Ezoterika

A karma és a társkapcsolat.


Minthogy ebben a kozmoszban nincs véletlen, az is törvényszerű, hogy milyen partnerrel találkozom. Ezt a találkozást szabadon választom annak érdekében, hogy bizonyos tanulási folyamatot tovább vigyek, melyet korábbi inkarnációimban megkezdtem. Valamennyien tudatosan vagy öntudatlanul az elveszített egység felé törekszünk, melynek elvesztése különösen fájdalmasan érint bennünket ebben a duális világban. A társkapcsolat értelme ennél fogva mindig az egymással és egymástól való tanulás, hogy végül a vágyott egységet felfedezzük önmagunkban.
Az érzékeny, szellemi orientációjú ember életét mindig az elveszített egység iránti vágyakozás határozza meg, ami végső soron az önmaga keresését jelenti. A dualitás világában élünk, mert csak itt tudunk visszatalálni az egységbe. A fájdalmasan megélt dualitás ugyanis ébren tartja az egység iránti vágyat.

Első lépésünk e felé az egység felé a másik emberrel való kapcsolat, amelyben tökéletes egységgé olvadhatnánk össze. Ám még ha sikerülne is, meg kell állapítanunk, hogy ez csak az első lépés. A társkapcsolat ugyanis csupán támogatásként szolgál az úton, amelyen végighaladva az egységet önmagunkban találjuk meg. Ez a társkapcsolat igazi értelme, s ha ezt a feladatát egyáltalán nem vagy már nem képes betölteni, értelmét vesztette, és meg kell szűnnie. Nem azért jön tehát létre egy társkapcsolat, hogy a másik segítségével szép, harmonikus vagy akár kényelmes életet éljünk. Még ha a legideálisabb társat találnám is meg, netán az úgynevezett "duál páromat", éppen a hozzám legszorosabban kötődő lélek jelenti számomra a legnagyobb kihívást és egyben a legnagyobb segítséget. A társkapcsolatban jelentkező nehézségek tehát mindig belőlem fakadnak, nem pedig a másikból, értelemszerűen tehát csak én tudom megoldani őket.

Az egymással karmikus kapcsolatban álló emberek tehát nemcsak "a számlájukat tudják egymással rendezni", hanem ezzel egyidejűleg lehetőséget is adnak egymásnak a gyors szellemi növekedésre. Ajánlatos volna tehát ezeket a lehetőségeket tudatosan kihasználni. A partnerkapcsolat értelmét és belső tartását vesztette, mihelyt feladatát beteljesítette, vagy már nem képes ezt a feladatot betölteni. Ha a felek ennek ellenére ragaszkodnak hozzá, hogy együtt maradjanak, az kíméletlenség önmagukkal és a másikkal szemben is.
Miközben ugyanis valami túlhaladotthoz ragaszkodik, az élet által most kínált dolgokra nem tud odafigyelni. Azok egyikük esetében sem tudnak megvalósulni, ekképpen gátolják további fejlődésüket.
Igazi társkapcsolat kizárólag két önálló, "egészséges" lény között jöhet létre, akik individualitásukat mindvégig megőrzik. Csak így leszünk képesek szembenézni azokkal a gyengéinkkel, melyeket a társunk segítségével fedeztünk fel, csak így találhatunk egymásra kozmikus tudattal és szellemi nyitottsággal. Csak így derül ki, mennyire izgalmas és gazdagító lehet egy társkapcsolat.

Kurt Tepperwein: A szellemi törvények

folyt. köv..

Hamvas Béla
AZ ÁGY

Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél
kilométerrel szűkül. Már nincs messze az az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb. Az aranykorban az volt az öröm, hogy az egész föld intim volt, mint a gyümölcsös. Ezért hívta az aranykort a Thora édenkertnek.

Később voltak uralkodók, akik megkísérelték, hogy birodalmukban a paradicsomi békét megőrizzék. A kínai Jü volt ilyen császár, és minden bizonnyal Echnaton fáraó. A különös, hogy az aranykori intimitás eltűnésének arányában az emberi lét is megzavarodott. Mintha a béke és a csend között valami eddig nem tudatosított összefüggés lenne. Nem tudni pontosan, hogy a kör milyen mértékben vált egyre szorosabbá. Még nemrég volt néhány földesúri
birtok, aztán csak tanya, kastély, vagy virágoskert, vadászlak az erdő közepén, vagy világítótorony a szirten.

Voltak, akik legalább kis szobájukat akarták megmenteni. A meghittség utolsó állomása az ágy. A paradicsomból ez maradt. Az ember a földről kiüldözte önmagát, de ez a kis hely még a kuckóban, ahová elbújhat egy cseppet aranykorából élni, ha kint zúg is a motor, a szomszédban vinnyog a rádió, belül a zaklatottság nem simult el. Az óra mindig ketyeg, és a lelkiismeret háborog, de bevonhatja magát e különös burokkal, a párnára dőlhet, mint
egykor nyári délután az árnyékban fejét a tigris hasára hajtotta az illatos fügefa alatt.

Életünk koordináta-rendszere az oszlop és az ágy. Az oszlop az út fölfelé, hajthatatlanul fölfelé, az ébrenlét és az éberség és a tudat és a nappal. Az oszlop tartja az eget a földön,
vagy ami ugyanaz, a földet az égen. Gondolkozni annyi, mint merőlegesnek lenni és a földet az éggel összekötni. Ágyban lenni annyi, mint vízszintesnek lenni, aludni és megnyugodni a kiegyenlítődésben.
Visszabújni az éjszakába, az anyába, ahonnan származott, minden reggel megszületni, oszloppá lenni és este abban a metamorfózisban, amelynél nincsen természetesebb és rejtélyesebb, újra vízszintessé lenni. Oszlop annyi, mint individuum, ágy annyi, mint elolvadni a közösben.
Házastársakban, amikor egy ágyban alszanak, az esszenciák kicserélődnek, férfi és nő egymást áthatja (inkvalálnak, mint Böhme mondja), az együttalvásban válnak egyre hasonlóbbakká, vagyis egyre egyénibbé, ahogy Saint-Martain írja: az egyesülésben elhatárolódni és az elhatárolódásban egyesülni. Az ember, ha
éjszaka felébred, nem is tud különbséget tenni önmaga, és aközött, akivel alszik.

Semmi sem érthetőbb, mint a gond, amivel az ember az ágyat megalkotta, ahogy föléje védelmet épített, mert a ház az ágy héja, ahogy évezredeken át kigondolta a rugót, a matracot, letakarta fehér lepedővel, fosztott lúdtollból készült párnát helyezett el rajta, paplant vagy takarót vagy dunyhát, és nincs érthetőbb, mint a kultusz, amivel az ágyneműt mossák és mángorolják és vasalják, reggel az ablakba teszik a napra és a szélbe. A világ rupaloka, mint a hinduk mondják, a hely, ahol a dolgok vannak. De ha az ember a házba lép, rögtön tudja, az ott lakók az aranykorral milyen viszonyban állnak. A házak és a lakások többségben olyanok, hogy le sem lehet ülni, egyetlen meghitt hely sincs, van itt divat, hencegés, higiéné, csak meghittség nincs. Az ágy eltűnt, csak a fekhely maradt, nem lehet sem nászt tartani, sem
szülni, sem meghalni.
Az alvásból a biológiai aktus maradt. Intimitás nélkül élünk, a lakás szállás, otthon lenni szentimentalizmus.
Kajüt-egzisztenciák, úton vagyunk, de senki sem tudja, hová megy, és nincs utazás, csak közlekedés. Az utcán alszunk, és a kirakatablakon a függönyt valószínűleg csak álszeméremből húzzuk össze.



folyt. köv...

József Attila: Amit szívedbe rejtesz

Amit szívedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
szíveddel várd ki azt.

A szerelembe -- mondják --
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.

S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek --
a harctér nászi ágy.

Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.

Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szívedből szépen
kihull halálod is.

Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szívedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!










Biegelbauer Pal:

PÁRKAPCSOLATRÓL MÁSKÉPP (részlet)
(A NAGYBETŰS MEGJEGYZÉS NEM RÉSZE AZ ANYAGNAK)

Párkapcsolat: Két ember kölcsönös, önkéntes, a másiknak való odaadottsága.

Kölcsönös, tehát mindkét fél részéről való. Ha csak az egyik fél(!)
odaadott, az csak a kapcsolat felé tett elengedhetetlen lépés, ezáltal a
kapcsolat megteremtésének lehetőségét adja a másiknak, de nem kapcsolat.
Teljessé csak a másik fél viszont-odaadottsága révén válik.

Önkéntes, tehát szabad. Szabadság nélkül nincs párkapcsolat. Amikor
valamelyik fél bármilyen erőszakkal fordul a másik felé (anyagi,
egzisztenciális, érzelmi zsarolással, vagy akármilyen manipulációval), az
kizárja az emberi kapcsolat lehetőségét. Mert csak az emberi, ami önkéntes,
azaz szabad.

TALÁLKOZÁS

Minden találkozás a létezésünk csodapillanata. Nem véletlen. Amit
véletlennek nevezünk, az az általunk fel nem ismert szükségszerűség. Minden
találkozás a létezés egy-egy üzenete. Hogy miért nem tudatosul? Hogy miért
nem éljük meg találkozásaink csodáját? Mert énképünkkel, egónkkal
azonosulunk, azt hisszük, hogy olyanok vagyunk, amilyennek mások által
"megismertük" önmagunkat, és ez az énkép tele van elégtelenséggel, nem
olyanok vagyunk - véljük - amilyennek "kéne hogy legyünk". Amíg azt hiszem,
hogy olyan vagyok, amilyen az énképem, addig örökösen kisebbrendűségi
érzésben fogok szenvedni. És ez az egó vacogva reszket, fél, hogy nem fog
megfelelni a másik elvárásainak. A torz, a hamis énkép, ami nem más, mint
egy előítélet-halmaz, nemcsak azt teszi lehetetlenné, hogy magamat
valóságosan lássam, hanem azt is, hogy a másikat annak lássam, aki. Amíg az
egó szemüvegén keresztül nézem a másikat, csak az előítéleteimbe öltöztetem,
és képtelen vagyok látni őt. Így megyünk el egymás mellett - vakon a
félelemtől.

Ha tudnánk, kik vagyunk mi valójában! Ha tudnám, ki vagyok én! Ha tudnám ki
a másik! Akkor tudnánk, mit jelent találkozni. Akkor tudnánk, mit
mulasztunk: a találkozás csodáját.

Szerelem az első látásra

Vannak az életünkben váratlan kegyelmi pillanatok. Amikor nem tudjuk nem
észrevenni, hogy ki is igazán a másik. Amikor annak látjuk a másikat, aki és
amilyen: minden elképzelést messze felülmúló csodának. Felragyog előttünk,
szép, gyönyörű, hibátlan. Bensőnkben a szívünkre öleljük, és általa
szívünkre öleljük a Mindenséget.



NAGYON FONTOS DOLOG TUDNI A SZERELEM ELSŐ HÁROM ÉVÉT!
ENNYI IDEIG TART A LEGIDEÁLISABB SZERELEM IS.

KOMOLY SZELLEMI RÁNYÍTÁS MELLETT TÖRTÉNIK SOK ESETBEN A TALÁLKOZÁS, RÉSZBEN A SZABAD AKARAT (1%) FIGYELEMBETVÉTELÉVEL.

folyt. köv..

Szerelmesek lettünk.

Szép lesz a világ, az emberek is kedvesek és mi magunk is elkezdünk
ragyogni. Azzal sem törődünk immár, hogy mit szólnak hozzá a többiek.
Tudjuk, hogy a véleményük szerint mi nem vagyunk normálisak, de mit számit?
Ráébredünk, hogy csak a boldogtalanságot tekintik norma szerintinek, hisz a
normát megszabó többség az. Boldogan vagyunk abnormálisak. Szárnyalunk.
Valóságosak lettünk. Annak látjuk a Világot, a másikat, magunkat, ami, és
aki - a szeretet áradásának, és olyannak, amilyen - gyönyörű titkokkal
terhesnek. Elkülönültségünk megszűnik, a didergő magány szertefoszlik, az
ego határai eltűnnek, és megéljük az egység csodáját. Nemcsak szerelmesek
lettünk, hanem valóságosan szeretünk is. E kegyelmi pillanatban még azzal
sem törődünk, hogy a másikat is megérintette-e a mi létünk csodája.
Viszonzásvárás nélkül áradunk.

És egyszer csak visszazuhanunk a félelembe. A szeretet tovavész, marad a
"szerelem" a maga gyötrelmeivel, feneketlen magányával, ismét az egó az úr,
tovatűnt az én. A szeretet édessége helyett a szeretet ellentétének, a
félelemnek a keserűsége.

Miért?

A SZERELEM

A szerelem életünk nagy ajándéka. Abszolút ingyenes. Egyszerre csak itt van.
Mint minden igazán nagy és lényegi dolog, történés az életünkben.
Erőfeszítést csak életünk fontos, de lényegtelen dolgai igényelnek, csak
ezek "szerezhetők meg". Ami valóban boldoggá tesz minket, azt nem lehet
akarni, nem lehet célul kitűzni. Nem kell érte megdolgozni, nem kell érte
fizetni. Mint derült égből a villámcsapás itt van. Életünk legelkeserítőbb,
belénk nevelt léthazugsága az, hogy csak akkor leszünk boldogok, ha valamit
elérünk, megszerzünk, ha valaki vagy valami a miénk lesz, és ha nem, akkor
boldogtalanok maradunk. És hiába tapasztaltuk meg akár százszor is, hogy az
erőfeszítéseink árán megszerzett anyagi, sőt, szellemi javak nem tesznek
boldoggá - öröm van, de beteljesedés nincs, mégis bedőlünk ennek a mélyen
belénk táplált hazugságnak. Boldogság nem a birtoklásban, hanem az
elengedésben van. Ám ez sokkal nehezebbnek tűnik, mint a szerzés. Ez
utóbbinak jól bevált útjai vannak, ismerjük azokat, erre megtanítottak
minket. Ám az elengedéshez egyszerűen nem értünk, sőt szégyennek,
feladásnak, hűtlenségnek tekintjük.

Sokszor az "erős" énkép teljes összetörése, a "mélypont ünnepélye" kell ahhoz, hogy elengedjük előítéleteinket, hogy tudatára ébredjünk eredendő boldogságunknak. Sokszor nem a fájdalom árán ébredünk erre, hanem megérint minket a létezés csodája:
egy kis virág, egy gyönyörű naplemente, egy ember közelsége - és boldogok
vagyunk. A vallásos szóhasználat ezt kegyelemnek, Isten ajándékának nevezi,
amit nem lehet "kiérdemelni" egyszerűen jön, itt van és tele a szívünk,
túlcsorduló a boldogságunk.

A szerelem ajándék. Mindent elsöprő, az egész embert felkavaró mély
megrendülés. Csodát hordoz a méhében. Eloszlik az addig minket vakká tévő
előítéletek hályoga, gondoljunk csak arra, hogy akibe szerelmesek lettünk,
mennyire felelt meg az addig megfogalmazott "ideálunknak" - legtöbbször
semmiben, vagy éppen az ellenkező küllemű és belbecsű embert szerettünk meg.
Leomlik a szívünket védő fal, és merjük vállalni a védtelenséget, a
szeretetben való kiszolgáltatottságot.

A szerelem mindig üzenetértékű. Nincs tekintettel senkire és semmire.
Mindegy, hogy valaki fiatal vagy öreg, gazdag vagy szegény, mindegy, hogy
független, vagy elkötelezett valaminek: egy ügynek, amely magányos életet
követel, vagy elkötelezett valakinek: jegyes, élettársa valakinek vagy
házasságban él. Mindenkit utolérhet, mindig váratlan és mindig ajándék.
Bennünk született csoda és rajtunk áll, mit kezdünk vele. Döntés elé állít.
Lehet, hogy megkérdőjelezi az elkötelezettség értelmét - és akkor felrúgunk
mindent. Lehet, hogy még mélyebbé teszi elkötelezettségünket - és ekkor vagy
elfogadjuk a bennünk megszületett érzést és merünk boldogok lenni a
beteljesülés reménye nélkül, vagy szenvedünk, mert azt hisszük a szerelem
csak beteljesülve, azaz a másikkal együtt élve igazi, a nélkül csonka. Ez az
egyik legnagyobb tévedés.

A szerelem bennünk születik, bennünk virágzik, és bennünk múlik el. Nem
köztünk. Akármilyen furcsának tűnjék is, ehhez a másik félnek, azaz annak,
akibe szerelmesek vagyunk szinte semmi köze sincs. "Csak" annyi, hogy ő volt
az, aki előhívta bennünk a csodát. A csodát, hogy kilépve az illúziók
világából magunk is valóságossá váljunk, és annak lássunk egy embert, aki és
amilyen ő valójában. És ez az, ami a boldogság. A létezés valóságában
valóságosan élni. Szeretni. Ekkor nem "számít" semmi. Sem az, hogy milyen
szerepet játszok (elkötelezettet, vagy függetlent), sem az, hogy a másik mit
szól hozzá, észreveszi-e vagy nem, elfogadja-e vagy elutasítja, viszonozza-e
vagy sajnálkozik, nem számít. Mert ilyenkor valóságosan élve tudjuk, hogy a
boldogságunk soha sem másoktól függ, csak és egyedül, kivétel nélkül tőlünk,
önmagunktól. Ezáltal válik a szerelem a valóság, a szeretet iskolájává.

A szerelem akkor válik üressé, amikor meghal benne a szeretet. Amikor a
valóságból visszazuhanunk a káprázatok, az illúziók világába. Már nem a
másik valóságát látjuk, hanem az általunk róla alkotott kép (illúzió) tölti
ki belső látóhatárunkat. Vakká váltunk. Csak az üres szerelem vak. A képet
szeretjük, nem a másikat. A képet, amelynek semmi köze a másikhoz, csak a
létezés félreértéséből eredő vágyainkhoz. Összetévesztjük a képet a
másikkal, megágyazva ezzel az elkerülhetetlen csalódásnak. Már úgy érezzük,
hogy nem tudunk élni nélküle, ő kell a boldogságunkhoz.
Felbukkan lelkünkben a félelem, a "mi lesz velem nélküle?" És a félelem arra sarkall, hogy a
boldogságunk érdekében tennünk kell valamit, meg kell szereznünk a másikat.
Elfeledkezünk arról, hogy szabadok vagyunk, hogy a másik is szabad, és a
szabad létezők között olyan birtokviszony nincs és nem is lehet, hogy "Te az
enyém vagy".

A szerelem vagy a szabadságomból fakadó, vagy semmilyen. A szabadság csak
egy birtokviszony megteremtésére ad lehetőséget, a valóság birtokviszonyára,
ami így hangzik: "Én a Tied vagyok". Ez a létezés. Mert a létezés -
egyirányú utca. A létezőből indul ki, és tart a másik felé. Azáltal, hogy a
létező odaadott. Ha nem odaadott, nincs. Lenni és odaadottnak lenni ugyanaz.
Elég körülnézni a Világban: minden odaadott. Folyamatosan. Árad. A létezés
ingyenes ajándék. Ám a körülöttünk lévő tárgyi világ nem tud nem odaadott
lenni. A szabad létező tud. És ha nem odaadott, nincs. Csak úgy néz ki, mint
ha lenne. Mert a teste anyagi, nem tud nem áradni. De az én tud nem odaadott
lenni. Ilyenkor nincs. Ilyenkor csak az odaadottság lehetőségeként szunnyad
a semmi méhében. A test és a szellem üres burok csupán. A lényeg hiányzik,
az én. Odaadottnak lenni annyi, mint szeretni. A szabad létező csak akkor
van, ha szeret. Ha meg akarom szerezni a másikat, ha azt akarom, hogy ő az
enyém legyen, tragikus tévedés áldozatává váltam. A másik csak úgy lehet az
enyém, ha ő a benne ragyogó szabadságában úgy dönt, hogy nekem adja magát,
ha ki tudja mondani: Én a Tied vagyok. És ez csak és kizárólag az ő döntése
lehet. Szabad és önkéntes. Ebben a döntésben kiteljesedik, valóságos és
boldog lesz, tekintet nélkül arra, hogy én hogy viszonyulok hozzá. A másik
szeretetéért nem lehet semmit sem tenni. Ezért kiszolgáltatott mindenki, aki
szeret. A másikkal való kapcsolatért viszont lehet tenni. Tenni a létezés
legmerészebb tettét - odaadni magam a másiknak, kimondani az egyetlen
valóságos birtokviszonyt teremtő szavakat, a szeretet, a létezés
varázsigéjét: Én a Tied vagyok.

A szerelem ajándékát akkor kapjuk, ha a létezésnek már semmi más eszköze
nincs ahhoz, hogy a szeretetlenségünkből kimozdítson. Amikor a magány
börtönébe zártan (ahová a félelemtől menekülve, a biztonságot keresve
egyedül és kizárólag mi magunk kulcsoltuk be magunkat) már a reménye is
elszállt annak, hogy a másik embert észrevegyük, a másik emberre figyeljünk.
Egy mindent átható érzést kapunk, elemi erejűt, ellenállhatatlant, amely
lerombolja a biztonság, a védettség falát és kinn találjuk magunkat a
valóságban mezítelenül, védtelenül, kiszolgáltatottan és boldogan. Beíratott
minket az Isten a szeretet iskolájába.


folyt. köv..

TÉVEDÉSEINK

Párkapcsolataink tragédiái abból fakadnak, hogy a létezés alaptörvényeit nem
ismerjük. Honnan is ismernénk, hisz nem szerepel semmiféle tantervben. Ami
oktatható, az rendkívül fontos, de tökéletesen lényegtelen. A műveltség
okossá tesz, de nem boldoggá. A létezés alaptörvényei nem taníthatók, hisz
messze túl vannak a szavakon. Nem lehet őket tanulással elsajátítani, sőt
nem is kell, mert mindannyian ott őrizzük őket a szívünkben. E tudással
születtünk, ez kitörölhetetlenül bennünk van. Mindent tudunk ahhoz, hogy
maradéktalanul boldogok legyünk.
Csak le kell merülnünk szívünk időtlen csendjébe, hogy a tudat felszínére hozzuk azt, ami életünk illúzióépítő szakaszában szívünk biztos őrzőhelyére menekült. Az alábbiakban néhány olyan tévhitet járunk körül, amelyek következményeit mindannyian nyögjük. Nem
azért, mert buták lennénk, nem azért, mert a jószándék hiányozna belőlünk,
hanem azért, mert amit tudtunk gyermekfejjel, felnőttként elfeledtük. A
szívünkben őrzött tudásra a sebeink nyitnak kaput. A fájdalom csendjében
halljuk meg a szeretet hangját, amelyet elnyom a fontoskodó lényegtelen
harsánysága.

1. Azt hiszem, sőt meg vagyok győződve arról, hogy szeretem a másikat, pedig
erről szó sincs.

Eléggé gyakori állapot a párkapcsolatokban. Ez abból forrásozik, hogy a
hétköznapi szóhasználatban a szeretet alatt 99%-ban kedvelést, vonzalmat
értünk. Úgy véljük, hogy akit kedvelünk, azt szeretjük. Így szeretünk
ételeket, tárgyakat, a kellemes időjárást, embereket stb. Ha valakit, vagy
valamit ily módon szeretek (és a szeretet szót helyettesíthetem a kedvelés,
vagy vonzalom szóval), akkor félreértettem azt, ami a párkapcsolat szíve,
lényege: az igazi, a valóságos, a semmivel sem helyettesíthető szeretetet.
Mert a szeretet a maga tisztaságában nem vonzalom. A vonzalom végső soron
biológiai, pszichikai megfelelés: vonz az, aki, vagy ami hiányzik, azaz
nincs, de szükséges a testi, szellemi harmóniámhoz. A vonzalom iránytűje a
vágy. A vágy mindig a hiányra mutat. A vágy késztetés a bennem érzett
üresség megszüntetésére. Ha a vágyam teljesült, befejezte küldetését, meghal
a vonzalommal együtt. Mivel a biológiai, pszichikai állapotunk folyamatosan
változó, így változnak a vonzalmaink és a vágyaink is. A vonzalomnak, a
kedvelésnek van még egy sajátja, ami nagyon fontos az emberi
kapcsolatainkban. Az, hogy nem szándékfüggő. Ez azt jelenti, hogy sem én nem
tehetek arról, hogy kit kedvelek vagy nem kedvelek, sem az nem tehet róla,
aki iránt vonzalmat vagy taszítást érzek. Érzelmeink spontán válaszok a
minket körülvevő személyi és tárgyi környezetre. A szeretet nem akaratomtól
független, önkéntelen reflex, mint a kedvelés, hanem létezésem legmélyebb
zónájában, a valódi Énem szabadságában fogant döntés: odaadni magam a
másiknak. Tehát ha csak kedvelek valakit, az a szó teljes értelmében még nem
szeretet. Ha hiányzik az odaadottság, ha nem tudtam még kimondani - akár
szavak nélkül is - azt, hogy "Én a Tied vagyok", akkor csak úgy vélem, hogy
szeretem a másikat. Kapcsolatunkból éppen az hiányzik, ami a kapcsolat
lényege, szíve: a szeretet.


folyt. köv...

2. "Csak akkor nyitom meg a szívemet, ha méltó vagy rá."

Ez a legkeményebb és legkegyetlenebb erőszak. Az igényesség álruhájába
öltöztetett létértetlenség, keményebben megfogalmazva: létidiotizmus. Célja
az, hogy megváltoztassam a másikat, hogy olyan legyen, amilyennek én akarom.
És ehhez nem a fizikai, vagy a pszichikai erőszak gazdag tárházát veszem
igénybe, hanem visszaélek a Mindannyiunkban meglévő végtelen
kiszolgáltatottsággal, azzal, hogy mindannyian arra vágyunk, hogy szeretve
legyünk. Feltételeket szabok a szeretetemért. Elvárásokat fogalmazok meg a
másik felé, és csak akkor engedem be a szívembe, ha azokat teljesíti.

Ezzel nemcsak azt érem el, hogy a másik - engedve az erőszaknak - igyekszik
megfelelni az elvárásomnak, megváltozik (és én nem is veszem észre, hogy ez
csak külső változás), hanem azt is, hogy védetté válok a másoktól felém
irányuló rossz szándékoktól, hisz kívül marad, mert nem felel meg az
elvárásomnak. A feltételekhez kötött és az elvárásaim teljesítését
feltételül szabó szeretet nem szeretet, csak annak a paródiája. Nem
szeretet, hanem a legfondorlatosabb szeretetlenség. Betonnál keményebb
védőfalat emelek a szívem köré, áthatolhatatlan falat, amelyen senki, még az
Isten sem tud áthatolni. E falakon belül magamon kívül senki sincs. Magamat
csapom be, ha azt hiszem, hogy beengedem azokat, akik megfelelnek az
elvárásaimnak. Nem. Csak az elvárásnak megfelelő szereplőt engedem be, nem a
valódi másikat. A másik igaz arcát az elvárásnak való megfelelés álarccá
torzítja. Vértelen szerepárnyak és maszkok lézengenek a szívemörző falak
mögött. És hogy mennyire nem vagyok kíváncsi az igazira, mi sem bizonyítja
jobban, mint az, hogy ha a másik kiesik a szerepéből, lehullik róla az
álarc, a szereprongy, és ott áll didergő mezítelenségében, akkor ítélek.
Ítéletem kegyetlen és elmarasztaló: csalódtam benned - mondom, és kirúgom.
Minden csalódás mögött a nem teljesült elvárás húzódik meg. Nem a másikban
csalódom, hisz nem is ismerem őt, hanem a szerepet játszóban, mert hibázott,
kiesett a szerepéből, amit én írtam neki az elvárásaimmal. Önmaga lett,
ahelyett, hogy nekem igyekezett volna megfelelni. Minden csalódás esély
arra, hogy végre az igazi másikat megpillanthassam, hogy szerethessek. Mert
akiben valaha is csalódtam, azt az embert sohasem szerettem. Sőt nem is
voltam kíváncsi őrá. Elvárásaim álomképe érdekelt, nem ő. És mihelyt
megpillantottam Őt, megváltam tőle. Én csak azt az embert szeretem, akinek
nem szabok semmiféle feltételt, aki felé semmilyen elvárást nem fogalmazok
meg. Akit nem akarok megváltoztatni. Én csak azt az embert szeretem, akit
elfogadok annak, aki, és olyannak, amilyen. Enélkül nincs szeretet, csak
önbecsapás van és a másik kirekesztése. A szívemet őrző védelmi fal nem
engedi, lehetetlenné teszi, hogy odaadott legyek, hogy valóban szeressek.
Védett vagyok - és iszonyúan magányos. Még nem tudom, hogy aki szeret, az
védtelen, gyenge és kiszolgáltatott. Még nem tudom, hogy a szeretet
ellentéte nem a gyűlölet, mert a gyűlölet a kedvelés ellentéte. A szeretet
ellentéte a félelem. Félelem a védtelenségtől, a gyengeségtől, a
kiszolgáltatottságtól. Még nem tudom, hogy a biztonságot, amire mindannyian
vágyunk, nem az erő, a másikon felülkerekedni törekvő erőszak védelme adja
meg, hanem a szeretetben való kiszolgáltatottság. Mert az erő elvész, és
mindig akad erősebb. De a vállalt gyöngeséggel szemben az erő tehetetlen.
Csak az igazán erős engedheti meg azt, hogy merjen gyönge lenni. És aki
gyönge, az igyekszik erősnek mutatni magát



folyt. köv...

3. "Te az enyém vagy."

Ahhoz, hogy ennek a gyakran elhangzó kijelentésnek és a gondolkodásunkban
jelenlévő, a másikhoz való tartozást jellemző alapállásnak a képtelenségét
és tragikumát teljes mértékben megértsük, tisztáznunk kell ember mivoltunk
leglényegi velejárójának, a szabadságnak mibenlétét, valamint annak a
valóságtartalmát, amit tulajdonviszonynak nevezünk.

Szabadság.

Az alábbiakban kifejtendő gondolatok - úgy vélem - sokakban ellenállást, sőt
felháborodást szülnek majd, mert gondolkodásunkat, viselkedésünket oly
mértékig befolyásolják a szocializáció (= társadalmasítás) és a nevelés
folyamata során belénk ültetett, a szabadságot semmibe vevő és korlátozó
normák, hogy a szabadságunk léttényéből eredő következményeket egyszerűen el
sem tudjuk képzelni. A szabadságot nem elsősorban az alattvalókat irányító
vezetés, hanem a szolgalelkűségben élők értetlensége és ebből eredően a
szabadok iránti dühe veszélyezteti. Az erőszakon alapuló közösségi
struktúrák, társadalmak (jelenleg kivétel nélkül ilyenek léteznek - ez alól
a megvalósult demokráciák sem kivételek) a közösség tagjait nem a
szabadságra, hanem az irányítók érdekeit szolgáló hozzáállásra nevelik. Nem
szabaddá, hanem irányíthatóvá. A legtragikusabb, hogy ezt az
interiorizáció, azaz a bensővé tevés eszközével érik el, hisz a hazug,
torzító "értékek" védelmére, betartatására nem lehet mindenki mellé
"rend"-őrt állítani. Ezért belső ellenőrt, úgynevezett "erkölcsi" normákat
fogalmaznak meg, amelyek ugyanezt a célt szolgálják. És ahogy az az
erőszakhoz illik, a normák be nem tartása esetén súlyos, akár örökkévaló
büntetést helyeznek kilátásba. A külső és a belső rend biztosítékául a
megtorlástól való félelem feltámasztása és folyamatos ébrentartása szolgál.
És ahol a félelem, ott nincs szabadság. Ahol nincs szabadság, ott nincs
szeretet. És ahol nincs szeretet, ott nincs emberhez méltó élet.

Az ember szabad létező. Ez azt jelenti, hogy létének tudatos szférájában
cselekvéseit a döntése előzi meg. A tudat az, ami megkülönbözteti más
létezőktől. Mivel részese a nem tudatos anyagi világnak is, számtalan
döntést nem igénylő cselekedete is van. Ezek biológiai eredetűek. Az
élettelen és élő anyag reá vonatkozó törvényei nem korlátokat jelentenek a
szabadságának, hanem keretet adnak a számára.


folyt. köv...

Az emberi szabadság létéből eredő következmények:

- Szabad vagyok. Akkor is, ha ezt nem veszem tudomásul, akkor is, ha
ezt mások nem veszik tudomásul. A szabadságomat nem tudom feladni. Ha úgy
tűnik, hogy feladtam, az is a szabad döntésem következménye: szabadon
döntök, hogy kitől függjek, kihez tartozzam.

- A szabadságom a maga tisztaságában, a bensőmben ragyog. Külsőleg
ritkán látszik, hisz a lelki, testi kényszerek hálójában vergődve, az
erőszaknak engedve úgy tűnik, eleget teszek a kényszernek, belül azonban nem
azonosulok a kívülről látható cselekvésemmel. Mivel egy, egész vagyok, a
belső szabadságom és a külső kényszerhelyzetem disszonanciája gyötrelemmel
tölt el. Fáj a létem. Amikor már nem bírom elviselni létem fájdalmát, ott a
szabadság végső ajtaja: az öngyilkosság lehetősége.

- A szabad létezőnek nincs kötelessége. A szabad létező számára a
kötelesség szabadon vállalt szolgálat. A kötelesség csak a közösségben
értelmezhető fogalom. A közösséget, amelyben viszont van kötelesség, azt
pedig szabadon választom.
Azt a közösséget, amelybe létkényszer révén
kerültem (család, nemzet, ország), szabadon felvállalhatom, vagy
megtagadhatom. Ahol pedig nincs kötelesség, ott a számonkérés sem
lehetséges.

- A szabad létező nem sajátítható ki! Nem lehet megszerezni. Nem
megvásárolható, el nem tulajdonítható. A másiké csak úgy lehet, ha ő, a
benne ragyogó szabadságában úgy dönt, hogy odaadja magát a másiknak. Csak
így lehet a másiké és csak addig, amíg ez az odaadottság tart.



folyt. köv...

A tulajdonviszonyok

Kétféle tulajdonviszonyt különböztethetünk meg:

Az egyik az emberi közmegegyezésen alapul és semmiféle valóságalapja nincs,
mégis ez az, amit neveltetésünk szerint annak tekintünk. Eszerint tulajdonom
az, amit vásároltam, ajándékba kaptam, örököltem, nyertem stb. "papírom van"
arról, hogy ez és ez az enyém. Az ilyen birtokviszony eléréséért többnyire
tennem kell valamit, sokszor kínkeserves erőfeszítések árán juthatok el oda,
hogy az enyémnek mondhassam. Amikor pedig a tulajdonom lett, ott bujkál
bennem a félelem, hogy elveszíthetem. Sőt tudom, hogy el fogom veszíteni, ha
máskor nem, a halálom biztosan véget vet a tulajdonlásomnak.

A másik tulajdonviszony a valóságos birtoklás. Ez azt jelenti, hogy a
létezés egyetlen valós tér- és időmozzanatában: itt és most, minden az enyém
azáltal, hogy odaadja magát. Ugyanis minden létező azáltal van, hogy árad,
azaz folyamatosan odaadott. Mindennek és mindenkinek. Itt nem számit
semmiféle emberi közmegegyezés. Itt nem számít, hogy ki mondhatja "jogosan"
a magáénak a Világnak azt a szeletét, ami most éppen nekem ajándékozza
magát. Ugyanis a valóságos birtoklás tökéletesen ingyenes. Ajándék. A
létezés ajándéka. Érte semmit sem kell tennem. Félnem sem kell, hisz el nem
veszíthetem.

Létezésünk lényegi világában csak a valóságos birtokviszony érvényesül.
Életünk leglényegibb szférája: emberi kapcsolataink.

Te az enyém vagy. Ezt kimondani létlényegi tévedés. Persze kimondható, de a
valós tartalma nulla. Az emberi közmegegyezés ugyan ismeri a gyermekem, a
szülőm, a házastársam stb. birtoklást jelző kifejezéseket és értelmezhetőek
is ebben a tulajdonviszony- tartományban, a valóság azonban egészen más.
Mert a gyermekeink nem a mieink. "Csak" ránk bízta őket a Létezés általunk
értelemmel kifürkészhetetlen titka, és mi ugyanolyan mértékig rábízattunk a
gyermekeinkre, mint ők mireánk. Az élet lényegi ismereteit, azt ugyanis,
hogy hogyan lehetünk boldogok, azt mi a gyermekemtől (gyermekeinktől) tanuljuk. Amiket ők tanulhatnak tőlünk, azok nagyon-nagyon fontosak, de teljesen lényegtelenek -
okossá, gazdaggá válhatnak általuk, de boldogokká nem. A házastársam sem az
enyém. És én sem vagyok az övé. Önként, szabadon vállalt kapcsolat, amely
addig él, amíg az önkéntessége élő valóság. Mihelyt egy emberi kapcsolatban
megjelenik a kényszer, megszűnik emberivé válni, meghal a szeretet lelke,
meghal a kapcsolat. Látszattá válik élő eleven valóság helyett.



flyt.köv..

A KAPCSOLATTEREMTÉS

Párkapcsolatot nem lehet teremteni.

Azok az emberi kapcsolatok, amelyekért tenni lehet, pl. munkatársi,
politikai, üzleti, szomszédi stb., azok nagyon fontos kapcsolatok az
életünkben, de természetüknél fogva valamilyen érdek által motiváltak.
Fontosak, de tökéletesen lényegtelenek. Ez azt jelenti, hogy általuk lehetek
gazdagabb, okosabb, jobb körülmények között élő, de sem boldogabb, sem
boldogtalanabb nem leszek. Csak az a lényeges életünkben, ami boldoggá tesz.
A többi lehet nagyon, nagyon fontos, de teljesen lényegtelen.

A párkapcsolat lényegi kapcsolat.

Ami életünkben lényegi, arra nem a fontos világ törvényei vonatkoznak, hanem
a valóság törvényei. Mi a fontos világ törvényeit tanultuk, ez a
szocializáltságunk tárgya. A valós világ törvényeit nem tanultuk, de nem is
kell, mert azt a szívünkben hordjuk. A fontos világ törvényeit ismerjük, és
úgy tűnik, hogy azok az egyedüli törvények. Ezek szerint is rendezzük be az
életünket, és nem értjük miért nem működik. A szívünkben hordott valóság
törvényei fel-felbukkannak, de annyira képtelennek tűnnek, hogy
elhallgattatjuk, figyelmen kívül hagyjuk őket. Nem hisszük, hogy csak a
valós világ törvényeit követve lehetünk boldogok, mert mást tanultunk, mást
mond mindenki, más tanácsokat olvasunk, sőt a lelki élet tanácsadói is
sokszor, sőt legtöbbször a fontos világ törvényeinek megtartásában, annak
módszertanának követésében látják a boldogság elérhetőségét. Követjük, és
nem vagyunk boldogok.

Vizsgáljuk meg, milyen törvényeket ismerünk és követünk - boldogtalanul, és
milyen törvények élnek a valóságban, amelyekről ritkán, vagy sohasem
hallunk, de ott van a szívünk mélyén, amelyet követve boldogok lehetnénk.

1. Az első és legfontosabb törvény, amit belénk sulykoltak a következő:
Ahhoz, hogy bármit elérj, tenned kell. És ez így igaz. Ha művelt akarok
lenni, tanulnom kell, hogy pénzem legyen, azért dolgoznom kell, ha házat
akarok, azt fel kell építeni, ha el akarok jutni valahová, akkor mennem kell
stb. Ennek a törvénynek a módszertana: ki kell tűznöm a célt, számba kell
vennem a ráfordítandó időt és energiát, az eléréséhez szükséges eszközöket,
lépésről lépésre meg kell terveznem a célhoz vezető utat, a váratlanul
fellépő akadályokat le kell küzdenem stb. Ismerjük. Nincs is ezzel semmi
baj. A probléma akkor kezdődik, ha ezt a törvényt és a módszertanát életünk
lényegi szférájában akarjuk érvényesíteni. Természetesnek tűnik, ugyanis
folyamatosan azt sugallják, ha elérem a célomat, akkor boldog leszek. És
elértem a célomat, a kemény munkával szerzett pénzen lakást vettem, és nem
vagyok boldog, évek hosszú tanulása után megkaptam a diplomámat, műveltebb
lettem, de nem boldog. És voltak boldog pillanataink pénz és műveltség
nélkül.


folyt. köv..

Voltak boldog pillanatok, és nem kellett semmit sem tennem érte:
megérintette a szívemet egy kis virág szépsége, egy naplemente, a havasok
megrendítő látványa, egy kisbaba mosolya, egy arc ... és a szerelem csodája.
A boldog pillanatok jöttek, nem kellett értük semmit sem tenni. Hogyan
lehetséges ez?

Ahhoz, hogy elérjek valamit, kell, hogy legyen elképzelésem arról, hogy mit
akarok elérni, és hogyan. Az elképzelés nem valóság, az "a még nincs, de
lehet", azaz a jövő tartománya. Ha az elképzelésemet nem tudom, vagy nem úgy
tudom megvalósítani, ahogyan azt elterveztem, akkor azt kudarcként élem meg,
elkeserít. Ha sikeresen megvalósítottam, örülök, ám az idő megy tovább, és
azonnal új terv fogan meg a fejemben, és annak megvalósítására irányulnak
erőfeszítéseim.

A valóság van. A valóság nem lesz. És ami van, azt nem kell elképzelni, nem
kell megvalósítani, mert van. A gyermekkora azért szép mindenkinek, mert még
nincsenek képei a valóságról, még minden új és felfedezésre vár. Az izgalmas
és gyönyörű valóságot érinti meg, aztán képet alkot, és a kép marad. A kép
bezár. Már van képe róla, ismeri. A valóság elveszett. Mert a valóság és
köztünk, éppen az elképzelések állnak. A mi világunk a valósághiányos képek
halmaza. Olyan a világunk, amilyen képeket őrzünk magunkban. Mindannyian egy
másvilágban és nem a valóságban tengődünk, kivéve azon kegyelmi
pillanatokat, amikor valami csoda folytán rányílik a szemünk a valóságra -
és boldogok vagyunk. Aztán visszazuhanunk a gondolatszülte illúziók sivár
világába. A valóságot észre kell venni. A valóságot meg kell látni. A
valóság megpillantásához fel kell ébredni. Fel kell ébredni az elképzelések,
a "fontos világ" illúzió-álmából a valóságra. A valóság minden elképzelést
felülmúló csoda. A valóságot nem elképzelni kell, hanem éppen az
elképzelések elengedésével felfedezni. Nyitni kell. Az elképzeléseket, az
erőfeszítéseket hagyjuk életünk fontos dolgainak megvalósítására. Ott célt
érhetünk vele. De csak ott. Azt is tudjuk, hogy amit így értünk el, azt mind
el is fogjuk veszíteni. Minden fontos dolgot elveszítünk egyszer. Ha előbb
nem, a halálunkkor egész biztosan. Ugyan mit ér a diploma, vagy a vagyon a
halál árnyékában? A valóságot sohasem veszíthetjük el, mert az van. Az nem
volt, nem lesz, hanem van. Van. Elveszíthetetlenül.



folyt. köv...

2. A második törvény, amelyet ismerünk és követünk az, hogy az ember
megváltoztatható. A fontos világban erről szól a történelem. Megváltoztatni
a másik embert, hogy elérjük a céljainkat. A megváltoztatás eszköze az erő.
Felülkerekedni a másikon, hogy azt tegye, amit mi jónak látunk. Akkor is, ha
ő azt nem úgy látja. Minden emberi összeütközés forrása ez. Minden emberi
fájdalom innen forrásozik. Vagy nem akarja azt tenni a másik, amit szerintem
a jó, vagy arra kényszerítenek tennem, sőt gondolnom, amit mások jónak
látnak, de én nem tartom annak. Az emberiség történelme a folyamatos
megerőszakolások története. Az egyes ember története is ugyanez. A
megerőszakolt és megerőszakoló emberé. Eredménye csak a fájdalom. A remélt
eredmény, az, hogy a szándékaim szerint változik meg a másik, soha nem
valósul meg.


Miért? Mert figyelmen kívül hagytuk az ember létének lényegi sajátját, azt,
hogy az ember szabad. És aki szabad, az nem megváltoztatható, az
megváltozik. A változás csak és kizárólag az ő döntésétől függ. Erre nem
kényszeríthető. Sőt ha változásra akarják kényszeríteni, azaz meg akarják
változtatni, akkor ellenáll. Minden megváltoztatási törekvés, ha
eredményesnek látszik, csak kívülről az, belül a "megváltoztatott"
változatlan.

A valóság világának a törvénye a szabadság. A valóság nem ismer kényszert.
Nem ismer változtatást, csak változást.
A valóság világába nem az elképzeléseinkkel, hanem azok elengedésével, nem a
változtatással, hanem az elfogadással léphetünk.
A valóság világa a szeretet világa. A szeretet az egyetlen valóság.

Miért nem lehet párkapcsolatot teremteni?

Mert a párkapcsolat életünk lényegi, azaz valóságos világához tartozik.
Általa és benne valóban boldogok lehetünk. Nem lehet célul kitűzni, mert
lehetséges, hogy nem ez a boldogságunk útja. Ezért van oly sok
kapcsolatteremtő kudarc, mert ragaszkodunk ahhoz az elképzeléshez, hogy most
csak egy párkapcsolatban lehetünk boldogok, és e képbe zártan nem látjuk meg
a boldogságunkat, ami - és ez meglepőnek tűnhet, de így igaz - mindig
jelenvaló. Kevés szívszorítóbb látvány van annál, amikor a magányos ember
tétován keresi a párját. Ki nem élte meg az egyedüllét üresjáratú
kóborlásait, a "hátha találok valakit" meddő reménytelenségével? A magány
ürességébe zártan hiába, hogy egészségesek vagyunk, hiába, hogy hét ágra süt
a Nap, és harsog a tavasz, hiába, hogy boldog embereket, párokat látunk, a
szépség és mások öröme csak mégjobban mélyíti a fájdalmunkat. Próbálnánk
megszólítani a másikat, de nyelvünk nem engedelmeskedik, bénán és
tehetetlenül állunk, utáljuk gyávaságunkat. Tanácsokat kérünk, olvasunk
cikkeket, könyveket arról, hogyan teremtsünk kapcsolatot, ismerünk már
minden trükköt. és mégsem. Aztán valahogy erőt veszünk magunkon, igyekszünk
nagyon megfelelni a másik, a mások elvárásainak, nagyon akarunk, és az
eredmény ismét a kudarc. Még mélyebb a magány. Aztán egyszerre csak
váratlanul, amikor már nem is számítunk semmire, amikor már lemondtunk
arról, hogy valaha is lesz valaki az életünkben, amikor minden
erőfeszítésünk kudarcba fulladt, amikor a kudarcok sebe nyitottá tett,
akkor, látjuk meg a másikat. A csodát.

Mindenki, aki számít az életünkben, nem megtervezetten került oda, nem
célkitűzés és erőfeszítések eredményeképp van ott, hanem egyszerűen csak ott
találtuk a szívünkben, mintha mindig is ott lett volna.

Arra a kérdésre, hogy kit miért szeretünk, nem tudunk válaszolni. Azért,
mert szép? Van nála szebb. Mert okos? Van nála okosabb. Mert kedves? Van
nála kedvesebb. És hiába a válaszkísérletek, nem mondanak semmit. Nem tudjuk
azt, hogy miért szeretjük a másikat, csak szeretjük. És boldoggá tesz maga a
tény, hogy szerethetjük.
És mert szeretjük, látjuk. Látjuk annak, aki és olyannak amilyen. Csodának.


folyt. köv..

AZ EGYÜTTÉLÉS

A párkapcsolatok igazi próbája az együttélés. Csaknem mindenki visszasírja a
"régi szép időket", a kapcsolat kezdeti szakaszát, amikor még nagy volt a
lángolás, amikor gyönyörűség volt együtt lenni. Amikor a másik nélkül
töltött időt üresjáratnak érezték, és a másik hiánya szinte fájó volt. És
éppen ez, a hiány fájdalma, és az együttlét kiteljesítő csodája volt az, ami
arra késztette mindkettőjüket, hogy összekössék az életüket. Önként,
szabadon. Mert ha ilyen jó az a kevésnek érzett idő a másikkal, milyen jó
lesz, ha az együttlétet semmi sem korlátozza.

Az együttélés első szakasza, a "mézes hetek" beteljesíti a várakozásokat.
Véget ért egy út, a megérkezés öröme tölti el mindkettőjüket. Tudnak örülni
a másiknak. Odafigyelnek egymásra. Csodálatos az a folyamat, amelynek során
az eddig elkerülhetetlen szerepjátékok álruhái és álarcai lassan
szertefoszlanak, és mögöttük nyilvánvalóvá válik a másik igazi énje és arca.
Új, eddig még észre nem vett csodákat fedeznek fel a másikban: még nem
látott mozdulatokat, a fáradtság pillanatainak megkapó gyengeségeit, a
higiéné intimitásainak édességét, az alvó kedves ártatlan gyermekarcát.
Hihetetlen közelségbe kerülnek egymással.

Aztán elromlik valami. Lassan, szinte észrevétlenül. Már nem mindig
örömforrás a másik. Olykor teher. Kölcsönös értetlenségek teszik
lehetetlenné egy-egy élethelyzet tisztázását. Csalódások sokasága keserít. A
tudattalan harc a másikon való felülkerekedésért egyre élesebbé válik.
Kényszerhelyzetek sora teszi keserűvé a szabadságban fogant kapcsolatot
Láthatatlan kötelékek fűzik szorosra a két ember életét és a se veled, se
nélküled patthelyzetében tengődnek. Felbukkan olykor-olykor a gondolat, hogy
érdemes-e folytatni? Időnként a szeretet mélyben futó búvópatakja fel-feltör
a felszínre, és elmossa az akadályokat, aztán ismét eltűnik.

Mi történt? Mi változott? Mi az, amit nem tudunk? Van-e kiút?

A létezés törvénye a szeretet. Ám a létezés sokszínűsége ezt a törvényt
ezerszínűre bontja. A következőkben az emberi létezés és együttélés néhány
alapelvét vesszük szemügyre. Ezek megértése talán segít az olykor
kilátástalannak tűnő kapcsolat valós értelmezésében, és esélyt adhat az
együttélés ellentéteinek megoldásában.

1. Életünk minden történése, eseménye lehetőséget nyújt a bennünk
folyamatosan jelenlévő teljesség felismerésére, megélésére.

2. Ha nem jön létre a felismerés, akkor is előbbre visz. Tanít. Ha nem
okultunk, megismétlődik. Minden, ami körülöttünk történik egy-egy lépés
önmagunk, a teljesség felé.

3. Az emberi találkozások kiemelt fontosságú üzenetek az életünkben.

4. Minden ember, akivel találkozom, tükör, amelyben megpillanthatom
addig nem ismert arcomat.

5. A számomra ismeretlen vonásaim azok az emberi magatartásformák,
amelyeket egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen tudok elviselni a másik
emberben. Minden, ami zavar a másikban, az a bennem fel nem ismert,
tudomásul nem vett, letagadott személyiség jellemzőm. Vakok vagyunk önmagunk
"rossz" tulajdonságaira.

6. Ha bármiért is elítélek másokat, magamat ítélem meg. Az, amiért
elítélem őket, bennem is jelenlévő és intenzíven, tudattalanul ható erő.

7. Amikor a másik számomra elviselhetetlen tulajdonságait elfogadom,
akkor fogadtam el magamban az eddig fel nem ismert és elutasított
tulajdonságaimat. Ettől kezdve már nem az irányít engem, hanem én irányítom
azt.

8. Egy kapcsolatban csak az tekinti tulajdonának a másikat, aki nem
adta oda magát a másiknak. Az alapállása nem az "én a tied vagyok", hanem
"te az enyém vagy". Másképpen kifejezve: nem szereti a másikat.

9. Egy kapcsolatban, aki a dominanciára törekszik, azaz felül akar
kerekedni a másikon, irányítani akarja őt, az a saját gyengeségéről, mélyen
rejlő önbizalomhiányáról tesz tanúságot. Aki valóban erős, az nem törekszik
irányításra, mert úgyis ő irányít, ami annyit jelent, hogy őrködik
mindkettőjük szabadságán.

10. A párkapcsolatban nincs olyan, hogy "megengedem" a másiknak, hogy ezt
és ezt tegye. Ahol engedélyt ad az egyik fél a másiknak, az nem
párkapcsolat, nem önkéntes, mellérendelő viszony, hanem úr és szolga
viszony, amiben lehet élni, de nem érdemes.

11. Életünkben minden kényszer látszólagos. Nekünk embereknek sohasem kell
semmit sem megtennünk. Szabadságunk lehetővé teszi, hogy akár az életünk
árán is ellenálljunk a kényszernek.

12. A szabadság felé megtett első lépés, hogy nem tesszük meg azt, amit nem
akarunk megtenni.

A párkapcsolati együttélés sorsfeladat. Önkéntes, szabad vállalásból fakadó
kölcsönös odaadottság, az emberi kiteljesedés lehetőségének egyik fóruma.

A találkozás, az egymásra találás, az egész személyiséget átható megindulás,
a kölcsönös szándék arra, hogy összekössék az életüket, az, az egész
létezés-univerzumot láthatatlanul átszövő szeretetháló gyengéd érintése,
ahol a tudatosság csak ennek a létajándéknak az elfogadását illető döntésben
nyilvánul meg.


folyt. köv...

Nem véletlen, hogy kivel kötöttük össze az életünket. Mindig arra az emberre
találtunk rá,

- aki a legteljesebb boldogság megélésének lehetőségét nyújtja számunkra,

- aki tükörként napról napra, pillanatról pillanatra megmutatja
ismert és ismeretlen arcomat,

- aki szabad, és ezáltal megtanít szabadnak lennem, és megtanít
tisztelni a másik szabadságát,

- akiben a létezés egészét láthatom, a létezés gyönyörűségét és a
számomra gyötrő mozzanatait,

- akinek elfogadásával az engem kínzó létmozzanatok mögött
megláthatom ezek szentségét,

- akit, ha elutasítok, a Mindenséget utasítom el,

- akinek a szeméből a Mindenség néz rám,

- akit, ha érintek, a Mindenséget érintem, és

- akit, ha ölelek, a Mindenséget ölelem a szívemre,

- akivel, ha egyesülök, a Mindenséggel leszek egy, ráébredve és
megélve a létezés misztériumát, azt, hogy a létezés egység, és minden, ami
ennek az ellenkezőjének látszik, csak káprázat, illúzió.

Az együttélés kölcsönösség. Nem elég, ha csak az egyik fél akarja. Az
együttélés nemcsak akkor szűnik meg, ha mindkét vagy bármelyik fél úgy dönt,
hogy nem folytatja tovább, hanem akkor is, amikor bármelyik figyelmen kívül
hagyja a létezés alaptörvényét, a szeretetet. Az együttélésből egymás mellet
élés lesz,

- ha figyelmen kívül hagyom azt, hogy ez csak önkéntes lehet,

- ha bármilyen kényszert alkalmazok az együttélés fenntartására,

- ha parancsolok a másiknak,

- ha engedély adok a másiknak,

- ha számon kérem a másikat,

- ha nem önként, hanem kényszerből élek a másikkal,

- ha engedek az erőszaknak,

- ha a másik parancsát teljesítem,

- ha természetesnek tekintem, hogy a másik engedélyezhet,

- ha hagyom, hogy számon kérjenek,

- ha a félelem az, ami "együtt" tart.

Tudjuk, hogy létünk a másoknak való odaadottságban teljesedik ki. Tudjuk,
hogy ehhez túl kell lépnünk vélt önmagunk, az egónk határait, melynek
drótkerítése a félelmeinkből szövődik. Törékeny és vergődő szívünk,
gyengeségünk, elesettségünk az az erő, mely végül is arra késztet, hogy
adjunk fel minden erőlködést, és merjük átengedni magunkat elengedve mindent
a Szeretetnek.

folyt.köv...

Jobbágy Károly: Tanítás

Aki szeret,
annak
varrd fel a szakadt gombját,
mert könnyen
meglehet,
hogy felvarrja más.

Aki szeret,
annak
hallgasd meg baját, gondját,
mert könnyen
meglehet,
hogy meghallgatja más.

Aki szeret,
azzal
sose légy morc, goromba,
mert könnyen
meglehet,
hogy rámosolyog más.

Aki szeret,
szeresd!
s öleld meg naponta!
mert könnyen
meglehet,
hogy megöleli más.

És akkor
- hidd el! -
nem ö a hibás.

Életjáték


Szellemi törvények.

A legkülönbözőbb kultúrákban voltak Mesterek, akik ezekről a szellemi törvényekről átörökítették tudásukat az utókorra. Itt az idő, hogy ezt az örökséget magunkhoz vegyük, elrendezzük, és életünket hozzáigazítsuk. Mihelyt felismerem ezeket a törvényeket, szolgálni fognak engem, segítenek, hogy a megfelelő időben tegyem, amit tenni kell, és teljes életet élhessek.

Ha az ember boldog, ne akarjon még boldogabb lenni.
Theodor Fontane

Hibáink mindig hűek maradnak hozzánk,
jó tulajdonságaink meg-megcsalnak bennünket.
Marie von Ebner-Eschenbach

Az életjáték

A legtöbb ember harcnak fogja fel az életet, holott játékról van szó, ám egy olyan játékról, amelyet a szellemi törvények ismerete nélkül nem lehet eredményesen játszani.
Ebben a játékban az Egész elszakíthatatlan részeként ismerhetem fel magam, ugyanakkor arra is lehetőségem van, hogy önmagamat mint „Én”-t ismerjem meg, amely az Egésztől elszakítva létezik. Ez esetben mint „ego” élem meg magam, megláthatom tükörképem az Egészben, felfedezhetem Igaz Valómat mint az Egész részét. Amit visszatükrözök, amit kibontok és újra felfedezek, az az én tudatom, az én Igaz Valóm, melyet bármely tetszőleges pontra koncentrálhatok, de ki is tágíthatom, mindent átfoghatok vele, engedhetem, hogy mélyre süllyedjen vagy a legnagyobb magasságokba emelkedjen: én vagyok a teremtő.
Én vagyok a kezdet és a cél, és azért játszom ezt a játékot, hogy megéljem az élet kalandját. Minden élet az Egy játéka önmagával.
Önként léptem át a „születés kapuját”, és léptem be ebbe a világba, hogy részt vegyek az életjátékban. Ez a játék az én örömömet szolgálja, lehetőséget nyújt ahhoz, hogy Igaz Valóm tökéletességét megéljem, hogy azzá legyek, aki vagyok, és mindig is voltam. Ez a játék alkalmat kínál arra, hogy emlékezzem.



folyt. köv...


UI:

HANG – Hogyan tud mindent Isten?


Kérdező:
1. Mit tegyek a romboló energiáimmal?
2. Van megtérés jóvátétel nélkül?
3. Isten nem tud mindent?
HANG: "Drága Gyermekem!
Örülök, hogy használod az eszedet. Csak az lehet tanítványom, aki vállalja, hogy állapotszerű tanulóm legyen. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogy minden bennetek felmerülő kérdésre keresitek az értelmet megnyugtató választ.
1. Nincsenek romboló energiák! Csak rombolásra is felhasználható energiák vannak. A SZÉL házakat is tud romba dönteni és malmokat is tud hajtani. Nem a SZÉL-en múlik, hogy mire használódik fel ereje!
Amit te romboló energiának nevezel, az olyan kísértés, amely legyőzhető az Én erőmmel. Az Én erőm a te erőd is, ha hiszed, hogy benned élek.
Van olyan, hogy megengedem gyengeséged miatti bukdácsolásaidat. Ezeket azért engedem meg, hogy túlságosan el ne bízd magadat. Azt viszont soha nem engedem meg, hogy erődön felüli, tehát Tőlem teljesen elfordító ártó erő hatása alá kerülj.
Meg kell tanulnotok, hogy a Földön örök újrakezdők vagytok! Meg kell tanulnotok, hogy Én a remény föl nem adását értékelem a legjobban abban a harcban, amelyet Értem, és gyakran ellenetek kell megharcolnotok! Amíg hiszel abban, hogy te a Győztes oldalán állsz, még akkor is, ha bukdácsolsz, addig tudok benned élni!
2. A végső megoldás szempontjából teljesen mindegy, hogy ki mikor gyógyult meg. A lényeg, hogy egészséges lett! Az természetes, hogy minél előbb áll be ez a gyógyulás, tehát a megtérés, annál hamarább nyeri el az illető a szívbékét, tehát a Földön elérhető legnagyobb boldogságot. De a végső állapot elérése szempontjából a földi életnek bármelyik pillanatában megvalósítható ez.
Nincs szó tehát sem jóvátételről, sem érdemgyűjtésről. Megtérésről van szó olyankor, amikor újjászületésről van szó. E nélkül nincs Mennyország senki számára. E pillanattól kezdve van Mennyország, tehát boldogság, tehát egészség annak számára, aki megtért, aki elfogadott Engem Urának, Megszabadítójának! Megbocsátásról sincs szó a szó legszorosabb értelmében! A megbocsátás elfogadásáról van szó!
Bennem az irgalmas Isten, az Isten irgalma jelent meg közöttetek! Aki Engem befogad, az az örök Megbocsátót fogadja be magába!
3. Isten mindentudásával kapcsolatban tisztáznom kell bizonyos fogalmakat. Minden csak az lehet, ami van! Az erkölcsi rendben a ROSSZ az nem valami, hanem a jó hiánya. Isten tud a jó hiányáról is, de nem a hiányt tudja! Ha tudná, akkor Ő okozná, mert ami van, az azért van, mert Ő benne van létbentartó módon. Bennetek boldogító módon csak lehetőségként van az Isten. Tehát úgy, hogy lehettek boldogok, ha akartok boldogok lenni úgy, ahogy Ő, mint SZERETET van!
Isten előtt tehát semmi sincs elrejtve, és még az összes lehetőségekről is tud. Ezek a lehetőségek, ha realizálódnak, akkor nem Benne realizálódnak, hanem benne, mint lehetőségek megszűnnek! Bennetek realizálódnak!
Ezáltal Isten nem lesz kevesebb. Amint a Napban mindaddig megvan a lehetőség a világításra, amíg sötét van. De mihelyt világíthat a sötétben úgy, hogy a sötétet, mint a fény hiányát megszűntetheti, a sötétben történik meg a változás. Isten a lehetőséget nem tartja létben akkor sem, ha tud róla. Ezt fogalmaztam meg az előbb, amikor azt mondottam, hogy Isten tud a hiányról, de nem tudja a hiányt. Mert amit Isten tud, azt akarja is! Amit pedig akar, az mindig van! Amikor a Getszemáni kertben azt mondottam, hogy " ...ne úgy legyen, ahogy Én akarom, hanem úgy, ahogy Te!", akkor azt a szándékomat fejeztem ki, hogy ne rögzüljön Bennem a hiány! Aki ember, abban csak akkor nem rögzül a hiány, ha ellene mond ennek a lehetőségnek! A rosszat, mint hiányt, nem kell soha szándékolni. Mint lehetőség van e nélkül is. A jót viszont mindig szándékolni kell, mert e nélkül csak lehetőség, tehát a valóságban nemlétező marad!
Isten mindentudása abszolút értelemben éppen annyira képtelenség, mint a mindenhatósága. Nem tudja sem megsokszorozni, sem megszüntetni Önmagát, mert Istenben nincs hiány! De tudja, hogy Ő is lehet hiány! Lehet hiány, sőt az is az elkárhozottakban, és bizonyos értelemben a boldogtalanokban is. Azért bizonyos értelemben, mert a kárhozottakban az ő rossz akaratuk miatt, mint hiány rögzült az Isten, míg sok boldogtalanban - és ez csak a Földön lehetséges - a jó akaratuk ellenére, a tévedésük miatt, a helytelen látásuk és gondolkodásuk következménye miatt hiány az Isten.
Nagyon szeretlek, és megáldalak a
TISZTÁNLÁTÁS LELKÉVEL!"

Mit jelent egy élet?

Egy élet az általam lakott test fennmaradásának időtartama, az én öröklétem egy kis szakasza, egyetlen iskolai nap az élet iskolájában. Egy ilyen élet végén kioldom magam - a tudatomat - ebből a testből, és hazatérek, hogy tapasztalataimat feldolgozzam, hogy „a házi feladatomat” elkészítsem, és felkészüljek újabb tapasztalatokra - egy „új" életre egy újabb testben...


Mi az élet értelme?

Az élet értelme abban rejlik, hogy Igaz Valóm tökéletességét egyre tökéletesebben fejezzem ki, hogy mindig öntudatosan éljek, az élet teljességét engedjem önmagamon keresztül áramolni, és ekképpen valóban beteljesítsem a pillanatot. Az élet értelme az evolúció, azaz a kibontakozás, amely a beteljesüléshez vezet.
Az élet egyetlen értelme a tapasztalatszerzés, amelyből felismerések születnek - ez az egyetlen, amit az életemből magammal vihetek, mivel mezítelenül jöttem, és mezítelenül is fogok távozni.
Mindaz, amivel itt rendelkezem, azt kölcsönkapom az élettől, melyet előbb vagy utóbb, legkésőbb ezen életem végén vissza kell adnom.
Élni tehát annyit jelent: tanulni. Egyikünk sem „lóghat" az „élet iskolájából". A feladatom azonban nemcsak a tanulás, hanem az is, hogy amit megtanultam, azt éljem is. Nem holt tudást kell gyűjtögetni, hanem a tudatomat kell kitágítani - s ezzel együtt önmagamat - egészen addig, míg ismét mindent átfogóvá válok. Ez azonban csak akkor sikerül, ha a tanultakat harmóniába hozom az élettel. Amennyiben kudarcot vallok, szembe találom magam a sorssal. Létmegbízatásunk így hangzik: „Legyetek tökéletesek, miképpen tökéletes a ti Atyátok az égben!” Mihelyt keresni kezdek, az Úton vagyok: „Keressetek és találtok!"
Az élet individuális értelme az, hogy felismerjem és beteljesítsem életem feladatát. Fel kell ismernem, hogy én magam vagyok a legfőbb feladat.

Életem értelmét azonban csak akkor tudom beteljesíteni, ha felismerem, hogy mi az.
Az életjátékot is adott szabályok szerint játsszuk. Valami olyasmi ez, mint a közlekedés. Ha jogosítvány nélkül vezetem az autóm, előbb vagy utóbb kellemetlenségem származik belőle. Megsértem a szabályokat, és ezért felelősségre vonnak. Ráadásul balesetet is okozhatok, azaz diszharmóniát az életben. Azért fontos elvégezni az autósiskolát, hogy megtanuljuk, hogyan tudunk valóban úrrá lenni az autónkon (azaz önmagunkon).
Az autósiskolában kezdetben elméletet tanulok - a közlekedési szabályokat. Hasonlóképpen meg kellene tanulnunk a szellemi törvényeket, mielőtt birtokba vennénk önmagunkat, és akcióba lépnénk. Ezután kerül sor a gyakorlati oktatásra, az autóvezetési órákra. Itt megtanulom, hogyan kell ráhangolódnom a szellemi törvényekre, hogyan kell a felismeréseket a gyakorlati életben megvalósítani, és hogyan kell mások jogait figyelembe venni. Kezdetben mindez meglehetősen bonyolultnak tűnik, ám hamarosan rutinná válik.
Amikor aztán már valóban tudok autót vezetni, azaz tisztába jöttem önvalómmal, az élet már valóban játék. Egyre ritkábban lesznek balesetek összeütközések és diszharmónia -, míg végül tökéletesen balesetmentesen fogok tudni vezetni, és az élet csupa játék lesz, az autóvezetés igazi élvezet.
Autót azonban csak akkor tudok vezetni, ha már beszálltam, ha elindultam a befelé vezető úton, ha eggyé váltam az önvalómmal. Akkor kezdődik csak az igazi élet, az élet mint játék, a lét könnyedsége.


folyt. köv...

Az életjátékot szigorú szabályok szerint játsszák, mely szabályokat szellemi törvényeknek nevezünk. Ez egy olyan játék, melynek szabályait csak játék közben ismerhetjük meg. Az élet minden játékszere és minden lépése lehetőséget nyújt arra, hogy egy újabb szabályt megtapasztaljak, ám csak akkor, ha betartom a már megismert szabályokat.
Ameddig élek, kénytelen vagyok együtt játszani, ám én döntöm el, hogy játékos avagy báb akarok-e lenni. Amint kinyitottam a játékban egy ajtót, azaz egy problémát, tehát egy életfeladatot megoldottam, eljutok a következő ponthoz, ahol ismét léphetek egyet.
Az élet gyakran játszik „Ki nevet a végén?" játékot.
Az élet gyakran játszik „karrier" játékot is.
Megpályázok egy jobb állást, alaposan felkészülök rá, és megkapom a kívánt helyet. Továbbképzem magam esti tanfolyamokon, szakember leszek, teamvezető, majd végül igazgató, minden, mert „valaki akarok lenni". Egyszer aztán rádöbbenek, hogy ez a karrier sehová nem vezet - nem értem célba, csak valaminek a végére jutottam, és felismerem: amit valóban kerestem, az nem más, mint az önértékelés és az öntudat.

Az élet gyakori játéka a „monopoly".
Agyondolgozom magam, életem első felében feláldozom az egészségem, csak hogy minél több pénzt keressek. Öröklakást szerzek, saját házat, saját céget, részvényeket stb., és életem második felében mindezt a pénzt ismét kiadom csak azért, hogy egészségem visszanyerjem - többnyire hiába. Ráadásul rá kell jönnöm, hogy én szolgálom a vagyont, nem pedig az engem, és felismerem: mindazt, amit birtokolok, csupán kölcsönkaptam az élettől, semmit nem tudok magammal vinni.

Mindaddig, amíg részt veszek az életjátékban, tehát én magam is lépek, ha rám kerül a sor, az élet is megteszi a maga következő lépését. Ám ha én nem lépek többet, akkor az élet sem lép, és a folyam megáll. Mihelyt leragadok valami, egy ember vagy egy helyzet mellett, zökken a játék. Ekkor szükségessé válik egy életlecke, én megkapom az élettől a „korrepetálást”. Ha egy vesztes játszmát tovább játszom, mert az számomra kényelmesebb, vagy legalábbis úgy tűnik, ugyancsak elveszítem önmagam, hiszen valójában azért játszom, hogy bölcsebbé váljak, és a szeretet terén pluszpontokat gyűjtsek. E játék kulcsa ugyanis a szeretet, és a bölcsesség segítségével ismerem fel, hogyan kell ezt a kulcsot értelmesen használni. A szeretet és a bölcsesség minden ajtót megnyit nekem ebben az életjátékban.
Mihelyt felismeri az ember, hogy az élet játék, nem panaszkodhat többé nehézségekre, gondokra, bajokra, hiszen éppen ez a játék értelme. Ha a partnerem egy sakkjátszmában vagy egy teniszmérkőzésen jót lép, illetve jót üt, nem panaszkodom, hiszen éppen ez motivál engem abban, hogy a játék során a legtöbbet hozzam ki önmagamból. Ha nincs jó partnerem, a játék hamarosan unalmassá válik. Ha mindig csak nyernénk, és soha senki nem követelne tőlünk semmit, képességeink hamarosan megkopnának, és végül csődöt mondanánk. Éppen az késztet engem nagyobb teljesítményre, amikor partnerem keményen megüti a labdát, vagy meglepő lépéssel áll elő. Az életben a „probléma" ugyanezt a célt szolgálja. Minden megoldott probléma újabb felismeréshez segít hozzá, melynek segítségével eggyel továbbléphetek a játékban.


folyt. köv...

Igazi önismeret csak áldozatok árán lehetséges: mindazt feláldozom, ami nem tartozik Igaz Valómhoz, önvalómhoz, s végül így leszek végre önmagam. Csak midőn a mag lemond arról, hogy az maradjon, ami, akkor lehet belőle az, aminek lennie kell: egy növény. Csak mikor a báb elhal, születik meg a pillangó. Az életjáték állandó transzformáción alapul, amely csak elengedéssel és odaadással lehetséges.
Ameddig játszom, hajt a vágy. Keresésben vagyok - keresem önmagam. Az életjátéknak ugyanis egyetlen értelme van: hogy hozzásegítsen valós létem titkának felfedéséhez. Elég, ha benső vágyamra hagyatkozom, s az elvezeti a lelkemet saját tökéletességem tudatához, vissza az örök egységbe.
Végtelen sok út vezet el ehhez az egységhez. Hiszen végső soron minden út ide vezet, akár egyenesen, akár kerülővel. Ám én határozom meg, hogy mely úton haladok leggyorsabban, legbiztosabban vagy legkényelmesebben. Miként én határozom meg azt is, mikor indulok el rajta, és milyen léptekkel haladok végig rajta. Ekképpen teremtem meg saját magam számára egyedi és egyszeri sorsomat, azt az „egyenruhát”, amelyet én magam teremtettem meg saját magam számára. Én csináltam, nekem is kell viselnem, és csak én tudok rajta változtatni, ezt azonban életem bármely pillanatában megtehetem.
Én vagyok a teremtő. Mindannyian részei vagyunk a Teremtésnek mint teremtők, közreműködünk az élet, a sors és a Teremtés alakításában.

A halál is csupán átmenet a játék egy másik szintjére. Egy kört lejátszottam, kiértékelem a megszerzett tapasztalatokat, és felkészülök a következő körre. Így a halálban az élet megkoronázást ismerem fel, és könnyedén elviselem mindazt, ami ennél jelentéktelenebb. Felismerem, hogy a nyereség vagy a veszteség „mind-egy”, és feltétel nélkül igent mondok az életre. Felismerem azokat a lépéseket, amelyek az életjátékban mindig azonosak:

- életfeladatom felismerése
- a pillanat beteljesítése
- felismerések, azaz igaz kincsek gyűjtése
- önmegvalósítás
- embertársaim és a Teremtés segítője lenni
- felismerni, hogy a halál az élet megkoronázása

Így leszek egyre jobb játékos ebben az életjátékban, és egyre többet és többet fogok tudni segíteni másoknak, hogy hamarabb célba érjenek. A játék ugyanis csak akkor ér véget, amikor valamennyi játékos célba ér. Ám teljesen mindegy, mely játékot játssza éppen az élet, számomra mindig ajándék lesz, felismeréshez juttat, s ez az egyetlen, amit valóban magammal vihetek. A legszebb felismerés pedig: „az életjátékban tanulhatok, és teljessé válhatok”.


Az életjáték olyan, mint egy filmrendezés.
Mi vagyunk a rendező, a főszereplő, előre megtervezzük a részleteket, és forgatás közben változtatunk kedvünkre.
A néző: Isten. Ő fogja értékelni a filmünket, esetleg bukásra ítélni, vagy Ő fog Oscar díjat adni érte.
Érdekes lesz, amikor újra visszanézzük életfilmünket szinte kívülállóként,
újra látjuk szenvedéseinket, boldogságunkat, szerelmeinket, örömünket, a becsapásokat, be nem váltott ígéreteket, segítéseket, és mindent, ami életfilmünk megalapozó történése volt, és ekkor fogunk sok olyan dolgot is megérteni, amit földi ésszel „forgatáskor” nem értettünk meg.
Érdekes vetítés lesz az biztos, és tanulságos!


Figyelj legbensőbb énedre! Hisz ott van a jó forrása,
amely újra meg újra feltörni kész, amint utána ásol.
Marcus Aurelius

Aki igazán szeret, mindenben Istent szereti,
és mindenben megtalálja Istent.
Eckhart mester


folyt. köv..

Az ego avagy az Én illúziója
Mit gondolsz, ki vagy te?


Kezdetben a lét egy darabkája voltál, s hogy megtapasztald, ki vagy, az egyetlen tudat individualizált részévé váltál. Önként vállaltad, hogy a születés kapuján keresztülhaladva, belépsz egy emberi létbe, és részt veszel az életjátékban. Választásod, hogy ember leszel, egyben azt is jelentette, hogy felveszed a tudatos emberi gondolkodást. Most azonban eljött az idő, hogy bevégezzük a dualitás-kísérletet, amely itt a Földön zajlik.
Ezt a dualitásjátékot végtelen hosszú idővel ezelőtt kezdted el. Minden, e Földön eltöltött életet abban az illúzióban éltél le, hogy el vagy szakítva az Egésztől. Magadat egóként tapasztaltad meg. Elfelejtetted, hogy az élet játék, melyet a te örömödre alkottak meg, és most azt hiszed, te magad vagy a tested. Test, értelem, érzület azonban csak eszköz a kezedben, amelyek hozzásegítenek az észleléshez, a cselekvéshez. Te vagy azonban az, aki ezeket az eszközöket használja és kézben tartja. Te az vagy, aki léte legmélyén mindent tud.
Ez a részed a te Igaz Valód, sem testeddel, sem gondolataiddal, sem érzéseiddel s még csak az élettel sem azonos. Az életjáték értelme éppen az, hogy felfedezd ezt az Igaz Valót. Ez az egyetlen igazán fontos felfedezés, melyet ebben az életben megtehetsz. Ez ugyanis a kulcs ahhoz, hogy az emberi létezést értelemmel töltsük meg. Ha felismerted Igaz Valódat, akkor megismerted Istent, és keresésed végére értél, célba jutottál.
Akkor már nincs szükséged a kis énre, az egóra, amely ahhoz kellett, hogy a testet, az életet és a gondolkodást égy individuális, a benne lakozó tudat hordozója köré koncentrálja. Ez a kis én ettől kezdve már csak akadályoz téged a további transzformációk útján.

Az ego időszaka lejár. Mostantól azzal a felismeréssel élsz, hogy valódi lényed nem más, mint az egyetlen, mindent átfogó tudat individualizált, ám többé már nem elszakított része. Igaz Valód szerint tehát halhatatlan vagy és tökéletes.
Alapvető tévedésed abban a hiedelmedben rejlik, hogy te vagy te. Mindaddig, amíg ez a tévedés fennáll, tökéletességre törekszel, dolgoznod kell magadon. Mindaddig kívánságaid, vágyaid vannak, melyek elkerülhetetlenül szenvedéshez vezetnek. Vagy nem teljesülnek be vágyaid, és akkor azért szenvedsz, vagy, ami még rosszabb, vágyad valóra válik, s akkor fogsz csak igazán szenvedni, mert kívánságod teljesülése nem fogja csitítani vágyadat, amely valójában nem más, mint Igaz Valód utáni vágyakozásod.

folyt. köv..

Amint kapcsolatba lépsz Igaz Valóddal, és egyre inkább ebből az Igaz Valóból élsz, egód fenyegetve fogja érezni magát, mert szeretné az elkülönültség illúzióját fenntartani. Olyan érzéseket sugall neked, hogy a többieknél jobb vagy rosszabb vagy, és ezzel elkülönít téged tőlük. Mihelyt azonban átléped és legyőzöd ezt az elkülönültséget, jelentős változásokat fogsz megélni.
Ám bölcsen kell cselekedned. Ne harcolj az ego ellen, hanem tedd barátoddá! Legjobb barátod lehet, hiszen alapjában véve kezdettől fogva az volt. Egód volt ugyanis az, aki jó tanárként újra meg újra megkísértett, hogy világos és határozott döntésekre sarkalljon. Ekképpen segített hozzá, hogy eljuss oda, ahol most vagy.
Maradj továbbra is barátja, sőt mélyítsd el barátságotokat. Ekképpen ugyanis segítségedre lehet az utolsó lépés megtételében: hogy eltalálj önmagadhoz, és ezáltal mostantól kezdve Igaz Valódként élhess. Hívd meg egódat egy szellemi társalgásra, beszélgessetek el egymással, mint barát a baráttal. Mondd el neki, hogy az elkövetkezendő változások egyáltalán nem jelentik az ő végét. Segítsd hozzá, hogy felismerje igaz természetét, ami nem más, mint az egyetlen tudat individualizált része.
Segíts neki felismerni, hogy ő is része Istennek, aki sokság-ként jelenítette meg magát, hogy az életjátékban részt vegyen, hogy önmagát a maga teljességében megélje.
Mihelyt egód megszabadul félelmétől, és igaz isteni természetét felismeri, őszinte barátod lesz, aki örömmel segít, hogy az utolsó lépést megtehesd: hogy eljuthass önmagadhoz, a lét egységébe, hogy akként élhess, aki valójában vagy.

Az egó-nál megtapasztalható a Test – lélek – szellem – Tudat kapcsolata.

A közömbösség a lélek bénultsága, idő előtti halál.
Anton Csehov

Senki nem lehet olyan szegény,
hogy ne tudna jót tenni embertársaival.
Paul Claudet


folyt. köv....

Ki vagyok én?


Amikor belenézek a tükörbe, egy testet látok, és azt mondhatom: „ez az én testem". Csakhogy ki mondja ezt? A testben lennie kell valakinek, aki így szól: „ez az én testem".
A test anyag. Az anyag nem tud gondolkodni, nem tud érezni, nem tud emlékezni, erre csak a tudat képes. Én azonban tudok gondolkodni, érezni és emlékezni, vágyom saját tökéletességemre. Tehát tudat vagyok. Nem a test vagyok, nem az értelem, nem a lélek és nem is a tudattalan. Nem az a név vagyok, melyet viselek, és nem is az a szerep, amelyet eljátszom. Én a tökéletes halhatatlan tudat vagyok. Része vagyok az egyetlen, mindent átfogó tudatnak. Mindig is voltam, mindig is leszek, mert VAGYOK! Az egységből jövök, és a sokságon át úton vagyok vissza az egységbe.
Miután felismertem, ki vagyok, természetesen fel kell tennem a kérdést: „Miért vagyok?" „Miért vagyok olyan, amilyen vagyok?" „Miért vagyok itt?" „Mi a feladatom, és hogyan teljesítem ezt a feladatot?" „Milyen utak vannak, és mi a cél?"

Valamikor rátalálok magamban a válaszra: „Ember, ismerd meg önmagad, és megismered Istent!"
Ebből a válaszból felismerem magát a feladatot is: „Légy önmagad!" Ez pedig azt jelenti, hogy a régi túlhaladott viselkedésmintákat tudatosítom és megszüntetem, ezzel egyidejűleg új viselkedésmintákat hozok létre, és ezeket szokássá teszem. Míg korábban ítéltem és elítéltem, most önmagamnak is, másoknak is megbocsátok. Szabaddá válok, és elengedem mindazt, ami már valójában nem tartozik hozzám.

És újabb kérdések merülnek fel. Milyennek kellene lennem? Milyennek teremtettem? Milyen gyengéim vannak? Hogyan tudom gyengéimet legjobban leküzdeni? Milyen erősségeim vannak? Hogyan tudom őket a legjobban az egész hasznára szolgálatba állítani? Először ugyanis szolgálnom kell ahhoz, hogy a jutalmam megkapjam.
Mihez ragaszkodom még, mit kellene elengednem? Mi akadályoz meg abban, hogy valóban önmagam legyek? Szokás? Meggondolatlanság? Félelem? Hiányos motiváció? Tudatlanság? Hogyan tudom felgyorsítani szellemi fejlődésemet? Hogyan tudom felvenni a kapcsolatot a mindent átfogó tudattal, Istennel?
Isten kegyelme állandó esőként hullik a világra. A legtöbb ember azonban nem részesül ebben a kegyelemben, hiszen tudata még csak lefelé nyitott, az anyag felé. Így aztán az embernek legelőbb is meg kell nyitnia tudatát a felső világok felé, hogy Isten kegyelmében részesülhessen. Második feladata pedig, hogy tudatát állandóan tágítsa, ekképpen egyre több és több kegyelmet fogadhasson be.


Ez a világ olyan, mint egy híd.
Haladj át rajta, de ne építsd rá a házad.
Indiai mondás

A türelem egy pillanata nagy bajtól óvhat meg,
a türelmetlenség egy pillanata egy egész életet romba dönthet.
Kínai mondás


folyt. köv...

Az ember kettős természete


Mindannyiunkban kétféle természet lakozik: Káiné és Ábelé. Káin az ember önös része, amely birtokvágyó, és újra meg újra megpróbál hatalmába keríteni valamit, vagy akaratát másokra rákényszeríteni. Káin, akinek neve birtoklást jelent, uralkodni akar rajtunk, birtokolni akar bennünket, felül akar kerekedni rajtunk.
Ábel az ember szellemi része, az ember igazi természete, az, amilyennek lenni készült. Neve annyit jelent: lélegzet. Örökké harmóniára törekszik, kiegyenlítésre, a meglévő állapotok javítására, és mindenben a jót kívánja életre kelteni. Az embernek ez a valódi szellemi természete, amely csendben, feltűnés nélkül igyekszik tenni a jót.

A bibliai történet szerint Káin megöli testvérét, Ábelt. Az ember alantas természete diadalmaskodik a szellemember felett. Ábelt azonban valójában nem lehet megölni, hiszen ő a mi igaz, valós természetünk, a bennünk, valamennyiünkben ott lakozó halhatatlan istenember.
Akivel azonban mi azonosítjuk magunkat, az rajtunk keresztül működik, betegségeket, sorscsapásokat és szenvedést vagy pedig egészséget, harmóniát és boldogságot hoz létre.
A mi kezünkben van a döntés, hogy kinek adjuk oda a gyeplőt, ki hat rajtunk keresztül. Életünk minden pillanatában jogunk van a választáshoz, ahhoz, hogy újabb döntést hozzunk. Embernek lenni annyit jelent, mint az eget a földdel összekötni. A szellemnek és a léleknek csupán a testben adatik meg az a lehetőség, hogy találkozzanak egymással, hiszen szemben álló erőkről van szó. A szellem koncentráltan az egység felé törekszik, míg a lélek ki akarja terjeszteni magát, mindent átfogóvá akar válni, és ekként elérni az egységet. A szellem célja az önvaló, az egység. A lélek célja a te, a kapcsolat. Az anyag célja pedig a mi, az együtt.
Az ember erőtér a két pólus között, a szellem és az anyag között. Ám ez az erőtér a két pólussal együtt létezik. Mihelyt az egyik pólus megszűnik, megszűnik az erőtér is. Nagyon sok jó ember, aki már elindult az önmaga megtalálásához vezető belső úton, panaszkodik arról, hogy fogyóban az ereje. Ez mindig annak a jele, hogy a harmónia valahol megtört, hogy az egyik oldal túlságosan hangsúlyossá vált.

Meg kell tehát ismernünk feladatunkat, elfogadnunk és beteljesítenünk, de nem azért, hogy karmánkat kiegyenlítsük vagy az égben egy jobb helyet szerezzünk magunknak, hanem azért, hogy feladatunk szeretetteljes betöltésével az Egész javát szolgáljuk. Ha csupán kifinomult egoizmusból tevékenykedünk, nem vagyunk többek szellemi napszámosoknál. Ám ha szeretetből végezzük dolgunkat, mi leszünk maga az út.
Az élet egy játék, s amíg élek, együtt kell játszanom. Magam döntöm el, hogy játékosként avagy bábként akarok részt venni e játékban.
Az élet értelme az, hogy az ember felfedezőútra indul, az élet kalandját tudatosan megéli, és valóban élvezi, hiszen az életjáték az én örömömre jött létre.
Az élet értelme továbbá, hogy felfedezzem: egyszeri és megismételhetetlen vagyok, és a magam egészen különleges és egyedülálló módján járulok hozzá az élet egészéhez.
Hogy igazi feladatomat felismerjem és elvégezzem.
Hogy „az élet üzeneteit" felismerjem, és annak megfelelően éljek. Mindaz, ami velem történik, csupán „az élet kínálata".
Hogy felismerjem: valamennyi probléma csupán az élet által állított feladat, amely egyben ajándékot is rejt magában - egy felismerést. A probléma csupán a csomagolás, a felismerés az ajándék.
Hogy felismerjem: a győzelem vagy a veszteség mind-egy.
Hogy felismerjem: a hely, ahol állok, az egyetlen létező lehetséges és helyes, és töltsem be a pillanatot.
Az élet tanulást jelent.
Hogy megtanuljam a gondolat ellenállhatatlan hatalmát felelősségteljesen használni.
Az élet értelme az, hogy szeressünk és éljünk! Nyíltan és készen arra, hogy önmagunk legyünk.


folyt. köv....

Az életem értelme percről percre változik, hiszen éppoly áradó és tovafolyó, mint az élet és az én Igaz Valóm. Ha valóban tudatosan önmagam vagyok, azt élem, amit e pillanatban tennem kell, azaz beteljesítem a pillanatot, akkor összhangban élek önmagammal és az élettel.

Akkor beteljesítem, megvalósítom az élet értelmét: a felismerést, a megszabadulást, a transzformációt, a fejlődést, a figyelmességet, a tudatosságot, a szeretetet, az éle¬tet, azt, hogy önmagam vagyok!
Az élet értelme, hogy elhivatottságom szerint éljek: én magam hívom el magam önmagamhoz. Létfeladatom, hogy önmagam legyek.
Az élet értelme tehát az, hogy beteljesült életet éljünk, amely során önmagunkat beteljesítjük, önmagunk teljességében élünk.
Az élet értelme a felelősségvállalás. Önmagamnak tartozom felelősséggel azért, hogy önmagam legyek.
Az élet értelme az egész-ség: hogy úgy legyek tökéletes, ahogy most vagyok, hogy egészségemben legyek egészséges létem „centrumában". Életem értelme az önmagamra találás, az önfelismerés, az önbizalom, az önmegvalósítás, az önuralom és önmagam megértése.
Az élet értelme szellemi örökségem átvétele, azaz eredetem felismerése és felébresztése.
Igaz Valóm az isteni szikra. Isten azt mondotta: „ÉN VAGYOK, AKI VAGYOK" (Kiv. 3,14). Én vagyok, tehát Isten egy része vagyok. Isten ugyanis nem más, mint maga az élet, ami pedig az én Igaz VALÓM.
Ez azonban kötelezettséget és felelősséget is hárít rám, hogy az legyek, aki vagyok: életem bölcs istene. Isteninek lenni, önmagam lenni annyi, mint teremtő lenni: kreativitást, megújulást jelent, azaz minden pillanatban „új" lenni.

Tanulni annyit jelent, mint felfedezni, hogy az ember legbelül már mindent tud, és megélni, amit felfedezett.
Az élet értelme tapasztalatokat gyűjteni, mely tapasztalatokból felismerések lesznek - ez az egyetlen, amit életemből magammal vihetek.
Az a feladatom, hogy amit megtanultam, azt megéljem. Nem holt tudást kell gyűjtögetni, hanem tudatomat tágítani, egyre szélesebbé és szélesebbé, mígnem mindent átfogóvá válok. Az ember spirituális, mentális, emocionális és fizikai természetét egyetlen harmonikus egységgé kell összeolvasztanom, és ebből az egységből kiindulva cselekednem a Teremtéssel összhangban.
Az élet értelméhez tartozik az is, hogy tanuljak, hogy taníthassak, és ezáltal a hozzám közel állóknak segítségére legyek.
A sors nem más, mint ilyen-létem tükörképe. Mindenki azt kapja a sorstól, amit ő maga előidézett. Teljesen mindegy azonban, hogy mit hoz elém a sors, hiszen minden az én tanulásomat szolgálja, minden segítségemre van, minden engem szolgál. Bármely percben megszabadulhatok a sors őrlő kerekétől, mihelyt elengedem saját akaratomat: „...legyen meg az akaratod..." (Máté 6,10).
Életem értelme az, hogy Igaz Valóm tökéletességét egyre tökéletesebb formában juttassam kifejezésre.
Az a rendeltetésünk, hogy olyan tökéletesek legyünk, mint amilyen tökéletes a mi mennyei Atyánk. Az a feladatom, hogy jólétet, egészséget, boldogságot és harmóniát teremtsek mindenki szá¬mára, és felelősséget vállaljak mindenért. Az a feladatom, hogy életemet mesterművé tegyem.



Egy angyalnak nincs neve.
De bármely órában előfordulhat,
hogy a Te nevedet viseli.
Albrecht Goes

Néha annyira vágyunk arra,
hogy angyalok lehessünk,
hogy közben megfeledkezünk arról,
hogy jó emberek legyünk.



folyt. köv..

A harmónia törvénye

Ez a rendkívül fontos törvény gondoskodik arról, hogy a különféle hatásokat kiegyenlítse, és ezáltal a harmónia mindig megmaradjon, vagy legalábbis gyorsan visszaálljon. Ebből vezethető le az összes többi szellemi törvény - valamennyi benne foglaltatik. A harmónia törvénye arról is gondoskodik, hogy a szellemi törvények különféle hatásai végül ismét harmóniához vezessenek.
„Az egyik feltételezi a másikat": ahol sok a fény, ott sok az árnyék is, vagy: aki elvesz, attól elvétetik, és aki ad, annak adatik. Itt is különbséget kell tehát tenni aközött, hogy adok-e avagy kapok!

Fontos: A duál - párnál nem az a duál - pár, aki pont az ellentétem, hanem az, aki kiegészít engem, és én kiegészítem őt!

Az önzetlen szeretet pedig türelmes, semmit nem elvenni akar, várni tud,
ha kell egy (vagy több) életen át szerelmesét lelkében hordozva, ha azt látja,
azzal egybekelni nem tud a mában. Az önzetlen szeretet által az ember még
arra is képes, hogy elviselje azt, ha a szeretet lény helyette másik embert
választ társának. S ha csakugyan szereti, mellette lélekben, szellemben
akkor is kitart.

„Amikor képes vagy önmagad kedvesen és türelmesen elfogadni és
szeretni, akkor könnyebb lesz másokat feltétel nélkül szeretned.” ( Annie Kirkwood )



folyt. köv..