Mesék, szép történetek

"A minap New Yorkban jártam, s egy barátommal taxiba ültünk. Amikor kiszálltunk, barátom így búcsúzott a sofőrtől:
- Köszönjük a fuvart, igazán remekül vezetett.
A taxis megrökönyödött.
- Maga valami nagyokos?
- Szó sincs róla, kedves uram, nem szándékoztam élcelődni a rovására.
Tényleg csodálatra méltó, hogy ebben az őrült forgalomban is képes megőrizni a nyugalmát.
- Ühüm - dörmögte a férfi és elhajtott.
- Mi volt ez az egész? - kérdeztem.
- Próbálom visszacsempészni New Yorkba a szeretetet - magyarázta a barátom.
- Szerintem csak ez mentheti meg ezt a várost.
- Hogy menthetné meg egyetlen ember New Yorkot?
- Nem egyetlen ember. Azt hiszem, most szereztem ennek a sofőrnek egy jó napot. Mondjuk, hogy ma összejön még húsz fuvarja. Mind a húsz utasával kedvesen bánik, mert valaki kedvesen viselkedett vele. Az utasai viszonzásul több kedvességet mutatnak a beosztottaik, a bolti eladók, pincérek vagy épp a saját családjuk iránt. Végül a jóindulat szertesugárzik legalább ezer emberre. Ugye, nem rossz?
- De ez azon múlik, hogy a sofőr vevő-e a kedvességedre.
- Nem csak azon - ellenkezett a barátom. -Tudom, hogy a módszerem nem csalhatatlan, de ma még talán tíz emberrel is akad dolgom. Ha a tízből csak hármat boldoggá teszek, akkor végeredményben további háromezer magatartását befolyásolom.
- Jól hangzik, de nem biztos, hogy a gyakorlatban is működik.
- Ha nem, akkor sincs semmi vész. Nem tellett időmbe, hogy megdicsérjem a sofőr teljesítményét. Nem kapott érte se több, se kevesebb borravalót. Mit számít, ha süket fülekre találtam? Holnap majd egy másik taxist próbálok meg jobb kedvre deríteni.
- Neked agyadra ment a jólét.
- Úgy látszik, te viszont teljesen érzéketlenné váltál. Különben végeztem egy kis felmérést, és arra a megállapításra jutottam, hogy a postahivatalokban dolgozóknak alapvetően egy dolog hiányzik, persze, a pénzen kívül, éspedig az, hogy senki nem szól egy jó szót a munkájukra.
- De hiszen nem is dolgoznak jól!
- Azért nem, mert úgy érzik, senkit nem érdekel, hogy jól dolgoznak-e, vagy sem. Miért nincs hozzájuk senkinek egy kedves szava?
Közben egy építkezés mellett haladtunk el. Az öttagú brigád épp az ebédjét fogyasztotta.
- Gyönyörű házat építenek - állt meg a barátom. - Biztosan bonyolult és veszélyes feladat.
A munkások gyanakodva méregették.
- Mikor készül el?
- Júniusban - vetette oda foghegyről az egyik építő.
- Nem mondom, ez aztán tempó! Büszkék lehetnek a munkájukra.
Tovább Sétáltunk.
- Hát tudod, a "LaMancha lovagja" óta nem láttam hozzád hasonló figurát.
- Ha ezek az emberek megemésztették a szavaimat, jobban érzik majd magukat.
Valamiképp azután a város is hasznát látja jó közérzetüknek.
- Egymagad akkor se teheted jobbá New Yorkot! - tiltakoztam. - Egy ember az csak egy ember.
- Az a legfontosabb, hogy soha ne veszítsük el a bátorságunkat. Tudom, nagy fába vágtam a fejszémet, de azt akarom, hogy ennek a városnak a lakói újra kedvesebbé váljanak, s ehhez előbb-utóbb találok segítőtársakat is.
- Most meg mit vigyorogtál arra a jellegtelen külsejű nőre?
- Nézd, lehet, hogy tanárnő az illető, és akkor az osztályának ma fantasztikus napja lesz."
Csodaszép napot kívánok mindenkinek!
...szeretettel...
/Rási András


UI:

A Magyar Honvédség UFO észlelései
https://faklyaradio.hu/singlepodcast.php?id=2&episodeid=236&fbclid=IwAR1bl05Mm75j2x7ayuQ7A8UNji8ovNN4oCAtRq-uX43AY8KYQbZv9PXvW5E

Lin-csi kolostorába egy nap vendég érkezett. Vang tanácsos urat, aki támogatója volt a kolostornak, szívesen látták a szerzetesek. Miután jót ettek-ittak, Vang és Lin-csi sétára indultak. Végigjárták a kertet, az épületeket. Amikor a szerzetesek csarnoka előtt megálltak, Vang úr megkérdezte.
- A szerzetesek, ugyebár, ebben a csarnokban olvasgatják a szent könyveket?
- Nem, tanácsos úr, a szerzetesek nem itt olvasgatják a szent könyveket.
- Nem itt? Hát hol? - kérdezte a tanácsos.
- A szerzetesek egyáltalán nem olvasgatják a szent könyveket - vallotta be Lin-csi apát, s a tanácsos ámulatára még csak nem is szégyenkezett.
- Akkor bizonyára a meditációban gyakorolják magukat a hívek. Itt végzik a gyakorlatokat? - kérdezte Vang nagyúr, megadván Lin-csinek a lehetőséget, hogy dicsérje a szerzeteseket. De az apát nem élt vele.
- Nem, tanácsos úr. A szerzetesek nem végeznek itt gyakorlatokat.
- Nem?
- Nem.
- Hát akkor hol?!
- A szerzetesek, tanácsos úr, egyáltalán nem végeznek meditációs gyakorlatokat - jelentette ki Lin-csi apát, s bátran Vang úr szemébe nézett. A tanácsos zavartan hümmögött, majd újra kérdezett.
- Bizonyára nagy hitvitákat folytatnak, így képzik magukat. Ebben a csarnokban vitatkoznak?
- Nem, tanácsos úr, a szerzetesek sem itt, sem máshol nem vitatkoznak. És nem képzik magukat - mondta Lin-csi. Zavarában Vang már rá se nézett.
- Hát akkor mit csinálnak ebben a kolostorban a szerzetesek? - kérdezte végül félénken.
- A szerzetesek, tanácsos úr, ebben a kolostorban buddhává válnak. Ha akarnak - felelte Lin-csi Vangnak, majd hosszan hallgatott.

UI:

"Szabad az életem, itt a rácsok mögött is!" / Mai Ige
https://www.youtube.com/watch?v=3bwHzQ-oNiU&feature=emb_logo

Az élet hatalma

Kenneth E. Hagin - Hitünk tápláléka napi adagokban - Tavasz

Mind a halál, mind az élet, a nyelv hatalmában van, és amiképpen ki-ki szeret azzal élni, úgy eszi annak gyümölcsét. (PÉLDABESZÉDEK 18,21.)

- Nem, nem fogok imádkozni a fiadért - mondtam annak a megdöbbent özvegyasszonynak, aki imát kért tizenöt éves fiáért -, nem lenne semmi értelme. Amíg azt mondogatod, hogy a fiadból sohasem lesz semmi, addig tönkreteszed az én imámat.
- Ezt az Úr jelentette ki neked? - kérdezte.
- Nem - mondtam én -, egyszerűen csak tudom, hogy a szavainkkal teremtjük meg sajátmagunk és a gyermekeink életkörülményeit.
- Akkor mit tegyek? - kérdezte újra.
- A fiad most tizenöt éves, vannak dolgok, amiket akkor kellett volna megtenned, amikor még kisebb volt. Most először is: ne zaklasd őt azzal, hogy térjen meg Istenhez. Másodszor pedig: ahelyett, hogy egész éjjel virrasztasz és aggodalmaskodsz miatta, mondd ezt az Úr Jézusnak: “Uram, én nem tudom, hogy most hol van a fiam, de bárhol is legyen, én hittel és szeretettel veszem körül.” Mindeddig bizalmatlansággal, félelemmel és ítélkezéssel vetted körül. Mondd ezt: “Uram, én hiszem, hogy a fiam nem fog a fiatalkorúak börtönébe kerülni. Soha többé nem mondom neki, hogy az életben nem lesz belőle semmi. Hiszem, hogy viszi valamire az életben.”
Másfél év múlva visszatértem abba a városba, ahol ez az asszony lakott. Rövidre fogva az történt, hogy odajött hozzám és elmondta: “Nem ment könnyen, de mindent úgy tettem, ahogy mondtad. Azelőtt a fiam igen ördögi életet élt, és most teljesen átadta magát Istennek!”

Megvallás: Az élet az én nyelvem hatalmában van, az én nyelvem életet ad. Én az élet szavait szólom!

Szemlézte: Bíró László

Hétvégéi filmajánló

Csodás álmok jönnek
Dr. Chris Nielsen és felesége, Annie házassága fájdalmasan megtört két gyermekük halála után. Az asszony nem tudja magát túltenni a történteken, noha Chris mindent megtesz közös életük érdekében. Négy évvel később egy balesetben Chris is meghal. A Paradicsomba kerül, amely fantasztikusabb hely, mint valaha is gondolta volna. Albert védőangyal segítségével Chris rátalál gyermekeire és kedvenc kutyájára. Az örökkévalóságban megvárná feleségét, de megtudja, hogy balesete után Annie öngyilkosságot követett el.
Elmegy érte a Pokolba.
https://videa.hu/videok/film-animacio/csodas-almok-jonnek-8UrsV2bgYMzI8X5u?f

A férfi klimax kezelése

Húszévi házasság után egyik nap figyelmesen végigmustráltam feleségemet és ezt mondtam neki:
- Szívem, húsz éve csak egy piti kis lakásunk volt, meg egy olcsó járgányunk, fotelágyon aludtunk és egy arasznyi átmérőjű fekete-fehér tévét néztünk. De minden éjjel egy huszonöt éves tüzes csajjal feküdtem le! Most van egy ötvenmillió forintos házam, egy ötmillió forintos kocsim, egy csodálatos ágyam és egy plazmatévém. Ám éjjelente egy negyvenes nővel kell ágyba mennem. Azt hiszem, ez így nem a legigazságosabb...
Feleségem igen okos asszony, és csak annyit mondott, hogy menjek és keressek magamnak egy huszonöt éves tüzes csajt.
- És... ??? – kérdeztem.
Biztosított arról, hogy akkor megint egy piti kis lakásban lakom majd, olcsó járgányt vezetek, fotelágyon alszom és arasznyi képernyőjű fekete-fehér tévét nézek.
- Hát nem csodálatosak ezek az érettebb asszonyok? Az orvosnál, pszichiáternél sokkal jobban tudják, hogyan kell megoldást találni a férfi klimax egyes problémáira...

A kislány és az ateista - Vita Istenről
Tom Retterbush

Kislány olvasgat a repülőn, mire a mellette ülő ateista hozzáfordul:
-Tudod kislány, az idő gyorsabban múlik, ha beszélgetsz az utastársaddal. Erre a kicsi hölgy összecsukja a könyvét, és udvariasanválaszol.
-Rendben. Miről szeretnél beszélgetni?
-Mondjuk beszélhetnénk arról, hogy nincs semmilyen Isten, se mennyország, se karma, se élet a halál után! -dobja fel a témát kárörvendő mosollyal az ateista. A kislány elgondolkodik, és így szól:
-Rendben, de előtte hadd kérdezzek én valamit. A lovak, a tehenek és az őzikék is nagyjából ugyanazt legelik igaz? Füvet. Akkor miért van az, hogy a lovak gombócokat kakilnak, a tehenek nagy lepényt, az őzek meg apró pici bogyókat hagynak maguk után?
Az ateista szemmel láthatóan meglepődik. Kikerekedett szemekkel csak annyit válaszol:
-Fogalmam sincs. Erre a gyermek:
-Nos akkor már csak az a kérdés maradt, hogy mitől érzed magad olyan okosnak, hogy Istenről, mennyországról, karmáról, vagy halál utáni életről beszélj nekem, mikor még a szarhoz sem értesz! Zárta le a beszélgetést a kislány, és ment vissza olvasni.

A sógun döntése

A sógun nem tudta eldönteni, hogy Daigu, vagy Gudó iskolája számára adományozzon egy új épületet. A két mester eléje állt.
Gudó így szólt a sógunhoz:
- Természettől fogva bölcs vagy, nagyuram, elég rád néznem, és bizton megállapíthatom: születésed óta képes vagy a Zen tanításainak befogadására.
- Ostobaság! - mordult fel Daigu. - Lehet, hogy sógun, lehet, hogy ért a hadtudományokhoz, de a Zenről fogalma sincs!
A sógun elgondolkodott, és Daigu számára építtetett iskolát. Amikor már állt az épület, ő is beállt a mester tanítványai közé.


A túlvilágon találkoztak rokonaikkal
https://tenyek.hu/video/tulvilagon-talalkoztak-rokonaikkal?fbclid=IwAR1XqFATtrT-3fsdYahZAuFAnStrzLmF9uB15ImOgwPI-1OeyMh4OvOzIt0

Egy férfi, aki asztalos munkát végez. Ez az ember minden reggel átmegy egy templom előtt munkába menet. Egy nap meghozta a döntést, hogy be kell mennie a kápolnába, hogy üdvözölje Jézust, mielőtt munkájába indul.
Tehát minden nap, amikor elmegy a templom mellett, elmegy a kápolnába, és azt mondja, hogy ′′ Jézus, azért vagyok itt, hogy üdvözöljelek téged sok éven át ezt tette, és része lett. Egy nap a szokásos munkába ment, leesett a tetőről, ahol dolgozott, gerincvelő sérülést szenvedett, sok kórházba vitték, és nem volt orvosság az egészségére, lebénult.
Egy nap a kórházban, ahol reménytelenül feküdt betegágyán, felesége magára hagyta a szobában, hogy hozzon valamit a házból. Egy fehérbe öltözött férfi besétált a szobába, és üdvözölte őt, mondván: ′′ Barátom, eljöttem, hogy üdvözöljelek téged. Jézus meglátogatta őt, mivel nem tudott eljönni meglátogatni, mint mindig. Erre a beteg ember megköszönte, elment a látogató, és ez a férfi elkezdte észrevenni a testén a változásokat, és legnagyobb meglepetésére felállt és leült az ágyra, és azt gondolta, hogy álom volt-e, amikor a felesége jött és látta Leült, azt hitte, hogy szellem volt, és riasztást keltett, kiszaladt a szobából. A doktor és nővérek siettek a szobába, azt gondolva, hogy a beteg ember meghalt, amikor a doktor először lépett be, és meglátta a férfit kényelmesen ülve, ő is visszaszaladt, mielőtt eldöntötte, hogy megkérdezi tőle, mi történt, és a gyógyult férfi elmondta neki, hogy mi történt, Sok éven át naponta látogatta Jézust, de Jézus egyetlen látogatása reménytelenségét örömre változtatta!

UI:

Isten akarata- Jézus tekintete
https://www.youtube.com/watch?v=DhvqT6puz4Q

HANG - Jézus és a művészet

1. Ha megnézünk egy tájképet, csendéletet vagy életképet, azt látjuk, hogy az ember ugyanazt ábrázolja a saját látásmódja szerint, amit az Isten első kinyilatkoztatásának, vagyis teremtésnek nevezünk. Tehát az ember művészetét az Isten művészete ihlette.
Az Isten azért teremtette a világot, hogy a benne élő ember ön- és Isten-ismeretre jutva megélhesse önmagában az Istent.
Ki nevezhető tehát művésznek ?
Elsősorban az Isten. Mivel az Isten művészete az Élet, ezért az ember, ha művész akar lenni, akkor nem tehet mást, minthogy az Isten által képviselt Élet
a, megismerésére és
b, megjelenítésére törekszik a Földön.
Aki ezt teszi, azt tudatos alkotónak tartom. Mivel a tudatos alkotó ismeri az Isten gondolkodását, ezért tudja, hogyan érdemes élni. Ebből következően azt is tudja, hogy mit és miért érdemes alkotni. Aki pedig nem ismeri az Isten gondolkodásmódját, és nem azzal a szándékkal alkot, hogy az embereket az Istenhez közelebb segítse, azt - a fent elmondottak fényében - nem tartom tudatos alkotónak.
Minden alkotás hordozza alkotóját. A hópehely hordozza Isten egyediségét és tökéletességét. A rózsában pedig tükröződik az Isten szépsége. De a legteljesebb módon az ember képes arra, hogy megjelenítse a benne boldogító módon élő Istent. "Ti tehát tökéletesek (célba érkezők) lesztek, amint égi Atyátok tökéletes (a célban van)." (Mt 5;48) Ezt Jézus Krisztus mondta, akiben az Isten emberré lett azért, hogy az ember beteljesülhessen az Istenben.
De Jézus szerint az ember képes arra is, hogy helytelen látásmódja következtében elhomályosítsa önmagában az Isten életét: "De ha a szemed rossz (gonosz), egész tested sötét (beborult) lesz. Ha tehát a fény benned sötétség, mekkora a sötétség !" (Mt 6;23)
Az a művész, aki Istent teszi első helyre az életében, megélheti azt, hogy nem is ő alkot már, hanem - benne, vele és általa - az Isten. De elmondható az is, hogy aki Isten akaratának megismerésére és megélésre törekszik a Földön, annak az egész élete alkotó folyamat, ő maga pedig életművésszé, az Élet művészévé válik.
2. Minden ember egyszerre alkotó és előadóművész is. Hiszen az ember nemcsak formálhatja magát a "fény" vagy a "sötétség" irányába, hanem cselekedetei által szüntelen le is leplezi önmagát. Ilyen értelemben minden ember non-stop előadóművész. Vagyis szólja és cselekszi azt, amivel tele van szíve. Persze az önleleplezésnek ez a formája nem minden esetben ünnepélyes szoboravatás, de mindenképpen hasznot kínál fel annak, akinek az a szándéka, hogy képet kapva önmagáról, jobbá alakítsa magát.
A fentiek alapján úgy is fogalmazhatunk, hogy a teremtett világ alkotó műhely, amely létével azt hivatott elősegíteni, hogy az ember harmóniába kerüljön az Istennel.
Nyugodtan állítható, hogy a Földön az Isten művészetének legfontosabb témája az ember. Az ember művészetének tehát nem lehet fontosabb témája a Földön, mint az Isten akaratának képviselése. Aki vállalja, hogy az Istenhez igazítja a gondolkodását, az tudatos alkotóvá, önformáló ember-művésszé válik.
Minden alkotást mintáznak valakiről, valamiről. Az embert az Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette. De ki az, akiről a Földön élő ember megmintázhatja az Istent ?
Ő Jézus Krisztus, aki ma is azt kéri tőlünk, hogy példája nyomán alakítsuk át a gondolkodásunkat, és vállaljuk az Általa bemutatott magatartást.
Ha az ember olyan alkotása Istennek, aki képes arra, hogy formálja önmagát, akkor Jézus művészetpedagógus, aki a belülről kifelé történő emberré-formálást tanította.
De Jézus művész is volt, a "Fény művésze". Mint e világ világossága, egy alkalommal olyasmit tett, amit a ma élő, úgynevezett akcióművészek is megirigyelhetnének. Ugyanis Jézus, a tanítványai szeme láttára szó szerint fényemberré alakult át. (Mt 17;2) A tanítványoknak nagyon tetszett a "bemutató". (Mk 9;5)
A Jézus által kért alkotó folyamatban az alkotó nem válik külön élete fő művétől, tehát önmagától. Ugyanis mindig önmagában hordozza alkotása célját, anyagát és módját. A cél a mindent birtokláson alapuló boldogságvágy. A formálandó anyag a gondolkodás. Az alkotás módja pedig az Isten- és emberszeretet vállalására való törekvés.
Az Istenszeretet magatartása a tanítvánnyá válásban, az ember-szeretet magatartása pedig a nem ártás, megbocsátás és segítés vállalásában nyilvánul meg. Ezért, véleményem szerint, igazi képzőművészetnek az önnevelésen alapuló szeretni tanulás, igazi előadóművé¬szetnek pedig a példaadáson alapuló szeretni tanítás nevezhető.
Jézus szerint a földi élet alkotó folyamatának végén mindenki szembesülni fog önmagával. (Mt 12;36-37) Eszerint minden ember olyan művész, aki nemcsak rendezi, hanem el is játssza élete filmjének főszerepét. Sőt, e film kritikusa is mindenki önmaga lesz. Bizony, az alkotás felelősséggel jár. A felelősség alapja pedig az, hogy mindenki maga felel a saját boldogságáért. Ezért nem árt, ha döntéseink előtt, még itt a Földön, gyakran feltesszük magunknak a kérdést: Hogyan szembesülnék e döntésemmel a halálom óráján ?
E kifejezés, hogy a művészet örök, számomra azt jelenti, hogy az, amit a Földön művészetnek érdemes nevezni, nem szolgálhat részcélokat, csak egy célt: a szabadságban kifejeződő szeretetet.

Bucholcz Ferenc


Jézus Karsay István előadása mp3
https://www.youtube.com/watch?v=N3SALE3WmV0&t=1s&fbclid=IwAR14s_pRX-3E6n4Fqm

Jézus szellemtani munkássága
https://www.youtube.com/watch?v=h92GQs4K02I

A kismama lóháton érkezett

A véletlenek néha csodálatos eseményeket varázsolnak az ember köré.
- Sárospatak főterén álltam, s egyszer csak egy fejedelemasszony lovagolt be a térre. Meglepetésemből még fel sem ocsúdtam, amikor a szemközti palotából maga a király, II. Endre lépett elő, hogy kitárt karjaiba ölelje rég nem látott leánykáját. Határozottan állítom, hogy mindezt láttam, mert míg néztem a bronzba öntött kompozíciót, megelevenedett előttem az igazi történet.
Történt pedig, hogy az Úr 1207. esztendejében a pataki várban az ifjú magyar királyi párnak, II Endrének és Merániai Gertrúdnak leánygyermeke született, Erzsébet. A szülők a kor szokása szerint még gyermekkorában előkelő jegyest kerestek kislányuknak, a thüringiai őrgróf, Hermann személyében. A négy éves Erzsébetet fényes kísérettel és gazdag hozománnyal vitték Wartburg várába, hogy leendő férje környezetében nevelődjék. A kiszemelt vőlegény azonban korán meghalt, s bizony Erzsébet természete sem illett bele a piperkőc idegen világba.
Már majdhogynem változásra került a sor, amikor az őrgróf másik fia, Lajos előlépett vőlegényjelöltnek. Kettejük szerelme oly őszinte, tiszta és eszményi volt, hogy felül tudott emelkedni koruk merev viselkedési szokásain. Nagyon hamar megesküdtek, és boldog házasságban éltek, melyben három gyermek gyarapította kettejük örömét.
Erzsébet, noha nagyon boldognak érezte magát házasságában, mégis vágyott arra, hogy láthassa édesapját. Már csak őt..., mert édesanyját még kislány korában meggyilkolták. Lóháton, kismamaként tette meg a sok száz mérföldes utat, mert ha Endre országrontó, tékozló uralkodónak is bizonyult, neki mégis csak az édesapja volt.
Erzsébet ezzel a látogatásával a maga csodálatos lelkületét fizikai és lelki közelségbe hozta nemcsak apjával, hanem egész magyar népünkkel. Bizonyosságot nyert, hogy rossz szülőknek is lehet kiváló és nemeslelkű gyermeke. Árpádházi Szent Erzsébet, mert róla van szó, azon kevés magyar kiválóság közé tartozik, akiket a XIII. századtól napjainkig nemcsak a magyar nemzet, hanem a világ több száz népe ismer és folyamatosan ünnepel. (Ugyanis a magyar szentek közül csak Erzsébetnek és Szent Istvánnak van ünnepe, illetve megemlékezése a világegyház kalendáriumában. Ez azt jelenti, hogy ünnepükön az egész világon róluk mondják a szentmiséket és a zsolozsmát; Afrikában, Ázsiában, Ausztráliában, a Csendes- óceán szigetvilágában, Amerikában és természetesen itt Európában is.)
Szent Erzsébet olyan gyorsan élt, mint a szélvész, de nagyon rövid ideig, 1231. november 17-dikéig; mindössze 24 évet. A vele kapcsolatos események halála után is folytatódtak, személyiségének varázsa lázban tartotta az akkori világot, vagyis Európát. Mindössze négy év leforgása alatt lezajlott a szentté avatási procedúra, és 1235. május 27-én IX. Gergely pápa már "oltárra is emelte". A pápa ezen ünnepélyes aktus alkalmával egy másik kegyet is gyakorolt: ugyanis az édesapát, II. Endre királyt, aki ekkor jogos egyházi kiközösítést volt kénytelen elszenvedni, maga a pápa oldozta fel leányának szentté avatására való tekintettel.
Vajon mi a titka Szent Erzsébet asszony különleges tiszteletének? Minden bizonnyal kevés lenne a boldog és szerelmes fejedelemasszony emlékezete. Hát akkor mi? Szerencsére nem kell sokáig kutakodni, mert a tanúk bőséges sora, és a kultusz termékeny ereje siet a segítségünkre. Ezen a helyen elegendő, ha csak néhány megdöbbentő lelki kincsre hívjuk fel a figyelmet.
Létezik egy lelki kincs, amellyel szemben csődöt mond minden eszköz; legyen az politikai hatalom, pénz, hadsereg, társadalmi rang, fondorlat vagy zsarolás, és ez a szegénység. De milyen szegénység? Mert nem egyszerűen a szükséget szenvedő, a kiszolgáltatott vagy a nyomorgó emberről van szó, hiszen azokat gyakran csekély ellenszolgáltatás fejében elképesztő dolgokra is fel lehet használni. Az a bizonyos kincs, amit Szent Erzsébetben felfedezhetünk, nem más, mint az önként vállalt szegénység, vagyis olyan fizikai állapot, mely egy tudatos lelki döntés boldog elvállalását jelenti.
Amikor "a világ" ezzel a jelenséggel találkozik, akkor megdöbben; nem tud vele mit kezdeni, mert nincs hozzá sem érzéke, sem eszköze, de ugyanakkor ösztönösen azt is megérzi, hogy félni sem kell tőle. Kíváncsiság keríti hatalmába, s közben találgatja, hogy ez mire jó. Természetes is, hogy "a világ" ezt nem érti, mert az önként vállalt szegénység motívuma egy hallatlanul gazdag természetfeletti szeretetet jelent Isten és ember között.
Az arra fogékonyak megértését az evangélium, s főleg Jézus önkiüresítése és szeretetből felajánlott keresztáldozata inspirálja. - Szóval a világ ezt nem érti, de a gyümölcseit mégis képes élvezni, mert az evangéliumi szegény a maga lelki gazdagsága által akaratlanul is "a világ" gyámolítójává lép elő, s lassan kiderül, hogy a hatalmasok, erősek és gazdagok rászorulnak Isten szegénykéire.
Szent Erzsébet asszony, noha királylány és fejedelemasszony volt, mégis gyermekkora óta a lelki szegénység útját járta, míg végül eljutott a teljes kiüresítettségig, és vele párhuzamosan a kiváló lelki gazdagságig. Nagy kortársához, Assisi Szent Ferenc lelki közösségéhez csatlakozott, és szinte mindenben hozzá hasonlított.
Ezen a ponton kezd érthetővé válni, hogy Szent Erzsébetben sokan az evangéliumi eszme egy lehetséges megvalósulását látják meg, mások őszinte tisztelettel megcsodálják őt, de szinte mindenki szeretettel van iránta.

Dr. Balázs Pál

A csillagszemű baba

Egyszer egy kisleány nagyot sóhajtott, és így kiáltott fel:
- Cili, bárcsak volna egy csillagszemű kicsi babám, amelynek úgy ragyog a szeme, mint sötét este az ég gyémántcsillagai.
- S ugyan miért kívánsz magadnak egy ilyen babát? - hallotta ekkor a kérdést a háta mögött.
Megfordult, és öklömnyi emberkét látott erdei mohába öltözötten, fakéreg-csizmába bújtatott lábbal.
- Hogy miért? - csillogott fel a leányka szeme - Mert olyan babája senkinek sincsen, és én nagyon szeretném, ha mindenki megcsodálná, és irigyelne érte.
- Legyen hát meg a kívánságod! - mondta az apró emberke - Csak meg ne bánd azután!
- Ugyan már miért bánnám meg? - kacagott nagyot a kis leány, és boldogan szorongatta kezében a csillagszemű babát, melyet az öklömnyi emberke nyújtott át neki.
Vitte is magával mindjárt, hogy kis társainak eldicsekedjék vele. Bizony szájtátva nézte mindegyik. De nem azért, mert rózsalevelekből volt a ruhája, aranyszálakból volt a haja szőve. Hanem mert a két szeme két igazi ragyogó gyémántcsillag volt, mely csak úgy vakított a nagy fényével.
- De szép, de gyönyörű! - kiáltotta minduntalan, és nem bírt betelni a baba nézésével.
Alig várta, hogy este legyen, és maga mellé tegye az ágyába. Amint a párnájára fektette, megsimogatta, átölelte, aztán lehunyta a szemét, és aludni próbált. Fordult jobbra, balra, ásítozott, sóhajtozott, nyögdicsélt is, mert olyan fáradt és álmos volt már, hogy alig bírt magát. De aludni bizony nem tudott. A baba két szeme ragyogott, csillogott, akárcsak sötét égen a gyémánt-csillagocskák, és úgy belevakított a szemébe, hogy a végén már azt sem tudta, merre is forduljon. Kibújt hát az ágyból, hogy eltegye maga mellől. De hiába dugta akárhová, a baba két csillagszeme mindenhonnét előragyogott, és nem hagyta őt aludni.
- Oh, Istenem, mit- tegyek? - sírt fel ekkor, mert szemei majd leragadtak az álomtól, és aludni mégsem tudott.
- Kicsi emberke - siránkozott keservesen, - de jó volna, ha hirtelen itt teremnél! Örömmel visszaadnám a babát neked, és soha többé nem kívánnék olyat, ami senki másnak nincsen. Dehogy is vágyakoznék még egyszer az után, hogy csodáljanak és irigyeljenek. Alighogy ezen szavakat kimondta, egyszerre kopogást hallott, és megjelent-előtte az öklömnyi emberke.
- Na látod, kisleány, pedig ugyancsak figyelmeztettelek, hogy meg ne bánd, amit kívánsz. Most magamhoz veszem a babát és visszaviszem. De máskor jól gondold meg, hogy mi után vágyakozol, mert vannak olyan elhamarkodott kívánságok is, amelyeket utólag nem lehet jóvátenni. Ezen szavak után eltűnt az apró emberke. A csillagszemű baba is eltűnt vele. A leányka pedig édesen, mélyen aludt, és reggelig elfelejtette, hogy az előző nap mi történt vele.

Gárdonyi Géza
Vadrózsa
Künn esik a hó. És én a kályha mellett ülve, a vadrózsára gondolok.
Micsoda bájos, egyszerű virág! Semmi pompa, semmi cicoma, illat is alig észrevehető. És nekem mégis kedvesebb, mint a kertek bódító pompáju, buja kövér rózsái, amelyek szinte fojtogatnak a leheletükkel.
A mult nyár elején lenn voltam Jegenyén. Ez a Jegenye fürdő volna, ha fürödnének benne az emberek. De Erdélyben több a fürdő. mint a fürdővendég.
Akkor egymagam voltam ott, Jegenyén. Valami különös nagy szomoruság borongott akkoriban rajtam. Nem voltam se beteg, se szerencsétlen, se reményeimben csalatkozott, és mégis szomoru voltam. Az ég is néha elborul, és nem tudjuk, miért. A felhők jönnek és mennek, s nem tudjuk honnan és hová. Kivitettem az erdőszélre egy pokrócot, és azon feküdtem egész napon át.
A fekvőhelyemtől alig öt lépésnyire egy nagy rózsabokor piroslott. Virág minden ágán. Sötétzöld csipkék minden virág körül.
Fejemet egy nyaláb szénára hajtva, félig ébren, félig szendergő állapotban órák hosszán át nem láttam egyebet, mint ezt az egy virágos rózsabokrot. Néztem és néztem azzal a bágyadt egykedvűséggel, amivel az eget nézi a fáradtlelkű ember, és jól esett szememnek, lelkemnek, hogy ez a rózsabokor volt előttem. És amint néztem, ugy tűnt fel nekem, mintha az is olyan szomoru volna, mint én. Hogyan lehet akármi bokor is szomoru?
- Nem tudom.
- De az volt. Az árvaság és elhagyatottság érzett ki belőle. Szomoru volt minden ága, minden virága, levele. Talán a hely tette azzá, mert az erdőn túl már nincs egyéb, csak a kopár dombok, meg a nagy égboltozat. Talán az, hogy ilyen egyedül egymagában állt ott, mint az eltaszított gyermek. Mintha szólani vágyott volna. Mintha azt kérdezte volna:
- Minek születtem? Kinek nőttem fel? miért virágzom, ha senkinek nem kellenek a virágaim? A fák nagyobbak, mint én, de nem ilyen szépek, mint én vagyok. És minden fának van társa, csak nekem nincsen. A tavasz eljött és én kivirágzottam. Az ősz eljön és én elhervadok. Senki nem örül a virágzásomnak. Senki nem busul a hervadásomon. A tél hava is rám következik, és akkor a holt bokor fölött varjak szállonganak.
Gondolataimnak melódiájaképpen mély dongással keringél felém egy sárgaöves fekete bársonyos poszméh. Olyan alacsonyan repül, hogy szinte érinti a fűszálakat. Leereszkedik egy vörös lóherevirágra és belédugdossa az orrát, azután ujra felbúg és a bokrot is körül dongva tovaszáll a fűtengerben.
Mély álló csend maradt mögötte. A bokor mintha elmélkednék, hallgatóznék e görögfűillattól áthatott csöndességben.
Különös csöndesség! Beszéd van benne. A fák meg a fűszálak beszéde. Rózsák sóhajtása. A valami vég nélkül való zene, aminek hangja nincsen s mégis agy rémlik,
mintha örökkön hangzanék.
Domokos ott ült mögöttem a gyepen, és pipázott. Ez a jó székely ember vendégszolgája a Fürdőnek. Milyen szegény és milyen nyugodt! Cigányleányt vett el feleségül, egy nagyszemű tömpe orrú cigányleányt, aki mindig nevet, és aki vastag ezüstgyűrűt hord az ujján. Nem sok pénz fordul meg a kezükön, de azért nem nyomorognak. Délben láttam, hogy Domokos felmászott a szederfára és rázta a feleségének. Az ám: a feleségének meg a kacsájuknak. Mert egy kacsájuk is van. Mikorra nevelik, nem tudom. Lehet, hogy szent Domonkos napjára; lehet, hogy karácsonra.
Hát ez a Domokos egész nap velem volt. Hogy én hallgattam, ő is hallgatott. Nem beszélt a jó ember, csak mikor kérdeztem.
- Min gondolkozik, Domokos? - szólaltam meg egyszer, hátrafordulva.
- Nem gondolkozom én istálom, sömmin se.
- Nem lehet az Domokos: az élő embernek mindig forog valami az elméjében.
- No az enyimbe nem forog istálom, csak néha-néha.
- Szakítson, - mondom, - egypár virágot arról a rózsafáról.
Egy darabig előttem hevertek a virágok. Mi szépek, üdék, bársonyosak. Az ember fehérülni érzi a lelkét, amíg nézi. Olyanok, mint annak a jegyzőleánynak az arca, akit egy pünkösd-napon hazakísértem az erdőn. Az is ilyen halovány volt, mint ezek közt a leghaloványabb. Aztán, mikor elbucsuztunk az erdő végén, mondott valamit nekem, és
megszorította a kezemet. És akkor olyan pirossal vált, mint ezek között a legpirosabb.
Soha nem láttam többet. Egy év mulva eltemették s azt írták rá a koporsójára: Élt 17 évet.
Ez a leány jut most eszembe. Ha az ember virággá változik a halála után, ő is vadrózsa most. Valahol az erdőszélén áll egyedül. És a csöndességben kitárja harmatos virágait.

szemlézte: Bíró László

Tegnap halt meg kovidban a gyerekkori barátom, bizonyítottan abban, hétfőn egy másik, nemrég temettem a harmadikat márciusban és van sajnos egy nagy listám már, osztálytársak, és jelenleg is kovidban szenvedő barátokról, akiket naponta hivogatok, és tájékozódok az állapotukról.

Sajnos páran tavaly óta félig nyomorékok maradtak, tüdő, ízület stb...
Nemrég egy nővérkém rokona, Tatán lakik, megkapta a család a kovidot, gyerekek, szülők, nagyszülők, együtt laktak, a papa azóta csak járókerettel tud járni, ízületeit támadta meg, csak 70 éves.

Jókaí Istvánt - szellemtani író - is végre elértem, 93 éves, Kotányi Ottót – spirituális tanító - hetente többször hívom..Mindketten egészségileg le vannak robbanva, Ottó már be van oltva.

Helyzetjelentés..

Én már egy oltást kaptam, Dettyt (feleségem) is beregisztráltam már régen!
Koronán átesett barátommal beszéltem most, a 17 éves lányát most regisztrálta be, Ő már átélte, édesanyja barátja és barátnője most éppen kórházban vannak.

2 barátom halt meg a húsvéti ünnepek alatt, idén kb. 8, két hete egy temetésen az egyik barátom halála után írt levelét olvastam fel a rokonainak, volt pár hibája, és ezért kért tőlük a temetésen bocsánatot, de tavaly temettünk osztálytársamat. Ami rossz, hogy sokan akik túlélték a kovidot nyomorékok lettek, és ki tudja mikor gyógyulnak meg! És itt nem a tüdőre gondolok, hanem mozgásszervi betegségekre.... Komolyan kell venni, Ti is vigyázzatok magatokra! Azaz be kell tartani a játékszabályokat. Oltás beadása mindenkinek saját dolga és felelőssége, nekem sok nővér és fiatal orvos ismerősöm van aki kovid osztályon dolgozik, nagyon sok dolgot megtudtam, amit halandó nem tud meg. Becsületes mentős barátaim pont ezért akit csak lehet lebeszélnek a kórházi ellátásról, jobb otthon szenvedni, mint bent meghalni nagy eséllyel, de sajna aki nem kap levegőt azt vinni kell

Utoljára anyám halálakor sírtam, de akkor se a halála miatt, hanem azért ahogyan meghalt. Detty tegnap látott zokogni igaziból első alkalommal!
Béla gyerekkori barátom halála miatt!
hirtelen történt, nem kapott levegőt, mentőt hívtak, bent már nem volt magánál, utána leállt lassan minden szerve, a legvégén a szíve..

Mindez 10 nap alatt történt....

Csak lássunk kicsit tisztán.
Volt aki rám telefonált, hogy be ne merjek menni az orvoshoz, majd amikor megtudta, hogy megkaptam az első oltást közölte, hogy sajnálni fogja a fiatal és nemsokára özvegy feleségem...


csak ez volt egy kis „mese”..


UI:

A túlvilágon találkoztak rokonaikkal
https://tenyek.hu/video/tulvilagon-talalkoztak-rokonaikkal?fbclid=IwAR1XqFATtrT-3fsdYahZAuFAnStrzLmF9uB15ImOgwPI-1OeyMh4OvOzIt0

Evangéliumi spiritizmus
https://www.youtube.com/watch?v=osLZ0dyUJzA
https://www.youtube.com/watch?v=EmAR4BFk104
https://www.youtube.com/watch?v=0676N_2CcC8&t=23s

A sógun döntése

A sógun nem tudta eldönteni, hogy Daigu, vagy Gudó iskolája számára adományozzon egy új épületet. A két mester eléje állt.
Gudó így szólt a sógunhoz:
- Természettől fogva bölcs vagy, nagyuram, elég rád néznem, és bizton megállapíthatom: születésed óta képes vagy a Zen tanításainak befogadására.
- Ostobaság! - mordult fel Daigu. - Lehet, hogy sógun, lehet, hogy ért a hadtudományokhoz, de a Zenről fogalma sincs!
A sógun elgondolkodott, és Daigu számára építtetett iskolát. Amikor már állt az épület, ő is beállt a mester tanítványai közé.

UI:

Szepes Máriáról Weiner Sennyey Tiborral
https://www.youtube.com/watch?v=cVAuRChoDqI

Több volt, mint éjszakai látogató.

Szegény ház ablakán egy éjjel kopogtatnak. Az idő haragos volt, szélben adta ki minden dühét. Mintha mérgét a por kavarásban, száraz levelek összehordásban és a megfáradt vándorok útjának megnehezítéseben töltené ki.
József, a gazda, kissé félve, családját az ajtó mögé tessékelve ballagott ki a kapuhoz, tenyerével takarva a gyertyát. Egy ősz öreg ember várt rá kint, köpenyét a szél játékával dacolva összehúzta. A gazda megismerte, ő üzent érte két napja. Sietve, izgatottan tessékelte be a vendéget, ne késlekedjenek már türelmetlenül várták. Az öreg nem szólt. Követte a gazdát a szobába ahol a család látva, hogy nincs mitől tartani, az asztal köré telepedett. A gyertya táncoló fényénél egyre csak fürkészték az idegent. Kíváncsi szemek fel-alá jártak szikár alakján, összefont ősz haján, arcán. Az asszony karján gyermek, a kicsiny fel fel sírt álmából.
A gazda hellyel kínálta az öreget, majd elkezdte sorolni neki milyen nagy bajban a család. Legkisebb gyermekük nagyon beteges és sovány, alig járja az élet. Hasa kínozza, nem áll meg az étel benne. Kétségbe esetten próbálnak érte tenni, de eddig semmivel nem jártak sikerrel. A városi doktor is volt kint a háznál, de tudása hasztalan. A gyermek folyton sír és nem lehet elcsitítani, akkor csendesedik el, ha a fáradtságtól elnyomja az álom.
Az asszony le se vette az öregről a szemét, míg az ura elsorolta szenvedésük, nyomorultságuk okát. Látszott rajta hogy a kétségbeesés már jó ideje mardossa a lelkét, beszédes szeme egyre csak könnyben úszott. Titokban kéri a segítséget a vendégtől. Már minden remény odaveszett, de tudja, az ősz hajú öregember segíthet. Az éj leple alatt fogadták, mert félnek az emberek nyelvétől. Félnek hogy megszólják őket mert táltoshoz fordultak segítségért.
Az öreg az éppen felsírt gyermeket elkérte anyjától, gyengéden maga elé tartotta két karjában. A gyermek észrevette az idegent, a sírást abbahagyva, csodálkozó gyermeki tekintetét az öregre vetette. Egyre csak bámulta és mélyen a szemébe nézett. Elcsendesedett, megnyugodott.
Az öreg pedig az asszonynak ennyit mondott:
- Nem lesz dolguk a gyermek bajával többé. Megcselekedték azt amit akartak az ősök. – A gyermeknek csak addig volt baja és addig gyötörték a kínok, amíg nem küldtek el tátosért. Mert ez volt az ok. Nekik találkozni kellet. A gyermek nem átlagos. Mikor betölti a hetedik esztendőt eljövök érte, kitanítom. – Ezzel vissza adta az anyának a gyermeket és az ajtó felé indult.
Nem nézett vissza, szótlanul kilépett, magára terítette köpenyét, jól összehúzta és elindult a sötétben a kapu irányába. A család még fel sem eszmélt. Alig hitték el, amit mondott az öreg. A gyermek is megnyugodott, nem is említették a történteket. A gyermek pedig szépen cseperedett és olyan egészséges volt mint a makk. Nem fogott rajta semmilyen nyavalya.

Így volt, nem mese volt.


szemlézte: Bíró Laci

Hétvégi filmajánló

Másvilág
https://filminvazio.hu/videa-film/mas-vilag/?fbclid=IwAR2DmRAMWmF5aGzHNrvik2d3YIvVtsomg-ppcC5y0CZAd46WVCYDFzUP3Pg

A négy barát
A Pancsatantra egyik meséjének Orissza-beli változata
Réges-régen történt ez. Élt egyszer egy indiai faluban négy ember. Gyerekkoruk óta jó barátok voltak. Jóban-rosszban összetartottak. Hárman tanult tudósok, panditok voltak, a negyediket meg csak együgyűnek tartották. De valójában a három tudós volt eszetlen, s a negyedik volt a bölcs, már úgy a maga módján.
Egy nap összedugja a fejét a három pandit. Azon tanakodnak, hogyan lehetne már végre valami hasznuk a nagy tudományukból. Ha itt ücsörögnek életük végéig a faluban, soha nem látják hasznát a sok tanulásnak. El is döntötték hamar, hogy világot látnak.
- Csak ezt az együgyűt ne vigyük magunkkal! - szólt az egyik.
- Tudománya semmi, hogyan is szerezne vagyont tudás nélkül? Válaszolt a másik:
- Bátyám! Nem szép dolog, hogy így beszélsz! Kiskorunk óta jóban- rosszban velünk tart, együtt játszottunk, együtt ettünk-ittunk, nem hagyhatunk itt egy ilyen barátot! Ha nem is hoz majd hasznot senkinek, vigyük akkor is magunkkal!
Végül megegyeztek abban, hogy mind a négyen felkerekednek. Felkészültek a nagy útra. Elindultak, és kis idő múlva elértek egy erdőbe. Letelepedtek egy tisztáson. Egyszer csak valami állat csontvázát pillantják meg a fűben. Megvizsgálja az egyik, és mondja a
többinek: oroszlán csontváza ez! Hirtelen az jutott eszükbe, hogy épp megfelelő alkalom lenne gyakorolni és bemutatni tudományukat.
- Én bizony varázserőmmel össze tudom illeszteni ezeket a szétszórt csontokat, és talpra is tudom állítani őket! - szól az első.
- Varázserőmmel én bizony húst és vért fogok rájuk varázsolni! - szól a második.
- Ha mindezt megteszitek, én bizony életet lehelek ebbe az oroszlánba! – mondta a harmadik.
Több se kellett hozzá, nekiálltak mind a hárman, hogy ki-ki elvégezze a saját varázslatát. Mikor a harmadikon volt a sor, az együgyű negyedik megszólal:
- Nagy botorságra készültök! Ahogy feléled ez az oroszlán, megesz mindnyájunkat! Föl ne élesszétek!
Ahogy hallja a három pandit a bolond beszédét, nagyot nevetnek.
- Csak nem a te okosságod fog minket megállítani, okostojás? - válaszolják az együgyű negyediknek.
- Akkor hát csak egy pillanatot várjatok, míg felmászom erre a fára! - és már fenn is volt egy fa legtetején.
Az oroszlán meg, ahogy feléledt a három balga tudós varázslatától, nagy bömbölésben tört ki, rárontott a három barátra, és azon nyomban felfalta őket. Mikor az oroszlán már jó messze járt, az együgyű negyedik lemászott a fáról, megsiratta barátait, és elindult vissza a falujába.

Ha van tudományod, csak eszed nincs, nem érsz el semmit. Ha gyenge vagy, de helyén az eszed, a legrettenetesebb veszedelemből is megmenekülsz!

szemlézte: Bíró László

A rossz benyomás

Egy idős nő szállt fel a buszra. Már a felszállásakor elkezdett a sofőrrel kiabálni, hogy nem jól állt meg a padka mellett. A buszban csak folytatta a kötekedést. Mindenkit szidott, mindenkire volt valami megjegyzése, hisztizett a mellette ülővel.
A következő megállónál jelzett már, hogy leszáll a buszról. Amikor kinyílt az ajtó a sofőr odaszólt neki: "Hölgyem ne haragudjon, de valamit fent felejtett a buszon!"
A nő meglepetten kérdezett vissza, hogy mit. "Egy nagyon rossz benyomást!"

Szemlézte:: Bíró László

Barátom lánya feltette édesapja temetését a youtubera, és készített egy emlékoldalt.
Én az első rész végén beszélek és a második rész elején.

Addig nem akartam feltenni kegyeletből amíg Ő meg nem osztotta.
A pap nagyon szépen beszélt, utána én tartok egy szellemtani búcsúztatót.

Fáy Gábor búcsúztató 1
https://www.youtube.com/watch?v=ijXKDGKxsmI

Fáy Gábor búcsúztató 2
https://www.youtube.com/watch?v=wmTnXz4rVx0

Fáy Gábor búcsúztató 3
https://www.youtube.com/watch?v=GLIIXgE_Jt0

Egy antropológus egy afrikai törzs gyermekeinek javasolt egy játékot:
Letett egy kosár gyümölcsöt egy fa mellé, majd így szólt:
-Aki előbb odaér, az nyeri a gyümölcsöt!
Erre a gyermekek mind felálltak, kézen fogták egymást, és együtt szaladtak érte.
Megkérdezte:
-Miért nem versenyeztetek?
Mire ők:
-Ubuntu! Hogyan tudna valamelyikünk is boldog lenni, ha bármelyikünk szomorú?


UI:

Evangéliumi spiritizmus
https://www.youtube.com/watch?v=PYVln4O9wuk

Evangéliumi spiritizmus lejátszási listák
https://www.youtube.com/channel/UCBFuwaVt6sNC5aqUPrn2qZg/playlists

Egy zen történet

Volt két templom, amelyek versengtek egymással. A két mester - mesternek nevezték őket, de valójában minden bizonnyal papok voltak -olyannyira szemben állt, hogy a követőiknek még azt is meghagyták, soha ne nézzenek a másik templomra.
Mindkét papnak volt egy szolgája, két kisfiú, őket szalasztották az apróbb dolgokért, kisebb megbízatásokat teljesítettek.
Az első templom papja azt mondta a szolgájának:
- Sose beszélj a másik fiúval. Azok az emberek veszélyesek.
De a gyerekek csak gyerekek. Egy napon szembetalálkoztak az úton, és az első templomszolga megkérdezte a másikat:
- Hová mész?
- Ahová a szél visz - felelte a másik.
Bizonyára nagyszerű zen tanításokat hallgathatott a templomban, ezért mondta: „Ahová a szél visz." Csodálatos kijelentés, színtiszta tao.
Az első fiú azonban nem értette a szavait, megsértődött, és nem tudta, mit válaszoljon. Csalódott volt, dühös, és némi bűntudatot is érzett... „A mesterem azt mondta, ne beszéljek ezekkel az emberekkel - gondolta. - Ezek az emberek valóban veszélyesek. Miféle válasz ez? Megszégyenített vele." Visszament a mesteréhez, és elmesélte neki a történteket.
- Nagyon sajnálom, hogy beszéltem azzal a fiúval. Igazad volt, azok az emberek veszélyesek. Miféle válasz ez? Megkérdeztem tőle, hová megy, feltettem egy egyszerű, udvarias kérdést, pedig tudtam, hogy a piacra megy, ahová én is. Ő pedig azt felelte: „Ahová a szél visz."
A mester azt mondta:
- Figyelmeztettelek, de te nem hallgattál rám. Most jól figyelj. Holnap menj el ugyanarra a helyre. Amikor odaér a fiú, kérdezd meg tőle: „Hová mész?" Erre 6 azt feleli majd: „Ahová a szél visz." Akkor aztán te is légy egy kicsit filozofikusabb. Kérdezd meg tőle: „És ha nem lenne lábad? Akkor mi volna?" Hiszen a lélek testetlen, és a szél nem tudja magával vinni sehová.
A fiú tökéletesen fel akart készülni; egész éjjel a kérdést ismételgette magában. Másnap reggel korán elindult, ott álldogált a megfelelő helyen, és pontosan ugyanakkor, mint az előző napon, megjelent a másik szolga. Az első fiú nagyon boldog volt, meg akarta mutatni a másiknak, milyen az igazi filozófia. Meg is kérdezte tőle:
- Hová mész?
És várta a választ... De a másik azt felelte:
- Zöldségért megyek a piacra.
Most mit kezdhetett volna az első fiú a filozófiával, amit bebiflázott? Ilyen az élet. Nem tudsz felkészülni rá, nem tudod előre kiszámítani. Ebben rejlik a szépsége, ezért csodálatos, mert mindig meglep valamivel, mindig váratlan dolgokkal áll elő. Ha használod a szemedet, észreveszed, hogy minden pillanat egy-egy meglepetés, és előre gyártott válaszokkal nem jutsz előre.

UI:

A haraggal csak magadat pusztítod
https://www.youtube.com/watch?v=JNnbgMZSEq0&t=13s

A nagy dolgok álruhában érkeznek

Volt egy időszak az életemben, úgy húsz évvel ezelőtt, amikor taxisofőrként kerestem a kenyerem, New Yorkban. Igazi cowboy-élet volt, nem volt főnököm. És mint a szerencsejátékos, annyira élveztem, hogy minden egyes új utas más és más, előre megjósolhatatlan élményt tartogatott: pont, mint amikor kockát dobsz a játékteremben.
Amire nem számítottam, hogy az autóm elkezdett amolyan gyóntatófülkeként is üzemelni. Éjszaka vezettem, nem láttam az utast, csak mentünk, mindig két idegen az éjszakában, és hallgattam, ahogy alkalmi útitársam az életéről mesél. Olyan bensőséges dolgokat osztottak meg velem, amelyekről fényes nappal, szemtől szemben biztosan nem beszéltek volna.
Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább hazaindulok. De aztán mégis inkább kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és becsöngettem. Egy pillanat – válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről. Hallottam, hogy valamit vonszolnak a padlón.
Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt előttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot, kalaptűvel. Úgy nézett ki, mintha egy régi, fekete-fehér filmből lépett volna ki.
Mellette egy kis bőrönd pihent. Ahogy benéztem a lakásba, olyan volt, mintha évek óta senki sem lakna benne. A bútorokat fehér lepedőkkel terítették le. Nem voltak órák a falakon, egyetlen kép vagy dísztárgy sem a polcokon. A sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenféle fotókkal és vázákkal teletömve.
- Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül maradni. Aztán, ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erőben.
Miután beraktam a bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért hálálkodott.
- Semmiség – feleltem. Minden utasommal úgy bánok, ahogyan mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon.
- Milyen jó fiú maga! – mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte: Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?
- Nem az a legrövidebb út. – vágtam rá gyorsan.
- Ó, azt egyáltalán nem bánom. – mondta. Egy hospice-házba tartok.
Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak.
- Nincs már családom. Mindenki meghalt. Nagyon csendesen beszélt. A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra. Csendben a műszerfalhoz nyúltam és kikapcsoltam az órát.
- Mit szeretne, merre menjünk?
A következő két órában bebarangoltuk a várost. Megmutatta nekem azt az épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek. Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lány korában az még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni. Néha megkért, hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt. Nem mondott semmit, csak maga elé révedt.
Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton azt monda: Most már mehetünk. Elfáradtam. Szótlanul haladtunk a megadott címig. Alacsony épület volt, a feljáró az előtetővel fedett főbejáratig vitt. Két egyenruhás alkalmazott jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé. Profi udvariassággal segítettek, figyelték az asszony minden mozdulatát. Kinyitottam a csomagtartót, és elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az utasomat már beültették egy kerekesszékbe.
- Mennyivel tartozom? – kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.
- Semmivel. – feleltem.
- Magának is meg kell élnie valamiből. – mondta.
- Vannak más utasaim is. – szereltem le. Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepő erővel szorított magához.
- Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak. – mondta végül: Köszönöm.
Megszorítottam mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogy mögöttem becsukódik a ház ajtaja. Egy életre zárták rá az ajtót.
Aznap csak vezettem, céltalanul. Nem vittem utasokat. Nem volt kedvem beszélni. Egyre csak az járt az eszemben, mi lett volna, ha az asszony egy dühös sofőrt fog ki? Vagy valakit, aki türelmetlen? Vagy mi lett volna, ha én magam vagyok türelmetlen és elhajtok kopogás nélkül?
Lassan megértettem, hogy egész életemben nem tettem még fontosabb dolgot, mint előző éjszaka.
Egész életünkben a nagy dolgokra várunk. És a nagy dolgok néha meglepő álruhában érkeznek: úgy vannak csomagolva, hogy aki nem figyel, az észre sem veszi, mennyire fontos lehetőséget mulasztott el.


Szemlézte: Bíró László


Hétvégi filmajánló

Mennyei prófécia teljes film
https://www.youtube.com/watch?v=okLgNpSqKi0

Evangéliumi spiritizmus
https://www.youtube.com/watch?v=b_N60OeNCJI

A szavak száma

Korunkban a sátáni erők tobzódása tapasztalható. Ők a hazugság erői és most már annyira eluralkodtak az emberiségen, hogy nyiltan, a szemünkbe nevetve hazudnak, lopnak és csalnak, ahol csak tehetik. Felhigították az erkölcsiséget, lesülyesztették az értékrendet, pusztítják a kultúrát és a hagyományokat, ezzel az emberiséget lelki káoszba taszítva.

Furkó Zoltánnak mindenféle elemzésnél többet mondó nyelvi jellegű, ám mély politikai értelemmel bíró zseniális összeállítása:
- A Pitagorasz-tétel: 24 szó
- A Miatyánk: 66 szó
- A Tízparancsolat: 167 szó
- Az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat: 1.300 szó
- Az Amerikai Alkotmány, 27 függelékkel: 7.818 szó
- Az EU káposztákra vonatkozó szabályzata: 26.911 szó
A brüsszeli elefántcsont-toronyban ülő, erkölcstelenül magas fizetést élvező, a népeiktől elidegenült bürokraták – akik lehet, káposztát csak a tányérban láttak és nem is biztos, hogy felismerték – szabják meg az évszázadok óta káposztát termelő magyar parasztnak meg a bolgárkertésznek, hogyan kell káposztát termelni!? S erre háromszor annyi szót használnak, mint a felsorolt öt történelmi okmány együttvéve.

szemlézte: Bíró László

Hazatérés

Egy kép margójára megírt pici történet... Olvassátok sok szeretettel!
Heten voltak. Nem tudta hányad magával van ebben a kellemes meleg és sötét kuckóban, csak azt érezte hogy nincs egyedül.
Aztán furcsa sikamlós érzés élményét élte át, és hirtelen világosság támadt. A túl erős fénytől ki sem tudta nyitni a szemét. Mikor ezt a fényt kis szemhéján át megszokta, lassan kinyitotta ablakocskáját a nagyvilágra. Hat fekete szőrcsomó volt rajat kívül a meleg anyaölben. Finom volt az anyatej, és a meleg test amihez simulhatott, biztonságot nyújtott neki.
Eggyel többen vannak - hallotta többször az emberi hangot. Telt-múlt az idő. Lassan kicsit már ugatni is megtanult, mint a testvérei is. Majd eljött a nap, mikor dobozba tették - s elvitték a biztonságos helyről - hiába tiltakozott nyüszítve. Valamit a nyakába kötött a Gazda, és egy elhagyatott parkban egy kerítéshez kötötte. Az ismert parancsszó is elhangzott: Maradsz! és a Gazda elment.
Várt... már éhes, szomjas volt de nem jött érte az ember. A kötél fogva tartotta, pedig biztos hazatalálna - érte sem kéne jönni! Később elaludt... Puha kezek simogatására ébredt. Kedves kis hang szólt hozzá és egyre Buksikámnak nevezte őt. Jó illata volt, olyan IGAZI GAZDI-szagú volt a kislány. S az orra nem csapta be!
A kislány elkötötte a kerítéstől a rabságot okozó spárgát, kis karjaival ölbe vette és csak annyit mondott:
Most Hazamegyünk!


szemlézte: Bíró László

Ezmiez - Pista, a falu bolondja

Szegény Pista volt az utca bolondja. Vajon az hogy van, hogy amikor az ember
lánya gyerekfejjel látta, pont olyan volt mint most? A ráncok talán közelebb érve látszanak, de az egész ember nem változott. A hangja meg végképp nem:
- Ezmiez? hihihi, ezmiez? -mutogatja a kezében szorongatott valamit. Mikor mit.
Emlékszik, mikor kislány volt, egyszer bolond Pista egy apró madarat szorongatott a markában, mikor elétolta, hogy "ezmiez?", kinyitotta a tenyerét, és a madárka elrepült. Keserves képet vágott Pista, legörbült a szája, szeme sarkában könnycsepp csillogott: "
Vajon hogy került a kezébe az eleven, látszólag egészséges madár?
Soha nem várt választ a kérdésére. Alighogy kiejtette a szavakat, azonnal
ment is tovább. A bárgyú mosoly letörölhetetlen volt az arcáról. A lurkók állandó célpontja volt szegény. Iskolába menet, ha összetalálkoztak, kórusba kiálltották:
- Ezmiez, Pista, ezmiez? Ilyenkor még szélesebben mosolygott, úgy érezte
bajtársakra akadt. Egyszer aztán nagyon csúnyán megjárta a kölykökkel. Akkor is kiabáltak, hogy ezmiez, Pista, ezmiez?, s amint közelebb értek, hívogatni kezdték:
- Gyere Pista közelebb, nézd mit hoztunk neked, gyere no, ne félj! Kiváncsiságtól hajva, kissé oldalazva lépegetett a fiúk felé.
- Na, nyújtsd a kezed, Pista - szólt a legnagyobb, a bandavezér.- Ezt csak neked
adjuk, ez csak a tied. A bugyuta kinyújtotta a kezét, csillogó szemmel várta
mit kap majd. Aztán magas hangon sikoltozva dobta el egy pillanat alatt a félig széttrancsírozott békát. Olyan gyorsan szaladt el, hogy szinte a lába sem érte a földet.
Sokáig nem kérdezte: ezmiez? Kerülte az embereket. A minap e sorok írója
arra járt, a régi utcán bandukolt elmélázva, emlékezve. Bolond Pista hirtelen termett elé , megijedt. Vigyorogva nyújtotta feléje összeszorított markát:
- Ezmiez? - kérdezte suttogva.
- Nem tudom, Pista, mi ez?
Boldogan nyitotta ki a tenyerét. Egy apró, piros plüss-szív volt a markában...
- Ezmiez? - kérdezte újra. - Ez szeret, ez Pista szive, szeret. - válaszolta is meg
a kérdését.
Vissza-vissza pislogva oldalazott el, suttogva mondogatva, mint egy mantrát:
Pista szeret, Pista szeret...
Vajon ki adta neki a kis szivet? Vajon honnan volt a tudat benne, hogy a kis
szív a szeretetet jelképezi...? Talán mindegy is. A kis jelkép hatására Pista újra emberek közelébe mer menni, kérdezgetve: ezmiez, ezmiez?

UI:

A karma 8 különböző típusa – vajon neked melyikből jutott?
https://filantropikum.com/a-karma-8-kulonbozo-tipusa-vajon-neked-melyikbol-jutott/