csakugyan házasságban élt.

Az utolsó napok

Megható és nagyon emberi, amilyennek a vívódó, és már-már elgyengülő embert látjuk a Getsemáne-kertben. „Atyám, ha lehetséges, távozzék tőlem e keserű pohár”- kéri először, de belátja, hogy amit vállalt, teljesítenie kell és már nincs visszaút. Még a tanítványai segítségét is kéri, mert „a lélek kész, de a test erőtlen”. A későbbiekben már nem is lesz ilyen megindítóan emberi pillanata, innentől inkább a mártírt látjuk. Csak az utolsó pillanatban, a keresztfán szólal meg ismét a szenvedő ember: „Uram, miért hagytál el engem?”- de ki ne esne kétségbe hasonló helyzetben?
Az egész Jézus-történetben a feltámadás a legmegfoghatatlanabb, és sokan valami tetszhalott-állapottal próbálják magyarázni. Ám aki a keleti tanításokban jártas, másra gondol. Sokan képesek haláluk után testükkel furcsa dolgokat művelni. Van, akié romlatlanul marad, másoké meg nyomtalanul eltűnik. Ezek az emberek még életük folyamán olyannyira átszellemültek, hogy voltaképp testük is ún. finom-anyagivá, szemmel láthatatlanná vált. Az anyagi testet csak azért viselték, hogy a külvilágban lássák, hallják őket. Jézus nyilván bírt e képességgel. Nem tudjuk, egy ilyen ember mennyit érez a testi szenvedésből, valószínűleg annyit, amennyit megenged magának. Lelkileg persze szenvedett. Átélte a test halálát, mert át akarta, vagy át kellett élnie, de teljes tudatossággal távozott, harmadnapra visszatért és átlényegítette az otthagyott testet is.
A New Age verzió szerint egyáltalán nem is halt meg, felgyógyult és visszament Indiába, ahonnan jött, boldogan élt amíg meg nem halt, és állítólag Srinagarban van a sírja. A muszlimok sem hiszik, hogy Allah megengedte volna egy igaz próféta megölését, ezért egy latorral cserélte ki, de további sorsáról nem tudnak. Egyes keresztény szekták úgy vélték, hogy a keresztet Jézus helyett cipelő cyrénei Simont feszítették meg - és még sorolhatnánk a különböző verziókat, amelyekkel a keresztény teológia természetesen nem ért egyet, hiszen pont a lényeg – Jézus feláldozta magát bűneink megváltásáért – maradna ki.

Jézus halála a mai számítások szerint 29. április 15-én pénteken volt. Erre úgy jöttek rá, hogy az evangéliumok biztosan húsvét péntekét állítják, továbbá szólnak a halál pillanatában beálló sötétségről (három órán át) illetve egy földrengésről, amikor a jeruzsálemi templom kárpitja ketté hasadt. E félelmetes jelenség szimbolikusan valaminek a végét, illetve a titkok napfényre kerülését jelentette. Ma talán joggal gondolhatjuk úgy, hogy eljött annak az ideje is, hogy Jézus valódi, emberi személyiségét is tisztábban lássuk.

Kövesi Péter

Ellenségből barát
Téma: félelmek
Megjelent: Elixír magazin

Motto: „A félelem és aggódás az emberi kebel
két nagy pribékje, amelytől hiába igyekszik
megvédeni őt az értelem és a filozófia.”
Adam Smith
Tanulmányaim és munkám során a félelem rengeteg megnyilvánulási formájával találkoztam. Megismertem önbizalom hiányos, félénk Nyuszikat és megszállottságtól meggyötört erős lelkeket. Megvizsgáltam a félelem több archetípusát is a Szaturnusztól kezdve a Plútóig, és minél mélyebbre jutottam a témában, annál inkább úgy láttam, hogy szűkülnek a félelem feloldásának lehetőségei. Mert az ember, amikor szembesül félelmeivel, azonnal meg akar szabadulni tőlük. Ez az első, ösztönös reakciója. Aztán később rájön, hogy nem futhat el előlük, magával cipeli őket mindenhová. Végül beletörődik, hogy együtt kell élnie egy igen kellemetlen társsal. Vannak félelmek, amelyek megszűnnek ettől az elfogadástól, és vannak, amelyek lappangó rémként élnek bennünk továbbra is. A sok-sok harc után az ember még mindig felteszi a kérdést: hogyan szabadulok meg tőle?
A kérdésre adott válaszok különbözőek, mint ahogyan azok a bevált technikák is, amelyeket a pszichológusok vagy a szellemi gyógyítók alkalmaznak. A félelmek különböző mélységűek; minél frissebbek és minél közelebb vannak a hétköznapi tudatszinthez, annál könnyebben oldhatók fel. Ehhez számos megoldás áll rendelkezésünkre. Minél mélyebbek és régebbiek a félelmek, annál erősebbek, és annál nehezebben hozzáférhetőek az ismert módszerekkel. Az ilyen félelmekkel kapcsolatban szeretnék most három fontos tényezőt kiemelni.
Az első arról szól, hogy hogyan nem lehet megszabadulni a félelmektől. Az ezoterikus körökben manapság igen elterjedt nézetről van szó, amelynek szlogenje: „Engedd már el a félelmeidet!” Ez abból a tévhiedelemből indul ki, hogy aki ezoterikus úton jár, annak nem lehetnek félelmei, hiszen tudnia kell, hogy nincsen mitől félni. A legnagyobb tévedés ebben a felfogásban az, hogy ésszel, intellektuális szinten akarja kezelni a félelmeket. Meggyőzi magát, hogy nincs értelme félni, hogy ez nem segít semmin, majd utasításokat, parancsokat ad félelmeinek, hogy azok szűnjenek meg. Az intellektus és az érzések két külön világ, és mivel az érzések ősibb eredetűek, nem lehet őket észérvekkel meggyőzni. A new age képviselői ugyan beszámolnak eredményekről („Én már nem félek a haláltól, mert tudom, hogy…, stb.”), de ez többnyire a félelem elfojtásának, mélyebb szintre űzésének eredménye. A probléma nincs megoldva, de az illető meggyőzi magát, hogy „elengedte a félelmét”, ami persze az első kontrollálatlan pillanatba ismét a felszínre bukkan.
A félelem valóban egy pillanat alatt megszűnhet, de ahhoz nem a hétköznapi tudatszinten kell megközelíteni, és nem is abban a kissé ellazultabb állapotban, amit sokan már meditációnak hisznek. Minél erősebb és régebbi a félelem, annál mélyebb tudatrétegekbe kell leszállni – szakképzett segítséggel –, hogy hozzáférjünk valódi okához. Azaz, ugyanolyan erőteljes érzelmi állapotba kell kerülnünk, mint amilyenben a félelem beköltözött a lelkünkbe. Ez történhet vezetéssel, megváltozott tudatállapotban, és történhet az élet által hozott helyzetben is. Ez utóbbi azt jelenti, hogy az erős félelem akkor oltódik ki a lelkünkből, amikor olyan kiszolgáltatott, sarokba szorított állapotban érezzük magunkat, ahol a külső fenyegetés jóval nagyobb a belső félelemnél. Az ilyen helyzetben az ember feladja a küzdelmet, és rábízza magát a sorsára. Ez gyakran meg is oldja a drámai jelenetet, és a belső félelem megszűnik, mert megtapasztaljuk, hogy mennyire kicsik és kiszolgáltatottak vagyunk, és mennyire nagy a sors vagy a Kegyelem ereje. Azaz átéljük, hogy mégis van segítség és oltalom abban a helyzetben, ahol eddig – szerintünk - nem volt. Ez adja azt a tudatot, hogy bármi is történik velünk, az isteni oltalom jelen van. Ez a tapasztalás, ami egyben a tudat kitágulásával is együttjár, azonban csak igen erős érzelmi állapotban következhet be, nem pedig karosszékben ülve, relaxációs zenét hallgatva.
A másik tényező egy törvényszerűség, ami sokat segít a félelem kezelésében. Ezt röviden úgy lehetne megfogalmazni, hogy a félelem baráti megközelítése. Ennek egy olyan kommunikációs eljárás az alapja, ahol a félelmet türelemmel, megértéssel és kíváncsisággal közelítjük meg. A legalapvetőbb törvénye az, hogy a félelem a mi javunkat szolgálja, azaz valami veszélyestől akar megóvni bennünket. Ezt az egyik lélektani eljárás úgy oldja meg, hogy a félelmet személyiség-részként kezeli, akivel kommunikálni lehet. Ez viszont csak akkor sikerül, ha nem dühösen, ellenségesen közeledünk a félelemhez, hanem meg akarjuk tudni, hogy milyen fontos dolgot szeretne elérni a számunkra azzal, hogy ekkora félelmet kelt bennünk. A baráti szándékú, nyugodt megközelítésre a legtöbb esetben értékes válasz jön, ami sok mindenre rávilágít a lelkünkben. – A hétköznapi életben ezt úgy használhatjuk fel, hogy befelé figyelve, nem ellenségként, hanem tanítóként tekintve félelmünkre, igyekszünk megtalálni funkcióját, azt, hogy mitől óv meg bennünket. Ez utóbbi azért fontos, mert a félelmek mindig határt szabnak nekünk, és ha a tudatunk még nem elég felkészült, akkor nem léphetünk túl a határon. A félelmekkel való megbarátkozás mindig segít az önismeretben, tudati határaink felfedezésében, és nem utolsó sorban csökkenti a félelemtől való félelmünket.
Ahol félelem van bennünk, ott az életerő nem tud szabadon áramlani, hanem megfagy, megreked, aminek az a következménye, hogy energiaszintünk csökken, tudatunk szűkül. Azaz, minél több és tartósabb félelmet hordozunk magunkban, annál görcsösebbek és merevebbek vagyunk, és annál kevésbé tudunk tiszta fejjel gondolkodni. Természetesen ennek az ellenkezője is igaz: amikor kioldódnak a régi félelmek, szinte újjászületünk. Visszaköltözik belénk az élet, tudatunk magasabb szinten működik. Azt viszont mindig tudnunk kell, hogy bármennyi félelmet dolgoztunk is fel, nem ringathatjuk magunkat abba a hiedelembe, hogy már semmitől sem félünk. Ezt valószínűleg majd csak a megvilágosodás után állíthatjuk bizton magunkról. Addig pedig akad még néhány teendőnk…
A harmadik, s talán a legfontosabb tényező, amelyet a félelmekkel kapcsolatban meg kell említeni, az ősbizalom és az egység élmény kapcsolata. Amikor a félelem beköltözött az ember lelkébe, akkor elveszítette az ősbizalmat, azt a tudatot, hogy a körülötte lévő világ barátságos és segítőkész, és azt, hogy bármi történik is, vele van az isteni védelem. Ezt a mai ember nemhogy szívével, de már az eszével sem tudja elfogadni – ami a félelem jelenlegi szintjét mutatja meg bennünk.
Az ősbizalom tehát egy tudati állapot, ami a védelmet adja. Ha a csecsemő egészségesen fejlődik anyja méhében, akkor hónapokon keresztül ebben az állapotban él. Megszületvén erre a világra többnyire elveszíti ezt a tudatot, de, ha később a szellemi fejlődés útját választja, akkor a polaritás világán átjutva ismét visszakerülhet az ősbizalom állapotába.
Tapasztalataim szerint az összes félelmünkre az egység állapotának megélése a leghatékonyabb gyógyír. Ez az állapot magában foglalja az ősbizalmat, és természetesen annál többet is. Az egység állapotában az ember megtalálja valódi önmagát, saját középpontját, s lelke – ha csak átmenetileg is, de – megpihenhet az Egy-ben. Ez az állapot a szokásosnál jóval magasabb és tisztább rezgésekbe emeli az embert, amire kimondhatatlanul nagy szüksége van. Tulajdonképpen ez volt valaha a misék célja: a hívőket egy héten legalább egyszer 10-15 percig olyan emelkedett tudatállapotba emelni, ahol feltöltődhetnek azokkal a szellemi és lelki erőkkel, amelyek képessé teszik a hétköznapi feladatok ellátására úgy, hogy a tudatuk közben ne záruljon be az anyagba. Vagyis a mindennapok szürkeségének megvolt a maga ellenpólusa: az eksztatikus istenélmény. Talán nem kell részleteznem, hogy mit veszítettünk eme ellenpólus kihalásával.
Mégis optimista vagyok ebben a kérdésben, mert azt látom, hogy az emberi lélekből semmivel nem lehet kitörölni az egységélmény utáni vágyat. A korok és az eszmék változnak, de az ember mindig megtalálhatja a módját, hogy lélekben és szellemben a polaritás világa fölé emelkedjen. Így ma is megvannak a módszerek, amelyek megnyitják a kapukat felfelé, s amelyek nem tévesztendők össze az asztrálvilágba való belefulladással (alkohol, kábítószer). Mindenkinek magának kell megkeresnie a neki megfelelő módszert, ami az intenzív sportolástól kezdve a szent áldozásig terjedhet. A lényeg, hogy segítségével természetes módon lépjünk be az egység világába, és töltődjünk fel tiszta, szellemi erőkkel. Akkor fogjuk tudni, hogy valóban elértük ezt, ha az így elnyert erő testünket egészségesebbé, lelkünket békésebbé, tudatunkat pedig tisztábbá teszi. Ez nem történik egyik napról a másikra, hiszen a szellemi kibontakozáshoz idő és kitartás szükséges. Aki viszont megtalálja az utat az egységbe – még ha egyelőre csak megmártózik is benne – az megtalálja az utat önmagához és a mindenséghez.


Írta: Szabó Judit

Katasztrófák üzenete

2004 karácsonya van. A szeretet ünnepe. Van, aki otthon pihen, a nagyon gazdagok egzotikus helyeken, mondjuk Sri Lankán, Thaiföldön, míg az ottaniak közül sokan nem ünnepelnek, mert még ha keresztények lennének, akkor sem lenne miből. Ekkor hánykódni kezd a föld a tenger mélyén, szédítő tempóban száguld egy országnyi hullámhegy a part felé és mindent letarol. Elviszi a gazdagok szállodáit, az otthonról hozott technikai csodákkal és többezer dolláros ruhákkal együtt, de nem kíméli a nincstelenek pálmakunyhóit sem. A halál mindig demokratikus: a vízbefúlás mindenkinek ugyanaz a rémület és szenvedés, és egyforma a gyász is, az odaveszettek kétségbeesett keresése és siratása. Mindez Jézus születésének ünnepén. Kapjuk a híreket, a sokkoló képeket, a szülő nélkül maradt mezítlábas gyerekeket és a repülővel épp megjött mezítlábas milliomosokat, akik sopánkodnak, hogy minden bőröndjük odalett, vehetnek új cuccokat. Nem baj, gondoljuk, legalább egy-két napra megtudták, milyen, amikor valakinek a rajta lévő ruha az egész vagyona. A számsor pedig napról-napra nő: hányan lelték halálukat a déltengeri paradicsomban. Már egy nagyvárosnyian vannak. És egyre többen lesznek, mi, élők pedig velük is kevesebben.
Európában viharok tombolnak, a békés Tátrát letarolja egy szélvihar. Észak- és nyugat- Európa városaiban derékmagasságig hömpölyög a víz, családok ezreit kell kitelepíteni – pedig a háború óta nem láttak kilakoltatást. Évről évre, sőt egyre gyakrabban ismétlődő jelenetek. Mindig van valami hasonló. Pár éve földcsuszamlások és sártenger vittek el falvakat. Egyre több a természeti csapás.
Alig telik el hét tömegközlekedési katasztrófák nélkül. Hol vonat siklik ki, hol busz zuhan a mélybe, hol tizenöt, hol százötven áldozattal. Egyre fejlődő technika és biztonsági berendezések mellett. Radioaktív anyagok szabadulnak ki reaktorokból, maró, mérgező anyagok kerülnek a környezetünkbe: cián, titkos harci gázok, maró anyagok, tömény növényvédelmi mérgek. Hol a technika mond csődöt, hol az emberi figyelmetlenség és felelőtlenség az ok.
Nincs ember, akit ne foglalkoztatna mindez, és aki fel ne tenné a kérdést: miért? A legtöbben úgy látják, egyre több a szerencsétlenség. Józan és materialista tudósok, politikusok és kommentátorok megnyugtatnak bennünket: semmi baj, mindig így volt ez, csak a régebbieket már elfelejtettük, meg egyre jobb a hírközlés, most azonnal értesül az egész világ ezekről, akkor pedig lehet, hogy meg sem tudtuk. De egyre kevésbé hisszük el nekik.

A véletlent akár a szigorúan determinisztikus materialista, akár a szimbolikusan gondolkodó ezotéria felől közelítjük, nyugodtan ki is lehetne törölni a szótárunkból, legfeljebb más-és más szinten találjuk meg az események ok- és célszerűségét – vagy meg sem találjuk. Így volt ez akár Csernobilnál húsz éve, akár 2001. szeptember 11-én, akár a 2004 karácsonyi Cunaminál, de a hazánkat is érintő vízözönszerű esőzéseknél és a nyomukban járó árvizeknél. Persze az átlagember elfogadja a véletlent, nemigen gondolkodik el a mélyebb összefüggéseken, de hatalom mindenkori birtokosai– akiken esetleg sok múlna – sem, hiszen így könnyebb és főleg kevesebb felelősséget kell vállalni.

A hívő nem érti, Isten miért engedi meg mindezt, vagy milyen bűnök miatt szab ránk ilyen szenvedést, amiben ártatlanok halnak meg. Az ezoterikus gondolkodás szerint viszont nincs véletlen, nincs ok nélküli büntetés. Csak éppen az összefüggések kevésbé átláthatóak. Ritkán van direkt magyarázat, inkább üzenetek vannak, amelyek kinek-kinek mást jelentenek, és amelyeket mindenkinek magának kellene megfejteni. És vannak kollektív üzenetek, amelyek akár az egész emberiségnek szólnak. Itt is valami ilyennel van dolgunk.
A katasztrófák – függetlenül attól, hogy emberi felelőtlenség-e a direkt okuk, vagy a természeti erők elszabadulása – sohasem véletlenek és mindig jelzés-értékűek. Azt kapjuk vissza, amit mi csinálunk. Egymással és a Földdel.
Mivel a földi élet a négy őselem – tűz, levegő, víz, föld – uralma alatt áll, mindent összefüggésbe lehet hozni velük, az életeseményektől az emberi karaktereken át a betegségekig és gyógymódjaikig. A természeti és egyéb katasztrófákat ilyen módon valamelyik elem kirobbanó túlzásának lehet értelmezni.

A természeti katasztrófák legnagyobb része a vízzel kapcsolatos. A víz szimbolikus szinten az érzelmeket jelképezi. A lágy, hömpölygő folyó, a hullámzó tenger, csobogó patak a harmonikus érzéseket szimbolizálja, a vihar, szél korbácsolta tenger, szökőár, árvíz a féktelen, agresszív indulatokat jelenti. Azaz: amit mi indítunk el érzelmi szinten egymás és a nagyvilág felé, az tér vissza anyagi formában. Kinek ne jutnának eszébe Petőfi sorai, az árvizi tudósításokat hallván? A „Föltámadott a tenger”-ben (1848 előtt vagyunk!) a kavargó víz a felkorbácsolt indulatok jelképévé válik, mint ahogyan a víz az ezotéria elemtanában mindig is az asztrális szint, az érzelmek-indulatok, ösztönök és a tudattalan szimbóluma és analógiája volt. Értelemszerű, hogy a víz eleme esőzéssel, árvízzel, szökőárral támad, ha az érzelmi- vagy ösztönszféra lép ki a normális kereteiből.

A föld az anyagi világot mutatja, azt, hogy bánunk valóságban Földdel. Ma már egyre többen tudjuk, hogy a Földanya valóban él, és érzékeli azt, amit csinálunk vele. És amikor már nagyon elege van abból, hogy a felszínén egy faj mindent elpusztít maga körül, egy kicsit megrázza magát, jelezve, hogy ha akarja, valamennyiünket le tudna rázni, akár a kutya a vizet. A föld-elem földrengéssel, földcsuszamlással jelzi, ha a fizikai létezés szintjén váltunk veszélyessé önmagunkra és a Földre. A Föld jelez és védekezik

A vulkánok a tűz elemét hozzák fel a Föld felszínére. Ez is ez erőről, az agresszióról, a pusztításról szól. A tűz-elem jelenik meg a tűzvészben, erdőtűzben, vulkánkitörésben – de a robbantásos merényletekben is. Agresszív, pusztító indulatok, amelyek csak a rombolásban tudnak levezetődni. Van bizony bőven belőlük. Nem csak akciófilmjeinkben robban minden percben valami, így van ez sokfelé a világon a háborús tűzfészkekben, és tűzfegyverekkel irtjuk egymást kapzsiságból, valós vagy vélt sérelmek megtorlásául. Ez a tűz használatának pusztító módja, holott azért kaptuk, hogy ételt főzzünk, melegítsünk, világítsunk, vagy akár járművet hajtsunk vele.

A szélviharok, tornádók a levegő elemének elszabadulását jelzik. A levegő az intellektus, a gondolkodás is. Ha így jelez a levegő eleme, az megint csak azt jelzi, hogy valahol átléptük a határainkat és nem arra használjuk a tudást, amire kellene. Ha a levegő eleme vadul meg, jönnek a hurrikánok, viharok. Lehet gondolkodni, hol futott a gondolkodásunk valami tévútra és vált az értelmes emberi életet veszélyeztetővé.

A közúti, ipari és hasonló balesetek az emberi felelőtlenséget, az egymás iránti kíméletlenséget, és azt a mentalitást mutatják, amely szerint senki és semmi nem számít, senkire se kell tekintettel lenni a pénzszerzésért folyó hajszában. Vagy éppen a divatos „lazaság”, esetleg a „kis pénz, kis munka” lógós, nemtörődöm hozzáállását.

A tibeti gyógyászat ismeri a halálos betegségek egy olyan fajtáját, amit úgy határoznak meg, hogy az őselemek ellenségessé váltak. Nagyon érdemes lenne elgondolkodni azon, vajon nem erre haladunk-e mi is? Hogy meggyógyulhasson az emberiség, mielőtt a kór halálossá válna.
Az ezoterikus hagyomány szerint a korszakváltásokat mindig katasztrófák sora kíséri. Így lehet most is, a Vízöntő kor küszöbén. Egy nagy szelekció folyik. Nem az a lényege, hogy személy szerint kinek kell továbbélnie, hanem az, hogy az egész emberiség eszméljen fel több évszázados kábulatából. Ártatlanok halnak meg, de itt nem az egyén sorsa a lényeg. A Földanya nem érzeleg.
Mindenki érzi, hogy valami történik az események hátterében, de nem érti, mi. A legtöbben nem jutnak tovább a sopánkodáson és szörnyülködésen. Ám ha megállunk a félelemnél, felelősöket keresünk és technikai szinten szeretnénk elhárítani a következő problémákat, semmire se megyünk. A következő előre vivő lépés a sajnálat, majd az együttérzés és segítőkészség. Talán azért a szegény országokat sújtja sok csapás, hogy az együttérzésben tudjunk növekedni. Ilyenkor lehetőséget kapunk, hogy megmutassuk, van még bennünk emberség és segítőkészség. Ez nagyon jó, de ne higgyük, hogy elegendő. Nem csak másokon kell segíteni, hanem az egész Földön. Ehhez viszont először magunkat kell kigyógyítani lelki bajainkból és szellemi eltévelyedéseinkből.

Ha egy nagy természeti csapáson túl vagyunk, elkezdődik a helyreállítás. De nem csak a megrongált vagy elpusztult anyagi objektumokat kellene megújítani, hanem a lelkeket, a gondolkodásunkat is. Ami történt, nem véletlen, tudomásul kell venni és megpróbálni a legtöbb pozitívumot kihozni a helyzetből. Egy kicsit transzcendensebb, egy kicsit spirituálisabb szemlélettel elejét lehetne venni annak, hogy a katasztrófa négy év múlva megismétlődjön. Mert ha nem tanulunk a leckéből, legközelebb még nehezebbet kapunk!

Magyarország szerencsés helyzetben van, ha egyáltalán lehet az életben szerencséről beszélni. Nincsenek hurrikánok, földrengés-veszélyes törészónák alattunk, vulkánok, kigyulladásra hajlamos őserdők – vannak viszont folyóink. Petőfi óta pedig volt egypár nagy áradás, amit nem túlságosan nehéz az országot eluraló érzelmi-indulati erőkkel összekapcsolni. Negyven éve például emlékezetesen nagy árvíz sújtotta a Tisza-vidéket. Két évvel a szovjetek csehszlovákiai bevonulása után voltunk, csak tíz éve volt ötvenhat, az elégedetlenség csitítására készülődött Kádár „új gazdasági mechanizmus” terve, amit a „nagy testvér” éppen megfojtani igyekezett. Akkor még ismeretlen volt az események ilyetén kapcsolatba hozása.
Noha nem áll szándékunkban e hasábokon politikai cikket írni, nem lenne túl nehéz meglátni ma sem az összefüggéseket az éppen aktuális politikai, közéleti események – pontosabban az általuk kiváltott egymásnak feszülő indulatok - és a természeti csapások, árvizek és viharok között. Sajnos erre még mindig nagyon kevesen képesek, inkább felelősöket keresnek, vagy a véletlenre hivatkoznak. Pedig ideje lenne végre észrevenni, hogy ami velünk történik, az rólunk szól!

Kövesi Péter

Karácsonyi Ének

A közelgő karácsonyra gondolva valamiért Dickens jutott az eszembe, és egyik novellája, a Karácsonyi Ének. Elővettem és újra elolvastam. Diákkoromban elég direkt mesének éreztem Scrooge-ról, a gonosz vén uzsorásról, akit Szenteste éjjelén szellemek látogatnak meg, megmutatják neki, hogy milyen rossz ember, és ettől megjavul. Ma már tudom, Dickens nem írt volna ilyen szimpla tanmesét. Sokkal többről van szó!
Az első jövevény a régi karácsonyok szelleme: visszaviszi a vénembert a gyerekkorába. Látja magát szegény kisgyerekként, akinek fájt, ha kicsúfolták vagy magára hagyták, majd szorgalmas ifjúként látta magát egy boltban, ahol gazdája éppúgy kihasználta, mint ő a jelenlegi segédjét. A szellem végül megmutatta, mit vesztett el, amikor lemondott a családról és a szerelemről a pénzgyűjtés kedvéért. A szőrös szívű uzsorás könnyekig meghatódik.
A második szellem, a mostani karácsony szelleme megmutatja neki, hogyan látják őt mások, az üzletfelei, és hogyan töltik a karácsonyt azok akiket ő taszított még nagyobb nyomorba.
A harmadik, az eljövendő karácsonyok szelleme előre viszi az időben, és Scrooge minden tiltakozása ellenére megmutatja neki a jövőjét, egy magára hagyott ember nyomorult halálát, akiért senki sem ejt könnyet, sőt meg kell látnia, hogy összekuporgatott javait is miként hordják szét. Lehet, hogy csak a jövőtől való félelmében, de az öregember másnaptól emberségesebben kezd bánni másokkal, sőt felfedezi magában az adás, a nagylelkűség örömét is, és jobb emberré válik.

Amit Dickens leír, terápia, tökéletes lélekgyógyászat három lépésben. A három szellem olyan imaginációkba vezeti Scrooge-t, amelyek a mai ember életében is komoly változást hozhatnak.
Az első szellemet tudományosan korregressziónak nevezik: menjünk vissza az időben, és nézzük meg gyermekkori önmagunkat, kövessük az útját, mi lett belőle mára? Senki se születik eleve gonosznak, senki se akar tudatosan gazember lenni (mint Shakespeare III. Richárdja), a legtöbb cselekedetünket pozitív szándék kelti életre – hogyan siklik mégis félre? Boldogok szerettünk volna lenni, miért lettünk mégis sikertelenek, magányosak, szorongók, depressziósok? Senki sem akart infarktust vagy rákot kapni, mégis sokan azok lesznek. Vissza kell menni az időben, hogy lássuk, hol vesztettünk el valamit, hol fordultunk rossz irányba? Miről mondtunk le, és mit nyertünk vele? Vajon fájt-e, ha olyasmit tettek velünk, amit most mi mással művelünk?
A második szellem önmagunk kívűlről való látására tanít meg. Tudományosan disszociált nézőpontnak is nevezhetnénk. Kiváló imaginációs gyakorlat: nem ragadunk bele saját helyzetünkbe, a folyamatos önigazolás és önvédelem kényszerébe, az önösségbe és önsajnálatba. Megláthatjuk, hogyan látnak bennünket mások – és néha ez sem fájdalommentes tapasztalat.
Aztán lépjünk előre a jövőbe! A harmadik szellem a progresszió vagy prekogníció. Nem kell hozzá jós, tudattalanunk készségesen megmutatja mi lesz később, ha minden a mai módon megy tovább? Ki lesz mellettünk mondjuk 5-10 év múlva, karácsonykor lesz-e, aki őszinte szerettel kíván boldogságot? Kik fognak búcsút venni tőlünk az út végén, és milyen emlékezetünk marad (hiszen más sem marad itt a földön utánunk, mint az emlékünk)?

De hogy jön mindez a karácsonyhoz?
Talán a szeretet ünnepén a legaktuálisabb megnézni a, hogy tényleg ott van-e a szeretet az életünkben? Nem veszett, tompult, sivárult-e el valahol? Kitől kapunk és kinek adunk belőle? Sokan csak viszonylagosságban, viszonzásban tudnak gondolkodni, ís gy beszélnek: mindig csak én adok, de senkitől se kapok, vagy így: ugyan miért, és kinek adjak, ha engem sem szeret senki? Mi van a karácsonyi ajándékozás mögött: a kötelező szokás, vagy élő, működő emberi kapcsolatok?
Fizikai létünket a Nap fényének köszönhetjük és és a fénnnyel jellemzünk minden magasztos ideát: tudást, igazságot, szeretetet. A világ lételeme a világosság. Az emberi lélek vagy szellem anyaga is a fény. Valamennyi rég nép életében a téli napfordulón aláhanyatló, majd feltámadó Nap kultusza a legmagasabb szentségek közé tartozott. Ott volt benne a remény, hogy az élet örök, a télre tavasz jön, újra lesz vetés, aratás, a sötétséget felváltja a fény, sõt az ember számára is ott a remény, hogy a halállal nem zuhan végleg a sötétbe, számára is van feltámadás, új világosság. Az ünnep üzenete, hogy bár a gonosz látszólag újra és újra győzhet, az Isten nem hagyja el az embert. Kétezer éve ekkor köszöntjük az emberként megnyilvánult Istenség, Jézus - az Igazság Napja - születését. Természetesen nem tudjuk, mit mutatott a kalendárium valójában, amikor a betlehemi csillag megjelent az istálló fölött, az ünnep idejét később határozták meg. Az utókor, értvén a megváltó tanitást, egyetlen dátumot adhatott az ünnepre: a téli napforduló idejét.
Dickens művében Scrooge is karácsonykor született jelképesen újjá – miért ne lehetne ez követendő példa másoknak is?
A Nap újjászületése az egész Földet érinti. Karácsony szelleme az egész emberiségnek mutathat megszívlelendő dolgokat. 2004 karácsonyán megmutatta (jól emlékszünk rá), hová vezet a féktelen agresszió, a Földet elárasztó kontrollálatlan (vagy nagyon is tudatosan manipulált) indulatok elszabadulása. Cunaminak, szökőárnak nevezték és százezrek haltak meg, váltak földönfutóvá tőle. De a Szellem megmutatta a megoldást is: Sri Lanka-i barátom fotókat hozott a pusztulásról. Köztük mintegy két tucatnyi olyat, amelyeken a totális pusztulás, romhalmaz közepette egyedül Buddha szobrai, szentélyei és útmenti feszületek maradtak teljes épségben, de annyira, hogy még egy üvegük sem tört be! Kell-e ennél nyilvánvalóbb beszéd?
2005 folyamán természeti csapások sorozata mutatta meg mindenkinek, mire képes a Föld, ha ezután is úgy bánunk vele, mint eddig: annyira nyilvánvaló lett, hogy a hivatalos tudomány is elismerte, hogy a globális klímaváltozásról (így nevezik finoman a katasztrófákat) bizony a felelőtlen emberiség tehet. Sajnos a megoldást most nem lehet néhány képpel bemutatni, magunknak kell megtalálnunk.
Most itt van ismét a karácsony. Vajon most mit fog szelleme megmutatni? És ha Dickens mogorva vénembere újra tudta kezdeni, noha senki sem gondolta volna róla, higgyünk abban, a szeretet ünnepén, hogy mi is tudunk, akarunk, fogunk változtatni!

Kövesi Péter

Média és érzelem

Konrad Lorenz, akit a világ leginkább az állati magatartás kutatójaként ismer, több mint negyedszázada írt egy könyvecskét „A civilizált emberiség nyolc főbűne” címmel. Ebben az érzelmek fagyhalálát említette az egyik legveszélyesebb jelenségként. Talán pesszimista a kijelentés, de korántsem alaptalan, sőt az azóta eltelt évek sem sok pozitív változást hoztak.
A szigorú erkölcsű polgári társadalomban, amelyben szüleink, nagyszüleink felnőttek, nem illett érzelmeket túlságosan kimutatni. Ifjúkorban természetes volt a romantikus szerelem, később viszont a házasságnak leginkább gazdasági és utódnemző-nevelő közösségnek illett lennie, és volt is sokak számára. A férfi és női szerepek meglehetősen behatároltak voltak és devianciának számított, ha valaki átlépte az illem és szokás megszentelt határait. A gátlások, tilalmak, elfojtások és neuróziusok sora nyomorította az embereket. Nem csoda, hogy Freud, aki e kor gyermeke volt, a szexuális problémák köré építette fel egész lélektanát.
A paraszti társadalom nehéz munkára kényszerítette mindkét nemet, nem sok idejük maradt az érzelmekre, a puritán szemlélet sem engedett meg ilyesmit. Mindez persze nem jelenti azt, hogy nem voltak meghitt, szeretetteljes családok és kapcsolatok, csak éppen nem tárták ezt mások szeme elé.
A szocializmus alatt sem javult semmi. „A család a társadalom legkisebb egysége” – mondta Marx, akinek a gondolkodásában - mint tudjuk – vajmi kevés szerepet kaptak az érzelmek, vagy a spirituális dimenziók. A szerelemre, mint „humanizált nemi ösztönre” tekintett. A szocializmus fő ideológusai az emberi kapcsolatoknál mind fontosabbnak tekintették az ipari termelést és a „jövő társadalmának” építését. Egy sajátosan hazug, álszent és prűd világ volt ez, amelyben nem csak a szexualitásról, de a meghitt érzelmi kapcsolatokról sem illett túl sokat beszélni, mintha mindez magától értetődően rendben lenne. A rendszerváltás óta eltelt másfél évtized alatt nemcsak pozitív változás nem volt, hanem egy teljesen hamis világ kezdett kialakulni.
A fogyasztói társadalom nemi szerepeit és érzelmi életét leginkább a média és a szórakoztató ipar irányítja. Megteremtette azokat az idolokat, amelyekhez fiatalok és idősebbek egyaránt hasonlítani szeretnének. Első sorban a mozi, a szórakoztató zene, majd a televíziós személyiségek adták a követendő eszményképeket. A huszadik század elején a mozibálványok erőteljes, mégis mélyen érző férfiak voltak, mint Clark Gable vagy mondjuk Jávor Pál, akik feltétlen lovagiassággal és tisztelettel viszonyultak a nőkhöz. Tudtak udvarolni, érezni, boldognak lenni és szenvedni. A western kemény cowboyai persze nem sok érzelmet árultak el, de a nők mindig meglágyították a prérin edzett szíveket. Aztán, mielőtt a szerelemből tartós kapcsolat lett volna, menetrendszerűen nyeregbe pattantak és elügettek újabb hőstettet keresni. A nőkkel való erőszakoskodásra csak a rossz fiúk vetemedtek, de ők mindig megkapták méltó büntetésüket a főhős coltjából. A hölgyek romantikusak, ábrándozók és gyámolításra szorulók voltak. Marlene Dietriech izzik a visszafogott érzékiségtől, Marilyn Monroe szoknyája is sokat ígérően lebben, de sokkal több nem történik.
A hatvanas-hetvenes évek „sármos” csábítói – Alain Delon, Belmondo, vagy az „angyal”, Roger Moore, már korántsem állnak ellen romantikus csábításnak, amelynek Sophia Loren, Claudia Cardinale, „Bébé” (Brigitte Bardot az ifjabbak kedvéért), vagy az „isteni Lollo” (Gina Lollobrigida) oly nagy művészei, akik úgy is szex-szimbólummá tudtak válni, hogy jobbára még a keblüket sem tárták fel a filmvásznon.
Aztán jött az akciófilmek kora és a kemény öklöket felváltották a halálos karateütések - rúgások, Tulipános Fanfan kardját pedig a nagy tűzerejű automata fegyverek. Stallone, Schwarzenegger, és társaik már nem sokat törődnek az illemmel, udvariassággal és az udvarlás sem kenyerük, leginkább csak az ágyra dobják a kiszemelt nőt, aki szemlátomást ennél többre nem is vágyik. Megjelenik Bruce Willis „férfiasan” ápolatlanul, szakadt és piszkos atlétában, és csak hálásak lehetünk a filmiparnak, hogy a szagos mozi még nem született meg – de szemlátomást épp ettől vonzó a filmbéli hölgyek szemében. Hol van már Humphrey Bogart visszafogott eleganciája a „Casablanca”-ból? És a „gyengébb” nem? Trinity, G. I. Jane, Lara Croft a legkeményebb harchoz is parányi bőrbikinit vesz fel és éppoly bravúrosan lő, amilyen hidegvérrel vágja el bárki torkát. Az ember fia pedig elgondolkodik, bármilyen remek munkát is végeztek rajtuk a plasztikai sebészek, vajon hány férfinak lenne kedve egy ilyen jelenet után magához ölelni őket?
Úgy tűnik, az érzelemmentesség jött divatba. Az erőszak, nyílt kultusza valóban nem tűri a gyöngédséget. Egy ilyen világban halálos hiba lenne. A dolgok, cselekedetet végletesen lecsupaszodtak és lepusztultak. Nincsenek árnyalatok, a szereplők vagy gonoszak, vagy jók – de ők is épp úgy gyilkolnak. Sőt, a legtöbbször a jó fiú sokkal többet robbant és öl, mint a gazemberek. A szerelemre nincs idő, elég helyette a nemi aktus. A nemek egyenjogúsága teljes, legalábbis abban, hogy mindkettő egyformán agresszív. A nővel nem kell feleslegesen udvariaskodni, meg lehet ütni, rúgni, lőni, hiszen ő is ugyanezt teszi. Az, hogy mindez gyakran egy nem túl távoli jövőben játszódik, (általában valami nagy civilizációs katasztrófa után), nem nyújt túl biztató perspektívát a meghitt érzelmi kapcsolatok számára.
A divat követői megpróbálnak példaképeikhez hasonlóvá válni, konditermekben gyúrnak, fekete bőr szerelést hordanak kopasz fejhez és borostához, a lányok pedig szívesen büszkélkednek plasztikázott kebleikkel. A lélektan ismerői persze tudják, hogy ez a mesterkélten kemény férfiasság korántsem biztos, hogy igazi férfias lelket takar, sokszor inkább valami hiányt hivatott leplezni és aligha van rendben azok nőiessége is, akik akcióhősnőkhöz szeretnének hasonlítani.
Igazságtalan lenne viszont, ha nem vennénk észre, mekkora igény, kiéhezettség van a romantikára és az érzelmekre is. A Rómeó és Júliától a Titanic-ig teltházzal mennek a melodramatikus, vagy igazán drámai szerelmes filmek is, nem elégít ki mindenkit a brutalitás. Más kérdés, menyire őszinte és mély, ami a vásznon megjelenik. Van erre is szerencsére példa, de a filmipar ontja az olcsó, szirupos giccset, amerikai „remeklésekben” stadionnyi néző tombol, mikor két órányi „vekengés” után a film középiskolás (?) hősei végre eljutnak az első csókig, virágszirom-eső és pomponos lányok kalimpálása közepette. Sajnos az ilyen infantilis szereplők infantilis történetei nem a valódi meghittségről szólnak (ahhoz nem kell ünneplő közönség), hanem mintha a nézőt szeretnék infantilissá tenni. Piac kell ugyanis az egyre alacsonyabb szintű „kultúrszemét” eladásához, befogadásához. Erre pedig a tévé a legjobb eszköz, csak gondosan kell ügyelni arra, hogy valódi értékek lehetőleg csak a legkevésbé nézett időpontban kerülhessenek képernyőre. Nem mentség azt mondani, hogy „erre van igény” és nem kellett volna kiselejtezni az „átkos szocializmus” azon nézetét, amely szerint a médiának nevelő, ízlésformáló feladatokat is el kell(ene) látni.
Megdöbbentő az úgynevezett „valóságshow”-k érzelmi sivársága is. Talán a műfaj képes lenne valódi emberi kapcsolatok megmutatására, ha nem működne valami rejtélyes kontraszelekció már a szereplők kiválasztásánál. Bár az is lehet, hogy érzelmileg felnőtt és az intelligencia-átlag alsó határát meghaladó ember aligha vállal részvételt effélében. Szomorú látlelet érzelmi kultúránkról, hogy épp innen kerülnek ki a média új „sztárjai”, akik érzelmi sivárságánál csak önteltségük nagyobb. Ők mellesleg cseppet sem hasonlítanak az akcióhősökre, sőt jobbára a férfiasság minden jellegzetességét nélkülözik, ahogyan társnőik is legfeljebb küllemükben hordoznak némi nőiességet. Hadd ne említsünk neveket – nem érdemelnek még itt is reklámot!
Valami sajátos ellenpólusai az akciófilmek nyers macho-inak a popzene úgynevezett „fiúcsapatai” is: cingárok, férfiatlanok, nyafogósak, érzelmesnek szánt „nyálas” dalaik valójában híján vannak az igazi érzéseknek, nem adnak egyebet sablonoknál. Ahhoz pedig gyengék, kevesek, hogy valami valódi hiányt pótolhassanak. Nem érzelmeket, csak érzelem-pótlékokat kapunk tőlük.
Elvileg érzelmi problémákat dolgoznának fel az úgynevezett „kibeszélős” műsorok, de itt az agresszív, lebuktató, megalázó, intim dolgokat kiteregető stílus eleve kizár minden pozitív megnyilvánulást, és aki csak egy ilyet is megnézett, megdöbbenhet a szereplők – na és a műsorvezetők! – primitívségén, érzelmi analfabetizmusán. Még csak kinevetni sem, legfeljebb szánni tudjuk a szerencsétleneket, miközben egész más érzésekkel gondolunk azokra, akik mindezt jó pénzért kitalálják és elénk kitálalják.
Összességében azt mondhatjuk, nagyon nagy, alapvető bajok vannak mind a férfi, mind a női szerepek megélésével. Hogy válhatna valódi férfivá vagy nővé, aki torz mintákon nő fel? Honnan is tudhatná, neki hogyan kellene megélni saját nemiségét, és mit kellene keresnie – találnia a másik nemben? És hogyan lehetnének megértő, gyengéd társai egymásnak? Sok házasságban is azt látjuk a felek csak egymás mellett, de nem egymással élnek, sőt mintha az együtt járó fiatalok is leginkább csak együtt unatkoznának.
A probléma megoldása nyilvánvalóan nem a sekélyességben érdekelt média és szórakoztatóipar dolga lesz (bár az előbbié akár lehetne is!). A felnőtteknek, a családnak kellene példát adni a fiataloknak. Ebben nagyon sokat tud segíteni, ha a gondolkodásunk az ezotéria, spiritualitás, vagy a modern lélektan felé is nyitott. Ekkor megértjük, sőt átéljük, hogy a „tai-csi” jel köre csak akkor teljes, ha a jin és jang fele teljesen össze képes simulni. Az egyik emitt húzódik kicsit össze, hogy elférjen a másik, a társa pedig amott. Azaz: kölcsönös alkalmazkodással. Mindegyik beengedi magába a másikat, kicsit azzá válik: ez a sötét pötty a világos részben, a világos a sötétben. Más kifejezéssel: ez a férfi rész (animus) a nőben, a női (anima) a férfiban. Az igazi férfi nem akar mindig hős, erős lenni, megengedi magának a gyöngédséget, sőt akár időnként a gyöngeséget is (ami alatt nem a nyafogós sztárocskákat értem). Az igazi nő pedig így, sőt ettől fogja igazi férfinak tartani, és ezzel tud ő is viszont-gyöngédséget ébreszteni párjában. Nincs olyan nő ugyanis, akiben egy vérfoltos ruhájú, dzsungelharcos Rambo gyöngéd érzelmeket tudna ébreszteni – sőt egy igazi nő aligha vágyhat ilyen társra. De nem létezik olyan „kőkemény” férfi sem, aki ne vágyna időnként egy nő dédelgetésére.
A kínai bölcsesség szerint amikor a jang elérte e tetőfokát, visszavonul, hogy átadja helyét a jinnek. Nos, jelen világunk épp eléggé agresszív, jang már, épp itt az ideje, hogy beengedjünk egy kis jin gyöngédséget!

Kövesi Péter

Megszentelni az életet

Megszentelni az életet annyi, mint megállni olykor a rohanásban, tudatosan átélni a pillanatot és megadni a neki a méltóságot, tisztességet. És ekkor megérezzük benne egy szellemi létezés állandó jelenlétét és áldását. A szeretet, a boldogság, a szépség és az élet szentsége a legszorosabban összetartoznak.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy az életet szakrális és profán részekre, eseményekre tagoljuk. Éljük hétköznapi életünket, dolgozunk, eszünk, pihenünk, családot alapítunk, gyereket nevelünk, családi és társadalmi kapcsolatokat ápolunk. A szakrális oldalt az ünnepek és szertartások képviselik. Mindkettő megteremti a maga alkalmait, helyszíneit és eseményeit, terét és idejét. Az életnek ahhoz, hogy emberinek lehessen nevezni, feltétlen szüksége van a szentség pillanataira, alkalmaira. Enélkül az élet a létfenntartás biológiai szintjére, ember alattivá süllyed. Szürke, jellegtelen és gépies lesz. Ami ebből kiemeli, az az Ünnep – így, nagy betűvel is írhatjuk, annyira fontos. Az ünnep nem csak annyit jelent, hogy abbahagyjuk a napi munkát, hogy kikapcsolódással és a családdal tölthessük az időt. Az igazi ünnep valahogy mindig egy magasabb lét- és rezgésszintre emel.
A hatalom birtokosai ezt mindig nagyon jól tudták. Az ókortól kezdve a család és a társadalom életének forduló- és csomópontjai voltak az ünnepek, ezekhez igazodtak a vallási ünnepek is. Biztosították a hétköznapi élet rendjét, az emberek biztonság-érzetét, közösséghez tartozását, bizalmat adtak, hogy a transzcendens erők is figyelnek rájuk, és reményt az élet testen túli folytatásához, az örökléthez.
A materializmust hirdető rendszerek megszüntették a régi ünnepeket, de tudták, vagy legalábbis sejtették, hogy újakat kell adni az embereknek. Amellett, hogy a vasárnap (és később a szombat) szimpla munkaszüneti nap lett, a lehetőségükhöz mérten megszüntették, vagy legalábbis profanizálták az egyházi ünnepeket (így lett például a karácsonyból „fenyőünnep” a Szovjetúnióban). Helyettük új, mondvacsinált politikai ünnepeket próbáltak kreálni, amelyeket valójában senki sem vett soha komolyan, hiszen az ünnep igazi lényege, a szakralitás hiányzott belőlük, és ezt semmiféle forradalmi pátosz nem tudta pótolni. Nem csoda, hogy pár év múltával már eszébe sem jutnak senkinek.
Mára a helyzet talán még nehezebb lett. A társadalmi ünnepek rangjában egyre kevesebben hisznek, a vallási ünnepek sokak számára kiüresedőben vannak, a hozzájuk tartozó szertartásokról nem is beszélve. Egyedül a családi ünnepek maradtak meg. Sőt ezek fényben, külsőségekben még emelkednek is, hiszen egyre fényesebb bankettekről, esküvőkről, tűzijátékkal feltupírozott születésnapi partikról hallani. Az nem tudjuk, vajon a tartalom, ahogyan a résztvevők ezeket megélik, hasonlóan emelkedett-e? A fogyasztói társadalom meglehetős hatékonysággal sivárítja az életet egyszerűen fogyasztássá, és ebben az ünnepek eltűnése és kiüresedése is egyre nagyobb veszély.
Szerencsére egyre többen észreveszik ezt, és igyekeznek újjáéleszteni az ünnepeket, visszahozni a szakralitást az életbe. Ha nem is mindig a hagyományos keresztény formák között, de többen és jobban figyelnek a karácsonyra, a húsvétra, a zsidóság ünnepeire vagy akár a buddhista év szent alkalmaira. Sokan – igen bölcsen - az ünnepek kozmikus összefüggéseire összpontosítanak. Őseink szerte a földön az égitestek mozgásához igazították az élet időbeli ritmusát. A Nap mozgása jelölte ki az évet és annak négy nagy ünnepét: a két napfordulót és a két napéjegyenlőséget, amelyek közül valamelyik (hol a téli napforduló, hol a tavaszi napéjegyenlőség) egyben az évkezdet ünnepe is volt. Később az egyházi ünnepek is ezekhez igazodtak. A Hold adta a kisebb egységeket, a hetet és a hónapot, és volt, ahol ezek is szakrális jelentőséget kaptak. A kelta- druida hagyományban például a Hold a női ciklussal és a termékenységgel kapcsolódik össze, és mai női követői ennek megfelelően ünneplik a Holdat és saját havi tisztulásukat. A magyar hagyományok őrzői inkább a Nap járásához kapcsolódó ünnepek újraélesztésén ügyködnek. Rendkívül fontos dolgok ezek, fontosabbak, mint sejtenénk.
A régiek azt is tudták, hogy a szent idő (voltaképp ezek inkább az időből való kiemelkedés, az időtlenség pillanatai) és a szent hely összetartoznak. Képesek voltak megtalálni azokat a helyeket, amelyek energetikailag a legjobban megfeleltek a szertartások helyszínéül. Építményeik máig is fennállnak, vagy eredeti formában, vagy a helyükre épített újabb szent helyek formájában. Így teljes az ünnep: szent hely, szent idő és szent cselekedet: szertartás, áldozat, rítus, azaz a transzcendens felé forduló lélek.

Nem akarjuk kisebbíteni az ünnepek fontosságát, de voltaképpen mégis mesterséges felosztás az élet szent és profán dolgairól elkülönítve beszélni. A keresztény világban nem ritka az ilyen hasítás. Ilyen, ahogyan a világot az „Isten fenn, ember lenn” képletre egyszerűsítjük, holott a gnosztikus és ezoterikus kereszténység (sőt rajtuk kívül is egyre többen) a mindenütt, mindenben jelen lévő, panteisztikus, vagy „a világgal azonosan egyenlő Isten” (dr. Tóthmartinez Béla kifejezése) hitét vallják. Ilyen hasítás a szerelem és a nemiség szétválasztása, vagy a szent és profán elkülönítése is. Valójában az élet egy és egységes. Csak rajtunk múlik, hogy az egész életünket megszenteljük. Ez nem kevésbé fontos, mint a „nagy” ünnepek megülése – kevesebb külsőséggel és több közvetlen érzelmi élménnyel.
Az ünnepek sora a születéssel kezdődik. Nem sokkal utána a keresztelés (vagy ennek megfelelő szertartá
s más vallásoknál) a felvételt jelenti egy spirituális közösség erőterébe – amit később meg kell erősíteni a bérmálás, konfirmálás, első áldozás során. Ünnep (lenne) a gyerek első közösségbe való bekerülése (nem annyi, hogy „bevágjuk” a kicsit a bölcsibe, mielőtt elrohanunk dolgozni), és az onnan való elbúcsúzás is. Lehet, hogy a felnőtt mosolyog rajta, de az óvodai ballagás talán nagyobb ünnep a kicsinek, mint az érettségizőnek a gimnázium utáni búcsúszertartás.
A törzsi társadalom nagy ünnepe a férfivá – nővé válás, felavatás. A lányoknál az első menses jelenti az érett nők közé kerülést, míg a fiúknak erejükről, bátorságukról, illetve hagyományaik ismeretéről kellett bizonyságot tenniük, próbákat kiállniuk, és erről valami jelet (pl. tetoválást) kaptak. Felnőtté válni több, fontosabb, mint személyi igazolványt kapni, és hogy nagykorú kísérete nélkül is lehet dohányt venni és szeszesitalt rendelni.
Ezzel szorosan összefügg, hogy nagy ünnep lehetne az első szexuális aktus is. Mennyivel több kiegyensúlyozott felnőtt ember lenne, ha nem elkapkodva, méltatlan körülmények között lehetne együtt először két fiatal! Sajnos ehhez még mindig túl prűdek és álszentek vagyunk. Ünnep lenne az iskolák befejezése és az első munkába lépés is. A házasságkötésnél, esküvőnél is félő, hogy a külsőségek fontosabbak, mint annak megélése, hogy két ember összeköti az életét. A szakemberek szerint a házasságok nagy részénél nem igazán tudatosul, hogy két „én”, vagy az „én és te” helyett a „mi”-ről van szó.
A gyermekek születésével (lehetőleg nem kórházi körülmények között, hiszen sem szülni, sem megszületni nem betegség!) újra kezdődik mindez. Az ő életük jelentős eseményeinek megünneplésén túl megérne egy családi ünnepet a kirepülésük, önálló életkezdésük is.
A házasságok nem mindig „holtomiglan – holtodiglan” köttetnek, és ahogyan ünnep a házasságkötés, megérne egy bensőséges kis szertartást az elválás is. Végtére két ember megosztotta egymással ágyát-asztalát, nagy csinnadrattával egybekeltek, és méltatlan befejezés a bírósági tárgyalóteremből köszönés nélkül jobbra-balra kisétálni. Szebb lenne, ha a két ember egy pohár ital mellett megköszönné egymásnak, ami jót kaptak a másiktól, bocsánatot kérne a hibákért, és egymásnak további boldogságot kívánva mennének külön utakon tovább. Csak kicsit több emberség és tolerancia kellene hozzá.
Számos templom falai tele vannak köszönő táblácskákkal, vagy (kissé groteszkül ható) testrészeket ábrázoló relikviákkal, amelyekkel beteg emberek gyógyulásukért adtak hálát az égieknek. Vajon ma - a nagyon vallásosokon kívül - hányan gondolják azt, hogy egy súlyos betegségből való felgyógyulás valódi ünnep, és a professzor zsebébe dugott borítékon kívül magukba is kellene fordulniuk, újraértékelniük az eddigi életet és a gyógyulással kapott új lehetőségeket?
Az öregedést általában veszteségként, értékcsökkenésként élik meg a legtöbben, holott ennek is meg lehetne adni a rangját, tisztességét. Mindkét nem számára törés a nyugdíjazás, hiszen kikerülnek egy olyan közösségből, ahol évtizedeket töltöttek, és most azt érzik, hogy feleslegessé váltak. Az öregség tisztességet, és ha nem is feltétlen bölcsességet, de mindenképp nagyobb élettapasztalatot jelent (ezt a régiek így élték meg) – és azt, hogy végre idejük van mindarra, amit alkalmaztatásuk alatt nem tudtak megtenni. Nem utolsó sorban pedig (szerencsés esetben) többet foglalkozhatnak az unokákkal, ami szintén rendkívül fontos lenne.
A nők életében a változás kora többé-kevésbé lelki válságokkal is együtt jár. Ha nem is nagy családi ünnepséget, de egy csendes magába fordulást megérne tudatosítani, hogy most az életnek egy olyan szakasza következik, amikor az élet más feladatokat ad neki. Abba a korba érkezik, amikor a női bölcsességére és élettapasztalatára a fiatalabbaknak lesz szüksége.
Egy méltósággal élt élet után már csak egy méltósággal elfogadott eltávozás van hátra. Sajnos ahogy az eddig felsoroltaknak, úgy ennek sincs kultúrája. Az életet inkább csak elszenvedjük, inkább tárgyának, mint alanyának érezzük magunkat. Az életfordulók megszentelése, megünneplése nem csak abban segít, hogy saját életünk középpontjába kerüljünk, hanem az egész ittlétünket egy magasabb, szellemibb és emberibb dimenzióba emelné.

Az élet megszentelése lehet a mindennapok kis történéseinek, rituáléinak tudatos megélése is. Például az, hogy úgy keljünk fel reggel, hogy köszönetet mondunk az éjszakai nyugalomért, és hitünk szerint erőt, segítséget, áldást kérjünk az előttünk álló napra. Ez segít abban, hogy ne kábán, kedvetlenül, bosszúsan kezdjük a munkát. Az az energia, ahogy a napot kezdjük, egész nap elkísér bennünket.
A tisztálkodás nem csak testi, lelki és energetikai tisztulás is lehet. Ezt tudatosítva a zuhanyzással minden szinten képesek vagyunk megtisztítani magunkat. Ez természetesen minden percre igaz, amit a fürdőszobában töltünk.
Hasonlóan lehet szertartássá emelni a reggelit (és minden) étkezést, ha időt szánunk arra, hogy ne futva dobjuk be a kávét és az ételt, hanem lehetőleg családi körben, nyugodtan, felelevenítve (és tetszés szerint aktualizálva) a talán csak nagyszüleinktől ismerős asztali áldás szokását. Nem véletlenül ünnepelnek minden jeles magán- és közéleti eseményt közös étkezéssel. Kicsiben ilyen lehetne minden reggeli, ebéd, vacsora is. Minden étkezés egy kis áldozati szertartás, akár tudunk róla, akár nem: azt, ami külső, és a világ külső energiái, erői testesülnek meg benne, egyesítjük a belsővel, változtatjuk át saját magunkká, épülünk, töltekezünk, gyógyulunk általa. Legalábbis, ha igazán táplálékról van szó, és nem csak a bendőt kitöltő holt és mesterséges anyagról.
A napi munkában talán az segít a legtöbbet, ha nem kényszerként éljük meg, hanem úgy, hogy azzal valami hasznosat teszünk. Ha valamit nem akarunk, keressük a kifogásokat, mit miért nem lehet megtenni. Sokkal inkább a megoldásokra kellene figyelnünk, mint a problémák elkerülésére. A nehéz emberek sokkal inkább együttérzést érdemelnek, mint haragot, hiszen nekik talán saját magukat a legnehezebb elviselni. És még egy tanács: Bátran kérj segítséget! Egy angol közmondás szerint egyszer mindenki istenhívővé válik – legkésőbb akkor, amikor süllyed alatta a hajó. Akkor biztosan tud segítségért könyörögni. De miért várnánk meg, amíg a hajó süllyedni kezd?
A szeretet, boldogság, a szépség és ez a fajta szentség a legszorosabban összetartoznak. Minden önfeledt pillanat, minden rácsodálkozás az élet apró szépségeire megtisztít és megemel. Sokkal nagyobb szerepet kellene, hogy kapjanak életünkben, hiszen a harag, gyűlölködés, elégedetlenség, irigykedés pillanatai önmagunk szintje alá nyomnak és ezek szítása csak azoknak használ, akik a negatív erőket akarják saját érdekükre felhasználni.
Az életöröm (és minden érzés) úgy működik, mint a zoom-optika a kamerában: Amikor észreveszünk valamit és ráfókuszálunk, egyre nagyobb lesz és teljesen betölti a képernyőt, ha közömbösen elmegyünk mellette, kicsi és észrevehetetlen marad. Azt pedig legfeljebb a középkor különösen sötét elméi hihették, hogy az öröm nem Istenhez, hanem az ördöghöz tartozik.
A nap szent pillanatai közé tartozik, amikor együtt van a család. A legtöbb helyen ez csak este történik meg. A nap megbeszélése, az egymásra figyelés, a közös étkezés a család legfontosabb pillanatai. A meghitt együttlét akár a tévé előtt is folytatódhat – egészen addig, amíg nem a tévé lesz a főszereplő a családban.
Eljön a lefekvés ideje, és ez (a testi együttlétet kivéve) ismét a befelé fordulás ideje. A (rituálisnak is nevezhető) tisztálkodás után elalvás előtt megér pár percet a nap végiggondolására, befejezésére szánni annak is, aki nem szokott imádkozni ilyenkor. A lezáratlan problémák, negativitások eltávolítása, köszönetmondás a nap élményeiért és tanulságaiért azért is fontos, mert ezeket a tudati energiákat magunkkal visszük az álomba, és befolyásolni fogják a holnapi napunkat is.

Szent Ágoston majd’ kétezer éve sokat törte a fejét, vajon mit jelentenek Pál apostol következő szavai: „Szüntelenül imádkozzatok!” (1.Thessz. 5, 17) , hiszen ha szó szerint így tenne, nem lenne ideje enni, aludni, csakhamar meghalna, és Isten aligha akarhatja ezt. Rájött, hogy meg lehet élni az egész életet úgy, hogy minden pillanata imádság legyen, anélkül, hogy akár egyetlen imát is elmondana. Erről van szó - de lehetőleg szemforgató ájtatoskodás, szenteskedés nélkül. Loyolai Szent Ignác óta a keresztény lelkigyakorlatok fontos eleme: megérezni mindig és mindenben Isten (vagy a dharma, egy transzcendens erő, törvény) jelenlétét. És ez nem is túl nehéz, egy idő után pedig teljesen természetes életérzéssé válik. Így tudjuk az egész életet, annak minden pillanatát ünneppé tenni, megszentelni.

Kövesi Péter
www.spiritualterapia.hu

Ezo-Pláza - avagy a fogyasztói társadalom és az ezoterikus piac
Megjelent: Ezo-tér

Életünkbe egyre erőteljesebben igyekszik bevonulni a fogyasztói társadalom értékrendszere, amelyet nem kerülhetnek el a spirituálisan gondolkodók sem. Hol van a határ a környezethez való egészséges alkalmazkodás és a szellemi törvényekhez való hűség között? Ehhez a kérdéshez szeretnék néhány gondolatot fűzni.
Mára már tagadhatatlan, hogy a fogyasztói társadalom szokásrendszere vaskosan megjelent a spirituális törvényeket követők életében is. A fogyasztói társadalom térnyerése ellen nem sokat tudunk tenni, de a legfontosabb, hogy szellemileg éberek maradjunk. Osho szavait idézve ez azt jelenti, hogy „Eljátszhatsz bármit, de tudd, hogy játszol!”. Mit jelent ez a gyakorlatban?
A fogyasztói társadalom a tökéletes Fogyasztó „kinevelésére” törekszik, aki nem sokat gondolkodik, csak megveszi azt, amit a reklámok harsognak. Életét és energiáit a vásárlás oltárán helyezi el. Én ezt magamban zombi* gyártásnak nevezem, ami számomra a lélek és tudatosság nélküli test előállítását jelenti abból a célból, hogy ezek az egykor emberi testek szellemi, lelki és testi energiáikat pénz formájában az őket előállító és irányító erőknek adják. Természetesen ez nem új jelenség, de mi itt, most a modern formájában találkozunk vele. Ennek szellemi szempontból talán a legsajnálatosabb velejárója az emberi tudat erős beszűkülése a létért való mindennapi harcra, ami mára a pénz egyeduralmára redukálódott. A tudatosságukat és gondolkodásukat megőrizni kívánóknak viszont szembe kell nézniük a reklámok és a „modern viselkedés” tudat alatt ható kényszerítő erejével. A reklámok gátlástalanul használnak minden olyan eszközt, amellyel kijátsszák az éberséget, és rejtett szuggesztiókkal kényszerítik vásárlásra a célkeresztben álló személyt/réteget.
Hogyan jelenik meg ez a számunkra érdekes területeken?
Talán a legelső lépés az volt, hogy létrejött az ezoterikus piac, ahol mára már dömping van a könyvekből, kártyákból, lemezekből, kristályokból, füstölőkből és egyéb csecsebecsékből. Pénzközpontú üzletemberek hamar rájöttek, hogy mi minden eladható a szellemi magaslatokra vágyóknak. Ami még nem is lenne baj, ha mindez célhoz vezetne. Nemrégiben egy ezoterikus könyvesbolt közepén állva úgy éreztem, hogy megfulladok a kínálatban, és komolyan elgondolkodtam azon, hogy ezelőtt 15-20 évvel, miért volt elég nekünk 2-3 spirituális könyv? Mert elég volt, ma is abból táplálkozom, amit azokból tanultam – semmi újat nem olvastam azóta. Több ismerősömnek ugyanez a tapasztalata. Ebből nem nehéz rájönni, hogy mi a lényeges, és mi nem. És itt jön be a fogyasztói társadalom módszere: az intellektus kielégítése. Az intellektus, amelyet a mi kultúránk mindenek fölé helyez, akkor érzi erősnek és kompetensnek magát, ha bőven van választási lehetősége. Ha ebben kiélheti magát, akkor nem gondolkodik el azon, hogy egyáltalán szüksége van-e arra, amiből hatalmas választékot kínálnak fel neki – hiszen nem az a kérdés, hogy valóban szüksége van-e tejfölös-hagymás chipsre (avokádós samponra, algás fogkrémre vagy tibeti angyalkártyára), hanem az, hogy melyiket vegye meg az új sorozatból. Ennek természetesen az ad alapot, hogy a szükségleteket nem a megfelelő síkon elégítik ki. Azaz: a hihetetlenül hiányzó szellemi és lelki síkot a Fogyasztó testi síkon akarja kielégíteni („Még, még, még, semmi nem elég….”). Tudjuk, hogy ez soha nem fog sikerülni, de a materiálisan gondolkodó Fogyasztó erre nem jön rá. Itt viszont elgondolkodhatunk, hogy a saját életünkben mennyire keverjük össze a síkokat. Amikor már a huszadik olyan angyalos könyvet vesszük meg, amelynek háromszáz oldalából csupán két mondatot tudunk használni, akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy valójában mit keresünk, mi hiányzik a szellemünknek és a lelkünknek, amit angyalos könyv formájában próbálunk pótolni?
A szellemi éberség elaltatásának tehát az intellektus a központi szereplője, amelynek másik fontos megjelenési formája az információ-éhség. A fogyasztói társadalom azt tanítja a Fogyasztónak, hogy az információ hatalom – és minél többen elhiszik ezt, annál inkább így lehet. A Merkúr (az intellektus legfontosabb archetípusa) típusú embernek az ad biztonságot, ha elég információja van valamiről. Ennek diszharmonikus megnyilvánulása az a Fogyasztó, aki válogatás nélkül töm magába minden lehetséges információt (rádió, tévé, napilapok, utcai plakátok, bolti akciók stb.), miközben reszket, hogy kimarad valami fontos eseményből, és akkor lemarad a létért való küzdelemben.
Sajnos ez a viselkedés is megjelent az „Ezo-Plázában”. Sok olyan útkeresővel beszéltem, aki büszkén mondta, hogy már egy könyvtárnyi könyvet elolvasott, mindenről tud, minden hétvégén más tanfolyamon ül, és hatalmas „tudás” van a birtokában. Ez a tudás és az információ gyűjtés összekeverésének tipikus esete, ami természetesen felszínességet von maga után. Az elolvasott információk többnyire csak az intellektus szintjén dolgozódnak fel, és nem jutnak el a lélek mélységéig, a cselekvés szintjéről pedig már nem is beszélve.
A rengeteg könyvet és tanfolyamot „fogyasztók” körében tapasztalom időnként a Fogyasztói viselkedést. Ennek az az alaptétele, hogy a „pénzemért mindenki úgy táncol, ahogy én fütyülök”. Én nagyon szeretem a budapesti ezoterikus könyvesboltokat, amelyek dolgozóit többnyire személyesen is ismerem, ezért el tudom mondani, hogy szerencsére általában olyanok ülnek a pult mögött, akik személyükkel, életükkel is példát mutatnak a szellemi úton való haladásban. Ezért meglepő, amikor egy Fogyasztó lép be az ilyen boltba, és úgy viselkedik, mint egy hipermarketben (azonnal felháborodik, ha nincsen az, amit ő keres, elvárja a folyamatos akciókat, színes katalógusokat, tolakszik a pénztárnál, stb.), ahol látszólag minden a vevőért van. De sajnos a tanfolyamokon is megjelenik a Fogyasztó, és nem veszi észre, hogy nem egy plázában van, de azt sem, hogy nem azért jött ide, hogy kényelmesen kávézgasson a teraszon, és közben bájcsevegjen.
Amit a fentiekben megemlítettem, szerencsére nem általános, és azért emeltem ki, hogy ne is legyen az. Úgy gondolom, hogy aki a spirituális úton jár, keres, az éber tud maradni, nem keveri össze a testi szükségleteket a szellemivel (legalábbis törekszik erre).
Az Ezo-Pláza elkerülésének másik fontos tényezője az emberi értékek megőrzése, és a tisztelet. Ha tiszteljük embertársainkat, és ennek megfelelően kommunikálunk velük, akkor emberi kapcsolataink is javulhatnak, hiszen az egymás tisztelete nagyon hiányzik a mai hétköznapi viselkedésből. A tisztelet hiánya viszont gyakran visszavezethető a fogyasztói társadalomban eluralkodott, az intellektus hatalmán nyugvó gőgnek. A felfuvalkodott, öntelt, gátlástalan egó térnyerése nem lebecsülendő, különösen a jól befolyásolható fiatalok körében. A fogyasztói társadalom minden erejét bevetve igyekszik az embert Isten fölé helyezni, ami mögött a kiszolgáltatottságtól való iszonyatos rettegés húzódik meg.
Aki a spirituális úton igyekszik előre, az nagyon hamar megtapasztalja Isten és ember valódi viszonyát, ami nemcsak a tudatát nyitja meg, hanem kifejleszti benne az alázatot a Teremtő, és az együttérzést minden teremtmény iránt. Ebben a belső állapotban őrizhetjük meg szellemi éberségünket, tudatosságunkat, amelynek birtokában nyugodtan sétálhatunk bármely pláza káprázatos világában.
*Zombi: a vudu hiedelemvilágban olyan holttest, amelyet varázslat révén újra életre keltenek. A zombi úgy cselekszik, mint egy robot, nincsen intelligenciája, sem szabad akarata.

Irta: Szabó Judit