Ezoterika

"Nincs természetfölötti, csak mi vagyunk természet-alattiak"
( J. v. Rijckenborgh)

Hogyan tovább, bioenergetika?

Bár nem tartozom a hazai természetgyógyászat “nagy öregjei” közé, még emlékszem a kilencvenes évek elején azokra a késhegyre menő vitákra a Népjóléti Minisztérium tanácstermeiben, amelyek a természetgyógyászat törvénybe foglalását kezdték szorgalmazni. Számos kiváló orvos, egészségügyi szervező és más módszerekkel dolgozó természetgyógyász helyezkedett arra az álláspontra, hogy jó, legyen hivatalosan is természetgyógyászat Magyarországon, de csak a “komoly”, tudományosan is bizonyítható hatású módszereket ismerjük el. A bioenergetika nem tartozik ezek közé, ezért a bioenergetikusok ne is álmodjanak ilyesmiről, inkább foglalkozzanak “tisztességes” természetgyógyászati módszerekkel.
Azután, csodák csodája - és hála a “szakma” ügyes lobbizásának - mégis benne lett a törvényben a bioenergetika, mint természetgyógyászati szakterület. Egy időre. Azután egy ideje ismét nincs. Illetve van, de nincs, nincs és mégis van. A régi szakképesítések érvényesek, de új vizsgát nem lehet tenni. Azt mondják, ideiglenesen, amíg egy új, mérhető, objektiválható szakmai követelmény- és vizsgarendszer meg nem születik.
Első látásra valóban úgy tűnik, olyan nehezen megfogható területről van szó, ahol nehéz - ha nem éppen lehetetlen - a vélt hatást (placebo, pszichés hatás, szuggesztió stb.) elkülöníteni a valóditól, a tanulható dolgokat a csak született képességekkel gyakorolhatóktól (amelyek létében természetesen a szkeptikusok kételkednek), a használható technikákat szétválasztani a sokak számára elfogadhatalan vallási, ezoterikus képzetektől, fizikai hatásmechanizmust találni, kiseprűzni a gyógyítás számos területe között a legnagyobb számban itt fellelhető csodatévőket, zavart tudatú “kiválasztottakat”, “prófétákat”, boszorkánymestereket, szélhámosokat. Ugyanakkor tudunk olyan gyógyítóról, akit egyetlen elmeorvos se engedne el kórházi beutaló nélkül egy tíz perces vizsgálat után, mégis vannak sikeres esetei, vagy más, szintén eremményes gyógyítókról, akik a legnagyobb erőfeszítéssel se lennének képesek a középiskolai érettségi letételére, nem beszélve az ETI anatómia, élettan-kórélettan (egyébként nem nehéz) vizsgáiról.
Egy tudományos(nak szánt) tanácskozáson jeles akadémikusunk túl a személyes képzettségen azt hozta fel fő bizonyítékul a bioenergetika nemléte mellett, hogy egyetlen tudományosan, műszeresen igazolt módszerrel sem lehet mérni, kimutatni a bioenergetika létét. Látni fogjuk, hogy ez azért nem így van. Ha nincs is mérőműszer, ott az empíria, végezhetők tudományosan is elfogadható körülmények között dokumentálható és megismételhető kísérletek. A természettudomány történetében ez midig is így volt. Először volt a tapasztalat, aztán adtak neki nevet, szerkesztettek a jelenség méréséhez műszert, fogadtak el mértékegységet, és így tovább. Annak, hogy létezzen mondjuk a gravitáció, nem feltétele, hogy mértékegysége és mérési lehetősége legyen. A természetet nem érdekli, hogy mi mennyit tudunk róla, vagy elhiszünk-e valamit.
Alapvető logikai tény, hogy valaminek a nemlétét nem lehet bizonyítani. Bizonyítani csak állítást lehet, nem egy állítás tagadását. Az állítást cáfolni lehet - de tudomásom szerint a bioenergetika területén ilyen irányú elfogulatlan, prekoncepciók nélküli vizsgálat még nem történt. Azt pedig semmiképp sem fogadhatjuk el bizonyítéknak, ha egy, az ilyesmivel szemben köztudottan ellenséges riporter hasonló beállítottságú tudósok közé áldozatul beültet egy hallhatóan nem cicerói beszédkészséggel megáldott bienergetikust, akit rövid úton nevetség tárgyává tesznek.
Mellesleg: a beteg embert, néhány okoskodó vagy “kekeckedő” figura kivételével többnyire nem érdekli, hogy a módszer, amivel meggyógyult, mennyire van tudományosan bizonyítva. Ha már egyszer elfogadta és rászánta magát, egyformán örül a gyógyulásnak, akár kompjutervezérelt csodamasinától, akár egy tibeti láma kántálásától gyógyult meg. Sok esetben a lejárató propaganda épp a gyógyulás egy esélyétől fosztja meg a beteget. (Ez természetesen fordítva legalább ilyen igaz, rászolgálna a börtönre az az alternatív gyógyító, aki egy sürgősségi beavatkozásról beszéli le a kliensét!)
Álljon itt egy, gyógyítók körében közismert, a legszigorúbban ellenőrizhatő laboratóriumi körülmények között megismételhető kísérlet: növényi magok csíráztatásának serkentése energiaadással. Itt a placebo hatás, a szuggesztió nyilván kizárható. A növénynek nem lehet “bebeszélni”, hogy fejlődjön gyorsabban. Teljesül a nagy számú alany, és a megismételhetőség követelménye is. Emberrel ez természetesen nem ilyen egyszerű, hiszen sokkal nagyobbak a személyes különbségek és ezen a területen nyilnánvalóan óriási a pszichés - mentális tényezők hatása. Bár néhány kórházban próbálkoztak kísérletekkel például budapesti reiki - gyakorlók, nem sikerült statisztikai mennyiségű adatot gyűjteni. Más hasonló kísérletek is történtek, ám többnyire hasonló véget értek: egy nyitott szellemű orvos ráállt a kísérletre, de még mielőtt értékelhető erdmény született volna, az intézet valamelyik felelős vezetője leállította a “sarlatán”, “tudománytalan” tevékenységet. Ez bizony a huszonkettes csapdája: Nem lehet bebizonyítani, hogy valaminek van tudományos alapja, amíg arra hivatkozva el lehet utasítani minden kísérletet, hogy nincs tudományos alapja. Ugyanezért nem jelennek meg mérvadó tudományos lapokban a bioenergetikáról szóló korrekt publikációk, mert a szerkesztők szerint a téma eleve tudománytalan. Márpedig azt a témát, amelyről nem jelenik meg elegendő közlemény mértékadó orgánumokban (és ez alatt sajnos nem a jelen laphoz hasonló kiadványokat értik), addig a tudományos közvélemény sem veszi komolyan.


folyt.köv...

Mi is a bioenergia?

Valljuk be öszintén, sötétben, teóriák gyertyavilágánál tapogatózunk. Ha Robert Feynmann Nobel-díjas amerikai fizikus nem átallja sokat citált mondatában bevallani, hogy "voltaképp nem tudjuk, mi is az energia", (Richard P. Feynmann: Mai fizika, 1978) talán nekünk sem szégyen. Ám, mivel filozófia nélkül mégsem maradhatunk, induljunk ki az energia legáltalánosabb definíciójából: munkavégző, másképpen: ható, hatást kiváltó képesség. A bioenergiát talán úgy lehetne a legáltalánosabban megfogalmazni, hogy az élő anyagnak az a képessége, amely révén képes a külvilággal intelligens energia (és információ) cserére, fejlődésre, önmaga regenerálására és reprodukálására, azaz szaporodásra. Minden élőlény, sőt minden élő sejt rendelkezik ezzel az erővel. Lehet, hogy a bio (vagy más) energiában rejlik az élet titka? Logikus lenne, hiszen a szó maga is élőt, életet jelent. Ez magyarázat lehet arra is, miért nem sikerült mindeddig (és talán sohasem is fog sikerülni) kémiai úton élő sejtet létrehozni. Amit meg eddig létrehoztak, lehet, hogy a bulvárlapok főcímében így szerepel, a legvégén azért ott van, hogy ez azért még nem igazán él és nem igazán sejt.
Az energia lehet az az implicit potencia (hatóképesség), ami mindezt lehetővé teszi, és megkülönbözteti az élőt az élettelentől. (Implicit alatt itt azt érthetjük, hogy nem közvetlenül kimutatható.) A mechanikai energia meghatározható pl. a tömeg és a magasság, az elektromos energia a töltésmennyiség, vagy a földhöz viszonyított elektromos potenciálkülönbség megmérésével, ilyet a bioenergetikus nem tud felmutatni. (A bioenergetikusok által bizonyító erejűnek vélt Egely- féle “vitalitásmérő” sem a bioenergiát méri, legfeljebb annak valamely komponensét, valami valami olyan hatást mutat ki, amely egyebek között egy rendkívül könnyű korong elfordulását is előidézheti.) A mérhetőség és a kimutathatóság természetesen nem azonosak.
Ami jövőre lesz csak bizonyítható, azt az idén még nyugodtan sarlatánságnak lehet bélyegezni. Ez mindig is így volt. Az, hogy valaki melegséget érzett, semmit sem bizonyít, mint ahogy az sem, hogy bioenergia-kezeléstől meggyógyult egy, száz vagy ezer ember, mert nem tudhatjuk, anélkül is megygyógyult vona-e, esetleg nem valami mástól gyógyult-e meg. A beteg emberből nincs kontroll-példány. Az elvetett fűmagból viszont van, tetszőleges mennyiségben.
Kutatók sora foglalkozott már azzal, hogy bizonyítsa, ilyen energiákat valamennyi régi nép, kultúra, vallás ismert és valamennyien az élet alapjának ezeket tekintették. A természetgyógyászatban csak néhány éve jelentkezett az igény, hogy ne csak megfoghatatlan misztikum, csodálatos képesség legyen az energiákkal való gyógyítás, hanem legyen rendszere, módszertana, elmélete is. A differenciálatlan "bioenergia" fogalom helyett egyre inkább a "humán" energiák elnevezést kezdik használni, amelynek csak egy része a bioenergia. Pontosabban, (Béky Lászlóval, Ferenczy Lászlóval és dr. Kapuváry Andrással közösen megfogalmazott definíció szerint) ezek olyan, az emberből induló, illetve közelében megjelenő, tudatosan használható, irányítható nem fizikai erők (vagy sugárzások, de egyik kifejezést sem pontosan a fizika értelmezésében, inkább csak jobb híján használva), amelyekkel hatást lehet gyakorolni a másik ember (illetve más élőlény) testi, lelki, szellemi müködéseire. A saját forrásból (saját magunkból) származó, született (örökölt), vagy tudatosan begyűjtött, energiákat nevezhetjük közös néven bioenergiáknak, míg a tőlünk független (kozmikus, isteni stb.) forrásból származó, általunk csak közvetitett (csatornázott, transzmittált stb.) magasabb szintü energiákat kozmikus (univerzális) energiáknak. A bio- és kozmo-energiákat a mennyiségen kívül minőségi szempontból is meg lehet különböztetni. Erre még később visszatérünk. Bár bioenergiával minden ember rendelkezik, csak akkor kezelhet vele hatékonyan, ha a kezelt személynél lényegesen több energiával bír. Ellenkező esetben saját alapvető életerő készletét csorbítja, vagy a másik személytől vesz el energiát. A bioenergiát ösztönösen vagy tudatos ráhangolódással lehet közvetíteni. A magasabb (kozmikus) energák a tudatosság magasabb szintjét (az adott szintre való ráhangolódást, annak tudatossá tételét) követelik meg. Az energiákkal - egyre általánosabban elfogadott alapev szerint - nem "gyógyít" a ttermészetgyógyász, inkább csak a rászoruló ember rendelkezésére bocsátja azokat. Ennek a félreértése és az ennek nyomán jelentkező egoizmus, "nagy gyógyító vagyok"- érzése az, ami sokakat valóban távoltart attól, hogy ténylegesen magasabb szintű energiákkal kerüljenek kapcsolatba. A valóság magasabb létszintjeiről eredő (kozmikus) energiák ugyanis intelligens módon müködnek, elkerülendő azt, hogy alkalmatlan személyek visszaéljenek velük, vagy önös módon használják azokat. A beavatással (behangolással) müködő módszerek jelentősége, hogy általában olyan energiák közvetítésére tesznek képessé, amelyeket (legalábbis hatékony mértékben) tudatosságunk adott fokán önmagunktól nem tudnánk elérni.

Visszatérve e korábban felvetett kérdésre, hogy miért nem foglalkozik (nem akar foglalkozni) a tudomány ezekkel a jelenségekkel, az előbbiek alapján is logikus a válasz: egyszerűen azért, mert a materialista gondolkodás számára nem léteznek. A tudomány jelenleg egyetlen kutatási irányt tart elfogadhatónak: a jelenségek okát az anyagban kell keresni, minél alapvetőbb a probléma, annál mélyebben az anyag szerkezetébe hatolva. A gyógyításban például a betegségek okát keresve a legalacsonyabb szerveződési szintig, a biokémiai folyamatokig kell eljutni - következésképpen a gyógyításnak is lehetőleg itt kell megtörténnie. Az egész természetgyógyászat, legkiváltképp pedig az energetika holisztikus elve ennek épp az ellenkezője. Nem a rész irányítja az egészet, hanem az egész a részeit! Az élettani folyamatokat - itt az ideje, hogy kijelentsük - nem csupán a kauzalitás irányítja a fizikai-testi szintről kiindulva. Nem attól beteg az ember, mert például a torka begyullad, hanem attól gyullad be, mert az ember (mint lelki-szellemi lény) egyensúlya felborult.


folyt.köv...

Mitől működik – lehetséges magyarázatok

Az elméleti fizika úgynevezett Nagy Egységesítő Elméletei (angol rövidítéssel GUT, Great Unifying Theories) épp most kezdik becsempészni ezt a gondolkodást - és ezzel együtt a transzcendenciát a tudományba. A tudomány idegenkedését csodálni sem lehet, hiszen e téren lépten-nyomon olyan, számára érthetetlen, kezelhetelen fogalmakba botlik, mint ezotéria, mágia, misztika, melyek a számára nem egyebek "téves társadalmi tudatformáknál". Pedig megdöbbentő, hogy a régi tanok, Hermes Trismegistostól a Taón át a Védákig mennyire egyeznek a kvantummechanika, információelmélet, mező-elméletek felismeréseivel. Mindemellett számos materialista kísérlet történt arra, főleg a volt Szovjetúnió területén, hogy az anyagvilág keretein belül megfogalmazzák a bioenergia lényegét. Az energiák eredetét megtalálni vélik a mezonokban, tachionokban, leptonokban, kvarkokban, bozonokban, biofotonokban, különféle szubatomi részecskékben vagy elektromágneses jelenségekben. Aztán kiderül, hogy talán nincsenek is ilyen részecskék.

Egy egészen friss adat szerint már megmérték a szemből sugárzott energia mennyiségét és mikroelektronvoltban (eV) kifejezhető adatokat kaptak. (Vas József Pál: Egy elmeorvos tévelygései, 2006, 244. o.). A mérést nem bioenergetikus gyógyítóval, hanem a gyermekére szeretettel tekintő édesanyával végezték. Vas szerint az energiaátvitel során az idegsejtek (bio? biokémiai?) energiája fényenergiává alakul át (nyilván a látható spektrumon kívüli hullámhosszokon). Ha az ilyen, érintéses vagy anélküli kézzel történő besugárzásnál is megfoghatalanabb jelenségnek van mérhető összetevője, minden reményünk meg lehet arra, hogy a bioenergia ne sokáig maradjon misztikum vagy hókuszpókusz.
A fizika mintegy száz éve ismeri a skalárhullámok (scalar wave) fogalmát. Ez egy különleges, elekromágnességhez hasonló jelenség, amely akkor jön létre, ha két azonos hullámhosszú és amplitúdójú elektromágneses hullám ellenkező fázisban találkozik. Az adott hullámhosszon kioltják egymást, de keletkezik egy rájuk merőleges irányú különleges hullám, amely semmivel sem csillapítható és mindenen akadálytalanul áthalad. Az egyetemi tankönyvekben hiába keresnénk ezt a jelenséget, feltehetően azért, mert még a hadiipari kutatások csaknem kizárólagos területe. Feltételezik viszont, hogy ezt a hullámformát az emberi agy is elő tudja állítani, jelen vannak a skalárhullámok a csakráinkban és döntő jelentőségük van az olyan jelenségekben, mint a telepátia és táv-érzékelés, energiaátadás, energetikai távkezelés és más emberi paranormális jelenségek.
A bio (és egyéb humán) energiák eredetének magyarázatára biokémiai-biofizikai szinten a sejtek anyagcseréjére, “energiakonyhájára”, a mitokondriumra, az energia-továbbítás kérdéseiben pedig a sejtközötti állományokra, az ún. mezenchimális térre gyanakszanak leginkább.

Figyelmet érdemel egy kevéssé ismert magyar tudós, dr. Szádeczky Kardoss Elemér földrajz-professzor “univerzális rezgéselmélete” (Geonómia, 1974), amelynek az ezotéria és human-energetika felé történő kiterjesztésére vonatkozó elképzeléseimet jó egynéhány évvel ezelőtt publikáltam a Természetgyógyász Magazin c. lapban.
Minden bizonnyal a bioenergetika elfogadottságában is sokat segít majd Masaru Emoto japán kutató munkássága (A víz üzenetei, 2004, A víz rejtett bölcsessége, 2005). Emoto különböző helyekről vett vízminták lefagyasztott kristályait kezdte el fényképezni és azt tapasztalta, hogy a tiszta és természetes vizek csodálatosan szép, hatszög-mátrixokba, fraktálokba kristályosodnak, míg a szenyezetteknél amorf kristályképződés történik. Szent tavak, források vize adja a legszebb képet. Aztán rájött, hogy a víz reagál a legfinomabb hatásokra, zeneművek, képek, emberi gondolatok, sőt a palackra írt szövegek is megváltoztatják a kristályszerkezetet, azok eszétikai, érzelmi és gondolati tartalmának megfelelően. Ebből messzemenő következtetéseket lehet levonni a víz energia- és információtároló képességére, és egy nagyívű gondolattal az élet kezdetéig, az ősóceánig el lehet jutni.

De hogyan hat ez az emberre? Az élet, egészség és fejlődés alapja a szervezetben meglévő rendezettség - a Kozmosz rendjének leképződése az ember mikrokozmoszában. Minden olyan behatás gyógyít, amely a rendezettség felé mutat, és az ellen hat, ami az entrópiát, a rendezetlenséget növeli. Ezt nem csak hatóanyagokkal, de energetikai mintázatokkal is el lehet érni - ez egy spirituálisabb, szublimáltabb, de elementárisabb szintje a gyógyításnak. Valószínű, hogy a humán energiák, rezgásek a test valamennyi sejtjében, a testünk hetven százalékát kitevő vízben tárolódnak és az energiaközvetítés során a másik ember vízmolekuláiban hoznak létre hasonló mintázatokat - amelyeket aztán a testi-lelki-szellemi rendezettség növelésére, helyreállítására vagy fenntartására fordítunk.
A hogyan a víz negatív mintázatokat is felvesz és továbbít, érthetővé válik, miként hatnak ránk a diszharmonikus érzések, gondolatok, az általunk hallgatott zene, vagy akár a ruházatunk színei, mintái, esetleg a test másféle díszitése. (Vajon mikor jönnek rá a félelmetes tetoválásokat viselő fiatalok, hogy milyen energiákkal rombolják magukat?) Ez a bioenergetikai gyógyításban is új megvilágításba helyez sokunk által unalomig ismételt, mások által feleslegesnek gondolt körülményeket. Nem igaz például, hogy minden energia egy, azonos és ugyanolyan hatású. Ott van mellette (benne) egy olyan sajátos mintázat, amely meghatározó módon függ a gyógyító személyiségétől, és az általa használt módszertől.A gyógyító személyiség sajátos energiamátrix, amely hat a kliensre. Hosszabb távon nem lehet hatásos egy durva, primitív személyiségű, pénzéhes terapeuta kezelése, még ha mennyiségileg több energiával rendelkezik is (például parafenomén mutatványokra képes), mint a kollégái. Az energiának ezek szerint ugyanis nem csak mennyiségi, de minőségi (informatikai) jellemzői is vannak. (A minőségi szinteket általában az ezotériában szokásos hetes hiererchia szerint próbálják megkülönböztetni, aminek rendszerint sértődés a vége, ha nem ismerjük el, hogy mindenki a legmagasabb “isteni”, “krisztusi” stb. energia csatornája.) A személyiség és az etika tehát nem csak járulékos “sallang”, de meghatározó tényező. Sajnos tudunk olyan, magát a mennyekig magasztaló és agyonreklámozó “gyógyítóról” akinek a kliensei egy rövid felívelő szakasz után a vártnál sokkal gyorsabban szokták elhagyni a földi árnyékvilágot!
A gyógyításban használt módszerek sem csupán technikákat jelentenek. A módszer szellemi háttere, múltja, erkölcsi tisztasága, a hozzá kapcsolódó asszociációk jóllehet kevésbé nyilvánvaló módon, de szintén energetikai-információs mátrixot alkotnak. Nem célszerű kétes múltú, negatív képzeteket kiváltó nevű módszerekhez és irányzatokhoz folyamodni, bármilyen csodákat ígérnek is.
Összegezve Emoto kutatásainak tanulságait: eddig is ismert volt, hogy a vízmolekulák bizonyos finom energetikai hatásokra képesek sajátos csoportokba, ún. clusterekbe rendeződni. Azt viszont, hogy ez makro-szinten, fényképezhető módon is megtörténik, nem tudtuk. Nemigen tudtunk a hexagonális (ősi spirituális szimbólum) forma fontosságáról, és bár sejtettük, Emoto kimutathatóvá tette a pozitív és negatív információk fizikai szintű hatását, a kegszkeptikusabb materialista által is cáfolhatalan formában.


folyt.köv...

A sokak által még mindig tagadott (emellett világszerte eredményesen használt) homeopátia működési elvére is itt a magyarázat, várjuk, Emoto úr mikor teszi közzé homeopátiás szerek “fényképeit”. Bár a láthatóvá tett energiamintázatok bioenergetikai értelmezésére tett fenti kísérleteim korántsem tartalmazzák az összes feltehető tanulságot, várható, hogy az energetikai gyógyítás elfogadtatásában fontos szerepe lesz, például ha az energiaközvetítő módszereket is hasonló vizsgálatok alá vetik.

Ősrégi igény egy olyan szintetikus látásmód, amely az Univerzum (és benne az ember) jelenségeit egyetlen nagy rendszerbe képes foglalni. Ha túllépünk az anyag egyedüli valóságának paradigmáján, olyan rendezőelvek állnak rendelkezésünkre, melyek segítenek egységben látni a fizikai és a fizikai valóságon túli jelenségeket. Néhány ma is használt antik elmélet:
- A Mikrokozmosz és Makrokozmosz egysége (Hermes Trismegistos-i elv) :
"Ami fent van, azonos azzal, mint ami lent van és ami lent van azonos azzal, ami fent van."
Sok mai gondolkodó számára ez nem más, mint filozófiai blöff, de egyre nagyobb az igény az élet egészét átfogó rendezőelvekre. Számos régi és modern teória, amelyekről a következőkben szó lesz, egybecseng Hermes Trismegistos formulájával.
- A Yin-Yang elv, mint világmodell: az egymást kiegészítő és dinamikus egységet alkotó polaritások tana
- A prána, chi, ki - az életerő, életenergia elve
- Az aurára, csakrákra, nádikra, őselemekre, meridiánokra vonatkozó ősi tanok
- A megismerés "belső", meditatív útja

Sajnos a bioenergetikusok között kevés a megfelelő természettudományos felkészültséggel rendelkező teoretikus szakember. Pedig szép számmal vannak olyan tudományos felfedezések, elméletek és feltételezések, amelyek keretein belül a bioenergetikai gyógyítás is kiterjedtebben értelmezhető. A teljesség igénye nélkül:
- Rendszerszemlélet. Az Univerzum egyetlen szerves (és élő) rendszert alkot. Ezen belül minden egyes rendszer (hipotetikusan) kisebb rendszerekből áll és ugyanakkor része is egy nagyobb rendszernek. Minden egység minőségileg több, mint a részek összessége, önálló léttel(tudattal?) rendelkezik. Minden szerves rendszer tartalmaz olyan elemeket(leképzési rendszereket), amelyek leképezik (tükrözik) a teljes rendszert - és egyben vissza is hatnak rá.
- Einstein felismerése az anyag (pontosabban: a tömeg) és az energia összefüggéseiről, sokak számára lerágott csont (sajnos gyakran félre is értelmezik, mindenre ráhúzzák)
- A kvantumfizika alapvető gondolatai - többen hivatkoznak, rájuk, mint ahányan értik is,
- A fizika vélekedései Bolyai és Lobacsevszkij óta a tér négy, öt, hat, hét (vagy több) dimenziós voltáról,
- A hologram (Gábor Dénes, 1971), mint világértelmezési modell
- Impedancia-illesztés elve (Kunz,)
- Harmonikus indukció, szimpatikus rezonancia (White és Kripper)
- Mező elméletek. Faraday és Maxwell óta sokféle elmélet tartozik ide, például a biomező (Gurvics, 1920-as évek), morfogenetikus mező (Sheldrake, 1988), pszi-mező, kvantumvákuum (Wheeler, Bohm, Jánossy, Gazdag és sokan mások) stb.
- Húr-elmélet (az anyag legvégső lényege nem anyag részecskékből, hanem parányi rezgő “húrokból” áll- Scherk, 1976)
- Bell-teoréma (szubatomi, fényen túli kapcsolatok, 1964)
- Kollektív tudattalan (Jung), világlélek (de Chardin)
- Egyetemes tudatosság megváltozott tudatállapotban (Grof, Leary,…
- Az ősi filozófiai és vallási rendszerek párhuzamairól számos szerző munkái, pl. László Ervin, Fritjof Capra, Székely László, Balogh Béla, Héjjas István

folyt.köv....

A test szerveződési mintája és vezérlő rendszere

Az emberi működések mögött álló (bio- és kozmo-)energetikai jelenségeket e megközelítésekkel racionálisan, minden misztikus sallangtól mentesen tudjuk szemlélni, és eljuthatunk odáig, hogy az energetikai gyógymódokat ne a természetgyógyászat megtűrt mostohagyermekének, hanem alaptudománynak, az emberi energiarendszert pedig az anyagi organizmus szerveződési és funkcionális alap-mátrixának tudjuk tekinteni.

A fizikai elvek minden valószínüség szerint csak az érem egyik oldalát mutatják, a jelenségek anyagi vetületeit, míg az eredet az anyag határain túli lehet, és csak a következmények jelennek meg az anyagban. Az energia forrását valószínűleg a valóság fizikain túli szintjein kell keresnünk. Az ezotéria számos rendszert ismer ezek leírására. Háromtól alár negyvenkilencig vagy száznyolcig is terjedjet az univerzum meggyilvánult és meg nem nyilvánult szintjeinek száma. Ez a kezdőt rendszerint zavarba hozza (melyik az igaz?), azután rájön, mindegyik igaz lehet, bármelyikben gondolkodhatunk. Az energiák megértéséhez célszerű lehet egy általánosan használt rendszer, például az, amely anyagi (fizikai), éteri. asztrális, mentális és spirituális síkról (szintről) beszél. Ez utóbbit nevezik egyszerűen "kozmikusnak" is. Ez alatt természetesen nem a bolygóközi teret, a világűrt kell érteni, hanem a görög értelemben a világ magasabb "rendjét". Ezt általában még három összetevőre bontják, így kerek a hetes tendszer. Az összes energiafélét valamennyi rendszer a legmagasabb szintről, meg nem nyilvánult Abszolutumtól, Logosztól, Istentől stb. származtatja, ugyanúgy, ahogyan valamennyi földi energia visszavazethető a Nap sugárzására. Viszont ahogyan nem tévesztjük össze a mechanikai energiár a hővel, fénnyel vagy elektromossággal, ugyanilyen eltérések vannak a humán-energiák között is. Alapvetően téves az a felfogás, amely a bioenergiát valami homogén "masszaként" kezeli.


Az ember az Univerzum energiarendszerének szerves része. Energiarendszerünk számos alrendszerből és energetikai képletből álló, magasan szervezett egység, melynek feltehetően még csak töredékét ismerjük. A teljes energiarendszer egységes egészként értelmezendő és kezelendő. Az energetikai rendszerek képezik az ember (és minden élőlény) alapvető szerveződési és vezérlési rendszerét, amelyek egyrészt mátrixát (mintáját) adják az anyagi test felépülésének és szerveződésének, másrészt vezérlik és együttmüködnek a fizikai szintü fenntartó és irányító rendszerekkel (idegrendszer, endokrin rendszer, keringés stb.) Ilyen módon például a népszerű vélekedéssel szemben az aura (a Mindenség rendjének képe az emberben) nem a test energia-kisugárzása, hanem épp fordítva: az aura legalacsonyabb rezgéskomponensei kristályosodnak ki fizikai test alakjában.
Az energetika a teljes természetgyógyászat alapja, minden innen indul és ide tér vissza. (Ezért is érthetetlen az a húzódozás, hogy a törvényalkotók az utolsó pillanatig vonakodtak "tisztességes" módszernek elismerni.) Nincs olyan hagyományos, vagy alternatív módszer, amely ne energiákra épülne: Fizikai energiákat használ a radiológia, a fizikoterápia, ultrahang, lézer stb. A gyógyszer vegyi energiát és magasabb rezgéseket egyaránt közvetít. Ez utóbbiak (kevesebb mellékhatással) vannak túlsúlyban a fitoterápiában és már a fizikai rezgéseket kiküszöbölve, tisztán energiaként a homeopátiában az aroma- és a Bach-féle virágterápiában. A reflexológus, gyógymasszőr, csontkovács, még ha nem is tud róla, nem csak az izmait használja, de energia-kezelést is ad. A radiesztéta a saját energiái és a földsugárzások, az extraszensz a másik energiatestének interferenciáit érzékeli, és még ott vannak a legkülönféle energiakezelések a kézrátételtől a csakrafeltöltésig, gyógyító imaginációtól az imáig. A különböző módszerek az emberi energiamező külömböző elemeire és struktúráira hatnak: az aurára, a csakrák és a hozzájuk kapcsolódó pránavezetékek (nádik) rendszerére, a kínai gyógyászat meridiánjaira (nem összetévesztendő a pránavazetékekkel, különálló rendszer), vagy például a különböző leképzési és kezelési mikrorendszerek, mint például az irisz, talp, kéz, ajak, nyelv stb. Ezek- számos egyéb, még fel nem térképezett és ismeretlen rendszerrel együtt alkotják az ember energiarendszeréé, kezelésük pedig az energetika tudományának szerves része.


folyt.köv...

Minőségi különbségek

Az előbbiek alapján megkísérelhetjük felállítani a humán (bio- és kozmo-) energiák kvalitatív rendszerét, vagy energia-létráját:
1. Fizikai szint: fizikai energiák,céljuk és lehetőségük a testi tünetek kezelése (nem a bioenergetika területe) .
2. Éteri szint: közvetlenül a fizikai testet ellátó életerő (vitalitás) szintje. Erősen érezhető, gyors, de legtöbbször nem tartós hatású, tüneti kezelésre alkalmas. Ez az ösztönös bioenergetikai őstehetségek leggyakoribb szintje.
3. Asztrális szint: érzelmi energiák, a gyógyító szeretet (alapfoka) A másik emberhez való szeretetteljes közeledés, elfogadás, érzelmi ráhangolódás, azonosulás révén érhető el.
4. Mentális szint: a gyógyító gondolat ereje: a pozitív gondolkodás, a gyógyulás képének megalkotásával és kivetítésével működik.
A 2-3-4. szint jelenti a bioenergiákat, míg további szinteket nevezhetjük - nem túl szerencsés szóval - kozmikusnak:
5. Kauzális (oksági, szupramentális) szint: lehetősége a tudatalatti vagy - jóval magasabb szinten - akár a karmikus problémák kezelése. Feltétele a tudatosság rendkívül magas szintje, a vele járó felelősséggel együtt. Meditatív állapotban még elérhető szint.
6. Buddhi (énségi szikra) szintje: az egyéni létezés legbelsőbb györekéig tudatossá vált, a megvilágosodott (- de nem hétvégi intenzív tanfolyamon!) tudatosságát igényli.
7. Atma (Abszolutum) szintje: a legmagasabb szint, az Unio Mystica, a krisztusi szeretet, az eggyéválás tudata, amely az emberiség legnagyobb mestereinek tudatszintje, a mindentudás és korlátlan hatóképesség állapota.

Néhány alapszabály

Az energiáknak tehát ezek szerint nem csak mennyiségi, hanem minőségi jellemzőik is vannak. Ezek alapján alakultak ki az egyes energetikai gyógymódok, sajátos szabályaikkal és alkalmazási módjaikkal, lehetőségeikkel együtt. Téves az a napjainkban elterjedt nivelláló szemlélet, hogy minden energia és módszer azonos Ezt igazolják a különböző gyógyítók különböző (sajnos nem mindig pozitív) “eredményei” is.
Az elérhető energiaszint az ember tudatossági (szellemi fejlettségi) szintjétől, valamint az alkalmazott módszertől, vagy beavatástól függ. Az alsó szintek általában egyszerű ráhangolódással (vagy anélkül is) elérhetők, míg a három magasabb (kozmikus) szint csak a megváltozott (pl. meditatív) tudatállapotban (sajnos ott sem mindenki által azonos mértékben) érhertők el. A szabály: olyan energiát közvetítünk, amilyen szinten a tudatunk áll. Az úgynevezett beavatások képessé tehetnek jelenlegi fejlettségünket meghaladó energiák közvetítésére is, de ez nem jelenti azt, hogy tudatunk is - a fejlődés lépcsőit átugorva - eléri ugyanazt a szintet. Mivel a magasabb szintű beavatásokat voltaképpen nem a beavató személy, hanem a mögötte álló magasabb erők végzik, nem garantálható, hogy nem megfelelő személyiségű egyén - az elvégzett rituálé ellenére - az adott beavatást, illetve a vele járó energiát és képességeket ténylegesen megkapja. Ez kiváltképpen az egyes irányzatoknál elharapódzott csoportos, vagy pénzért megvásárolható mester, táltos, stb. avatásokra igaz.
Az energiák mindig “lefelé”, a szellemi felől a fizikai felé hatnak, “felfelé” nem. A problémákat minimum a saját szintjüknek megfelelő (vagy magasabb) szintről lehet kezelni, alacsonyabb szinten csak tüneti kezelés történik.
A különböző energiák mindig együttesen vannak jelen, az adott személyre és az alkalmazott módszerre jellemző spektrális eloszlással. Az adott módszer és szabályainak betartása jelent lehetőséget arra, hogy a kezelésnél a kívánt energia és hatás jelentkezzen. Nem javasolt a szabályok figyelmen kívül hagyása és a különféle módszerek egyéni, ötletszerű összekeverése!
Jó tudni, minden energetikai beavatkozásnak csak a mögöttük álló érzelmi, tudati (tudatalatti) problémák feldolgozásával együtt van értelme, enélkül csak tüneti kezelést végzünk! Az amatőr tudatbúvárok, asztrál- és reinkarnációs utaztatók figyelmébe: a problémák felszínre hozása, a szembesítés kellő feldolgozás nélkül többet árt, mint haszná!
A különböző szintek és módszerek elhatárolása nem jelent értékítéletet, olyasmit, hogy egyik jobb, a másik roszabb lenne, mint ahogy különböző intelligenciaszintet feltételez (bár nem biztos, hogy így is van) a földműves és az atomtudós, de mindkettő egyaránt értékes és fontos a társadalom számára.
Kezdő energetikusok gyakori problémája a módszercentrikusság. Minél többféle eljárást megtanulnak, annál nagyobb a dilemma: Csakrát kezeljek, fényt adjak, aurát egyenlítsek vagy reikizzek? Ha ismerjük az energialétrát, automatikusan adódik a válasz, melyik szintre hogyan lehet hatni. Más szóval: el lehet, sőt el kell érni, hogy a fő kérdés ne a "hogyan", hanem a "miért legyen. Ezzel egyszersmind értelmét veszíti a "melyik módszer jobb?", "melyik energia az erősebb?" stílusú dilemma és a kölönböző eljárások követőinek vitája, vetélkedése.

folyt.köv...

Etika nélkül nem megy

- vagy nem az az energia megy, amit szeretnénk. Erről Emoto úr fényképei kapcsán már szóltunk. Mindegy, hogy egyszerű "mezítlábas" bioenergetikusnak, vagy egy hangzatos nevű kozmo-energetikus rendszer beavatott mesterének vallja magát valaki, ő maga, testi, lelki, szellemi valójában az energia csatornája, a kezelés eszköze, és lehet valaki a világ legügyesebb sebésze, ha a szikéje nincs fertőtlenítve! A régi indiai mesterek meg sem kezdték a tanítást, amíg a tanítvány a Yama- Niayamát (kerülendő és követendő dolgok) nem sajátította el (nem csak elméletben)! Ma kétnapos tanfolyam után nyitogatnak, tisztítanak csakrákat, holott lehet, hogy a tisztítandó beteg a "tisztább"! A test egészsége, a fizikai energiák bősége, a pozitív érzelmi és gondolatvilág, az etikus, feddhetetlen életvitel kellene, hogy minden energetika alapja legyen, és a beteg se a hangzatos reklámok és ígéretek, hanem ezek szerint keresse a gyógyítóját! Milyen energiát közvetít az a "mester", aki szexuális bűncselekmények miatt áll bíróság előtt, az a magát isteni küldöttnek hirdető gyógyító, akinek a "legezoterikusabb" és legtoleránsabb pszichiáter szerint is a sárga házban lenne a helye? Talán túlzásnak tűnik, de még annak sem szabadna beteghez nyúlnia, aki rendszeresen nikotinnal, alkohollal szennyezi magát, míg a valóságban láttunk már nem egy "gyógyítót", aki a kezelés közben is cigarettázott, vagy "mestert", aki jóízűen pöfékelt két beavatás között!
Furcsa divatjelenségek is akadnak: olvassuk valahol, hogy Magyarország legerősebb bioenergetikusa rendel valahol. Legközelebb valaki más, mint Európa legerősebbje, a rákövetkező hónapban egy újabb a Guinness Rekordok Könyvében szereplő világelső bioenergetikusként hirdeti magát. Márpedig ez az energia nem kilóra megy: nem jobb az, aki több vasat tud vele valakire felragasztani - ezek teljesen felszínes, lényegtelen dolgok. Ha jobb, tisztább, emberibb ember- az már valami, csak aki ilyen, az aligha hirdeti öles betűkkel magát.

Némely gyógyító a teljességről, a teljes emberről papol, miközben a hozzá betérőtől talán még a nevét sem kérdezi meg. Odateszi a kezét, dől az isteni sugár - aztán öt (de lehet hogy csak három) perc múlva lehet fizetni és jöhet a következő. Na de hogyan is lehetne ideje beszélgetni, amikor még több tucatnyian várnak odakinn a csodatévő kegyeire? Nagy lehet a kísértés, de bizton állíthatjuk, hogy mikor a mammont választja valaki, a bevétel lebeg a szeme előtt és nem a szenvedő ember - a mégoly isteni energiák is elpártolnak tőle. Mert lehet, hogy valóban csak öt perc a tényleges kezelés (módszere válogatja, azért többnyire jóval több), legalább annyit ér, ha a beteg érzi, hogy meghallgatják, törődnek is vele.
Van aki súlyok felragasztásában keresi az önigazolást, van aki különleges küldetésének, kiválasztottságának hangoztatásában véli megtalálni. Hogy miért van erre szüksége? Mert minderről maga sincs meggyőződve. Ha meg lenne, mindenki érezné, anélkül, hogy egy szót is szólna. Talán az is innen ered, hogy manapság mintha "snassz" lenne bioenergetikusnek lenni, mindenki valami magasabb rendűt keres. Például UFO-energiával gyógyít. Noha egyre kevesebben vonják kétségbe a földön kívüli civilizációk létét, ez többnyire egyszerű blöff. A védák szerint például több százezer lakott világ van, ebből több tízezret az emberhez hasonlók népesítenek be. Összességében hány féle-fajta energiát, rezgést, sugárzást jelenthet ez - felbecsülni sem lehet! A "frekvenciagyógyászoktól" ugyanígy meg lehetne kérdezni, hogy ez meg micsoda? Milyen frekvencia? A frekvencia ugyanis rezgésszámot (nem rezgést, nem energiát) jelent Frekvenciája pedig mindennek van: a hálózati áramnak, a mikrohollámú sütőnek, vagy a röntgensugárnak. Valahogy úgy vagyunk vele, mint a viccbeli rendőr: Na jó, hogy Iránból jött, de melyik irán’ból?
Ennek az önigazolásnak (önreklánnak, szellemi eltévelyedésnek?) másik jele, amikor isteni, krisztusi, legfelsőbb szintű energiáival hivalkodik valaki. Ahhoz, hogy az energia csak krisztusi lesz krisztusi, valószínűleg nem kell kommentár. Ehhez még annyit lehet hozzátenni, hogy az ilyen hozzáállású gyógyító általában nem felejti el deklarálni, hogy ő a kiválasztott, akin kereszül Isten gyógyít. Ez pedig nem Isten, hanem az egó (egoizmus) hangja!


folyt.köv...

Karma Karsay István előadása 2 részes
Debreceni előadásom hanganyaga. Karma fogalma, és gyakorlati megoldások a felismeréshez, és feloldásához, és hogyan ne gyűjtsünk újabb karmát!
https://www.youtube.com/watch?v=X4c4-HZ0A6o&feature=youtu.be
https://www.youtube.com/watch?v=i04rjqBWBLk&feature=youtu.be

A saját forrásból (saját magunkból) származó, született (hozott), vagy tudatosan begyüjtött, (éter, asztrál és mentál-szintü) energiákat nevezzük közös néven bioenergiáknak, míg a tőlünk független (kozmikus, isteni stb.) forrásból származó, általunk csak közvetitett (csatornázott, transzmittált stb.) magasabb szintü energiákat kozmikus (univerzális) energiáknak. A bio- és kozmo-energiákat a mennyiségen kívül minőségi szempontból is meg lehet különböztetni (lásd alább) Bioenergiával minden ember rendelkezik, de csak akkor kezelhet vele hatékonyan, ha a kezelt személynél lényegesen több energiával bír. Ellenkező esetben saját alapvető életerő készletét csorbítja, vagy a másik személytől vesz el energiát. A bioenergiát ösztönösen vagy tudatos ráhangolódással lehet közvetíteni. A magasabb (kozmikus) energák a tudatosság magasabb szintjét (az adott szintre való ráhangolódást, annak tudatossá tételét) követelik meg, ezért téves az a manapság szokásos szóhasználat,mely szerint mindenki a legmagasabb szintü (isteni, krisztusi, kozmikus stb.) energiával “gyógyít”. Az energiákkal nem (mi) gyógyítunk, azokat csak a rászoruló ember rendelkezésére bocsátjuk. Ennek a félreértése és az ennek nyomán jelentkező egoizmus az, ami sokakat valóban távoltart attól, hogy ténylegesen magasabb szintü energiákkal kerüljenek kapcsolatba. A valóság magasabb létszintjeiről eredő (kozmikus) energiák ugyanis intelligens módon müködnek, elkerülendő azt, hogy alkalmatlan személyek visszaéljenek velük, vagy önös módon használják azokat. A beavatással (behangolással) müködő módszerek jelentősége, hogy általában olyan energiák közvetítésére tesznek képessé, amelyeket (legalábbis hatékony mértékben) tudatosságunk adott fokán önmagunktól nem tudnánk elérni. Az energia és az információ elválaszthatatlan fogalmak. Az energia mindig hordoz információ-tartalmat (pl. a bioenergetikus személyiségéről, energiaállapotáról, személyes problémáiról is!), illetve tudatosan csatolható hozzá információ pl. a kívánt eredmény eléréséről. Ennek értelmében negatív személyiségü ember nem lehet bioenergetikus! Kötelező a maximális testi egészségre, lelki-szellemi tisztaságra, fejlődésre törekedni!
Az emberi energiarendszer Az ember -az alapfogalmak értelmében- az Univerzum energiarendszerének szerves része. Az emberi energiarendszer számos alrendszerből és energetikai képletből álló, magasan szervezett egység, melynek feltehetően még csak töredékét ismerjük. A teljes energiarendszer egységes egészként értelmezendő és kezelendő. Az energetikai rendszerek képezik az ember (és minden élőlény) alapvető szerveződési és vezérlési rendszerét, amelyek: 1. mátrixát (mintáját) adják az anyagi test felépülésének és szerveződésének, 2. vezérlik és együttmüködnek a fizikai szintü fenntartó és irányító rendszerekkel (idegrendszer, endokrin rendszer, keringés stb.)
Alapelvek 1. Az energiáknak nem csak mennyiségi, hanem minőségi jellemzőik is vannak. Ezek alapján alakultak ki az egyes energetikai gyógymódok, sajátos szabályaikkal és alkalmazási módjaikkal, lehetőségeikkel együtt. 2. Téves az a napjainkban elterjedt nivelláló szemlélet, hogy minden energia és módszer azonos, illetve: - filozófiai szinten igaz az, hogy minden energia (mint minden megnyilvánulás is) azonos forrásból, a meg nem nyilvánult Abszolutumtól (Istentől) származik, de a földön már a különböző módszereken és különböző “áteresztő” képességű személyeken keresztül transzformálódva jelenik meg. Ezt igazolják a különböző gyógyítók különböző (sajnos nem mindig pozitív) “eredményei” is. 3. Az energiák megkülönböztetése eredetük, az Univerzum megnyilvánulási szintjei szerint (pl a hetes rendszer szerint) történhet. 4. Az elérhető energiaszint függ: - az ember tudatossági (szellemi fejlettségi) szintjétől, - az alkalmazott módszertől. Az alsó szintek általában egyszerű ráhangolódással (vagy anélkül is) elérhetők, míg a három magasabb (kozmikus) szint csak a megváltozott (pl. meditatív) tudatállapotban (sajnos ott sem mindenki által azonos mértékben) érhertők el. A szabály: olyan energiát közvetítünk, amilyen szinten a tudatunk áll. 5. A beavatások képessé tehetnek jelenlegi fejlettségünket meghaladó energiák közvetítésére is, de ez nem jelenti azt, hogy tudatunk is - a fejlődés lépcsőit átugorva - eléri ugyanazt a szintet. Mivel a magasabb szintű beavatásokat voltaképpen nem a beavató személy, hanem a mögötte álló magasabb erők végzik, nem garantálható, hogy nem megfelelő személyiségű egyén - az elvégzett rituálé ellenére - az adott beavatást, illetve a vele járó energiát és képességeket ténylegesen megkapja. Ez kiváltképpen az egyes irányzatoknnál elharapódzott csoportos, vagy pénzért megvásárolható mester-avatásokra igaz. 6. Az energiák mindig “lefelé”, a szellemi felől a fizikai felé hatnak, “felfelé” nem. A problémákat minimum a saját szintjüknek megfelelő (vagy magasabb) szintről lehet kezelni, alacsonyabb szinten csak tüneti kezelés történik. 7. A különböző energiák mindig együttesen vannak jelen, az adott személyre és az alkalmazott módszerre jellemző spektrális eloszlással. Az adott módszer és szabályainak betartása jelent lehetőséget arra, hogy a kezelésnél a kívánt energia és hatás jelentkezzen. Nem javasolt a szabályok figyelmen kívül hagyása és a különféle módszerek egyéni, ötletszerű összekeverése! 8. A különböző szintek és módszerek elhatárolása nem jelent értékítéletet, olyasmit, hogy egyik jobb, a másik roszabb lenne, mint ahogyan a növény és az állat is különböző szinteket reprezentál, de mindkettő egyaránt értékes.
Az egészség energetikai meghatározása: Az egészség az ember és Kozmosz harmóniájának állapota, amely a test, lélek és szellem szintjén megfelelő mennyiségű és minőségű energiákat, azok harmonikus és kiegyenlített állapotát, a test egészségét, pozitív gondolkodást és pozitív érzelmi életet is jelent. A gyógyítás nem más, mint a harmónia helyreállítása. Ez minden esetben a tudati (érzelmi-gondolati) vagy tudatalatti problébák feltárásával és megszüntetésével kezdődik, ezt követi az energiaállapot felmérése és a hiányosságok korrigálása.
Érzékeny emberek igen kellemetlenül tudják érezni magukat bizonyos helyeken és egyes emberek társaságában, de többé-kevésbé valamennyien hajlamosak vagyunk társaságban, tömegben a csoport jó- és rosszkedvének, feszült, ideges, vagy éppen agresszív beállítódásának átvételére. Ezek megakadályozására szolgál az energetikai védelem. Vannak, akik kétségbe vonják a téveszmékre hivatkozva. Például: ha nem akarom, semmi rossz nem tud rám hatni (ez a pozitív gondolkodás félremagyarázása). Gyakori a szeretetre való hivatkozás is: Mivel én a szeretet (Isten, Jézus stb.) energiáját közvetítem, ez mindentől megvéd. Mások éppenséggel meg rettegnek attól, hogy betegségeket vesznek át, vagy asztrális és egyéb lények támadásai áldozatául esnek és a legraffináltabb védelmi módszerekat ötlik ki - többnyire hatástalanul, mert a saját félelmeinktől semmi sem tud megvédeni. Mindenekelőtt tisztáznunk kell, hogy betegségeket nem lehet átvenni! A beteg ember aurájából kerülhetnek át diszharmonikus rezgés-információk, de ezek az egészséges, kiegyensúlyzott ember számára veszélytelenek, ugyanis semlegesítődnek. Akkor találhatnak bennünk táptalajra a diszharmonikus rezgések, ha energiahiányosak, betegek, az adott betegségre lelkileg fogékonyak vagyunk (ugyanazokkal a lelki problémákkal küszködünk, mint a kezelt személy) - illetve ha félünk a megbetegedéstől! Sajnos, ha nem is sokan, de olyanok is vannak, akik tudatosan “szívnak el” energiákat a másik (náluk mentálisan gyengébb) embertől. Ezek megelőzésére szolgálnak az úgynevezett mentális védelmi, önvédelmi módszerek. Az ezoterikus irodalom bőségesen kínál ilyeneket.
Kövesi Péter

Feledésbe merült spirituális erőforrásunk: a Kegyelem
Megjelent: Ezo-tér

A hétköznapok kisebb-nagyobb harcait vívva szükségünk van szellemi-lelki erőforrásokra, amelyekből feltöltődhetünk. A Kegyelem fogalmát ismerjük a kereszténységből, de kevesen használják ki azt a lehetőséget, amit ez a spirituális erőforrás kínál az embernek.
Nemcsak tiszteletből írom nagybetűvel a Kegyelmet, hanem azért is, mert tulajdonnévnek tekintem, pontosabban egy olyan isteni minőségnek, amelyet akár meg is személyesíthetünk magunknak. Ezt a közelebbről megfoghatatlan lényt-minőséget szeretném most néhány szempontból bemutatni, hogy minél jobban megnyílhassunk előtte, és befogadhassuk.
A Kegyelmet a legtisztább, legfinomabb, legemelkedettebb női minőségnek tartom, amelyet sok vallás egy nagy istennővel azonosít, a kereszténységben pedig Máriával kapcsolják össze.
A yin és a yang szempontjából nézve, a jelenlegi yang túlsúly többek között agresszióban, durvaságban, kegyetlenkedésben is megnyilvánul. Ez utóbbi szó egyértelműen kifejezi a Kegyelem hiányát. A szigor, a törvény, a büntetés, a szenvedés a yang oldalhoz tartozik, amelyet napjainkban eltorzultan tapasztalhatunk meg. Véleményem szerint ez egyenes arányban van a női energiák megtagadásával, elfojtásával. Vagyis nincsen egyensúly a határok, a törvény, a büntetés, a szigor és a megbocsátás, a feloldozás és a határok feloldódása között. Mindkét oldalra szükség van, hogy tudatában legyünk cselekedeteink következményeinek, de a hibázás ne nyomorítsa meg örökre a lelkünket.
Amire most világunkban és lelkünkben egyaránt nagy szükség van, az a Kegyelem megbocsátó, felemelő, feloldozó, elfogadó és áldást osztó ereje. Ezt a minőséget a szív csakrával hozom kapcsolatba, amelyet egyébként is a jelenlegi egységesülési folyamatok középpontjának tartok. A hétköznapok szintjén ez azt jelenti, hogy életünk sok szempontból jelentősen javulhat, ha növekszik bennünk az együttérzés, a közösségi tudat, az összefogás, egymás segítése – amit a törtető egó menedzser-korszaka jelentősen háttérbe szorított. Ezen kívül nagyon fontos, hogy lélekben a Kegyelem mindent átható erejéhez forduljunk, és kérjük a segítségét. Tapasztalataim szerint csodákat művel.
A Kegyelem ellenpólusát, a bűntudatot, a büntetést és a szenvedést kiváltó évezredes hiedelmeinket nem tudjuk egyik napról a másikra megváltoztatni. A Kegyelemmel való kapcsolatunkon azonban sokkal rövidebb idő alatt javíthatunk. Amíg régi, büntető hiedelmeink lassan változnak, addig növelhetjük az ellensúlyt, vagyis egyre nagyobb kapukat nyithatunk meg a lelkünkben és tudatunkban a Kegyelem előtt. A Kegyelmet tehát nem kell kiérdemelni, hanem csak kérni, és elfogadni! Egy dolog akadályozhatja meg bennünk a Kegyelem szétáradását: ha azt hisszük, hogy nem érdemeljük meg. Ezért nem elég kérni, hanem be is kell tudni fogadni. Ha egy adott helyzetben bűntudatunk van, s úgy érezzük, csak büntetés árán tisztulhatunk meg, akkor egészen egyszerűen, meggyőződésünk ellenére, vagy amellett, kérjük a Kegyelmet. Amikor már eljutottunk oda, hogy megbántuk, amit tettünk, akkor tiszta szívvel fohászkodhatunk Kegyelemért, hiszen nem áll szándékunkban az esetet megismételni. Gyakoroljuk minél többször a Kegyelemmel való kapcsolatot, mert ezt is ki kell építeni, s minél többször kapcsolódunk vele össze, annál könnyebben működhet.
A másik élethelyzet, ahol nagy segítséget kaphatunk a Kegyelemtől az, amikor egy emberi problémát semmilyen módon nem tudunk megoldani. Ha úgy érezzük, már minden tőlünk telhetőt megtettünk, de mégsem sikerült kiutat találnunk, akkor hívhatjuk a Kegyelmet, és átadhatjuk neki problémánkat. A segítség nem marad el.
A Kegyelemmel kapcsolatban van egy vicc, amelyet inkább tanmesének neveznék. Ha valaki megérti a történet mélységét, jelentős felismerései születhetnek:
A Farkas megy az erdőben, kezében egy lista, amire fel van írva, hogy melyik állatot kell felfalnia. Találkozik az Őzikével.
Őzike, te rajta vagy a listámon, fel kell faljalak! – mondja a Farkas. Az Őzike megszeppen, nem szól egy szót sem, a Farkas pedig felfalja. Megy tovább, majd találkozik a Fácánnal.
Fácán, te is rajta vagy a listámon, most felfallak! – azzal hamm, bekapja a megrémült Fácánt. Sétál tovább, és egyszer csak találkozik a Nyuszival.
Nyuszi, rajta vagy a felfalandók listáján, most nem menekülsz! – szól hozzá a Farkas.
Te, Farkas, ki lehetne engem húzni erről a listáról? – kérdezi a Nyuszi.
Ki, Nyuszi! – mondja a Farkas, és egy lendületes mozdulattal törli Nyuszi nevét a felfalandók listájáról, majd tovább sétál az erdőben.
Az hiszem, az elmúlt több ezer évben kevesünknek jutott eszébe kihúzatni magát a listáról. Ez a kőkemény Törvény és a megváltó Kegyelem régi konfliktusa lelkünkben. Mikor erre rádöbbenünk, megindulhat bennünk az átalakulás, s be tudjuk fogadni a Kegyelemet.
A Kegyelem felébresztése önmagunkban nemcsak személyes ügyeinket viszi előre, hanem jótékony hatással van az egész emberiségre. Minél többen és minél befogadóbban fordulnak feléje, annál nagyon mértékben áradhat az emberekre, és annál inkább jelen lesz a hétköznapokban is.


Szabó Judit

Ébredj fel, gyermekem!

- De hiszen ébren vagyok! – feleled.
- Ébren? Miből gondolod?
- Nem látod, nyitva a szemem, hallom, amit mondasz. Éppen azt kérdezted, ébren vagyok-e?
- És mondd, nem álmodhatsz éppen velem? Azt álmodod, hogy nyitva a szemed és azt kérdezem
tőled, hogy ébren vagy-e? Nem lehetséges egy ilyen álom?
- Mindenféle álom lehet, te is tudod, de ne bolondozz velem! Mindketten tudjuk, hogy nem álmodunk.
- Mindketten? Én nem vagyok bizonyos benne. Ugyan mitől is lennék az? Ébredj már fel!

Amikor a vonat ablakán kinézve hátrafelé szalad a táj, vajon te haladsz előre, vagy a jegenye hátrál? Te úgy látod, a jegenye meg, hogy te haladsz. Miért a jegenyének adsz igazat és nem magadnak?
Amikor álmodsz, veled történnek a dolgok. Aki kívülről néz, azt látja, hogy csukott szemmel fekszel, mint aki meghalt. Szerinte semmi nem történik veled. Ki látja jól? Kivel történik az álom?
Amikor felébredsz, örömmel vagy sajnálattal mondod: csak álom volt. Amikor elalszol, miért nem mondod, hogy semmiség, csak kicsit ébren voltam? Azért, mert álmodban is ébren voltál, ébren vagy, csak éppen az álom valóságában. Miért becsülöd le az egyiket és értékeled többre a másikat?
Ki mondja, hogy igaz az egyik, és valótlan a másik? Még a tulajdon agyad sem, hiszen még a moziban is lekapod a fejed, ha szembejön a vonat, hogy a számítógépes virtuális világról, a térhatású „dolby surround” effektekről nem is beszélve!
És amikor a fotelben hátradőlve nyitott szemmel képzelsz magad elé vágyott dolgokat, akkor ébren vagy?

Az álombéli éned önmagát tartja valódinak és mindaz, ami az éber agyaddal ködös, irracionális, képlékeny és zagyva, ott a dolgok természetes rendje, amihez képest sivár és reménytelenül unalmas az a kizárólagos racionalitás, amit való világnak hiszel.

És mi van, ha fordítva igaz? Álomban vagyunk ébren, az álom világa az igazi, és csak látszat a másik? Ha a testünk valahol egy barlang mélyén alszik, vagy egy gépszörny belsejében bekábelezve lebeg a sóoldatban, mint a Mátrix hőseinél, és mindaz, amit tapasztalni vélsz, csak komputeres animáció? Meg tudod-e állapítani, mi a való? És ha igen, miből, hiszen agyad, tested valóságot érzékel. Vajon nem csak azért beszélsz álomról és ébrenlétről, mert – szemben saját tapasztalatoddal – ezt tanították neked, és több hitelt adsz mások szavának, mint önmagadnak? És az álombéli énednek mit tanítottak? Azt, hogy ez az álom, hogy a másik az, vagy hogy mindkettő más-másfajta álmodás – netalán azt, hogy nincs is álom, csak hol itt, hol ott vagy éberen?

Vajon valóság-e amivel a külvilág beborít? Valóság-e, hogy bármit is birtokolhatsz, ha megszerzed? Valóság-e, hogy tied lehet egy ember, egy gyár, egy hegy, vagy egy aszteroida? Valóság-e, hogy biztonságban lehet törékeny életed? Hogy bármi csodaszertől szebb, okosabb, hosszabb életű lehetsz? Valóság-e, hogy az egyik ember jó, a másik rossz, vannak jóbarátok és ellenségek, csak mert úgy viselkednek veled? Valóság-e, hogy van szerencse és balsors, egészség és betegség? Valóság-e, hogy mások irányítják az életed? Vagy hogy önállóan dönthetsz, másoktól nem befolyásolva? És az, hogy az angyalok fognak kihúzni életed gondjaiból?
Valóság-e, hogy a születéssel kezdődik az életed és a halállal vége lesz?
Valóság-e, hogy van valóság és illúzió, és nálad a megkülönböztetés kulcsa?
Ébredj már fel gyermekem!
Lásd, hogy mások álmát álmodod, azért, hogy ők is nyugodtabban álmodhassák azt a világot, amit maguknak megálmodtak? Csak szereplő akarsz lenni mások álmában?
Vajon ébredés-e, amikor egyik álomból a másikba lépsz át?

És ha ez így van, milyen lehet az igazi felébredés? Egy Zen-mester minden reggel megkérdezte önmagától: „Ébren vagy, mester?” Majd megfelelt rá: „Ébren vagyok!” Vajon ugyanúgy volt ébren, mint te, amikor ágyadból kábán kimászva tompa aggyal vánszorogsz ki kávéért a konyhába?

Aki igazán felébredt, úgy érzi, egész addigi élete - éjszaka és nappal – valami kábult álomban telt, mintha hipnotizálták volna, de ennek vége, és most ragyogott fel rá a Nap. Rájön, álom az, amit a legtöbben valóságnak hisznek. Amiben ő él, az viszont ragyogóbb a legszebb addigi álmainál is. Aki igazán ébren van, nem mondja, hogy most ébren vagyok, és ha alszom, akkor meg álmodom. Aki ébren van, az tudja, hogy egyszerre lakik sokféle világban, és szabad átjárása van mindegyikbe. Mindig tudja, hol van, nem sodródik zavaros vizeken, hajója lágyan fodrozódó hullámokon siklik, és mindig a kezében a kormányrúd, hogy oda menjen, ahová akar.
Aki még nem felébredett, annak mindez csak álom, de ő saját addigi álmaihoz ragaszkodik, ezért oly nehéz öntudatra ébreszteni. Pedig látod, már pirkad, a kakas megszólalt!

Ébredj hát fel, gyermekem!

Kövesi Péter

Emberlélek – állatlélek

Emlékszem, gyerekkoromban gyakran gondoltam arra, milyen jó lenne egy órára belebújni egy kutya, macska vagy más állat bőrébe, megtudni, hogy mit látnak, éreznek a világból és hogyan gondolkodnak, ha gondolkodnak egyáltalán? Valószínűleg ezredévek óta sokakat foglalkoztatnak az állatok. Bár Arisztotelész „félig beszélő” eszközöknak tekintette őket az ember szolgálatában, ma sokan gyanítjuk, hogy nem igaz a bibliai felfogás sem, amely szerint az állatokat az Úr az ember kénye-kedvére teremtette, hogy uralkodhassunk rajtuk és tetszésünk szerint használjuk vagy irtsuk őket attól függően, hogy jónak vagy rossznak tartjuk a jelenlétüket.
Bár a keleti vallások mindig is ezt tanították, mi csak most kezdjük az állatokat érző, lelkes lényeknek tekinteni, akiknek jogaik vannak, akiket tisztelnünk kell és akik bizonyos szempontból többet „tudnak” nálunk. Sajnos ez a szemlélet még korántsem általános.

Mit tudnak az állatok?
A darwinista felfogás az állatokat valóban a fejlődés nálunk kezdetlegesebb, meghaladott állapotainak tekinti, és így amennyiben mi vagyunk az evolúció csúcsa, uralkodhatunk a többi lény fölött. Az evolucionizmus impozáns épülete pedig (szerencsére) düledezni látszik, de nem igazán tudjuk, hogy kerültünk mi emberek a Földre, miért van ilyen, a főemlősökre hasonlító testünk, ha nem az állatvilágból jöttünk? A testetlen szellemi világból szálltunk alá, ahogy az ezotéria tanítja, Isten teremtett a Föld porából a saját képére, esetleg ufók hozták ide az őseinket valaha, netán az ő genetikai kísérleteik eredményeképpen lettünk a majmokból kinemesítve? Rokonaink-e egyáltalán az állatok? Vajon helyes-e ugyanúgy állatnak, és így hasonlónak tekinteni a (feltehetőleg) csak vegetatív szinten élő egysejtűt, férget, rovart vagy halat mondjuk a bonyolult érzelmeket is kimutatni tudó lóval és a kutyával? Nem kellene-e más fogalmakat használnunk? Gyanítom, hogy igen. Most ugyanis úgy gondolkodunk, hogy mi vagyunk az emberek, minden más élőlény „csak” állat (vagy növény) lehet. Zárójelben: azért a növényvilág ezoterikusan értelmezhető csodái is megérnének egy misét!
És mi van a nagy tengeri emlősökkel, a bálnával és a delfinnel? Nagyon sok ezoterikus képzelgés van a köztudatban velük kapcsolatban, sokan földön kívüli eredetűeknek, szinte isteni lényeknek tekintik őket. (Mulatságos, de delfin-kommunikációs tanfolyamot Budapesten is lehet végezni, ahol vajmi kevés az esély arra, hogy ezt a gyakorlatban is kipróbálhassuk.) Véljük, hogy a mienknél magasabb szintű intelligenciával és érzékszerveken túli érzékeléssel rendelkeznek. Érthetetlen módon segítik a vízben bajba jutott embereket, anélkül, hogy mérlegelnék, érdemesek-e azok arra? A nyelvüket nem értjük, és láthatóan ők sem tudják elsajátítani a mienket. Mi csak olyan lények és társadalmak fejlettségéről tudunk fogalmat alkotni, akik tárgyi kultúrát teremtenek. Régészeink is a tárgyakból ítélik meg a régi népeket. De mit tudhatunk egy olyan civilizációról, akik nem használnak tárgyakat, nem laknak épületekben, nem festenek barlangrajzokat és nem írnak könyveket – mert mincs nekik mivel? Egy ilyen, tisztán szellemi civilizációról valóban nem sok fogalmunk lehet – de ez nem ok arra, hogy a magunknál alacsonyabbrendűnek tekintsük őket.
Ellenkezőleg, hiszen elegendő, ha a régi indiai brahminokra gondolunk, akik fejből tudták a Védák sok százezer soros verseit.
De sok mást is „tudnak” az állatok. A sivatagi állatok például csalhatatlanul megérzik, merre találnak vizet. Megérzik a számukra kellemes és kellemetlen földsugárzásokat (ez köztudott), előre „tudják”, ha természeti katasztrófa közeleg. Ha a tavalyi cunami előtt az emberek csak az állatok viselkedését figyelték volna, tízezrek életét menthették volna meg! Valószínűleg valami telepátia-szerű kommunikációval tartja a kapcsolatot a vonuló madárcsapat, vagy a cserkésző állatfalka a vezérállattal – akár a kőkorszaki szintn élő ausztráliai bennszülöttek (lásd a „Vidd hírét az igazaknak” című könyvben).

Mi a különbség?
Egyáltalán, meg tudná-e mondani valaki, hogy mi a különbség az állat és az ember között (ha a delfint és a gorillát ugyanúgy állatnak tekintjük, mint az éti csigát)?
Genetikailag nem lehet megfogni a különbséget, hiszen ma már tudjuk, alig pár százalék a különbség az ember és mondjuk az egér genetikai állományában. A biológia tehát nem ad választ.
Az érzelmek sem lehetnek döntőek, hiszen a létfenntartáshoz kapcsolódó elemi érzelmekre a gerinces állatok már képesek. A szociális érzelmek csaknem az emberre jellemző gazdagságban megvannak a főemlősöknél. Tudnak örülni és szomorkodni, haragot, féltékenységet, megbánást érezni – és még sok mindent. Minderre sok kutya is képes. Némely ember érzelmi skálája pedig alig szélesebb az emberszabású majmokénál.
A lélek lenne a kulcs? A Biblia csak az emberről írja, hogy Isten lelket lehelt bele. Ettől függetlenül a legtöbb keresztény igenis úgy gondolja, hogy van az állatoknak is lelkük. Érdekes módon bűnnek tartanák megölni a kedvenc háziállataikat, de cseppet se haboznak a disznó megölésénél vagy vadász-szenvedélyük kielégítésénél. Ám most ne ragadjunk le az állatot úgymond szerető átlagember ambivalens viselkedésénél! A keletiek gyakran nem lelkes, hanem „érző” lényekről beszélnek, és helytelennek tartják nem csak a megölésüket, de azt is, hogy felesleges szenvedést okozzunk nekik. Természetesen esznek állatokat spirituális beáítottságú emberek és közösségek is, de nem mulasztanak el köszönetet mondani az állat lelkének azért, hogy táplálékul adja, feláldozza magát az emberért.
Amennyiben az állatok is egyéni lélekkel rendelkeznek, ez sem különöztet meg tőlük. Néhány spirituális iskola, például az antropozófia nem így gondolkodik. Szerintük az állatoknak „csoportlelkük” van, azaz a tyúk, vagy az oroszlán a fajtájára jellemző csoportlélek része, onnan születnek testbe és oda térnek vissza haláluk után.
Nézzük meg most a tudatosságot! Valóban úgy látszik, csak mi, emberek vagyunk tudatos tevékenységre képesek, van jövőképünk, célképzetünk. Ha csak annyit vizsgálunk, amit a marxisták szoktak, miszerint a munka emelte ki az embert az állatvilágból, nem jutunk messzire. Az emberszabású majmok ugyanis képesek egyszerűbb eszközök elkészítésére, például két bot összedugására, és bár sokáig azt hitték, hogy az eszközhasználatuk csak alkalmi, a közelmúltban bizony olyat is megfigyeltek, hogy a majom félretette az eszközt egy későbbi felhasználás esetére! Tehát némi tervezésre, előrelátásra is képesek. Talán az sem igaz, hogy semmi jövőképük és időérzékelésük nincs. Lehet, hogy van, de csak az egészen közeli jövőre vonatkozik. Az úgynevezett alacsonyabb rendű állatok olykor megdöbbentő céltudatosságra képesek. Lehetett látni például olyan filmet, amelyben egy nyolckarú polip rájön arra, hogyan kell a befőttes üveg tetejét lecsavarni, hogy a benne lévő finomsághoz hozzáférhessen! Mi ez, ha nem céltudatos tevékenység, amihez még némi logika is kell?
A tudatosság magasabb szintjein több keresnivalónk lehet. Az ember jellemzőjének tudjuk a második jelzőrendszer (beszéd, írás) megjelenését. Való igaz, hogy az állatok nem beszélnek, egymással mégis meg tudják érteteni magukat. Azon pedig igencsak lehetne vitatkozni, hogy vajon a beszéd, vagy a hangok nélküli telepatikus kommunikáció-e a magasabb rendű! Mellesleg az egyszerű fogalomalkotásra az emberszabású majmok is képesek lehetnek. Megtanítottak egy gorillát néhány, a siketek jelbeszédéhez hasonló jelre. Amikor a majom véletlenül megkóstolt egy szúrós gyümölcsöt, összekapcsolta a „gyümölcs” és a „fájdalom” jelét, tehát megalkotta a „fájdalmas gyümölcs” fogalmát!
A magasabb szintű fogalmakat természetesen hiába keresnénk. Nincsenek például erkölcsi fogalmaik. Nem mintha szükségük lenne rá. Anélkül is tudják, mi a jó nekik. Mi azt mondjuk, ez az ösztön, a keletiek azt, hogy ez a dharma, azaz a rendeltetésük törvénye, amit egész életükben tudattalanul, de követnek. A dharma nem erkölcsi kategória. A farkas nem tesz rosszat, ha bárányt öl, nem csinál vele negatív karmát. Karmája az embernek van, aki dönthet, megtesz-e valamit, vagy sem, és tisztában van (vagy legalábbis lennie kellene) tettei következményével. A karma ugyanis nem tisztán ok-okozati összefüggés, de erkölcsi vonatkozásai is vannak – sőt épp ez a lényege. Mi egyszerre állunk a karma és a dharma törvénye alatt. Az állat nem moralizál – ami talán szerencse is, mert a történelem tanúbizonysága szerint ahol az emberek túl sokat moralizálnak, ott hamarosam meggyulladnak a máglyák a másként gondolkodók alatt.
Ami valóban hiányzik az állatvilágban, (vagy legalábbis úgy gondoljuk), az a filozófia, és a magasabb létezésbe vetett hit, a vallás, Pál apostol szerint „a nem tudott dolgok” bizonyossága. Ha a vallásosságot tesszük az ember-lét sarkkövévé (beleérve a materialisták „anyag-hitű” vallását is), valószínűleg közelebb járunk az igazsághoz, mintha még mindig a marxi munkavégzés körül kutakodnánk.
Megközelíthetjük a kérdést az energiatestek fejlettsége és szervezettsége felől is. Általánosan elfogadott vélekedések és tisztánlátók tapasztalatai szerint az állatnak a fizikain kívül csak az éteri és asztrális teste van kifejlődve (fajtájára jellemző mértékben) míg az embernél megvan a mentális, és a magasabb spirituális testek is. Legfeljebb a legmagasabb rendű, és az ember közelében élő állatoknál figyelhető meg a mentális szint valamely kezdeménye.
Joggal gondolhatjuk úgy, hogy egyfajta faji gőg miatt nézzük csak le az állatokat. Vagy mert sokkal kevésbé ismerjük őket, mint hinnénk. Valószínűleg azoknak van igazuk, akik szerint az állatok olyanok, mintha az ember kisebb, gyengébb, fejletlenebb testvérei lennének. Nem csak használnunk kell őket, nem uralkodnunk kell fölöttük, hanem segíteni, védeni őket.

Van-e átjárás?
Vajon a reinkarnáció során az állat születhet-e emberi testbe, és viszont? Amennyiben feltételezzük, hogy ugyanolyan lélek van bennünk, úgy ennek semmi akadálya. Sok régi nép gondolta így. Néhol még ma is úgy magyarázzák, hogy elég a halál előtt meglátni egy állatot, hogy ugyanolyan formában szülessünk újjá. A karma és a fejlődés lehetősége sajnálatos módon kimarad ebből a felfogásból. A buddhizmus szerint az állati lét csak egy abból a hat létformából, amelyben a karmánk szerint megszülethetünk. A mai nyugati ezotéria többnyire kizárja az állatként való születés lehetőségét, vagy mert vagy az állati csoportlélekben hisz, vagy mert az emberi intellektus állattestben való megjelenését nem tudja elfogadni (holott tagadhatalan, hogy vannak fajtársaiknál nagyságrendekkel intelligensebb állatok). Tény, hogy a reinkarnációs terápiák során csak elvétve fordulnak elő állati formában átélt megtestesülések (kivéve, ha a terapeuta ilyen irányban befolyásolja a klienst, ami viszont kétessé teszi a megbízhatóságot). Az „állati” élmények pedig nyugodtan jöhentek a kollektív tudattalanból is. Kinek lehet igaza? Valószínűleg nem fogjuk tudni teljes bizonyossággal eldönteni és mindig is hitbeli kérdés marad. Ám ha valaki elfogadja az állatként való születést is, valószínűleg több emberséggel, szeretettel fog bánni az állatokkal is.

Kövesi Péter

- És te ki voltál?

- természetesen előző életedben. A kérdés manapság meglehetősen gyakran elhangzik különböző úgynevezett ezoterikus érdeklődésű társaságokban. A válaszokból pedig olykor az derül ki, hogy a jelenlévők között a történelem, vallás, mágia és misztika szellemóriásait kell (vagy legalábbis kellene) tisztelnünk. Olyan is van, aki mind a huszonnyolc (!) életére emlékszik, a jelenlévők őszinte csodálatára, és ha előző életeinkre vagyunk kíváncsiak, minden hétvégén tucatnyi tanfolyamra elmehetünk, nem is beszélve az efféle szolgáltatást reklámozókról. Igen, sok más mellett divat lett a reinkarnáció, az előző életek kutatása. Brit zsurnaliszták szerint Magyarországon az okkultizmus és misztika "húzóágazattá" vált (The Times, 1994. dec. 28.). Némi malíciával hozzátehetnénk, bizony ide is "húzott" jónéhány szerencsevadász "mestert" a volt Szovjetuniótól Indiáig. Természetesen a marxizmus-leninizmus kötelező ideológiája alatt is voltak baráti körök és magányos farkasok egyaránt, akik effélével foglalkoztak, könyvekhez is hozzá lehetett jutni idős ismerősök házikönyvtárából vagy némi ismeretséggel a könyvtárak "indexes" polcairól. Az ideológiai diktatúra jótékonyan korlátozta a túlzásokat. Azután eljött a szabadság, a nyitás, megcsapott a Vízöntő-kor szele. Az asztrológus azt mondaná, a Szaturnusz gátló hatását felváltotta az Uránusz korláttalansága. Bárki bármiről tarthat előadást, tanfolyamot, akkor is ha az előző hétvégén tanulta az egészet. Felszabadult a könyvkiadás és a legnagyobb keleti és nyugati misztikusokon, antik és mai gondolkodókon túl folyamatosan jelennek olvasmányos és könnyen emészthető írások, az ezotéria könnyű műfajából. Ez önmagában még nem baj, hiszen a laikusok sokkal nagyobb táborát érinthetik meg, de megjelennek nyilvánvaló félreértésekből, meg nem értésből született művek is, némely szerzőt pedig szívünk szerint leginkább pszichiátriai vizsgálatra küldenénk el. Megjelent a lényeg információt alig adó, szenzációhajhász „ezo-gagyi” és a felszínes érzelmekre apelláló „ezo-giccs” irodalom, sőt kiadók szerveződtek rájuk. Főként a New Age amerikai szerzőire jellemző, hogy megállnak a felszínen, a jelenségekre való rácsodálkozásnál, a dolgok mélyebb értelme - és főleg a gyakorlati, mindennapi életbe való átemelés fontossága - sajnos elsikkad, vagy közhely-szinten reked. Mindmáig lankadatlan érdeklődés kíséri az újjászületéssel foglalkozó könyveket.
Nem áll szándékunkban e helyen a reinkarnáció igaz vagy hamis voltát bizonygatni. Ezt sokan megtették már előttünk - pro vagy kontra - és az ezotéria épp az a terület, ahol semmiféle világnézeti diktátumnak sincs helye. Igen visszatetsző dolog, amikor ezoterikus vagy életreformer közösségek kinézik maguk közül, akik nem úgy élnek, gondolkodnak, táplálkoznak, mint ők. Rudolf Steiner is arra figyelmeztet, hogy a szellemi fejlődés egyik alapfeltétele a tolerancia, a más nézetek elfogadása. Ha valaki keresztény megközelítésben csupán egyetlen földi testetöltésben tud hinni, semmivel sem alábbvaló, mint aki másként gondolja. A Biblia – amelynek úgy negyven helyét szokták citálni a a reinkarnáció mellett - sem azt nem jelenti ki egyértelműen hogy vannak, sem azt, hogy nincsenek előző és következő életek. Meghagyja nekünk az értelmezés lehetőségét. Ha pedig valaki elutasítja, és a jungi kollektív tudattalannal magyarázza a reinkarnációs élményeket, e közelítésnek is helye van, bizonyított a gyakorlati alkalmazhatósága - és ez a lényeg. Az, hogy ne puszta filozofálgatás, szellemi kaland legyen, hanem segítsen könnyebben, jobban, egészségesebben élni, megérteni magunkat és másokat. Ha ez sikerült, vajon érdemes-e elveken vitázni csupán azért, hogy a mi érveink győzedelmeskedjenek?
Mindazonáltal - és talán ez az egyetlen igazán nyomós érv - az újjászületés tana valójában semmi misztikumot nem tartalmazó, józan, logikus és racionális rendszer, ugyanakkor személyesen megtapasztalható élmény lehet, túl a hiszem-nem hiszem dilemmán.
Mivel az előző állításunk - a reinkarnáció logikai megközelítése - sokak számára meredek állításnak tűnhet, engedtessék meg erről néhány szó. Yongden, egy tibeti láma a század elején így magyarázta Alexandra David-Neel kutatónőnek: "Az ember élete folyamán fizikai és pszichikai energiákat halmoz fel, és ezek (a halál után) újabb fizikai és pszichikai megnyilvánulást (értsd: újabb születést) hoznak létre". Íme a reinkarnáció misztikum nélkül. Tiszta fizika, az energia megmaradás törvénye az emberi sorsra alkalmazva. A karma pedig? Akció-reakció, hatás és ellenhatás törvénye, a kiegyenlítődés (energia-minimum, entrópia-elv, homeösztázis) megvalósulása. Informatikai megközelítésben pedig a karma nem más, mint az élet folyamán felhalmozott információk, adatok összessége rólunk, cselekedeteinkről, szavainkról, gondolatainkról, amelyek, mint a számítógépben tárolt adatok, módosítják az élet (a jelenlegi és a következők) programját. Természetesen ezt csak akkor látjuk így, ha elfogadjuk, hogy bizonyos fizikai törvényszerűségek nem csak a holt anyagra érvényesek, illetve valamennyi megnyilvánulásunknak (érzelmek, gondolatok stb.) objektív létet, energiatartalmat tulajdonítunk. Az alapelvek tehát egyszerűek, csak a megvalósulás az, ami végtelenül bonyolult, hiszen ezeknek az energiáknak nincs objektív mértékegységük, mindenkit a saját, hozott lehetőség-rendszerében lehet csak mérni és ehhez képest alakulnak a következmények is. Sok-sok szál, egyéni életsors emberi szemmel, de még a legmodernebb számítástechnika számára is végtelenül bonyolult egyeztetése szükséges ahhoz, hogy alkalom nyíljon a rendezetlen konfliktusok lezárására, a szereplők újbóli találkozására. Az egészhez - tenné hozzá a buddhista - az energetikai bázist, utánpótlást a vágy, a fizikai megtestesülés, a lét szomja adja. A végső mozgató elv pedig maga a fejlődés, tökéletesedés, a haladás az anyagitól a szellemi létezés, az embertől az Isten felé. Ezért vonják sokan kétségbe azt a tanítást, hogy az ember felváltva születhet vágyai által hajtva hol emberi, hol állati - sőt egyesek szerint növényi - létformába. Valóban, igen nehéz elképzelni, milyen fejlődésre van egy emberi léleknek lehetősége egy meghaladott létformába való visszazuhanással, hacsak nem "büntetésként" fogjuk fel az egészet.
Azoknak, akik az újjászületés tényét bármilyen verzióban is elfogadják, természetes igénye lehet, hogy a hitet a tudás szintjére emeljék, személyesen is megtapasztalják, megismerjék előző inkarnációikat. Erre több módszer is létezik. A kérdés csupán az, szükséges-e (szabad-e) betekintenünk előző életeinkbe, nem lehet-e ez káros vagy veszélyes, és egyáltalán mennyire megbízhatók az így nyert tapasztalatok?
A kérdés első felére teljesen egyértelmű a válasz: Általában semmi szükségünk sincs ezekre a tapasztalatokra. Drasztikusabban fogalmazva: semmi közünk ahhoz a hajdan élt emberhez, akit tévesen saját magunk előző megjelenésének gondolnánk. A személység ugyanis - amelyet köznapi szinten képesek vagyunk magunkból megismerni és önmagunk lényegének gondolunk - egyszeri, halandó és soha nem tér vissza. Folyamatosan feloszlik a halál után. Nem ugyanaz az ember "támad fel" újra, nem ugyanaz az élet folytatódik másféle környezetben, ahogyan sokan gondolják. Ez a reinkarnációban hívők leggyakoribb tévedése. Az a valami, ami valójában halhatatlan, messze efölött áll, mint az ember legbelsőbb lénye, magja, túl a tulajdonságokkal leírható világokon. Olyan, mint egy kiterjedés nélküli fénypont, szikra. Énségi szikrának, egyéni szellemnek, nagy Én-nek, isteni lényegnek is nevezik. A személyiség, és minden más, amit egy emberből megismerünk, csak időről-időre felvett ruhája ennek. Kérdésünket úgy is fogalmazhatjuk, kell-e tudnia a jelenlegi ruhámnak, milyeneket viseltem előzőleg? Ha kellene, úgy lennénk megalkotva, hogy emlékezzünk is rájuk. Ez a tudat önvédelme, hogy felesleges kacatokat nem cipel magával. Itt és most élünk, a múlt és a jövő közötti pengeélen, a jelenben, feladataink is most és itt érvényesek. Ezekre kell figyelnünk, hiszen ezzel egyben jövendő karmánkat irányítjuk és ehhez felesleges a múltba révülni. Ami az előző életeinkből fontos tapasztalat, úgyis itt van a jelenlegi személyiségünkben, ami előttünk álló feladat, elkerülhetetlenül megjelenik a sorsunkban. A többi a jelenlegi személy számára lényegtelen.
A rózsakeresztes filozófia az embert olyan „mikrokozmosznak” fogja fel, amelynek központja a benne élő ember, a halál után pedig a mikrokozmosz kiürül és a beköltöző új lénynek már tényleg semmi köze az előző lakóhoz. Még messzebb megy a buddhizmus, amikor egyenesen azt állítja, nincs bennünk semmi állandó, minden csak a változó feltételek (szamszárák) ideiglenes összekapcsolódása. A világon semmi sem állandó, az előző, és a jelen inkarnáció embere semmiben sem azonos – kivéve, hogy az előzőekben létrehozott karmát kell folytatnia. A keleti filozófiában lehet valami egyszerre azonos és nem azonos önmagával – enélkül nem tudjuk megérteni, mi a kapcsolat az előző és a jelen életünk között. Nem könnyű lecke nekünk, nyugatiaknak, akik számára a világ szilárdan elhatárolt kategóriákból áll. Vagy nincs reinkarnáció és egyszer élünk a földön, vagy van, és mi magunk, ugyanaz a lélek voltunk az előző, vagyunk a jelenlegi, és leszünk a következő testünkben. Valami folytonosságot feltételezünk fel ott, ahol az nincs is. Tévedünk, ha azonosnak véljük magunkat előző inkarnációinkkal, és tévedünk, ha teljesen függetlennek. Az egyetlen összekötő szál a karma – ami a valójában nem csak a mechanikus ok-okozati összefüggés, hanem a cselekedetek erkölcsi vonzatát is tartalmazza.

Semmiképpen sem javasoljuk tehát, hogy puszta kíváncsiságból keressük előző inkarnációinkat, és főleg nem, hogy mindent magunkra vegyünk. Megrázó, feldolgozhatatlan élmény lehet például valaki számára, hogy míg a jelenben becsületes, jó emberként él, egyszer csak rablógyilkos szerepben látja önmagát. Egy gyenge önértékelésű, frusztrált embert egy ilyen tapasztalat végképp a „padlóra vinne”, az önmagát túlértékelő egoizmusát pedig a mennyekbe emelné (emeli is gyakran), ha önmagát nagyszerű, híres ember bőrében találja.
Más a helyzet az előző életek terápiás célból történő feltárásánál. A betegségek pszichoszomatikus felfogása szerint minden baj oka gondolkodásunkban, cselekedeteinkben, negatív viszonyulásainkban és érzelmeinkben keresendő. Sok esetben ez nem korlátozódik a jelenre, réges-régi életekben is gyökerezhet. Számos könyvben, cikkben olvashattunk már arról, milyen hatékony segítség lehet a múltéleti traumák feltárása, hogyan szolgálhatja a jelenben a gyógyulást. Segítség lehet egy múltbeli utazás olyan egzisztenciális-szociális-identitási problémák megoldásában, amikor valaki arra nem találja a választ, miért olyan, amilyen, miért jutott épp az a (többnyire nehéz, tragikus, betegséggel terhes) sors osztályrészéül, miért épp azok vannak körülötte, akikkel annyi problémája van. Sokan úgy vélik, segítheti az ember spirituális fejlődését, ha konkrétan megtudja, honnan jött és milyen feladatokat kell itt teljesítenie. Ez valóban lehet segítség, de csapda is, ahogyan a továbbiakban erről szólunk is. Annyi viszont bizonyos, hogy a fejlődés során teljes természetességgel, keresés és erőltetés nélkül is feltárulnak az előző életek, amint szükség van rájuk.
Fennmarad még a kérdés: mennyire megbízhatóak, igazak az előző életekből felidézett képek? Ez az alkalmazott módszertől, a vezetőtől és az alanytól (kérdezőtől) egyaránt függhet. A jelenleg legelterjedtebben használt relaxációs-vizualizációs utazási technikák nem kapcsolják ki teljesen a felszíni éber tudat zavaró vagy korrigáló hatását. Komolyan befolyásolják az eredményt az alany indítékai, elvárásai és félelmei. A félelem, vagy az, hogy olyan eseményekkel kellene szembenézni, amelyekre az illető nincs felkészülve, eleve meggátolhatja az utazást, és ezzel komoly traumáktól kíméli meg a jelöltet. Ez is önvédelmi reakció, nem szabad erőltetni. A prekoncepció, az elvárások viszont teljesen hamis képet festenek. Aki becsvágyát szeretné kielégíteni, vagy meg van győződve arról, hogy ő csupa nagyszerű személyiség volt valaha, meg is teremti magának az erről szóló képeket, történeteket, amelyekből természetesen semmi sem igaz! Tudatuk olyan képeket vetít eléjük, amilyenre vágynak. A vezetőnek sem lehetnek elvárásai, sőt észre kell vennie, ha a kísérleti alany fantáziál vagy hazudik (ilyen is van). Lelkisérült, frusztrált, sikertelenséggel, önértékelési zavarokkal küzdő emberek gyakran épp azért vesznek részt reinkarnációs utazáson, hogy jelenbeli kudarcaikat nagyszerű előző életekkel kompenzálják. Csapda ez a javából, hiszen egy ilyen tréning nem csak hogy nem segíti az illetőt problémáinak megoldásában (ami az egész célja lenne), hanem súlyosbítja a helyzetet azzal, hogy egy irracionális álomvilágba menekíti a beteget. Ez is a vezető felelőssége, a módszerek egyszerűsége ugyanis felkészületlen, pedagógiában, lélektanban járatlan embereket gyakorta csábít arra, hogy az előző hétvégén ellesett módszerrel ők is tanfolyamot, tréninget hirdessenek.
A nagyszerű előző életekről szóló képzelgés - amelyet, lám a vezető is megerősített - súlyos téveszmerendszer, paranoid elmebaj elindítója is lehet! Se szeri, se száma azoknak a szerencsétleneknek, akik azzal kérkednek, hogy ők voltak Attila, Jézus, Keresztelő Szent János, Buddha, Saint-Germain, Rudolf Steiner, vagy hasonlók. Zavarba ejtő bőség van a kiváló személyiségekből, mintha mindenki, aki valamit is számít, itt tolongana. (Vajon mi marad a többi országnak, ha mindenki Magyarországra jön?) Napóleon most éppen kiment a divatból, Nérót és Hitlert senki se vállalja, a Keresztelő Jánosoknak például viszont egész találkozót lehetne rendezni, döntsék el ők maguk között, ki a legigazibb. Régebben ilyetén meggyőződését valaki többnyire csak a kezelőorvosának vagy a zártosztályos betegtársainak mondhatta el, most tanfolyamokon, csodálók százai előtt hirdetheti saját nagyszerűségét. Arról nem is beszélve, hogy egy hajdani uralkodó vagy próféta számára mindenképpen bukás, ha egy mai átlag-sorsot kell vállalnia, úgyhogy melldöngetés helyett inkább azon lenne érdemes gondolkodni, hogy a jelenlegi élete nyilván áldozat, próbatétel, amelyben az akkori hibáit kellene jóvátennie. Természetesen nem kizárt, hogy valamely egykori kiválóság épp itt, közöttünk öltsön testet, viszont aki érti a reinkarnáció lényegét, sohasem kérkedik ilyesmivel. Tudja, ma nem érdem, ha előzőleg fáraó volt és nem bűn, ha rablóvezér. Kizárólag a jelenbeli élete számít. Példa lehet erre éppen Keresztelő János is. Nyilvánvalóan tudta, ki ő, és mi a feladata. Ez utóbbit hirdette is (de főleg cselekedte), ám soha nem nevezte magát Illésnek. Ezt Jézus mondta el róla, de ő is csak a tanítványok kérdésére. ( Máté 11,14 és 17,10-13 )
Mivel az emberiség legnagyobb része nem a nagy hírességekhez tartozik – ami semmit sem von le az egyén értékéből és egyediségéből! – a legtöbben egyszerű előző életekből jövünk. Ezeknek, ha megértjük a tanulságaikat, legalább akkora tanító értékük van, mintha mindig császárok és főpapok lettünk volna. És igazából ez a lényeg.
Az is kizárt, hogy azok a nagy tanítók, akik már a személyes karmájukat megszüntetve önként vállalják, hogy lejönnek közénk, hivalkodjanak a pedigréjükkel. Azoktól az emberektől sem hallunk soha ilyet, akik még itt élnek közöttünk, de már tudják, hogy nem kell visszajönniük. Nagyon kevesen vannak ilyenek, sokkal kevesebben, mint ahányan biztos forrásból - talán személyesen Istentől - tudják, és mindenütt hirdetik is, hogy a jelenlegi az utolsó életük, és nem kell újra testet ölteniük. Ennél hiúbb, önteltebb kijelentést tenni sem lehet, és képtelenség ennél nagyobb tévedéssel (hazugsággal?) hitegetni valakit.
Gyakori melléfogás az is, amikor valaki tudni véli, hogy a jelenlegi élete már például a harminckettedik, következésképpen ő egy igen fejlett lélek. Buddha azt tanította, nincs olyan lény, amely ne lett volna már anyánk is, gyermekünk is. Ha ezt jelképesen értjük is, szinte megszámlálhatatlan testetöltés áll mögöttünk és még igen sok előttünk...
Visszatérve a reinkarnációs technikákhoz, a legegyszerűbb a relaxációban "utaztatás" módszere. A jelentkezők nagy részénél sikeres is, de az elmondottak miatt nem szabad százszázalékosan igaznak vennünk. Meghatározó a vezető személye és mindenképpen kerülendő az, hogy valaki pusztán kíváncsiságból vegyen részt egy ilyen tréningen. Az egyénenként történő "utazás" mindenképpen jobb, mint a csoportos forma.
A hipnózisban történő regressziós terápia mindenképpen megbízhatóbb az előzőnél, mivel itt az alany éber tudata, így elvárásai és félelmei is ki vannak kapcsolva. Míg az előző módszernél a nem feldolgozható, sokkoló élmények általában homályban maradnak, itt a legborzalmasabb emlékek is felszínre kerülhetnek. Ezek feldolgozása, megoldása pedig már nem laikusnak, hétvégi tanfolyamvezetőnek való. A sebet ugyanis könnyű feltépni, de sokkal nehezebb begyógyítani. E sorok írója is találkozott már olyannal, akinek épp egy reinkarnációs kísérlet után lettek szörnyű rémképei, fóbiái. Jó tudnunk, hogy bár a törvények nem egyértelműek, a hipnózis hozzáértést, gyakorlatot és felelősségtudatot igényel. A sok természetgyógyász, bioenergetikus, aki nyakra-főre hipnotizálgat, nagyon sokat árthat, és emiatt felelősségre is vonható, büntethető!
Vannak egyedül végezhető reinkarnációs kísérletek is. Ez megkísérelhető egyszerűen agykontrollal is, de a Reiki második fokozatának szimbólumaival is "betájolható" egy elmúlt élet, előhívhatók azok a képek, amelyekre szükségünk van. Erőltetni viszont semmit sem lehet. Sokan használják a templomos lovagrend ránk maradt vizualizációs módszerét is. Természetesen itt is igaz, hogy semmit sem szabad készpénznek vennünk.
Mindenképpen a legtökéletesebb módszer a tudatosság fokozatos fejlesztése, az emlékezet kibővítése. Wictor Charon önmagán dolgozott ki egy ilyen eljárást. Lassú és fáradságos út, de elvezet önmagunk tökéletes megismeréséhez. A bátor vállalkozó elkezdi felidézni saját múltját, feldolgozni konfliktusait. (A puszta emlékezés enélkül nem sokat ér.) Kezdi a tegnapnál, igyekszik mindent a legpontosabban felidézni. Azután napról-napra halad visszafelé, göngyölíti a sors fonalát. Ahogyan a memória agypályái és szellemi erői megerősödnek, felidézhető lesz minden régi esemény a csecsemőkorig, azután a születés, a méhen belüli élet, a köztes lét, sőt az előző életek végtelen sora is. Sajnos ez nem elintézhető egyetlen hétvégén, akár egy élet is kellhet rá. De az önismeret útja vezet a megvilágosodáshoz.

Kövesi Péter

A mindenség lelke
Téma: a tánc
Megjelent: Elixír magazin

Motto: „A tánc a mindenség lelke -…
minden mozog, minden forog,
nincs megállás…
Minden táncol a világban,
a teremtés lelke a ritmus…”
G. Hajnóczy Rózsa: Bengáli tűz
A tánc ősidők óta az érzelmek kifejezésének hatékony módja. Szavak és magyarázatok nélkül is képes újra mozgásba lendíteni a fájdalomtól, félelemtől, szomorúságtól elcsüggedt lelket és testet. De nemcsak lehangolt állapotban segít, hiszen örömünkben is táncra perdülhetünk. Szinte minden érzelmi állapotot ki lehet fejezni vele, és a tánctechnikáknak se szeri, se száma. Csak ízelítőül: csűrdöngölő, balett, jégtánc, keringő, termékenységi tánc, stb.
A hagyományokból tudjuk, hogy a tánc mindig is szerves része volt a különböző rítusoknak. Ez azzal is magyarázható, hogy a tánc intenzív testi-lelki és szellemi állapotba tudja hozni a táncolót, ami – mai nyelven szólva – megnöveli az energiaszintjét. Ezt az megnövekedett energiát a rítus típusától függően használták fel. Ha a cél úgy kívánta, akkor segítő istenségeket hívtak vele (termékenységi táncok, természeti csapás elhárítások, stb.), azaz a hétköznapi élet egyengetésére, földi célokra vették igénybe. Ha a rituálé szellemi jellegű volt, akkor a többlet energiát a tudat tágítására, emelkedett spirituális állapotok előidézésére fordították. Ismeretesek ezen kívül még az eksztatikus állapotokhoz vezető táncok is, amelyek ma is szokásban vannak bizonyos népcsoportoknál (Afrika, Dél-Amerika). Ez meglehetősen hasonlít az ókori Dionüszosz ünnepségekre, ahol a résztvevők egyáltalán nem jutottak emelkedett szellemi állapotba, csupán bódulatba, mámorba – és természetesen részegségbe. A spirituális tartalom és cél nélküli eksztatikus állapotok a beragadt, elfojtott érzelmeket és vágyakat szabadítják fel. A spirituális célú eksztatikus táncokban szintén felszabadulnak az érzelmek, de a táncoló nem felkorbácsolja, hanem egyensúlyba hozza érzelmeit. Ez „kitisztítja” érzelmi testét, és így könnyebben emelkedik a tánc segítségével tovább, a spirituális szintre, ahol az eksztázis célja az istenélmény.
Ma már kevésbé ismeretes az egyik leghírhedtebb tánc, a „hétfátyol tánc” eredeti jelentése. Amit a Bibliából tudunk róla, az meglehetősen eltorzult, hiszen a szexuális csábítás netovábbjaként jelenik meg.
A hétfátyol tánc az ókori misztériumokhoz kapcsolódik, azon belül is Istár mítoszához. Amikor az istennő leszállt az alvilágba, hét kapun haladt keresztül, és mindegyiknél levetett valamit ékszereiből, ruháiból. A hetedik kapu után ott állt fátylak, ruhák és ékszerek nélkül, vagyis megmutatta igazi önmagát. A fátylak levetése, a titkok megmutatása a tengermélységű női meztelenség szimbóluma, ami az ókori misztérium-tanításokban is szerepel. A tanítványok áthaladtak a hét szimbolikus kapun, azaz a hét bolygószférán, s ennek során lassanként szétfoszlottak bennük a bolygó princípumok jellegzetességei. Ezeket nevezték ruháknak, vagy burkoknak, amelyeket levetve elérkeztek a szent misztériumokba. A hétfátyol tánc tehát eredetileg az emberi lélek fejlődését, emelkedését szimbolizálta. Ennek során a tanítvány megszabadult álarcaitól, szerepeitől, játszmáitól, azaz „a tánc” – amely itt évekig tartó munkálkodást jelentett - az egótól az isteni énig vezette el.
Azóta évezredek múltak el, kultúrák virágzottak és hanyatlottak, de a tánc megmaradt, ami azt jelzi, hogy ez az emberi lélek mélyéről fakadó gyógyír. Ha kultúrkörünkben végignézünk napjaink táncain, a korszellemet láthatjuk tükröződni benne. A korszellem ugyanis hat az emberi lélekre és viselkedésre, a tánc pedig az aktuális érzelmi-lelki állapotot fejezi ki. Így nem is meglepő, hogy a mai táncok többnyire uránikusak, azaz szinte sisteregnek az elektromosságtól, gyorsak, szögletesek, diszharmonikus esetben pedig rángatózóak és idétlenek. Lágyabb érzelmeket csak elvétve fejeznek ki, dühöt és feszültséget annál inkább. A modern táncokból eltűntek a finom, átszellemült mozdulatok, azaz a lelki mélység. Ez a tánc a mai ember értékrendjét mutatja meg: gyorsaság, „felpörgés”, érzelemmentesség, szólózás.
Szerencsére ez csak a hétköznapi szint, hiszen az utóbbi időben örvendetesen megnőtt az érdeklődés – főleg a fiatalok körében – a „lelkibb” táncok iránt. Megjelent a szakrális körtánc, a hastánc és népszerűbb lett a táncterápia is. Amennyiben terápiaként használják, ezekre ugyanaz érvényes, mint az ősi táncokra: a helyszín, az alkalom, a cél és a csoportvezető személye határozza meg, hogy mi történik a felszabadult energiákkal. Aki csak fizikai szinten táncol, az is jól érezheti magát, mert társaságban van, és felpezsdülnek életenergiái. Aki érzelmi szinten is táncol, az a mozgás örömén túl felszabadíthatja pangó érzelmi energiáit, és levezetheti felgyülemlett feszültségeit. Aki pedig a spirituális síkot szeretné elérni a tánccal, annak kitartónak kell lennie, nemcsak a gyakorlás miatt, hanem azért is, mert sokan az érzelmek felszabadulását összekeverik az istenélménnyel. A gyakorlás során végig kell járni miden síkot és szintet, meg kell tanulni megkülönböztetni a fizikai és az érzelmi táncot, de legfőképpen meg kell tanulni „irányítani” a felszabadult érzelmi energiákat. Az „irányítás” szó itt pozitív értelemben értendő, mert az intellektus segítségével azt kell megakadályozni, hogy a táncoló tudatát teljesen elöntsék a felszínre jutó és felkorbácsolt érzelmek. Azaz, medret kell biztosítani a feltörő érzéseknek, de a medret nem léphetik túl, különben „özönvíz” árasztja el a tudatot. Ez utóbbi gyakran előfordul szektáknál, vagy olyan csoportoknál, ahol kellő spirituális felkészültség nélkül ringatják megváltozott tudatállapotba a jelenlévőket, akik ismeretek híján azt hiszik, hogy istenükkel találkoztak, miközben csak felszabadult a csoport kusza érzelmi energiája.
A spirituális táncra törekvőnek tehát az érzelmek felszabadulásakor még nem szabad azt hinnie, hogy megérkezett a legmagasabb szintre. Az érzelmi kiegyensúlyozás után tovább kell táncolnia addig, amíg tudata kitágul, és tiszta szellemi energiák járják át.
A célt ismerve felmerülhet a kérdés, hogy hogyan, milyen tánccal érhető el az emelkedett lelki-szellemi állapot? Többféle tánc is alkalmas erre, s mivel nem ismerem az összes, jelenleg „használt” módszert, inkább támpontokat adnék a választáshoz. Az érzelmeket megjelenítő, kifejező táncok (népi tánc, balett, jazz-balett, stb.) fizikai és érzelmi szintű élményt és felfrissülést hozhat. Az afrikai (jellegű) táncok a gyökér csakrát, s ezen belül a tűz minőségű életenergiákat aktiválják, amelyek megfelelő vezetéssel és gyakorlással átvezethetnek az érzelmi eksztázison is. A körtáncok erősítik a közösségi érzést és az összetartozást, valamint megérintik bennünk azokat a mély érzelmeket, amelyeknek a körforgáshoz van közük. A páros táncok - melyeket nevezhetünk a nemek táncának is – célja az összehangolódás, majd pedig az együtt táncolás, az együtt létezés. Elsősorban a párkapcsolatokhoz van közük, nemcsak az ismerkedés miatt, hanem a hasonlóságuk miatt: mindkettő akkor jó, ha a két fél megtalálja a ritmust és a távolságot – egyszer közelebb, máskor távolabb egymástól, de együtt mozogva. A (nem művészi) szóló táncok az egyéniség megmutatását, az önkifejezést szolgálják.
A valódi, spirituális szintre emelő tánchoz megfelelő tanárt és csoportot kell keresni, akik nem biztos, hogy így hirdetik magukat. Onnan tudjuk meg, hogy jó helyen vagyunk, ha a gyakorlással nemcsak fizikai és érzelmi állapotunk javul, hanem spirituális energiáink is felerősödnek (mélyebb önismeret, felismerések, régi problémák megoldása). A tánctanár, vagy csoportvezető személye meghatározó: csak olyan helyre menjünk, ahol a csoportvezető valóban kiváló táncos, és a tánc az élete. Ezt azért hangsúlyozom ki, mert ezoterikus körökben előfordul az a nézet, hogy szakrális tánckör vezetéséhez nem kell semmi, csak zene, félhomály és néhány gyertya. Egy rendezvényen találkoztam egy ilyen ezoterikus tánccsoport vezetőjével, majd a szünetben, amikor átadta magát a zenének, a látványtól földbe gyökerezett a lábam: nem tudott táncolni! Azóta már tudom, hogy sajnos nem ő az egyetlen ilyen csoportvezető. Ez tipikusan mai ezoterikus félreértelmezés: a fizikai szint nem számít, csak a lélek. De, aki nem tud táncolni, annak hiába van lelke, mert a teste nem tudja megfelelő módon kifejezni a zenét. Ezért kell kiváló tánctudású (és érző lelkű) csoportvezetőt keresnünk.
Végül, a jó példa kedvéért, elmesélem, hogyan találkoztam a tánc spirituális erejével. Már több éve jazz-balettoztam, amikor beiratkoztam egy rövid nyári tánctanfolyamra, hogy megismerjem az afrikai táncot is. Tanárunk – akinek minden mozdulatát áthatotta a tánc iránti szerelme – egy szál dobbal érkezett, hangerősítők és szuper hifi berendezések nélkül. Az első megrázkódtatást (és keserű felismerést) az okozta, hogy elkezdett dobolni, én pedig dermedten álltam fél óráig, mert nem éreztem a ritmust. Egészen addig abban a hiszemben éltem, hogy álmomba is elkapok minden ritmust. Egy világ dőlt össze bennem, de nem sokat kesereghettem, mert következett a második megrázkódtatás: már a legegyszerűbb táncmozdulatok is fizikailag olyan nehezek voltak, hogy még a profi táncosok is rogyadozó lábakkal mentek haza minden este. Az izomlázak és egó-összeomlások ellenére mindennap megjelentünk mindannyian, mert ez a tánc olyan boldogságot adott, ami felülmúlt minden megpróbáltatást. A valódi felismerés azonban csak a tanfolyam után ért, amikor lelkesen bementem egy neves jazz-balett tanár órájára: soha többé nem tudtam jazz-balettet táncolni, mert a testem és a lelkem már tudta, hogy mi a különbség a betanított, kiszámított, gépies mozdulatok és a lélekből előtörő örömtánc között. Ezt a testet, lelket, szellemet átható örömtáncot kívánom szívből mindenkinek!


irta: Szabó Judit

Az ezotéria közhelyei


Szerencsés helyzetben vannak, akik nem az utóbbi néhány évben kezdtek el ismerkedni az ezotériával. Két-három évtizeddel ezelőtt nem roskadoztak az utcai árusok pultjai (igaz, nem is voltak) a színes, magukat kellető ezoterikus könyvektől, úgy kellett azokat idősebb ismerősöktől, primitív stencilezett vagy sok példányban gépelt, alig olvasható átírópapíron megszerezni, olvasótermekben böngészni, ha egy-egy ismerős könyvtáros kihozta a tiltott listás könyveket. Amihez hozzá lehetett jutni, talán kevés volt, de (némi válogatással) minőségi. Első kézből vett tudás, évezredek hagyományai hiteles tolmácsolásban. Persze olyanok is akadtak, amelyeken ma inkább mosolygunk - mert megtanultuk, min lehet mosolyogni, és mit kell nagyon is komolyan venni. Megtanultuk, milyen csodákra képes az ember, de azt is, hogy az ehhez vezető út lemondást, kitartó, akár évtizedes gyakorlást, áldozatokat követel.
A mai felhozatal nem ezt sugallja. Ott vannak Rudolf Steiner, Hamvas Béla könyvei, a jóga, a Zen és általában a hagyományos utak, amelyek a "keskeny kapu" elvét követik, de sokkal kapósabbak azok a tanfolyamok, beavatások, könyvek, amelyek indiai, tibeti, atlantiszi mesterek legféltettebb titkait kínálják, most és itt, mindenki számára elérhetően. Az olvasó remegő izgalommal lát neki, és csakhamar rádöbben, hogy ócska közhelyeket kapott. A felszínesség, a gyorsfogyasztásra előkészített hamburger-szellemiség, a közhelyszerűség az, ami tévútra vezeti a neofitát.
A közhely szép és igaz - épp ebben rejlik a veszélye. Elandalít, azonnali érzelmi kielégülést nyújt (milyen egyszerű az egész!), és megkímél a gondolkodás fáradalmaitól. A közhely a gyengék menedéke, el lehet bújni mögé és biztos bástyája mögül lődözni lesipuskás módra. A közhelyben gondolkodó nem kell, hogy véleményt mondjon, nem vállal konfliktusokat, elevezget a szélcsendes oldalon, ahogy a legújabb közhely mondja, "elvan, mint a befőtt", egyszóval szeretetre méltó, jó ember...
Az alábbiakban az ezotéria legszebb közhelyeiből adunk közre egy csokorral.

Ezotéria, ezoterikus
Közhely, mert manapság szinte semmit sem jelent. Erdeti értelmében olyan tudást jelentett, amit csak a szellemi fejlődés bizonyos lépcsőjén kaphatott meg a jelölt, illetve a tanítványok olyan belső csoporját jelölte, akik erre érdemesnek találtattak. A mindenkinek átadható tudást az exotéria képviselte. Nem féltékenységből, hanem épp a tanuló érdekében tartották vissza azt, amihez nem voltak meg az alapok, amit nem, vagy esetleg rossz célra tudott volna használni a jelölt. Az, ami nyomtatásban megjelenik, nyilvános tanfolyamon oktatják, már exotéria a szó eredeti értelmében, függetlenül annak tartalmától. Mi sem áll messzebb az igazi ezotériától, mint a semmitmondó, "szeressük egymást gyerekek!"- szintű, ezoterikusnak cimkézett kurzusok és irományok.

Atlantisz
Az eredeti, ősi, legnagyobb és legigazabb tudás forrása a közhelyszótárban. Minden, ami atlaniszi eredettel büszkélkedhet, maga a tökéletesség.
Voltaképp pedig alig tudunk valamit Atlantiszról. Legendák, töredékek, Platón és néhány ókori történetíró feljegyzései - ennyi a tudományos tényanyag. Az utóbbi idők nagy szellemi látói, spirituális mesterei nyomán sejtjük, hogy valóban birtokosai lehettek a teljességről szóló tudásnak, mágikus civilizációjuk volt, csodás képességeik, és olyan energiákat ismertek, fogtak munkára, amikről ma csak álmodni tudunk. Ám, ha figyelmesen olvasunk, az sem kerülheti el a figyelmünket, hogy e fantasztikus tudást korántsem csak a jóra fordították. Minden beszámoló egyetért abban, hogy saját végzetüket maguk okozták, azzal, hogy a birtokolt erőket, mágikus tudásukat rossz célra, egymás ellen, pusztításra fordították. Félelmetes fekete mágusaik lehettek, tudásuk pedig igencsak kétélű fegyver volt. Ma, amikor mágusjelöltek ezrei vágyakoznak az atlantiszi tudásra, kristálybotokat készítenek, angyalokat idézgetnek, szimbólumok, beavatások után kajtatnak, vajon eszükbe jut-e, elég érett-e már az emberiség arra, hogy ne katasztrófák sorát idézze elő ismét?
Hála Istennek, bár sokak szerint számos atlantiszi lélek él ma közöttünk, a dolog azért korántsem ilyen veszélyes. Az akkori (valóban ezoterikus) mestereknek ugyanis gondjuk volt arra, hogy tudásukat elrejtsék az avatatlanok elől, így az atlantiszi eredet sokszor nyilvánvalóan nem egyéb blöffnél, reklámfogásnál.

Tibet
Hasonlóan szimbólum-értékű, mint Atlantisz, azzal a különbséggel, hogy ide fizikailag is el lehet jutni. Sajnos az is tény viszont, hogy a kínai kommunisták tibeti lámák ezreit mészárolták le, vagy kényszerítették menekülésre. Aki ott maradt, az behódolt, vagy úgy elrejtőzött a hegyek között, hogy nem a túrista, de a katonaság sem talál rá. A táj misztikuma természetesen megmaradt, annak ellenére, hogy a kínai kormány (tudatosan!) atomhulladék-lerakónak használja a tibeti hegyeket. Lehet viszont szolgáltatásaikat kínáló álgurukat és álbeavatásokat kapni egy-kétezer dollárért, ugyanúgy, mint Indiában. Azt meg végképp nem kívánnánk senkinek, hogy neadjisten’ mégis belecseppenjen egy igazi, ősi bön-vallásbeli rolang szertartásba, aligha úszná meg élve.

Pozitív gondolkodás
Nem egyéb, mint a gondolat teremtő erejének felismerése, és aktív, alkotó felhasználása. Amihez természetesen kritikus és önkritikus, reális helyzetfelismerés szükséges, különben mit sem ér. Közhellyé akkor válik, ha az aktív segítő szándék elmarad, szólammá, ábrándozássá, álomvilággá laposodik, ahol minden szép és jó. Sohasem fogom elfelejteni annak a nagymamának az esetét, aki egy tanfolyam után nem volt hajlandó unokájának olyan mesét olvasni, amiben boszorkány, sárkány, ördög van, "mert az nem pozitív dolog". Nem Voltaire Pangloss mestere gondolkodik pozitívan. A pozitívan gondolkodó nem csak úgy tesz, mintha minden a lehető legjobb lenne és elfordítja a fejét, ha nem ilyet lát, hanem igenis észreveszi a rosszat, a gonoszságot is, de pozitív gondolattal, sőt cselekedettel igyekszik kiegyensúlyozni a mérleget.

Meditáció
Manapság mindenki meditál. Hogy hogyan? Hát ahogy tanulta: becsukja a szemét és csodaszép tájakra képzeli magát. Majd felemelkedik, angyalokkal, Jézussal találkozik, tanításokat, beavatásokat kap, és mindezeket valóságnak képzelve jön vissza.
Valójában ennek semmi köze a meditációhoz. Ezek vizualizációs, imaginációs gyakorlatok, amelyek nagyon jók, gyógyító hatásuk is lehet, voltaképp mégis saját fantáziánk játékai. A meditáció ennél sokkal szürkébb, puritánabb. Az ember leül (nem fekszik, ha lehet), lecsendesíti "hazahozza" a tudatát és csendben marad. Vár - húsz percig, vagy húsz évig. Aztán egyszer csak megnyílik valami. Amit ekkor átél, az már nem a fantázia, hanem tényleges kapcsolat a felsőbb világokkal. Ilyen egyszerű az egész, csak ki kell várni.

Guru (Mester)
Valójában bálványt jelent, csak így nem lenne szalonképes.
Mindazt a tökéletességet, ami belőlünk hiányzik, kivetítjük, beleképzeljük valakibe, akit ettől kezdve imádni lehet. Majdnem mindegy, hogy színesre festett faszobor, vagy turbános keleti férfiú az illető. Ha gurunk (mesterünk) van, könnyű a dolgunk, ugyanis a továbbiakban ő biztosítja tanításaival, áldásával a további fejlődésünket, mindig ott van mellettünk, igazgatja lépteinket és megóv minden bajtól. Bölcs mosolya biztosít, hogy jó úton járunk. A guru nem tévedhet, hiszen ő egy megtestesült isten, és hálásnak kell lennünk azért, hogy kegyeiben részesít. Elnézzük neki még azt is, ha olyan botlásai vannak, ami egy átlagembertől botrányos lenne, hiszen ő már mindennek felette áll, neki már szabad, hiszen már karmája sincs. Nyilvánvaló, hogy a legfontosabb törekvésünk, hogy gurut szerezzünk! És ha keresünk, találni is fogunk, mivel a régiek is azt tanították, ha a tanítvány kész, megjelenik a mester is. És mostanában elég sokan is vannak hozzá, sőt menedzserük és professzionális „píár”-juk is van.

Beavatás
Ez a másik dolog, amit meg kell szereznünk, lehetőleg minél többet és minél több helyről. Úgy a biztos. Vannak ugyan okvetlenkedők, akik azt mondják, a beavatás csak lehetőség, de nem garancia semmire, sőt legalább három dolog kell hozzá, hogy működjön (megfelelő beavató, felkészült jelölt, tiszta rituálé, plusz a "fentiek" hozzájárulása), a mester garantálja, hogy nála mindez együtt van, kellőképpen érettek vagyunk és csak a hála lerovása van hátra (Eurót is elfogad, ha nincs forint). Beavatottnak lenni, olyan misztikus, szívet bizsergető érzés, hogy már az megéri! A biztonság, tévedhetetlenség érzetét adja, máris többet értünk el, mint más több inkarnáció alatt. A gonoszkodók persze úgy tesznek, mint akik nem értik, miért kell ennyi beavatás, de ez mindössze az irígység (neki kevesebb van), vagy a szellemi fejletlenség megnyilatkozása, amin már mi rég túl vagyunk.

Megvilágosodás
Sokan úgy képzelik, mint amikor felkattintják a villanyt. Eddig sötétség volt a fejünkben, ezentúl világosság lesz, tisztánlátók, mindentudók leszünk. Arról viszont megfeledkeznek, hogy e mögött hosszú évek, évtizedek munkája kell, hogy álljon, és ettől olyan népszerűek a párnapos "intenzív" megvilágosodási kurzusok. Bár számos igen komoly felismeréssel önmagunkra-találással lehetünk gazdagabbak, ez az elnevezés így legalábbis megtévesztő. A keleti hagyomány elismeri, hogy létezhet tökéletes (azonnali) megvilágodosodás valamely tökéletes mester kegyéből, ilyen mesterek azért nem sokan vannak, nem hirdetés útján szerzik a tanítványokat, sőt tanfolyamokat sem szerveznek. A Zen tanítás kétféle, egy "kis" és egy "nagy" megvilágododás-élményről beszél. A kicsi bármikor megtörténhet, amikor ráismerünk, rádöbbenünk valamire, az "igazi", a teljesség, egység tökéletes átélése (nem gondolati megértése vagy elképzelése!) viszont még a mesterekkel is ritkán esik meg, eleinte velük is csak egy-egy pillanatra, azután pedig folytatódik a mindennapi életük. Az, hogy örökké ebben az állapotban maradjanak, csak a nagyok közük is legnagyobbak osztályrésze lehet.

Karma
Minél többet beszél a karmáról valaki, annál ezoterikusabb. A karma mindenre azonnali, előregyártott magyarázat. Mindaz, amit nem értünk, karma.
Ha valaki gaztettet követ el, azért tette, mert ezt vállalta, ez volt a karmája. Innentől akár fel is menthetjük. Az áldozattal sem történt semmi más, mint a karmája teljesült, ez a dolog rendje. (Vajon menyugtatja-e ez a hozzátartozókat, még ha igaz is?)
A karma egyik ilyen tudora egy szatírt, gyermeklányok megrontóját vette igy védelmébe; voltaképp semmi mást nem tett, mint szembesítette a gyerekeket egy olyan élménnyel, amivel úgyis talalkozniuk kellett, sőt talán jó is hogy megtörtént, mert hamarabb átestek rajta. Ha nem tudnánk, hogy ez egyszerű ostobaság, hihetelen cinizmus is lehetne. Hiszen ilyen alapon Hitler is csak jót tett húszmillió zsidóval, mert teljesítette a karmájukat!
Így gondolkodik a közhely-ember, a hétvégi kuzusokon kupálódott gyógyító, ezoterikus szakember. Ezért mondhatta valaki egy beteg asszonynak, hogy azért beteg, mert előző életében egy nagy kurva volt (sic!), és most kell szenvednie érte. Hallottam egyszer olyat is, hogy amikor egy ezoterikus gondolkodású fordító elvesztette a fordításra megkapott művet, azzal érvelt, hogy nem tehet róla, nyilván ez volt a szerző karmája!
Olyanok is vannak, akik azt hirdetik, képesek levenni, megszüntetni valakinek a karmáját. Ha értenék, mit beszélnek, tudnák, ezzel korántsem biztos, hogy használnának bármit is. Az így gondolkodók semmit sem értenek a karma törvényéből. Azt hiszik, a karma a kegyetlen végzet, ami alól nem lehet kibújni. Valójában a karma cselekedeteink gyümölcse (a jó és a rossz karma egyaránt), és sokkal inkább lehetőség, mint büntetés. Senkinek sem lehet a karmikus feladata, hogy gyilkoljon, de a sors állíthatja olyan helyzetbe, amikor, ha alantas ösztönei uralják, gyilkolhat is. Az áldozat számára sincs előírva, hogy meggyilkolják, ez is csak a legvégső lehetőség. A karma semmire sem kényszerít, de nem is ment fel a felelősség alól. A szellemi fejlődés viszont lehetővé teszi, hogy urai legyünk saját karmánknak.

Angyalok
Az utóbbi években tömegesen jelennek meg angyalokról szóló könyvek. Jó érzéssel tölthet el, hogy itt vannak velünk, vigyázzák lépteinket, és sokan hiszik, hogy minden embernek van saját őrangyala. A szellemtan, a teozófia, a keresztény misztika szerint minden lénynek megvan a maga feladata. Ez az angyalok, arkangyalok esetében egy magasabb rendű, a teljes univerzumot érintő munkálkodás, ami mellett algha van lehetőségük a mi mindennapi dolgainkkal foglalkozni. Rendkívüli beképzeltség azt hinni, mi vagyunk az egész univerzum legfontosabb tényezői és ha felelőtlenségünkkel, butaságunkkal bajba sodorjuk magunkat, otthagyva más dolgukat, azonnal segítségünkre sietnek. Erre, ahogyan Leadbeater megjegyzi, akkor lenne némi reményünk, ha az alattunk lévő lényeken, például az állatokon mi is ugyanilyen önzetlenül segítenénk, ahelyett, hogy pusztítanánk őket.
Ehelyett többnyire, bár nem kizárólagosan - a similis simili gaudet elve alapján - legfeljebb a hozzánk hasonló túlvilágiak, elhalt embertársaink segítségére számíthatunk. Azokon a tanfolyamokon, ahol az angyalokkal létesíthető kapcsolatot tanítják, többnyire elhaltak megidézése folyik. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet magasabb lényiségekkel kapcsolatba kerülni, csupán azt, hogy nem mindenkinek és nem lehet ezt kierőszakolni, mert segítség helyett megszállottság lehet a vége.
Elterjedt nézet az is, hogy ha valaki elég jó ember volt, halála után angyallá válik. Egyik közelmúltban elhunyt, ismert gyógyítónkról így vélik a tanítványai, de olvashattunk egy svéd ifjúról is, aki azt hangoztatja (sokan meg elhiszik neki), hogy Michael arkangyal az ő testében a Földön él. Vajon addig üres a helye a mennyei hierarchiában, vagy az Úr ideiglenes helyettest nevezett ki? Angyallá válni - erre nagyjából annyi esélyünk lehet, mint arra, hogy a gondosan ápolt vizisikló óriáskígyóvá nőjön. At angyalok - úgy tudjuk - nem az elhaltak lelkei, hanem a test nélküli magasabb lények (dévák) fajtájába tartoznak, akiknek ráadásul igen nehéz a mi zűrzavaros rezgéseinket elviselni.

Szeretet, megbocsátás
Szeretethiányos korunkban természetes, hogy ez a legjobb csali. Gyógyítók áradoznak magukról, hogy bennük már semmi rossz nincs, kizárólag a krisztusi szeretet vezérli őket. Befektetésnek sem utolsó, mert több beteg, több tanítvány jön, jobbára lelkisérült emberek, akiknek lehet, hogy egy véget nem érő ölelkezés, egy hosszú, mély pillantás (tükör előtt jól begyakorolható) csakugyan ezt az illúziót adja. Mások, a cinikusok ezoterikus ragacsról, rózsaszín mázról beszélnek.
Ugyanilyen hatásáos varázsszó a megbocsátás. Jellemző volt egy ifjú titán megnyilatkozása egy igen komoly pszichoterápiás kurzuson:" Mit kell ezt annyit ragozni, mindenkit szeretni kell, mindenkinek meg kell bocsátani, és meggyógyul a beteg!" Nem tudni, elhitte-e, hogy ez azért nem ilyen egyszerű, hiszen mindenütt ezt olvasta, tanulta.
Hallván a sok szeretet-prófétát, nem árt azért elgondolkodnunk, miért kell nekik folyamatosan világgá kürtölniük az ő nagy-nagy szeretetüket? Aki igazán erős, sohasem érzi szűkségét, hogy a bicepszét mutogassa, aki tudja, hogy bátor, nem keres olyan kalandokat, ahol ezt ország-világ előtt bizonyíthatja. Azt szeretjük másnak bizonygatni, amiről magunk sem vagyunk meggyőződve. Talán a többiek reakciója majd meggyőz, hogy tényleg erősek, bátrak, vagy szeretetteljesek vagyunk. Ugyanígy, akiben igazán szeretet van, nemigen kell beszélnie róla. Lényéből sugárzik, jelen van a cselekedeteiben, szavak nélkül is működik.

Isteni energia, krisztusi erő
Akiben krisztusi szeretet van, természetes, hogy isteni erővel gyógyít. Manapság "snassz" dolog bioenergiát használni és a gyógyítók olykor egymásra licitálnak, bizonyítandó, az ő energiájuk a legmagasabb szintű. A szomorú valóság pedig az, hogy mindenki olyan szintű energiával gyógyít, amilyen ő maga, és ha a gyógyító "sötét", az energia sem lehet hófehér. Maga Jézus az evangéliumok szerint sohasem állította magáról, hogy ő gyógyítana. "Legyen a te hited szerint", "a te hited megtartott téged", "vedd fel az ágyadat és járj!"- efféléket mondott. A krisztusi energia krisztusi alázat, szolgálat, szerénység nélkül aligha létezhet.

Ne ítélj!
Ez a legrázósabb téma. A legjobb recept játszani a bambát, mindenre mosolyogva bólogatni, különben előbb-utóbb a fejünkre olvassák ezt a bibliai szentenciát. A "ne ítélj" ilyen hangoztatói a langyos középszerüség tipikus képviselői. A nivellálás, a "mindent el kell fogadni", "nem szabad ítélkezni" a közhelyekben gondolkodás (helyesebben nem-gondolkodás) iskolapéldája ez. Alkalmas arra, hogy saját tudatlanságunkat palástoljuk vele, de lehet egyszerűen divat, mintakövetés is. Könnyen összetéveszthető a pozitív gondolkodással. Az ilyen ember alapfogalmakkal nincs tisztában: összekeveri az ítélkezést a mérlegeléssel, megkülönböztetéssel, véleményalkotással. Míg az ítélkezés szubjektív, felülről, saját felsőbbrendűségünk érzetéből ered és indulatoktól fűtött, addig az utóbbiak objektív, tárgyilagos megfigyelésen alapuló magatartásformák. Az ítélkezés valóban kerülendő (nem a mi dolgunk, ott van rá a földi és a magasabb igazságszolgáltatás), a mérlegelés, megkülönböztetés és állásfoglalás egyenesen kötelességünk. Ugyanígy hiba a problémák elbagatellizásása is, amire az "ezoterikus" gondolkodás jegyében - a földi világ úgyis csak látszat, nem lényeges - gyakran látunk példákat. Az ember - mondja a Biblia - evett a jó és rossz tudásának fájáról. Nem játszhatja a tudatlan együgyűt. Mindenért felelősek vagyunk, magunkért és másokért is. Mivel itt a Földön élünk, nem lehet azzal sem kibújnunk ez alól, hogy majd a fentiek eldöntik helyettünk.
Nemigen lehet vita tárgya, vajon szeretett-e Jézus mindenkit, mégsem dícsérte meg a képmutatókat, álszenteket, sőt a kufárokat (milyen csúnya dolog!) tettleg zavarta ki a templomból. Vajon ítélkezett-e, saját tanítása ellenére, vagy sem? Ő mondta ezt is:" Botránkozások kell, hogy essenek (azaz tudomásul veszem, hogy "az élet nem habostorta"), de jaj annak, aki megbotránkoztat!" Itt van a lényeg, észre kell vennünk, mi helyes és mi helytelen, és eldönteni, melyiket követjük. A tudás és megkülönböztetés (vídya és vivéka) a keleti tanításokban is alapkövetelmények.
És ha jól meggondoljuk, nem is kell más ahhhoz sem, hogy a közhelyeket, közhelyszerűséget elkerüljük.
Kövesi Péter

Erósz évezredei

I. A szexus eredete és metafizikája
II. A varázsló botja. - szexuális jelképek az őskorban
III. „Formás tengeri kagyló és jóízű banán” – szerelmi élet a törzsi társadalmakban
IV. „Priapos vagyok, élet és halál őre” – szexualitás az antikvitásban
V. „A szerelem illatos kertjében” – keleti tanítások a szerelemről
VI. „Megfertéztető útálatosság” – a szerelem és a középkori egyház
VII. „A kolostor kertésze” – szerelem, szexualitás a reneszánsz korban
VIII. „Tartózkodó kérelem” – a polgári társadalom nemi erkölcsei
IX. „Fogtál-e már aranyhalat, violaszín kötény alatt?” – erotika a népi életben
X. „Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugatnak…” – a szocialista eszme és a nemiség
XI. „A virág-gyerekektől az AIDS-ig” – szerelem és szex a huszadik században
XII. „Mi szem-szájnak ingere” – a szerelem furcsaságai: normalitás vagy perverzió?


I. A szexus eredete és metafizikája

„Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket. Isten megáldotta őket és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet!” (Mózes első könyve, 1, 27-28)

A biológusok szerint a szexualitást a növényvilág „találta fel”, sokmillió évvel ezelőtt, amikor az első többsejtű élőlények olyan sejteket különítettek el önmagukból, amelyek egy másik lény hasonló sejtjeivel egyesülve új egyedet hoztak létre, amelyben a két eredeti fél tulajdonságai keveredtek. Azóta ez a szaporodás törvénye: ketten adnak valamit önmagukból, hogy egy harmadik létrejöjjön. A következő lépés az volt, hogy a két egyed között kialakult az adó és a befogadó viszonya. A formák, módszerek változatossága pedig egyre bővült az evolúció során. Kezdetben a két fél véletlenszerű találkozása elegendő volt a szaporodáshoz. Idővel, a fejlettebb állatoknál hangsúlyt kapott, hogyan találja meg és választja ki a két szülő egymást, hogyan szabadul meg a vetélytársaktól és miként hívja fel magára a másik figyelmét. A tudomány szerint azzal a kizárólagos céllal, hogy a legjobb „minőségű” felektől a legéletképesebb utód szülessen. Csak az ember megjelenése után - esetleg sokkal utána – lettek fontosabbak a biológiai választás szempontjainál az érzelmek. Így született meg a szerelem, ami nem más, mint a nemi ösztön humanizált formája – legalábbis a materialista természettudomány szemszögéből.
Úgy tűnik, a dolognak ez csak az egyik fele. Az „önmagunkból adni – befogadni a másikat” már önmaga is metafizika. Úgy adni, hogy ezzel ne szegényebb, hanem gazdagabb legyen, úgy befogadni, hogy az adás is legyen egyben, kettőnek úgy egyesülni, hogy kettő maradjon, de közben eggyé is váljon – ez pedig a legnagyobb misztérium, rejtély, amelyet a közben működő hatalmas vonzerők még titokzatosabbá tesznek. Biztos, hogy a magasabb rendű állatok már éreznek érzelmeket és emberi mércével is szép módon képesek udvarolni választottjuknak, tudnak szeretni és féltékenykedni, örülni és szomorkodni, de metafizikát érezni a szerelemben, filozófiát vinni a szexusba csak az ember képes. Ez a filozófia a polaritással kezdődik.
Bár a Lét forrása minden filozófiában fölötte áll a kettősségnek, maga a világban működő Isten nő és férfi egyben – másként hogyan tudná önmagából megteremteni a nemeket? Az, hogy Elohim neve a héber nyelvű Bibliában többes számban van, isteneket jelent, bizonyára erre (is) utal. A zsidó és a keresztény társadalmak maszkulin, férfiuralmi jellege fosztotta meg Istent a nemiségétől, illetve faragott belõle a felhõk fölött trónoló nagyszakállú (kasztrált?) öregurat. Az elsõ ember, Ádám, értelemszerûen androgün, hiszen Isten képére lett teremtve. Ez nem azt jelenti, hogy mindkét nem testi jegyeivel fel lett volna ruházva, hiszen vulgárisan szólva, mit kezdett volna velük? Sokkal inkább úgy gondolhatjuk, hogy magában, lelkiségében és szellemiségében hordozta mindkét pólust. Egyes kora-középkori miniatúrákon még látni olyan képeket, ahol Ádám egyedül áll a Paradicsom közepén, nem visel fügefalevelet, és nem is takarja magát valami idétlen mozdulattal. Nincs is miért, ugyanis nincs semmi a nemi tájékon. Késõbb az Úr álmot bocsát Ádámra, kioperálja az egyik az egyik „bordáját” és ebből teremti meg Évát. Ma már tudjuk, hogy ez félrefordítás, a kérdéses szó ugyanis Ádám “másik felét” jelenti. Tehát az Úr kettéválasztotta, ami addig egy volt. Innentõl kellett külsõ különbségeknek megjelenniük, hogy ismét eggyé tudjanak lenni, legalábbis testileg. Innen ered a szerelem és a nemi vágy, hogy ismét egyek legyünk, ám mivel ennek az igazi, szellemi kulcsa elveszett, be kell érnünk a testi egyesüléssel. A manapság divatos „duálpár-elmélet” eredete is itt keresendő, ám ahogyan egy előző tanulmányban rámutattunk, ez aligha több, mint a népszerűsítő ezotéria egyik közhelyes tévedése, spirituális tények számonkérése a matéria világában.
Míg a nyugati civilizációt az elmúlt két évezredben a szexualitás biológiai oldala és ettől elkülönülten a szerelem, mint érzelmi jelenség foglalkoztatta és ezzel egy olyan újabb, eredetileg nem létező kettősséget, sőt szakadékot teremtett a két part között (sőt egy másikat a két nem között is!), amit mindmáig nem tudott áthidalni, a keletiek jobban megőrizték a kettő egységét, és a nemek közötti polaritás-egyensúly tanát. A szerelem ezotériáját, a nemiség transzcendens élménnyé emelését mindmáig az ő hagyományaikra támaszkodva tudjuk a legjobban megérteni.
(Folytatása a következő számban: A varázsló botja. - szexuális jelképek az őskorban)
Kövesi Péter

I. A varázsló botja. - szexuális jelképek az őskorban

Nem érezzük feladatunknak, hogy lándzsát törjük afelett, hogy a barlanglakó ősember, vagy az atlantiszi mágus-ember volt-e a valódi ősünk. Az ősi szellemiség eltűnt, illetve felszívódott a nagy ókori kultúrákban, és e mellett maradtak fenn az ősközösségi rend emlékei. Sorozatunkat itt folytatjuk.
A civilizációjára büszke mai ember hajlamos azt hinni, ősei mindenben primitívek voltak, szerelmi életük se állt másból, mint asszonyaik (esetleg a legközelebb található asszony) meghágásából, ha rájuk tört az állati gerjedelem. Valószínűleg ez nem igaz. Bár a trubadúrok epekedését aligha ismerték, emberi érzéseik hasonlóak lehettek a mieinkhez, sőt valamelyest a szexualitás jelképiségét is ismerniük kellett a fennmaradt emlékek szerint. Érzelmiekről, írásos emlékek híján nincs tudomásunk, a nemiséggel kapcsolatos képzeteikről viszont a fennmaradt ábrázolások és számos, feltehetőleg őskori eredetű szokás tanúskodnak. A kulturális antropológia ilyenkor a későbbi kultuszokkal vert össze a fennmaradt emlékeket – joggal, hiszen az „emlékező társadalmak” (Popper Péter kifejezése) fennmaradását a hagyományok olykor évezredeken át történő megőrzése garantálja.
A matriarchátus korában főleg gyűjtögetésből, a föld terméséből élő nagycsaládok összetartó ereje a nő, az anya volt, a közösség vezetője a legöregebb, legbölcsebb matróna lehetett. A kor leletei között ezért inkább női figurákat és jelképeket találunk (maga a Föld-anya is a női nem képviselője). A szobrok nagymellű, nagy hasú (terhes) nőket ábrázolnak, kihangsúlyozott, aránytalanul nagy nemi szervvel, illetve a női nemi szerv - falfirkákon mindmáig azonos - képe önálló jelképként is sokszor megjelenik Őskori hagyomány, hogy a női nemi szervek megmutatásának védő, rontást elhárító ereje van. Ez a népi kultúrában is megvan és az egyik középkori templomunk oszlopfőjén is ezért látható egy groteszk nőalak, amint amúgy is óriási nemi szervét még nagyobbra széthúzza. Innentől kap misztikus, titokzatos, sőt olykor félelmetes jelleget a nő sötét barlangja, amely ellenállhatatlanul vonzza a férfit, de tudtára is adja, teljesen sohasem birtokolhatja, soha meg nem ismerheti. Őskori szokás lehet az is, amikor a föld termékenységét fokozandó, az asszony meztelenül, de legalábbis alsónemű nélkül futja körül a szántóföldet kora tavasszal , mintegy saját termékenységével serkentve a földjét.
A tüzet, fegyvert és vadászatot feltaláló férfiuralmi társadalom vezetője természetesen férfi volt, a legerősebb és legbátrabb, vagy a legöregebb és legbölcsebb férfi. A férfierő, háború, hódítás természetszerűen kapcsolódott a férfiasság fogalmához és a mindezt látványosan jelképező falloszhoz. A vezérnek járt a legtöbb nő, ehhez neki kellett a legnagyobb potenciával és az ennek (legalábbis jelképesen) megfelelő legnagyobb nemi szervvel rendelkezni. A pénisz kultusza innen datálódik ugyanígy a férfiak örökös aggodalma, hogy méretük és potenciájuk megfelel-e a követelményeknek. A törzsfő vagy varázsló hatalmi dísze – a vezéri bot - is férfierejét volt hivatva hirdetni. A fallikus jelképek milliói hirdetik azóta is a pénisz dicsőségét, erejét. Bár a legnaturálisabb ábrázolások kikoptak az európai kultúrából, a hadvezér, uralkodó, főpap, vagy karmester kardja, buzogánya, pálcája, botja, jogara őskori eredetű szexuális jelkép, amely erőt ad viselőjének. A heréknek szintén mágikus eredjük van. Egy ősi szokásban a férfi esküvéskor nem a szívére, hanem a heréjére teszi a kezét (saját nemzőképességére esküszik). A Bibliában a „tedd a kezed a tomporom alá” erre az esküformára utal. Értelemszerű, hogy a férfivá avatásnál is szerepet kap az ifjú nemi szerve, például valamilyen sebzést, fájdalmas, de a nemzőképességet nem befolyásoló beavatkozást kell elviselnie. Olykor hasonlónak vetik alá a kislányokat is. Az arab világban ma is szokásban lévő csonkítások ennek az emlékei is lehetnek.
Mindezek mellett feltűnő, hogy nem ismerünk nemi aktust ábrázoló jeleneteket. Vagy azért, mert annyira köznapinak tartották, hogy nem látták értelmét megörökíteni, vagy tabu volt. Lehet, hogy mindkettő egyszerre, hiszen a profán és a szent ugyanannak a dolognak két nézete. A tabu a legerősebb törvény a történelem előtti korokban. Ilyen tabu, hogy a legnagyobb tisztelet tárgyát nem szabad érinteni, látni, vagy néven nevezni, mert mindez hatalmat adna fölötte. A nemi szerv egyszerre szent és profán, egyszerre diadalmas jelkép és elrejtendő titok. Másként alig érthető, hogy (kevés kivétellel) miért ezek a testrészeink a legtitokzatosabbak, miért vannak mindmáig az erkölcs, és a ruha feltalálása óta az öltözködés - és az érdeklődés - középpontjába állítva.
Kövesi Péter

„Formás tengeri kagyló és jóízű banán” – szerelmi élet a törzsi társadalmakban

Sorozatunk előző számában az őskor szexualitásáról volt szó a valójában kis számú tárgyi és szellemi emlékre támaszkodva. Írásos anyag, vagy verbális hagyomány híján a szerelemről, érzelmi életről vajmi keveset tudunk. Ma elfogadott nézetek szerint a törzsi társadalmak kultúrája egyenes ági leszármazottja az őskoriaknak. Sok kutatóban kimondatlanul még mindig él az a fehér embert felsőbbrendűnek tételező szemlélet, amely alapján megkérdőjelezhetik, hogy a szexualitás mellett éreznek-e szerelmet, a közösülés mellett van-e erotika az életükben. Mi azt állítjuk, feltétlenül, hiszen ugyanúgy emberek vagyunk, nem csak ösztönökkel, de érzelmekkel is megáldva, legfeljebb környezetünk és szokásaink különbözőek. Nagy hiba más kultúrákat a mai értékrendünk szerint értékelni, „lepontozni” ha a mai mércéket nem ütik meg. A törzsi népek életében a szerelmes epekedés, az udvarlás, a beteljesülés, a féltékenység, vagy az elhagyott szerelmes bánata nagyszerűen megfér azzal a szókimondással, ahogy a nemi szerveket néven nevezik, vagy az aktust a legpuritánabb módon tárgyiasítva kezelik.
A szétágazó törzsi hagyományt a versek, mesék, ábrázolások és szokások, rítusok képviselik. Bár a forró égövön a test jobbára nem tabu, hiszen a ruha keveset rejt el, olykor semmit, a szerelemről, nemiségről a kutatók érthetően csak a bennszülöttekkel való hosszas együttélés során tudnak meg lényegi dolgokat. Lehet, hogy egyes társadalmakat túlfűtött szexuális beállítottságúnak ítélünk meg például ábrázoló művészetük nyomán, hiszen faragásaikon túlhangsúlyozott nemi szerveket látunk, sőt szeretkező párokat is, holott csak a tabuk hiányáról, az őket természetesen érdeklő dolgokról van szó. Tény, hogy a nemi szerveket nem dugdossák. A serdülő ifjak avatási szertartásán kerülnek először a középpontba, például azzal, hogy valamilyen vérrel, fájdalommal járó beavatkozást kell elviselniük, egyes helyeken a pénisz átfúrását, vagy felhasítását (Ausztráliában), de a lányok szüzességének mesterséges elvétele, vagy a nemi szervek sebzése is előfordul. Egyes helyeken a nemi szerveket nem elrejtik, hanem kifejezetten kihangsúlyozzák, ilyen például az Új-Guineai pénisztok, díszes, színes, hegyes tok, ami a férfi egyetlen „öltözéke”, beledugja a nemi szervét, aztán a tok másik végét a vállánál rögzíti, hogy felfelé mutasson. A pénisz „plasztikai sebészete” az a meglehetősen durva ausztráliai beavatkozás, ami a péniszt előről nézve vastagabbnak mutatja, valójában csak laposabbá teszi. Gyakori a körülmetélés is. A nőknél avatási szertartás a csonkítás, vagy a nemi szervek mesterséges bevarrása, amelyek inkább anti-szexuális jellegűek, illetve a férfi „birtokát” kívánják megőrizni. A nemi szervek hangsúlyozását szolgálja például az a több helyen dívó szokás, hogy a nők kisajkaikat gyerekkortól kezdve nyújtják („hottentotta – kötény”), úgy, hogy az akár 10- 15 centiméterre is kilóg a lábaik közül. Ez legfőbb erotikus vonzerejük, sőt, hogy még tovább ajzzák a férfiakat, táncaik közben szélesre széttárják őket. A hatás könnyen elképzelhető. A nemi vonzerő fokozását szolgálják más szépészeti beavatkozások, például a fogak kiütése, hegyesre reszelése, a nyak megnyújtása, a tányérajkak, orr- és ajakdíszek és még sok fájdalmas és kényelmetlen művelet. A nemi szervekbe aggatott ékszerek se a mai kor találmányai .
Az úgynevezett eredetmesék szólnak a nemiség és a nemi szervek eredetéről. Az egyik afrikai mesében például Szukoko, a hüvelyek ősanyja és Ebako, a hímvesszők ősapja az idők kezdetén még önálló életet élnek. Ebako egyszer megijed és bebújik Szukokoba és így jönnek rá, hogy ez jó dolog. Egy másik történetben mérgesen egymásnak szaladnak, mindkettő ezer darabra törik, ezeket szedik össze az emberek. Aki korábban ért oda, annak nagyobb jutott, aki későn, annak csak az apraja. A méret, mint a nemi erő hangsúlyozása (mind férfiaknál, mind nőknél, a melleket is ideértve) csöppet sem mellékes. A pók (a mesék gyakori szereplője) például úgy szerzi meg a főnök leányát, hogy nemi szervével veri le a kókuszdiót a fáról. Ez nem ellentétes a mai felfogásunkkal, ahol a méreteket jobbára másodlagosnak tartjuk az intimitás, az érzelmek, a szerelem hőfoka, sőt egymás kielégítése szempontjából is. Egy természeti nép számára a fennmaradás az elsődleges parancs, az a férfi és az a nő a legvonzóbb, aki a legtermékenyebbnek látszik. A tehetetlen férfit és a terméketlen nőt ugyanúgy kigúnyolják, mint a mi csúfoló énekeinkben. Más történetek azt mesélik el, miért van, hogy a nő több férfit is ki tud elégíteni, míg a férfinek egyet is elég. A „szervek vetélkedése” mesetípusban a here haragszik, mert mindig az „eba”, a pénisz megy elől, neki jut az élvezet, ő pedig mindig kint marad. Az ebának csak a száj a jó barátja, hiszen a munkát a száj végzi (udvarlás) a gyümölcsöt pedig a hímvessző kapja meg.
Sok mese a házasság, család jogrendjét rögzíti. A monogám házasságtól a többnejűségen, (elvétve) a többférjűségen át a csoportházasságig minden előfordul. Bár úgy tűnik, az ember alapvetően párkapcsolatban élő lény, az ősközösség nyoma az a forma, ahol az emberek férfi és női közösségben élnek, nemi kapcsolatot minden nő minden férfival létesíthet, a gyermekeket pedig serdülésig az asszonyok közössége neveli. Beavatás után tartoznak a fiúk a férfiközösséghez. Ez a forma a szerelemnek, az összetartozás érzésének nem ad teret, talán ezért olyan ritka. Olyan formák is léteznek szerte a világon, ahol általános a monogámia, ám a törzsfőnök és a varázsló több feleséget is tarthat, jobbára fiatal felnőtt lányokat. Amazóniai bennszülötteknél ezek a lányok afféle játszótársak inkább, bár ebbe a szerelmi játszadozás is belefér, mégpedig akár több fiatal feleséggel egyszerre, a főfeleség szeme láttára. Mivel ez természetes a számukra, nincsenek féltékenységi jelenetek Nyilván ehhez a férfiak potensnek kell lennie. Úgy száz éve léteztek olyan törzsek, ahol a főnöknek időről-időre bizonyítania is kell férfiúi erejét, és ha az lehanyatlik, elveszíti az uralmát is, elűzi, vagy megölik. (Vajon hány mai „nagyfőnök” maradna ma életben, illetve hányan tolakodnának a pozícióért ilyen feltételek mellett?) Előfordulhatott, hogy alkalmilag kevés fiatal lány volt a törzsben. Ilyenkor elfogadták, hogy a fiatal férfiak egymással létesítettek szexuális kapcsolatot. Ez se szégyen , se bűn nem volt ott sem, ahol a lányok férjhez menés előtti nemi élete tilos volt, hasonlóan a mai arab országok szokásaihoz. Ugyanígy elnézték a fiatal feleségek egymással való játszadozását is. A szülő, gyermekágyas nő viszont ugyanúgy tabu, mint minden, ami a menstruációval kapcsolatos. A menstruáló nő szerte a világon tisztátalannak számít. Nem csak szeretkezni nem szabad vele, de még azokat a tárgyakat megérinteni is, amihez hozzáért. A nők sok helyen e napokat az asszonyházakban töltik, semmihez se szabad érniük és nem léphetnek a földre sem. Óriási szerencsétlenség vár az egész közösségre, ahol a tabut megsértik, és a varázslónak ilyenkor minden tudását be kell vetnie a rontás elhárítására.
Bár kevéssé ismerik, van a törzsi társadalmaknak szerelmi lírájuk is. A dalokat fiatalok éneklik, közösségben, vagy udvarlásként egymásnak, hangszeres kísérettel, vagy anélkül. A Trobriand-szigeti szerelmes így énekel:
Az én utamon jársz, értem sírsz,
Házamba lépsz, rám mosolyogsz.
A ház megrázkódik az örömtől,
Amikor padlójára lépsz.
A borneói legény így magasztalja kedvese szépségét:
Formás tengeri kagyló,
Jóízű banán.
Szép vagy, te lány,
Melled gömbölyű és kemény.
A vágyról mesél a Salamon-szigeteki dal:
Üzenem a virágzó fának,
Jöjjön el újra,
Feküdjünk a szerelemrejtő lombok alá.
Üzenem még,
Nagyon vágyódom utána.
Aludjunk együtt a szerelemrejtő lombok alatt!
Egy indiai ének csak utal a szerelmi történésre:
Első alkalommal
a lány zokogott és zokogott,
de három nap múlva
mosolygott és mosolygott.
Végezetül álljon itt egy erotikus ének, szintén Indiából, amely nem mondana szégyent a világirodalom remekei mellett sem:
Az én testem agyagdobjából
ki tud kihozni olyan zenét,
mint te, énekesem?
Vegyél, vegyél karjaidba,
Hurkolj a nyakad köré,
Játssz rajtam, az én testemen játsszál,
Míg a dob édes hangját adom ki magamból!
(Bodrogi Tibor fordításai)
(Folytatása következő számunkban: „Priapos vagyok, élet és halál őre” – szexualitás az antikvitásban)

I. „Priapos vagyok, élet és halál őre” – szexualitás az antikvitásban

A görög-római kor szexualitása a misztikumtól a pornográfiáig minden színt és megközelítési módot ismer. Olyannyira, hogy a huszadik század lélektana éppen az antik történelemből, drámából és mitológiából vezeti le a legkülönbözőbb szexuális magatartásformákat és ösztönöket.
A nemiség transzcendens ereje a lét legősibb titkai közül való. E titkok nem is adhatók át profán személyeknek. A görögöknél a vallás csúcspontjainak számító misztériumokban a jóslás, az istenek kinyilatkoztatásai mellett mindig főbenjáró szerepet kapnak az élet születésének titkai. Vannak misztériumok, amelyek a női nemiség titkait kutatják (Démétér és Kóré az eleusziszi hagyományban), mások a férfiasság termékenyítő erejét ünneplik (Dionysos ünnepségein), de néhány misztériumban (pl. Szamothrákén) mindkettő, és egyesülésük a főszereplő. A misztériumoknak mindig van egy exoterikus részük, nyilvános mulatságokkal, színjátékkal, pompás felvonulással, rendszerint orgiasztikus szabadossággal, maguk kitombolásával zárva az ünnepséget. Az orgiák, ahol az alkohol, esetleg más bódulatkeltő szerek használata, a morális korlátok áthágása, a legtöbbször pedig a szabad szerelem minden formája elfogadott, sőt kívánatos volt, számos fontos funkciót töltöttek be. Például genetikailag vérfrissítés jelentettek, pszichésen feszültségoldást, szabad vágy- és ösztönkiélést jelentettek, mágikusan pedig a természetet, a növények buja növekedését, az állatok bőséges szaporodását voltak hivatottak hathatósan segíteni. (Bizonyára a mai civilizált, túlszocializált világunkban is alkalmasak lennének bizonyos problémák kezelésére az efféle felszabadult – felszabadító rítusok)
A mitológia is a felszabadult szexualitásról beszél, legalábbis az istenek vonatkozásában. Az istenségek bizony bonyolult kapcsolatokba keverednek egymás feleségeivel, leányaival, félistenekkel és földi emberekkel egyaránt, amit aztán parázs családi viták, cselvetések, varázslatok, sőt gyilkosságok követnek. Néhány figurának pedig kifejezetten a mértéktelen szexualitás a lételeme. Ábrázolják Dionysost is hatalmas fallosszal, de Priapos mindenkin túltesz. Misztériumában a szexualitás és a halál – túlvilág titokzatos határmezsgyéi sejlenek fel. A hétköznapi versfaragás (főleg a római korban) persze korántsem ilyen emelkedett, egész gyűjtemények maradtak fenn a Priapusról – Priapushoz írott obszcén versekből. „A kert vörös őre, az illőnél merevebben”, akinek „egyetlen nő sem túl tágas” büntet (vagy jutalmaz?) olykor férfit és nőt egyaránt, sőt azt sem titkolja, hol és hogyan. A kert, a kapu, a szántás, a föld felásása, kapálás, cséplés, a virág, a gyümölcs és leszedésük a szelídebb versek erotikus szimbólumai. Más költemények a phallus mellett a cunnus dicsőségét is megéneklik. Faun (Pán) isten és a szatírok gyönyörű férfi felsőtestükkel, szép szóval, énekkel, zenével csavarják el a halandó nők fejét, majd állati altestükkel üzekednek velük. E lények egyértelműen a nemiség kettős természetének a szimbólumai. A női nemiség harmonikus oldalát jelentik a nimfák, a sötét, pusztító aspektust a férfiakat dalukkal halálba csábító szirének, az argonautákat disznóvá változtató varázslónő, vagy a puszta látványával is ölni képes Gorgók és Medusa képviselik.
A görögök hétköznapjai ennél lényegesen egyhangúbbak voltak. Monogám házasságban éltek, a közösség – a kivételes ünnepi alkalmakat kivéve – nem tolerálta a félrelépéseket, főként a nőkét nem. A harcosokra más normák vonatkoztak Odüsszeusz, miközben hosszú évekig bolyong a tengeren, nimfák és királylányok szerelmét élvezi. Otthon a Pénelopé hűségesen várja és állja a rohamot a „kérők” ellen. A hazatérő hős viszont – tulajdona jogos védelmében – halomra nyilazza a riválisokat. A nők többnyire tanulatlanok voltak, fő hivatásuk az otthon, a család volt. A férfiak, ha művelt nőkre vágytak, a hetérák között kereshettek kedvükre valót. E szép és művelt nők jártasak voltak a költészetben, énekben, zenében, táncban – és az érzéki örömöket szerelmi szolgálatokkal tették teljesebbé. (E művészet teljességét ma már csak a japán gésák ismerik, holott mindez Európában szinte a huszadik századig így történt.)
Nagyra értékelték a férfiak – harcosok – barátságát. Nyílt titok volt, hogy ebbe, például hadjáratok idején, a nemi kapcsolat is belefért, amellett, hogy családosak, hű férjek és jó családapák voltak. Az ifjakat idősebb, tapasztaltabb harcosok avatták be az élet dolgaiba és elfogadott volt a házasság előtti homoszexuális kapcsolat is, ami zökkenőmentesen folytatódott heteroszexuális mederben. Néhány vázakép utal efféle férfikapcsolatokra, ahogyan Pán is félreérthetetlen szándékkal kerget egy pásztort egy másikon. A nők egymás iránti szerelmét mindmáig a Lesbos szigetén élt költőnő, Sappho közössége után nevezik leszbikusnak. Ez mai szóval afféle művésztelep volt, ahol a szépség és költészet adta a szerelmi kapcsolatok hátterét. Ez sem keltett megbotránkozást senkiben.
A meztelen test – ahogyan talán a szigorú erkölcsű zsidóságot kivéve egyik ókori népnél sem – nem volt tabu. A műalkotások mutatják, mennyire ismerték és csodálták a test szépségét. Ennek önmagában nem feltétlen volt erotikus töltése. Az antik olimpiákon is meztelenül versenyeztek az atléták – igaz, csak férfiak és szigorúan csak férfi nézők előtt.
A római kor – ahogyan sok más területen – kezdetben e téren is a heroikus és tiszta görög mintát veszi át. Tovább élteti kultuszaikat, és ha teremt is újat, sokáig a régiek szellemében teszi. A késői császárkor viszont egyértelműen a hanyatlás, züllés képét mutatja. A felhalmozott vagyon és a rabszolgák lehetővé tették a gazdagoknak, hogy kizárólag az élvezeteknek éljenek. Rabszolgákat sem csak a ház körüli, vagy a szántóföldi munkára vásároltak, a rabszolgakereskedők felárral adták a szexuális szolgálatra bevált férfiakat és nőket. A végeérhetetlen lakomákon az ínyencfalatok mellett a prostituáltak is az ellátáshoz tartoztak. Virágoztak a bordélyházak, és ahogy például Pompeji kiásott bordélyaiban a falra festett képek, jelenetek mutatják, ma se ismerünk olyan rafinériákat, amit ne tudtak volna. Plutarchos Satyriconja (Fellini feledhetelen filmjében), vagy Apuleius Aranyszamara hű képet fest a gazdag patríciusok életéről. Mindezen „szórakozások” a gazdag nők számára is elérhetőek voltak, tetszés szerint vehettek maguknak megfelelő ifjakat, vagy különleges adottságú férfiakat. Úgy tűnik, az ilyen életre vágyókat a „szimpla” szex egyre kevésbé tudta kielégíteni, rafinált perverziókat agyaltak ki. Ha hinni lehet egyes történetíróknak, Afrika belsejében furcsa ember-állat keverékekre (talán emberszabású majmokra?) vadásztak, majd orgiák céljára adták el őket. A gladiátorok élethalálharca közben lakomázó és koitáló urak – hölgyek (szerelemről itt már aligha beszélhetünk) a legprofanizáltabb, legalantasabb módon élték meg a gyönyör – vér – halál titkos hármasságát. Milyen messze volt ez már a görögök spirituálisan átélt misztérium-beavatásáitól!
Mindennek ellenhatásaként természetszerűen jelenik meg a korai keresztények puritán életfelfogása. Mindez számukra maga a pokol, Szodoma és Gomorra volt. Sokuknak kellett a vadállatok előtt végezniük, mígnem a császárok rájöttek, hogy az elpuhult, önvédelemre is képtelen Rómát csak egy új ideológia mentheti meg. Sajnos a felismerés későn született, a birodalom – és vele egy életstílus - elbukott.

(Folytatása következő számunkban: „A szerelem illatos kertjében” – keleti tanítások a szerelemről)

Kövesi Péter

Megfertéztető útálatosság” – a szerelem és a középkori egyház

Keleti barangolásaink után visszatérünk az európai erotika történetéhez. A középkorban a legfeltűnőbb az a kettősség, amely a hétköznapi élet és az egyházi elvárások között keletkezett és egyre mélyülő szakadékká vált a századok során.
Nincs igazán megbízható adatunk arról, vajon hogyan képzelte Jézus az ideális szerelmi életet. Szemben azzal, hogy a mai teológia biztosra veszi, hogy ő maga szűzi életet élt és ezt tartotta követendőnek, eretnekek, apokrif iratok, látnokok és ezoterikusok gyakran úgy vélekednek, hogy akár házas ember is lehetett, aki szexuális életet is élt. Mária Magdolnát gyanítják a feleségének. Talán női tanítványa is volt az ő személyében. Van olyan elképzelés, hogy a „legkedvesebb tanítvány”, aki az utolsó vacsorán (Leonardo képén) a Mester ölébe hajtja a fejét, az ő. Ekkor viszont hogyan követelhetné meg a híveitől az önmegtartóztatást? Pál apostol sem ellenezte a keresztények nősülését, bár a cölibátust üdvözítőbbnek tartotta. A későbbiekben, a pápaság és szerzetesség megerősödésével párhuzamosan a kereszténység elkezdett nemiség- és életöröm – ellenes arculatot ölteni. („Savanyú a szőlő” effektus?) Komoly egyházi viták folytak azon például, hogy nevethetett-e Jézus, vagy a jókedv a Sátán találmánya. A vértanú szentek, mártírok, önkínzó aszkéták, vezeklők korában a szenvedés biztos belépőnek számított a mennyországba. Sok hívő úgy gondolta, ha szenvedett a Megváltó, szenvednie kell mindenkinek. Mintha megfeledkeztek volna arról hogy az élet szépsége és örömei is Isten adományai. Valószínűleg a szűztől születés dogmája is ekkor erősödött meg, hiszen az, aki mentes minden tisztátlanságtól, hogyan is születhetett volna „bűnös” úton? Megjegyzendő, hogy ez az elképzelés más vallásalapítók élettörténetében is előfordul. Bár leírva így sehol sincs, Ádám és Éva bűne, az eredendő bűn, ami eredetileg „mindössze” Isten parancsainak megszegése volt, szintén összekapcsolódott a szexualitással, holott a nemiség tilalma a Szentírásban sehol se jelenik meg, (sőt az Ószövetség korában igencsak fontos feladat a kiválasztott nép gyarapítása! A paráznaság tilos, de nincs definiálva, pontosan mit is értsünk alatta. Mózes törvényei szerint: tilos a házasságtörés, a házasságon kívüli nemi élet, rokonok házassága, menstruáló nővel, egyneműekkel és állatokkal élt nemiség, valamint az onánia (maszturbáció). Az ószövetségi atyák pedig buzgón szaporodnak, ágyasaik és szolgálóik folyamatosan szülik nekik a fiakat és leányokat. Mindezek valójában nem is vallási parancsolatok, sokkal inkább demográfiai és népegészségügyi megfontolások. Akkor és ott érvényesek, legtöbbjüket még jézus sem erősíti meg. A házasságtörő asszonyt például határozottan megvédi. A középkori egyház nemiség-ellenessége tehát nem evangéliumi eredetű. Bár „betiltani” nyilvánvalóan nem tudták, igyekeztek a nemiséget lehetőleg a gyermeknemzésre korlátozni és annyi korláttal, bűntudattal terhelni az életöröm minden megnyilvánulását, amennyivel csak tudták. Ennek a hatása ezer évig halmozódott, míg felismerték és tenni tudtak ellene. Az egyik ilyen manipulatív fogás (mai szóval „csúsztatás”), hogy az erkölcs, erkölcstelenség fogalmak alatt a legtöbb ember ma is hamarabb gondol valami szexualitással kapcsolatos dologra, mint például a másik becsapására. Ugyanígy kapcsolódik az erkölcs az öltözködéshez és a test megmutatásához. Az erkölcs szabályozza, mely részeinket kell eltakarnunk és melyeket nem. Ráadásul épp azokat kell dugdosnunk, amelyek testi szinten a legélvezetesebbek. Ennek vallási magyarázata is a bűnbeesésig megy vissza: az Úr épp onnan jön rá a tilalom áthágására, hogy Ádám szégyelli magát ruhátlanul előtte. Tehát a meztelenség is bűn, erkölcstelen. A középkori egyház odáig ment, hogy a női nemi szervben látta a pokol kapuját, a férfiét pedig a pokol tartóoszlopának nevezte. Mindkettőt útálatosnak, visszataszítónak szerette volna láttatni, hátha így kevesebb a kísértés. Bár a fiúknak biológiai okból szükség esetén csak kézbe kell venniük eme útálatosságot, a lányoknak még a kétszáz évvel ezelőtti Angliában is jó erkölcsű polgári családoknál fűrészport kellett önteniük a fürdővíz tetejére „hogy megkíméljék őket szemérműk felettébb kínos látványától”. Nemi szerveink nevének kimondása is innen eredő tabu lehet (bár bizonyára más, őskori eredetű tabukban gyökerezik). Valamennyien tudjuk a nevüket, de azt hisszük, ezek erkölcstelen, durva szavak, az illem tiltja, hogy nyilvánosan is kimondjuk őket, ehelyett suta, a helyzethez sokszor nem illő tudományos(kodó) latin szavakat, körülírásokat, vagy (nemi éretlenséget sugalló) gyerekes beceneveiket használjuk.
Úgy tűnik, mindeme egyházi dörgedelmek, tilalmak és fenyegetések ellenére sem sikerült megtörni az ember természetes életörömét. Sőt, a középkor embere ezt a folyton lesben álló halál: háború, útonállók, nagyurak önkénye, járványok, eretnek-üldözések, akasztás, hóhérbárd, máglya, kínzás árnyékában olyan felszabadultan tudta élvezni, mint talán soha máskor. Sokan ma is sötétnek látják a középkort, de aki jobban megismeri, egyre jobban rácsodálkozik a világos oldalára. Irodalmi alkotások, festmények a népi élet derűjét, felszabadultságát sugallják. Nyíltan fittyet hánytak a tilalmakra és – talán épp a halál állandó fenyegetése miatt – igyekeztek minél jobban kiélvezni a röpke életet. Nem túlságosan zavartatták magukat a majdani pokolra jutással, hiszen épp elég szenvedést éltek meg ideát is. A nyilvános fürdőkben meztelenül fürdőztek együtt férfiak és nők és ugyanitt az élet más örömeit is élvezték. A vágy és a szerelem pedig már akkor is gyakorta legyőzte a házassági fogadalom erejét.
Az egyházi tilalmak elleni lázadás nyilvánul meg abban is, hogy szinte minden, boszorkánysággal, ördöggel való cimborálással kapcsolatos vádban szinte mindig szerepelnek szexuális mozzanatok, cselekedetek, kicsapongások (a Sátán egy cseppet se titkolja túlfokozott szexualitását, és gyakran nem tesz különbséget a nemek között). Valószínűleg csak szexuális fantáziák voltak az ördöggel folytatott orgiák, a succubusok és incubusok (női és férfi szellemek, démonok) éjszakai látogatásai, de a rituálékban a meztelenség és a nemiség egyaránt központi szerepet kapott. Volt olyan eretnek szekta is, akik egyenesen azt állították, hogy a nemi szervek Isten büszkeségei és télen-nyáron olyan ruhákat hordtak, hogy Isten (és a többi ember) zavartalanul csodálhassa őket. Talán csak a vérbaj („francia betegség”) tömeges terjedése adott újra adut a papság kezébe, lám itt van Isten büntetése a fertelmes bűnökért. Ám a bűnöket oly hévvel üldöző inkvizíció sem kerülte el a nemi kilengéseket. A boszorkányok vallatói szadisták lehettek, akik válogatott perverzitásaikat a krisztusi szeretet nevében élhették ki a szerencsétlen asszonyokon.
A lovagkor egy magasabb társadalmi osztály szellemiségét fejezte ki a szerelemben. A lovagi szerelem eszménye az elérhetetlen szerelmes, a hős lovag, a szép, de kegyetlen várúrnő volt, akinek a kegyeiért sárkányokkal, óriásokkal kell végeláthatatlanul csatázni. Sok lovag eleve férjezett asszonyt választott imádata tárgyául, hogy elérhetetlensége még biztosabb legyen. Ha mégis beteljesült a szerelem (mint Guinevra és Lancelot esetében), az erkölcsi bukás, számüzetés, halál volt mindkettőjük számára. A trubadúrok e szerelmet éneklik meg dalaikban. Ám mégse higgyük, hogy e lovagok voltak az önmegtartóztatás mintaképei! A pórnéppel, a csinosabb parasztasszonyokkal bizony aligha bájologtak, nyomban a tárgyra tértek. Annál is inkább, mert a fehérnépek számára megtiszteltetés volt egy nemes lovag közeledése és többnyire ajándékot is kaptak érte (elvégre lovag, az lovag!).

(Folytatása a következő számban: „A kolostor kertésze” – szerelem, szexualitás a reneszánsz korban)

Kövesi Péter

„A kolostor kertésze” – szerelem, szexualitás a reneszánsz korában

A középkori egyház felfogása szerint a testiség – és egyáltalán ez életöröm minden formája – bűnös, és a kárhozatra visz. Az igazi „szerelem” az ember Isten (Jézus, Mária) iránti rajongása. Isten szemében nem bűn a férfi és nő szerelme, de az igazi a szűzi házasság, ahol együtt élnek ugyan, de önmegtartóztató módon, hogy el ne veszítsék jogukat a mennyek országára, ahol sokkal nagyobb jutalom vár rájuk. Bár elragadtatott misztikus szentek személyesen megélték ezt a mennyei örömöt, vajmi kevés embert tudtak meggyőzni ennek nagyszerűségéről. Így a tilalmak és fenyegetések ellenére – sőt részint miattuk – a középkorban kialakult az a kettős erkölcs, ami korábban, az ókorban és a távoli kultúrákban teljesen ismeretlen volt – és ami mind a mai napig rányomja bélyegét ez európai életre.
Nagy felszabadulás volt tehát, amikor a XIV. században megjelent e reneszánsz és az emberek figyelmét a görög-római embereszmény (legalábbis annak idealizált formája), valamint az életöröm, szabadság, a személyiség kiteljesedése felé fordította. Ez nem volt véletlen, a polgárság már minden téren szűkösnek érezte a középkor adta szabadságot, mozgásteret. Élvezni akarták megszerzett vagyonukat és átlépni a korlátokat. Fényűző palotákat építettek, díszes ruhákban jártak, , lakomákat rendeztek és nem akarták a testi szerelem örömeit sem mellőzni. A művészetben az egyházi témák egyeduralma mellett megjelent a portré, életkép, és a meztelen emberi test. Ha olykor mitológiai körítéssel is, de a test szépsége fontos téma lett. A középkor testet elrejtő ruhái után az új divat éppenséggel az idomokat hivatott kiemelni. A férfiak testhez simuló öltözete kiemelte a széles vállat, izmos mellkast, erős lábakat, sőt a nadrág elülső kidudorodása sem hagyott kételyt afelől, hogy viselőjét milyen férfiúi készséggel áldotta meg a Teremtő. A hölgyek ruhái kiemelték a telt csípőt, a keskeny derekat, és mindenek előtt közszemlére tették a kebleket. Néhol egyenesen szabadon is hagyták őket, sőt az ajkak mellett (a smink is ekkor jött divatba!) a mellbimbókat is vörös színnel emelték ki. Újjáéledt a kurtizánok kultusza, ők nem egyszerűen prostituáltak voltak, hanem szép, intelligens, művelt nagyvilági hölgyek, akikre családjuk is büszkeséggel nézhetett fel. A legdivatosabb hölgyek kegyeit gazdag kereskedők, bankárok, nemesek, fejedelmek, sőt egyházi hatalmasságok keresték. Ilyen módon nemegyszer akár a politika irányításába is beleszólásuk volt.
Mindannyiunk kedves kamaszkori olvasmánya, Bocaccio Dekameronja, Chaucer Canterbury mesék-je és még jó egynéhány pajzán regény hü képet fest a kor szexualitásáról. Megjelennek a commedia dell’ arte tipikus figurái, a szerelemre éhes és kielégítetlen asszony, a tehetetlen és ostoba férj, a ravasz ifjú szerető, a kéjsóvár pap és társaik. Mindez azt a képet sugallja, hogy az embernek joga van a testi szerelemhez és joga van az megszerezni akár némi furfang árán is. Az impotens férj inkább megvetendő, mint a házasságtörő asszony, a pozitív hős pedig az, aki megszerzi a szerelmét. Bűn, ha az egymást szerető fiatalokat nem engedik egybekelni és természetes, hogy Rómeó és Júlia sem éri be a forró epekedéssel, és amint módját ejthetik, egymáséi lesznek. Nem csak a kikapások, de az őszinte szerelem is szerepet követel magának. Megjelenik a szerelmi líra, Petrarcától Shakespeare-ig (akinek szonettjeiről máig sem tudjuk biztosan, nőhöz, vagy férfihoz íródtak-e) halhatatlan remekművek születnek a szerelemről. Danténál Beatrice nem egyszerűen egy bájos hölgy, hanem egyenesen az a segítő, lélekvezető, aki nélkül a férfi menthetetlenül eltévedne az Isteni Színjáték túlvilági tájain. Szerepe a hindu shaktival azonos, aki nélkül a férfi erőtlen marad. A korszak „emblémája” lehetne az a történet, ahol a főhős a túlvilági büntetéstől félve nem meri magáévá tenni szerelmét, haldokló barátját pedig arra kéri, tudakolja meg odaát, valóban bűn-e a szeretkezés. A barát szelleme visszatér a megnyugtató „nem bűn!” válasszal, hősünk pedig megnyugodva beleveti magát a kedvese karjaiba.
Természetesen a derűs történetek mellett tragédiák is történnek. A feldúlt férj nemegyszer megöleti a csábítót, sőt olyan esetről is tudunk, ahol a nagy étvágyú asszonyon úgy áll bosszút felszarvazott ura, hogy kiéhezett matrózokkal addig erőszakoltatja, amíg a szerencsétlen bele nem hal. Külön fejezet az, miként hat ez a szellem az egyházra. Természetesen a kísértéseknek ők is ki voltak téve, és nem is voltak ez ellen felvértezve. A papok, szerzetesek és apácák „szent szerelme” mennyei jegyesük iránt bizony gyakran nem nélkülözte a testi gerjedelmet és a felkorbácsolt energia ott keresett levezetést, ahol talált. Vígjátéki szituáció, hogy a kolostor magát némának tettető kertésze szép sorban minden fiatal apácát megkap, vagy a szerelmes pap elhiteti a hölggyel, hogy egy arkangyal szeretett bele, ő csupán nagylelkűen átengedi a testét az angyalnak a légyott idejére. Valójában nagyon is komoly feszültségekről volt szó, olyan szituációkról, amelyek kezelésére a keresztény egyház nem volt felkészülve, hiszen az önkielégítés ugyanúgy bűn volt, mint a homo-vagy heteroszexuális kapcsolatok. Sokat az önkínzás, a fájdalmat választották menekvésül, így lehet, hogy jónéhány szentünknél az aszkézis mindössze menekülési kísérlet volt. (Ez persze nem kisebbíti a korszak valóban nagy, tanító, tanúságtevő, misztikus szentjének érdemeit.)
Míg az egyházi hierarchia alján kétségbeesetten küzdöttek a test és a csábítás ellen, úgy tűnik, főpapjaik nem csináltak mindebből problémát maguknak. A katolikus egyház sötét korszaka ez, amikor a Vatikán termeiben szajhák nyüzsögnek, a papok orgiákban tobzódnak, a pápákat tucatnyi zabigyerek veszi körül, gyilkolnak, mérget kevernek vetélytársaik elpusztítására, címeik és vagyonuk gyarapítására – miközben a misén ájtatos ábrázattal áldást osztanak. A méltatlan és szentségtelen „szentatyák” mind a mai napig súlyos terhei az egyháznak és korántsem volt véletlen, hogy megjelent Luther és Kálvin, hogy megtisztítsák a kereszténységet.
A korszak végén egy új embertípus is megjelenik, a szabadság lovagja és a hiszékenység vámszedője, a gátlástalan kalandor figurája. Doktor Faustus, Cagliostro, Don Juan, Casanova nagystílű szélhámosok, akik minden eszközt felhasználnak, hogy vágyaikat beteljesítsék. Van, aki a sötét erőket idézi, van aki sármjával hat. Van aki beéri, hogy alvilági erők segítségével egyetlen nő szívét kapja meg, van, aki az összes nőt birtokolni akarja. Regényes figurák, akik mára egy-egy archetípus megszemélyesítői, szexuális viselkedési módok lépviselői lettek

(Folytatása a következő számban: „Tartózkodó kérelem” – a polgári társadalom nemi erkölcse)

Kövesi Péter

„Tartózkodó kérelem” – a polgári társadalom nemi erkölcse

A polgári társadalom kialakulásának idejére szentesítődött a szexualitás körüli taburendszer. Az egyházak tilalmai egyre kevésbé hatottak ugyan, a de reneszánsz szabad(oss)ága is elmúlt. A korszak ideálja nem a hős lovag, vagy a jámbor, istenfélő ember, hanem a jó polgár lett. Ez annyit tesz, hogy megfelelni az elvárásoknak és nem véteni az illem ellen. A polgár pedig tudomásul vette, hogy vannak az életben dolgok, amelyekre ugyan szükségünk van, de a jó modor tiltja, hogy ezekről beszéljünk. Nem társasági téma, milyen vágyaink vannak, mit csinálunk az ágyban, mint ahogy az sem, ki milyen (erkölcsös, vagy erkölcstelen) módon szerzi a vagyonát. A lényeg, hogy erkölcsösnek és tisztességesnek látsszunk. Néhány évszázad távlatából már tisztán látjuk, hogy talán az európai történelem legőszintétlenebb korszakait éltük meg a XX. század elejéig.
A gyermeknevelés előírta a fiúk és lányok elkülönítését a nevelésben, előírta nemenként az öltözködés, játék és viselkedés szabályait, nagy hangsúlyt helyezett tehát a „helyes” nemi szerepek megtanulására, de arról, hogy ez honnan is származik, magáról a nemiségről szó sem eshetett. Mint az egyik előző részben idéztük, a gyerekeket még attól is meg akarták „kímélni”, hogy tulajdon nemi szerveikkel megismerkedjenek (lányoknál még csak ment is valahogy, de a fiúknak naponta kézbe kell venniük!) Jól tudjuk, még a huszadik század legelején is gerincsorvadással, elmebajjal és mindenféle rémséggel fenyegették azokat a kamaszokat, akik felfedezték saját erogén zónáikat. Így aztán a legtöbb leány annyit tudott a nemiségről, mire eladósorba került, hogy rossz nőnek lenni, havonta mindenféle szégyenletes dolog történik velük és el kell majd viselniük, hogy a férjük fájdalmas és undorító dolgokat műveljen velük, mert gyermeket kell szülniük neki. Meg hogy a szüzesség a legfőbb kincsük, senkinek se adják oda, amíg oltár elé nem mentek. A fiúknak pedig meg kellett tanulni, hogy férfinak lenni azt jelenti, hogy uralkodni a testi gerjedelmeken és semmiképpen se „nyúlni magukhoz”. A nőt „tisztelni” kell, főképp a házasság előtt, de vannak másféle nők, akik nem tiszteletreméltók ugyan, de jól használhatók a vágyak levezetésére. Az ifjú embert – mintegy beavatásként – idősebb barátai, esetleg az apja előbb-utóbb elviszi a kuplerájba, vagy nagy félénken maga oson be. Ami keveset tud egy fiatal férfi a szexualitás kultúrájáról, azt csak itt kapja meg - a lányok pedig semmit. Ha pedig megházasodván otthon nem ugyanabban az élményben részesül, semmit sem tud tenni, hogy ez a helyzet változzon, sőt eszébe sem juthat, hogy egy tisztességes nőtől olyasmit kérjen (változatos pozitúrák, orális szex stb.), ami már akkor is a „profik” repertoárján volt. Hogyan is lehetett volna, hiszen sokan meztelenül se látták soha életük párját!
A nyilvánosság előtt folyamatosan vádolt és szidott nyilvánosházak tehát rendkívül fontos mentálhigiénés és egészségügyi intézmények, még akkor is, ha a nemi betegségek kockázatával járnak. Magára valamit is adó polgár, vagy politikus kötelessége volt az erkölcsi felháborodás, de egyetlen pillanatra sem gondolták komolyan a bezárásukat. Sőt talán az asszonyok sem, hiszen a legtöbbjük nem tanulta meg, hogy élvezze a szexet, és ha túl temperamentumos férjet kapott, még örült is, ha nem neki kellett a házastársi kötelességet teljesíteni. Bár antik és reneszánsz mintára szeretőt kitartani a felső tízezer privilégiuma volt – a nyilvánosházak a férfiak társadalmi életének fontos színterei lettek. Az ünnepelt kurtizánok mint színésznők, műlovarnők, „kasszírnők” viszonozták szerelmükkel a gazdagok bőkezűségét és nemegyszer maguk is a felsőbb körökig emelkedtek. Minden valamirevaló kisvárosban is szakosodott piroslámpás házak álltak, máshová jártak a nagypolgárok, máshová a prolik, a vidéki gazdák, máshová a zsidók és máshová a keresztények.
Teljesen eltérő volt tehát a férfiak és nők megítélése és szexuális jogai – már ha lehet egyáltalán a nők esetében ezt a kifejezést használni. Az a nő, aki ki merte fejezni a vágyait, számíthatott a legmegvetőbb jelzőkre, és betegségnek számított, ha intenzív nemi vágyai voltak. Mivel sokuk minden igyekezet ellenére normális ösztönökkel rendelkezett, gyakran megkapták a „kóros izgékonyság”, „ideggyengeség”, vagy „hisztéria” diagnózisokat. Az orvos nyugtatókat rendelt, vagy megpróbált az egyetlen normális módon segíteni. Mivel ismerte a női nemi szervek anatómiáját és ingerelhetőségét, többnyire a csikló izgatásával „levezette a kóros feszültséget” Neki, mint orvosnak szabad volt, de magának a nőnek tilos e művelet, és a férfiak is legtöbbször perverziónak tartották. A hatás ideig-óráig tartott, és a szegény hölgy alig várta, hogy a „tünetek” erősödése miatt ismét kezelésre mehessen. Sajnos másféle gyakorlat is volt: sok ezer nőt operáltak meg, hogy „meggyógyítsák” őket, és hol a petefészek, hol a csikló esett áldozatául barbár és tudatlan orvosoknak – még a XIX – XX. század fordulója körül is. Mellesleg hosszú évszázadokon át az európai orvoslásnak halvány fogalma sem volt a csikló szerepéről – a nőket pedig elfelejtették megkérdezni.
Úgy tűnik, a polgári házasság vajmi keveset ad a tényleges boldogságra, a testi szerelem boldogságával pedig nem is foglalkozik. Híven tükrözi ezt az egyházi esküvők házassági esküje. A református esküben szó van arról, hogy holtomiglan, holtáiglan, jóban, rosszban, stb., majd kimondatik: vele tűrök, vele szenvedek … Tiszteletes (és tisztelendő) urak és kedves hívek! Hol marad a boldogság? A házasság csak tűrés és szenvedés lehet? Nem kellene végre beleírni, hogy boldoggá teszem őt?
A tizenkilencedik század végére sikerült egy fülledt mocsárrá tenni az élet egyik legszebb részét. Ez a mocsár tele volt hazugsággal, mellébeszéléssel, elfojtással és bűntudattal. Mereskovszkij, az antikommunista nézetei miatt sokáig tiltott orosz író és gondolkodó említ meg valahol egy egyszerű vidéki papot, aki azt prédikálja, hogy a szeretkezés csúcsán az ember lelke istennel áll szemtől-szembe. (Ki is átkozták érte!) Mennyire eltávolodtunk ettől! A viktoriánus erkölcsöket konzerváló Angliában a kizárólag férfiak által látogatott klubokban virágzik a homoszexualitás, és sok-sok frusztrált férfiban látensen ott van. Még Sherlock Holmest és derék asszisztensét, Dr. Watsont is „hírbe hozták” Doyle úr későbbi kritikusai.
Szegény nőknek a viktoriánus erkölcsök korában még ennyit sem szabad (vagy nem tudunk ennyit se róluk). Emberek milliói – főleg nők – élik le egész életüket anélkül, hogy egyetlen, bűntudattól mentes gyönyörteli pillatatot átéltek volna. Egy egész civilizáció válik neurotikussá, vagy vezeti le tényleg kóros módon (például agresszióban, perverzitásokban) ki nem élt késztetéseit. Ekkor jelenik meg a színen Sigmund Freud, a lélekbúvár, aki elsőnek figyel fel arra, mi folyik a látszólag békés felszín alatt. Ne feledjük, hogy az a Bécs, ahol praktizálni kezdett, valóban a polgári álszemérem és elfojtások melegágya volt. Sok egyéb mellett felfedezi a libidó erejét, azt a titokzatos energiát, amit a hinduk kundalininek neveztek. Ma már sokszor megmosolyogjuk, mint afféle Mórickát, akinek mindenkiről „az” jut eszébe, mindenben és mindenkiben elfojtott komplexusokat lát, pedig zseni volt, és sokat tett azért, hogy mi már felszabadultabbak lehessünk.

(Folytatása a következő számban: „Fogtál-e már aranyhalat, violaszín kötény alatt?” – erotika a népi életben


Kövesi Péter

„Fogtál-e már aranyhalat, violaszín kötény alatt?” – erotika a népi életben

A polgári társadalmakat jellemző hazugságok és tilalmak után üdítő színfolt a népi kultúra erotikája. Alkotásaiban szinte minden stílus és kifejezési mód megtalálható. Egyes mesékben, lakodalmas „táncszókban”, alkalmi rigmusokban, tréfákban a nyílt szókimondás a jellemző. Ez nem azonos a trágársággal, egyszerűen néven nevezik a dolgokat, ahogyan mi is tennénk, ha nem lennének neveltetésünkből adódó előítéleteink, mely szavak illendőek adott társaságban és melyek tilosak. Máshol szimbolikus kifejezésmóddal találkozunk, képekkel, amelyeknek azonnal értjük a jelentését. Ám azt, hogy a legártatlanabbnak tűnő gyerekversek, természeti képek szexuális utalásokat (is) tartalmaznak, csak értő fülek hallják meg. Népdalok, mesék, szokások, gyermekjátékok, festett, hímzett, faragott tárgyak őrzik mindmáig beszédes jelképeiket. Néprajzkutatóink szerint az a számos úgynevezett „természeti kép” amelyekkel szerelmes népdalaink rendszerint kezdődnek, korántsem csak díszítés, többé, vagy kevésbé egyértelműen szexuális jelképek. A következőkben e jelképekkel foglalkozunk.
A nemiség a szexuális cselekménytől elválasztva jelenik meg, ahol például egy mesehőst kell jellemezni. A Fehérlófia mesetípusban például az alvilág képviselője Kaponya Monyos (Kaponyányi Monyók) neve elárulja, hogy a legalsó csakrák tájáról (a szexualitásból) ered az ereje, hiszen koponyányi herékkel rendelkezik (mony = tojás), de ahhoz se férhet kétség, hogy Kapanyelű Facika melyik testrésze formázza a kapa nyelét. A boszorkány általában felfalással, elnyeléssel fenyegeti a mesehőst, Jancsit pedig a boszorkány a kemencéjébe akarja vetni – a kemence pedig egyértelműen a vulva szimbóluma és az elnyeléshez sem kell ezek után kommentár. Az öregasszonyoktól való ilyen félelemben az asztrológus a szűz csillagjegy mindent elnyelő, életet elveszejtő hatását látja megjelenni (Pap Gábor és Jankovics Marcell kutatásai). Ahol a hősnek almafát, almát kell megőriznie egy kert közepén, ott a királylány ártatlansága a tét, ezt akarja a mindig rendkívüli erejű (óriási buzogánnyal rendelkező) sárkány elrabolni. A kert (kerek erdő) a szeméremtest, pubes jelképe, és az alma maga a nemi szerv a kert közepén.
Az ismert virágének leheletfinom erotikája is ezt példázza: „Ha kertedbe mehetnék, piros rózsát szedhetnék, szívem meggyógyulna”. A piros rózsa sem csupán a kedvest jelenti, a virág, virágszirom, ibolya, tulipán valójában a női nemiszerv. „Túl a vizen, a tengerben, rózsa terem a kenderben”. Erdélyben néhol a lányok szemérmesen mindmáig „piros rózsám”, vagy „bársony ibolyám”-nak nevezik (vagy nevezték még a közelmúltban) még a nőgyógyásznál is. Az alma mellett előfordul a szilva, cseresznye, vagy a meggy is. A gyümölcs érése a lány érését jelzi: „Érik a szilva (alma), hajlik az ága” – ez utóbbi a leány „hajlandóságára” is utal egyben. „Megszedjük hajnalra” – ugyan ki ne tudná, milyen gyümölcsöt szoktak éjszaka szedni? Az őskortól ismert női jelkép a hal (egyebek között síkossága okán) és mintha a ruháján elől halat viselő krétai „Kígyós istennő” jelenne meg az alábbi sorokban: „Fogtál-e már aranyhalat, violaszín kötény alatt?” – Lehet találgatni, a violaszín kötény tényleg egy ruhadarab, vagy valami mást is jelenthet? „Amott eszik a szilvát, ropogtatják a magját” - látszólag tényleg csak a gyümölcsszedésről szól. De nem így, ha meghallgatjuk a következő sorokat is: „A kisasszony derekát paplan alá takarják” – így bizony könnyen szólhat a nászéjszakáról is. A szilva a cunnus, a magja a clitoris, ezt pattogtatják, ropogtatják több dalban is. Ugyanezt jelenti a porcogó (Édes szőrű móka, Porcogós Annóka), borsó, csicseri borsó, sőt esetenként a „csics”, csöcs is: „Lábad között lévő csöcsöt hadd fogjam meg!”, vagy a játékdal „vékony, karcsú menyecskéje”. Jóval szókimondóbb a „Frissen csinált peckecskédet hadd csavarintsam meg” verssor. Olykor fiatal lányok leszbikus játszadozását, vagy együttes maszturbálását is megörökíti a dal: „Egyszer két lány nagy fittyre, kimentek a kenderbe, Nézték egymás mókusát, pedrették a bajuszát.”
A tejesedény, köcsög is lehet nemi jelkép: ”Tej, túró tejfel, Szilvás Annus kelj fel, Bullás Miska az ajtódon, Nyisd meg neki, kelj fel” Szilvás Annus nevét már értjük, de az „Annus”, „Panna”, „Kata” is jelentheti a csiklót, neki kell ugyanis „felkelni”. Miska a hímtag tréfás neve, a Bullás név pedig a közismert „bula” szóból ered. Az ajtó a szeméremrést jelenti. Egyértelmű a „Tej túró tejfel… Azért a kis „bolondságért” majd megvész az ember” variáns is. A „fölét szedni a köcsögnek”, „levenni a tejfelt” a szűzlány defloreálásának felel meg, a felszarvazott férjnél pedig „más dönti fel a tejes fazekat”. A vulvát nevezik szájnak, fogatlan szájnak, bundának, ködmönnek, kasnak, kosárnak tojásos kupujkónak, szakajtónak. Az „ecetes (olajos) edény”, a „bundalé” a szerelmi izgalom női nedvét jelenti. „Ecetes a bableves, ha rád ülök, le ne vess!” „Ecetes korsó megleli dugóját.” A kémény, kandalló, begyújtás, befűtés jelentéshez sem férhet semmi kétség. A szeretkezést jelenti az egymás szeme közé nézés is: „Gyere kislány a ház (kert) mögé, nézzünk egymás szeme közé!” „Piros fuszulykavirág, ne jöjj hozzám napvilág, este gyere, sötétbe, hadd nézzek a szemedbe!” A paszuly egyaránt lehet a férfi jelképe, a csikló, vagy mint piros virág, a lányé, a szem pedig férfi és női jelkép egyaránt lehet
Csaknem ugyanennyi jelkép utal a férfi nemiségére is. a paszuly, velőscsont, kapa, kasza, balta, fokos, pisztoly, puska, kard, bot, meszelőrúd, de még a varrótű is: „Holács Pösze rózsás kertje, benne van a varró tűje, párnájára aztat varrja, Balázs Ferkó most lössz párja”. A hímtag gyakran keresztnevet is kap: Peti, Miska, Mihók, Jankó, Mankó, Sobrijankó stb. A „jó pipás legény” sem a dohányzásra, inkább a szexuális képességekre utal. A gyámoltalan férfi neve Galuska Mihók, vagy Pinamiska. A legártatlanabb gyerekdalunk egyik variánsa: „Poca, poca tarka, se füle se farka, Tudja a lány marka, hol a kendő sarka” – utalhat a maszturbációra (kendő, lepedő sarkával), de a férfitagra is. Egy másik változat: „Oda megyünk lakni, ahol tejet kapni” helyett „ahol szép lányt kapni” – a lány és a tejesfazék kapcsolatát pedig már ismerjük. A hímtagot jelenti a kukoricacső is, ahogy Arany János idézi: „Ki először piros csőt lel, lakodalma lesz az ősszel”- és valóban, ha már meglelte, marokra is fogta, minden bizonnyal lagzi lesz a vége!
Se szeri, se száma azoknak a képes kifejezéseknek, amelyek a szeretkezést jelentik. A testi szerelem nem szégyellni, rejtegetni való dolog, amit titokban kell tartani: „Elhervad a virág, akit nem öntöznek, elhervad a leány, akit nem ölelnek”. A „bundázni”, „subázni”, egyaránt jelentheti a lány „kiskertjében” való munkálkodást, vagy amint a juhász a leterített subán „cicázik” (minden szőrös állat lehet a vulva jelképe!) a babájával. A szeretkezésre utal a „tarka kutya a kenderben”, a „Tarka paszuly az ágy alatt, jaj de régen nem láttalak” pedig azt mondja el, hogy a nevezett részt nem használják „rendeltetésszerűen” (az ágy, vagy dunna is lehet a cunnus), a folytatás pedig mindezt egyértelművé teszi: „gyere be, gyere be, de gyere be (tudjuk, hová), hadd tekintsek a két szemedbe!” A nemi aktust szinte minden mezőgazdasági munka idézheti, aratni, kapálni, kaszálni, fát vágni, csépelni. „Szeretnék szántani, hat ökröt hajtani, ha jönne a babám az ekét tartani.” Ha azt mondták egy leányra és legényre, hogy borsót karózni mennek, senki se gondolt a kerti munkára (a borsó itt is a csiklót jelenti). Más férfias elfoglaltságok, például nyeregbe ülni, lovagolni, halat fogni, kardot rántani, lándzsát szegezni, ugyanúgy jelezhetik az aktust, mint a ház körüli női munkák, vagy játékok: tejfelt köpülni, sót törni, levest kanalazni, hintázni, fogócskázni, virágot szedni… és így tovább.
Mindez több lehet számunkra, mint néprajzi érdekesség. Mai világunkban, ahol nem szokás a dolgokat nevükön nevezni, megtanulhatjuk egyszerűbben és természetesebben élni az életet. Ugyanakkor, amikor mindenütt az érzelmi és nyelvi elszegényedést, sőt vulgarizálódást tapasztaljuk, megőrizhetjük hagyományainkat, gazdagíthatjuk érzelmi és nyelvi kifejezőkészségünket.

(Folytatása a következő számban: „Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugatnak…” – a szocializmus és a nemiség)
Kövesi Péter

„Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugatnak…” – a szocializmus és a nemiség
Az orosz társadalom már a forradalom előtt is meglehetősen ambivalens módon viszonyult a szerelem és szexualitás kérdéseihez: az irodalom - mint másutt – magasztalja a romantikus szerelmi érzést, ami a szláv lélekben valóban mélyen gyökerezik, az ortodox egyház mereven szexualitás-ellenes, míg a népszokások között számos erotikus töltésű rítus él tovább, mint termékenységi mágiák maradványa. Az arisztokrácia kifinomult nyelvéből hiányzik a szexualitás, a köznapi kultúrában, a népnyelvben pedig a nyílt trágárság dívik. A cárizmus abszolút hatalom, ebbe pedig beletartozik az alattvalók magánéletének ellenőrzésére irányuló törekvés is.
A forradalom első időszakát a felszabadulás jellemzi. A társadalmi forradalommal együtt egyfajta szexuális forradalom is zajlik: A 20-as években a bolsevikok igen progresszív szexuálpolitikai programmal jelentkeztek: a nők az élet minden területén egyenlő jogokat élveztek, ingyenessé vált az orvosi ellátás, legalizálták az abortuszt és nem volt büntetendő a homoszexualitás. Az egyházi házasság megszűnt, egyedül a szerelem számított. A nők helyzete elég érdekesen változott: részint szabadabbá, részint szexuálisan kiszolgáltatottá váltak, mert sokan úgy vélték, a kommunizmusban a nők is közösen használható élvezeti cikkek. A női munka elterjedése ártott a családi életnek és a gyerekek oktatásának, az abortuszok miatt pedig visszaesett a születési ráta. A büszkén deklarált egyenjogúság egyetlen pillanatra sem valósulhatott meg, mivel a nők, annak fejében, hogy politikailag azonos jogokat kaptak a férfiakkal, kénytelenek voltak velük azonos munkát vállalni. Emellett elvárták tőlük a munka utáni pártmunkát, majd hogy otthon családanyaként és a felségként is jól teljesítsenek. Soha egyetlen felmérés sem született arról, hogyan élték ezt meg ők maguk. Mivel a szociális körülményeket nem sikerült javítani, az állam kénytelen volt megszorító szociálpolitikát folytatni és a szexualitást alárendelték a proletariátus osztályérdekeinek. Alig tíz év alatt a helyzet gyökeresen megváltozott. A totalitárius rendszer hatalmat akart a magánszféra fölött is. Ennek eszköze lett a nemi élet rendeletekkel való szabályzásának gondolata is. Mindehhez megtalálták a „tudományos” ideológiát is. Lenin szerint: „A forradalom összpontosítást kíván és nem tűri az orgiákat. A féktelenség a nemi életben – polgári, a bomlás jele. A proletariátusnak nincs szüksége sem az alkohol, sem a nemi kicsapongások mámorára.” Aron Zalkind pszichoanalitikus professzor (Freud „elfajzott” tanítványa) Nemi kérdés a szovjet társadalomban című, 1926-ban Leningrádban kiadott művében így ír: "A nemi élet csakis olyan formában engedhető meg, amely elősegíti a kollektivista érzések, az osztályszervezettség, a termelői-alkotói, harci aktivitás és a megismerés iránti vágy növekedését."* Zalkind iránymutatása szerint mindenki csak a neki megfelelő partnerrel közösülhet, lehetőleg minél kevesebbszer, hogy az alkotó energiák az osztályharc megvívására és a kommunizmus építésére fordítódjanak. Az önfegyelmet a 20-as években a munkásosztály, a következő évtizedben a szovjet állam és a kommunista párt érdekeire való hivatkozással propagálták. Ennek ellenére a népességet növelni akarták – katonák kellettek a kommunizmus világméretű győzelméhez, munkaerő az építéshez – és a helyzet képtelenségét propagandával kívánták ellensúlyozni. Így születhetett meg például a „Hős szovjet anya” kitüntetés a háború alatt. A 30-as években ismét betiltották a homoszexualitást, a pornográfiát és az abortuszt. Az erotikus kultúra felszámolásával azonban a köz- és a magánélet megtísztítása helyett inkább csak vulgarizálódást értek el. A tilalom ugyanis azt eredményezte, hogy az erotika antikommunista jelképpé vált, és a vigyázó tekintetektől messze, a munkásszállókon vagy ifjúsági táborokban bizony nem az önmegtartóztatás dívott: mindenki igyekezett élvezni a tiltott gyümölcsöket. Az új hatalmi elit tagjai eközben szexuális téren (is) műveletlenek, primitívek voltak, sőt meg voltak győződve arról, hogy a nemiségiről hivatalos fórumokon beszélni helytelen és szükségtelen dolog. Ne csodálkozzunk, ez volt az a korszak, amikor a pszichológia is burzsoá áltudománynak számított. A sztálinizmus fanatikus ellenség- és árulógyártásában mindemellett fontos vádpont lehetett valakit szexuálisan aberráltnak nyilvánítani.
A korszak legfontosabb jellemzője ez a „szex-fóbia” lett. Több célt szolgált: egyrészt az egyént megfosztani a személyiségétől (az ezzel járó örömökkel együtt), arctalan termelőerővé tenni, másrészt, hogy a szexuális energiák fontosabb célok érdekében hasznosuljanak: az állam és a vezetők fanatikus kultuszát erősítsék. Rájuk mellesleg nem voltak érvényesek e tilalmak, dácsáikban, vadászataikon, szigorúan őrzött pártüdülőikben legendákká váltak féktelen kicsapongásaik. Sőt, a szájhagyomány mindmáig úgy tudja, maga Lenin vérbajban halt meg, számos szocialista ország vezetője pedig a napi osztályharc után számos megbízható elvtársnővel vívott heves lepedőcsatákat, miközben a tömegkommunikáció a legjobb férjként és családapaként ünnepelte őket. A szexualitás elnyomásához a gerontokrácia is hozzájárult, az a jelenség, hogy a legfőbb vezetők egyre öregebbek lettek, a hatalomból nyugdíjba vonulni nem, csak kihalni lehetett.
Ha nem is olyan szigorral, mint a „nagy testvérnél”, de a nemiséggel kapcsolatos torz felfogást mi is megszenvedtük. Nálunk kevesebb pátosszal, és a nyílt pártdirektívákkal szemben inkább erkölcsi, család- és házasságpolitikai elvekre hivatkoztak. Zalkind elveit az MSZMP sohasem propagálta nyíltan – bár aligha hihetjük, hogy titkos anyagként ne kapták volna meg. Nálunk is megjelentek az egyenjogúság jegyében a traktoros és esztergályos nők, akik sztahanovista versenyben együtt küzdöttek a férfiakkal a három- és ötéves tervek sikeréért, és emlékszünk még az „Leánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség” jelszavára is. Az osztályidegenekkel ugyan jogilag nem volt tilos kapcsolatot létesíteni, de megnézhette magát az ötvenes években az a KISZ- vagy párttag fiatal, aki ilyesmire vetemedett volna. A „Tanú” című kultuszfilm szállóigévé vált mondata „Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának” bizony napi valóság volt, az erkölcstelen nemi gerjedelmek helyett a szocialista építőmunkától illett mámorossá válni. A divat – ha nem is annyira, mint a kínaiak katonás szabású munkaruhája – igyekezett elrejteni a test vágyakat keltő idomait, a korai filmekben legfeljebb alsóneműket lehetett megmutatni, ugyanúgy, mint a képzőművészeti alkotásokban. Kivételt jószerrel csak azok a köztéri szobrok jelentettek, ahol a vastag derekak, oszloplábak, drabális tomporok és mellek a szocialista eszme erejét voltak hivatottak szimbolizálni. A „munkásosztály és a dolgozó parasztság” „védelmében” a rendőrségen belül legalább harminc éven át működött az erkölcsrendészeti osztály, amely a pornográfia, kicsapongások, perverziók, titkos találkahelyek és a prostitúció ellen küzdött – mint tudjuk, vajmi kevés eredménnyel, ám annál több álszeméremmel. A hivatalos felfogás szerint a prostitúciónak a szocialista termelési viszonyok tökéletesedéssel együtt el kellett volna tűnni – mai kifejezéssel élve, ez se „jött be”. A rendszer „humanitására” egyébként jellemző, hogy az ötvenes-hatvanas években az abortusz legalizálását (az idősebbek emlékezhetnek még a rosszhírű és megalázó AB- bizottságokra!) a szocializmus vívmányaként ünnepelték.
A 60-as, 70-es évektől ugyanazok a folyamatok indultak be nálunk is, mint Nyugaton: a házasság előtti szex és együttélés elfogadása, a szexuális kultúra felértékelődése, a „másság” lassan alakuló elfogadottsága. Minderről persze a hivatalos vezetés nem vett tudomást, vagy tagadta. A divat kezdte megmutatni a női formákat, majd pedig megérkezett a miniszoknya. A topless fürdőruha persze csak álom volt: lám nyugaton már ilyen is van! A filmekben először csak egy-egy női mell, szemérmesen vetkőző hölgy jelent meg, de hamar kiderült, a fiatalságot kevéssé érdekli a művészi mondanivaló, inkább a vetkőző jelenetek miatt nézik a magyar filmeket. (Ez persze semmit se von le Jancsó Miklós, vagy Bacsó Péter filmjeinek értékéből.) A mozigépészek a „kényes jelenetek” megjelölésével a vették át a filmtekercseket, mert ezek bizony gyakran eltűntek, hogy valami otthoni fotólaborban készülhessenek róluk másolatok, amelyeket egy-egy ügyes trafikos még árusítani is mert. A vasfüggönyön átcsempészett szexlapokon a munkahelyi kollektívák kollektíven csemegéztek, és ki ne emlékezne a hangosan berregő szuper nyolcas filmvetítőkre, amelyeken bizony általában nem a balatoni nyaralás képsorait bámultuk. Arról is hallottunk, itt-ott szexbulikat rendeznek, mindenki mindenkivel alapon, mint ahogy azt is lehetett tudni, hol lehet egy-két órára is fizetővendég szobát bérelni. A nyolcvanas évek végére majdnem minden volt itt is, mint nyugaton – legfeljebb nem nyilvánosan.
Azután jött a rendszerváltás, a ló másik oldala, és az országot a kilencvenes évek elején elárasztotta a szex és pornó minden változata – és ezzel lassan el is veszítette a tiltott gyümölcs varázsát. Egy dolog lett a fogyasztói társadalom árukínálatából – ez volt az érem egyik oldala. Másrészt viszont elindulhatott (ha lassan is) egy egészségesebb folyamat, amitől azt várhatjuk, hogy a szerelem, szexualitás, erotika végre az őt megillető helyre kerül az életünkben.

(Folytatása a következő számban: „A virág-gyerekektől az AIDS-ig” – szerelem és szex a huszadik században)
Kövesi Péter

„A virág-gyerekektől az AIDS-ig” – szerelem és szex a huszadik században

A polgári társadalmak tanulmányozásánál láttuk, hogy a színre „boldog békeidők” felszíne alatt azért jelentős feszültségek rejtőznek, nem csak a társadalmi-gazdasági viszonyok terén, de lelkileg-érzelmileg is. Ehhez még hozzájárult az a szakadás, amely a polgári és munkásrétegek (illetve a sorsukban osztozó parasztság) között keletkezett. Míg a polgári családban a megélhetéshez elegendő volt akár egy kishivatalnok fizetése, és a nőnek még mindig maradt ideje nőnek lenni, a korai „vadkapitalizmus” óta egy munkásnőnek heti hat-hét napi tizenkét-tizennégy óra munka mellett erre se ideje, se ereje nemigen maradt. Nem véletlen tehát, hogy a munkásmozgalomban kezdettől fogva szerepelt a nők felszabadításának követelése és ezt a nyitottabb szellemű hölgyek ez alatt a szexuális felszabadulásra is gondoltak – sőt igyekeztek elvbarátaik körében meg is valósítani. Sajnos a feminizmus később hatalmas öngólnak minősült, legalább két szempontból. A társadalom az emancipációs követelésekre azzal reagált, hogy bár egyenjogúsította a nőket, megadva minden rétegnek a munka és szavazati jog lehetőségét, de egyben olyan helyzetet teremtett, amelyben a hölgyek rá is kényszerültek a férfiakkal azonos módon munkát vállalni. Így született meg a mindmáig uralkodó „kétkeresős családmodell”. Másrészt, már a mozgalom első kritikusai csípősen jegyezték meg, mennyi lapos mellű nő harsog jelszavakat az emelvényekről. És ez nem a kiskeblű hölgyek kritikája volt, hanem annak az észrevétele, hogy talán nem is a női kiteljesedés, hanem a férfiasított nőideál a valódi céljuk. (E torz eszme – mint látni fogjuk -mindmáig kísért).
Mindeme feszültségekre az egyik válasz a forradalmak sora, a másik a diktatúrák megjelenése volt. A római császárkor és Dzsingisz kán óta nem látott a világ totális diktatúrákat, így fel se volt készülve rájuk. E rendszerek - mindegy, minek nevezik magukat – mindig kísértetiesen hasonlítanak egymásra és másolják egymás módszereit. A fasizmusra ugyanaz a manipuláció és álszentség volt a jellemző, mint a kommunizmusra. Az alapelv a felsőbbrendű faj erősítése és az alacsonyabb rendűek visszaszorítása volt. Fajgyalázásnak minősült a szerelem egy tisztátlan fajú nővel vagy férfival, a homoszexuálisok (és másféle „perverzek”) pedig koncentrációs táborba kerültek. Mindezek jó példát jelentettek a szocializmus ideológusinak is, mint azt az előzőekben láttuk.
A szexuális forradalom voltaképp nem is a huszadik század találmánya, hiszen már Szappho is egy kisebbfajta kommunát hozott létre leszbikus barátnőivel, elszakadva a férfiak irányította világtól. A XIX. század végén, XX. század elején az avantgard művészvilágában, bár zárt közösségen belül, de sikerült megalkotni és megélni a felszabadult nő ideáját. Azt, hogy e hölgyek olykor férfiruhát öltöttek, szivaroztak (mint egy évszázaddal előttük George Sand írónő, aki még nevét is férfiasra változtatta), olykor pedig bőségesen éltek az alkohollal és a kokainnal, mint addig a férfiaknak fenntartott élvezetekkel, nem mindig kell komolyan venni. Nem akartak ők férfivá válni (mint Clara Zetkin, Rosa Luxemburg és kommunista harcostársaik), csupán fityiszt mutatni a kor álszent viselkedésének és hamis nőideáljának.
A második világháború után a világ a romeltakarítással és újjáépítéssel volt nagyrészt elfoglalva, a szexualitás, úgy tűnik kevéssé foglalkoztatta a közvéleményt. Majd húsz év kellett az újabb változáshoz. A világot sokkolta a miniszoknya, mint a kihívó szexualitás jelképe, majd nagyanyáink könyékig-térdig zárt fürdőruhái után az egyre kisebb egyrészes, majd kétrészes strandöltözet, amely a vízpartokat otthagyva a színpadok, majd a nagyvilági élet elengedhetetlen dekorációja lett, a feministák bosszúságára. Való igaz, a csinos és lengén öltözött nő - jelképe a Hefner által megteremtett Playboy-világ „nyuszikája” - valóban egy férfiközpontú világ élvezeti cikke a luxuskocsi, jó whisky és drága szivar mellé. A néhány pántból álló bikini után megjelent a topless is, de aligha gondolhatjuk, hogy kizárólag a férfitársadalom nyomására. A hölgyek nem öltötték volna magukra ezeket, ha nem jelentették volna a felszabadultság örömét számukra. Sőt tüntetéseket is szerveztek, ahol félmeztelen felvonulók a keblek „bebörtönzése” ellen tiltakozva nyilvánosan elégették melltartóikat. A jelbeszéd világos: mivel a női mell a női nemiségnek a mi világunkban még viszonylag szabadon megmutatható, tabumentesebb jelképe, szabaddá tétele a női felszabadultság szimbóluma.
A férfi és női test szabadságát szorgalmazó nudizmus-naturizmus mozgalma szintén a huszadik században vált tömegessé, de eredendően nem szexuális eredetű. A meztelenséget kultiváló antik és középkori fürdőkultúrát a német és skandináv világ (utóbbi a szauna kultuszával együtt) jobban meg tudta őrizni. A naturizmus mindmáig a testkultúrához, fürdőzéshez, napozáshoz tartozik és erőteljesen kapcsolódik a környezetvédő mozgalmakhoz. Követőinek nyilvánvalóan a természet-közeliség, felszabadultság (de nem gátlástalanság!) élményét adja. Való igaz, a meztelen emberek önkéntelenül is jobban védik a természetet, és sokkal ritkább a gátlástalan, kihívó, tolakodó viselkedés is, mint egy „textiles” strandon.
Mindezek a gondolatok kapcsolódnak össze a hatvanas évek hippimozgalmaiban a háború-ellenességgel, és a polgári társadalom hamis értékeinek és képmutatásának tagadásával. A „Szeretkezz, ne háborúzz!” elvét valló „virág-gyermekek” mindezt a társadalomból kivonulva, kommunákban látták megvalósíthatónak, ahol egyfajta őskommunizmus működik: mindenki dolgozik, minden közös, a szerelem szabad és a gyerekeket a közösség együtt fogja felnevelni. Az efféle „boldogság-szigetek” ábrándja is egykorú az emberiséggel. Ám a társadalomból való kivonulás fölöttébb nehezen, és legfeljebb ideig-óráig fenntartható eszme. (A szintén kommunisztikus elven működő izraeli kibucok nem tartoznak e kategóriába, ugyanis azok szerves részei a helyi társadalomnak.) A keleti miszticizmus és ezotéria (legalábbis erősen popularizált változatai) adták az ideológiai alapokat, például az ilyesmihez vonzódó Beatles-fiúk, vagy az indiai Tantrát hirdető, eredeti és nagy tudású, ám meglehetősen zűrös magánéletű indiai guru, Osho tanításai és hasonló elven működő közösségei, ahol a fő tanítás a „Szeretkezz minél többet, annál közelebb vagy a megvilágosodáshoz” volt. A belső feszültségek (például a szabad szerelem és az érzelmi alapú párkapcsolatok között), valamint a külvilággal való folyamatos konfrontáció csakhamar felmorzsolták e közösségeket. Sajátos módon a konvenciókat levető hajdani hippik egy része húsz-harminc év elteltével oly tökéletesen betagozódott a gyűlölt kapitalista társadalomba, hogy számos mai csúcs-vezető közülük került ki.
Mindez azonban mégsem múlt el nyomtalanul. A jelenlegi negyven és hatvan év közötti korosztályok alap-élményei közé tartozik ez a korszak, amely a divattól a zenén át az alapvető eszményekig sok mindent meghatározott és immár a gyerekek és unokák gondolkodását is formálja. A szexus szabadabb kezelése, a függetlenségre, teljesebb örömszerzésre-örömnyújtásra való törekvés beépült a mai világunkba. Ma szinte minden, a szexualitással kapcsolatos kérdést másként tudunk kezelni, mint mondjuk száz éve. Ehhez természetesen hozzájárult huszadik század lélektana is. Jung fedezte fel a nemiség mélyén dolgozó animus és anima, a bennünk élő férfi és női princípium, és a viselkedésünket irányító archetípusok fogalmát. Sajnos még messze vagyunk attól, hogy mindezt tudatosan meg is éljük, különben nem jelentek volna meg a század utolsó negyedének újabb vadhajtásai.
A világ most szélsőségesen maszkulin irányba fordult. Egyelőre az erő és erőszak kultuszát éljük, bármennyire is szeretnénk ennek az ellenkezőjét látni. Ennek jelei a korszak szexualitásában is ott vannak. Megjelent az egyre keményebb pornó, ahol érzelmekről ugyan már nincs szó, de a gyermekek megerőszakolásától a gyilkolásig fokozható brutalitásról annál inkább, ahol a nők a legtöbbször valóban csak kielégítésre szolgáló eszközök, tárgyak. A prostitúció mellett megjelent a rabszolgaság újabb formája, a szexrabszolgaság, ahol nőket és gyerekeket adnak-vesznek és tartanak fogságban. Alapvetően tisztázatlan sokak számára a nemi szerepek vállalása. Itt most nem a homoszexualitásra gondolunk, sőt itt pozitívum is, hogy egyre többen tudják vállalni a másságukat és nem kell hivatalos megtorlástól és teljes megvetéstől rettegniük. Sokkal aggasztóbb az a félreértés, ami a külsőt és a belsőt keveri össze. Egy igazi férfi nincs arra rászorulva, hogy férfiasságát hangsúlyozandó a biológia törvényeit meghazudtoló izomhegyeket táncoltasson, kopaszra nyírva, fekete, szöges bőrruhában, túlélő késsel hadonásszon – az ő ereje belülről jön. Még a pornósztárok csődör-méretű férfiassága sem kell hozzá. Az archetipikus „hős” eszme torz karikatúrája a filmipar akcióhős figurája, aki mindeme kellékeken túl azzal bizonyítja férfi-voltát, hogy minden robban, és hullahegyek keletkeznek körülötte. Női társa, aki ugyan nem hétköznapi méretű kebleket hord bőr melltartójában, legalább annyira igyekszik férfi lenni a gyilkolásban. Ám nem kell moziba menni, e torz eszme kísért napjaink női body-builder, csúcsmanager, férfiakat lesöprően kemény elnök-vezérigazgatónő, női katonatiszt, (vagy uram bocsá’, miniszterasszony) figuráiban. A férfias nők mellett szükségszerűen ott a másik oldal: a kemény(kedő) külsőségek mellett a férfiak bizony egyre kevésbé azok! A fiatalok egyre nagyobb százaléka (legalább negyede) az egyre enyhített feltételek mellett is alkalmatlan a szintén egyre kényelmesebb katonai szolgálatra, egyre több a szexuálisan tehetetlen férfi, a hazai és amerikai felmérések szerint pedig rohamosan romlik a megtermékenyítő képességük (amiben persze a hamburger-kóla alapú táplálkozásnak is része van!), ami azért mégiscsak a férfiasság valódi szimbóluma.
Mindeme tünetek mellett valószínűleg az AIDS az a korszakjelző, amely azt üzeni: itt az ideje lezárni, újragondolni az eddigieket, emberi és örömteli módon megélni szerelmünket és nemiségünket. Ezt egyre többen érezzük, és szeretnénk is megvalósítani. Reméljük, hogy a Vízöntő kora az őszinteség és szabadság kora lesz.

(Folytatása a következő számban: „Mi szem-szájnak ingere” – egy szabadabb jövő útjai

Kövesi Péter