Ezoterika

Bevezetés

A dolgozat címét Rudolf Steinertől kölcsönöztem, „Az ember talánya” címmel jelent meg egy 15 előadást tartalmazó kötet 2003-ban az
Új Mani-Fest Kiadónál.
Ezt a kötetet lapozgatván gondoltam arra, hogy jó néhány fogalmat magam számára tisztázni kellene.

Valamiféle szintézist szerettem volna, mert úgy gondoltam, hogy alapvető fogalmak értelmezésénél is elég nagy a „kavarodás”. Tisztázni szerettem volna, hogy mi a szellem, a lélek, a tudat, hogyan épülnek fel és egymásra hogyan hatnak a különböző hagyományokban ?

Istennel kapcsolatos dilemmáim is voltak: hogyan jelenik meg és mit jelent?

Arra is kíváncsi voltam, hogy különböző kultúrákban hogyan közelítenek a lélekhez, hogyan gyógyítják és tartják „karban”.

Az ember felépítése


Az okkult tudomány szerint az ember nem csak fizikai testből áll, hanem körülveszi azt az étertest, ami a fizikai pontos mása, az asztráltest, ami az érzelmek hordozója és a mentáltest, amely az elvont gondolatokat, szimbólumokat tartalmazza.
Ezeknek a rétegeknek megvannak a sajátos működési törvényei és erőközpontok kötik össze egymással, s e hármas egységben pulzál a kozmoszból jövő és oda tartó energia vagy létáram.
Minden tradicionális rendszer elismeri az aura létét. Az aura energiaburok, mely minden létezőt körülvesz egyénenként és kollektív szinten egyaránt. Az aurát az anyagi test és az azt körülvevő energiatestek együttesen alkotják. Egyes rétegeit tradíciónként más és más elnevezéssel illetik, és többféleképpen bontják.
Az aura legbelső rétege az anyagi vagy fizikai test, az ezt követő az étertest, következik az asztráltest, aztán a mentáltest, a legkülső burok a kozmikus vagy isteni test.
Az antropozófia háromtagozatúnak fogja fel az embert: test, lélek, szellem. Test alatt a fizikai testet érti, szellem alatt az örök „isteni szikrát”, az Én-t. Lélek alatt az asztrál és az éter egymásra hatásából keletkező emberi megnyilvánulásokat.
Elalváskor az ’Én’ és az „asztrál’” eltávoznak az emberi testből a szellemi világba, s csak felébredéskor térnek vissza. Mivel az étertest, az emlékezet tárolója alvás közben a fizikai testben marad, az ember nem emlékszik arra, hogy Én-je és asztrálja alvás közben mit tett.

Rudolf Steiner (1861-1925) az ember lénytagjait a következőképpen határozta meg: Atman – szellemi ember, Buddhi – életszellem, Manas szellemi önmagam, asztráltest, étertest, fizikai test.

folyt. köv....

A kínai világnézet az embert ég és föld között élőnek tekinti, a kettő energiái, hatásai keverednek, hiszen a levegő, amit belélegzik: az égből, az étel, amit elfogyaszt a földből származik, ezek egyesülése biztosítja az élethez való energiát.

A kínai világnézetben minden, ami az élethez kötődik a Yin és a Yang kapcsolatán alapul és a két minőség dinamikus egyensúlya biztosítja az egészséget. Mindennek van Yin és Yang aspektusa, de ez kölcsönös egymásra hatásban nyilvánul meg, mint ahogyan a Tai Ji szimbólum is ábrázolja, semmi sem tisztán Yin vagy Yang.
Az egymást kiegészítő két ellentétes pólus: a sötét oldal - mélység, sötétség, a nem megnyilvánuló, lélek, intuíció, rugalmasság, éj, nőiség; a fehér oldal: aktivitás, nappal, férfiasság, megnyilvánuló, táguló, racionális.
A két oldal együtt az univerzum elsődleges erőinek tökéletes egyensúlyát adja.

„ …az emberben bizonyos értelemben összeadódnak az alsóbbrendű birodalmak – az ásványi, a növényi és az állati birodalom -, aztán fölemelkedik e három birodalom fölé, amelyek mintegy szimbiózisban egyesülnek benne.” – írja Rudolf Steiner Az ember talánya című tanulmánykötetében(65.)
Véleménye szerint ebbe a hármas osztatú birodalomba az ember
szellemi-lelki lényként születik bele, hogy aztán halálakor visszanövekedjen a szellemi birodalomba: a bölcsesség, a szépség és a moralitás világába.

„Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra - írja Weöres Sándor A teljesség felé című művében és így folytatja: … Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.”

Az ember lelke fél lábbal a semmiben, a másikkal a mindenben áll, a kettő között terül el a tapasztalatok végtelenje, ami egységbe fogja a világokat. Embernek lenni annyit jelent, mint az eget a földdel összekötni.

Az ember középen helyezkedik el a teremtésben, alatta és fölötte egyaránt vannak létezési szintek. Az emberek világa alatt helyezkedik el az ásványok, növények és állatok világa. Az emberek szintje fölött található az angyalok, arkangyalok és archék világa.

A régebbi kultúrák számára még nem volt kérdéses az angyalok világának létezése. Ahogy az ember fokozatosan süllyedt az anyagi világba, úgy szakadt meg kapcsolata az angyalokkal. Sokan úgy gondolják, hogy az ember alatti létezők csak fizikai testtel rendelkeznek és nincs szellemük.

A fizikai testet – ennek létezését nem kell bizonygatni -, ha úgy tetszik: matériává sűrűsödött fény alkotja, lehet vizsgálni a komponenseket, egészen az atomokig és az azokat alkotó részecskékig és akkor még mindig van vizsgálnivaló, ha van hozzá műszer.
Nekünk a fizikai test az, amit mindig érzékelünk, ami mindig jelez, ha szükségletei támadnak; szerves, romló anyagból áll, szerves anyagokkal kell táplálni, hogy fennmaradjon, teljesen irracionális a tápanyagértékesítése és elbomlik, ha elpusztul.
Fizikai testünk segít megélni a világtól való elkülönültség érzését. A matéria talán tekinthető olyan szubsztanciának is, ami a saját lényegétől elidegenedett.

Korunkban legtöbben fizikai testükkel azonosítjuk magunkat, ezáltal olyan kötődést hozva létre, amit nagyon nehéz feloldani. Nehéz elfogadnunk, hogy jelen fizikai testünk csak erre az életünkre készült, hogy szolgálja lelki és szellemi fejlődésünket.

A megtestesülés szóban benne van test szavunk. Az emberi lélek hosszú utazásra indul, amikor leszületik az anyagi világba a tér és idő keretei közé, hogy átélje a halandóságot és megtanulja a felelősségvállalást, gyakorolhatja szabad akaratát és tovább fejlesztheti azt.

Az étertest közvetlenül a fizikai felett helyezkedik el és ellátja a fizikai testet a létéhez szükséges életenergiával és a felépítéshez szükséges formákat is biztosítja. Amikor az életenergia elfogy, akkor az élő szervezet meghal és a fizikai test felbomlik.
Az étertest alakja a fizikai testet formázza, áthatja azt és burokként veszi körbe.

A finomtestben számtalan csatorna – nádi – található, amelyeken keresztül az életenergia átjárja a szervezetet. A három legfontosabb nádi az ida, a pingala és a szusumna.
Az ida csatorna a test bal oldalát tartja befolyása alatt, a pingala a Purusha alapelv szimbóluma és a jobb testfél csatornáit szabályozza. A szusumna az összekötő, reprezentálja a jobb és a bal, a Nap és a Hold, a Purusha és a Prakriti, a tudatosság és az energia közötti polaritás egyensúlyát.

Az energiacsatornák metszik egymást, a metszési pontokon nagyobb jelentőségű központok vannak: a csakrák. A csakrák az asztráltestben lévő energiacentrumok, amik az univerzális energia felvételében és elosztásában segítenek. A hét fő csakra a test több pontjával van kapcsolatban és ez az összeköttetés teszi lehetővé az egész test magasabb vibrációját.

A hetedik - koronacsakra - a fejtetőnél található, ezen a csakrán keresztül lehet megközelíteni az Istennel való egyesülés érzését.
A hatodik - harmadik szem csakra - a homlok közepén található, ez a személyiség szeme, ezen a csakrán keresztül ismerhetjük fel lelki természetünket.
Az ötödik - torokcsakra - a kifejezés, a kommunikáció és értékítélet középpontja.
A negyedik - szívcsakra - a szeretetért, együttérzésért, odaadásért, önzetlenségért felelős.
A harmadik - napfonatcsakra - aktiválja a tapasztalatból eredő bölcsességet, a személyiség kibontakozását.
A második – nemi csakra - a kreativitás, az erotika, a lelkesedés központja.
Az első – gyökércsakra a hátgerinc alsó végénél helyezkedik el, innen ered a három fő energiacsatorna, az ida, pingala és szusumna. A gyökércsakra biztosítja az egyensúlyt a kozmikus energiák és a földi, fizikai energiák között.

A csakrákhoz különböző színek, drágakövek, szervek, elemek vannak hozzárendelve, jelképük a lótuszvirág.


folyt.köv...

Az asztráltest még kevésbé tapasztalható meg a mindennapos fizikai lét során, mint az éteri, ha leegyszerűsítjük: az asztrál szint a léleknek felel meg, az a test, ami érzéseinket, ösztöneinket, vágyainkat, kívánságainkat tartalmazza. Felosztható tudattalan és tudatos részre is, de mindkettőben jelen vannak meg nem tisztított lelki tartalmak, ösztönök és vágyak, nemes érzelmek és gyilkos indulatok.
Alváskor asztráltestünk elválik a fizikai testünktől és „hazalátogat”, feltöltődik energiákkal és azokat átadja a fizikai testnek.
Mentális lényünk, az isteni minőségünk: romolhatatlan, tiszta és örök, lelkünk segíti a fizikai kapcsolódásban.
Az Újszövetségben a „spiritus” kifejezés több fogalmat takar: a meghalt ember szellemét, a testet átmenetileg elhagyó szellemet, Jézus szellemét, a Szent Szellemet.
„Az általában – és megtévesztően – „Szent Léleknek vagy „Szentléleknek” nevezett ’Szellem’ a latin Spiritus Sanctus’, illetve a görög Pneuma Hagión megfelelője.”– írja Csörgő Zoltán Világszintek, tudatfokozatok, lélektípusok című tanulmányában.
Az első teljes magyar bibliafordításban a Spiritus Sanctus megfelelőjeként a Szent Szellet szerepel. A fordítók, két huszita lelkész még el akarta választani a lélek és a szellem kifejezéseket. A „szellem” kifejezés Kazinczy nevéhez fűződik, aki ki akarta küszöbölni a csúnyának tartott ’szellet’ kifejezést.

„A szellem az ember isteni eredetű, egyetemes, természetfeletti része; a lélek pedig természetes, szüleinktől örökölt, neveltetésünk által formált, a test kívánságai által befolyásolt alkotóelemünk.” (Csörgő Zoltán: Világszintek, tudatfokozatok, lélektípusok)

A spirituális tanítások szerint szellemünk örök, lelkünk változékony és sokszor átalakul, akár a Hold, de az átalakulás, fejlődés irányát a szellem szabja meg, ahogyan a Nap megvilágítja a Holdat, és ketten együtt szabályozzák a Fény és a Sötétség váltakozását a Földön.

A fizikai testtel könnyen tudunk azonosulni, de a többi minőséget: lelkünket, szellemünket kevésbé tudjuk elképzelni.

A szellem és a lélek a testben találkozik. Mondhatjuk, hogy szembenálló erőkről van szó, hiszen a szellem az egységre törekszik, míg a lélek ki akarja terjeszteni magát és így akarja elérni az egységet.
A szellem célja az önvaló, a léleké a kapcsolat, a testé a kettő együtt való hordozása. A szellem inkább férfiúi minőséget – yang jelleget – mutat, Nap-analógiájú, fényes, hatalmas, erős, kisugárzó. A Nap a hatalom, isteniség, ragyogás, bölcsesség, felvilágosultság, férfiasság szimbóluma, az élet forrása.
A lélek yin minőségű, a Holddal hozható összefüggésbe, lágyabb, érzelmesebb, befogadóbb, alkalmazkodóbb, árnyaltabb.
A teljes egység - isteni – eléréséhez a két princípiumnak egyesülnie kell, teljes egybeolvadással, hogy a szétszakadt felek visszajussanak az egységbe.
A Nap és a Hold együtt: az Ég és a Föld, a Szent Házasság, arany és ezüst.
A szellemi út az egyensúly megtalálását jelenti a különböző testi síkok között. A szellemi út legvégső feladata a fizikai testünk átdolgozása átmanná, szellemeberré, ami csak az archék segítségével mehet végbe, úgy hogy a megtisztított fizikai test részei átalakulnak átmanná.


folyt. köv..

A Magyar Nagylexikon meghatározása szerint a lélek „annak képzete, ami az emberben anyagtalan; valami, ami a testtől elválasztható”(11. kötet)
A filozófia sok kísérletet tett a lélek definiálására, összehasonlítva az anyaggal; talán leglényegesebb megállapítása, hogy az anyag részekből áll és tért foglal el, a léleknek pedig van öntudata, érez, de nincs látható – legalábbis átlagos érzékelésű ember számára látható - fizikai kiterjedése.

Carl Gustav Jung (1875-1961) svájci pszichiáter szerint minden közvetlen tapasztalás lelki tapasztalás. „A külső beállítottságot, a külső jellemet personának nevezem, a belső beálítottságot pedig animának, léleknek” – írja (Gondolatok a látszatról és létezésről 50).
Minden férfi magában hordozza az ősök sorának nőkről szerzett valamennyi tapasztalatát, ugyanígy a nőkben is ott él a férfi képe – véli Jung, és az animusnak és animának hidat kell alkotnia a kollektív tudattalanhoz. A persona pedig kapu a világba.
A Magyar Nagylexikon a tudatot így határozza meg: „egy személy mentális folyamatainak és állapotainak összessége, képesség a viselkedés előre megtervezett irányítására és az élmények közvetlen, személyes átélésére”(17.kötet, 768.o.)

„Az emberi lét legspecifikusabb jellemzője a tudat. Mélységeinek megtapasztalása a vallásos élmény középpontjában áll és legalább megközelítő megértése egyben az egyik legnagyobb feladata a tudományos kutatásoknak.” – írja Csörgő Zoltán Metatudat, avagy Az agy ábránd című tanulmányában.

A tudat fogalma rejtélyes és bonyolult. Én minden tudományos megközelítés figyelembe vétele nélkül úgy érzem, hogy a tudat megfoghatatlan, struktúrába nem illeszthető, lelkünket és szellemünket is áthatja, mint ahogyan azok is egymást.
A különböző felosztások az embert illetően érzésem szerint azért kellenek, hogy a földi létben a más dimenziókból hozott tartalmakat valahogyan beillesszük egy rendszerbe, hogy az anyagi világ keretei között az átlagos érzékekkel nem tapinthatót felfoghatóvá tegyük


folyt.köv....

Isten fogalma a hagyományban


Ugyanolyan keveset tudunk a Legfőbb Lényről, mint az anyagról, és ugyanolyan kétségtelen annak létezése, mint az anyagé.
A megragadhatón túli világ létezik, csak nem értjük. Meghatározásához nem találunk megfelelő kifejezést, ezért a valamennyi létező szellemi ősokát jobb híján Istennek nevezzük.
Minden létező ezen őserő hatására jött létre, az egész teremtés élő, és bár számunkra felfoghatatlan: jelen idejű. Minden, ami volt, van és lesz: az örökkévalóság.
Minden lélekkel teli, minden lélek elszakíthatatlan része az Univerzumnak. Minden létező magával viszi egy szikráját ennek az isteni összléleknek saját individuális útjára, hogy aztán kissé átalakulva visszatérjen.

Jung azt írja, hogy Isten a saját akaratunkkal szembeni más, erősebb akarat megélése. Tudatában kell lennünk annak a ténynek, hogy Isten titok, s minden, amit mondanak róla, emberi, de hogy milyen Ő valójában, azt senki sem tudja, mert akkor maga is Isten lenne.

„A világ Isten-szőtte szőnyeg
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha – legszebb perceinkben
A színéből is – valamit.”(Reményik Sándor)
A klasszikus görög gondolkodás közel helyezi egymáshoz az istenek és az emberek világát: az istenek az emberek között járnak-kelnek, beleavatkoznak életükbe, kicsinyes viszálykodásaik kárvallottai pedig - miként a trójai háború históriájában - maguk az emberek. A görög világképben a fizikai világban lévő ember a mögötte meghúzódó érzékfeletti szellemi képmása, szimbóluma.

A görög vallási kultúra emberléptékű, az istenek az Olümposzon az antik polisz mintájára tagolt közösségben éltek, ugyanúgy ettek-ittak-szerettek, mint az emberek, igazából csak halhatatlanságuk különböztette meg tőlük

folyt.köv...

Az isteni és az emberi világ természete különben sem volt távol egymástól abban az értelemben, hogy mind a kettő a sors, a végzet hatalma alatt állt.
Maga a világ, a „kozmosz” görög vélemény szerint három régióból áll, amelynek rendjét kozmikus világterv határozza meg; ennek az istenek is csak puszta végrehajtói.
A három „világ” közül a középső Zeusz birodalma, a föld és az ég világa; Poszeidón birodalma a tenger, Hádész pedig az alvilág ura. A világ kezdete a rendezetlen ősállapot, ebből elsőként a sötétség és a fény jön létre, majd a föld és az ég, Gaia és Uranosz ad szerkezetet a létezésnek, amelyből az istenek elkövetkező generációinak munkája nyomán kialakul a kozmosz.
Az alvilág is része ennek az univerzumnak: a föld nyugati oldalán van, ércfal veszi körül és a halottak folyója, a Sztüx választja el az eleven, földi világtól. Ide, a túlvilágra jutnak a lelkek haláluk után: az igazak, akik a mértékletesség és meggondoltság erényét életükben megfelelően gyakorolták, Elüszionba, a hamisak, a vétkesek pedig Tartaroszba kerülnek.
A túlvilág felé törekvő görög ember a vallási hagyomány szerint két morális alternatíva között választhat: ha a „zophroszüné”, a jámborság erénye szerint él, túlvilági boldogságra számíthat, ám ha az elbizakodottság és a gőg, a „hübrisz” keríti hatalmába vagy az „aszebeia”, az istentelenség vétkébe esik, része az alvilági szenvedés lesz.


folyt.köv..

A történelem során számos kultúrában jelen volt az élőlények egyfajta kozmikus hierarchiájának az elképzelése. A kozmikus hierarchia gondolata a keresztény Európában is megtalálható: Isten a tudat tiszta szintjén létezik, az alsóbb szinteken az angyalok, a földi szinteken pedig a hozzánk hasonló teremtmények élnek. Ennek a több világból álló, s különböző szintű élőlényekkel benépesített létrendnek az elképzelése a Kabbalában, illetve a buddhista tanításokban is megtalálható.
E kozmikus hierarchia alacsonyabb szintjein általában szellemszerű vagy démonikus lények vannak. A magasabb szinteken természeti lények, még magasabban pedig szent személyek találhatók, akik alászállnak az univerzum magasabb régióiból a mi világunkba, mint például a buddhista hagyomány bodhiszattvái. A magasabb szinteken lakoznak a félistenek is, akik a természet különféle erőit irányítják. Ez az egyiptomi hagyományban is honos, Európában pedig a görögöknél és a rómaiaknál található meg.
A hierarchiák csúcsán általában egy Legfelsőbb Lény van. India védikus tradíciójában a kozmikus hierarchia legfelsőbb szintjén szintén Isten áll, akit Krisnának neveznek.
A hinduizmus azt vallja, hogy minden Isten, az Isten mindenben benne van és ami elfedi, az mája fátyla.
Isten – Brahma – megteremtette a világot, de a hinduk számára passzív, a megnyilvánult Istenben – Szaguna Brahmanból ered az isteni háromság: Brahma, Visnu – a fenntartó és Siva – az átváltoztató.
A hármas istenség mellett dévák egész serege működik és szellemi-lelki lények sokasága létezik.


folyt.köv...

A Lélek a hagyományban
„Az archaikus ember igazi lénye a lélek; ami ezt a lelket, ezt az igazi lényt elfedi, az burok, takaró, varázslat. A lélek a létező: ami takarja, az mulandó - írja Hamvas Béla (Scientia Sacra, 119.), majd így folytatja:
„Az ember a teremtés utolsó alkotása. Utolsó és összefoglaló teremtmény, a természet ura, lényében világfölötti, a teremtő Lélek mása, minden lényen uralkodik s az egyetlen, akinek a Teremtővel közvetlen kapcsolata van.”
A védikus tanítások határozottan különbséget tesznek az anyagi és a lelki valóság között, s az élőlényeket a lelki létezők birodalmába sorolják, akik azonban - amikor ebben a világban élnek - ideiglenes, anyagi formákat kényszerülnek magukra ölteni.
A fizikailag tapasztalható anyagi testen kívül a védikus irodalom említést tesz egy finomabb felépítésű testről is, amely minden lelket beburkol. Ez a szellemi (finomfizikai) test, amelyet az élőlény gondolatai, vágyai és érzései alkotnak. Ha a tudatos én a testtől függetlenül is létezik, ez arra utal, hogy a valóságnak vannak más dimenziói, más szintjei is, s e létsíkokat benépesítő élőlényeknek is bizonyára több fajtája létezik.
A védikus filozófia fontos állítása az is, hogy minden élőlényben ugyanolyan minőségű transzcendentális lélek lakik - legyen az akár a legegyszerűbb egysejtű, növény, rovar, madár, emlős vagy ember.
Az élőlények között csupán a testük tekintetében van különbség, amely különféle mértékben korlátozza az adott testben lévő lélek - átman - képességeit és tudatszintjét, de a testekben élő lények valójában egyenrangúak. Az anyagba zuhant lelkeknek a különböző testekhez fűződő kapcsolatai ideiglenesek. Egy napon - a halál idején - a lélek elhagyja lakhelyét, ami csak olyan számára, mint egy pár évre kivett albérlet. A védikus bölcselet szerint az átman egységet alkot Brahmannal, a kozmikus intelligenciával, kezdet és vég nélküli.
A védanta szerint az átmant öt burok (kosha) veszi körül: a gyönyörtest a legbelső takaró, a buddhi a gondolat-fátyol, a harmadik a manasz, a belső érzék, a negyedik a lélegzettest, az ötödik pedig a tápláléktest.


folyt. köv.

Az egyiptomi Halottak Könyvében ezt olvashatjuk: „ A csillagszemek magasztalják lényed, / Mert bensődben kitárul a végtelen égbolt.”(172.fejezet). Belső világunk – az egyiptomiak szerint is - ugyanazokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, mint a külvilág. Hitük szerint a lelkek országa valahol a csillagok magasságában van. A túlvilágot ábrázoló hieroglifa egy körbe írt csillag volt. Az időt egy irányban haladónak gondolták, de a túlvilágon megfordíthatónak vélték.
„ A Bibliából tudjuk, hogy Isten agyagból formálta az első embert, és saját lelkéből lehelt belé életet. A primitív népek is észrevették, hogy az ember csak addig lélekzik, amíg él, azért a lélekzettel, a lélekzetkor megmozduló levegővel, széllel azonosították az emberben működő erőt, a lelket.” –írja Lükő Gábor A magyar lélek formái című művében (30.)
A lélek magyar neve a lehelek igei alakkal azonos. Szibériában még ma is léteznek olyan népek, amelyek fiai a barátság jeléül szippantanak egyet a másik leheletéből, és így kicserélve lelküket, nem kell tartaniuk egymástól. A lelki közösségnek ebből a jelképéből származik a puszi, a csók is – írja Lükő Gábor (30.)
Az ősmagyarok hitében is többrétegű volt a lélek, megkülönböztettek testlelket – lélekzetlelket és szabadlelket, amit íznek neveztek. Az íz, az árnyéklélek az árnyékvilágba távozik a halál után, de fenntart még némi kapcsolatot a testtel a halál bekövetkezte után is, a sír közelében tartózkodik, a köztes létben időzik - írja Csörgő Zoltán Ízzé, porrá…című tanulmányában.
 
folyt.köv..

Vallások és rítusok
A vallások a kollektív tudatalatti fejleményei. Minden vallásos ember hitének az a lényege, hogy az archetipikus képeket üzenetként fogja fel. A vallásos szimbólumok a hittel élőknek távlatot és értelmet biztosítanak, egyúttal teret nyújtanak a személyiség kibontakozásának,
A vallási szimbólumok származási helye – írja Jung – nem a fej, hanem a szív, ami nem hasonlít a tudatra. A vallási szimbólumok a tudattalan spontán termékei, évezredek folytán nőttek-növekedtek, mint az emberi lélek természetes kinyilatkoztatásai.
Az archetípusokban való hit teremti meg az isteneket és az istenek tiszteletének kultikus formáit: a rítusokat.
Jung úgy vélte, hogy az archetípusok a tudat ellenőrzésén kívül eső mély forrásból származnak, öröklöttek és meghatározhatatlan eredetűek. Az archetípusok „ősi képzetek”, „mitológiai motívumok”, az emberi psziché öröklött formái, egyetemesek, az emberiség kollektív tudattalanjához kötődnek. Az archetipikus képek egy szellemi világ üzeneteit közvetítik, szimbólumok, spontán erejűek, lényegiek és áthatóak. Az archetipikus képek a fantáziában, az álmokban, közösségi szimbolikus cselekvésekben nyilvánulnak meg.
Az archaikus ember szemében minden határozott szándékú, felelősségteljes cselekvés: rítus. A népi kultúra rítusainak megélői nem értik, hanem érzik az általuk elvégzett rítus lényegét (v.ö.: gyerekmondókák – a gyerekek nem gondolkodnak el az értelmén, de szívesen mondják), az ismétlődő rítusok révén újra és újra megtörténik az archetípusokkal való azonosulás, a résztvevők személyes élményként élik meg a létezés határhelyzeteit.
Minden rítusnak isteni mintája, archetípusa van. A „primitív” ember szemében nemcsak a rítusoknak van mitikus mintája, hanem mindenfajta emberi cselekvésnek is, s ezek akkor válnak igazán hatékonnyá, ha pontosan megismétlik az idők kezdetének isteni, hősi vagy ősi cselekedeteit.
A házassági szertartások kozmogóniai jellege különösen hangsúlyos, mert nem csak egy mintakép utánzásáról van szó - vagyis ég és föld egyesüléséről-, hanem a hierogámia eredményéről: a világmindenség teremtéséről.


A teremtésmítosz nemcsak a házasságkötés mintája, hanem minden más olyan szertartásé is, amelyben valamely teljesség helyreállítása a cél


folyt .köv...

Mircea Eliade(1907-1986) számára a vallásban az az emberi lényeg mutatkozik meg, mely antropológiai sajátja minden halandónak. Eliade a kultúrát az egyénnek a mindenségben való lélektani jelenléteként fogja fel, s e tekintetben a valaha elveszett s az "örök visszatérés" hitében visszaszerezhető egység letéteményesének is az egyént tekinti.
Itália népeinek, közöttük a Rómát alapító latinoknak a vallása az indoeurópai vallási világból eredő földműves természetvallás volt. A korai idők paraszti társadalmának hite totemisztikus elemekből, az ősök kultuszából és természetimádó rítusokból épült fel.
Nagy Sándor birodalmának kialakulása újszerű, a görög vallást alapjaiban átformáló folyamatokat indított el a keleti mediterrán térségben.
A görögök megismerkedtek Szíria, Egyiptom, Kisázsia népeinek vallási kultúráival. Vallási dolgokban amúgy is toleránsak lévén, a meghódított népek isteneit és mitológiai hagyományát ezek után vagy azonosították, harmonizálták saját felfogásukkal, vagy beillesztették a görög vallás rendszerébe.
Mindez alapvető változásokat hozott, hiszen az amúgy is kiüresedő „olümposzi” vallásosság ellenében olyan hitelemeket fogadtak be, amelyek - a sémi népek hagyományának megfelelően - hermetikus és extatikus motívumok sokaságát foglalták magukba. Az így egyre nagyobb népszerűségre jutó vallási forma, amely a hellenizmus sajátja, a misztériumkultusz.
Egy-egy misztérium olyan, az istenek életéből merítő „titok”, amely a beavatott hívő számára az Istennel való közelséget, a vele történő egyesülést, a megváltást hozza.
A misztériumistenek zöme az ősi termékenység, tenyészet-enyészet képzetkörből származó alak. Olyan „meghaló és feltámadó istenekről” van szó, akik részben a vegetáció változásainak periodicitását hordozzák, részben viszont egyéni, személyre szabott módon a halál után feltámadást, új életet, a lét titkainak megismerését kínálják követőik számára.
Amíg a görög (és római) hagyományban a túlvilágnak, a halál utáni életnek a lélek tökéletes passzivitása és nyugalma volt az egyedüli értelme, addig a misztériumvallások aktív és boldog személyes létezést ígértek.




folyt.köv..

Róma keleti terjeszkedésével a hellenizált keleti vallási kultúra gyors ütemben épült be a birodalom vallási világába. A meghódított tartományok istenei templomot kaptak a birodalmi fővárosban; ünnepeiket beiktatták az állami ünnepek rendjébe, személyüket pedig - ha lehetett - római istenekkel azonosították.
Amikor Kr. e. 27-ben felépült a Pantheon, minden isten közös temploma, ez a gesztus már a római vallás univerzális szinkretizmusát volt hivatott kifejezni. Ettől az időtől kezdve - az állami kultusz formális fennmaradása mellett, de az állami hatóságok jóindulatát élvezve - a római birodalom népeinek vallási életét egyre inkább a misztérium-vallások közösségei hordozták. Ezek sorában a legnépszerűbbek és legelterjedtebbek egyike Ízisz és Ozirisz egyiptomi eredetű kultusza.
A misztérium tárgya Ozirisz halála, a férjét kereső Ízisz bolyongása, majd Ozirisz feltámadása - amely eseményeket a beavatottak ünnepi szertartásaik során imitáltak. Maga a mítosz „titok”: a beavatásra várók megtanulják a történetet, a misztikus tudás birtokába jutva pedig részeseivé lesznek a halál felett győzedelmeskedő istenpár titkának.
A császári idők Rómájában nagy népszerűségre jutott egy perzsa eredetű kultusz, Mithrász misztériuma is. Mithrász eredetileg napisten volt, a minden titkot feltáró isteni erő jelképe. Alakja a természetkultusz vonásait is viseli: a kozmikus erőket jelképező égi bikát megölve nem pusztán a világ rendjének megőrzéséhez járul hozzá, de híveit a világ működésének titkaiba is beavatja. Mithrász kultusza a végletes ezoterizmusnak is példája volt: a többszöri avatási szertartáson résztvevők titoktartást fogadtak és a kívülállók számára semmit sem árultak el hitük lényegéről.
Az extatikus kultuszok hazájának számító Szíriából való Attisz, Adonisz és Kübelé mítosza, amely köré a római időkben ugyancsak népszerű vallási közösség szerveződött. A beavatottak évről évre eljátszották az istenek véres történetét: vallási transzba esve kasztrálták magukat, öncsonkítást végeztek, ostorozták testüket. A kultusz része volt a zene, a tánc, a szent prostitúció. Attisz misztériuma szabályos tavaszünnep volt: az isten halálának és feltámadásának felidézése a hívő számára is újjászületést hozott.

A misztériumvallások sorában van néhány, amely nem keletről, hanem a görög népi kultuszok világából származik: Dionüszosz orgiasztikus kultusza vagy a Démétér istennő alakja köré szerveződő eleusziszi misztérium.
Ezeknek is, mint a misztériumvallások többségének fontos eleme volt az isten „elfogyasztása”: az a szertartás, amelynek keretében, rituális lakoma és mulatozás közepette a hívek a táplálékként magukhoz vett istennel egyesültek. Mindezek a rajongó, gyakran szociális elégedetlenségek kifejezésére is alkalmas vallási mozgalmak rendkívüli népszerűségre tettek szert a császárkori Rómában (v.ö. Krisztus teste fogyasztása!).


folyt. köv...

A szent és a profán


Mircea Eliade mítoszelméletében az archetípusok a Szent megnyilvánulásai, Hamvas Béla is isteni eredetűeknek tartja az archaikus képeket. A Scientia Sacra című művében kifejti, hogy az időtlen örök létezőtől eltávolodott ember deszakralizálja a világot és a szent valóság helyett a profánnak, a látszatvilágnak tulajdonít valóságos létet.
A vallásos ember mindig arra törekszik, hogy szent univerzumban éljen, ezért egész élményvilága másmilyen, mint a vallásos érzés nélküli emberé.
Az archaikus társadalmak embere arra törekedett, hogy a szentben vagy a megszentelt tárgyak közelségében éljen.
A szent: valami, ami léttel telített. A szent erő egyszerre jelent valóságot, örökkévalóságot és hatóerőt. Ezért érthető, hogy a vallásos ember arra vágyik, hogy részesedjék a valóságból, s erővel telítődjék. Azoknak, akiknek vallási élményük van, az egész természet kozmikus szentségként nyilvánulhat meg. Ilyenkor a kozmosz egésze hierofániává válik.

Bármely vallásos világértelmezés lényege, hogy érzi és elfogadja a szent jelenlétét a világban.
A szent az istentől származó lényeg, egyetemes és magától értetődő, természetes és éppen ezért archetipikus. Maga a szó is kifejezi az istenség fogalmát, mint ahogyan egy moldvai imafüzérben megjelenik:
„Ő szent teremtett, s ő szent tartson gondot, visejjen gondot minden szegénre s rejám es” (Nyiss kaput, angyal! 41.).

Mircea Eliade szerint a szent fogalma nyelvileg kifejezhetetlen, mert az isteni szent „mindenen kívül áll, egészen más : nem hasonlítható hozzá semmiféle emberi, a világmindenség semmilyen más jelensége”(idézi: Tánczos Vilmos, Nyiss kaput angyal! 41.).

A moldvai archaikus imákban gyakori kép a Szenttel való égi találkozás: „nyúccs kezet Bódogságos Szépszüzmárjám, met mü es menünk Úr Szent látni, örök vendég fogadni.” (Nyiss kaput angyal 41.)
Az imaszövegekben a „szent” jelző sokféle szinonimában jelenik meg: szép, boldog-boldogságos, áldott, szűz, édes, fényes, aranyos, s gyakran a szent szóval együtt: „Szent Szép Szűz Mária”.

A szentség fogalma kiterjed a „szentegyházra” is, ahogy Moldva bizonyos vidékein a templomot nevezik, az északi csángók viszont „miszé „–nek hívják, ami jelzi, hogy a kultusz nem különül el világosan a kultusz helyétől.
A templom-belsőbe vezető ajtó arra utal, hogy itt megtörik a térbeli folyamatosság. A két tér között emelkedő küszöb a két létezési mód, a profán és a vallásos közötti szakadékot is jelzi. Egyszerre az a határ, amely a két világot elválasztja, és az a hely is, amelyen e két világ találkozik, és amelyen létrejöhet az átmenet a profánból a szakrális világba.
Hasonló rituális funkciót tölt be az emberi lakóhely küszöbe is, és épp ezért tulajdonítottak ennek mindig olyan nagy jelentőséget. Számos rítus kíséri a ház küszöbének átlépését: meghajolnak előtte, vagy a földre vetik magukat, jámboran megérintik kezükkel. A küszöbnek vannak "felvigyázói", istenek és szellemek, amelyek meggátolják emberi ellenségek és démoni, valamint betegséghozó hatalmak bejárását. A küszöbön áldozatot mutatnak be az őrködő istenségeknek.


folyt. köv....

A küszöbön állva mondták ki egyes régi keleti kultúrákban (Babilon, Egyiptom, Izrael) az ítéletet. A küszöb és az ajtó közvetlenül és konkrétan mutatják a térbeli kontinuitás megszűnését. Ebben rejlik nagy vallási jelentőségük: egyszerre szimbólumai és közvetítői az átmenetnek.
Mindez magyarázatot ad arra is, miként helyezkedhet el a templom egészen más térben, mint a környező lakóépületek és munkahelyek. Az emberek a bekerített szent területen elhagyják a profán világot, és a szent helyen kapcsolatba kerülhet az ember az istenekkel: kell lennie tehát egy felfelé vezető "ajtónak", amelyen át az istenek leereszkedhetnek a földre, és az emberek szimbolikusan felemelkedhetnek az égbe.
A szentségek és szentelmények isteni kegyelmet közvetítenek és segítenek a Gonosz elleni védekezésben.
A keresztség felvétele a keresztény egyház legfontosabb beavatási szertartása, e szentség által alapvető változás történik: a megkeresztelt gyermek kikerül a tisztátalanság állapotából. („Pogányt vittünk, keresztényt hoztunk!” hallottam én is többször a keresztelőről hazatérőktől. A pogány jelző sajnos már negatív színezetet kapott.)
Az isteni állapotban lévő ember fölött már nincs hatalma az ördögnek, ami a lélek lakóhelyéül szolgáló fejet igyekszik megszállni, ez ellen való védekezésül rajzolnak olajjal keresztet a gyermek homlokára, az aktus folyamán több szimbolikus cselekedet történik: érintik a „harmadik szemet”, keresztet rajzolnak, ami világfa szimbólum és Krisztus keresztjét is jelképezi. A keresztvetés, kereszttel való megjelölés önmagában is kifejezi a Szenthez való feltétlen odatartozást.
Krisztus híveinek, akik a kereszt jelét magukra vették, nem árthat a Sátán: „…angyal engem ebregessen/ szent keresztvel megjegyezzen,/ Krisztus Jézus velem legyen/ hogy a Sátán ne késértsen.” –idézi Tánczos Vilmos egy gyimesi ima szövegét.
Egy másik nagyon fontos szentség az oltáriszentség, Krisztus testének és vérének „elfogyasztása”, ami az üdvözülésre törekvő lélek lelki táplálékának szimbóluma. A szent ostya a halálra készülő lélek kegyelmi állapotának kifejezője és védelmezője, a haldoklókat igyekeztek ellátni ezzel a szentséggel: „három angyalka előttem,/ három Márja körüllem,/ szent kereszt fejem felett,/ szent ostya szájomba,/ szent irgalom gebelembe,/ Jézuska maga velem legyen,/ a Sátántól megmentsen,/ Istenek jovaira igazgasson…”(gyimesfelsőloki imarészlet)
Krisztus testének és vérének vétele csak bűntelen állapotban lehetséges, ezért a gyónás szentsége különös jelentőséggel bír, hiszen az a mennyei üdvözülésre feljogosító tiszta állapot.
A paphiánnyal küzdő csángók számára óriási lelki probléma, hogy akár évekig nem tudják meggyónni bűneiket. Tánczos Vilmos érdekes adatot talált: a „patakok” mentén élő, s pappal ritkán találkozó gyimesi csángók a nyelvük alá „fehér mogyorólapit” téve, a felkelő Napnak gyónták meg bűneiket.
A bűnbánat, az eukarisztia és a szent kenet szentségeit a nagybetegeknek egyszerre adják fel, és ezek együtt mágikus védettséget biztosítanak az ördög ellen.

folyt. köv....

A vallásos ember számára a szentség nemcsak személyekre, szentségekre, szentelményekre, hanem elvont fogalmakra is kiterjed: az ima, a szertartások, az énekek megszentelődnek, mert a legfőbb Szenttől származnak. A moldvai archaikus imádságok a szó mágikus erejével valósítják meg azt a védelmet, ami a szentségek és szentelmények ereje által is megvalósítható.

A közeledő éjszakai idő nap mint nap bizonytalan krízishelyzetet teremt, mert bármikor megjelenhetnek a Sötétség erői és rátörhetnek az álomba merült öntudatlan emberre, ezért az esti imák többségében Isten, Jézus, Mária és az angyalok segítségét kéri az imádkozó: „Testem aluszik,/ lelkem nem aluszik,/ angyal őrizz, Márja nyugits,/ Isten, serkengess minden gonoszimból!”(Szitás, M.K., idézi Tánczos Vilmos, 66.)

Hinni annyit jelent, mint belülről tudni, ez természetesen nem elméleti tudást, tudományos ismereteket és lexikonadatokat jelent, bár földi létünkhöz szükséges a különböző adatok ismerete, de Égi Atyánk előtt ezek az ismeretek nem értékelhetőek.
Mai korunk sürgető igénye, hogy a racionális-materiális beállítottság finomodjon, objektív és szubjektív, a forma és az ideák világa egyensúlyba kerüljön.
A tudomány eredményeit nem kell elvetni, de azt talán tudomásul kellene venni, hogy van, ami műszerekkel nem mérhető. Az intuitív tudás fejlesztése, a műszerekkel nem (mindig) mérhető energia létezésének tudatosítása szükséges lépés.



folyt. köv...

A lélek szimbólumai


Jung két szimbólumtípust különít el: a természetes szimbólumok a tudattalanból származnak, őrzik az eredeti isteni varázst, az emberekből mély és erős érzelmeket váltanak ki.
A kulturális szimbólumok a civilizált társadalmak kollektív jelképei, amelyek fejlődésen mentek keresztül, de köthetők a természetes szimbólumokhoz is. Mivel a szimbólumok általában nem csak egy jelentéssel bírnak, hálószerű jelentései is lehetségesek, mint például a fa, ami lehet jelölője az évszakok ciklikusságának, a folyamatosságnak, összekötője lentnek és föntnek.

Lükő Gábor azt írja, hogy a falusi magyarság úgy tudja, hogy a halottból eltávozott lélek szél alakjában jár-kel a földön. A dévai csángók szerint a „lélek szele” hazajár kutya, macska és más állatok képében.
A szél nemcsak a halott és a gonosz lélek szimbóluma, hanem jelképezi magát Istent is.
„Az Ótestamentomban gyakran találkozunk a szélviharban vagy forgószélben megjelenő Úristennel, s az első pünkösd napján is szél zúgása töltötte be a házat, ahol a Szentlélek az apostolokra szállt.”(A magyar lélek formái, 31.)
A tűz is nagyon szemléletes jelképe a léleknek, „…őseinknél különösen jelentős szerepe volt, megjelent mind a születés, mind a házasság, mind a halál szertartásában.”- írja Csörgő Zoltán Mandalák, elemek című tanulmányában, majd így folytatja: „A tűz által az istenek világával, világosságával tart, teremt kapcsolatot az ember. Ezért áldoztak egykoron hegytetőn, közel az éghez, mert az áldozati tűz nyelvei a hiedelem szerint az égbe viszik az áldozatot. A tűzáldozat felfelé szól s felfelé száll, vissza az égbe, honába, mint a lélek.”
A tűz a szerelem jelképe is, a házasélet és szerelem célja „magunkfajta primitív népeknél”(Lükő, 43.) a gyermek, a megtestesülni vágyó lélek ezt biztosítja és a tűz ezt a lelket idézi meg. Ezért avatják tűzzel a házasulandó legényeket, leányokat Szent Iván éjszakáján.



folyt. köv..

„A víz konkrét szimbóluma a léleknek, mert az élő ember vizet vesz magához és bocsát ki magából, a halott nem” írja Lükő Gábor(50.)
„A víz elválasztja az élők világát és a Holtak Birodalmát”(Csörgő Zoltán: Mandalák, elemek), a daru pedig „szellemi őrként” szerepel a magyaroknál. A néphitben a gólya, mint lélekvivő madár jelenik meg, hiszen ő hozza a gyereket a másik világból.
A madár, mint jelkép gyakori sok nép hagyományában: nálunk a halott fejfájára is madarat faragtak mert az a halott lelkét ábrázolta. A székelyek ember alakú fejfáin az ember fején ül a madár, az alföldi csúcsos fejű fejfákon a homlokukra vésett szomorúfűzön.
A páva a hallhatatlanság szimbóluma, sok hagyományban, mint a Paradicsom jelképe jelenik meg, a lélek és újjászületés jelképe is. A táltosok, sámánok lelke is madár képében száll a túlvilágra megtudni a jövendőt, vagy megküzdeni a rossz szellemekkel. Ezért tűzdelik tele hajukat és ruhájukat madártollakkal a szibériai sámánok és észak-amerikai indiánok.
A galamb a Szentlélek jelképe, őt lesik szent áhítattal a Csíksomlyó hegyére zarándokló csángók is, amikor a napfelkeltét várják.
A ló és a szarvas eredetileg szintén a lélek jelképei voltak, később totemállatokká változtak, a törzs mondabeli ősének szimbólumává. A Fehérlófia című mesénkben ennek az emléke él. A totemisztikus felfogás szerint az újszülöttben valamelyik ősének lelke ölt testet.
A fa erőteljes szimbólum a hagyományokban, „az égigérő fa univerzális jelkép, már Egyiptomban is ábrázolták. A világ tengelyében áll, és összeköti az eget a földdel és az alvilággal. Koronáján hordja a Napot, a Holdat és a csillagokat, s körülötte forog a világ”- írja Szász Ilma A ponttól a mandaláig című művében.
A kabbala a zsidó miszticizmus egyik legrégebbi formája. Sok történet él a kialakulásáról, a legtöbb azonban megegyezik abban, hogy arra a tudásra épül, amelyet Mózes Istennel való találkozásakor a Sínai-hegyen kapott.
A kabbala tanításának középpontjában összetett szimbólumrendszerek állnak, melyekben a mindenség és Isten titkai tárulnak fel a beavatottaknak.

Az egyik alapvető jelkép a teremtés rendjét megjelenítő Életfa. A fán tíz szefira található, melyeken keresztül a Vég Nélküli Fény, az Ain Soph Or manifesztálódik. A fa Adam Kadmon, az archetipikus ember szimbóluma, azaz Isten teste, a Teremtés "tervrajza". Az Életfa olyan ábra, mely bemutatja a világ megalkotásának egymást követő állomásait. Világtérkép, tudattérkép is, mivel a makrokozmosz és a mikrokozmosz egymásnak megfeleltethető. Alulról felfelé az ember útját ábrázolja a fizikai létezéstől az isteni, tökéletes síkra való eljutásig. Fentről lefelé a világ teremtését modellezi. Az Életfában rejtőzködő energiák így megtestesítik az univerzum egyes fejlődési szféráit, és egyúttal megmutatják az emberben rejtőző magasabb rendű tudat és energia egymásraépülő szintjeit.
A régi magyaroknál a Világfa központi jelkép, melynek gyökerei az Alsóvilágba nyúlnak, a törzs köti össze az emberek világát és a Felvilágot. Az égbolt közepén nyílás van, ezen tör át a fa csúcsa (Csörgő Zoltán: Ízzé, porrá…)


folyt. köv....

Reinkarnáció és karma


Mióta ember él a Földön valószínűleg foglalkoztatja a sóvárgó lelket az élet örökkévalósága. A legrégibb kultúrákban már megfogalmazódik a szellem halhatatlanságában való hit, a különböző vallásokban ugyanúgy, mint a pogány őshitben, a hindu bölcseletben, az egyiptomiak szertartásaiban, a görögök és rómaiak istenhitében.


A lélekvándorlás tana először az upanisadokban jelenik meg, de biztosan ősibb. Az upanisadok összefüggésbe hozzák a lélekvándorlást a karma fogalmával.
A karma szoros összefüggésben van a dharmával, vagyis a kötelességgel és kötelezettséggel, ami utal az istenekkel való kapcsolatra, vonatkozik az emberi és társadalmi viszonyokra.
A karma kettős tartalmú: egyfelől maga a cselekedet, másfelől e cselekedet következménye. Az emberi cselekedet minél inkább összhangban van a dharma kívánalmaival, annál pozitívabb következő élet várható.


A karma három formáját különítik el: az emberiség közös karmája, az egyéni, erre az életre tervezett törlesztés és a szerzett karma, vagyis ebben az életünkben elkövetett cselekedeteink következménye.


Az ember - illetve az éppen e testben élő lélek - lehetőséget kap, hogy igazi tudásra tegyen szert. Kérdéseket kell megfogalmaznia létezésének eredetét és célját illetően és energiáit arra kell fordítania, hogy választ találjon ezekre. A Védánta-szútra legalábbis erre biztat mindenkit: "Most, hogy elértük ezt az emberi létformát, érdeklődjünk az Abszolút Igazság felől."



Az emberi lénynek lehetősége van arra, hogy választ találjon a lét legfontosabb kérdéseire, s életének rendeltetését megértve kiszabaduljon a születés és halál körforgásából.
Az élővilágon belül az ember rendelkezik a legnagyobb szabadsággal (gondolják sokan, én nem hiszem: ha csak a delfinekre gondolok, náluk boldogabb teremtményt nem láttam), szabad akarata mellett azonban felelősséggel is tartozik elkövetett tetteiért.
A karma törvénye szerint az ember minden egyes cselekedete visszahat. Ha valakivel jót teszünk, akkor ebben, vagy következő életeink valamelyikében valaki hasonló jót fog tenni velünk. Ha pedig ártunk valakinek, akkor a jövőben ugyanilyen szenvedések fognak megesni velünk.

Minden emberi lélek Isten akaratából születik, de Isten nem végrehajtó, az életsorsot, a fogantatás és születés időpontját a karma urai határozzák meg. Az egyéni szellem elvállalja az inkarnációt, közreműködik abban, hogy a lelki szférából megfelelő tulajdonságokat rendezzen össze, az így kialakult lélek aztán felöltheti a neki való testet.


folyt. köv...

A lélek útja a halál után


A halál legtöbbünk számára félelmetes, mert azt hisszük, hogy ismeretlen, pedig ha elfogadjuk, hogy a halál folyamata fordított születés, már nem is kell félnünk annyira, hiszen visszamegyünk oda, ahonnan jöttünk. Egonk kelti bennünk a félelmet, mert a test pusztulásával ő is elpusztul.

„A halál archetipikus jelenség, azaz az emberi lélek mélyén él képek és belső lelki tartalmak formájában.” – írja Szabó Judit Hazatérés című művének előszavában.

A lélek és a test kapcsolata átmeneti, a halálkor elválnak egymástól. A test fokozatosan elpusztul, megsemmisül. A lélek azonban csak a helyzetét változtatja meg - egy újabb anya méhébe kerül.
A lélek már egy életen belül is vándorol, hiszen körülötte a test állandóan változik:

A védikus irodalom gyöngyszemében, a Bhagavad-gítában ez olvasható:
„Ahogy az ember leveti elnyűtt ruháit, s újakat ölt magára, úgy adja fel a lélek is az öreg és hasznavehetetlen testeket, hogy újakat fogadjon el helyükbe.” (Bhagavad-gítá 2.22)
”Amilyen létállapotra emlékezik az ember teste elhagyásakor, azt éri majd el kétségtelenül.” (Bhagavad-gítá 8.6)

A lélek túlélését igyekeztek elősegíteni az egyiptomiak is, a testeket azért mumifikálták, hogy a lélek a túlvilágon, az asztrálvilágon túl meg tudja őrizni sajátosságait.
A halál után a lélek Ozirisz-szel azonosul, aki a Mindenség Legfőbb Urának tükörképe és az emberben a magasabb tudatot képviseli. Miután a lélek átlépte a halál kapuját, visszanyeri teljes tudatát, át kell kelnie a sötétség országán és az őrzők seregén is túl kell jutnia. Ezután Ozirisz színe elé kerül, utána Anubisz kalauzolja a holtak világában. Amikor az elhunyt belépett a Kéz Igazság termébe, a szívmérlegelés rítusának vetették alá.
A szívet az ókori Egyiptomban az élet forrásának, a lelkiismeret lakhelyének, az egyéni sors székhelyének tekintették.
A „szívmérlegelés” közben a halott elmondja tagadó bűnvallomását, felsorolja, hogy milyen súlyos vétket nem követett el a földön. Miután a halott megtisztul, áthalad kilenc csarnokon, ami a beavatást jelenti, és utána a lélek átváltozva, megtisztulva megleli békéjét és örök életét a túlvilágon.


folyt. köv...

Az Egyiptomi Halottaskönyv azt írja le, hogy a megvilágosodás küszöbére érkezett halott hogyan tapasztalja meg a halál utáni történéseket, milyen küzdelmekben kell részt vennie, mely küzdelem tétje az örök élet, vagy a második halál, mely akkor következik be, ha a lélek eltéved a túlvilágon a saját káprázatai között. A Halottak Könyve leírja azokat a lényeket és istenségeket, akikkel az ember találkozhat a halál utáni látomásos utazás során.


A halál szervesen társult az örökkévalóság fogalomköréhez, a pusztulás és a teremtés az egyiptomiaknál összeolvad, egymást kiegészítő folyamattá válik, melynek pozitív oldalát a két szárny között a napkorongban felemelkedő szkarabeusz jelképezi az új életre támadás bizonyosságával.

A tibeti tanítások szerint a haldoklás során először a külső felbomlás megy végbe, az érzékek és elemek szétesése, majd a belső felbomlás, a gondolatok és érzelmek szétesése. A tanítások szerint a halál folyamata fordított tükörképe a fogantatásnak.
Az átköltözés során a halandónak egy átmeneti állapotot kell megtapasztalnia, a tibeti misztika szerint, ez a Bardo, ahol a szellem (vagy lélek ?) áttekintheti addigi életét és ha érett rá, kiléphet a körforgásból.

Buddha tanításának lényege az, hogy a földi élet szenvedések sorozata, amelyek megszüntethetők, ha megértjük a négy nemes igazságot: ebben a világban semmi sem állandó, minden változik; isteni lényünk vándorol, nem Atman; a vágyakozás szenvedést okoz, de a szenvedés felszámolható a nemes nyolcrétű ösvény követésével.

A halál utáni élet vonatkozásában a perzsák a személyes lélek sorsát követik figyelemmel, ami egyszeri és megismételhetetlen, míg a hinduk a szellemét, ami újabb és újabb lelkekben és testekben inkarnálódik. A perzsa túlvilágkép mintát szolgáltatott a judaizmusnak, a kereszténységnek és az iszlámnak.

Az ősmagyarok hitében az árnyéklélek még negyven napig a test mellett tartózkodik, még lát és hall, és nagy szüksége van segítségre, a megfelelő helyre, a Világfa tövéhez kell kísérni.
„Ha az iránymutatást nem kapja meg, akkor mintegy megreked a köztes világban, visszajár, szerencsétlenség érheti az otthoniakat” írja Csörgő Zoltán Ízzé, porrá … című tanulmányában.


folyt. köv...

Őseink hite szerint a halál egyszerre elmúlás és újjászületés, az idő ciklikus folyamatában a létezés életek láncolata, folyamat, melynek legfontosabb jelképe a Világfa, mint kapocs ég és föld között, élet és halál között.

A temetési szertartás során eleink a halottat aprólékos gonddal készítették fel túlvilági útjára: a megmosdatott testet legszebb ruhájába öltöztették, hiszen azt tartották, hogy a túlvilági élet hasonló az evilágihoz.
A sírhalomra a fejhez Világfát jelképező jelet tettek, hogy a fejben lakozó íznek segítsen a Világfán felfelé vezető úton.
A halotti toron, ahol az elhunytat utoljára vendégül látták, úgy beszélgettek a halott lelkével, mint aki jelen van.
A halottak birodalma, ahová a lélek érkezik, fordítottja az eviláginak, ezért, mivel ott csak a Hold világít, a halottat fejjel nyugatra helyezték, hogy mint a Hold, onnan érkezzen. Az életét visszafelé élő lélek az itt maradottak irányításával megérkezik a Világfához, hogy visszatérjen annak tetejébe.


Napjaink temetkezési szokásai őriznek még egy-két elemet eleink hagyományaiból, bár „elhomályosult értelemmel”(Csörgő Zoltán: Ízzé, porrá): a halottat ünneplő ruhájába, esetenként a lakodalmán viseltbe öltöztetik, Csíkban székely ruhába - ha nem sajnálják, ugyanis ezt a viseletet öröklik az ifjabbak -, ravatalra helyezik, és amíg el nem temetik (általában három napon belül) virrasztanak mellette.
Hivatásos” siratóasszonyok „zajt” keltve megakadályozzák, hogy az elhunyt lelke bárkit megbetegítsen, és sajnálkozásukkal szeretetükről biztosítják, nehogy hazajáró lélekként zaklassa a hátramaradottakat.

A temetés előtt a koporsóba (egyes helyeken nyitott, máshol zárt) helyezett halottat hosszan búcsúztatják, a kántor vezetésével hosszú imafolyam („Miatyánk…”, „Üdvözlégy…”) veszi kezdetét, búcsúbeszéd és ének („Megkörnyékeztek engem a halál félelmei”) követi, közben a temetésre érkezők részvétüket nyilvánítják az elhunyt családjának, akik a koporsó körül helyezkednek el.

A koporsó négy sarkánál gyertyát gyújtanak, hogy a távozó lelket angyalok segítsék. Nem ritka, hogy a halott mellé kedves tárgyát, vagy valamilyen élvezeti cikket helyeznek. Nagyanyám koporsójába édesanyám kis üveg kávét és pálinkát helyezett, mondván: „mind a kettőt szerette szegény, odaát is legyen neki!”

A haldoklás során a lélek végérvényesen elhagyja a testet, de még nem megy el, figyel.
A spirituális hagyományok szerint a fejtetőn való távozás az ideális, mert az alsó csakrákon való az alvilágba vezet. A tudatos halállal a haldokló sok kétségbeesett bolyongást elkerül, az ittragadást is kiküszöböli.

 
folyt. köv....

A lélek „karbantartása”

Az Istent, a Teremtő Atyát megtalálni mindenkinek önmagában kell és ehhez különféle utakat vehet igénybe szellemi fejlettségének megfelelően.

A „régi” ember tudta, hogy mikor mi kell a lelkének és ez szorosan összefügött a természeti jelenségekkel, tudta mikor van ideje a vigasságnak és mikor az elcsendesülésnek.

„A régi ember hitte, hogy a Mindenség valamennyi teremtménye Isten akaratából létezik, s velük, általuk is üzen az Úr. Üzen a késő őszön a haldokló nappal, s a halálára készülő mezővel, fákkal, a kora téli, karácsonyt előző fagyos-fehér tisztulattal” –írja Molnár V. József Örökség című tanulmánykötetében, „…minden lélek Jézust szomjazza hatalmasan; ha tolakodó, zajos énünket Neki ajándékozzuk … - csoda történik – életet ad általunk a pusztultnak is.”
A modern ember már nem érti az ősi szimbólumok nyelvét. „a modern ember minden meghasonlottsága annak eredménye, hogy nap mint nap isteni lényegét meghazudtolva él.”(Tánczos Vilmos: Nyiss kaput, angyal! 30)

A tudattalan ősi, faji, vallási emlékképeket is tartalmaz – erkölcsi előírások, szokások, rítusok, ihlet, zene -, amelyek közösségeken belül működnek és a résztvevők nem gondolkodnak azon, hogy miért imádkoznak, miért azt az imádságot mondják, sőt sokszor ismétlik – mantraként - az imákat, anélkül hogy ezt a szót ismernék. Egyszerűen csak teszik, mert kell és mert így, bár látszólag nem tudatosan, nem megmagyarázva összekapcsolódnak a Teremtővel.

A mantra az ima egy formája, szerves részét képezi a spirituális életnek
A mantra fohászkodás, felhívás, kiáltás, testet öltött fogalom, amely lehet szótag vagy rövid mondat. A mantrák több ezer év alatt jelentős spirituális energiával töltődtek fel, ezért azok ismétlésekor annak vibrációja ránk is hat. A mantrák a bennünk lévő energia rezgései.
A mantra segít kisöpörni a mindennapi élettel kapcsolatos gondokat, emelkedettséget, fennköltséget biztosítva a résztvevőnek.
Hasonló hatású az ének, az alkotás, a tánc, a vízparti vagy erdei séta, vagy akár a kerti munka is, hiszen ott is Föld és Ég között létesül kapcsolat.


folyt.köv...

A mandalakészítés a koncentráció, a meditáció és a kontempláció rajzos eszköze.
Megmutatja, hogyan lesz a központi egységből sokaság, illetve, hogyan válhat a sokaság ismét egységgé. Tulajdonképpen az önmagunk és a világ központjának megtalálását segíti elő. Vallásos tisztelet tárgya, amely lehet állandó és időleges.
A mandala mágikus jellegű -általában négy részre osztott - koncentrikus kör, esetleg négyszög, illetve koncentrikusan elhelyezkedő elemekből álló színes, szemléletes és művészi értéket képviselő ősi szimbólum, amelynek közepe és perifériája csillag vagy virág alakú.

Mióta ember él a Földön, szüksége van oldószerekre.
A hinduk, a görögök, az arabok, vagy az amerikai indiánok ugyanúgy repülni akartak, mint mi is, mikor nehezen viseljük lelkünk rabságát. Az ősi kultikus szerek: szóma, haoma, bor, sör, dohány, gomba segítették a tudat kitágítását. A mámor szükséges a szeretet mély megéléséhez.
Jézus is ivott bort, sőt meg is áldotta az utolsó vacsorán, mondván tanítványainak: „Ez az én vérem.” A mámor önfeledtség, amikor elkábul az ön és megszólal lényünk szerető dimenziója.
Mámor természetesen nem csak pótszerekkel élhető meg, mámorító lehet bármi, ha a feloldódást megéljük: megölelhetünk egy fát, simogathatunk egy macskát vagy kutyát, megérinthetjük embertársainkat és elönthet forró hullámokban az odaadó, önátadó szeretet.

A meditáció is mámor-gyakorlat, hiszen olyankor kilépünk az énuralom szorongató józanságából és hagyjuk, hogy lelkünk mélye megszólaljon.

A hinduizmus és buddhizmus talaján kialakult spirituális gyakorlatokat tartalmazó tan a tantra, melynek legfontosabb célkitűzése a lét energiáinak felszabadítása és azok szellemivé való átalakítása.
A meditáló mantrákat mondogatva vagy yantrákat használva végigjárja a csakrákat, alulról felfelé, amíg a Legfelsőbb Központhoz jutnak az összegyűjtött energiák, ahol az idő érzékelhetetlenné válik és kitárul az időn túli valóság.


folyt. köv....