Mesék, szép történetek

A Zen mester és a keresztény

Egy keresztény meglátogatott egy Zen mestert és ezt mondta: „Engedd, hogy felolvassam neked a Hegyibeszédet.”
„Örömmel hallgatom” - válaszolta a Mester .
A keresztény elolvasott egy mondatot és felnézet. A Mester mosolygott és ezt mondta: „Akárki mondta ezeket a szavakat, nyílván megvilágosodott ember volt.”
Ez a keresztény megelégedésére szolgált. Tovább olvasott. A Mester közbeszólt és ezt mondta:
„Ezek a szavak az emberiség megmentőjétől erednek.”
A keresztény el volt ragadtatva. Felolvasta a beszédet végig. A Mester kinyilvánította :
„Ezt a prédikációt olyan valaki mondta, akiből sugárzott az istenség.”
A keresztény öröme határtalan volt. Azzal az elhatározással távozott, hogy majd visszajön és rábeszéli a Mestert: legyen kereszténnyé.
A hazafelé vezető úton magában azt mondta Jézusnak: ”Uram, láttam egy embert, aki téged isteninek vallott.”
Jézus elmosolyodott és így válaszolt:
„És mi jót adott ez neked, azon kívül, hogy keresztény éned felfuvalkodottá tette?”
Anthony de Mello

UI:

13 óra a hullaházban (magyar szinkronnal
https://www.youtube.com/watch?v=dp1MJMTXOy0&fbclid=IwAR2N-N09PzPUEwhcZoczV2N-XlpsAN8Lnb3SYwGrveUzKbEEGqeqgVM-inM

Egy fiatal férfi a hadseregben szolgált, ahol folyamatosan megalázták, mert hitt Istenben.
Egy nap a kapitány megint meg akarta alázni a csapat előtt. Kiszólította a fiatalembert, és azt mondta:
– Fiatalember jöjjön ide, fogja a kulcsot és menjünk a Jeeppel.
A fiatalember azt válaszolta:
– Nem tudok vezetni!
A kapitány azt mondta:
– Hát akkor kérjen segítséget a maga Istenétől! Mutassa meg nekünk, hogy Ő létezik!
A fiatalember fogta a kulcsot, és odament a járműhöz, és közben imádkozott …
És leparkolt a dzsippel ott, ahol a kapitány akarta.
A fiatal férfi kiszállt a kocsiból, és látta, hogy mindenki sír.
Ahányan voltak, mind:
– Szeretnénk szolgálni azt az Istent!
A fiatal katona megdöbbent, és megkérdezte, mi folyik itt?
A kapitány sírva nyitotta fel a motorháztetőt, hogy megmutassa a fiatalembernek, az autóban nincs motor.
A fiú alázatosan azt mondta:
- Kapitány Úr! Ez az Isten, akit szolgálok, akinek semmi sem lehetetlen, az Isten, aki életet ad, annak is, ami nem létezik.
Talán azt hiszed, vannak dolgok, melyek számodra lehetetlennek tűnnek, de Istennek azonban minden lehetséges.
Ha hiszel te is Isten erejében oszd meg ezt a történetet!


UI:

Az elme ereje, működése és lecsendesítése [spirituális előadás az elme hatalmáról a karanténból]
https://www.youtube.com/watch?v=ZfibR3b0FOo

Mama, feladom. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy tovább harcoljak. Minden rosszra fordul és ha végre sikerül egy problémát megoldanom, jön egy másik, ami tízszer rosszabb. Esküszöm, feladom."
Ekkor a nagymama rám nézett, letörölte a könnyeim az arcomról, majd bevitt a konyhába. Három tálba vizet töltött, majd felrakta a tűzhelyre. Amikor elkezdtek forrni, mindegyikbe mást rakott. Az elsőbe sárgarépát, a másodikba tojást, a harmadikba pedig kávébabot tett. Húsz perc múlva a nagymama elzárta a gázt mindegyik edény alatt, majd egyenként kivette tányérra, ami megfőtt bennük.
– Mondd el, mit látsz – kérdezte tőlem.
– Répát, tojást és kávét.
– Fogd meg a répát, törd össze a tojást, majd igyál egy korty kávét.
Nem nagyon értettem mire megy ki a játék, de belementem, mert tudni akartam.
„Látod, édesem, mindegyiket ugyanaz a csapás érte, mégis teljesen máshogy reagáltak. A répa erős, kemény és könyörtelen. Azonban miután a forró vízből kivettük lágy és gyenge lett. A tojás először törékeny volt, hiszen csak egy vékony héj védi. A forró víz hatására viszont a belseje megkeményedett. A kávé viszont teljesen máshogy reagált. Ahelyett, hogy megváltozott volna, ő változtatta meg a vizet."
„Te melyik vagy?” – kérdezte. „Amikor csapás ért, hogyan reagáltál? Egy répa vagy, aki erősnek tűnik, de a fájdalom hatására meggyengül és elveszíti az erejét, vagy a tojás, ami alkalmazkodik, de idővel megváltozik, és megkeményedik belülről?”
Itt egy kis ideig szünetet tartott. Látni akarta, hogy értem-e amit mond.
"A szellemiség bennünk egy folyadék, éppúgy, mint ezekben. Ha valami rossz történik, attól edzettebbek és rugalmatlanabbak leszünk. Kívülről ugyanúgy nézünk ki, de belül megkeseredünk és megkeményedünk."
„Olyan vagy, mint a kávébab? Amikor a víz felforrósodik, szabaddá teszi a kávét. Mindent eláraszt a csodálatos illat, és a víz íze is teljesen megváltozik. Kávé lesz belőle. Ha te olyan vagy, mint a kávé, a legrosszabb helyzetekben ahelyett, hogy feladnád, jobb és erősebb leszel és te magad változtatod meg a körülményeket magad körül. Legyél kávé, édesem. Mindig próbálj meg a kávé lenni!"
Ekkor végre megértettem, a legboldogabb emberek nem attól boldogak, hogy minden tökéletes körülöttük, hanem attól, hogy próbálják a legjobbat kihozni mindenből, ami az útjukba kerül.
Ne hagyjátok, hogy a rossz dolgok megtörjenek titeket. Próbáljatok meg tanulni belőle, bocsássatok meg, ha tudtok. A próbálkozások segítenek, hogy erőssé váljatok. A szomorúság emberré tesz, a boldogság pedig kedvessé."
Legyetek kávé!
forrás: facebook

UI:

AKKOR JÖN MAJD, AMIKOR A LEGKEVÉSBÉ SZÁMÍTASZ RÁ|ABRAHAM-HICKS ALAPJÁN
https://www.youtube.com/watch?fbclid=IwAR1wSi-UzjwQS3iZT7c6eS1S1pplsNuu5J_20SOSVdGK0VXMdPwGfO88U2A&v=e2KPdjnXd9k&feature=youtu.be

Mama, feladom. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy tovább harcoljak. Minden rosszra fordul és ha végre sikerül egy problémát megoldanom, jön egy másik, ami tízszer rosszabb. Esküszöm, feladom."
Ekkor a nagymama rám nézett, letörölte a könnyeim az arcomról, majd bevitt a konyhába. Három tálba vizet töltött, majd felrakta a tűzhelyre. Amikor elkezdtek forrni, mindegyikbe mást rakott. Az elsőbe sárgarépát, a másodikba tojást, a harmadikba pedig kávébabot tett. Húsz perc múlva a nagymama elzárta a gázt mindegyik edény alatt, majd egyenként kivette tányérra, ami megfőtt bennük.
– Mondd el, mit látsz – kérdezte tőlem.
– Répát, tojást és kávét.
– Fogd meg a répát, törd össze a tojást, majd igyál egy korty kávét.
Nem nagyon értettem mire megy ki a játék, de belementem, mert tudni akartam.
„Látod, édesem, mindegyiket ugyanaz a csapás érte, mégis teljesen máshogy reagáltak. A répa erős, kemény és könyörtelen. Azonban miután a forró vízből kivettük lágy és gyenge lett. A tojás először törékeny volt, hiszen csak egy vékony héj védi. A forró víz hatására viszont a belseje megkeményedett. A kávé viszont teljesen máshogy reagált. Ahelyett, hogy megváltozott volna, ő változtatta meg a vizet."
„Te melyik vagy?” – kérdezte. „Amikor csapás ért, hogyan reagáltál? Egy répa vagy, aki erősnek tűnik, de a fájdalom hatására meggyengül és elveszíti az erejét, vagy a tojás, ami alkalmazkodik, de idővel megváltozik, és megkeményedik belülről?”
Itt egy kis ideig szünetet tartott. Látni akarta, hogy értem-e amit mond.
"A szellemiség bennünk egy folyadék, éppúgy, mint ezekben. Ha valami rossz történik, attól edzettebbek és rugalmatlanabbak leszünk. Kívülről ugyanúgy nézünk ki, de belül megkeseredünk és megkeményedünk."
„Olyan vagy, mint a kávébab? Amikor a víz felforrósodik, szabaddá teszi a kávét. Mindent eláraszt a csodálatos illat, és a víz íze is teljesen megváltozik. Kávé lesz belőle. Ha te olyan vagy, mint a kávé, a legrosszabb helyzetekben ahelyett, hogy feladnád, jobb és erősebb leszel és te magad változtatod meg a körülményeket magad körül. Legyél kávé, édesem. Mindig próbálj meg a kávé lenni!"
Ekkor végre megértettem, a legboldogabb emberek nem attól boldogak, hogy minden tökéletes körülöttük, hanem attól, hogy próbálják a legjobbat kihozni mindenből, ami az útjukba kerül.
Ne hagyjátok, hogy a rossz dolgok megtörjenek titeket. Próbáljatok meg tanulni belőle, bocsássatok meg, ha tudtok. A próbálkozások segítenek, hogy erőssé váljatok. A szomorúság emberré tesz, a boldogság pedig kedvessé."
Legyetek kávé!
forrás: facebook

UI:

AKKOR JÖN MAJD, AMIKOR A LEGKEVÉSBÉ SZÁMÍTASZ RÁ|ABRAHAM-HICKS ALAPJÁN
https://www.youtube.com/watch?fbclid=IwAR1wSi-UzjwQS3iZT7c6eS1S1pplsNuu5J_20SOSVdGK0VXMdPwGfO88U2A&v=e2KPdjnXd9k&feature=youtu.be

Ajándékfácska
Egyszer, valamikor régen, mikor még Isten angyalkái lent jártak a földön, történt, hogy egy szép, nagy kertben hangos sóhajtozás támadt. Egy égszínkék szeme, napsugárhajú angyalka éppen arra járt, és megkérdezte:
- Ugyan ki sóhajtozik akkorákat? A kopár fák - mert télidőben történt - nyújtózni kezdtek. Megrecsegtették üres ágaikat.
-Mi vagyunk, édes kis angyalka.
- Na és mi a kívánságtok? Egyszerre száz fácska kiáltott feléje:
- Szépek akarunk lenni! Szépek!
- Friss zöld köntöst akarok, és rügyező bimbócskákat! - rendelkezett az egyik.
- Én hófehér virágokat szeretnék himbálni az ágaimon. De olyan könnyűek legyenek, mint a nyári ég opálos felhőcskéi, nehogy roskadoznom kelljen alattuk! - mondta a másik.
- Én is virágokat kérek, olyan rózsaszínűeket, mint a hajnalhasadás az égen! - tolakodott az angyalka elé a harmadik fácska.
- És kinek akartok ennyire tetszeni? - kérdezte csodálkozva az angyal.
- A napsugárnak, hogy aranyos uszályát ránk terítse. A színes szárnyú pilléknek, hogy körüllengjenek bennünket. A kis éneklő madaraknak, hogy csodálkozzanak, és irigyeljenek.
Az angyalka fejét csóválta, de azért beleegyezőleg intett:
- Meglesz a kívánságtok. Tovább ment, és tűlevelű törpefenyőcskét látott, hóval, zúzmarával borítottan.
- Hát te? - csodálkozott feléje. - Talán bizony semmit sem kívánsz, hogy ilyen csöndes vagy? Szomorúnak is látszol. Ugyan, mi bajod van? A tűlevelű fácska halkan sóhajtott és előadta a bánatát.
- Kisleányka ment erre, megérintett, és hegyes tűleveleim felsebezték az ujjacskáját. Ezért bánkódom, jó kis angyal. Oh, ha jóvátehetném önkéntelenül elkövetett hibámat, és megajándékozhatnám őt valamivel! Síró arcocskája bizonyára mosolyra gyúlna megint. Igen, igen! Ajándékot szeretnék adni neki, és a többi kis gyermekeknek is, hagy nevessenek, kacagjanak! Az angyalka erre a kis törpefenyő mellé állott.
- És mondjad csak, fenyőfácskám, nem panaszolnád fel a terhet, ha teleaggatnám gyönge kis ágaidat?
- Oh, nem, nem, bármennyire is roskadoznék az ajándékok súlya alatt, szívesen vállalnám a terhet, csakhogy megörvendeztessem vele a gyermekeket. Az angyalka erre könnyű mozdulattal kiemelte a földből a fácskát.
-Úgy hát gyere velem! És vitte magával a mennyországba. Odafent éppen nagy sürgölődés, forgolódás volt. Az angyalkák ezüstös, aranyos papírosba diót, almát csomagoltak. Babákat fésülgettek, lovacskákat nyergeltek fel. Az angyalka eléjük állította a fácskát.
- Íme, nézzétek, mit hoztam! Ő a legszerényebb fácska. A többi mind csupán azért kívánt cifrálkodni, hogy irigyeljék, és gyönyörködjenek benne. Könnyűszárú fehér és rózsaszínű virágokat kértek, hogy szépek és díszesek legyenek. De terhet viselni nem akarnak. Csupán ez a szerény kis fácska ajánlkozott, hogy minden terhet szívesen vállal, csakhogy ajándékokat osztogathasson. Díszítsétek hát fel, kis testvéreim!
Nosza, rávetette magát az angyalsereg a fenyőcskére. Egyik aranyhajat szórt rá, másik ajándékokkal aggatta teli. Egy harmadik gyertyácskákat szúrt a levélkéibe.
- Elbírod, nem túl sok? - kérdezte az angyal, aki felhozta őt a mennyországba. - Bírom, bírom. - felelte vígan a fácska. Oh, bárcsak annyi ajándékot vihetnék le, hogy minden kisgyermeknek jusson belőle! Az angyalka erre két kezébe fogta a telerakott fácskát, és a Jóisten elé vitte.
- Íme, édes, jó Istenem, itt van az ajándékfácska, melyről beszéltem. Megengeded, hogy levigyem a földre?
- Vidd le, édes kis angyalom! - mondta a Jóisten, miközben megáldotta a fenyőfácskát, melyen egyszerre kigyúltak a gyertyák. Nagy fényesség áradt szét, és bevilágított mindent. Mire leértek a földre, éppen karácsony estéje volt. Midőn a főbbi fácskák látták a fényesen kigyúlt törpefenyőt, és a körülötte boldogan örvendező gyermekeket, megbánták, hogy csak szépek, díszesek akartak lenni, és hangosan felsóhajtottak. Az angyalka éppen lenézett a mennyországból, és mindjárt megkérdezte őket:
- Ugyan miért sóhajtoztok, hiszen mondtam, hogy megtesz a kívánságtok!
- Csakhogy mi is ajándékozni szeretnénk ám, mi is örömet akarunk szerezni a gyermekeknek!- kiáltottak fel a fácskák. Az angyalka erre édesen elmosolyodott, és azt felelte:
- Örülök, hogy még jókor eszetekbe jutott, hogy a külső hivalkodás nem sokat ér, és igazi öröme csak annak van, aki másokat is örülni lát. Legyen meg a kívánságtok. Édes, zamatos gyümölcsöt fogtok hordozni ágaitokon, és megajándékozzátok vele a gyermekeket. Nos, meg vagytok így elégedve?
- Igen, igen! - ujjongtak a fácskák. És boldogan várták, mikor kerül rájuk a sor, hogy maguk körül örömet, jókedvet, vidám, kacajt teremtsenek.
szemlézte: Bíró László
Hétvégi filmajánló (gondolkozásra késztet, igazságtartalma nem ellenőrzött de érdekes, de egy biztos: a betiltott filmek között van, mindenhonnan letörölték)

Above Majestic (magyar feliratos, HUN SUB)
https://indavideo.hu/video/Above_Majestic_magyar_feliratos_HUN_SUB?fbclid=IwAR2Fle3XXK1qcFRbHnfQpGMc8LMyPDFAzqsOnJvzPbN5InqVjwHl8IN02No

Egy nap egy kígyó tévedt be az asztalos műhelybe.
Ahogy tekeredett, véletlen rácsúszott a fűrészre és megvágta magát. Ijedtében elkezdte a fűrészt mardosni. Ettől egyre jobban vérezni kezdett. Egyre rémültebbé vált és ösztönösen rátekeredett a fűrészre, hogy azt testével megfojtsa . Egyre szorosabban tekeredett a fűrészre, és ezáltal egyre mélyebb sebeket ejtett önmagán. A végén elvérzett és kimúlt.
Amikor megbántanak bennünket valamivel, mi is épp így csapdába tudunk kerülni, azzal, hogy bosszút akarunk állni a sérelmeken és ugyanolyan mértékben visszavágni, mint ahogyan bennünket értek. Ezzel viszont valójában, csak a saját sebeinket tépjük fel. Sokkal nehezebb a megbocsájtás, azonban mégis ez az egyetlen járható út sebeink gyógyulásához.
„Az én bosszúm a megbocsájtás”
„Ne hagyd, hogy a rossz legyőzzön téged; te győzd le a rosszat jóval!”


UI:

Újjászületésünk első stációja
https://www.youtube.com/watch?fbclid=IwAR1mFDuNAyfhCzlM8rLOF8ckY5emHFTLHii5UQbrm2AlZbc5ATpg0pb_ZiA&v=dAyniPo8WyQ&feature=youtu.be

Paulo Coelho
Az ördög és Prym kisasszony

Megmutatta neki a környezetében található embereket. Amott egy kitűnő családapa, aki éppen csomagolja a holmiját és segít felöltözni a gyerekeinek, szívesen kikezdene a titkárnőjével, de rettenetesen fél, hogy megtudja a felesége. A felesége viszont dolgozni szeretne, hogy független lehessen, de fél, hogy megtudja a férje.
A gyerekeik azért fogadnak szót, mert félnek a büntetéstől. Az a lány, aki egyedül fekszik a napernyő alatt és könyvet olvas, úgy tesz, mintha nem törődne a világgal, pedig valójában retteg, hogy egész életében egyedül marad. Az a fiú ott, teniszütővel a kezében, állandó félelemben él, mert meg kell felelnie a szülei elvárásainak. A pincér, aki trópusi italokat szolgál fel a dúsgazdag vendégeknek, folyamatosan attól retteg, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti az állását.
Ott az a lány táncosnő szeretett volna lenni, végül mégis inkább ügyvédnek tanult, mert félt, hogy megszólják a szomszédok. Az az öregember azt hangoztatja, hogy azért nem iszik és nem dohányzik, mert így sokkal jobban érzi magát, de a valóságban nagyon fél a haláltól, ami évek óta megállás nélkül duruzsol a fülébe. Vagy ott fut egy pár a hullámok között, fröccsen a víz a talpuk alatt, mosolyognak ugyan, de a lelkük mélyén ők is félnek, hogy megöregszenek, unalmasak és fölöslegesek lesznek. Vagy az a férfi, aki most megállt a hajójával az emberek előtt és mosolyogva, napbarnítottan integet, borzasztóan fél, hogy egyik pillanatról a másikra elveszítheti a pénzét. És a szálloda tulajdonosa is, aki ezt a paradicsomi idillt a szobája ablakából nézi, és mindenkit felhőtlenül boldognak és elégedettnek szeretne látni, rengeteget követel a könyvelőjétől, mert fél, hiszen tudja, hogy bármilyen becsületes, az adóellenőrök mindig találnak könyvelési hibákat, ha akarnak.
Ezen a gyönyörű naplementés tengerparton tehát mindenki fél.
Félnek, hogy megfulladnak, félnek, hogy egyedül maradnak, félnek a sötétségtől, mert ördögökkel népesítik be a szobájukat, félnek olyasmit tenni, ami nincs benne az illemtankönyvben, félnek Isten ítéletétől, az emberek rosszallásától, az igazságszolgáltatástól, mely a legapróbb vétséget is szigorúan megbünteti, félnek kockáztatni, félnek veszíteni, de félnek nyerni is, mert félnek az irigységtől, félnek szeretni, mert félnek az elutasítástól, félnek a fizetésemelést kérni, elfogadni egy meghívást, ismeretlen helyekre menni, félnek, hogy nem beszélik egy idegen ország nyelvét, hogy nem tudják lenyűgözni az embereket, hogy megöregszenek, hogy meghalnak, félnek, hogy csak a gyengeségeik miatt veszik észre őket, és nem figyelnek föl az értékeikre, vagy hogy egyátalán nem veszi észre őket senki, sem a gyengeségeik, sem az értékük miatt.

Félelem, félelem és félelem. Az élet a félelem birodalma.


Szemlézte: Bíró László

Tilopa szerzetes és a kereső története

Hogy tan mese-e, mindenki döntse el maga. Tilópa szerzetestől egy kedvenc történetecske.
Azt mondják, Tilopa egyszer egy barlangban időzött, amikor egy vándor, egy kereső jött el hozzá látogatóba. Tilopa épp evett, és edénynek egy emberi koponyát használt. A vándor megijedt. Hátborzongató volt! Ő azért jött, hogy megismerjen egy bölcset, ez az ember meg itt úgy néz ki, mint egy fekete-mágus. „Egy emberi koponya… és ez az ember láthatóan élvezi.” Ráadásul egy kutya is ott ült Tilopa mellett, és a kutya is ugyanabból a koponyából falatozott.
Amikor a vándor odaért hozzájuk, Tilopa odahívta magához:
– Gyere ide – mondta. – Nagyszerű, hogy időben érkeztél, mert ez mindenem. Ha ez elfogy, akkor huszonnégy óráig nem lesz semmi más. Talán holnap valaki hoz majd valamit. Gyere hát, és csatlakozz hozzánk!
A vándor mély undort érzett magában – egy emberi koponya, mint edény, ráadásul egy kutyával együtt! Így szólt:
– Én ettől undorodom.
Tilopa pedig így válaszolt:
– Akkor menekülj innen amilyen gyorsan csak tudsz, fuss, és vissza se nézz, mert akkor Tilopa nem neked való. Miért undorodsz ettől az emberi koponyától? Te oly régóta cipeled a sajátodat, mi rossz van abban, ha én ételt rakok bele? Az étel a legtisztább dolgok egyike. Attól nem undorodsz, ami saját koponyádban van? Az agyadtól, a gyönyörű gondolataidtól, az erkölcsösségedtől, a jóságodtól és jámborságodtól? Ezek mind a koponyádban vannak. Én csak az ebédemet rakom bele. Neked viszont az összes mennyországod, poklod, Isteneid, Brahmáid mind-mind a koponyádban vannak. Mostanra bizonyára teljesen össze-mocskolódtak – inkább attól kellene undorodnod. Sőt, te magad is ott vagy a koponyádban. Miért undorodsz?
A vándor megpróbált kitérni, és racionalizálni az érzését:
– Nem a koponya, hanem emiatt a kutya miatt.
Tilopa elnevette magát:
– Te is voltál kutya elmúlt életeidben, hiszen mindenkinek végig kell mennie az összes lépcsőfokon. Mi bajod a kutyákkal? És mi a különbség közötted és egy kutya között? Ugyanaz a mohóság, ugyanaz a nemiség, ugyanaz a harag, ugyanaz az erőszak, agresszivitás, ugyanaz a félelem. Miért teszel úgy, mintha felsőbbrendű lennél?

Szemlézte: Bíró László

Vállalás

A lány ott állt az italos pultnál és úgy gondolta, elbír vinni egyedül is egy pakk ásványvizet. Mire a pékárukhoz ért, eszébe jutott, hogy mégis megkönnyíthetné a saját dolgát, ezért felhívta a barátját, hogy jöjjön le elé a bolthoz és segítsen neki cipekedni. Megbeszélték, hogy egyúttal a kutyát is megsétáltatják, de mivel az ebet még fel kellett készíteni a sétára, a fiú jelezte, hogy lehet, nem tud időben a bolthoz érni. A lány ezt elfogadta és már ment is a kasszához.
Mire fizetett és mindent bepakolt, úgy gondolta, a fiú már biztosan a bejáratnál várja. De amikor kiért, látta, hogy a fiú és a kutya még sehol sincsenek. Elindult hát egyedül a pakkokkal, de pár lépés után érezte, hogy ezt nem is olyan könnyű egyedül cipelni, mint ahogy õ azt gondolta. Minden egyes lépéssel bosszúsabb és dühösebb lett. "Nem igaz, hogy ennyi idő alatt nem tudott elkészülni, nő létemre itt cipekedek, majd megszakadok, õ meg még mindig sehol!"
Ezen vívódott magában, majd egy pillanat alatt végigfutott benne egy gondolat, hogy hiszen erre őt senki sem kényszerítette! Ezt ő vállalta, ő gondolta úgy, hogy a bevásároltak mellé még egy pakk ásványvizet is visz magával! Ez kizárólag az õ és senki más döntése nem volt! Rájött, elfelejtette, hogy ez az õ vállalása volt és most igyekezett másokat hibáztatni érte! Felismerte, hogy kétféle úton-módon csinálhatja végig: vagy bosszankodik és dühöng magában a továbbiakban is a hazafelé vezető út nehézsége miatt, vagy elfogadja vállalását és minden következményével együtt véghezviszi azt.
A ház kapujának bejáratáig cipekedett, csak ott találkozott a fiúval és a kutyával, még csak akkor indultak el. De a lánynak egy rossz szó sem hagyta el ajkát és a legőszintébb szeretettel üdvözölte őket.
A lány a második utat választotta. Az út nehézsége nem maradt meg benne, csak az öröm, amit a felismerés nyújtott.

A félelemről...

Egy fiatal ördög az öregnek:
Hogy küldtél ennyi lelket a pokolba?
Az öreg:
-A félelmen keresztül!
A Fiatal:
- Csak így tovább! Mitől féltek? Háborútól? Éhínségtől?
Az Öreg:
-Nem… Egy betegségtől.
A Fiatal:
- Nem lettek betegek? Nem haldokoltak? Volt gyógymód?
Az öreg:
…megbetegedtek. Meghaltak. Volt gyógymód…
A fiatal:
-Nem értem.
Az öreg:
-Ők tévedésből azt hitték, hogy az egyetlen dolog, amelyhez ragaszkodniuk kell bármi áron, AZ ÉLET! Nem ölelkeztek… nem köszöntötték egymást… Eltávolodtak egymástól! Kerültek minden emberi érintkezést… Minden emberit. Elfogyott a pénzük. Elveszítették a munkáikat. De ők azt választották, hogy féltik az életüket, még akkor is, ha kenyérre nem futja. Mindent elhittek, amit hallottak, olvasták a híreket és vakon elhittek mindent, amit olvastak.
Feladták a szabadságot. Nem mentek el sohasem otthonról. Sehová nem mentek. Nem látogatták a családjaikat és a barátaikat. A világ egy nagy koncentrációs táborrá változott önkéntes rabokkal. Mindent elfogadtak. Csak hogy túléljenek egy újabb nyomorult napot.
Nem éltek. Minden egyes nap meghaltak. Így könnyű volt elrabolni a nyomorult lelküket…
C.S. Lewis – Egy öreg ördög tanácsai egy fiatalabbnak

UI:

Az emberek beteljesületlen vágyaik miatt betegszenek meg” – 25 bölcsesség az amerikai indiánoktól https://filantropikum.com/az-emberek-beteljesuletlen-vagyaik-miatt-betegszenek-meg-25-bolcsesseg-az-amerikai-indianoktol/?fbclid=IwAR2gl4EOhCg8F_Li414sZ7FDTImWF6Anj92_uVtF34sMkm8OzATIE9l2M1o

Hétvégéi filmajánló

És az Élet Megy Tovább (E a Vida Continua)
https://indavideo.hu/video/Es_az_Elet_Megy_Tovabb_E_a_Vida_Continua?fbclid=IwAR0Z1p9E4_s2HqBGGxKQkpNCoqECpDetmmLoJ13NnTh0cV2oFCOQ4j3M-S0


Ördög és Angyal

Nagy tanácskozás folyt a mennyországban. Valamennyi fehérszárnyas angyal együtt volt. A jó Isten így szólt hozzájuk:
- A pokol leggonoszabb ördögét kell megmenteni. Ki vállalkozik rá közületek?
A kis angyalok szolgálatkészen így feleltek:
- Én is! Én is! Én is!
- Csakhogy nem olyan egyszerű a dolog - folytatta a jó Isten - Aki vállalkozik, és nem képes megjavítani az ördögöt, annak vele együtt a pokolba kell süllyednie.
Erre azonnal visszahúzódtak az angyalok.
- Azt már nem - kiáltották - Ilyen nagy dologra nem vállalkozunk.
- Senki sincsen közületek, aki mégis meg merné próbálni? - kérdezte az Isten.
Ekkor előlépett egy selymes fürtű, liliomfehér ruhába öltözött szépséges kis angyalka és így szólt:
- Én vállalom!
A jó Isten szeretettel megsimogatta és csak annyit mondott:
- Menj hát!
A pokol leggonoszabb ördöge éppen egy fiúval verekedett. Úgy tépázta szegény gyereket, hogy az keservesen sírt-rítt. Az angyalka, aki épp akkor szállt le a mennyországból, oda állt a fiú elé, hogy megvédje őt. Nosza több sem kellett az ördögnek. Haragosan rákiáltott:
- Elmenj innét, mert mindjárt rád kerül a sor!
- Üss inkább engem, csak ezt a szegény fiút ne bántsd.
- Azt éppen megkaphatod - felelte az ördög.
Elengedte a fiút, és az angyalt kezdte ütlegelni. Mikor látta, hogy hagyja magát, türelmetlenül rászólt:
- Ugyan miért nem sírsz már, talán bizony nem érzed eléggé?
- Azért nem sírok, mert nem akarom, hogy a jó Isten meghallja a sírásomat, és téged megbüntessen. - felelte az angyal.
Az ördög erre elengedte és nem verte tovább. Nagy csoport fiút pillantottak meg, akik a mezőn játszadoztak.
- Meglásd milyen ijedten fognak szétrebbenni. - mondta az ördög és köveket hajigált feléjük.
Az angyal erre eléje állt, úgy hogy a kövek mind őt érték el. Egészen véres lett a ruhája.
- De buta vagy - bosszankodott az ördög. - talán bizony nem fájnak neked az ütések? Miért nem engeded, hogy őket érjék a kövek?
- Én azért vagyok itt, hogy mindenkinek a fájdalmát átvegyem - felelte szelíden az angyal.
Az ördög erre fölhagyott a kődobálással. Csakhogy most egy szépséges rózsatövet pillantott meg, hát neki akart esni, hogy letépje az épp hasadni készülő bimbócskát. Az angyal megint eléje állt.
- Inkább a szárnyaimat tépd ki - könyörgött neki.
- Hogyan röpülsz akkor vissza a mennyországba?
A kis angyalka bánatosan nézett reá.
- Ha te nem javulsz meg, nekem nincsen helyem többé a mennyországban. Ez esetben én is a pokolba kerülök veled.
A gonosz ördög nevetett.
- Gyere, csak gyere!
És magával vonszolta. Egyszerre óriási szélvihar támadt. A fák, bokrok csakúgy hajladoztak. Villámlás, mennydörgés rázta meg az eget. Zuhogott az eső. Az angyal a testével védte meg az ördögöt az eső elől. Az ördög csodálkozott ezen.
- Miét nem véded inkább önmagadat? Hiszen rossz voltam hozzád, ütöttelek és köveket hajigáltam feléd.
- Nekem az a hivatásom, hogy jó legyek, mindent eltűrjek és megbocsássak. - felelt az angyal.
Az ördög szégyenkezve kullogott mellette. Így értek egyre közelebb a pokol felé. Nagy piros lángnyelvek csaptak feléjük. Az ördög egyszerre felkiáltott:
- Forduljunk vissza. Nem akarom, hogy te is ide kerülj a gonoszok közé.
De már késő volt. Egész csoport ördög tartott feléjük. Körül fogták az angyalt és meg akarták cibálni fehér szárnyait. De az ördög, aki vele volt nem engedte őt bántani. A többi persze nevette őt.
- Eredj, hajíts köveket a játszadozó fiúk közé, mert neked az a hivatásod, hogy rossz légy! - mondták neki.
- Nem megyek! - felelte az ördög - Soha többé nem bántom őket.
- Tépd le a rózsatő hasadó bimbócskáit! - küldték a többiek.
- A rózsatövet sem bántom soha többé! - válaszolta az ördög és nem tágított az angyal mellől.
Erre valamennyi ördög neki esett az angyalnak és ütötték, verték. De az ördög eléje állt úgy, hogy őt érjék az ütések. Már csupa vér volt a ruhája és a vér lemosta róla a fekete színt. Mikor a gonosz ördögök ezt látták, ijedten futottak vissza a pokolba. S alighogy odaértek, hatalmas robaj, dübörgés hallatszott és a pokol valamennyi ördögével együtt eltűnt. Az angyalka pedig nagy diadallal vitte magával a legrosszabb ördögöt, akit ő váltott meg és fölszállt vele a mennyországba.


Szemlézte: Bíró Laci

Ruszka Zsolt
Nagytata és a kis unoka
Késő őszi hűvös, szeles, de napos idő volt. Péter a tizenegy éves kisfiú nagyszüleinél ebédelt. Szülei esküvőbe mentek, nem kis cirkusz után, mégis otthon hagyták, édesapja kikelt a képéből, a sok hiszti és földre vetődés láttán, büntetésből egyedül akarta hagyni a lakásban, édesanyja viszont átölelte és kieszközölte a papától, hadd maradjon tatával és mamával. Péter annyira szeretett volna velük menni, a rosszkedvén ez a kis szívesség semmit sem változtatott. Mogorva volt, egész délelőtt csendesen feküdt az ágyon, nézte a plafont és mérgében hol sírt, hol meg ökölbe szorított kézzel, bosszút forralt édesapja ellen.
Sándor bácsi, s Erzsike néni tehetetlenül szemlélték unokájukat, segíteni akartak neki, viszont nem tudták hogyan.
- Mit csináljak Sándor? – kérdezte Erzsike, - nem lesz ennek jó vége, ismered a fiadat, amilyen hirtelen haragú, ha ilyen hangulatban találja a fiát, amikor hazajön, még képes jól elverni.
- Hát igen- dörmögte Sándor, közben pedig huncutul pedert egyet a bajszán. - Úgy hiszem, tudom a gyógyszert a fiú viselkedésére, csak asszony, minden rendes ember, evés után veszi bé azt, úgyhogy egy kettő, úgy es ott az idő, ebédeljünk.
Tíz perc múlva finom ínycsiklandozó illatok, zökkentették ki Pétert az álmodozásból. Felült az ágyon érezte, korog a gyomra. Szerette tatát, lehet jobban, mint az édesapját, kiszaladt a konyhába felült Sándor bácsi térdére, átölelte, s jól kisírta magát. Erzsike néni megsimogatta kis szőke buksiját, majd így szólt:
- Péter, ebéd után tata ki kell menjen a kertbe, tudod az orvos kérése, sokat kell gyalogoljon a friss levegőn. Te nem kísérnéd el?
- De igen- felelte szipogva Péter.
- Nagyon jó- örvendezett Erzsike néni. – Akkor gyertek, ebédeljünk.
Asztalhoz ültek, Sándor bácsi keresztet vetett, majd elmondta az asztali imát. - Jöjj el Jézus légy vendégünk, áld meg amit, adtál nékünk, áld meg Jézus ételünket áldott szent kezeddel, gyermekeid kik szeretnek, kérünk, ne feledd el, Ámen.
***
Jó hosszú séta volt. Egy darabig némán mentek egymás mellett. Sándor várt, remélte lesz alkalma beadni a „gyógyszert” a fiúnak. Péter végre kifakadt.
- Tata, gyűlölöm a rosszat! – Gyűlölöm! - kiáltotta vadul hadonászva, - és ha felnövök elfogom pusztítani. Sándor mintha erre várt volna, hírtelen megállt, s így szólt a fiúhoz.
- Rendben, pusztítsd el, csak engedd meg, hadd mutassak neked valamit.
- Mit tata?- kérdezte kíváncsian Péter.
- Nézd meg ezt a fát? – Mit látsz, van-e árnyéka?
- Igen persze akkora, mint fa. De tata, hiszen mindennek van árnyéka, még neked is és nekem is.
-Így van kicsi unokám- szólt huncutul az öreg- most légy szíves, pusztítsd el az árnyékot.
Döbbenten állt meg a gyerek. Nézte, nézte, nagyapja kék szemét, majd suttogva így szólt:
- Tata, nem lehet.
- Miért? – kérdezte gyorsan Sándor.
- Mert, mert – felelte akadozva Péter, - akkor magát a fát, vagyis magamat, vagy téged kellene elpusztítani.
Ott szálltak ezek a szavak még jó darabig a levegőben, elkísérték tatát, és unokáját hazáig, s mire megérkeztek Péter szülei, a „gyógyszer ’’ kifejtette hatását, édesapja nem ismert a fiára. Mikor búcsúztak, Sándor annyit mondott a fiának:
- Jövő vasárnap sétálni kell menjek, az orvos tanácsolta. Elkísérsz? …

Az áldozati bárány



Tíz földműves együtt indult a mezőre dolgozni. Vihar lepte meg őket. Tépdeste a fák koronáit, a kerteket, a szántóföldet meg teljesen letarolta. A cikázó villámcsapások és a jégeső viharos verése ellen egy düledező templomba menekültek. A villámcsapások hangja egyre erősödött, a korhadt gerendák recsegtek. Attól tartottak, hogy rájuk szakad a mennyezet.

A földművesek méltatlankodva zúgolódtak, hogy biztosan van közöttük egy nagy bűnös. Az ő méltatlan viselkedésének a következménye az égi háború. Féltek, hogy a gyakori villámcsapások áldozatai lesznek valamennyien.

- Meg kell találnunk a bűnöst – javasolták, és túl kell adni rajta. - Akasszuk ki kalapjainkat a templom körüli kerítésre. Akinek kalapját előbb viszi el a szél, az lesz a bűnös és átengedjük sorsának. Megegyeztek a javaslatban.

Nagy nehezen kinyitották a templom ajtaját és a tíz szalmakalapot a kerítésre akasztották. A szél egyet azonnal elkapott. Kegyetlenül és határozottan kidobták a kalap tulajdonosát is. A szerencsétlen ember kétrét görnyedt a nagy szélben és alig tudott lábon maradni. Csupán pár lépést haladt előre a nagy viharban, amikor óriási dörgést hallott: a templomba becsapott a villám. Porrá égett az épület és a bennlévők.

Bruno Ferrero tanulságos történeteiből

Egy elhunyt kisfiú levele édesanyjához

Az asszony egyből felugrott a kórházi váróterem székéből, mikor megpillantotta a műtőből kilépő sebészt.
– Hogy van a kisfiam? Rendbe jön? Megnézhetem?
– Nagyon, nagyon sajnálom. Megtettünk mindent, amit tudtunk, de a kisfia nem élte túl az operációt – közölte könnyes szemekkel az orvos.
Abban a pillanatban a nő sírva fakadt. Reszkető hangon a következőt kérdezte:
– Miért halnak meg kisgyerekek rákban? A Jóisten nem törődik velük, nem törődik akkor a kisfiammal, mikor szüksége lenne a segítségére?
– Asszonyom, szeretne elbúcsúzni a fiától? Az egyik nővér beviszi önt a műtőbe – mondta halkan az orvos.
A nő levágott egy tincset gyereke hajából, és a zsebébe tette. Majd odafordult az asszisztenshez:
– Az ő ötlete volt, hogy ha meghal, vegyék ki a szerveit, és ajánlják fel más beteg gyerekeknek. Ezzel az elején nem értettem egyet, de azt mondta: „Anya, ha meghalok, már semmi hasznosat nem fogok tudni tenni, de ha a szerveim segíthetnek másokon, lehet, hogy egy másik beteg kisfiú esélyt kap, hogy édesanyjával több időt tölthessen még ezen a földön.” Mindig is aranyszíve volt, felnőttként gondolkozott, és mindent megtett azért, hogy másokon segíthessen – mondta az édesanya.
A nő végleg elhagyta a kórházat, amely az utóbbi hat hónapban az otthona volt, tulajdonképpen itt lakott, amíg a fiát kezelték. Hazaérve, a kisfiú szobájában rendezni kezdett, elpakolt mindent, megigazította az ágyat.
Az éjszaka közepén hirtelen a nő felriadt álmából. Az éjjeli szekrényen egy levelet talált. A papíron ez állt:
Drága édesanyám!
Tudom, hogy nagyon hiányzom, de ne gondold azt, hogy megfeledkezem rólad, hogy többé nem mondhatod azt nekem, hogy szeretsz, mert nem vagyok a közeledben. Én mindig is szeretni foglak, napról napra jobban. Egyszer majd újból találkozni fogunk. Addig is, ha örökbe szeretnétek fogadni egy kisfiút, tegyétek meg, én nem fogok haragudni érte. Megkaphatja a játékaimat, a szobámat, az ágyamat. Ne légy szomorú, ha rám gondolsz. Itt minden csodálatos. Képzeld, a nagymama és a nagypapa tárt karokkal fogadott engem, angyalok röpködnek mindenhol, fantasztikusan nagy a béke itt.
És ezt hallgasd! Jézus nem úgy néz ki, mint a rajzokon, a festményeken. Mikor megláttam, egyből tudtam, hogy ő az. Elvitt, és bemutatott Istennek is. Ott voltam a lábai előtt, beszéltem vele, megígérte, hogy sok szép ajándékot kapok karácsonyra. Ekkor azt mondtam, hogy had írhassak neked egy búcsúlevelet, annak ellenére, hogy tudtam, ezt már nem szabad. Ekkor Isten egy tollat és egy ívlapot nyújtott át, és hagyta, hogy megírjam a levelet.
Azt hiszem Gábriel arkangyal fogja elvinni a levelet. Isten azt is mondta, hogy írjam meg neked, mikor azt kérdezted az orvostól, hogy hol volt ő, mikor szükségünk lett volna a segítségére. Ő akkor már itt volt velem, ugyanúgy, mikor az ő fiát feszítették keresztre.
Ezt a levelet, amit neked írtam, más nem láthatja csak te. Ha valaki rápillant, egy üres ívlapot lát majd.. Most vissza kell adnom a tollat Istennek. Minden tökéletes, nem érezek fájdalmat, a rák teljesen eltűnt. Boldog vagyok, mert nem fáj semmim. A Jóisten nem tudta tovább nézni, amint szenvedek a műtőasztalon. Ezért angyalt küldött értem, aki elhozott ide. Elhiszed?

Aláírva: Az Atya, Jézus és Én, a fiad!

Vigasztalás

Egy öt éves kislány hazajött a szomszédasszonytól, akinek a kislánya néhány napja tragikus körülmények között halt meg.
- Mit keresel ilyenkor a szomszédban? Van annak az asszonynak elég baja, még csak te hiányzol neki! - korholta a gyermekét édesanyja.
- Azért mentem át, hogy megvigasztaljam a nénit.
- Gyermek létedre, hogyan tudnád te megvigasztalni azt a bánatos asszonyt?
- Hát az ölébe ültem és együtt sírtam vele. - válaszolta együttérző szeretettel a kislány.
"Örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a sírókkal." Pál levele a Rómabeliekhez 12.15


Relaxációs gyakorlatok
https://www.youtube.com/channel/UCAS56zZO9QlhZ0cTNcKM0dA

Bakó Mária Hajnalka
Az angyallelkű ápolónő

Az 50-es, 60-as években, amikor kórházi iskolámat jártam, nem engedték be oda a szülőket, sőt, még a látogatástól is távol tartották, mivel a családtagok megjelenése „felkavarta” a gyermekek lelkivilágát. Akkoriban ha oda bekerült egy kisgyermek, jó eséllyel akár hónapokig sem láthatta viszont a családját. Csíkszeredában a gyermekkórház a Szent Kereszt templom és az állomás felé vezető út saroképülete volt. Most is áll, szépen rendbe tették.
A gyermekkórházban katonás rend uralkodott. A jól szervezett program keretében pontosan végig lehetett követni a nap minden mozzanatát. Hajnalban éktelen dergetéssel kezdődött az élet, a takarítással. Riadtan ébredtünk álmunkból. Soha nem tudtam megérteni, miért kell ilyen módon költeni a gyerekeket. Az erős klórszagot volt a legrosszabb elviselni. Reggel hatkor megkondult a templom harangja. Ekkor érkezett az első injekció, majd a déli és az esti harangszókor a többi. Éjfélkor harangszó nélkül jött az utolsó. Mindenikhez kötődött egy sajátságos mítosz.
Sokszor eltűnődtem a harangszó és a kórházi program egybeesésén, véletlen volt csupán, vagy a sors játéka alakította így, hogy a hosszúra szabott kórházi napokat megtörje a templom hangja? Ilyenkor hol van a Jó Isten? - kérdeztem, mert arra jó volt a kórház, hogy egy gyermek, ha akart, koravénen tegyen fel hasonló kérdéseket, majd a plafonon kirajzolódó repedésekből megszője a maga meséit, ha még nem tudott olvasni és senki nem olvasott fel neki, és senki nem mondott el vele egy esti imát lefekvéskor.
A katonás rendhez tartozott, hogy az ágyneműnek mindig vasaltnak kellett lennie. Akkoriban még vasalt ágyneműt kapott a beteg gyerek is, de arra vigyáznia kellett, mert azzal riogattak, hogy a viziten a főorvos úr felfalja, vagy legalább a fejét harapja le annak, aki összegyűri. Megtanultunk tehát a tenyerünkkel vasalni és úgy ülni az ágyban, gyakorlatilag mozdulatlanul, hogy egyetlen ránc ne essék se a lepedőn, se a pokróchuzaton.
Ezt a mozdulatlanságot időnként megtörte az életerő, ami még megmaradt bennünk és mozgásigényünk ellentmondott a katonás szigornak. Ilyenkor aztán mesébe illő karakterű és kaliberű felvigyázók dörgedelmes parancsoló hangon ruccantottak vissza az ágyba, ahonnan nem volt szabad kiszállni. Ha kellett, kilátásba helyeztek valami csinos büntetést is.
Különösen erős szigor alá esett a 7-es kórterem, a Hargita úti főbejárat mellett, ahová az orvosin keresztül lehetett bemenni. Ez mindig szem előtt volt és ezért itt a legszigorúbb törvények uralkodtak. A legnehezebb volt elviselni ebben a szobában az illemhely hiányát, amit spanyolfal helyettesített a csempekályha körül. A svábbogarak székhelye is itt volt, minden fertőtlenítés ellenére.
Az ápoló személyzet jó lehetőséget nyújtott a felnőttek kategorizálására. Egy beteg gyerek pontosan tudja, kiben, milyen lélek lakik, egyszerűen az injekció beadásáról. A szúrás mindig fájdalmas, de a mögötte álló lélek tud simogatni együttérzésével, vagy tárgyként tud tekinteni „áldozatára” részvétlenségével. Ez ma sincs másképpen.
Történt, hogy a Karácsonyt bent kellett töltenem a kórházban egy hosszú lejáratú betegség folytán. Ötödikes voltam, tehát a nagyobb gyerekek csoportjához tartoztam a magam 25 kilójával. Ismertük a nővérek beosztását, már jó előre kiszámítottuk, hogy ki lesz szolgálatban Karácsony éjjelén. Szomorúan vettük tudomásul, hogy „nem lesz Karácsonyunk”. Egy gyereknek a kórházban sem mindegy, kivel tölti a Szentestét, amikor szülő, család nincs jelen, a szobából pedig nem lehet kijönni.
Ebbe a letargikus bezártságba robbant be a hír, hogy legkedvencebb ápolónőnk, a csíktaplocai Török Erzsike néni elcserélte a szolgálatát, csak azért, hogy örömet szerezzen nekünk. Eufóriába csaptunk át. Alig vártuk az estét. Eszünkbe sem jutott, hogy Karácsonykor az emberek megajándékozzák egymást. Nekünk az volt a fontos, hogy valaki olyan jön közénk, aki szeret bennünket. Érzelmeink kölcsönösek voltak.
Izgatottan vártuk a találkozást, csodát sejtettünk benne. Nagy volt a meglepetés amikor Erzsike néni megérkezett, ráadásul a velünk hasonló korú kislányával, együtt ünnepelni a Karácsonyt. Házi süteményt és sok színes léggömböt hoztak, ezeket felfújtuk és boldogan labdáztunk velük. Összeadtuk édességeinket és egy nagy szerető, boldog családdá váltunk. A hétköznapi szigor Szentestére eltűnt. Erzsike néni jósága feledtette velünk saját családjaink utáni vágyakozásunkat, szeretete betöltötte szíveinket.
Ezen az éjszakán megértettem, hogy a Jó Isten itt van közöttünk, elhozta Őt nekünk az angyallelkű ápolónőnk, aki képes volt feláldozni saját családja Karácsonyát értünk. Ettől kezdve a harangszó jelezte azt a reményt is, hogy a mindennapos megpróbáltatások kereszttüzében a Jó Isten ott van a közelben, csupán arra vár, hogy valaki megmutassa és megnevezze Őt.

szemlézte: Bíró László

Hétvégéi filmajánló

Brexit film
https://www.youtube.com/watch?v=OMe3TUCLEqI&feature=share&fbclid=IwAR0XLOlbHN-UF81elD9QGsJkeyJoPYaA52LgLLtuX8AkgfhhNGNcVYmDjQ4

Az aranymadár
(részlet az Erdők könyvéből)

“… Amikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat: egyszerre csak érted üzen az erdő. Először csak egy kis szellővel, mely csak úgy végigsurran melletted az utcán. Fenyőillatából már alig érezhetsz valamit, de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:
- Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák… illatukat neked gyűjtik a rét virágai… jöttödét lesi az ösvény… jöjj, siess…!
Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat fojtogatja a honvágy. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok, amiket rád raktak a gonosz varázslatok.
Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen, és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő. Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.
Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.
Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között. És te elindulsz majd ezen az ösvényen. Keletnek, mindig csak keletnek, amerre a sárgarigó hív. Így.
Most aludj jól, a mese véget ért. A fák is alszanak már odakint. “

Szenteste történt

Javában dúlt a háború. Fegyverropogások és bombarobbanások hanghullámai rázták az aprócska falut. Egy német asszony úgy döntött, gyermekeivel átköltözik egy biztonságos házikóba az erdő sűrűjébe, távol a falutól. Miután begyújtottak a kandallóba, a család nekilátott megünnepelni az áldott napot, hiszen aznap volt Szenteste Németországban.
A kéményből felszálló füst azonban odavonzotta a látogatókat, és hamarosan dörömbölni kezdett valaki az ajtón, ami megrémítette az asszonyt.
– Ki lehet az? – gondolta magában, majd bátran ajtót nyitott. Ám kiderült, hogy három amerikai katona állt odakint – az ellenség!
– Eltévedtünk és éhesek vagyunk, ráadásul a társunk megsebesült. Bejöhetnénk egy kicsit melegedni? – kérdezte az egyik fiatal katona. A német családanya szívét kételyek mardosták:
– Vajon mi történne a családommal, ha a németek megtudnák, hogy lepaktáltam az ellenséggel? – tétovázott magában, majd meglátta a didergő fiatalembereket és az édesanyjukra gondolt.
– Jöjjenek be! – szólt tört angolsággal, miközben szemügyre vette fegyvereiket az oldalukon.
– Kérem, tegyék a puskákat a farakás mellé. Még megijednek a gyerekek – mondta, miközben a tűz mellé segítette a sebesültet. Miután az asszony étellel kínálta őket, mindnyájan a tűz köré ültek és a tőlük telhető legjobb módon beszélgetésbe elegyedtek. Különös találkozás volt.
Ám nemsokára ismét kopogtattak az ajtón, és egy sürgető, német hang azt kiáltotta:
– Engedjenek be! Nagyon fázunk! – Az asszony elsápadt a félelemtől.
– Most mit tegyek? – gondolta ijedten – ezek német katonák!
A dörömbölés tovább folytatódott, így odasietett, és mivel nem volt más választása, ajtót nyitott és elmondta a katonáknak, hogy itt van három amerikai is, akiket szintén beengedett.
– Annyira fáztak, ráadásul az egyikük megsebesült. Ma Szenteste van, ma éjjel nincs helye a harcnak és vérontásnak – mondta.
A két német katona lerázta a havat a csizmájáról és belépett a házba.
– Kérem, tegyék a puskákat az amerikaiaké mellé – kérte, mire a katonák leszedték magukról fegyvereiket és a fal mellé helyezték. A német és az amerikai katonák együtt ücsörögtek a tűz körül.
Az egyik német katona orvos volt, így ellátta ellensége sebét. Éjfélkor együtt énekelték el a „Csendes éjt”, boldog Karácsonyt kívántak egymásnak és egymás mellett aludtak el a padlón. Reggel a német háziasszony, aki barátokká tette az ellenségeket, útbaigazította az eltévedt amerikaiakat, a német katonákat pedig búcsúzóul megölelte.

A barátság az egyetlen erő, mely összetartja a világot. Az ember testvérisége és Isten atyasága az, amely tartós békét hoz a világnak.

A TANÍTÓ TANÍTÁSA

Sok évvel ezelőtt Éva néni ötödikes osztálya előtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti. De ez lehetetlen volt, mert az első sorban Horváth Peti olyan rendetlen és figyelmetlen kisfiú volt, hogy Éva néni valójában élvezettel írt a feladataira vastag piros ceruzával nagy X jeleket, és a lap tetejére pedig legrosszabb érdemjegyet.
Egy napon Éva néni a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Peti előző tanítóinak bejegyzésein.
,,Peti tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni" - írta első osztályos tanítója.
Másodikban így szólt a jellemzés: ,,Peti kitűnő tanuló, osztálytársai nagyon szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálos beteg. Az élet Peti számára valódi küzdelem lehet."
Harmadik osztályos bizonyítványában ez állt: ,,Édesanyja halála nagy megrázkódtatás számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon törődik vele."
Negyedik osztályos tanítója ezt írta: ,,Peti visszahúzódó és nem sok érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az osztályban.
" Ezeket olvasva Éva néni ráébredt a problémára és elszégyellte magát.
Még rosszabbul érezte magát, amikor a Karácsonyi ünnepségen tanítványai fényes papírba csomagolt, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékait bontogatta, és köztük meglátta Peti ajándékát, a fűszeresnél kapható vastag barna papírba bugyolálva. Éva néni a gyerekek előtt bontotta ki az ajándékokat, és gondosan nyitotta ki Peti csomagját. Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott, és mellette egy negyedüvegnyi parfümöt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, amikor hallották, ahogy Éva néni felkiált:
,,Milyen szép karkötő!", és látták, hogy felveszi a karkötőt és csuklójára cseppent a parfümből.
Horváth Peti egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa:
,,Éva néni, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé." Éva néni sokáig sírt, amikor a gyerekek elmentek. Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani.
Éva néni különös figyelmet szentelt Petinek. Ahogy dolgozott vele, Peti elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott, annál gyorsabban reagált. Év végére Peti az osztály élére került, és már azért volt hazugság, hogy minden gyerekeket egyformán szeret, mert Peti lett a legkedvesebb diákja.
Négy évvel később egy üzenetet talált Petitől, amit az ajtaja alatt csúsztatott be. Az állt benne, hogy ő volt élete legjobb tanítója. Azt írta, hogy befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen.
Négy évvel később egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár voltak nehéz időszakok, kitartott tanulmányai mellett, és hamarosan egyetemi diplomát szerez, legmagasabb kitüntetéssel.
Még négy év telt el, és újra levél érkezett Petitől. Ebben elmondta, hogy miután megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul. Hozzátette, hogy még mindig Éva néni a legjobb és legkedvesebb tanára, aki valaha is volt. Ez alatt a levél alatt az aláírás hosszabb volt: Dr. Horváth Péter.
A történetnek nincs vége itt. Azon a tavaszon újabb levél érkezett.
Peti elmondta, hogy találkozott egy lánnyal, és nősülni készül, és kérdezte, hogy Éva néni elfoglalná-e a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet.
Természetesen Éva néni elfogadta a meghívást.
A régi karkötőt vette fel, amiről kövek hiányoztak, és azt a parfümöt cseppentette magára, amire Peti úgy emlékezett, hogy utolsó együtt töltött Karácsonykor viselte az édesanyja.
Megölelték egymást, és Dr. Horváth Péter Éva néni fülébe súgta, ,,Köszönöm, Éva néni, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, amiért segített nekem, hogy fontosnak érezzem magam, megmutatta nekem, hogy számítok, és az életem érték."
Éva néni könnyekkel a szemében visszasúgta,
,,Peti, tévedsz. Te voltál az, aki megmutattad nekem, hogy számítok, és az életem érték. Amikor találkoztam veled megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani."

Elizabeth Silance Ballard

Máté evangéliuma – Gesztesi Károly – Hangoskönyv
https://www.youtube.com/watch?v=JlDemKimFH4



Otthonunk. Teljes film
https://tiltottgyumolcs.hu/az-otthonunk-nosso-lar/?fbclid=IwAR1CXep6iMJtlle96XCuIO6LMZ_T5MNGJZpNwbRWiwDhX-rBSW0WZTVk8uU

Titkos tanítások lejátszólista
https://www.youtube.com/playlist?list=PLxxQgz3k2KQ9KUHCMF_H_QcXQlStC_u0D

Egy beszélgetés szerelemről, házasságról


Két fiatal lány véletlenül kihallgatja, amint két férfi beszél a feleségéről.
A diáklányok a parkban a fűben ülve készültek a másnapi órákra. Nem messze tőlük két férfi ült le a padra, kezükben egy sakk készlettel, de játék helyett beszélgetni kezdtek az életről, a feleségeikről. Percekkel később mindkét lány könnyekben tört ki, és nagy leckét tanult a szerelemről.
A két éltes férfi régóta nem látta már egymást, ezért sakkozás előtt elmesélték egymásnak az elmúlt éveket. Mindketten beszéltek a feleségükről is, de amikor a második kezdett a történetébe…
„21 voltam, amikor találkoztam vele. Megláttam a helyiség másik végében a testérével, és nem tudtam, ki ő. De a barátaimnak már akkor azt mondtam: ott megy a feleségem… A többi már történelem.
Ez a lány annyira más volt, mint a többi. Minden egyes nap, amikor hazaértem a 12 órás munkából finom vacsorával várt. Miután a gyerekek elaludtak, és mindketten olyan fáradtak voltunk, hogy csak annyi erőnk volt, hogy beessünk az ágyba, mindig átöleltem, és boldog voltam, hogy a karomban tarthatom. Minden este elmondtam neki, hogy ő az én királynőm. És az én királynőm minden egyes nap biztatott, hogy kövessem őt, és szeressem tiszta szívvel. Segített, hogy jó apa legyek, hogy szorgos munkával az egyről a kettőre juthassunk. Csodálatos volt minden egyes nap.
Aztán egy nap megbetegedett. Nem aggódtuk túl a dolgot, mert mindenki megbetegszik néha. De az orvosoknak úgy tűnt, valami komolyabb dolog van a háttérben, ami miatt aggódnunk kell. Nos, testvérem, igazuk volt.
Megkérdezte, elvennék-e mást, ha ő majd meghal. Annyira aggódtam miatta, el sem tudtam képzelni magam másik nővel. Mondtam is neki, hogy soha ne lehet egy második királynő.
De tudod mit? Nem hitt nekem. A szemembe nézett, és azt mondta: tudom, hogy találsz jobbat, mint én. És minden embernek szüksége van egy nőre az oldalán. Te sem lehetsz boldog egyedül!
Néztem őt… belenéztem a nagy barna szemébe és ezt mondtam: drágám, nekem nem kell más nő az életembe, te vagy az egyetlen, akire szükségem van. Te vagy számomra az egyetlen.
Nos, egy évig komolyan meg kellett harcolnunk a betegségével. Nem várt több vacsora az asztalon, amikor hazaértem, még többet dolgoztam, majd kihoztam a feleségemet az ágyból, az asztalhoz, amire olyan ételek kerültek, amiket én főztem. Ott ültünk, vacsoráztunk, és figyelt rám. Úgy beszélt, és úgy szerettük egymást, mintha semmi nem változott volna.
A rosszabb napjain etetnem kellett, és ő sírt emiatt és bocsánatot kért, de mondtam neki, hogy nincs ebben semmi rossz. Annyira beteg volt… Alig tudott valamit csinálni, négy óránként be kellett vennie a gyógyszert…
Amikor megvacsoráztunk, visszavittem az ágyba, és tartottam csendesen, mint régen. És minden rendben volt. Csakúgy, mint régen, mondtam neki, hogy semmi nem számít, csak hogy a karjaimban tarthatom.”
Aztán itt egy kis csend következett be, a férfi mélyeket sóhajtozott. Majd folytatta.
„De a teste hiába küzdött. Amikor megint betegebb lett, mindketten tudtuk, hogy nem jön vissza belőle.
Egy nap még ott volt a karomban, másnap pedig elment…
Nem kellett több gyógyszer, nem kellett többé etetnem, nem kellett elviselnie a szörnyű főztömet…
Nem tudom, mit tegyek a cuccaival. Úgy értem… nem tudok megszabadulni tőle. Minden ruhája még a szekrényben van, képek az ő oldalán az ágy mellett, ahol hagyta.
Szeretném hinni, hogy még mindig itt van. A lányaim azt mondják, hogy egy részüktől meg kellene válnom, vagy legalább levinni a garázsba, de… ez még mindig a mi otthonunk, és érzem, hogy ő is itt van velem.”
Ismét csend lett, csak egy madár dalolt messze az egyik fán. Egyikünk sem hallott még férfit ilyen abszolút tisztelettel és csodálattal beszélni a feleségéről. Nyilvánvaló volt, hogy ő valóban nagyon szerette, imádta ezt a nőt, és ez mindig így lesz.
Ekkor a másik idős férfi törte meg a csendet és ezt mondta:
„Barátom, ez annyira nehéz lehetett neked. Úgy értem… vigyázni rá, és mindent megtenni érte”
Egy mosoly kúszott át barátja arcán, majd elmosolyodott és ezt mondta:
„Barátom, ez egy kiváltság volt számomra. Kiváltság, hogy addig szolgálhattam a királynőt, ameddig élt.”
Hát csoda, ha a két lány ezután teljesen átírta magában a férfiakról és a házasságról addig alkotott véleményét?!

UI:

Van, hogy újra kell kezdeni - Kovács András Péter és Szabó Péter beszélgetése
https://www.youtube.com/watch?v=4BkFy9e1wUE&feature=push-lbrm&attr_tag=TqNw-B2Do6P1TiTX%3A6

Mi marad a mienk halálunk után?
Tanítómese

Egy ember hirtelen meghalt. Egyszer csak megpillantotta az Istent, ahogy közeledett bőrönddel a kezében.
- Fiam, itt az ideje, mennünk kell. – szólt hozzá Isten.
- De miért ilyen hamar? Olyan sok tervem volt még.
- Sajnálom, fiam, de most van itt az ideje: menned kell.
- És mi van a bőröndben?
- Minden, ami a tiéd volt.
- Ami az enyém volt? Azt akarod mondani, hogy a holmijaim, a ruháim, a pénzem?
- Sajnálom, fiam… de az anyagi javaid sosem voltak a tieid. A földhöz tartoztak mindig.
- Akkor… az emlékeim?
- Sajnálom, fiam, de azok nem jönnek veled. Soha nem voltak a tieid. Az időhöz tartoztak.
- Akkor… a tehetségeim…
- Azok sem voltak a tieid. A körülményekhez tartoztak.
- Akkor… a barátaim… a családom?
- Sajnálom, fiam, de ők sem a tieid. Az életutadhoz tartoztak.
- De a feleségem… és a gyerekeim?...
- Sajnálom, fiam, de még ők sem a tieid. A szívedhez tartoztak.
- Akkor a testem?
- Az sem volt a tiéd. Az a poré.
- Akkor… a lelkem?
- Sajnálom, fiam, de a lelked… a lelked sem volt sohasem a tiéd. A lelked az enyém.
A kétségbeesett ember kitépte Isten kezéből a bőröndöt és kinyitotta. Üres volt! Könnyekkel a szemében az ember megkérdezte Istent:
- Soha nem volt semmim?
- De igen, fiam… minden pillanat, amit megéltél, csakis a tied volt. Minden pillanat a tiéd, te döntöd el, mihez kezdesz velük. Most élj !

Szemlézte: Bíró László


Hétvégi filmajánló

Mi a csudát tudunk a világról teljes film
https://www.youtube.com/watch?v=UP6xIrZNGM0

Hangos könyvek

https://www.youtube.com/watch?v=6hKY4JE42ME

https://www.youtube.com/watch?v=xI2onJrnKso

https://www.youtube.com/watch?v=Ze1S7TqWLTo

A saját kereszted

Egyszer egy férfinél betelt a pohár, térde borult a szobájában és így imádkozott Jézushoz:
„Nem bírom tovább! A keresztem túl nehéz Uram, elfáradtam! Kérlek, hadd tegyem le és kaphassak egy másikat.”
„Rendben van gyermekem!” – válaszolta Jézus és levette róla a keresztet.
Ezután, Jézus elvitte egy nagy helyiségbe a férfit, hogy választhasson egy másik keresztet. Hatalmas terem volt telis-tele különböző nagyságú keresztekkel. Volt olyan hatalmas is, melynek a tetejét nem is lehetett látni. A férfi bóklászott a sok kereszt között, mire nagy nehezen a sarokban meglátott egy aprócska kis keresztet.
„Azt kérem, ott, ami a sarokban van!”
„Drága gyermekem, ez az a kereszt, amit éppen az előbb adtál vissza!” – felelte Jézus.
Legyen tanulság számunkra, hogy amikor úgy érezzük, hogy nekünk túl nehéz, és már kibírhatatlan a fájdalom, nézzünk egy kicsit körül, hogy mi folyik körülöttünk. Nézzük, meg, hogy mások mivel küszködnek. Ne csak a saját „keresztünk” súlyával legyünk elfoglalva! És meglátjuk, hogy amit nehéznek hittünk, nem is annyira nehéz...


Hétvégi filmajánló 2

Mi a csudát tudunk a világról 2 magyar felirat
https://www.youtube.com/watch?v=iJtXw_lJ2-8


Evangéliumi spiritizmus

https://www.youtube.com/watch?v=Gt31kuT8KNM

https://www.youtube.com/watch?v=r-aMgXGfnQI

Az asszony, aki bölcsen adott hitelt
Volt egy nagyon gazdag ember, aki rendkívül kegyetlen és zsugori volt. A felesége jószívű és szeretetteljes volt, és mindenki iránt együtt érző. Az asszonyt mindenki szerette, a férjét azonban senki sem. „Isten ezt a rossz férjet adta nekem – gondolta mégis a feleség –, mit tehetnék hát? Senki sem szereti őt, úgyhogy legalább nekem szeretnem kell.” Így kedves volt hozzá, és éjjel-nappal szolgálta.
Éhínség tört ki a vidéken, és sok falubeli fordult hozzájuk segítségért. A feleség mindenkinek adott pénzt, és elárasztotta őket szeretetével és együttérzésével. A férj, zsugorisága ellenére, nem bánta a felesége nagylelkűségét. „Amíg nekem magamnak nem kell adnom, addig elégedett vagyok” – gondolta.
Amikor a feleség pénzt adott, az emberek azt mondták: – Csak kölcsönvesszük a pénzt, vissza fogjuk fizetni!
– Nem, nem kell visszafizetnetek. Ajándékba adom. Fogadjátok csak el! – felelt az asszony.
– Nem – utasították vissza az emberek. – Visszafizetjük majd, ha vége az éhínségnek.
– Ha tényleg vissza akarjátok fizetni – felelt az asszony –, akkor aznap adjátok oda a pénzt, amikor a férjem meghal!
Némelyik embert megbotránkoztatta, hogy az asszony így beszél. Mások úgy gondolták, hogy amikor meghal a férje, nagy költségei lesznek a temetéssel, és azért kéri ezt.
Egyik fiuk épp ott volt, amikor az anyja ezt a furcsa kijelentést tette. A fiú mindkét szülőjét nagyon szerette, de amikor meghallotta, mit mondott az anyja, nagyon megharagudott. Elment az apjához, és elmondta neki a történteket.
– Anyám azt kéri az emberektől, hogy a halálod után fizessék vissza a pénzt, amit ad nekik.
Az apa nem hitt a fülének.
– Hogy mondhat ilyet? – kérdezte. – Mindig kötelezettség nélkül szokott pénzt adni. Most miért kéri hát, hogy adják meg a pénzt, és miért kell ennek a halálom után történnie?
A férj odament a feleségéhez, és megkérdezte:
– Mondd meg nekem, miért kéred az embereket, hogy a halálom után adják meg a pénzt?
– Nem érted – válaszolt az asszony. – Az emberek nem szeretnek téged. Tulajdonképpen gyűlölnek. Mindenki azt szeretné, hogy már ma meghalj, de sok pénzt fogadtak el tőlem, és az emberek természetüknél fogva nem akarják visszafizetni a pénzt. Mostantól fogva ahelyett, hogy a halálod járna az eszükben, azért fognak imádkozni Istenhez, hogy tartson téged életben, hogy ne kelljen visszafizetniük a pénzt. Szeretném, ha még hosszú, hosszú évekig élnél! Ki tudja, egy nap talán te is szerető, jószívű és együtt érző leszel. Megtréfáltam őket. Szeretném, ha azért imádkoznának Istenhez, hogy élj. Ez boldoggá tesz engem. Kit érdekel a pénz? Azt akarom, hogy nagyon sokáig élj!
A férjet nagyon meghatotta felesége bölcsessége és iránta érzett szeretete. Megfogadta, hogy könyörületesebb lesz másokhoz.

Korszakokon át az emberiség úgy próbált örömhöz jutni, hogy felosztotta a valóságot, és a darabokat elemezte. Mikor tanulja már meg az emberiség, hogy öröm csak az egységben található?

szemlézte: Bíró László
UI:
https://www.youtube.com/watch?v=uscinmiUH5c

A csavargó

Karácsony napján történt. Los Angelesből San Franciscoba utaztunk, hogy az ünnepeket férjem szüleinél töltsük el. Péntek este indultunk, ez évben ugyanis szombatra esett Szenteste, és vasárnapra Karácsony első napja. Hogy hétfőn már dolgozni tudjunk, már vasárnap vissza kellett indulni, hiszen Los Angeles 600 km-re volt.
Általában 8 órára van szükség ehhez a távolsághoz. A gyerekekkel együtt azonban mintegy 14 órás kemény próba állt előttünk. Mikor már nem bírtuk tovább, King City-ben megálltunk, hogy együnk valamit. A helység hat benzinkútból és három ütött-kopott étteremből állt. Ezek közül az egyikbe tértünk be az utazástól kimerülten.
Egyéves kis csemeténket, Eriket elhelyeztem egy magas gyerekülésben, közben körülnéztem: "Vajon ki tartózkodik Karácsony napján ilyen helyen? Krisztus születésének reggelén? Mit keresek én itt Üdvözítőm születése napján? Ma még ünnepelni kellene, a családdal és a barátainkkal tölteni a napot, hálát adni Istennek a kellemes életért, melyben Ő vezet, és melyet sok kis szolgálat tesz értékessé!"
Miközben leültünk, és az étlapot nézegettük, gondolataim messze kalandoztak.
"Vajon ki olyan boldog ebben a teremben, mint mi? Kedves gyermekek, egy boldog házasság, biztos megélhetés, és mindenekelőtt a hit, amely védőpajzsunk lehet bármilyen helyzetben. A hit, amelyet ajándékként és előjogként kaptunk. A hit, amelybôl másoknak is szeretnénk juttatni a gyülekezeti munkálkodásunkon, a városban végzett szolgálatunkon és az egész életünk minden tettén keresztül.
Karácsony tulajdonképpen hitünk születésének jelképe. Mi pedig itt ülünk messze gyülekezetünktől, otthonunktól, városunktól, mégsem elszakadva Istenünketől." Az étterem szinte üres volt. Mi voltunk az egyetlen család. A mieinken kívül nem voltak gyermekek. A többi vendég sietve evett, halkan beszélgettek, talán mindannyian érezték, hogy egy ilyen napon senkinek sem lenne szabad itt lenni. Ezen a napon még a hitetlenek is megállnak egy kicsit, hogy a békéről és barátságról beszélgessenek.
Gondolataim fonalát Erik boldog gügyögése szakította meg: "Tetete!" Kis kezecskéjével a gyermekülés fém asztallapját csapkodta. Tekintetében csodálkozás tükröződött, szemei tágra nyíltak, fintorgott, és közben fogatlan ínyét mutogatta. Kuncogott és prüszkölt - és akkor észrevettem derültségének okát - és először nem hittem a szememnek.

Egy rongyos, gyűrött kabát, nyilvánvalóan évekkel ezelőtt volt új, agyonhordott, mocskos, foltos. Egy kitérdesedett nadrág, mely a pipaszár lábakat lengte körül félárbócosan. A cipő maradékaiból előkandikáló lábujjak, ing, melyről hiányzott a nyak. Aztán egy semmihez nem hasonlítható arc, a szája pont olyan fogatlan, mint Eriké. Zsíros, kócos haj, szőrös arc, s az orr olyan barázdás, mint a frissen szántott föld.
Távol ültem tőle, nem éreztem az illatát, de tudtam, hogy bűzlik. Csontos kezével integetett: "Na, te csöppség! Látlak ám, haver!”
Összenéztünk férjemmel: "Most mit csináljunk? Szegény szerencsétlen!" Erik tovább nevetgélt és válaszolt: "Tetete!" Minden szava visszhangra talált. A pincérnők is felfigyeltek, és néhány vendég a szomszédos asztaloknál már a torkát köszörülte. A csavargó és a kisfiam kettőse feltünést keltett.
Egy falatot toltam Erik elé. Ő szétkente az asztalkáján. "Miért pont én?" sóhajtottam csendben. Megjött az étel, de a társalgás folyt tovább. Az öreg ágyrajáró átkiáltott a termen: "Akarsz almáspitét? Szereted a túróspalacsintát? Nézzétek! Szereti a túróspalacsintát!"
Senki nem mulatott rajta. Alkoholista volt a pali és idegesítő. Mérges voltam. Dennis, a férjem szégyellte magát. Még a hatéves fiúnk is azt kérdezte: "Miért beszél ez az ember olyan hangosan?" Némán ettünk - Eriket kivéve, aki mindent beleadott csak azért, hogy egy országúti vándor tetszését megnyerje.
Lassan betelt a pohár. Megfordítottam a gyerekülést. Erik üvöltve forgolódott, hogy öreg barátját láthassa. Ez már aztán sok volt. Dennis a pénztárhoz indult, hogy fizessen, és így szólt: "Fogd Eriket! A parkolóban találkozunk."
Kiemeltem Eriket az ülésből, és megcéloztam a kijáratot. Az öreg szétvetett lábakkal, várakozóan ült pontosan a kijárathoz vezető út mentén. "Istenem, hadd jussak ki innen, mielőtt megszólítaná Eriket, vagy engem!" Siettem az ajtó felé. Hamar kiderült azonban, hogy sem Isten, sem pedig Erik nem így gondolta.
Mikor a férfi közelébe kerültem, oldalt fordultam, hogy kikerüljem a valószínűleg rossz lehelletét. Ugyanabban a pillanatban Erik, szemét legjobb barátjára függesztve, hátrahajolt és karjait a tipikus "Vegyél fel!" kisgyermeki tartásba lendítette.
Míg azon igyekeztem, hogy ne ejtsem el gyermekemet és megtartsam egyensúlyomat, egy pillanatra szemtől szembe találtam magam az öregemberrel. Erik kitartóan emelte karjait felé. A csavargó kérdőn és esengőn tekintett rám. "Megengedi, hogy karjaimba vegyem a gyermekét?" Válaszolni sem volt időm, Erik már a férfi karjaiban volt.
Egyszerre kiteljesedett az idős ember és a kisgyermek szeretete. Erik a teljes bizalom, a szeretet és az odaadás gesztusával hajtotta a férfi rongyos vállára kis fejecskéjét. Amaz lehunyta szemét, és láttam pillái alatt az előbukkanó könnyeket. Munkában megvénült, koszos kezeivel átölelte fiam testét, és megsimogatta hátát.
Talán még soha nem mélyült el ilyen rövid idő alatt ilyen mértékben két ember között a szeretet. Az öreg így tartotta egy pillanatig karjában a gyermeket. Aztán kinyitotta a szemét, és rámnézett. Tiszta, parancsoló hangon szólalt meg: "Most vegye újból át a gyermeket!"
Alig fért ki belőlem a "persze", mintha gombócot nyeltem volna. Kelletlenül adta vissza magától Eriket, vágyakozva, mintha fájdalmat okozna ezzel magának. Átvettem a gyermeket. Mégegyszer megszólított a férfi:"Isten áldja meg önt, asszonyom! Karácsonyi ajándékot kaptam öntől."
Nem fért ki más a torkomon, csak egy "köszönöm". Erikkel a karomban mentem az autóhoz. Dennis csodálkozott, hogy miért sírok és szorítom magamhoz Eriket, és miért motyogok: "Istenem, Istenem! Bocsáss meg nékem!"

Öt év telt el az esemény óta, de egyetlen kis részletet nem felejtettem el belőle. Még mindig hatása alatt vagyok. Az Evangélium üzenetét világította meg számomra. Az irgalmas samaritánus üzenete volt, és én voltam a pap, aki továbbment. Jézus a leprást meggyógyította, a vaknak visszaadta szeme világát - én voltam a vak.
Isten tette fel a kérdést: "Kész vagy fiadat egy pillanatra átadni?" - miközben Ő örökre átadta nekünk Fiát. Pontosan tudtam, mit jelent a misszió, és csődöt mondtam, mert kényelmetlen volt. "Kész vagy megalázkodni olyan helyen is, ahol nem ismernek, hogy valakit boldoggá tégy?"
Krisztus szeretete volt az, amely egy kisgyermek ártatlanságában nyilvánult meg, aki nem ítélt; a gyermek az emberszívet látta, az anya csak a mocskos ruhát. Cselekedetek nélküli hit volt. Egy keresztyén, aki vak, és egy gyermek, aki látott.
El kellett ott némulnom, hogy tanuljak, és azután halljam, hogy egy idős ember ellentmondásos élete ellenére Isten áldását adja rám. Kisfiam szívében ismerte azt, amit én csak eszemmel tudtam: "Uram, mikor láttuk, hogy éheztél volna?"
Amit eggyel a legkisebbek közül megtesztek, azt velem teszitek meg. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, és azt a pillanatot mégegyszer átélhetném, vajon mit tennék? Talán csak egyszerüen mellé ülnék, meghallgatnám, gyermekemet karjaiba tenném, tartsa addig, ameddig ő szeretné.

Nancy Dahlberg

UI:

Újrakezdés új alapokon Minden nap egy új lehetőség https://www.youtube.com/watch?app=desktop&v=fGk0I6hn6ZE&fbclid=IwAR1AgWid1HCDALuB1_oVaFtDtdd8GI1zdjAXb1CexA-WFHgBps4fdexdQmc