Josic Julien: Véres könnyek - Részletek a meg nem jelent könyvéből

Josic Julien

Hozzászólás - Szerző: Josic Julien Dátum: 2008.01.15. 21:50
(Megjelent: Katonai Témák Baráti Köre - Josic Julien fóruma)

Véres könnyek 1.

(Részlet készülő regényemből)

November 15.-e… Mélyen az őszben jártunk, az időjárás, mint az évszak… Nyálkás, ködös és apró szemű birkaáztató eső esett…
Dideregve álltam a földbunker lőrése előtt, vártam a váltást, még egyet szívtam tövig égett cigarettámban, majd magam elé dobtam a nedves földre… A csikk, fénylő szikrákat lövellt szét a sötétben, bakancsom lábfejével ráléptem, és lassú mozdulattal eltapostam.
Kinéztem a lőrésen, a Dunát nem láttam, pedig 15-20 méterre tőlem jobbra, hömpölygött mélyen a medrében, viszont a vizének monoton csobogása, még bázisunkban is fülembe csengett… Balról szintén hasonló távolságra, egy keskeny aszfaltos út húzódott, Borovó falu, az ellenség irányába. Az úton túl vasúti töltés, melyen a háború előtt vagon szám szállították, Borovó gyárból a jó minőségű gumiabroncsokat, lábbeliket és a többi ott gyártott gumi, és bőr árút…

Három társam egyenletes szuszogását hallgattam, hátukat a földbunker falának vetve ültek a lőszeres ládákon, és aludtak… Több, mint három hónapja tartottuk már állásainkat, váltás pedig nem jött, nem is jöhetett, hisz Vukovárt és Borovó városnegyedet gyűrűbe zárta az ellenség. Kegyetlen és nehéz időket éltünk, állatokká lettünk, akik már nem csak a célért, hanem túlélésért-életünkért is harcoltunk… Mocskosak, piszkosak és büdösek voltunk, az áram és vízszolgáltatás több mint két hónapja megszűnt… Ezt is megszoktuk, az ember mindenre képes, és mindent elvisel, ha muszáj…

Halk neszezést hallottam a földbunker vége felől: „Jön a váltás.” - gondoltam. Bakancsom hegyével erősen talpon rugdostam alvó társaim, akik egyből, már rutinból, visszatértek a valóságba, majd megcsörrentek fegyvereik. Még egy pillantást vetettem a lőrésen keresztül. Sötét alakokat láttam közeledni a ködben, ötven méterre, ha lehettek…

-Jönnek!… - sziszegtem.

Megmarkoltam a lövésre kész PKT típusú géppuskát, mikor hideg harmatos tusa arcomhoz ért megborzongtam. A fegyvert egy kilőtt ellenséges harckocsiról zsákmányoltuk, a fegyvermestereink pedig kézi elsütő szerkezetet és fa tust készítettek rá. A géppuska mindig lövésre készen állt a lőrésben…

Kibiztosítottam…

Mély lélegzetet vettem, majd fele levegőt kifújtam tüdőmből…
Hosszú sorozatokban lőni kezdtem…

Több kézigránát robbant a bunkerunk körül, de nem tettek kárt bennünk. A váltásunkra érkezett társaink a mögöttünk lévő lövészárokból szintén nem takarékoskodtak a lőszerrel és gránátokkal.

A lövöldözés amilyen gyorsan elkezdődött, olyan gyorsan be is fejeződött. Az ellenség látva nem sikerült meglepniük bennünket visszavonultak. Míg érzékszerveink pattanásig feszültek, ahogy figyeltünk a szürke semmiségbe, előttem a nedves fűben halkan sercegtek a forró lőszerhüvelyek. Aztán halk, jaj szavakat hallottunk…

- Sebesültek… - Nyugtáztam révetegen.

Aztán, már messzebbről a szokásos szitkokat, fenyegetődzéseket hozta felénk a lassan gomolygó köd…
Átkozott Usztasák, leölünk benneteket, mint a disznókat!... A jó anyátokat… Megbánjátok még azt a napot is amikor világra jöttetek!
Egy darabig hallgattunk, tudtuk jól, sok igazság van abba, amit mondanak. Végül én törtem meg a csendet:

- Visszavonultak. – mondtam egész halkan.

Mikor bejött a váltás a bunkerban, akkor láttam, egyik társam közülük Máli, megsebesült a fején, ha jól láttam, a jobb szemét ki ütötte egy kézigránát sörétje. Tenyerét sebére szorítva halkan szitkozódott…

Maradtam helyette a bunkerban… Jezs (sün), magas vékony ember volt, azért kapta ezt a nevet, mert szűkös étlapját szívesen egészítette ki egy kis sünhússal, kicsit meghajolt úgy nézett ki a lőrésen. Leültem egy lőszeres ládára, és zsebembe nyúltam. Kivettem az utolsó gyűrött cigarettás dobozom… Még a közeli boltból „zsákmányoltuk”, miután az ellenség szétlőtte az ellátmányt hozó teherautót. Két katonánkat is elvesztettünk akkor… Ez három hete történt, azóta se élelmet, se lőszert nem kapunk. A boltból hozott konzerveket esszük, csak úgy kenyér nélkül, nincs aki, elszállítsa sebesültjeinket, halottjainkat, híreket sem kapunk, csak a fegyverropogásból tudjuk, hogy nem esett el még a város. Egy hete mozdulni sem tudunk a lövészárkokból és bázisunkról, az ellenség mesterlövészei túl közel kerültek hozzánk, mindenre lőnek, ami mozdul…

A cigaretta doboz papírjának csörgésére, felkapták a tekintetüket a bunkerben lévők. Az utolsó három szál egyikét elővettem és megnyálaztam, hogy lassabban égjen, majd meggyújtottam. Nagyot szívtam belőle, és mélyen a tüdőmbe eresztettem a füstöt, benntartottam egészen a következő levegővételig. Aztán átnyújtottam a mellettem ülőnek, éreztem, amint megremeg a keze. Mohón beleszívott, a parázs felizzott, és fénye megvilágította sápadt, csontos arcában mélyen ülő, karimás szemeit. Aztán tovább adta, tekintetemmel követtem a cigaretta útját. Ez a pár szál papírral töltött dohány volt a legnagyobb kincsünk, az életünkön és emlékeinken kívül. A cigaretta hamarosan elfogy, az életünket pedig az ellenség fogja elvenni, napokon belül, az emlékeinkkel együtt…

Három hónapja várjuk a felmentő csapatokat, de nem jönnek, nem is fognak, ezt az ellenségeink is jól tudják, és napról – napra, szorosabbra fogják a gyűrűt körülöttünk… Visszakerült a cigaretta hozzám, csak a hüvelyk és mutató újam hegyével fogtam meg a papírját, szám sarkába téve, félrehajtottam fejem, hogy még egyet beleszívhassak. Éreztem, miként perzseli az újjam a parázs, hirtelen ledobtam és eltapostam.

A bunkerra síri csend borult, csak kívülről a Duna monoton csobogása hallatszott. A félhomály, a csontig hatoló nedvesség, és az éjszakai szolgálat, lassan elnyomott.

Lecsuktam szemeim…

Lábaimat kinyújtottam, hátamat nekivetettem a töltés fekete földjének és elbóbiskoltam…

- Hallod Brada… (Szakáll)

Nem mozdultam…

- Hallod Brada! Szólított mellettem ülő társam hangosabban.

Visszaszívtam kicsorranó nyálam, majd révetegen válaszoltam:

- Mondjad… Hallom…

- Mit szólsz, kijutunk innen élve? Hangjában nyoma sem volt aggodalomnak, mintha már beletörődött volna sorsába…

Éppen az Asszonyról és a Gyerekről álmodtam… Még mindig kábultan homlokomra tettem bal tenyerem, hüvelyk és mutató újammal erősen megnyomtam kétoldalt halántékomat, majd végighúztam arcomon és sűrű szakállamon, amiről a Brada becenevet kaptam. Köptem egyet a bunker nedves földjére, melybe üres töltényhüvelyek százai voltak beletaposva, csak aztán válaszoltam:

- Iszunk mi még jó Grasevinát (borfajta) Vinkovcin meglátod, ha idáig kihúztuk, most már nem történhet velünk semmi.

- Hát, a Próféta beszéljen belőled… - mormolta fogai között a mellettem ülő társam, akit Gvozdeni - nek hívtunk, mert kemény volt, mint a vas.

Mintha, csak, szavaimat akarta volna megcáfolni a Sors, lőni kezdett bennünket az ellenség tüzérsége. Gránátok csapódtak be körülöttünk, és egyre sűrűsödtek a robbanások. A rázkódástól vékony csíkokban folyni kezdett a föld a bunker plafonjából. A sarokban ülő Zsúti (Sárga), összegörnyedt és reszketett, fekete, kötött sapkája alól kilógó szalmaszínű haja, meg-megvillant a lőrésen beszűrődő fényben… Két hónapja egy 120mm - es gránát a leégett tetőn keresztül, abba a házba csapódott be, melyet Ő és Társa védetek. Nem sebesült meg, a nyomás azonban, úgy kihajította az ajtón, mint egy rongydarabot. Az ellenség akkor elfoglalta a házat, Őt nem vették észre a romok alatt. Az éj folyamán sikerült visszafoglalnunk a területet. Meghallottuk nyöszörgését, és kimentettük. Attól kezdve félt a tüzérségi támadásoktól.

Odamentem egyik lőréshez, és óvatosan kinéztem, a köd már felszállt, de az utálatos eső, még mindig esett. Ellenséges katonát nem láttam, tehát a gyalogos támadás még várat magára. Szerencsénk volt, hogy a vasúti töltés és a romok miatt nem tudták páncélosaikat használni, távolabb a Trpinyei úton pedig, mióta harcosaink halomra lőtték tankjaikat, nem is próbálkoztak többet…

Tekintetemmel a Duna parton álló egyetlen ép nyárfát kerestem, a többit már mind gránátok és bombák tépázták meg. A nyárfákról már az ősz első hónapjában lehullik a levél, de ezen még kapaszkodott egy… Rezgett, táncolt, ha a szél fújta, vagy meg – meg billent, mikor gránát forró lehelete érte, de dacolt… Kapaszkodott… Úgy, mint mi az életünkért…

Régóta figyeltem, nem szóltam róla senkinek, nekem valahogy a mi harcunkat jelképezte… Dacolni… Kapaszkodni… Most is sokáig cirógattam, tekintetemmel biztattam: Dacolj! Küzdj!

Visszaültem a lőszeres ládára, kezem a zubbonyom zsebébe mélyesztettem, önkéntelenül a cigarettadobozt markoltam meg. El akartam ereszteni, de megláttam a még mindig sarokban kuporgó Zsútit. Kihúztam a kezem, és a tenyeremben ott volt a gyűrött cigaretta doboz, benne az utolsó két szál öröm, boldogság. Egyiket kivettem, és határozott mozdulattal az ajkaim közzé helyeztem. Nem is nyálaztam meg, pedig mindig úgy szoktam, ezúttal azonban tartottam tőle közben meggondolom, és visszateszem… Lobbant a gyújtóm, markomba fogtam az égő cigarettát, és egy rövid ideig élveztem a parazsa melegét…

- Zsúti… - szólítottam.

Mivel nem mozdult megismételtem, már erélyesebben.

- Zsúti gyere, szívj egy slukkot!

Felnézett szeme fehérje megvillant a félhomályban, de nem mozdult. Felálltam, és remegő ajkai közzé tettem a cigarettát…

- Köszönöm… - motyogta.

Valamit válaszolni akartam semmiség, vagy hasonlót, de hatalmas robbanás rázta meg a bunkert. Egy lapátnyi föld a fejemre hullott, és arcunkon éreztük a lőrésen betóduló gránát halálos leheletét. Mintha kirántották volna a talajt a lábaim alól, elvágódtam. Felálltam és a géppuskához tántorogtam, előttem pár méterre jókora kráter füstölgött. Nem tudom miért, de tekintetemmel a nyárfát és a levelet kerestem, a fa még ott volt, de a levél nem… Furcsa érzés kerített hatalmába, homlokom a géppuska tusának szorítottam, számba pedig, az utolsó hónapok összes keserűségét éreztem: „Leesett a levél, most már nekünk is végünk…”

Eszembe jutott Tenk a 120 kilós bosnyák fiatalember, aki egy háromlábú kutyát dédelgetett. Mindig azt mondogatta: „Még a kis Tacskó él addig ő is.” Vele fordítva történt… Egy ellenséges orvlövész lelőtte Tenket, a kutya pedig, addig szűkölt holteste mellet, míg az orvlövész őt is, elhallgattatta…

Egész nap lőtt bennünket az ellenség, de ezúttal a gyalogsági támadás elmaradt. Este megjött a váltásunk a bunkerban, 24 órát őrségben voltam, mégsem éreztem fáradságot, csak valami tompa zsibbadságot. Elindultunk a lövészárokban a Technika Ház felé, valamikor itt készítették az új épületek tervrajzait, most bázisunkul szolgált. Kísértetiesen nézett ki a leszálló ködben, teteje beszakadva – kiégve, tűzvégei pedig árván emelkedtek az ég felé. Odaértünk a két emeletes ház alagsorához, mikor Zsúti megszólalt:

- Bráda, meghagytam fele cigarettát, amit adtál. Visszaviszem Drágónak aki őrségen a bunkerba van, tudod jól, majd megőrül dohány nélkül…

- Eredj, de siess! – mondtam rá sem nézve…

Idáig küzdött a kísértéssel, hisz ő is nikotinfüggő volt…

Beértünk a nagyobbik szobába, az ablakokat homokzsákokkal falaztuk be, a lőréseket pedig, vastag pokrócokkal takartuk el. A padlón, két téglán zsírral töltött pléhdoboz, benne égő cipőfűző pislákolt… Falnak támasztottam fegyverem, és undorodva egy olajos szardínia konzerv bontásának láttam - jobb híján - már napok óta ezt ettem. Nem volt időm kinyitni, aknavető gránátok kezdtek el záporozni körülöttünk. A repeszek letépték egyik ablakról a pokrócot, és a plafonba vágódva nagy darabokat szakítottak le belőle.

- Zsúti! – ordítottam. Mert valami baljós érzés kerített hatalmába vele kapcsolatban.

Kúszni kezdtem az ajtó felé, majd kinn a lövészárokban tovább, a föld remegett gránátok robbantak felettem. Valahol fél úton a bázis és a bunker között, a szolgálatban lévő őrre találtam a tölcsérré szélesedet lövészárokban, térdelt és zokogott. Odaérve láttam egy füstölgő emberi test alakú masszát tart a kezében…

- Zsúti! – ordítottam. Szinte eszelősen…

A levegőben égett hús, ruha, és bélsár émelyítő szaga terjengett. Hirtelen hányinger tört rám, de csak öklendeztem, mert gyomrom üres volt…

Zsúti! Zsúti! Átkozottak! – üvöltöttem, fejem felemelve a szürke semmiség felé…

Ami maradt Zsútiból, azt a Technika Ház mögé vittük az időközben odaérkező Jezzsel együtt. Nem akartuk, hogy a többiek lássák megcsonkított testét. Mire visszatértünk a szobába, az ablakon újra fenn volt a pokróc. Zagi a parancsnokunk rám nézett, és halkan kérdezte:

- Zsúti? Hangja valahonnan messziről jött.

Bólintottam…

Leültem vackomra, kibontottam a szardella konzervet, és enni kezdtem. Csak akkor döbbentem rá, hogy kezem még csupa vér volt halott Zsútitól. Felálltam és a boltból hozott ásványvízzel megmostam…

Még ettem, a rögtönzött gyertyák fényénél társaimat néztem, mint az árnyak olyanok, már minden mindegy volt nekik. Az sem vigasztalta Őket - engem sem - hogy a Hazáért, a Szabadságért harcolunk, halunk meg… Miután megettem a halakat undorodva, de az olajt is kiittam a dobozból, semmi sem veszhetett kárba… Elnyúltam és elaludtam, közben a fegyveremet úgy szorítottam magamhoz, mintha a feleségem lenne, valójába az is volt…

Egész éjjel lőtték a várost, de nem zavart, jót aludtam még álmodtam is. Láttam, ahogy búcsúzáskor megölelem Feleségem és Fiamat, a könnyeket szemükben. Nem akarták, hogy Vukovárba jöjjek önkéntesnek.

Vajon mit tudhat egy Asszony és Gyerek a hazaszeretetről?…

Aztán gyalog rejtőzködve kukoricásokon, és erdőkön keresztül jöttünk a városba, és védtük ezt a pontot Borovó gyár előtt. Majd ismét Családommal futottam, virágos réteken, Feleségemnek lobogott hosszú fekete haja…

Valaki megrázta a vállamat.

- Brada, készülj őrségre. A parancsnokom volt, hangja inkább kérőn, mint parancsolón csengett.

- Ismét a valóságban. – sóhajtottam. Nyújtózkodtam egyet, majd fegyveremmel a kezemben felálltam.

- Ne igyátok a kávét olyan mohón, megsüti a szátokat. Eresztettem el egy keserű poént a többiek felé fordulva – hetek óta nem láttuk még a kávénak a színét sem.

Beleugrottam a bejárat előtt kezdődő lövészárokba, izületeim megreccsentek, hiába csak negyven felett jártam már. Meggörnyedve haladtunk, nehogy kósza repesz vagy golyó fejen találjon bennünket. Az este keletkezett tölcsérhez érve, eszembe jutott Zsúti: „Még Őt is el kell temetnünk őrség után. Meghalt most már nincs segítségünkre - teher lett.” Mormoltam magamban. „Milyen állattá is váltam, hogy így gondolkodom?”

A bunkerben egyenesen a lőréshez mentem, a levelet kerestem. Hátha valami csoda folytán megpillantom, hogy ott lóg, szitál-táncol a ködben, és az apró szemű csontig hatoló esőbe.

Nem volt ott…

Kivételesen az ellenség sem támadott…

Úgy tűnt a tüzérség is belefáradt, mind ritkábban hallatszottak a becsapódások hangjai…
Leültem a megszokott lőszeres ládámra és zsebeimbe sűlyesztettem kezeimet. Gondolatainkba merülve ültünk vagy fél órát, a csendet a géppuskánál álló Jezs törte meg:

- Szerettem Zsútit, együtt nőttünk fel. Vinkovci külterületén gyermekkorunkban szarka fészkeket fosztogattunk, a tojásokat és kismadarakat vadászoknak adtuk el. A pénzen cigarettát és csokoládét vettünk. Mind a testvérek olyanok voltunk – én a nagy Ő a kicsi…

A felesége és két kisgyerek maradt utána. Nemsokára majd a pokolban, ismét találkozom vele…

- Én is ismertem Zsútit, a bátyjával együtt lógtunk. Németországba szökött a háború elől, nem baj legalább egyikőjük túl éli. – Köptem megvetőn a földre. – Ismertem a másik öt elesett társunkat is, meg a két sebesültet, akiket sikerült még kórházba szállítanunk. Egyiküknek valószínűleg amputálták kőnyék felett a karját, csúnyán szétroncsolta egy mesterlövész golyója. A város legjobb biliárdosa volt…

Már esteledett mikor ismét lőni kezdett bennünket az ellenség tüzérsége. Egy kisebb kaliberű gránát, valószínűleg 60 mm-es telibe találta bunkerünket. Egy gerenda megadta magát, és a tető megroggyant, nem szakadt be, de a föld beborított bennünket.
- Ha, még egyet kapunk végünk. – mondta Jezs, olyan hangsúllyal, mintha kocsmázni hívna bennünket.

Nem válaszoltam a földet szedtem ki a számból: „Támadjatok már, és legyen vége mindennek.” – gondoltam.

A váltás időben megérkezett. Megtudtuk, hogy bázisunkat is telibe találták, a plafon egy darabja rászakadt az alatta sebesülten fekvő Málira. Visszatértünk után, rögtön hozzá siettünk.

Elszorult a gyomrom, egy több száz kilós betongerenda a combján és az alsótestén feküdt. Máli épen maradt szeme le volt hunyva…
Megérezve közelségünket kinyitotta…

A pislákoló mécses fényében jó láttam, a félelemnek semmi nyoma sem volt benne…

Nem is lehetett, hiszen Ő már gondolatban százszor is meghalt az utóbbi három hónapban.

Szótlanul leültem mellé, és a cigarettásdobozt kerestem zsebemben, tudtam, mire van szüksége Málinak.

Az utolsó cigarettára…

Hosszasan néztem tenyeremben, még egy kis vérfolt is volt rajta, valószínűleg Zsútiról kerülhetett rá. Kettétörtem… Felét magamnak tartogattam jó lesz, ha majd én is távozok. Meggyújtottam…

Uralkodtam magamon, és nem szívtam bele nagyot…

Ajkai közzé tettem. Egy szeméből, ezernyi szemnyi hála sugárzott felém.

Mellé feküdtem, a robbanásoktól, meg-megremegett alattunk a padló. Málinak egy szavát sem hallottam reggelig. Mikor felébredtem, megérintettem arcát, hideg volt. Föléhajoltam, a félhomályban jól láttam ajkai között a tövig égett csikket…

Hozzászólás - Szerző: Josic Julien Dátum: 2008.01.21. 12:43
(Megjelent: Katonai Témák Baráti Köre - Josic Julien fóruma)


Véres könnyek 2. (folytatás)


Nem vártam meg, míg társaim felkelnek, raktam a zsebembe a dióból. ami zsákszámra állt a szoba egyik sarkában, szállítani akarták valahová, de az is meghiúsult, mint annyi minden a háború miatt. Aztán még egyszer ránéztem búcsúzóul a halott Málira, és lementem a technika ház mögé az udvarra, hogy eltemessem Zsútit. Körülöttem megtépázott fenyőfák álltak, olyanok, mint a lábam előtt fekvő Zsúti.

Fogtam a falhoz támasztott ásót, és ásni kezdtem.

Könnyeim összekeveredve folytak le a még mindig hulló apró szemű esővel.

Nem volt még hét óra, mire végeztem, társaim épp jöttek az őrségre. Nem szóltak semmit csak tisztelegtek a kis földkupac felé ott a fenyőfák alatt. Magamhoz vettem fegyverem, és elindultam utánuk. A bunkerhoz érve, szemét lesütve elém állt Drágó.

- Eltemetted Arab? – kérdezte, hangja rekedt volt.

Tudtam barátjára Zsútira gondol.

- Igen most reggel a fenyőfák alá a többiek mellé.

- Nyugodjék békében, nemsokára találkozunk. – mondta. Majd gyorsan elsietett váltásbeli társai után.
Ritkulni kezdett a köd, de az eső tovább esett. A Duna közepén lévő Kis Ada szigetet néztem, nem láttam, de tudtam, mögötte ott húzódik bátya az Ada, elnyúlik egész Vukovárig, alakja pedig, mint a bumeráng. Hányszor nyaraltam békében, ezen a kis földdarabon, partját a legjobb minőségű fehér homok borítja. Összefutott a nyál a számban, a kifogott és alufóliában megsütött halak izére gondolva. Istenem, hogy szerettük ezt a szigetet, és most el akarják venni tőlünk.

Be sem fejezhettem gondolatmenetemet, megjelent a sziget mögül az ellenség folyami őrségének hajója. Manőverezésbe kezdett fegyvereinktől lő távon kívül, hogy lehorgonyozhasson, és tüzet nyisson ránk.

- Fiúk készüljetek a harcra, támadás következik. – mondtam, le sem véve szemem a hajóról.

Fegyverek csörrentek mögöttem, ahogy a katonák leellenőrizték őket. Tudtam a Technika házban is készülnek, mert a megfigyelőik észrevették a hajót. Nemsokára menydörgésszerű hangon megszólaltak a háromcsövű 20mm-es gépágyúk.

- Tutututututu! Tutututututu! Tutututututu!

Egy ellőre a tőlünk balra lévő állásokat lőtte. Elindult a gyalogság is felénk, lassan közelítettek meg-meg bújtak, a romok, és fedezékek mögött.

- Foglaljátok el helyeiteket! – adtam ki a parancsot.

Hírtelen elszabadult a pokol, Galeb típusú repülők csaptak le a szürkeségből, rakétákat lőttek ki gépágyúik, pedig százszámra ontották a golyókat. Egy 250 kilógrammos bomba tőlünk nem messze csapódott a Dunába, valószínű nékünk szánták. A föld úgy megremegett, hogy kapaszkodnunk kellett el ne essünk. A nyomástól fellövellő víz és sár egy pillanatra beborította állásainkat, az előtte való napon megrongált tetőn sugarakban tört be a víz.

Az ellenséges gyalogosok, pedig egyre közeledtek alakjaik fel-fel, bukkantak fedezékeik mögül. Megmarkoltam géppuskám, arcom pedig tusának szorítottam. Lőni kezdtem a mellettem lévők Kalasnyikovjai is, felugattak Hátunk mögött, pedig felcsattant Zagi M-76 –os fél automata mesterlövészpuskája, ő vadász volt a háború előtt, és kitűnő lövész. Volt még négy zolja típusú egyszer használatos vállról indítható rakétavetőnk, azt a nehéz pillanatokra tartogattuk. Rövid sorozatokban lőttem, takarékoskodtam a lőszerrel, és el akartam kerülni a fegyverem csövének felhevülését. Észrevettem egy megtermett szakállas ellenséges katonát, aki már dobótávba lopakodott, és épp felemelte felsőtestét, hogy gránátot hajít felénk, Egy rövid sorozattól megrázta magát, mintha méhek csípték volna, és elnyúlt a romok között. Pár másodperc múlva ugyanazon a helyen kézigránátjának robbanása jelezte, eltaláltam. Párszor Zoljával is ránk lőttek szerencsére rakétáik elvétették bunkerunkat.

A hajón lévő gépágyú minket vett célba, és lövedékei módszeresen bontani kezdték a bunker tetejét.

- Juris ubijmo ustase! (roham öljük meg az usztasákat). – üvöltötték az ellenséges katonák, és rohanni kezdtek felénk Most már szinte szünet nélkül lőttünk rájuk, az üres töltényhüvelyek sisteregve hullottak a sáros földre. Társaim egymás után cserélték az odakészített tárakat fegyvereiken, a kalasnyikovok csője és az ágyazat között rotyogott-sercegett a felforrósodott olaj. Pár ellenséges katonának sikerült kézigránátot hajítania felénk, a robbanások sarat fröcsköltek arcunkba, szerencsére repeszeik senkit sem sebesítettek meg. A támadás nem tudom, meddig tarthatott pár percig, vagy órákig, az időérzékem megállt, csak azt láttam az ellenség, visszavonul.

Ráborultam géppuskám tusára és behunytam szemeim. Hallottam, hogy a vasúti töltés túloldalán elszórtan még lövöldöznek az egységeink, tehát nékik is sikerült megvédeniük állásaikat. A sáros lőszeres ládákra rogytunk, arcunk sötét volt a füstöl, a levegőben pedig, a puskapor jellegzetes szúrós szaga terjenget, összekeveredve a fegyvereinken felmelegedett olaj szagával. Senki sem szólt, csak a zihálásunk hallatszott. Nem a fáradtságtól, inkább az égbe szökött adrenalin miatt kapkodtunk levegő után. Nemsokára kívülről meghallottuk Zagi érces hangját.

- Mindenki megvan? Sebesültek?

Körül néztem, láttam három társam sértetlen.

- Nálunk, minden OK. – válaszoltam.

- Nálunk is! Megkapták a magukét! – nyugtázta parancsnokom.

- Fiúk töltsétek meg üres táraitokat. – mondtam társaim felé fordulva.

Kibontottam egy ládát a géppuska lőszerrel, az utolsót. Aztán nekidőltem a bunker lucskos falának, és néztem a piszkos sáros ujjakat, ahogy módszeresen nyomkodták a töltényeket a tárakba. Valószínű a mai lesz az utolsó napom az élők között, villant át agyamon, de aki már hetek óta minden nap „meghal”, az nem fél a haláltól. Feleségemre, Gyermekemre gondoltam, rövid időre el is feledtem hol vagyok, a múlt képei vonultak el előttem. Ismét a Vinkovcin dolgoztam téglagyárban, mint rakodómunkás, reggel négytől délután ötig pakoltam a teherautókat. Néha a sofőrök kérésére, még a szomszédos Boszniába is elmentünk lepakolni a téglát, persze négyszeres norma díjért. Az évek során belejöttem a munkába, az erőm meg volt hozzá. Alig tizenöt év alatt szép új házat építettem, mindenünk megvolt, olyan jól megfizették a kézi erőt, hogy pár évvel a háború előtt megvehettem életem állmát egy Wolsvagen Pasatot. A családomon kívül ő lett a féltve őrzött kincsem. Mikor kitört a háború és önkénteseket kerestek Vukovár megvédésére azzal mentem el jelentkezni, a központban hagytam valamelyik kocsma előtt, akkor már nem volt fontos, vagyis volt valami fontosabb a Hazám megvédése.

Hírtelen összerezzentem Zvona egyik Vinkovciból velünk jött fiatal gyerek állt a bunker ajtajában. Mikor látta, hogy megzavart gondolataimban, hebegve megkérdezte:

Kér valaki konzervet?

Elvettünk egyet-egyet, természetesen szardellák voltak. Nemsokára bele vágtak a kozervnyitók a dobozok puha lemezeibe, miután körül vágtuk őket, a tetejüket használtuk kanálként. Ettünk még, mikor belépett Zagi a parancsnokunk. Körülnézett, a tető alaposan megrongálva, lábaink bokáig a csirizes sárban, az eső pedig szabadon hullott kezeinkre, konzervjainkba.

- A következő támadást már nem bírja ki ez a bunker. – mondta elgondolkozva.

Egyikőnk sem volt hivatásos katona, mégis tudtuk igaza van.

- Aknáinkat, amik maradtak lerakjuk a bunker és Technika ház közötti részre, öt taposót meghagyunk és az utolsó visszavonuló a lövészárok talajába, helyezi őket. Aztán elfoglaljuk végső védelmi állásunkat, a Technika házát… - lassan beszélt minden szavát külön kihangsúlyozta. Közben arcunkat figyelte. – Meg van beszélve? – tette hozzá halkan.

- Igen, a Hazáért! – feleltük kórusban.

A még mindig szitáló eső a ritkás köd, és a harc szünetelése, kapóra jött ahhoz, hogy elkezdjük megvalósítani parancsnokunk tervét. Az első sorban botló, majd taposó, végül öt irányított hatósugarú aknánkat raktuk le. Csak ekkor értettük meg miért nem engedte elhasználni eddig őket Jezs, az utolsó napra tartogatta e alattomos fegyvereket. Pár taposót a lövészárok szélére tettünk, őket majd az utolsó visszavonuló elhelyezi úgy, ahogy parancsnokunk mondta.

Sötétedés előtt kb. fél órával támadott ismét az ellenség. Ezúttal váratlanul, semmi előkészület nélkül, keményen védekeztünk, mégis mind közelebb kerültek. Több zoljából kilőtt rakéta is becsapódott körülöttünk, egy a tetőből lezuhanó törött gerenda, szabályosan kibelezte legfiatalabb társunkat Silyót. Egy darabig még élt egyikőnk sem hajolt le hozzá, tudtuk nem segíthetünk rajta. Szakadatlanul lőttük az egyre közelebb kerülő ellenséget, egyik közülük tízméternyire ugrott fel a romok közül, csípőből tüzelve rohant felénk.
Golyóink lekaszálták.

A lőrés elé esett arccal felém, fény nélküli szemei a szemembe néztek, száján bugyogott a vér. Meghalt mielőtt földet ért …

Esteledett mire rövid tűzszünet állt be, de ezúttal az ellenség nem vonult vissza. Ott lapultak fedezékeik mögött. Körülbelül, úgy ötven töltény maradt a géppuskámhoz.

- Visszavonulunk. – hallottuk Zagi hangját mögülünk.

- Sebesültek, halottak?

- Silyó… - válaszoltam halkan.

Körülöttünk a halott társunk béltartalmának bűze terjenget. Feküdt lehunyt szemekkel, mintha aludt volna, egyedül arca volt sápadtabb a megszokottól. Rövid ideig néztem még így holtan is, szép gyerekes arcát, majd a többiek felé fordultam.

- Fogjátok fegyvereiteket és a megmaradt lőszereket, visszavonulunk.

Hozzászólás - Szerző: Josic Julien Dátum: 2008.04.16. 13:29
(Megjelent: Katonai Témák Baráti Köre - Josic Julien fóruma)

A "Véres könnyek" 3. folytatása (Plieurnek)


Utolsónak maradtam és leraktam a már odakészített aknákat a lövészárokba, majd követtem társaimat a jó 80m-nyire lévő Technika házba. Benn körül néztem, magamban közben esélyeinket latolgattam. A falak, és ablakok belülről meg voltak erősítve homokzsákokkal, de még így sem állhattunk ellen egy erőteljes támadásnak, főleg úgy, hogy a lőszerünk is fogytán volt.
Tizenketten maradtunk a szakaszból…

Zagi maga köré hívott bennünket, megszorítottuk egymás kezét, és elbúcsúztunk. Feltettük bajonettjeinket fegyvereinkre, elhatároztuk, nem adjuk olcsón életünket, ha meg kell halnunk, minél több ellenséget küldünk magunk előtt a pokolba. Eloltottuk mécseseinket, és letéptük a pokrócokat a lőréssé alakított ablakokról, négyen pedig a bejárat előtt lévő fedezékben foglaltak lőállást.
És vártunk…

Jezs hangja törte meg a csendet:

- Mond Arap, te hogy képzelted el a halálodat?

Biztos nem az ellenség által felkoncolva, villant át agyamon, és Feleségemre, Gyermekemre gondoltam, a bátorítás azonban kellet társaimnak, ezért így válaszoltam:

- Így fegyverrel a kezemben, a Hazámat védve…

Ismét csend szakad ránk, majd kissé távolabbról Jézs mély hangja szólalt meg a sötétben, lassan beszélt minden szavát hangsúlyozva.

- Én úgy képzeltem el a halálomat, hogy százéves koromban egy fiatalasszony féltékeny férje küld át a másvilágra.
Valaki kuncogni kezdett aztán mások is, végül mindnyájan röhögésben törtünk ki, csak úgy csorogtak könnyeink, a nevetésben, könnyeinkben benne volt egész életünk, a jövőnk, és halálunk.
Robbanás hallatszott kívülről, mindenki elnémult, lövésre készen tartottuk fegyvereinket.

- Elkezdődött… - suttogta Zagi.

Halk jajgatást, szaggatott beszéd követte, repeszektől átlyuggatott ellenséges katona, fohászkodott Istenéhez.
Istenünkhöz, hisz mi is hozzá imádkoztunk…

- Rövid sorozatokkal lőjetek! – adta ki a parancsot Zagi.

A felvillanó aknák fényében láttuk az ellenséges katonákat, kevesen voltak, valószínűleg tűzszerészek.

- Egyes számú irányított hatósugarú akna mehet! – hallatszott ismét a parancsnokunk hangja.

Valamelyik mellettem lévő társam megnyomta a kézi áramfejlesztőt. A robbanás szele betódult a lőréseken, arcunkon éreztük leheletét. Kívül ismét szitkok, jajgatás, és fenyegető szavak, abba az irányban kezdtem el lőni.

- Nazad! Povlacimo se! (Vissza! Visszavonulunk!) – kiabálták többen.

Még egy kis időt kaptunk a sorstól, gondoltam.

Leroskadtunk a padlóra, hogy várjuk a következő támadást, Zagi pedig kiment, hogy megnézze a lövészárokban lévőket.
Ismét gondolatainkba merültünk, miközben a mellettünk lévő szakasz állásai felől jövő fegyverropogást hallgattuk. Jézs hangja hallatszott valahonnan „messziről”:

- Ó, Istenem bár csak ehetnék még egyszer jó sült bárány húst…

Mindenki tudta róla, hogy soványsága ellenére hatalmas étvággyal rendelkezik. Nem válaszolt senki, ő pedig folytatta, hangján hallatszott szája teli van nyállal:
- Képzeljétek el magatok előtt a jó szaftos bárány bordát, ahogy fogjátok, a faggyú kicsordul újaitok között… Tudtam, le van hunyva a szeme, és maga előtt látja, amit mond.
Mindnyájan éhesek voltunk, mint a farkasok, valaki megszólalt, hangját fegyvercsörgés kísérte.
- Fogd be a pofádat Jézs, mert Istenemre mondom, odaeresztek egy sorozatot!

A további hangoskodásnak a visszatérő Zagi szavai vetettek véget.

- Csend! Idefigyeljetek! Érkezett egy katona a mellettünk lévő állásból, leellenőriztem tényleg onnan való, több adatot is tud. amit az ellenség nem ismerhetne. Hallgassuk meg, mit akar mondani…

- Szakaszunkból négyen vagyunk harcképesek… Társaink halottak vagy súlyos sebesültek… Vukovár város ma elesett… - Lassan kezdte mondókáját, de mindjobban belelendült, csak úgy dőlt a keserűség belőle… - Harcosaink egy része kitört Vinkovci irányába, több mint Tízezer civil rekedt a városban, nagyobb részüket elfogták. Még csak Borovó városrész tartja magát, vagyis a mi védelmi vonalunk. Nem számíthatunk segítségre, se könyörületre, körül vagyunk véve, valószínű a következő támadást már nem tudjuk visszaverni.

Választhatunk a halál, és a visszavonulás között. Borovó városrész civil lakossága a gumigyárba vonult vissza, több ezren vannak. Az információt egy futár hozta, aki később csatlakozott a kitörőkhöz.

Szaggatottat sóhajtott, úgy tűnt meg akar fulladni, majd folytatta:

- Mi négyen úgy határoztunk, visszavonulunk a gyárba.

Néma csend volt a válasz, mindegyikőnk a társai szavára várt, végül Zagi szólalt meg:

- Na, hogy döntünk? Maradunk, vagy megyünk mi is a gyárba, megpróbáljuk túlélni ezt a poklot, vagy egy órán belül meghalunk?
- Úgy gondolom, elég áldozatot adtunk már… - mondta Jézs halkan.
- Halálunkkal nem mentjük meg a várost… - tettem hozzá gombóccal a torkomban.
- Akkor induljunk, míg tehetjük! – döntött parancsnokunk.

Már kiértünk az épületből, mikor Zagi megszólalt, hangja határozott, és ellentmondást nem tűrően csengett.

- Itt maradok, megvárom, míg legközelebb Támadnak, és kilövöm rájuk az irányított hatósugarú aknákat, majd utó érlek benneteket.
Nem válaszoltunk semmit, a tépázott fenyők, és társaink sírja mellett elhaladva, igyekeztünk Borovó gyár felé.

A Duna partvonalát követve siettünk a korom sötétben. Alig haladhattunk ötpercnyit, jobbról tőlünk nem messze lánctalpak csikorgása, és erős motorok bőgése hallatszott a ködös-nedves éjszakában. Részeg, és megrészegült dall foszlányokat hozott felénk a lengedező szél. Néha pedig refrektorok ködtől eltompított fényeit láttuk a romok között. Semmi kétség nem fért hozzá a város elesett.
Kerítéseken, árkokon, falakon átmászva közelítettünk a gyár felé, nem tudva ott mi vár ránk. Mögöttünk a technika ház felől robbanások, majd fegyverek ropogása hallatszott.

Zagi valószínűsíthető halála

Parancsnokunk miután egyedül maradt a Technika ház előtti lőállásban, bajonettjával kis üreget ásott az előtte lévő lövészárok falában, és oda szépen sorba berakta az irányítható aknák kézi elektromos induktorait, melyekkel a kellő pillanatban működésbe hozhatta őket. Aztán a homokzsákok közötti résen keresztül figyelte az előtte lévő szürke sötétséget. Nem érzett félelmet, Ő már régen megbékélt sorsával.

Feleségére, Lányára gondolt, akik sosem értették meg a lényegét, miért fogott fegyvert 43 évesen, és ment harcba. Az Apja viszont, aki maga is harcolt a második világháborúban az Usztasák oldalán, és sikerült túlélnie, az azt, követő megtorlásokat, büszke volt rá. Néki pedig az Apja vélemény jelentette a legtöbbet, aki arra nevelte, hogy soha se tagadja meg nemzetét, és ha kell védelméért az ördöggel is, szembeszálljon.

Ismét Felesége és Lánya képe jelent meg előtte, hosszú sötét hajuk a derekukig leért. Egy könnycsepp kibuggyant szeméből, végigfolyt arca egy részén és fennakad őszülő szakállán. Az fájt a legjobban néki, hogy alkalma sem volt elbúcsúzni tőlük, olyan hirtelen indultak megvédeni Vukovárt, megvédeni a Hazát.

Aztán ismét Apjára gondolt, miközben zsebében megszorította a „dögcédulát”, (katona nyakába hordott azonosítószámmal ellátott fém lapka) amit Ő viselt fiatal horvát katonaként 1942-ben, a számos oldal másik felébe egy nagy U betű volt belevésve. „Hozzon neked is szerencsét fiam” Mondta, mikor odaadta. Izzadt a tenyere annyira szorította a lapocskát…

Összerezzen, balra elől valami neszezést hallott, jól látta árnyak lopakodnak feléje. Markába fogta egyik induktort, és megnyomta a rajta lévő kanálszerűséget, hatalmas robbanás volt a válasz. A felvillanó fényben jól látta az előrenyomuló ellenséget, gyors egymásutánban felrobbantotta a többi aknát is, majd még úgy a fénytől elvakultan vállához emelte AK-47-esét. Hosszú sorozatokban lőtt az ellenség felé, mikor az utolsó tárat illesztette fegyverére, keresztet vetett, és felnézett a fekete égbolt felé. Újból lőni kezdett, mikor fegyvere kiürült kiugrott az árokból, és futni kezdett a megtépázott fenyők felé. Körülötte golyók fütyültek, tépték a földet, ő pedig futott ina szakadtából, ha eléri az első romos épületeket, egyelőre megmenekül. Alig pár méterre volt tőlük, mikor ütést érzett a bal lapockáján, majd szinte ugyanabban a pillanatban erős fájdalmat a mellkasában, olyan mozdulatokat tett mintha úszna a levegőben.

Meghalt mielőtt földre zuhant volna.

Feje oldalra fordulva feküdt a sáros földön, orrán, száján patakokban folyt a vér, ami az esővel elkeveredve rózsaszínű tócsával vette körül szürkülő arcát.

Évekkel később 1998-ban találták meg egy tömegsírban, az akkor már halott Apjától kapott „dögcédula” alapján azonosították. A patológus nézve a golyó ütötte lapockát, megjegyezte: - „Szegény ember ez nem szenvedett sokat.””