Josic Julien prózák

Josic Julien

Hozzászólás - Szerző: Josic Julien - Dátum: 2008.01.15. 22:08
(Megjelent: Katonai Témák Baráti Köre - Josic Julien fóruma)

Ki vagyok én


Sokat gondolkodtam ki vagyok én? - Josic Julien, Hijéna, vagy Juhász József?

Nem ismer engem senki, még én sem magamat.

Sokfelé sodródtam viharos éltem bárkáján. Voltam: géplakatos, zsoldos, gyártulajdonos, katonatiszt, kertész és most végül írok.

Becsületem sem makulátlan.

Szívem azonban szeretettel van tele, de szerethet-e ki ölt?

Igen embereket öltem!

A jó oldalán harcoltam, a rossz ellen, míg rá nem jöttem, mind egyformák, emberek vagyunk, kik ezen, kik azon az oldalon álltunk.

Az egész egy játék volt csupán...

Szörnyűen véres játék!

Mindezt megírom könyveimben, könnyítek fáradó lelkemen.

Azután ítéljetek!

Ítéljétek meg!... Vétek volt élnem-é?

Miután elolvastátok könyveimet, akkor se gondoljátok, hogy ismertek.

A hiénák ismerik egymást, az emberek nem!

Ők képmutatók, egy nagy színpadon élnek!

Akármilyen hihetetlen, én is tudok szeretni: - gyermekeimet, szüleimet, feleségemet, testvéremet, barátaim, a napfényt, a zöld füvet, a gerle hangját, viz csobbanását, szülőfalumat és két tornyát...

Én is sírok sokszor, habár szívem köré betonburkot vont az élet.

Ezután se mondjátok, hogy ismertek!

Az embernek az arca megismerhető lelke, érzése, csupa rejtély...

Hozzászólás - Szerző: Josic Julien - Dátum: 2008.01.15. 22:15
(Megjelent: Katonai Témák Baráti Köre - Josic Julien fóruma)

Jézus Könnye...


Még nem voltam tíz éves sem, mikor a szüleim Németországba mentek dolgozni pár hónapot.

Vonzotta őket a jó kereseti lehetőség, mint sok más embert is. Én abban az időben igen csodálkoztam magamban ezen. Ugyanis az iskolában, azt tanultuk, hogy a németek rossz emberek, nem egészen húsz évvel előbb még a "hazámat" sanyargatták - kizsákmányolták, az embereket pedig koncentrációs táborokba hurcolták és kínozták - kivégezték őket. Sokszor felolvasta nekünk a tanárnéni azt a tragédiát, ami Kragujevácon történt. Mikor a német megszálló csapatok több ezer diákot és tanárt mészároltak le. Sokszor láttam álmaimba, miként mennek a velem egyidős kisgyerekek egymás kezét fogva, diákdalokat énekelve, mignem a géppuska tüze beléjük fojtotta csengő hangjukat. Sok mindent nem értettem már abban az időben sem, de nem kérdeztem senkit, csak olvastam, bújtam a könyveket és megjobban összekeveredett minden bennem. Nem értettem miért van a német embereknek több pénzük, mint nekünk. Hiszen ök voltak a rosszak, mi pedig a jók.

Szó, ami szó átmenetileg Tatámékhoz lettem költöztetve. Az ő fiuk lettem. Nem is nagyon bánkódtam én e végett, sőt inkább örültem ennek a fordulatnak. Ugyanis jött, a nyár, a szünidő, Tatáméknak pedig hatalmas kertjük volt teli szőlővel, gyümöcsfákkal és más finomságokkal. Ott aztán kedvemre bóklászhattam, találtam is mindig valami újat és érdekeset. Nem is szólva Gyurka unokabátyámról, akivel nagyon jól kijöttem. Csak azért haragudtam rá, mert kis mitugrálsznak hívott mindíg. Ő akkor már 19 éves volt és a szövetkezetben dolgozott mint traktorista. Legtöbbször magával vitt, olyankor egész napot elzötykölődtem a vaskerekű, körmös Hoffer sárhányóján kialakított ülésben, szalonnát ettem vöröshagymával és boldog voltam. Felnőttnek éreztem magamat.

Számomra a legnagyobb rejtélyt mégis Tatám szobája jelentette, ami mindig kulcsra volt zárva, ezért mint a titkok birodalma lebegett képzeletembe. Bizony több hétnek el kellett múlnia ahhoz, hogy bejussak abba a helységbe is.

Történt egyszer egy meleg nyári délelőttön, benn feküdtem a hálószobában és olvastam valami kalandregényt Verne Gyulától, ugyanis abban az időben ő volt a kedvenc íróm. Feküdtem, mert előző napon túlzásba vittem a fagyizást és bedagadt a torkom, lehet egy kis lázam is volt.

Egyszer csak valami neszezést hallottam a titokzatos szoba felől.

Hirtelen felültem és fülelni kezdtem.

Először azt hittem képzelődöm, de a hangok megismétlődtek, mindha valaki járkált volna abban a helységben. Elfogott valami különös pánik, de végülis kíváncsiságom legyőzte félelmemet. Óvatosan leereszkedtem a hatalmas parasztágyról, vigyázva arra is, hogy még abban az időben matrac helyett használt szalmazsákban lévő friss szalma se zörrenjen meg. Lábujjhegyen osontam a titokzatos szoba ajtaja felé.

Nyitva volt.

Óvatosan belestem rajta.

Azt vártam,valami különös, rejtelmes dolgot fogok megpillantani.

A szívem a torkomban dobogott.

De nem láttam semmi különöset "csak" Tatám állt háttal nekem az ablak előtt. Sötét körvonala kirajzolódott, ahogy kis locsoló kannát tartott a kezében, mert a beáramló erős fény elvakított. Egy faállványon levő virágot locsolt éppen.

- Te vagy az Joci fiam? - kérdezte meg sem fordulva.

- Igen...- válaszoltam meglepődve, mert nem gondoltam, hogy meghallja halk lépteimet.

- No, gyere be akkor, te kiváncsi gyerek.- folytatta mély érdes paraszthangján. Még mindig bűntudatosan, lábujjhegyen mellé surrantam és megfogtam bal kezének vastag, munkától kérges kisujját. Mindig így tettem, ha kedveskedni akartam neki. Befejezte az öntözést és a kannát letette az állvány melletti székre, de tovább néztük szótlanul a hatalmas faládában lévő virágot, ami sűrűn körbefonta-futotta a számára nádból készített támrendszert. A vastag és húsos, viaszos, sötétzöld levelek között fürtökben csüngtek az apró hófehér virágok, végeiken pedig "harmatcseppek" lógtak, melyekben különös fényben csillogtak az ablakon beáramló napsugarak.Tatám jobb kezének mutatóujjával letörölt egy ilyen cseppet és a számhoz tette.

- Kóstold meg.- mondta.

Valami különösen jó, olajosan illatos, édeskés ízt éreztem az ajkaim között szétáramlani, amit a mai napig sem felejtettem el.

- Viaszvirág.- folytatta kis idő múlva. - De nekem jobban tetszik az eredeti neve: Jézus Könnye. Nem sok van belőle felénk. Eredeti élőhelye az a hegy volt a mondák szerint, ahol Jézust keresztre feszítették. Állítólag az illatos könycseppek is azon a napon jelentek meg először a virágain, amikor Ő meghalt. Ezért is nevezték el azon a tájon Jézus könnyének. Az ottani népek nagyon őrizték ezt a virágot és csak keveset sikerült idegeneknek megszerezni belőle. Én is az én apámtól örököltem, ő pedig az övétől, így ment ez évszázadokon át visszamenőleg egy ősünkig, aki nagy utazó és különös ember volt, bejárta egész Ázsiát. Ő hozta egyszer kalandos útjáról, azóta generációkon keresztül őrizzük .Egy családunkhoz fűződő történet is jár szájról-szájra a virággal kapcsolatban, de azt majd egy másik alkalommal mondom el. Kihúzta kisujját izzadó tenyeremből és gyöngéden megsimogatta a hajamat.

- No, de most már bújj vissza az ágyba, mert nem gyógyulsz meg soha - nézett rám fénylő szemekkel és az ajtóra mutatott.

Ezek után több év is elmúlott, felnőttem. De Tatám többé nem beszélt a csodálatos virágról. Még 19 se voltam, mikor az ő útravalójával a Légióba mentem. Utána is katonáskodtam más országokban.
A csodálatos virágról pedig megfeledkeztem....

Hozzászólás - Szerző: Josic Julien - Dátum: 2008.01.15. 22:23
(Megjelent: Katonai Témák Baráti Köre - Josic Julien fóruma)

Majdnem ötven éve....

A minap majd ötven évet visszapörgettem az időt. Feküdtem lehunyt szemmel és néztem az elsuhanó, megsárgult képkockákat.
Áprilisi nap volt, olyan jó meleg, mint abban az időben az áprilisok. Sütött a nap, a ragyogó kék égen, a zümmögő szorgos méhek pedig végezték megszokott munkájukat. Kinn a határban, pacsirták röppentek a magasba, nászdalukat énekelték. A levegőben a tavasz, az új élet születésének illata érződött.

Az a nap mégsem olyan volt, mint a többi, azon a délelőttön valahogy melegebben és fényesebben sütött a nap. A gyümölcsfákon a virágok bársonyosabbak, a rajtuk felszáradó harmatcseppek fényesebben ragyogtak, lehet, hogy a méhek is szorgosabbak voltak a megszokottnál. Igen, annak a hat éves forma fiúcskának, aki mezítláb, egy szál fekete rövid klott gatyában bandukolt felfelé a nyugatnak enyhén emelkedő művelési úton, önéki ez a nap különleges volt. Akkor, még ő sem tudta, miért annyira más, mint a többi, évtizedeknek kellett elmúlnia, hogy megértse ennek a napnak a jelentőségét.

Boldogan lépdelt a gondosan rövidre kaszált füvön, ami borította a nagy tábla kajszis és őszibarackos között húzódó, nyílegyenes művelési utat. Valahogy felnőttnek érezte magát, hisz ez volt az első eset, hogy nagyapjával kettesben mehetett a hatalmas gyümölcsösbe. Kedve lett volna futni, nagyokat szökdécselni, vagy hemperegni az illatos fűben. Úgy érezte magát mint egy kis őzike, akit ház udvarában tartottak fogságban, és most hirtelen visszaadták szabadságát. Mégis ahelyett, hogy neki iramodott volna, inkább lassan megfogta nagyapja kezét, és miközben felnézett rá, arcához szorította a nagy, munkában megkérgesedett ujjakat. Szívta magába az illatot, amit árasztottak, azt a jellegzetes illatot, amit az öreg kertész kezébe évtizedeken keresztül beszívódott, és a kisgyerek annyira szeretett. A természet illatát.

- Nagyapa, majd ha én megnövök és olyan nagy leszek mind Te, Te meg olyan kicsi mint én, akkor majd mindig kihozlak magammal ide, sokat sétálok majd veled és megtanítalak mindenre amit a gyümölcsfákról tudni kell.

Az öreg nem válaszolt semmit, kihúzta nagy vaskos ujjait, a kis kezek selymes puha szorításából, gyengéden a gyerek fejére tette és mintegy megsimogatva beletúrt sűrű fekete fürtjeibe, közben gyengéden combjához szorította a kipirult arcot. Megfogadta magában, hogy ezután gyakrabban kihozza a gyereket, s ha lehet még többet foglalkozik vele. Hisz úgyis ez a kis emberke a kedvence, és remélte majd egyszer az utódja is ő lesz.

- No, gyere te kis tökmag, elszívunk egy cigarettát.

Azzal az öreg leült egy vastag fa alá, kényelmesen elhelyezkedett, széles hátát a repedezett kéregnek vetette. A gyerek is odakuporodott eléje és ragyogó, fekete szemével kíváncsian figyelte a jól ismert mozdulatokat. Ahogy előkerül az ezüst tózni a nadrág zsebéből, majd kis kattanással felpattan a teteje és előtárulkodik bűvös tartalma. A sekélyebb részben, gondosan méretre szabott papírdarabkák, egy laprúgóval leszorítva, a mélyebben pedig a jó illatú aranysárga dohány. Következő pillanatban már tekeredett is a vastag újjak között a cigaretta. A gyerek nem értette, hogy tudja az öreg olyan finoman, érzéssel tartani a vékonyka papírt a gondosan beleszórt dohánnyal. Mindig azt várta, hogy a kérges munkás újjak között szét foszlik a papír és aranysárga tartalma elszóródik. Most a szájához emelte a már megtekert cigarettát, majd megnyálazta az oldalát, aztán lecsípte a végén kitüremlő kis dohány pamacsot és párszor gyöngéden a tózni tetejéhez ütötte. Közben a gyerekre pillantott, szemével gyöngéden megcirógatta. Jobbjával eltette a tóznit és ugyanazzal a mozdulattal kivette zsebéből a gyújtót. A gyerek szeme felcsillant:

- Had gyújtsam meg én... - mondta, remegő hangon.

És már nyúlt is a számára oly felnőttes dologért. Az öreg alig észrevehetően elmosolyodott, már várta ezt a reakciót, hisz amikor csak alkalom volt rá megengedte. A gyerek még mielőtt tüzet csiholt volna, fontoskodva körülforgatta kis kezében a gyújtót, ami még valamikor a háború alatt készülhetett egy kilőtt lőszerhüvelyből. Ahogy a cigarettához emelte a lángot, a fényesre kopott rézen megcsillant a délelőtti nap. Az öreg mélyen mellére szívta a füstöt, majd megnézte jól áll-e a parázs kisújjával lelökte a hamut és élvezettel kifújt egy kékes kis felhőt. Elvette a gyerektől a gyújtót és visszatette a tózni mellé. A nadrágszárán levő speciális zsebből, pedig előhúzott egy fényesre kopott metszőollót.

- Nesze tökmag, eredj vágj egy ágat és hozd ide nagyapának, had nézzük meg milyen termés ígérkezik az idén!

A gyerek elvette az ollót, felpipiskedett, levágott egy kisebb ágat, ami teljesen be volt rakódva fehér virágokkal és odaadta az öregnek.

Majd újra visszakuporodott elé, fekete szemeit várakozóan rászegezte.

- Látod fiacskám, mi most csak virágokat látunk ezen az ágon, de a kis barackok már itt rejtőzködnek a hófehér szirmok között.

Leszakított egy virágot, majd óvatosan kettétépte, ekkor előbukkant egy jó mákszemnyi valami.

- Látod ő az, amelyik rendesen meg van termékenyülve, és nem károsították a reggeli hidegek, azokban mind van ilyen kis barack kezdemény, amiből nyárára szép nagy sárga: fűszeres, húsos termés lesz. - Most fogd az ágat és szedj le tíz virágot róla, nézd meg hányban van kisbarack.

A gyerek elvette az ágat és elmerengve tépdesni kezdte a virágokat.

- Nagyapa.... - szólalt meg kérdően nézve fel. - Most már örökre fognak teremni ezek a fák? Még majd akkor is, mikor én olyan nagy leszek mint Te?

- Nem fiacskám....- mosolyodott el az öreg. - Akkorára már neked újakat, fiatalokat kell a helyükbe ültetned, akkor majd azok teremnek.

- Miért Nagyapa? Hiszen olyan gyönyörűek ezek a fák is. Miért nem maradhatnak meg ők?

- Azért fiacskám... - szólalt meg rövid csönd után az Öreg.

Feje búbjára tolta fekete kopott kalapját, kivillant hófehér haja, amit minden héten rendszeresen, öt milliméter hosszúra visszavágott.

- Mert egyszer minden megöregszik, te kis tökmag, - ha egyszer már megöregedett, akkor meg is betegszik és előbb-utóbb el is fog pusztulni. Azért kell majd neked, fiatal fákat ültetned, ezek helyébe...

Csend lett... A kisgyerek fürge ujjaival szorgalmasan bontogatta a virágokat, tízes kupacokba rakva azokat.

- Ugye Nagyapa... Te sose öregszel meg? Te mindig fiatal maradsz? Mivel továbbra is, csak a zúgó csend hallatszott, a gyerek egy idő múlva felnézett az Öregre.

- Nagyapa miért könnyesek a szemeid? Te sírsz?

Az Öreg összerezzent:

- A büdös cigarettája! Látod fiam, füst ment a szemembe, attól könnyezik...

Azzal kivette a rövidre égett csikket a szájából, felállt, révetegen földre dobta és eltaposta. Majd nagy léptekkel megindult, a sor végén álló, kis csőszkunyhó felé. A gyerek pedig, szökdécselve utána. A virágok ott maradtak, gondosan, kis kupacokba rakva, a friss zöld füvön...

Nagyapám már, másfél évtizede, egy másik bolygóra költözött. Nekem, csak az emlékek és a kopott metszőolló maradt...

Hozzászólás - Szerző: Josic Julien - Dátum: 2008.01.15. 22:25
(Megjelent: Katonai Témák Baráti Köre - Josic Julien fóruma)

Apámra emlékezem...


Még mindig orromba érzem falusi szobánk földes szagát.

A konyha is a szobában volt.

Ablaka, az udvarra nézett, sűrű homály úszott benne.

Anyám gyakran törölte sötét repedt üvegét, hogy a nap sugarai utat találhassanak befelé, ilyenkor a papír csikorgását hallgattam. A mázolt földre rongypokrócot terített, megfőzött, úgy estefelé leült a kopott székre és várta a munkából Apámat.

Apám a paprikamalomban dolgozott, ha csak tehette pluszmunkát vállalt. Rövid, gondosan hátra fésült haja, pirosas színben játszott a paprika porától. Apám ahogy belépett, komoly fáradt, fekete szemét végig futtatta rajtunk, aztán köszönt:

- Jó estét!

Homlokon puszilta Anyámat és engem.

Hallgatag ember volt, Anyám nem is nagyon erőltette a beszédet, én játékból jöttem, leültünk vacsorázni.

Nem égettük az asztal fölé lógó egyetlen égőt, drága volt az áram. Helyette inkább petróleumlámpa pislákolt az asztal közepén.

Azután lefeküdtünk.

Vastag, sötét csöndlepel borult a falura, csak egy-egy kutya vonyított néha panaszosan.

Féltem.

A sötét bútorok árnyékai mint megannyi szörny, nyújtózkodott felém. Ekkor az éjjeli derengésben, Apám erős, lelógó kezére néztem, és nyugodtan elaludtam. Álmomban, mint oly sokszor máskor, most is fényes trombitát fújtam, minek hangjára a katonáink megnyerték a csatát... olyan boldog voltam, hogy még a nyál is végig folyt államon.

Reggel kezembe kaptam a táskám és irány az iskola. Délután az utcabeliekkel katonásdit játszottunk én voltam a trombitás, csak a trombita hiányzott. Múltak a hetek, mint a csiga úgy vánszorogtak. Már a szünidő előtti utolsó napok peregtek, mikor egyik játszótársam régi trombitát talált házuk padlásán. Meg is indult rögtön az alku rá. Végül sikerült megszereznem a kincset: - Egy kopott Verne könyvet, három üveggolyót és húsz gyufacímkét adtam érte. Mind akit a sátán űz, úgy rohantam ki a határba, trombitáltam a fáknak, zöld kukorica és szőke búzatábláknak, szöcskéknek és pacsirtáknak. Mindenkinek fülébe szerettem volna ordítani, álljanak meg hallgassák meg az én álomszép trombitámat.

Késő délután értem haza, egyenesen a hátsó udvarba mentem, ott elbújtam és kifényeztem a kincsem. Anyám már hozzá szokott az ilyen kései kimaradozásokhoz, csak úgy odavetette "Nem vagy éhes?", mire én rávágtam "Nem." A trombitát, amit hátam mögé rejtve tartottam, lopva az ágy alá dugtam.

Aztán megjött Apám megcsókolt bennünket, ahogy szokott, aztán asztalhoz ültünk. Az izgalomtól alig bírtam magammal. Mikor ettünk, szüleim még kicsit beszélgettek. Én lecsúsztam a székről és az ágyhoz futottam, előhúztam a csillogó-villogó trombitát. Olyan erővel kezdtem fújni, hogy a repedezett ablaküvegek is bele remegtek...

Apám arca eltorzult, ahogy felém fordult, szemeivel hunyorgott, mintha valami nagyon fájt volna neki, még az arca is kipirult. Hirtelen pofozni kezdett, életemben először ütött meg. Sokáig sírtam Anyám puha, meleg ölében. Szerettem Apámat még ekkor is, de nem értettem. Csak feküdtem és sírtam.

Reggel arra ébredtem, hogy Apám sápadt arca fölém hajol. Nem mentem iskolába. Anyám délbe karkosarat adott a kezembe "Vidd el apádnak " mondta alig halhatóan. Még nem jártam a paprikamalomban, de tudtam merre van. Elindultam. A kapuban megkérdeztem, merre dolgozik Apám.

Megmondták...

Az üzemben a hatalmas malomkövek dübörögve, morogva őrölték a száraz paprikát. A meghajtószíjak pedig fülsértően sivítottak. Ebben a hangzavarba dolgoztak az emberek, akik pirosak voltak a levegőben lebegő finom portól. Apám a késztermék garatnál dolgozott. Serényen cserélgette, üresre a már megtelt zsákokat, amit egy erős mozdulattal a vállára dobott, és a távolabb, gondosan összerakott halomhoz vitt. Közben mint ezer torz hang bömböltek, üvöltöttek a kövek és szíjak. Apám csontos, inas, meztelen felsőtestén vastag erekben folyt le a pirosra festett izzadság. Olyan volt, mint Krisztus a fájdalmak képén. Aztán hirtelen mintha parancsszóra, megálltak a kövek. A csend szinte üvöltött a fülembe. Az emberek lemosták a port az arcukról. Apám odajött hozzám, rám nézett, megcsókolta a homlokomat, nem szólt semmit. Leült egy deszkára, mint a többi munkások is.

Enni kezdtek...

Iszonyúan néma volt az ebéd...

Csak a kanalak csörrentek meg a lábosok oldalán, úgy hangzott, mintha harangok szóltak volna. Aztán, mikor megették a sovány ebédet, mint egy parancsszóra, újból beindultak a hatalmas kövek, szíjjak...

Akkor abban a pillanatban, amikor az első fültépő morajlása, szíj sikoltása, fölszaggatta a csendet, abban a pillanatban megpillantottam apám arcát. Gőzölgött a finom por a levegőben, és még a kis kerek ablakon beszűrődő fényes napsugarak együtt kavarogtak velük, a pokoli dübörgésben... Kezdtem megérteni apám titkát, a földes szobát, és a csendet...

Futva mentem hazáig...

Előkaptam a trombitát az ágy alól...

Sokáig néztem...

Végül elástam kertünk legtávolabbi sarkába.

Szerző: Josic Julien Dátum: 2008.01.15. 21:33
(Megjelent: Katonai Témák Baráti Köre - Josic Julien fóruma)

Látogatóban...

- Jó reggelt Apám...

Lesütött szemmel álltam előtte... mintha kerültem volna tekentetét.

- Kicsit korán van még... - folytattam bizonytalanul.

A távoli nap vöröslő korongja, éppen, hogy kibújt a falut szegélyező zöld akácfák lombjai fölé.

- Tudom... Te mindíg korán keltél.

Elhalgattam.

Apám sem szólt.

Néztem elmerengve a távoli semmiségbe...

- Az utóbbi hónapokban mindíg a Családdal jöttünk... Látom a hervadó virágok még mindíg itt vannak a vázában...

Ismét valami láthatatlan erős marok kezdte el szorongatni torkomat...

- Úgy gondoltam egyedül is meglátogatlak, had legyünk egy kicsit négyszemközt is.

Nem jött válasz.

Néztem Apám, amint sötét keretű szemüvegét törölgeti. Majd jobb keze hüvelyk és mutató ujjaival erősen megdörzsölte az orrnyergét, amin a súlyos szemüveg mély barázdákat vágott.

- Tudod én is közelítek az 54 felé... - Tudod... ennyi idős voltál mikor elhagytál bennünket. Mennyi mindent másként látok már... Hányszor találtak az én szavaim is süket fülekre a gyermekeimnél...

Elcsuklott a hangom...

Megtöröltem szemeimet...

Bevallom könnyesek lettek.

- Mióta elmentél... - kezdtem ismét. Született még egy lányom és egy fiam. Az életemről nem beszélek, nem akarlak most 22 év után is idegesíteni. Csak annyit mondok, amitől óvtál volna azt mind a saját bőrömön megtapasztaltam, hogy nem jó.

Sokáig hallgattunk megint, a nap már magasan úszott az akácfák fölött.

- Emlékszel, mikor kicsaptak a középiskolából? Te pedig egy motorkerékpárt vettél nekem, hogy magánúton levizsgázzak. Az osztályfőnök ezt mondta: " - Apád vagy nagyon szeret, vagy nagyon buta".

Mostmár tudom... - Nagyon szerettél.

Számban összegyült a nyál, benne eddigi életem összes keserűsége.

Mart...

Szerettem volna köpni...

Apám előtt nem tehettem.

Nagyot nyeltem... A nyál végigcsúszott torkomon, úgy éreztem rosszul leszek. Mint egy mentegetőzve megszólaltam:

- Meleg lesz ma is...

Közben zsebembe kotoráztam, cigerettát és gyufát vettem elő, amit erre az alkalomra hoztam magammal.

- Elszívunk egyet?... Én nem dohányzom, Neked meg nem szabad, tudod a szíved miatt. Látod, még úgy meg is nyálazom a végét, mint ahogy Te szoktad...

Néztem, ahogy Apám mélyen leszívja tüdejébe a füstöt, majd kifújva azt, feje kékes felhőbe burkolózik.... Próbáltam utánozni, de heves köhögőroham tőrt rám.

Ültünk egymással szembe, a csendet csak a gerlék turbékolása törte meg. A körülöttünk levő fenyőfák hajladoztak a hirtelen támadt szélben. Mintha csak átkarolni akartak volna bennünket, és úgy átkarolva tartani, most már mindörökre.

Lassan felálltam...

Apám szemével követte minden mozdulatom...

- Most már megyek...hangom sóhajtásba fullott.

A félig égett cigerettát néztem... - Ezt itt hagyom Néked... - suttogtam. Odahelyeztem a fejfának szolgáló sírkő és a márvány virágváza közé, hogy le ne essen...

- Viszontlátásra Apám, nemsokára jövök én is... - Ideköltözök Hozzád. Akkor bepótoljuk azt, amire nem volt idönk, míg éltünk... - Sokat fogunk beszélgetünk. Addig, még majd meglátogatlak...

- Viszontlátásra Apám...

Szerző: Josic Julien Dátum: 2008.01.15. 21:36
(Megjelent: Katonai Témák Baráti Köre - Josic Julien fóruma)

És kitört a polgárháború...


1991-ben, a vénasszonyok nyara még november végén is tartotta magát. Szerencsénk volt, legalább a hideg ellen nem kellett harcolnunk, elég volt a túlerőben lévő ellenség. Éppen egy faluért fojt az ádáz csata, vissza akartuk foglalni, mert stratégiailag nagyon fontos helyen terült el.

Minden házért külön meg kellett küzdenünk, ezért veszteségeink a vártnál is nagyobbak voltak. Emlékszem, berúgtam egy ház ajtaját és míg a társaim fedeztek, beszaladtam, helységről helységre menve meggyőződtem, hogy nem tartózkodik már benn ellenséges katona. Az utolsó szobához érve egy széken megpillantottam egy cserép virágot, ami szinte vonzotta a tekintetemet.

Megtorpatam.

- Jézus könnye - villant át agyamon. A másodperc töredék része alatt lepergett a kép előttem, ahogy majd haminc évvel előbb ott álltam a titokzatos szobában és Tatám kisújját szorongatva néztem egy ugyanilyen virágot. A kivülről behallatszó robbanások és fegyverek ropogása hozott vissza a valóságba. Gyorsan tova szaladtam és kiugorva az ablakon, a kerten keresztü közelítettem a következő ház felé. Időközben társaim már beértek, helyettesem pedig közvetlenül mellettem futott, felsőtestével előrehajolva nagyokat lépve sietett, hogy minél hamarab elérje a következő házat. Ekkor egy lövés dördült, amit úgy tünt, külön megkülönböztettem a többiektől. A helyettesem, mint akire villám sújtott, úgy elnyúlt a földön.

Fejlövést kapott.

Életünket kockáztatva kimentettük a tűzvonalból. A kórházba vezető úton mellette ültem a mentőkocsiban és tartottam a fejét, hogy ne rázkódjon. Szégyellem, de egész úton arra gondoltam, mit fogok majd mondani az anyjának. Ugyanis két nappal előbb náluk voltam ebéden és édesanyja aggodalmát fejezte ki fiáért. Mire én nagyvonalúan próbáltam vigasztalni:

"Legyen nyugodt, személyesen fogok vigyázni a fia életére."

És most...

A kórházban azt mondta a műtős: - "Nincs egy százalék esélye a barátjának..."

A falut nem sikerült visszafoglalnunk. Este a parancsnoksági összejövetel után nem mentem a bázisunkra. Egy hátizsákkal, fegyvertelenül az éjj leple alatt beosontam az aznap ostromlott faluba és elhoztam a virágot.

Már kora reggel kopogtattam helyettesem szüleinél és közöltem a sajnálatos hirt: - "Fiuk tegnap súlyosan megsebesült."
Az asszony nem szólt csak elsápadt. Én pedig kivettem a virágot a hátizsákból és miután elmondtam a hozzá fűződő történetet, átadtam neki. Megköszönte, és csak ennyit sttogott: - "Minden nap imádkozni fogok a virág előtt."

Telt-múlt az idő, eleinte naponta felhivtam az asszonyt, hogy érdeklődjek fia felől. Később hetente, majd havonta. A válasz mindig ugyanaz volt: - "Még mindig kómában van szegény."

Nyolc hónappal később bázisunkon meglátogatott az édesanyja és ezt mondta: - "Virágba borult a Jézus könnye! Ez jel lehet?"
Három nap múlva észhez tért a helyettesem a kómából. Három év múlva pedig én lettem a násznagya, mikor megnősült. Egy évre rá pedig a fia keresztapja is. Keresztelő után Baja (mert igy hivták a helyettesem) anyja átadott két fiatal hajtást Jézus könnyéből: - "Hozzon nektek is szerencsét, ez a titokzatos csodatevő virág."

PS:
Aki olvasta könyvem ne lepődjön meg, hogy a történet nem ugyan az. Ezt a novellát, életem egyes villanásaiból állítottam össze...

Hozzászólás - Szerző: Josic Julien Dátum: 2008.01.15. 21:41
(Megjelent: Katonai Témák Baráti Köre - Josic Julien fóruma)

A csibészek


Apám ült a kocsi ülésén egyenesen, és magabiztosan, mint minden felnőtt nagy élettapasztalattal, és egészséges fogakkal. Be kell ismernem, büszke voltam, hogy ilyen Apám van. Még érezni is véltem magamban az Ő nagyságát, erejét, ha bár az én talpam még nem ért le a kocsi üléséről, az én talpam a fényes, lyukacsos szandálban, a fehér térdzoknimmal, mely a lábszáramat fedte.

- Hóóó, Cézár! - mondta a kocsis barátságosan lovának.

Láttam az üléstámláján keresztül a ló izzadságtól fénylő farát, és gondosan
fésült farkát. Patkói néha egy-egy követ találtak a poros úton klipp-klopp hallatszott.
Senki sem sietett.

Az alacsony házak ablakai két oldalt, egyenesen maguk elé néztek. Apám is
maga elé nézett. És én is próbáltam egyenesen magam elé nézni.

Addig a napig biztos voltam benne, hogy ismerem a falut keresztül-kasul. Parkot a központban, az iskolákat, a hidakat, a falut átszelő patakot, az elhagyatott templomot nem messze a parktól, melynek tetején furcsa megdőlt hatágú csillag állt, mint a mesékben olyan titokzatos volt. A központ másik felén az öreg malom számtalan kis ablakával, fehéren kívül és belül, kihallatszott, ahogy a hatalmas kövek rágták a búzaszemeket. A megsárgult deszkavályún, mely - mint egy óriás nyelve nyúlt ki az épületből, liszteszsákok csúsztak le a várakozó kocsikra. Távolabb a koplaló, melyen állatvásárokat szoktak tartani, befedve tehénlepényekkel és a szelíd jószágok illatával, vizeletük szagával. Mellette emelkedő domboldalakon szőlőkkel, apró szemű őszi barackokkal és bezárt bódékkal, bennük a szüretelők dalával.

Apám házat vett a falú szélén az állomás felé, oda látszott a téglagyár megfeketedett végű óriás kéménye. Az út mellett katonás rendben álltak az alacsony akácfák, melyeket minden tavasszal visszavágtak, hogy ágaik ne érjék el a felettük húzódó villanyvezetéket. Itt minden más, mint a patak mellett.

Ekkor láttam meg először őket.

Ültek a magas falon, mely a téglagyárat ölelte körül. Csapzottan, mezítláb, felöltözve nagyon nagy és szűk ruhákban, napcserzett arccal, kicsik-nagyok egy rakáson. Egyikőjük egy követ lőtt a kocsi kerekéhez. Cézár rosszkedvűen csapott fejével, a kocsis halkan káromkodott egy cifrát. Apám szemrehányás nélkül a hangjában megjegyezte:

- Kis csibészek.

Ötven méterrel távolabb álltunk meg egy barátságtalan kinézetű ház előtt, a bejárati kapu eltakarta a láthatárt egész a tetőig.

- Nem szeretem ezt a házat - mormoltam magamban, könnyeimmel küszködve.

A kocsist, Apámat, és engem egykettőre körül vettek a csibészek a téglagyárat övező falról. Egyikőjük, hosszú hajú, szeplős gyerek nagy darab kenyeret evett, nagyobbat, mint Apám cipőjének talpa. A kenyérről fekete szilvalekvár csöpögött. Azt vártam, hogy egy gyors mozdulattal új tengerészpólómra ragasztja. Mégsem tette, de ujjával rámutatva megszólalt:

- Ilyet egyszer láttam a cirkuszban!

Erre a többiek röhögve üvöltözni kezdték:

- Piperkőc! Piperkőc!

Közülük egy félszemű gyerek meg is jegyezte:

- Olyan, mint a zebra a meséskönyvből!

Sértődött tekintettel kerestem Apám segítségét, de ő el volt foglalva. Vizsgálta a házat minden oldalról, mint a vásárban az eladásra kínált lovat. Lehajtottam fejem és néztem a fényes, lyukacsos szandálom, és a hófehér térdharisnyám.

Egy kislány jött oda hozzám, arcán szétkent porral és könnyekkel, rámnézett úgy alulról.

- Van orrod, van szád, és szemed is - mondta rekedtes hangján, és arcom felé mutatott kukacszerű ujjával.

Eljött a tavasz, majd a nyár, fülledt meleg volt. A kajszifákon úgy lógtak a levelek, mintha megfőttek volna. Én pedig fenn ültem a téglagyárat körülvevő falon porosan, piszkosan, egy szál klott gatyában - új barátaimmal körülöttem. A félszemű Misivel, az apró kislánnyal, aki felfedezte az orromat, számat és szememet, Bránkóval, Csórival, Kázmérral, Partival, Klepával, Palágyival, és Csámpassal, akit csak nyáron engedtek haza a nevelőintézetből. Ők lettek a legjobb barátaim, miattuk még az új házunkat is megszerettem, melynek kapuja eltakarta a látóhatárt egész a tetőig.

Szerző: Josic Julien Dátum: 2008.01.20. 16:13

Hópehely


Gyerekkoromban ki tudtam, lőni a parittyából a golyót száz métertől is messzebbre. Mondjuk a téglagyár kerítésétől, keresztül a kitermelt föld helyén keletkezett tavon át, egész a dinnyecsősz kunyhójáig. A deszkákkal, kátránypapírral fedett kis menedékház tetejéig - ilyenkor az tompán vízhangzott. Az öreg Márton bácsi meggörnyedve kijött az alacsony ajtón, és fenyegetően integetett felém, csomós végű meggyfa botjával, haragja azonban gyorsan elszállt, mert mikor legközelebb „véletlenül” arra jártam a „ csavargókkal”, odaszólt:

- „Gyertek ti ördögfajzatok, van itt egy dinnye, ami véletlenül rakodás közben megrepedt. Inkább ti egyétek meg, mint otthon a disznók.”

Márton bácsinak hatalmas szíve volt…

Aki tud bánni a parittyával, azt parittyásnak nevezték. Én bizony tudtam. El tudtam találni a vízszintes távvezeték drótot, igaz több próbálkozásból, viszont a meghasadt héjú diót magasan a fán, szinte az első lövésből. A konzervdobozt 30 lépésről, ócska lábasfedőt, vagy lavórt a levegőbe dobva. Azt, hogy lőttem madarakra, békákra úgy gondolom nem volt nagy hőstett. Viszont a fecskékre soha, mert az a mondás járta: - „Aki megöl egy fecskét, annak meghal az édesanyja.”

Volt egy fehér pávás galambom a Hópehely, olyan falusi csavargó, véletlenül jött hozzánk, és ott is maradt. A kezemből evett és a vállamon ült. Amikor az iskolából jöttem haza, turbékolva várt a bejárat felet lévő falon. „Aki megöl egy galambot, az biztos rossz ember” – gondoltam.

A harmadik osztállyal együtt kezdődött egy meleg sárga poros ősz is. Egész nyáron nem váltam el a parittyámtól, hát iskolába menéskor is gondosan összetekerten lapult a zsebemben. Egy délután az iskola előtt megvártak a Kistopolya falurészen lakó Ecsődi testvérek. Az iskola fenegyerekei, akik kétszer ismételtek osztályt, Csontos és Grga. Az erősebb jogán követelték a parittyámat. Incike a szőke lófarokba fonott hajával, kék szemével, mint a búzavirág, Incike akinek piros ruhája volt fehér körökkel díszítve, és a legszebb lány az osztályunkból azt kiáltotta

- Ne add oda!

Így, hát nem adtam.

Letepertek a földre, elszakították a tiszta új matek füzetem, és betörték az orromat.

Közben Incike elszaladt.

Mikor az Ecsődi gyerekek is elmentek, felálltam leporoltam magam. Szomorúan indultam haza. Azonban alig tettem pár lépést eszembe villant: - Azok a kistopolyai gyerekek nem adják könnyen fel, biztos megvárnak valahol útban hazafelé. – „Rendben van, ha harc, akkor legyen harc.” – mondtam szinte magamnak. Széttekertem a parittyát és egy formás kavicsot tettem a bőrbe. Így készenlétben tartva a „fegyverem” indultam hazafelé. Késő délután volt már, a házak magukra öltötték a Lemenő Nap piros sugarait. Mit mondanak otthon a Szüleim, ha meglátnak ilyen állapotban, és mit mond majd Inci a világ legszebb lánya?

Már majdnem haza értem, mikor a tekintetem valami egyik tetőhöz vonzotta. A csatorna mögül egy fehér galamb feje és oldala látszott. Nem tudom mi történt velem, lehet a bennem összegyülemlett feszültség – keserűség hatására. Letettem a táskám, megfeszítettem parittyám gumiját, és lőttem.

A kő hasítva szelte a levegőt, majd célba ért.

A galamb egy darabig vergődött a csatornában, majd a földre esett. Rémülten az ingem alá gyűrtem a még mindig mozgó galambot, és hazáig szaladtam. Egyfolytában éreztem a galamb vergődését keblemben. Átkoztam magamban meggondolatlanságomat, és imádkoztam: - „Édes Istenem ne hadd, hogy meghaljon. Édes Istenem ne hadd, hogy meghaljon.” Ekkorra már tudatosult bennem, az én Hópelyhemet lőttem le…

Megfeledkeztem, a széttépet füzetről, a verésről és Inciről, meg a bevert vérző orromról, csak ismételgettem magamban: - „Ne hadd, hogy meghaljon! Ne hadd, hogy meghaljon!”

Közben a hátsó udvarban lévő fészer felé szaladtam.

Reszkető kezekkel húztam elő Hópelyhet az ingem alól, nem mozgott már. Jó láttam pirosas szemét, melynek fényét oly sokszor csodáltam meg, Most nem volt ott, lelkével együtt elszállt a galambok mennyországába… Még egyszer megsimogattam háromujjú lábszárán lévő, hófehér tollakból álló gatyáját, és zokogó sóhajtással letettem a nyitott fűrészporos zsákra.

- Holnap reggel eltemetlek, úgy ahogy hozzád méltó. Kis koporsóban, sírodra virágot, fejfát teszek, melyre a neved is rá írom HÓPEHELY.

Akkor este, miközben Apám a széttépett füzetért mérte rám a 20 fenekest, azt kívántam, üssön minél nagyobbakat.