Fórum, ahol a vastyúk is talál szeget

Szeretettel üdvözlünk!
 
HomeHome  PortalPortal  TaglistaTaglista  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  CsoportokCsoportok  CalendarCalendar  RegisztrációRegisztráció  Belépés  

Share
 

 A szeretet oltalmában

Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet
nzyang
Kisadmin
Kisadmin
nzyang

Hozzászólások száma : 320
Join date : 2020. Jan. 06.

A szeretet oltalmában  - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: A szeretet oltalmában    A szeretet oltalmában  - Page 2 EmptyPént. Jan. 10, 2020 6:58 pm


Megfosztva a szeretet palástjától

Vannak az életünkben olyan ragyogóan szép, színes szappanbuborékok is, amikor gyönyörűségünkben, szárnyaló örömünkben eltűnik bajaink kilátástalan, mélységes sötétsége, de utána úgy egyszerre eltűnik minden.

Ekkor következik a kemény rádöbbenés a puszta valóságra…

Ha visszatekintünk, láthatjuk, hogy ha megfosztanak engem a Szeretet palástjától, akkor én semmivé válok. Az irgalmas szamaritánus már nem találhat rám, mert én akkor már nem a nyomorúságos, segítségre szoruló testvér vagyok, hanem az undok, a visszataszító, követelőző szörnyeteg, aki mások kárára élősködve elvárja, hogy a világ körülötte forogjon és mások szívességéből merítse az éltető erőt – ahelyett, hogy belátná, hol a helye és tisztulna a színről…


Ilyenkor viseljük a mások bűneit… Melyek ellenünk szólnak, mert nem beszélhetünk róla, s nekünk kell rejtegetnünk – és nekünk kell levezekelnünk, mert aki elkövette, képtelen a megbánásra.
Egyszer egy aranyos ápolónő diadalittasan okosított fel engem, hogy milyen jó most már, mert idejekorán meg tudják állapítani a génhibát és nem kell megszületnie a beteg gyereknek – magyarán mondva, idejekorán el lehet taposni.
Tehát megvan a megoldás… S engem ez akkor olyan életre szólóan szíven ütött… Mert milyen igaz, hogy az lett volna a jó, ha én sem születtem volna meg. Ha nem lennék, s nem okoznám a temérdek sok bajt, az állandó, megoldatlan problémát – környezetemnek, de az egész világnak rontva színvonalát nyomorúságos létemmel… De hát amikor megszülettem, még nem volt ilyen nagy a tudomány…
S nem volt Anyu sem olyan előrelátó, mint az ipolytölgyesi anya, és nem adott be Otthonba engem, hogy dolgozhasson tőlem, s nagy nyugdíjat szerezzen. Az én anyám csak a Szeretet palástját varrogatta nekem…
Pedig akkor nem fájna, amikor hallom a bölcs megjegyzést, hogy az Anyu nyugdíjának azért olyan kicsik az emelései, mert nem dolgozott meg érte, ezért őt az nem illeti. Fáj, mert nem tudom elképzelni, hogy az a megérdemelten nagy nyugdíjas Anyunál többet dolgozott…
Isten azonban nem a meggazdagodásra int minket… s nem azt akarja, hogy idejekorán
eltapossák a beteg gyereket. Az Ő akaratában a mi dolgunk csak a „Szeretet palástjának” a varrogatása lehet – a magunk számára is, a másokéra is. Öltésről-öltésre, kitartóan, folyton. Akkor is, ha olykor megfosztanak tőle … de újra és újra kezdve. Mindvégig, amíg csak élünk. S a szeretet valóban szeretet legyen – ne csak fedőneve a harácsolásnak. Érző szívvel, nagy lélekkel figyelve egymásra, törvényeinket Krisztust követve alkossuk. Legbensőbb valónkat az Ő képére formáljuk, hogy tudjunk embertársaink örömére, épülésére lenni. Tudjunk a bajban segíteni, tudjuk a sebeket bekötözni. Nem engedve, hogy éppen azok maradjanak ellátatlanul, akik leginkább rászorulnak irgalmunkra… Jézus ebben mutatja az utat nekünk.

Segíts Urunk, hogy követni csak Téged akarjunk!

____
A szeretet oltalmában  - Page 2 _ezofe10
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
nzyang
Kisadmin
Kisadmin
nzyang

Hozzászólások száma : 320
Join date : 2020. Jan. 06.

A szeretet oltalmában  - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: A szeretet oltalmában    A szeretet oltalmában  - Page 2 EmptyPént. Jan. 10, 2020 6:59 pm

XI.
Megfeszítve


Az idő múlásával elérkezik keresztre szegezettségünk is, amikor küzdelmeink színterének mozdulatlanságunkban már át kell lényegülnie, de még akkor sem adva fel, amíg csak lélegzet van bennünk…

Ha nem tudunk visszatekinteni, előre mutatni sem tudhatunk.

A Haleszba járásunk ottlakásos időszaka Apu 1978 őszén kezdődő betegség- és műtétsorozatával ért véget. Ekkor még volt egy Trabant Hycomatunk, melyet Apu vezetett. Ezzel tudtak vinni engem is – ami nagy esemény volt nálunk. Ez a jó világ sajnos nem sokáig tarthatott. Aput 1979 januárjában 48 kilóra fogyottan súlyos béldaganattal műtötték, utána három napra az epéjével kellett újra műteni, áprilisban ismét a beleivel…

A későbbiekben pedig követ zúztak neki, és volt két szemműtéte, s egy bélelzáródásos sérvműtéte – elmondhatatlanul sok gyötrelmet élve át ő is, mi is… A betegséget nehezen viselte, de amiben tudott, gyengélkedéseinek idején is mindig segített és amennyire egészsége engedte, folytatta tevékenykedéseit. Olyan állapotban azonban már nem volt sem fizikailag, sem lelkileg, hogy hosszabb időre magára maradhatott volna itthon. Ezért csak néhány órára járogattak már ki a szőlőbe, Anyu valameddig még biciklivel is. Amikor Apu már jobban volt, egy-egy napra a Hycomattal még engem is kivittek. Ilyenkor elszoruló szívvel tekintgettem oda a „fellegváramba”, ahová többé már nem mehettem fel…

Azután vége lett ennyinek is. 1986 nyár végén Anyu is súlyosan megbetegedett, amit valószínű valami agyérgörcsszerű dolog okozott – kimondhatatlan ijedelmünkre. A Jóisten azonban még hosszú időre munkát adott neki … és néhány héten belül nagy örömünkre, megnyugvásunkra felgyógyult. A mozgása maradt kissé bizonytalan és biciklire ülni azután már nem volt szabad, de különben is kímélnie kellett magát.

Tehát a továbbiakban a szőlőt használatra jóembereknek kiadtuk – amíg 2002 nyarán el nem adtuk. Eladását a végsőkig halogattuk – annyira nehéz volt megválni szeretett második otthonunktól. Ekkor olyan vevőket küldött nekünk a Jóisten, hogy csaknem úgy éreztük, ha övéké lesz, mintha kicsit a miénk is maradna – áldja meg őket Isten, amiért érző szívvel tudták tekinteni ott azt a helyet!
Apu megbetegedése vetett véget a zeneoktatói foglalatosságának is. Eredetileg ő fodrász volt, de megbetegedése miatt abba kellett hagynia ezt a munkát, talán főleg azért, mert az államosítás, a KTSZ már nem az ő világa volt. Fodrászüzlete a házunk újjáépítésekor szűnt meg 1957-ben – Apu ekkor 52 éves volt. Ezután pénztáros lett a TSZ-ben, majd nyugdíjazásáig méhész. Akácvirágzáskor ment vándorolni is, és ez az élmény lelkileg lefoglalta, boldoggá tette. A barackföldünket a TSZ elvette, a Halesz belterület lévén maradhatott meg, de ez nem adott elegendő jövedelmet. Ezért Apu minimális munkabére, majd a legalacsonyabb nyugdíja mellett szükséges volt a mellékes kereset, és több mint 20 éven át oktatott zenét – amatőr szinten, de a későbbi években a szentesi zeneiskola kihelyezett alkalmazottjaként is.

Zenetudását, kottaismeretét magánúton szerezte. Gyerekkorában cimbalmozott, azután az első világháború idején elcserélte óráját és egy pár cipőtalpat egy hegedűért. Valamivel később, már ifjúkorában Bartucz tanító úr tanítgatta, mert örömére volt a szorgalma, gyors haladása. Harmonikázni is önszorgalomból, iskolafüzetből tanult. Ekkor már nős ember volt. Dezső kicsi gyerek lévén nagy figyelmet, vonzalmat tanúsított a zene iránt, együtt tanult apjával és bámulatosan kezdett ő is harmonikázni. Magam is emlékszem, amikor Apu borbélyinasának lakodalmában tízévesen harmonikázott és a petróleumlámpa fényében az ott levők csillogó szemmel, áhítattal hallgatták. Nem ettek, nem ittak, nem táncoltak, hanem mozdulatlanul őrá figyeltek. Dezső a későbbiekben zongorázni tanult, de amikor Pestre került, ismét harmonikázni kezdett, komoly mestertől véve a zeneórákat. Amikor hazajött és bemutatta tudományát, nekem a lélegzetem is elállt a gyönyörűségtől…


____
A szeretet oltalmában  - Page 2 _ezofe10
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
nzyang
Kisadmin
Kisadmin
nzyang

Hozzászólások száma : 320
Join date : 2020. Jan. 06.

A szeretet oltalmában  - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: A szeretet oltalmában    A szeretet oltalmában  - Page 2 EmptyPént. Jan. 10, 2020 7:00 pm

XI/a

Szerettem volna én is zenét tanulni … de elgyengült kezeimmel meg sem kísérelt Apu tanítani. Csupán a szinkópát tanultam meg, mert hallottam, milyen nehezen tanulják meg a gyerekek és kíváncsi voltam, én tudom-e? Megmaradt a fülemben azóta is… Dezső azt hiszem igen tehetségesen harmonikázott, de kitartása nem lett elegendő és nősülése után minden abbamaradt. Apunak a hegedű volt a kedvesebb – szívét-lelkét beleadva „sírt” a kezében, s ő csak úgy a maga örömére is sokat muzsikált. Ha nem tanulhattam is, a zene beépült az életembe – kicsi gyerekkoromtól kezdve, s a szép zenét ott érzem a csontjaimban is.

Életre szóló lelki gazdagodást jelentett a hozzánk járó, zenét tanuló gyerekekkel, szüleikkel való jó kapcsolat is. A copfos, fehér kötényes tíz-tizenkét éves csupaszív Herczegh Julika, egyszer egy táska könyvet hozott nekem olvasni. Ezek között volt Petőfi összes költeménye, életem első verses kötete, ami óriási élményt jelentett nekem, felkeltve érdeklődésemet azután más versek iránt is… Köszönöm Julika!

S az első tanítványok Tiszasasról: Diószegiék, Kalánék – mint családtagokat vártuk őket minden alkalommal. De nem felejtettünk el téged sem Nagy Ilike ott Cipruson, ahová elsodort az élet. Apu büszke is volt élete végéig tanítványaira – örömmel emlegetve, hogy több kiváló ember nevelkedett közöttük. A zenetanár Kocsi Laci, a baleseti sebész Oberna Gyuri és ’Msgr. D. Dr. Pintér Gábor, a Szentszék diplomatája mindvégig megtartották velünk a kapcsolatot – ünnepnapot jelentve számunkra, amikor meglátogatnak minket. Az ugyancsak messzire sodródott, nagyra becsült Simó Ferike az érző szívű szüleinek jóságában, gondoskodó szeretetében maradt meg nekünk.
Örök hálával kérjük Isten áldását mindannyiukra!

Az évek azonban kíméletlenül teltek…

Apu egész életében gyenge fizikummal rendelkezett és sosem hitte, hogy ő hosszú életű lesz. Valami bajjal szinte állandóan küzdött. Utolsó éveiben erősen nagyot is hallott, ami igen keserítette, mert úgy érezte, eltávolodnak emiatt tőle az emberek. A nagyobb betegségeken azonban szerencsésen túljutott és megünnepeltük a 80 éves születésnapját is, azután a 90-et, de még a 95 évest is. Korához képest jó erőben volt, s jól el tudta foglalni magát. Télen az órajavítás volt a legkedvesebb elfoglaltsága és szeretett fafaragással is művészkedni, nyáron pedig a kerti, udvari munkák foglalták le. Elintézett mindent a ház körül, s ezt már ő maga is csodának vette, hogy így tud még tevékenykedni. Szívesen dicsekedett ezzel, de mentegetőzve szinte, merthogy ez csak azért van, mert őrá itt nálunk nagy a szükség… S értünk, a mi segítségünkre mindig készséggel tett mindent.

Talán éppen a túlzott féltés miatt alakult ki benne egy depressziós sötéten látás, amikor nem tudott reálisan mérlegelni, s a megpróbáltatásokat nem tudta tűrni. Kegyetlenül megszenvedte – ő is, de mi is…

Hála istennek ilyen csak esetenként, időnként tört ki rajta, és persze a konfliktusok elkerülése miatt mi is nagyon igyekeztünk alkalmazkodni hozzá, hogy ellenvetéseinkkel ne fokozzuk a bajt.
1995 decemberében valami vírus különösen legyengítette. Surányi doktor úr kórházba akarta küldeni, de nem ment, mert ekkor ő már úgy gondolta, hogy onnan neki nincs többé visszaút…


____
A szeretet oltalmában  - Page 2 _ezofe10
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
nzyang
Kisadmin
Kisadmin
nzyang

Hozzászólások száma : 320
Join date : 2020. Jan. 06.

A szeretet oltalmában  - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: A szeretet oltalmában    A szeretet oltalmában  - Page 2 EmptyPént. Jan. 10, 2020 7:01 pm

XI/b

Valamennyire ugyan feljavult, de 1996 februárjában megint jött egy vírus és ez már olyan súlyos légcsőhurutot, majd tüdőgyulladást okozott neki, hogy ekkor már mentővel sürgősen kórházba kellett vinnie.

Az aggodalom, a sok izgalom,nem alvás engem is annyira megviselt, hogy a vírust ekkor már én sem kerülhettem el, és két nap múlva Apu elmenetele után olyan beteg lettem, hogy 1996. február 25-én engem is elvitt a mentő a szentesi kórház belgyógyászatára. Anyu jött velem és ott maradhatott ápolni, de néhány nap múlva Aput is a mi szobánkba hozták, hogy együtt legyünk. Ő azonban annyira rossz állapotban volt akkor, hogy nemigen vett rólunk tudomást. Úgy tűnt, hogy a felgyógyulásában nem reménykedhetünk – szellemileg is teljesen leépülni látszott, s engem ez annyira kétségbe ejtett, hogy mi is lesz most velünk, hogy én ott egy hétig egy mákszemnyit nem aludtam. Féltettem Anyut is, hiszen éjszakánként számtalanszor fel kellett hozzánk kelnie. Csodának is vettem, hogy nem betegedett meg ő is ott velünk…

Külön fejezetet írhatnék látogatóink, telefonos érdeklődőink özönéről ott a kórházban.
Megnevezhetetlen biztonságot adott a kórház környékén lakó unokatestvéremék, Ribi Idáék közelsége, velünk való törődése is. A jóérzés, az öröm, amit jelentettek nekünk, bizonyára hozzájárult gyógyulásomhoz és két hét múlva én már annyira jobban lettem, hogy haza akartam jönni Anyuval. Az ő védelmében meg kellett tennünk, akármilyen nehéz volt is otthagyni Aput, de egy hét múlva már jöhetett ő is haza. A Jóisten megkönyörült rajtunk, s adott neki még egy kis haladékot…

Szellemileg még ekkor sem volt teljesen rendben, és nagyon gyenge volt, de fel tudott állni és lassan javulgatott.

Én azonban hétvégén visszaestem légcsőhurutomba – az előzőnél is súlyosabban. Enni, inni, gyógyszert bevenni nem bírtam, csak a levegőt kapkodva feküdtem mozdulatlanul és vasárnap este 11 óra körül már annyira rosszul voltam, hogy nemigen tudtam elképzelni, hogyan bírom ki reggelig. Diktáltam a telefonszámot Anyunak, hogy beszéljen József atyával és kérje, imádkozzon értem…
Akkor már Apu is ott ült az ágyamnál Anyuval és aggódva simogatta a takarómat, hogy jaj, mi van velem … s mintha akkor ez az aggodalom zökkentette volna vissza a maga mivoltába. Helytálló rokonaink mondták, hogy március 25-én hétfőn reggel, amikor elvitt újra engem a mentő, Apu nagyon sírt, mert nem hitte, hogy jobban leszek, s valami szívet tépően jegyezte meg, hogy nekem a világból csak ez az asztal adatott, mely elérhető volt az én számomra is itt előttem…
De kaptam még én is haladékot…

S amikor újabb két hét múlva hazakerültünk Anyuval a szentesi kórházból, Apu már a kertből jött be. S az ágyam feletti könyvespolcon levő Szűzanya szobor mellett kicsi vázában egy szál nárcisz virított…
Azután mindvégig volt ott virág, amikor csak nyílott valami a kertben…

Akkor ő szépen feljavult, de a vérszegénysége megmaradt és időnként ellenőrzésre kellett mennie és amikor szükséges volt, adtak neki vért. Ettől egy időre mindig felélénkült. Ezeket az elmeneteleket azonban olyan végzetes ángáriának vette, hogy mindig úgy ment el, mintha a világ vége következne… De azért ment, mintha egy felsőbb hatalomnak engedelmeskedne, felkelt már hajnalban, hogy időben elkészüljön.

1996 május 25-én, Pünkösd vigíliáján még különös módon megünnepelhettük Anyuék 60-ik házassági évfordulóját is.

Február 16-án lett volna ugyan, de a nagy tél, azután a betegségeink miatt elhalasztottuk. Az ünneplés a legszűkebb családi körben történt, de így is 34-en jöttünk össze – valójában hálaadásra, melyet feledhetetlenül szép házi szentmise tett életünk nagy eseményévé. Köszönet érte József atyának, aki régi ígéreteként jött el erre az alkalomra szolgálatának új helyéről. Köszönet az ebédfőzés, terítés minden munkáját önként, fáradhatatlan nagylelkűséggel vállaló családtagjainknak – Esztikének, Katinak, mindkét Erzsikének, a birkapörköltet főző Tibinek, Jenőnek és Csillának, aki mezei virággal díszítette az ünnepi asztalokat!

Nem feledjük és kérjük Isten áldását segítőinkre és mindazokra, akik elzarándokoltak akkor ide hozzánk, tiszteletüket, szeretetüket fejezve ezzel ki, - ígérve azt is, hogy 5 év múlva ismét jönnek.
De hát ez már túl szép lett volna…


____
A szeretet oltalmában  - Page 2 _ezofe10
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
nzyang
Kisadmin
Kisadmin
nzyang

Hozzászólások száma : 320
Join date : 2020. Jan. 06.

A szeretet oltalmában  - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: A szeretet oltalmában    A szeretet oltalmában  - Page 2 EmptyPént. Jan. 10, 2020 7:03 pm

XI/c

Ezek után Apu már különös ajándéknak vett minden évet – ahogyan mi is.

Többnyire az aggodalom töltötte be, hogy mi lesz velünk, ha ő már nem lesz… Úgy mondogatta, hogy ő már csak miattunk tart ki, de azért még kívánta megérni a teljes napfogyatkozást is.
Azután pedig az ezredfordulót.

Amikor azonban elérkezett a 2000. év, vizeletszivárgást észlelt – pelenkázta magát, de még így is nap mint nap mosni kellett rá. S ezt ő már végképp nem tűrte – azt mondta, így ő már nem akar élni, és egyre inkább készült…

Botjával bejárta itt a környéken azokat a helyeket, melyekhez gyermekkori emlékei kötötték – volt, amikor egészen riadtan tért vissza, mert hogy ő ott már semmire sem ismert rá…

Mondta azt is, hogy ő már nem is szeret élni, de ez sosem azt jelentette, hogy nem fáj a búcsúzás – ez ott volt minden lépésében.

Öregségében békésebb lett, de ezekben az utolsó időkben olyan fantáziálásai is kezdődtek, amiben már messze eltért a valóságtól, s ez már egészen nyilvánvaló volt, hogy nem tiszta tudattal teszi, viszont maga ellen magyarázva, és még inkább a halálba gyötörve ezzel magát. Közben egyre kevesebbet evett és már kedvenc ennivalói sem vonzották. Dezső vitte nyáron vérképvizsgálatra, de rendben találták – legalábbis annyira, hogy ne kelljen vért adni neki, a TB ugyanis már nyíltan is kimondta összeteremtve Apu miatt egyik orvosunkat, hogy mit akarunk már a 90 évessel… Apu pedig már 100 évesnek nevezte magát…

2000 őszén egyszer ideült mellém a székre, hogy most már nekünk is úgy lesz jobb, ha ő nem lesz, mert neki már olyan sok a baja és ne vegyük zokon, ha ő elmegy… Próbáltam meggyőzni, hogy ilyenre ne is gondoljon, mert nekünk csak addig jó, amíg együtt lehetünk, s ezután mint egy kisgyerek, úgy kérdezte: „akkor maradjak?”…

Más alkalommal, mint aki mindent le akar rendezni, olyan sokatmondóan köszönte meg nekem a gondoskodásom, hogy rendezem a gyógyszereit és más egyebet. Majd azt kérdezte, kaptam-e már értesítést a szemműtétem idejéről? Tudva, hogy ez miért érdekli, azt feleltem, hogy nem, de nem baj, Karácsonyig, amíg be nem áll a tél, ráér. Erre ő olyan bosszúsan legyintett, hogy „Karácsony”! - csak épp ki nem mondva, hogy mit értek én ehhez, hol lesz ő már akkor. S elégedetlen volt velem, amiért Dezsőt még nem hívtam haza, pedig neki a „kisfiával” fontos megbeszélnivalója lenne…

Dezső arra az időre jött haza hozzá, amíg oda voltunk Anyuval a szemészeti klinikán, ahová szeptember 22-én mentünk el. Már bent ültem az autóban, mire kijött utánunk Apu is, és sírva integetett nekem be oda, s én megszakadó szívvel intettem vissza neki…

Amikor szeptember 28-án hazajöttünk, még itthon találtuk. Egyre nyűgösebb lett, de amikor jobban érezte magát, még kapálgatott a kertben és a csirkeudvar lesüllyedt tégláit szedegette.

Egyik vasárnap délelőtt pedig a nagy óránk javításában mélyedt el a szobában, s végül olyan feldúltan jött ki és mondta: „nem tudok órát javítani, fel is pakoltam a szekrény tetejére”! Utána 2000. október 18-án délután a virágait rendezgette, miközben olyan hirtelen mozdulattal, mintha most kapta volna az „üzenetet”, leült a székbe és azt mondta: „nagy változás lesz itt, de Ti ketten nem maradhattok, mert akkor itt olyan tragédia történik, amiről még az újságok is írni fognak…”. Tudtam, hogy ez már nem tréfa… de nem feleltem … mintha ezzel, hogyha nem veszek róla tudomást, elhárítanám a veszedelmet…

Estefelé újra a virágaival foglalkozott – láttam bejönni egy rózsabimbóval is a kezében, amit tudtam, a Szűzanyához visz.

Végül egy nagy virágcserepet kezdett a földön húzva odébb vonszolni, de félúton otthagyta, hogy nem bírja tovább…

S olyan görnyedten jött be. Vacsora után pedig a hasát kezdte fájlalni.

Azt akartuk hinni, hogy csak a szokásos evés utáni puffadás. Lefeküdt, és úgy sem volt jobb, de azután mondta, hogy a másik oldalára fordult és így már jobb. Tíz óra lehetett, amikor mi is lefeküdtünk Anyuval, de aludni én nem tudtam. Éjfél körül Apu ismét nyöszörögni kezdett és fel is kelt inni, de azzal jött vissza, hogy még rosszabb lett. Éjfél után Anyu felkelt kamillateát főzni, mert egyszer nekem az segített a hasfájásomon, de Apu olyan mindentudóan mondta: „meghalok gyerekek”. S amikor Anyu kint volt, engem kért, hogy bocsássam meg, ha valamivel megbántott … de úgy tűnt, hogy ez akkor nem csak nekem, hanem az egész világnak szól… s éreznem kellett, hogy ezek most olyan pillanatok, ami csak egyszer van az ember életében – amikor leszámol, mert tudja, fellebbezni már nem lehet…

Különösebben nem látszott szenvedni, de amikor mondta, hogy a hasa már attól is fáj, ha hozzáér, tudtam, halaszthatatlanul cselekedni kell. Szóltam Anyunak, hogy ültessen a kocsimba és hozzon ki az előszobába, hogy tudjak telefonálni. Az ügyeletet akartam hívni, de azt mondták a háziorvos ügyel, oda forduljak. Akkor épp nyugdíjas orvosunk, Dr. Surányi Lajos helyettesített és nem volt könnyű rászánnom magam, hogy éjszaka 2 órakor felzavarjam, de meg kellett tennem.

Köszönöm Doktor úr, hogy türelemmel, emberséggel meghallgatott és talán negyedóra múlva itt is volt. Injekciót adott és már hívta is a mentőt, és hasonló gyorsasággal érkezett meg az is.
Hallottam, amint Apu tiltakozik, hogy ne vigyék el, ő itthon akar meghalni. De a szenvedéstől is félt, s felöltözött mégis és elindult… s olyan kegyetlenül fájó volt látni, ahogy roskatagon, ünneplőnek használt sötétkék zakójában ment ki itt az ajtón…

Surányi doktor úr már reggel érdeklődött a kórháznál, de még csak akkor készítették elő a műtétre, mert azt remélték, hátha nem bélcsavarodás okozta a bajt.

Amikor már mozdulni sem tudunk, fogd a kezünket Urunk!


____
A szeretet oltalmában  - Page 2 _ezofe10
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
nzyang
Kisadmin
Kisadmin
nzyang

Hozzászólások száma : 320
Join date : 2020. Jan. 06.

A szeretet oltalmában  - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: A szeretet oltalmában    A szeretet oltalmában  - Page 2 EmptyPént. Jan. 10, 2020 7:04 pm

XII.
A halál szorításában

A halálunk nem csak abban a pillanatban rejlik, amikor nem dobban többé a szívünk, hanem már ott van minden pótolhatatlan veszteségünkben, mindazon eseményben, amikor a hozzánk tartozók eltávoznak életünkből.

Hiányuk életre szólóan kevesebbé tesz minket, de a lelkünk mélyén ott maradnak, velünk vannak…

Dancsó nagyapa 1955-ben halt meg, de 82 évesen ő akkor már nagyon öreg ember volt a szemünkben. A halála után Nagymama már nem találta helyét ezen a földön és 77 éves korában 1958-ban ő is meghalt. Abban az időben én már nem járhattam hozzájuk és a haláluk külső jele inkább csak az Anyu fekete ruhájában mutatkozott meg előttem. Az emlékük élő valóságaként a Nagymama aggodalmaskodó, de békességre törekvő, imádságos szeretetét érzem beépülve a mi világunkba.
Tassy mamám egy különálló épületben, de a mi udvarunkban lakott, így közvetlenebben lehetett részese az életemnek, hiszen többnyire együtt voltunk. Élete utolsó tavaszán még rendbe tette a kertjét, amikor két hónappal a halála előtt 86 évesen ágyba került. A szőlőből hazaköltöztünk, hogy Anyu ápolni tudja. Akkor még sokat voltam az udvaron, de a nagy kocsimmal a Mamám szobájába körülményes lett volna bemenni és amíg ki tudott kelni Mamám az ágyból, az ablakához vitt Anyu engem és odavezette, hogy tudjunk beszélni. Mamám azonban akkor már úgy nézett rám, mintha nem tudná, hogy ki vagyok, de az volt a kérése, hogy segítsek rajta, mert én meg tudom őt gyógyítani… Amikor már hosszabb ideig nem tudott az ablakhoz sem odajönni, szerettem volna még látni és egy vasárnap délután azzal a szándékkal mentem ki az udvarra, hogy majd befelé jövet Mamámhoz is próbálunk bemenni. S örök tanulság lett számomra, hogy ami fontos, ne halasszuk utoljára… mert alighogy kimentünk, egy hirtelen támadt nagy zivatar máris bezavart bennünket.

Hajnalka volt itt, ő segített be engem, és annyira kellett sietnünk, hogy mondtam, Mamámhoz majd máskor megyünk be.
Másnap, 1967. augusztus 14-én hajnalban arra ébredtem, hogy Anyu jött be és mondta Apunak: „Nagymama meghalt”… Később levittek a szobájába, hogy utoljára még meglássam. Akkor már fel volt öltöztetve, suhogós selyem ruhájába, melyet varrónő lévén ő varrt magának – sokat láttam jönni haza benne a Templomból, sugárzó, szeretetteljes mosollyal mondva nekem: „szentmisénkben, imádságunkban részesítse az Isten az itthon maradottakat is”…

Ott az ágyban fekve, a halál mozdulatlanságában látva, különösen érezhető volt, hogy Mamámat a Lélek tette azzá, aki volt… és lélek nélkül már nem, nem ő…

S a halált valójában a lélek eltávozása teszi megrendítővé, kétségbeejtővé, de a Lélek él … ha földi valóságában már nem láthatjuk is…
A halála után Mamámat már csak azokban az álmaimban ismertem fel, melyekben tudtam, hogy „odaátról” jött. Egyszer egy napfényes, virágzó mezőről tündökölt felém és valami megnevezhetetlen öröm volt találkozni vele. Olyan öröm, melyet földi világunkban nem ismerhetünk…

Nagyanyáink generációja után 1960-ban Adélka nénivel kezdődött az Anyu- korabeliek elköltözése az Örök Hazába - egyik döbbenetből a másikba ejtve bennünket. 1963-ban Teruska néni, Anyu legidősebb testvére a kórházba menetele előtt eljött hozzánk elköszönni, pedig akkor még csak előérzete lehetett, hogy többé nem jön haza onnan élve. Három év múlva utána ment a férjeura, Pataki Józsi bácsi. Azután 1967-ben Keresztanya is, jaj, mekkora űrt hagyva maga után a családban!
Az élet azonban tovább zajlik, egyik év rohan a másik után … és a sorrendet sem tartva be, a legfiatalabb fivér, a Pesten élő, gyermektelen Dancsó Dezső bácsi következett, aki mindannyiunk pártfogója, minden ügyes-bajos dolgaink intézője volt. Nem feledhetem, ahogyan elzokogta magát ott a sezlonon ülve, amikor elmondta, hogy a feleségének, Irmuska néninek rosszindulatú volt a daganata, amellyel megoperálták. Hamarosan azonban, 1986 Mindenszentekére hazajövet Dezső bácsi lépett be hozzánk hamuszürke arccal és a karácsonyi lapjukra ő már csak ennyit írt: „nagyon gyönge vagyok”… S az új évben már alig néhány napot élt. Irmuska néni utána még 8 évet élt.

Dancsó Laci bácsi Apuval volt egyidős. Sokat kijött ő is meglátogatni minket a Haleszba, de az Esztike néni 1981-ben bekövetkezett halála után már ő sem tudott mit kezdeni magával és egyre lentebb épülve 1989-ben ő is befejezte földi küzdelmeit. Amikor öltöztették utolsó útjára, Anyu is ott volt és később jóérzéssel mesélgette, hogy épp akkor érkezett oda József atya, aki az ő gyakorlatias tettrekészségével máris fogta Laci bácsit és segítette ráadni a kabátot… Az ilyen apró momentumok tették József atyát hozzánk tartozóvá…

Csupán a legszűkebb családunkból említhetek itt meg néhány eltávozót, de nem maradhat ki Dancsó Ilonka néni sem. Ő csak unokatestvére volt Anyunak, de közeli családtaggá lett nálunk. Különösen miután magára maradva a Postások Pesti Otthonába költözött és mi lettünk számára a család. Esemény volt neki is, nekünk is, amikor eljött évente hozzánk egy-két hétre – többnyire meglepve minket, és jó volt meglátni frissen göndörített kis fehér fejét, amint benézett itt az előszoba ablakán… Utolsó éveiben már csak tervezgettük jövetelét, mert 80-on túl már sok minden akadályozta, de a kapcsolatot tartottuk és lélekben mindvégig összetartottunk. Nehéz volt megmondani Anyuéknak, amikor jött Dezsőéktől a telefon, hogy Ilonka néni az Otthonban csak úgy ebéd közben meghalt – 1996. október 23-án.

El sem hihetjük, hogy a mi korosztályunk a soros… hiszen az előzőből már csak néhány kivétel van életben.
Jenő unokabátyám betegségének súlyossága azt hiszem akkor tudatosodott Apuban, amikor 1999 őszén a szobánk ablakából meglátta, hogy a nagybeteg Jenőt teszik be a mentőautóba. Hallottam, amint olyan „soha többé nem látunk” gondolattal odakiáltott neki, hogy „Isten veled Jenő”! azután szokatlan gyorsasággal, lélekszakadva jött ki a szobából megmondani nekünk, hogy „viszik Jenőt”!

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
nzyang
Kisadmin
Kisadmin
nzyang

Hozzászólások száma : 320
Join date : 2020. Jan. 06.

A szeretet oltalmában  - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: A szeretet oltalmában    A szeretet oltalmában  - Page 2 EmptyPént. Jan. 10, 2020 7:06 pm


XII/a

Akkor már csak vizsgálatra vitték és vissza is hozták. Néhány hét múlva azonban egyik hajnalban autóajtók csapódására ébredtem és rosszat sejtve hallottam később, hogy Anyu az előszobában Esztikével beszélget. Már tudtam… de csak akkor hihettem, amikor Anyu bejött és kimondta: Jenő meghalt.

63 évesen, 1999. november 30-án, épp a Dezső születésnapján.

A halálhír mindig megdöbbent, de a legközelebbiekre kifejezést sem találhatok, amellyel érzékeltetni tudnám jelentőségét.

Akkor is, ha nem váratlan…

Apu azok közé a kevesek közé tartozott, aki 95 évesen túlélt még egy bélcsavarodást is. Bár ott a műtőasztalon 2000. október 19-én azt mondta, hogy ő már nem kíván élni… Azonban sikeresen megműtötték és néhány nap múlva már sétálni akart, amikor Anyu Dezsővel meglátogatta.
S olyan egészen különös látvány lett az az utolsó rózsabimbó – ott a Szűzanyánál a polcomon, amikor csodálatosan szép piros rózsa lett belőle…

Úgy volt, Apu már hamarosan jöhet is haza a kórházból, de közben sajnos belázasodott. Nem volt világos előttünk, hogy valójában mi történt, de csak november 6-án kerülhetett haza. Csontváz soványan és lelkileg, szellemileg csaknem felismerhetetlenül elgyötörten, de a maga lábán vezették be a mentősök, s reménykedtünk, hogy majd most itthon minden jobb lesz… A vacsorához nagy lendülettel fogott, merthogy ő ott már enni sem szeretett, de néhány falat után abbahagyta, hogy most mégsem kell. A következő napokban csendben, békében elvolt, de egyre kevesebbet evett. November 10-én azonban azt hittük, elérkezett a nap, amikor már túljutott a krízisen, annyira jó volt a kedélye és a Jenő járókájával már egészen könnyedén jött ki ide, az előszobába. A TV mellé állt, ahol sárga macskája üldögélt, s felismerve kedves gazdáját, felágaskodott vállára, és dorombolva nézett rá, mintha értené, hogy miről van szó…

De másnap Apu inkább csak feküdni kívánt. A biztatásomra azért még kijött az előszobába – csupán annyi időre, hogy végigmenjen az ajtók, ablakok előtt, habzsolva még szemeivel szeretett kertjének látványából… A világítóra sárgult cseresznyefánál megjegyezte: „sárga levél, elvisz a szél – többé sosem látlak…”. S én nem tudtam megszólalni, de azóta sem tudtam beszélni erről. Még aznap este belázasodott, ami azután végleg belegyengítette az ágyba. Surányi doktor úr megtett mindent, ami tőle telhető volt és tudom, ő nagyon akarta az Apu meggyógyulását – áldja meg Isten értünk tett fáradozásaiért!

A láza ugyan elmúlt Apunak, de a lázcsillapítók elaltatták, ilyenkor az a néhány falat ennivaló is elmaradt, és inni sem tudott eleget. A láz elmúltával kicsit élénkebb lett, de az étvágya továbbra is csak fogyott. Akarata sem volt már a küzdelemhez, azonban zúgolódás nélkül, békével, lecsendesedve viselte sorsát.
Köszönet Gyöngyösi József atyának és jelenlegi plébánosunknak, Lédeczi Dénesnek, hogy törődtek Apuval és látogatták, Isten kezébe helyezték az ő létét…

Utolsó reménységünk már csak abban lehetett, hogy hátha infúzióval még visszahozhatják erejét és elfogadtuk Szigethy főorvosnő javaslatát, hogy vigyük be Aput oda hozzájuk a szentesi belgyógyászatra – az ismerős helyre, ahová bizalom kötött minket. Nagyon nehéz volt, de meg kellett tennünk, mert hinni akartuk, hogy ez még segíthet…

Közben megkaptam második szemműtétem időpontját is, amiről ugyan én már lemondtam, de jóakaróim rábeszéltek, hogy ne mulasszam el, mert ki tudja, később mehetünk-e, mire pedig Apu hazajöhet, mi is itthon leszünk. Akkor már az Anyu érdekében is tettem, mert azt láttam, neki most már az lesz a pihenés, ha elmegyünk, mert közel 90 évesen sokáig azt nem bírhatja sajnos, amit szegény Apu körül végeznie kellett.

Tehát ez egy olyan rémségesen szorult helyzet volt, ami sehogy sem volt jó, de nem volt belőle menekvés. Infúzió nélkül csak napokig élhetett volna, de itthon lett volna… de ne vigyük el, amikor tudjuk, hogy az biztos halál? Megbeszéltük vele, úgy látszott megértette, belenyugodott.


____
A szeretet oltalmában  - Page 2 _ezofe10
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
nzyang
Kisadmin
Kisadmin
nzyang

Hozzászólások száma : 320
Join date : 2020. Jan. 06.

A szeretet oltalmában  - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: A szeretet oltalmában    A szeretet oltalmában  - Page 2 EmptyPént. Jan. 10, 2020 7:07 pm


XII/b

Úgy időzítettük, hogy a mi elmenetelünk előtti nap vigyék el a kórházba. Dezső meg is érkezett, hogy itthon legyen, amíg oda leszünk és járjon Aput látogatni, de alig egy óra múlva Zsuzsi telefonált, hogy feltörték Pesten a lakásukat és kirabolták őket. Nem beszélve arról, hogy Zsuzsi édesanyja is utolsó napjait élte a kórházban…

Dezsőnek tehát rögtön vissza kellett mennie. Mindez őrületes zavart okozott, különösen amikor egésznapos idegtépő várakozás után megtudtuk, hogy a mentő Aput csak másnap 10 órakor viszi el – értünk pedig 9 órakor jönnek… Dezső visszamenetele után én intézkedtem telefonon – olyan izgalomban, amit csak úgy lehet kibírni, ha Isten erőt ad hozzá…

Előző este még be akartam menni Apuhoz beszélgetni kicsit. Már ott is voltam, amikor épp vendégeink érkeztek és ki kellett jönnünk Anyuval – még utánunk is szólt olyan tréfálkozósan, hogy őt ott meg sem látjuk? Mondtam, nemsoká jövünk vissza. De akkor már aludt és nem akartuk felkölteni. Az utolsó napon pedig már nem volt lelkierőm odanézni sem az ágyához … örökös lelkiismeret-furdalást okozva magamnak ezzel, hogy gyávaságom miatt elmulasztottam vele azt a néhány utolsó szót…
Bocsáss meg nekem Te is Apu…

November 22-én, indulásunk napján a mentő az ígértnél korábban, már 8 órára megérkezett – én akkor már az előszobában voltam. Amikor hozták ki hordágyon Aput a szobából, itt előttem fordultak vele ki az ajtó felé, és amikor meglátott engem, integetve a kezével, a régi erőteljes hangján, olyan teljes szellemi frissességében szólt ide nekem: „Isten veled Bubucikám, Isten veled lelkem”! – én ekkor is csak integetni tudtam… de eltorzult arcomon talán láthatta, hogy értettem: ez most már valóban utoljára…

Már betették az autóba, mire kiért utánuk Anyu, de hallotta, amint kiszólt neki is, hogy „Isten veled Anyu”!

Azután 9 órára értünk is megérkezett a szolnoki Mozgássérültek Egyesületének autója, hogy elvigyen minket a Budapesti Szemészeti Klinikára. Köszönjük ifjú Tassy Oszkár – Mamám dédunokája, hogy akkor Te is eljöttél velünk segíteni… Mamámra emlékeztető, megértő gondoskodásod kimondhatatlanul jólesett.

Anyu ott maradhatott velem a klinikán ekkor is. Amikor megérkeztünk és megtudtuk, hogy ismét abba a 2 ágyas szobába költözhetünk, amelyikben az első műtétkor voltunk, valami földöntúli megnyugvással, békével foglaltuk el helyünket. Mondhatom, őrületes bajaink közepette ott az a néhány nap olyanná lett életünkben, mint a sivatagba tévelyedett vándor számára egy kicsi oázis – Isten nagy ajándékának örömével, hogy mindkét szemem műtétje tökéletesen sikeres lett és már ott jobban láttam, mint valaha. Köszönjük Zsuzsi, hogy érezhettük, törődsz velünk, hozzánk tartozol – hol Anyukádhoz szaladva a kórházba, hol hozzánk! Nem feledjük! S mindazoknak is köszönet, akik látogatásukkal könnyítették viselnünk az Apuért való aggodalmunkat, amely minden pillanatunkban szorította szívünket.

Dezső csak az elmenetelünket követő napon jöhetett vissza Csépára. Apunak madártejet készített, úgy ment látogatni hozzá, és amikor Zsuzsi hozta a hírt, hogy csak egy kanállal evett a szeretett „tejmadárból”, bizonyossá vált bennem, hogy akkor most már minden hiába… S úgy tűnt, mintha Apunak kellene áldozattá lennie azért, hogy én láthassak.

November 28-án jöttünk haza, azután minden nap érdeklődtem telefonon Apuról, és mindig azt mondták: jól van, csak enni nem akar, így nem küldhetik haza. A hazajövetelt nem emlegette, bizonyára megadva magát a sorsnak, mert tudta ő azt, hogy itthon Anyu nem bírná már őt is ápolni. Amikor Dezső mondta neki, hogy három nap múlva már jövünk haza és jöhet ő is, legyintett, hogy „lesz abból három hét is”.

December 10-én unokája, Mónika Tibivel még megkísérelték rábiztatni, hogy egyen, mert hazavárjuk… és már akkor nagy igyekezettel kezdett el eszegetni, de félreérthette, mert azt hitte, Mónikáék akarják hozni és rakta le a lábait az ágyról, hogy „na akkor gyerünk”… de azután belenyugodott abba is, hogy még nem…

Másnap Szigethy doktornő azt mondta, Dezső bácsival csoda történt, olyan szépen eszeget és ha így marad, szerdán jöhet haza. Ugyanakkor meglátogatta Dezső bátyját még Ibolya Lászlóné Ribi Ida is leányával, Ibolya Emesével, ők viszont nagyon gyengének látták és nem kellett neki az őszibarackbefőtt sem, amit vittek neki…

Ekkor kaptuk a szomorú hírt is, hogy a Zsuzsi édesanyja meghalt… közelről érintett minket az ő elmenetele is.

S nem jött szerdán Apu sem, merthogy majd csütörtökön… Anyu megvetette az ágyat, takarított, főzött és vártuk, hogy majd hozza a mentő, de 11 óra körül telefonált Szigethy főorvosnő, hogy Dezső bácsit ne várjuk, mert nagyon rosszul van…

Köszönjük Tassyné Kati, hogy mint mindig, most is nagy lélekkel, testvérként jöttél segíteni és máris vitted Anyut Apuhoz, aki eszméleténél látszott, fogta a kezét Anyunak, és beszélt… de hangja nem volt és nem lehetett érteni, amit mond. Az ágya el volt rácsozva és a szobatársa mondta, hogy éjszaka leesett az ágyról. Hogyan történt? Rosszul volt és vergődésében, vagy készült haza és szokásához híven már hajnalban kelni akart, de nem bírt és elesett? Ez most már örök titok marad…

Másnap, pénteken reggel Dezső ment volna Pestről egyenesen hozzá Szentesre, hogy még életben találja, de előbb odatelefonált… azután pedig ide hozzám… és köszönöm, hogy tőled tudhattam meg, hogy Apu hajnalban 5 óra körül meghalt… 2000. december 15-én.


____
A szeretet oltalmában  - Page 2 _ezofe10
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
nzyang
Kisadmin
Kisadmin
nzyang

Hozzászólások száma : 320
Join date : 2020. Jan. 06.

A szeretet oltalmában  - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: A szeretet oltalmában    A szeretet oltalmában  - Page 2 EmptyPént. Jan. 10, 2020 7:09 pm


XII/c

Február 5-én lett volna 96 éves, február 16-án pedig a 65 éves házassági évforduló.
Történetében benne érezzük a Gondviselő Isten elrendezését, de halálának körülményei mindenképpen csontjainkig ható ólomsúlyként nyomja a lelkünket. Hiszen egész életében tiltakozott az ellen, hogy kórházban haljon meg…

Ott az idegenben, ahol nem lehettünk mellette, mert mi azt akartuk, hogy menjen még el gyógyulni.
Csupán abban lehet vigaszunk, hogy Te, Uram helyettünk is ott voltál vele és elárasztottad őt Békéddel, örök Szereteteddel… Hiszem, hogy így volt.

Temetésén 2000. december 20-án József atya – különös ráérzéssel az Apu rendeltetésére, így imádkozott:

„Irgalmas Istenünk, vigasztaló mennyei Atyánk! Hosszú út végére érkező vándor pihen a koporsóban. Te tudod, Urunk, miért szabtad ily hosszúra kedves testvérünk földi életét. Mi csak sejteni tudjuk, hogy benne és általa családja támasza akartál lenni. Ő ezt a hivatást el is fogadta és be is töltötte. Te adtál neki életerőt a fiatalság tavaszán. Te segítetted munkálkodni az élet termékeny talaján, és a Te gondviselésed rendelte öregségében is a helytállásra. Ez a közel évszázadnyi élet sok harcot, küzdelmet és sokszor kudarcot is jelentett. Bőven adódott alkalom a becsületes helytállásra, a megpróbáltatások türelmes viselésére, vagyis őszinte hitre, kitartó reményre és áldozatos szeretetre.
Köszönjük Urunk, meghalt testvérünk nevében a sok kegyelmet, mellyel segítetted őt. Köszönjük, hogy erőt adtál neki az élet keresztjét hordozni. Fogadd el minden jóra törekvését és bocsásd meg botlásait, melyekkel gyarlósága miatt megbántott Téged.

Tudjuk Urunk, hogy csak egyedül Te ismered az embert, mégis, engedd meg, hogy elmondjuk, amit elhunyt testvérünk életéből fontosnak tartunk, hiszen ezáltal erősödünk a helytállásban mi is, akik még a földi létben zarándoklunk. Mi, akik itt együtt vagyunk eddig is éreztük – kimondatlanul talán -, hogy Te, Istenünk emberfeletti szolgálatra is kiválasztasz némelyeket. Nehezen értjük, de ilyenkor rádöbbenünk, hogy Veled együtt mi mindenre képes az ember.

Éppen az Advent és a Karácsony bizonyítja ezt!

Ki kell mondanom, hogy megismerve a családot, Dezső bácsit mindig úgy láttam, mint Józsefet, az egyszerű ács mestert, akit Istenünk kiválasztottál Családod őrzőjének és támaszának. Különösen eszembe jutott az egyiptomi menekülés: József azonnal engedelmeskedett, amikor a bűn és gonoszság Heródese életére tört a gyermeknek, József készen állt és gondoskodott a Gyermekről és Anyjáról.

Dezső bácsira is ezt a feladatot bíztad Istenünk, amikor kislánya életét a betegség megtámadta: őrző, védő támaszként állhatott – közel 50 éven át – a szeretett „Bubuci” és édesanyja mellett. Magunkat ismerve, emberfeletti szolgálatnak kell látnunk ezt. Csak a Te gondoskodó jóságod teheti képessé ilyenre az embert.

Hálás köszönetünket fogadd el érte, Urunk és add nekünk is ezt a kegyelmet, hogy követni tudjuk példáját életünk nehéz helyzeteiben.

Szeretnénk mi is úgy élni itt a földön – a Te szent akaratodat elfogadva – hogy földi létünk folytatása a boldog örök élet legyen!

A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Amen.”
/Gyöngyösi József plébános/

Én nem lehettem ott… De a hófehérre havazott fákon tündökölt a decemberi napsugár és úgy mesélték el nekem, hogy az Apu temetése különösen szép volt…

Segíts Uram, hogy tovább tudjam adni a szeretetet, amellyel betöltötted a szívem, és amikor szükséges, tudjak másokért áldozatot hozva szenvedni és meghalni!



____
A szeretet oltalmában  - Page 2 _ezofe10
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
nzyang
Kisadmin
Kisadmin
nzyang

Hozzászólások száma : 320
Join date : 2020. Jan. 06.

A szeretet oltalmában  - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: A szeretet oltalmában    A szeretet oltalmában  - Page 2 EmptyPént. Jan. 10, 2020 7:10 pm

XIII.
Menedéket keresve


Van, amikor mindent megteszünk, hogy úgy legyen, ahogyan a legjobbnak véljük… de azután minden másképp alakul, mert törekvéseink csupán szélmalomharcnak bizonyultak. Vagy mégsem volt az?
Talán ott kezdődött, amikor még a 80-as évek elején Apu egyik kórházban létekor – magunkra maradva Anyuval – rosszul lettem egyik éjszaka valami vírus következtében. Még tudtam szólni, de azután elveszett velem a világ és Anyu kezében élettelenül nyaklottam. Nem sokáig tartott ez, és amikor visszatért a tudatom, mondogattam is Anyunak, nehogy izguljon, mert jobban vagyok. Leült mellém egy székre, de hamarosan látom, hogy dől hátra és esik le a földre, s ott mozdulatlan maradt… Rémületemben Jézust kezdtem szólongatni, hogy segítsen… és kevés idő múlva Anyu is eszméletre tért. Csupán az ijedelemtől volt, mert amint később megtudtam, azt hitte meghaltam, és mit is mondjon majd Apunak…

Aput azután ez az esemény nagyon nyugtalanította, hogy vajon hasonló helyzetben mi is lesz velünk, ha majd ketten maradunk?!

Apu halála után azonban egy időre nem akartunk ezen gondolkodni.

2001. március 13-án lett anyu 90 éves, és 15-én a köszöntésére Dezsőék, Móniék nagy készülettel, örömteljes szeretettel jöttek haza. Tudott erről Dancsó Klárika is Törökszentmiklóson, és hogy ne zavarja meg ünneplésünket a szomorú hírrel, csak másnap telefonálta meg, hogy édesapja, Anti bácsi 14-én meghalt. Apunál egy évvel volt fiatalabb, és ő volt még életben Anyu testvérei közül – felesége, Esztike néni még 1987 nyarán meghalt.

2001 decemberében pedig újabb nagy döbbenetünkre Apu kedves unokatestvére Ribiné Jakobey Eta néni is meghalt. Tehát a rossz gondolatok ismét kezdtek előjönni…

S megijedtünk, amikor 2002 telén Anyu gyengélkedni kezdett. Először a hátát fájlalta, majd fáradékony lett, és szívritmuszavart észlelve Dezső vizsgálatra vitte, de komolyabb bajt nem találtak és jobban lett valamennyi időre. Húsvét körül, amikor éppen orvos sem volt a faluban, kezdődött újra minden, Szigethy főorvosnővel beszéltem telefonon, aki ismerte az előző vizsgálatok eredményét és tudott gyógyszert ajánlani, amitől kicsit jobb is lett. Így nyugodtan mehettek vissza Dezsőék Húsvét vasárnap. Húsvét hétfőn azonban, este, amikor már a kaput is becsuktuk és a madár sem járt erre, a vacsoránál rosszul nyeltem, ami a lélegzetemet csaknem teljesen elfogta és legalább egy órahosszát fuldokoltam, köhögtem, mire helyrejöttem, de akkor már a fáradtságtól is alig éltem.

Enélkül is rossz állapotban levő Anyu megint csak annyira megijedt, hogy éjszaka egy szemhunyásnyit sem bírt aludni, de még csak pihenni sem, mert ahogyan mondta, olyat érzett, hogy ő most megzavarodik… s kimerülésig forgolódott reggelig az ágyban. Csak napközben bírt aludni valamennyit idekint az előszobában. Több mint egy hétig volt így és persze egyre gyengébb lett, ami engem is rémületbe ejtett. Dezső újra vizsgálatra vitte, de komolyabb bajt ekkor sem találtak.

Azóta sem tudom, ki küldte akkor hozzánk a körzeti nővért, akinek elmondtuk bajunkat és neki jutott eszébe, hogy próbáljuk meg a B vitamin injekciókat, amit rögtön hozott is – áldja meg érte Isten, mert Anyu másnap már tudott aludni és úgy tűnt, az injekciók segítettek. Teljesen jó lett a szívritmusa is, és szépen megerősödött.

A gond azonban megmaradt, hogy mi is legyen velünk, mert ideje most már rendeznünk sorsunkat. Jóakaróink szóbahozták Anyu előtt, hogy el kellene mennünk egy otthonba. Ez megerősítette őt régtől tervezett szándékában, - amit ugyan sosem hitt talán, hogy valósággá váljon… de most egészen belelkesedett, hogy igen, menjünk. Bár Dezső inkább úgy gondolta volna korábban, hogy próbáljunk hozni valakit ide hozzánk, hogy ne legyünk egyedül. Mi úgy voltunk vele, hogy ha elkezdjük, legyen végleges – akármennyire fájó is…


____
A szeretet oltalmában  - Page 2 _ezofe10
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
nzyang
Kisadmin
Kisadmin
nzyang

Hozzászólások száma : 320
Join date : 2020. Jan. 06.

A szeretet oltalmában  - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: A szeretet oltalmában    A szeretet oltalmában  - Page 2 EmptyPént. Jan. 10, 2020 7:11 pm

XIII/a

Azután már annyira gyorsan zajlottak az események, hogy gondolkodási időnk sem lehetett.
Egyetértve Anyuval, ígértem, érdeklődni fogok. Annyi biztos volt, hogy ide, a szomszédunkban levő önkormányzati Otthonba nem megyünk – nem mehetünk, a kicsi hely miatt elsősorban. Én még így, tehetetlenül is szeretnék tevékenykedni és sok mindennek kell körülöttem lennie, amit ide nem vihettem volna, de úgy éreztem, azt sem tudnám elviselni, hogy itt legyek a szomszédban és mégsem jöhessünk haza… Az is igaz, hogy kiszolgáltatottságunkkal inkább idegenben kívántunk elbujdosni, mentesítve magunktól az itteni ismerős környezetet.

Amikor Dezső mondta, hogy meg akar nézni egy közelükben levő egyházi Otthont, gondoltam, erről mindent tudó pesti barátnőm mondhat legtöbbet és felhívtam telefonon… de azt válaszolta, oda világiakat nem fogadnak, s egyáltalán, a pesti egyházi Otthonok annyira drágák és hosszú a várakozási idő, hogy nincs értelme megpróbálni. Azután ő hozta szóba Újfalut, ahol a PAX Otthonban hét hetet töltöttem 1992 tavaszán, s ez azóta is téma volt, hogy talán majd oda megyünk, ha itthonról mennünk kell. Ott már mégsem annyira idegen, s Anyut is kedves gyermekkori emlékei kötik az Otthon szomszédságában levő bencés kolostorhoz … de csupán végső esetre gondoltuk mégis.

Annyit mondtam a barátnőmnek, hogy majd érdeklődöm, mi ott most a helyzet, de a segítségét nem kértem. Néhány nap múlva telefonált, hogy megtudta: a PAX Otthonban éppen van 2 ágyas üres szoba, majd küldenek tájékoztatót, de ő nagyon ajánlja, hogy ragadjuk meg, mert ez igen jó hírű Otthonná fejlődött és ha most nem megyünk, ki tudja, mikor lesz újra hely.
Engem ez a hír akkor annyira megrendített, hogy a sírástól alig tudtam Anyunak elmondani…

A végzet visszavonhatatlan csapdáját éreztem benne. Egyben örültem is, mert ekkor már csak ide kívánkoztam menni. Amikor Sztrilich Ágnes unokahúga, Kinga nővér bevonult oda a bencés Kolostorba, gondoltam, miatta is jó lenne majd valaha odakerülnünk. Elmondtam ezt most Ágnesnek – sajnálkozva, hogy Kinga nővért már nem találhatjuk ott… Mire Ágnes sokatmondóan jegyezte meg: „hát ott van!”. S ekkor én is úgy éreztem, hogy valóban ott van – ő is, és Jolánta testvér is, aki dajkált engem kisbaba koromban, ha már csak a kolostor kriptájában lehetnek is… De a lelkük él, ott lesz velünk és tudunk megkapaszkodni bennük…

A tájékoztató viszont nem volt elég világos előttünk, az anyagiakra vonatkozóan csak annyit tudtunk meg, hogy a havi gondozási díj 42900 Ft, amire a mi jövedelmünkből bizony nem futotta, de a Szeretetszolgálat iránt való határtalan bizalmunkban úgy gondoltuk, hogy bizonyára ebből jár majd vissza 4020 Ft költőpénz. S ha csak egy kosztot kérünk, mert a tápszeremmel együtt elég lesz így is, akkor lesz miből kiegészíteni.

Mivel a tájékoztatóval együtt küldték a jelentkezési lapot is, - postafordultával kérve vissza, hogy addig fenntartsák a szobát, akkor mi már csak arra törekedtünk, hogy ne szalasszuk el az alkalmat. Ha már Pestre nem mehetünk, akkor csakis ide tudtuk elképzelni jövendőnket, ahol ott a Templom, az ismerős bencés nővérek, és a közelben lesz az én kereszthordozó Testvérem is…
Úgy jelezték, hogy a szoba ősszel lesz beköltözhető, s a kitöltendő papíron én október 1-jére írtam érkezésünk időpontját – arra gondolva, hogy addig kényelmesen tudjuk elrendezni dolgainkat, össze tudunk csomagolni, és addig még lesz idő lélekben is felkészülni. Bár Anyu megjegyezte, hogy nem lesz az soká? Mert hogy addig még ki tudja, mi történhet…

Eseményeink alakulásában azonban ekkor is benne éreztük a Gondviselő Isten elrendezését és hálát adtunk érte, hogy kivette kezünkből sorsunkat…

Mindez valamikor májusban történt, s azután vártuk a fejleményeket. Nem tudtuk, hogy a Központ mikor értesíti az Otthont, de én nem akartam megelőzni, beleavatkozni, de úgy gondoltuk, ha már ott leszünk, majd minden tisztázódik, rendeződik.
Mindezek után villámcsapásként hatott, amikor július első napjaiban idetelefonáltak a PAX Otthonból, hogy a helyet azonnal el kell foglalnunk, mert különben másnak adják. Valami elmondhatatlan borzalom volt, amit ekkor éreztem… és a sírástól megint csak alig tudtam megszólalni.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
nzyang
Kisadmin
Kisadmin
nzyang

Hozzászólások száma : 320
Join date : 2020. Jan. 06.

A szeretet oltalmában  - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: A szeretet oltalmában    A szeretet oltalmában  - Page 2 EmptyPént. Jan. 10, 2020 7:13 pm


XIII/b

A ritka nagy lehetőséget mégsem akartuk elszalasztani és úgy döntöttünk Anyuval, hogy inkább kifizetjük a júliust, augusztust, mert legalább szeptemberig semmiképp nem költözhettünk. Kértük az ilyenkor szokásos mielőbbi terepszemlét, hogy azért még személyesen is megbeszéljük a teendőket.
Még aznap jött a főnővér a foglalkoztató Marikával, akiket jó érzés volt megismerni, s az már szinte nem is érdekelt, hogy az ottani körülményeket illetően ők nem tudtak minden kérdésünkre válaszolni.
Másnap azonban Tibi unokabátyámék elvitték Anyut szétnézni, s boldogan tértek vissza, hogy milyen szép helyen leszünk, milyen tágas a szobánk és gyönyörű nagy szekrénysor van benne, ahol lesz helye mindennek, ami nekünk fontos. Nekem akkor ennyi elég volt – látni Anyu megnyugvását, békéjét abban, hogy a helyzetünk megoldódott…

Beszéltek az Igazgatónővel is, de bizonyára megilletődöttségükben félreértettek dolgokat, vagy elfelejtettek, így bizonyos részletek továbbra is homályban maradtak, telefonban pedig már nem akartam firtatni, s így abban a tudatban maradtunk, hogy a költőpénzt majd ott adják. Hiszen ha én adom magamnak, miért határoznák meg az összegét?

Elfogadtuk tehát a PAX otthonban a 2 személyes szobát – július 8-tól szabadságra véve bennünket, az augusztust pedig kifizetve abban a reményben, hogy a kosztot, amit nem ettünk meg, majd biztos levonják és visszaadják az összeget.

Ekkor már őrült kapkodással kezdtünk el pakolni… Hajnalka is jött segíteni. A vinnivalókat dobozba raktuk, de az itthon maradottakat is igyekeztünk rendben hagyni – a nagy szobánkba telepíteni, oda, ahol a tükör szekrényében még ott vannak az Apu kottái…

Ahogy közeledett az indulásunk ideje, természetesen egyre szorongóbb lettem. Szörnyűséges brutalitásnak éreztem, hogy itt hagyjuk azt a helyet, ami a miénk, ami kedves nekünk, ahol ott az a buxus bokor, ami már gyermekkoromban is meg volt a kertünkben, azóta háznyi magasra növekedve, s ott a fenyőfa, ami már a Templomtoronyhoz nyújtózkodik…

Találhatok-e bárhol is szebbet, mint ami itt az előszobánk ablakaiban tárul elénk? S nem látom többé a széket, az asztalt, ahol Apu üldögélt… vagy a sárga macskát – tudva, ahogyan a lábaival kaparja majd ágaskodva az ajtó üvegét bebocsátást kérve, de az ajtó már nem nyílik. Ha Esztike gondoskodik is róla, de a TV tetején nem melegedhet többé.

Én akkor szerettem volna végigsimogatni itt minden tárgyat, melyekben benne éreztem az én egész életem…

A cél érdekében mégis erőt vettem magamon és tettem a dolgom – arra is gondolva, hogy bizonyára Apu is így akarná…

De beszélni nem tudtam irtózatos költözésünkről és ha jött hozzánk valaki, aki még nem tudott róla, Anyunak szóltam, hogy ő mondja el. S itt kérem most megbocsátásukat Mindazoknak, akiktől nem köszöntem el. Nem azért volt, mert megfeledkeztem vagy nem voltak fontosak, hanem csak azért, mert nem volt lelkierőm ahhoz, hogy felvegyem a telefont és elmondjam, hogy mi most elmegyünk örökre…

Ti, Mónika tudjátok, milyen volt utoljára itthon lenni… és te, kedves jó Varga Évike, s Mindazok, akik helyünkbe jöttetek elköszönni, láthattátok, milyen nagyon nehéz volt kimondani, hogy Isten veletek. Minden szándékom az volt, hogy amint tudok, írok majd onnan – megköszönve mindazt a sok segítséget, melyek által lehetővé vált, hogy eddig is itthon lehettünk…

Dezsőék és ifj. Tassy Oszkár előre elvitték az Otthonba a holmijaink zömét, s ott elrendezték, beszerelték elektromos berendezéseinket – hűtőszekrényt, tv-t, videót, rádiót, melyeket vihettünk oda. Köszönjük és bocsássátok meg a sok munkát, fáradalmat, amit okoztunk elmenetelünkkel!
A költözésünk napjáig Dezső, Zsuzsi nem maradhatott, de Bence szeptember 1-jén vasárnap váltotta őket és nagy segítség lett, hogy ő itt volt, mert még akkor is rengeteg dolgot kellett összepakolnunk, és az utolsó órák őrületében erőt adott az ő élettel telt jelenléte. Köszönjük Bence!
Másnap délelőtt, 2002. szeptember 2-án jött értünk a szolnoki Mozgássérültek Egyesületének autója, hogy elvigyen minket a tiszaalpári PAX Otthonba…

Az utolsó percek feszültségét – azt, hogy milyen volt utoljára felébredni, felkelni, kijönni a szobából, lenyelni a reggelit… utoljára jönni ki a kapunkon… meg sem kísérlem leírni. Bár sokat könnyített a lelkünkön a tudat, hogy a házunkat Lédeczi Dénes atya, Csépa jelenlegi plébánosa vette gondjaiba, hogy hitoktatói lakássá alakítsa – ennek érdekében tett megfizethetetlenül sok fáradozásáért áldja meg az Isten – őt is, és mindazokat, akik segítettek neki ebben!

Nem kívánok senkinek ilyen költözést…

Köszönjük Tassyné Esztikének, Nász Margitnak, Túriné Mancika néninek – jó tündéreimnek – hogy ők is eljöttek az autón velünk, erőt adva jóságukkal, hogy túléljük azt a pillanatot, amikor elindultunk.
A Temető mellett elhaladva úgy tűnt, Apu ott áll az ő útjának kapujában és integet…

Köszönöm Istenem, hogy adtál erőt elfogadnunk, amit elrendeltél a mi javunkra – lelkünk tisztulására, elménk megvilágosodására!


____
A szeretet oltalmában  - Page 2 _ezofe10
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
nzyang
Kisadmin
Kisadmin
nzyang

Hozzászólások száma : 320
Join date : 2020. Jan. 06.

A szeretet oltalmában  - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: A szeretet oltalmában    A szeretet oltalmában  - Page 2 EmptyPént. Jan. 10, 2020 7:15 pm


XIV.
Közeledve Istenhez


A PAX Otthonba való megérkezésünk káosza után jó volt kicsit lenyugodni, túl lenni mindazon, amit eljövetelünkben át kellett élnünk. Főleg Anyu miatt, hiszen leginkább őérte izgultam, hogy győzi-e még erővel ezeket a fáradalmakat is, de amit Isten akar, az úgy lesz…

Esztike, Bence még segítettek néhány dolgunkat elrendezni. Apunak egy fényképét elhozta Bence és a falra függesztette. Amikor ránéztem, valahol a lelkem mélyén akaratom ellen is mindig azt kérdeztem, hogy Apu, mit keresünk mi itt?! Pedig csak addig sírtam, amíg Esztike, Bence elköszöntek.

Hozzákezdtünk Anyuval pakolni, a szobánkat rendezgetni, s ez hetekre, hónapokra lefoglalt bennünket, hiszen dobozaink egy része csak úgy ömlesztve lett a szekrénybe berakva és időbe telt mindent kicsomagolni, helyre tenni. Örültünk mindennek, ami jó lett, szép lett… A pakolást többször is újra kezdtük, mert Nász Margiték az új ágyamat csak később hozták és annak fiókjaiba is sok minden belefért. A napokat számolgatva vártuk, hogy a Bence vidéki útjai során útba tudjon ejteni bennünket és bepolcozza az egyik akasztós szekrényt is, ahol pazar helye lett a rengeteg videó-, magnókazettámnak, a rajzaimnak, kazalnyi fényképalbumomnak, amit természetesen nem hagyhattunk itthon az egereknek…

Amikor pedig elszóltam magam Somodiné Tóth Kati előtt, hogy ott a hátam mögött még elférne egy könyvespolc, néhány hét múlva már küldte is Kati a jó férjével és fiával a bútorokhoz illő, gyönyörű fehér könyvespolcot, küldött még anyagot is, hogy a szekrénysor polcait is sűrűbbre vegyék, hogy minél több könyvem odaférhessen. Ezután Molnárné Nyíri Éva és Lovas Baby sok cipekedéssel, fáradozással elhozták a könyveimet. Köszönöm! Olyan jó azóta is hálával gondolni jóságotokért Mindannyiatokra!
A PAX Otthonban 1992 óta valóban nagy változás történt – kiépült, megszépült. Az ápolónők aranyosak, és megköszöntem őket Istennek, de velük most még alig találkoztunk, mert ápolniuk minket még nem kellett. Az Otthon „lelkét” a foglalkoztató Marikában éreztem, és jó volt bizonyos lenni abban, hogy Isten akarata volt őt megismernem, hogy erőforrássá legyünk egymás számára.
A lakók idegen tömege először nyomasztóan hatott rám, de eljött az ideje annak is, amikor már őket is tudtam szeretni és ez csodálatos békeséggel töltött el, hiszen én ott is valami nagyon szépre, jóra kívántam törekedni.

Az első hetekben kaptuk a szomorú hírt, hogy legidősebb unokabátyám, Pataki Emil meghalt. Nem volt váratlan, minket ott mégis különösen megrendített. Arra gondoltunk azonban, hogy szegény Emilnek milyen nagy megnyugvást jelentett a mi Otthonba költözésünk, úgy éreztem, ezután az ő lelke is velünk lesz, vigyáz minket, és olyan jó volt hálával gondolni azért őrá is.
Most az emeletre kerültünk és jó volt néha kimenni a társalgóba, a hosszú, virágos folyosóra, de amikor visszamentünk a szobánkba Anyuval, mindig megjegyeztem, hogy ott a legjobb… a mi saját, ismerős dolgaink között.

Szerettem volna kimondani ilyenkor, hogy Anyu, olyan jó, hogy itt vagy, de inkább hallgattam, nehogy elsírjam magam és hálát adtam Anyuért Istenek, mert csak így, vele lehet jó ott is nekem. Amíg én élek, maradj velem Anyu…

A megérkezésünk után találtunk egy lapot az asztalon, melyet Zsuzsi hagyott ott, néhány soros jókívánságos köszöntőt írva rá, s nem is gondolod Zsuzsi, hogy milyen jólesett a figyelmed! Tudjuk, mindent megtettetek Ti is, mások is, hogy jól érezzük ott magunkat.

Akármennyire is elszorult a szívem, amikor ott a társalgó ablakából elnéztem a messzeségbe és a láthatár fáin túlra odaképzeltem Csépát, a házunkat, az előszoba ablakában üldögélő Sárga macskát, arra igazán sosem gondoltunk, hogy mi onnan valaha is visszajöjjünk. Igyekeztünk úgy berendezkedni, hogy valóban jól érezzük ott magunkat – ha csak átmeneti szállásként tudtuk is helyünket értékelni és szeretni, mert a hazánk már csak itt, ez a csépai ház lehet…

Sikerült Bencének elintézni a telefonom áthelyezését is és hallatlan öröm volt számomra, amikor épp a névnapomon, november 20-án beszerelték. Volt ugyan mobilom is, amellyel rengeteg SMS-t írtam – hálásan megköszönve a telefonkártyákat, melyeket nagylelkű barátnőim küldtek, hogy segítsenek, örömet szerezzenek nekem.

Életet adott az az öröm is, melyet látogatóink okoztak nekünk, amikor kékre festett kis ajtónk nyílásában – otthoni világunkat jelentő ismerős arcokat pillanthattunk meg… Hála Istennek mondhatom azt is, hogy a látogatók özönlöttek hozzánk itt is – a viszontagságos közlekedés ellenére is. Csépáról jöttek Lédeczi Dénes atyával is, aki kéthetente jár az Otthon szomszédságában levő bencés Kolostorba. Klárika két-háromhetente zarándokolt el Törökszentmiklósról a látogatásunkra és Simóné Erzsike is több ízben jött Fótról, de még a fájós lábú Tilda néni sem törődött azzal, hogy mennyit kell gyalogolnia oda.

S milyen szép volt, amikor felzendült szobácskánkban Kiss Virágék gitáros éneke – a gitárt a hátukon cipelték Pestről, hogy a találkozás örömét, szeretetüket fejezzék ki vele. Köszönjük mindannyiatoknak! Látogatóink névsorával nem untathatom itt az olvasót, de hiszem, hogy a Jóisten kincstárából egyikőtök sem fog hiányozni!

Új Otthonunkban az első Karácsony is elérkezett. A Kisjézus megszületésének örömét nekünk ott elsősorban is Dezső, Zsuzsi, Bence megérkezése, gondoskodó jósága jelentette. Akkor már ott volt az asztalunkon a csépai fenyőfánk ága, melyet Esztike hozott oda nekünk… S a torkunkban növekvő gombócot még akkor sem akartuk tudomásul venni. Örültünk, hogy hamarabb jöttek Dezsőék néhány nappal, mert az ünnepekben beköszöntő rendkívülien zimankós nagy tél már nem engedte volna őket – ahogyan akadályozott oda másokat is.

Azután már csak Dénes atya látogatásai maradtak, aki a kolostorba jövet velünk is törődött és szakított időt ránk. Ezeket a napokat mindig nagyon vártuk – hálát adva érte Istennek! Nagy kincs, Isten országát építő erő rejlik ebben a nagyon fiatal, de lélekkel telt emberkében. Jó lenne, ha minél többen felismernék ezt benne – teljes szívemből kívánom, hogy így legyen!

Közben megtudtuk, hogy az augusztusi gondozási díjból nem vonják le a kosztunkat. Nem kérhetjük az egy adagot sem a kettő helyett, tehát az egyikünkét csak úgy teljesen feleslegesen fizetjük és a költőpénz sem a befizetett összegből jár vissza… Ekkor már kezdett derengeni bennünk, hogy a törvények áldozatává kell lennünk, mint ahogyan áldozata lett a R. K. Szeretetszolgálatban is a SZERETET…


____
A szeretet oltalmában  - Page 2 _ezofe10
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
nzyang
Kisadmin
Kisadmin
nzyang

Hozzászólások száma : 320
Join date : 2020. Jan. 06.

A szeretet oltalmában  - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: A szeretet oltalmában    A szeretet oltalmában  - Page 2 EmptyPént. Jan. 10, 2020 7:17 pm


XIV/a

Beismerve, hogy a mi hibánk, hiszen tehetetlenségünk, vak bizalmunk és az idő hiánya sodort minket ekkora tájékozatlanságba. De még ekkor sem tudtuk elképzelni, hogy ne legyen számunkra megoldás, és reménykedtünk, majd csak alakul valami…

Tovább nyeldestük keserveinket – kibeszélhetetlen szívfájdalmunkat, amikor zongorajáték hangzott fel a rádióban – a mi zongoránkat idézve Apu Chopin keringőinek petyegtetésével… Eszembe juttatta gyermekkoromat is, amikor még én is próbálgattam dallamokat keresgélni zongoránkon és Apu odajött megmutatni, hogyan kell játszani, hogy:

„Virít már a szarkaláb odakint a réten,
Ezer tücsök muzsikál odahaza régen…”

Nagy gyönyörűségemre ezt én is meg tudtam találni…

2003 januárjában megtudtuk, hogy fejenként ötezer forinttal emelkedik a havi gondozási díj és nem lehet részünk semmiféle méltányosságban, mert van a nevemen egy milliónyi értékű házrész, Anyu nevén pedig valami jelentéktelen értékű földterület. Bár a házrészemet még nem is egészen mondhatom magaménak, mert a haszonélvezete az Anyué, ő pedig ragaszkodik ahhoz, hogy idő előtt ne kótyavetyéljük el és megmaradjon nekem egy távolabbi biztosítéknak – a havi gondozási díjunk pótlására kettőnknek talán két évre futná belőle.

Nem, ilyet Anyu nem tesz. És kimondta: ha ez így van, akkor megyünk haza! S azután már nem volt maradása, mert ahol nem a krisztusi lelkület irányít, az nem lehet az a menedék, amit ő elképzelt nekem. Az Igazgatónő ugyan azt mondta, hogy ők csak a nyugdíjemelés arányában emeltek. Csakhogy nem a mi nyugdíjunk arányában.

Ekkor én napokig sírtam, ha csak szóba jött ügyünk. Hiszen nem így akartuk és mi lesz otthon velünk?! De ahol a mammon uralkodik, nekünk ott nem lehet helyünk. Nekem arra nem lehet pénzem, hogy az el nem fogyasztott szalámival etessem a malacokat – a telefonszámlám kifizetésére pedig ne maradjon pénzem!

Tettünk azért még egy utolsó kísérletet…

Írtunk a Központnak egy levelet, kérve a helyzetünk méltányos elbírálását, tudva, hogy vannak az Otthonban olyan lakók, akik csak annyit fizetnek, amennyi a havi jövedelmük. Kértük, legyen ez így velünk is – eltekintve nyomorúságos ingatlanunktól, ami családi örökség, de kértem azt is, hogy engem tápszeren élőként tartsanak nyilván, küldve ehhez a megfelelő orvosi igazolást.

A válasz azonban ugyanaz volt: Nem tehetik, merthogy olyan sokban van ezeknek az Otthonoknak a fenntartása. Azért csak maradjunk, mert minek már nekünk az a ház, hiszen az Otthonban mindent megkapunk…

Anyu erre már úgy reagált, hogy hála Istennek! Akkor ő már semmiképp nem kívánt ott maradni. Ő már zsákokat szándékozott vetetni, hogy a csomagolást elkezdhesse…

Nem hibáztatok senkit, csupán azokat a törvényeket, melyek a haszonszerzés érdekét szolgálják és a védtelen, kiszolgáltatott emberre alapozva kisajtolják belőle utolsó lélegzetéig mindazt, amivel még rendelkezik – személyiségétől, minden egyéni törekvésétől megfosztva.

Mindezt eltűrni, mi nem lehettünk alkalmasak…

Akkor már biztos voltam én is abban, hogy mi ott nem maradhatunk – hálát adva Istennek, amiért a sorsunkat ismét kivette kezünkből és nem nekünk kellett döntenünk.

Valamikor január elején kaptunk egy fényképet Oberna Gyuriné Anikótól, amit a rendkívülien havas házunkról, kertünkről készített, és Anyu azt napokig úgy nézegette, mintha nem tudná a szemét levenni róla…

Igazán akkor értettem meg, hogy ő csak miattam jött el oda a PAX Otthonba, hogy engem ott jó helyen, biztonságban hagyjon, ha erre majd sor kerül…



____
A szeretet oltalmában  - Page 2 _ezofe10
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
nzyang
Kisadmin
Kisadmin
nzyang

Hozzászólások száma : 320
Join date : 2020. Jan. 06.

A szeretet oltalmában  - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: A szeretet oltalmában    A szeretet oltalmában  - Page 2 EmptyPént. Jan. 10, 2020 7:18 pm

XIV/b

Egyre többet emlegette a temetőt is, ahová ő már sosem mehet… Bizalmát veszítve tehát már nem tudta legyőzni hazagondolását, de így lettem ezzel én is. Megtudtuk azt is, hogy az a szoba, melyben laktunk, nem végleges, tehát bármikor áttehetnek bennünket az ápolási osztályra. Ez különösen feldúlta Anyut.

Számítanunk kellett arra is, hogy a havi gondozási díj ezután sem a mi nyugdíjunk emelésének arányában fog emelkedni, s ez is állandó izgalmat jelentene. Hiszen ekkor az én járadékom a fogyatékossági támogatással együtt 40.750 Ft volt, Anyu özvegyi nyugdíja a házastársi pótlékkal együtt 36.997 Ft. Az Otthonba fizetendő összeg pedig 48.000 Ft és nekünk kell előteremtenünk a költőpénzt, a gyógyszerek árának zömét is.

Magammal én oda azt a szeretetözönt akartam vinni és másokkal is megosztani, ami betöltötte az én világomat és életben tartott engem.

Ilyen módon egészen nyilvánvalóvá vált, hogy az én törekvéseimnek ott nem lehet tere, de talán éppen azért vezéreltettünk oda, hogy az eljövetelünk tiltakozássá legyen a lélektelen, lélekölő bürokrácia ellen…

Mindezek után nekem az lett a legfontosabb, hogy Anyunak még egy kicsit jó legyen!
Gyönyörködhessen a kertünkben nyíló nárciszokban, a sokat emlegetett muskátlijaiban, és itt a mi kapunktól vezető járdán mehessen át a Templomba, ahol keresztelte gyermekeit, az Úr oltalmába ajánlva… Most nekem kell az ő kedvéért hazajönni onnan, a PAX Otthonból, vállalva mindazt, ami itthon várni fog ránk…

Emlékeztem arra, hogy itt a szomszédunkban levő önkormányzati Otthon vezetője, Varjasi Ferencné tavaly nyáron, az elmenetelünk előtt azt mondta, hogy ő megoldotta volna gondozásunkat úgy is, hogy itt, a mi házunkban maradhassunk.

Nagy bizalommal hívtam fel telefonon, hogy megkérdezzem, így gondolja-e még, s hozzásegít-e minket ahhoz, hogy ilyen feltétellel hazajöhessünk, egyenlőre csak egy ebédet, mosást, bevásárlást, takarítást kérve.

Ő nagylelkűen azt válaszolta, hogy igen. Örök hálával köszönjük Icuka – a bátorságot ez a lehetőség adta meg nekünk.

Ekkor már február végéhez közeledtünk és 2003. április 1-jétől kérve megállapodásunk felbontását, mindenki nagy döbbenetére elkezdtük ismét a csomagolást. A féléves távolléttől elbizonytalanodva ugyan, hogy valóság lehet-e még a mi hazajövetelünk, de örültünk minden doboznak, amit már rendben tudtunk.

Riza néni, csongrádi Marika, Virág Rózsika és többi kedves lakótársaink, ugye tudjátok, hogy sajnáltunk benneteket otthagyni! Ibolya, Julika és minden kedves ápolónővér, mi valóban szívvel-lélekkel, szeretettel gondolunk oda továbbra is és bocsásd meg Magdolna perjelnő, hogy mégsem rád hallgattunk! Azonban látogatásaidat – a bencés nővérekkel való együttléteinket, Flóriána nővér gyermeteg, szeretetteljes ragaszkodását nem feledjük! Mészárosné Marika, az utolsó pillanatig nem hitted eljövetelünket, de én tudtam, hogy lelked gazdagsága, szíved önzetlen jósága képes áthidalni a távolságot.

Itt, ebben az írásban szeretnék köszönetet mondani Mindannyiótoknak, akik segítő figyelemmel, aggódó szeretettel vettetek körül minket – áldjon meg érte Isten Titeket!

Kereszthordozó Testvérem, Neked külön is köszönöm, hogy megkötözöttségedtől alig mozdulva, de az Élő vizek Forrásához tereltél minket és bocsásd meg, ha sokat kívántam…

Legjobban Te tudod, hogy Isten gyermekeinek összetartozása sohasem a távolságon múlik és utunkat folytatva a keresztedet viszem tovább is – ahogyan követve a mi Urunkat, viszed megtalált Bárányodat Te is… Szívünk szeretetében – lelki dobozainkban „elcsomagoltunk” Titeket is, hogy magunkkal hozva együtt maradjunk továbbra is.

Az utolsó délután még kimentünk a társalgóba, végig a folyosón és utoljára még kinéztem az ablakon. A bencés kolostor templomát látva, Isten szeretetének felemelő kegyelmét kértem ott arra a helyre, hogy messze világítva mutassa az utat nekünk és megtaláljuk Urunkat, Istenünket… hogy feledhessük a „mosom kezeim” megaláztatását, reményeink eltiprását. Ahhoz, hogy felszínen maradhassak, egész életemben koldulnom kellett a szeretetet – az önzetlen szeretetet, mert érte adni semmit sem tudtam. Hogyha ez az elesettségemmel való „zsarolás” volt, akkor helyem nem lehet ezen a földön sem, de kérem szépen bocsássák ezt is meg nekem…

2003. március 29-én, szombaton jött segíteni Dezső, Bence, Esztike és ezen a napon két órára érkezett meg értünk a csépai Otthon autója. Az autóval érkező Varjasi Feri, Zagyi Jancsi megnyugtató, bizalmat adó derűjét köszönöm! Az utolsó pillanatig kapkodtunk az ott levő dolgaink áradatában. Hazajövetelünk is egy téboly lett, leginkább most is Anyuért izgultam, hogy ne zavarja meg túlságosan ez az újabb tortúra…

Az utolsó nap rohanásában elköszönni itt is csak azoktól tudtunk, akik a helyünkbe jöttek és elnézésüket kérjük mindazoknak, akik ezt nem tudták megtenni. Szeretettel, köszönettel emlékezünk mindnyájukra!

Köszönjük Istenünk, hogy szívünkben Jézust hozhattuk útitársul, s az ő jóságába kapaszkodva indulhattunk további utunkra. Maradj velünk Jézus – mindörökre!



____
A szeretet oltalmában  - Page 2 _ezofe10
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
nzyang
Kisadmin
Kisadmin
nzyang

Hozzászólások száma : 320
Join date : 2020. Jan. 06.

A szeretet oltalmában  - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: A szeretet oltalmában    A szeretet oltalmában  - Page 2 EmptyPént. Jan. 10, 2020 7:19 pm


XV/1
Isten kezében – feltámadásunk reményében


Apu fiatalkorától méhészkedett. Sokat emlegette, hogy az első méhcsaládot sógorától, Pataki Józsi bácsitól kapta. Azután befogta a méhrajt Tassy mamám is, mert gyerekkorában nekik is voltak méhecskéik, de ekkor még gyékény kaptárban tartották őket és a mézet a lépből kézzel nyomkodták ki. Mamám gyógykezelte is magát a méhecske-szúrással. Odaült a kaptár mellé és a röpnyíláson közlekedő méhecskéket a szárnyuknál fogva odanyomkodta fájós térdéhez, melyre jó hatással volt a méhméreg. Apu a szervezettségük, példás szorgalmú alkotómunkájuk érdemeként a felsőbbrendű lényeket megillető tisztelettel emlegette a méhecskéit – követendő példaként állítva őket elénk. Hozzátartozott tehát életünkhöz a kertünket benépesítő zümmögés, a rajzás izgalma, a mézpergetés öröme, a mézeslép-rágás élménye. A 100 évhez közeledvén azonban fizikailag már egyre nehezebben bírta Apu kezelni méhecskéit és elajándékozta a rokonságunkban „őket” – nem hiába, mert nagy örömére lett méhész-utánpótlás családunkban, ifj. Tassy Oszkár személyében, aki művésze a méhészetnek!

A mi kertünk viszont szomorúan kihalttá lett a néhány üresen maradt kaptár látványával…
Mindezek után, Apu utolsó éveiben egyik csendes nyári napon – miközben Anyuék a konyhában ebédeltek, egy méhecskeraj ujjongó zümmögésére lettem figyelmes és az ajtón kitekintve láttam is tájoló repülésüket udvarunk felett. Rögtön szóltam Anyuéknak, és amikor Apu kiment az egyre lentebb röpködő méhecskék közé, széttárva karjait valami szenzációs örömmel kiáltott fel: „megjöttetek, gyerekek!”

A raj be is rakodott az egyik üres kaptárba, melyben már vágott fa volt telepítve, de kevesen is voltak a méhecskék ahhoz, hogy életképesek maradhassanak. Csupán az öröm maradt meg, melyet utoljára még okoztak…

Apu sírjának műkő lefedésébe ezért akartam tervezni egy hatszögletű üreget, ahová virágot ültettünk volna, de Anyu lebeszélt, merthogy azt gondozni is kell és mi már nem tudjuk…

Így a síremlékének gránitköve lett, hatszögletű. A méhecske ugyanis a lép hatszögletű üregeibe gyűjti az életerőt adó mézet, de ez az üreg a bölcsője is, a báb ebben nevelkedik, ebből kel életre. A mi esetünkben – Apuhoz illően – a lelkünk örök életre szárnyaló valóságát kívántam kifejezni a méhecske sejtjének hatszögletével. Eredetileg a Szentírásból vett részletet terveztem ráírni, de azután hozta Egedi Irénke néni az Arany János versének idézetét és egyetértve javaslatával, kicsit az ő kedvére is akartam lenni… és ezt írattuk rá:

„A lélek él: találkozunk!”

Mindezt azért mondtam itt el, mert úgy érzem, valahol Apu a mi hazatérésünket is olyan kitörő örömmel fogadta, mint annakidején a „haza” tévelyedett méhecskéket…
Visszatérésünket többnyire szívvel-lélekkel fogadta környezetünk és biztató szavakkal erősítettek minket. Nem feledjük Dénes atyának sem, amikor még ott, Újfalun, panaszaink kezdetén mosolyogva megjegyezte: haza mindenkor visszajöhetünk…

De örökre a fülemben hangzik a Molnár Laci üzenete is, hogy a postára a küldeményeinket Évával ő továbbra is viszi.

Köszönjük nekik is, Patakiéknak is, hogy segítik hivatalos dolgaink intézését!

Pappné Erzsike pedig a gyógyszereink kiíratását rendezi szívvel, hűséggel – köszönjük és Isten áldását kérjük mindazokra, akik ha csupán jó szóval is segítenek, hogy élni tudjunk – itthon!

Tudjuk azonban, hogy vannak jóakaróink, akikben az aggodalom lett az erősebb, hogy mi lesz itthon velünk… és hazajövetelünket nem helyeslik. Magatehetetlenségünkre gondolva bizonyára nekik van igazuk, de úgy látszik, sokat kívántunk, amikor kérni akartuk, hogy a megoldás ne a halál legyen…
„Halálugrásunkat” ezért tettük meg. Volt, aki úgy nyugtatott, ha csak a rendkívülien kemény tél elől vezérelt is el bennünket a Gondviselőnk, érdemes volt akkor is elmennünk. S hinni akarjuk, hogy valóban ő vitt el oda is minket, és ő hozott vissza is… mert ha ott maradunk, felforrósodott padlásszobácskánkban nem igen élhettük volna túl az ugyancsak rendkívülien meleg nyár ártalmait.
Lehet, hogy rosszul tettük, de visszaút már nincs… és bocsássák meg nekünk, ha itt most már nagyon útban leszünk…

Amikor 1996-ban jobban lettem ott a szentesi kórházban, annyira nyilvánvalóan éreztem, hogy csakis azért történt, mert sokan imádkoztak értem – Te is, Móna Eszter… S a Jóisten azt akarta, hogy még továbbra is ezen a földön legyek. Percről-percre küzdjek napjaimmal, hogy létemmel én is adhassak valamit – ha csak az mákszemnyi lehet is, de Isten akaratát teljesítve, mert jól csak így tehetünk akármit. Nem akarok már semmi mást. Csupán Tiértetek lenni – Mindannyiótokért!
Egész életemben arra akartam törekedni, hogy ne legyek kárára senkinek. Amikor mégis elkerülhetetlen, hogy teher legyek másokon, bocsássák ezt meg nekem!

____
A szeretet oltalmában  - Page 2 _ezofe10
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
nzyang
Kisadmin
Kisadmin
nzyang

Hozzászólások száma : 320
Join date : 2020. Jan. 06.

A szeretet oltalmában  - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: A szeretet oltalmában    A szeretet oltalmában  - Page 2 EmptyPént. Jan. 10, 2020 7:21 pm


XV/2

Hazaérkezésünkkor jóakaróinknak köszönhetően tisztaság, rend fogadott itthon bennünket. Tassyné Esztike még a szobánk ablakát és a szoba padlóját is befestette, kipakolva az összes bútort, mert kifestették a falat is. Anyu olyan ujjongással nézgelődött, mint a meseországba tévedt gyerek… szebbnek, jobbnak látva mindent, mint valaha volt!

Dezső, Bence, amit csak lehetett, helyre tettek, visszaszereltek, de nekik még aznap este vissza kellett menniük Pestre. Ahogyan magunkra maradtunk – végre itthon, de a hosszú távollét után kicsit még idegenül – valami irtózatosan nyomasztó rémület kezdett úrrá lenni rajtam. Valójában ekkor eszméltem rá az egyszerre ránk szakadó védtelenségünkre…

Különösen, amikor néhány percnyi áramszünet sötétséget borított ránk és Anyu elindult gyufát, gyertyát keresni, és jaj, nehogy elessen!

Rossz jelnek vettem azt is, hogy Apu Sárga macskája nem várt meg bennünket… A nagy telet kibírta, de valamikor március elején eltűnt – baleset érhette szegényt. Ennél a háznál a Sárga is „személynek” számított, mi azonban elmenetelünkkel cserbenhagytuk – nem érdemelhettük, hogy viszontlássuk.
Ennek a rossz érzésnek a szorításában telt itthon az első éjszakám. Azonban ez, mintha csak az a bizonyos mélységesen sötét alagút lett volna, melynek a végén ott a mindent betöltő Fényesség! Mert amint teltek a napok, egyre inkább ISTEN KEZÉBEN, az Ő gondviselő biztonságában kezdtem érezni magam.

Most már úgy igazán… S valami soha nem érzett nyugalom és béke árasztott el engem. Hiszen a mi jövőnket csak Isten oldhatja meg – kiokoskodni ezt mi nem tudjuk, de ami megmásíthatatlanul következik, elfogadjuk, az Ő kezébe tesszük.

Mióta itthon vagyunk, többször hallottam Anyutól, amint mondja: „hála Istennek, hogy hazajöttünk”!
Bár Apu úgy gondolta, hogy mi itt ketten nem maradhatunk, de akkor még nem tudhatta, hogy most már ő is vigyázhat ránk, s érzem, Isten akaratában valahol ő is itt van velünk és továbbra is óvja, őrzi a mi létünket…

Nekem azt tudnom kell, hogy az én életem – akár az Otthonban, akár itthon – csak addig lehet elviselhető, amíg Anyu velem van és ő lát el engem. S őt innen a mi házunkból, az ismert, megszokott helyünkről már nem szabad, ártalmatlanul nem lehet kimozdítani. Azonban számolnunk kell azzal is, hogy 92 éves múlt a tavasszal… én pedig már a kezemet is alig bírom emelni, de a telefont felvenni is csak épphogy. S könyörögnünk, kérnünk kell a segítséget – a törvényt, hogy itt, a mi házunkban maradhassunk mindvégig…

Az Isten segítségével, az emberi jóság által a lehetetlen is megvalósítható és mi hinni akarunk
ebben – a megértő, összefogó, egyet akaró Jóságban, amely nélkül mi már nem élhetünk, és
kérjük szépen az irgalmas szeretetet!

A Kereszt megpróbáltatásait csak úgy élhetjük túl, ha valami nagyon szépet igyekszünk tenni – minden pillanatunkban, egész életünkben, engedve, hogy „lámpatartóra” tegyenek minket, mert messze világítani csak így tudhatunk. A feladatunk ez, hogy világítsunk – ha nem tesszük, elnyel a sötétség bennünket.

Köszönöm Istenem, hogy életem kicsi töredékeiben elmondhattam történetem – kaptam ehhez lehetőséget, erőt, biztatást és segítséget. Inkább események kapcsán említettem neveket, mert a megszabott terjedelem és határidő akadályozott engem. Sokan kimaradtak, akikről pedig szívesen szóltam volna – bocsássák meg nekem! Nem azért történt, mert kevésbé fontosak!

Legyen ez az írás összekötőkapocs a SZERETETBEN – Mindazok között, akik majd valaha elolvassák… és Ti, bizonytalanok, tapintsátok benne Jézus sebeit és higgyetek!

Abban a reményben, hogy ha majd az Örök Életre is feltámadunk, ott majd mindannyian együtt lehetünk – mindörökre…

Segíts Urunk, hogy így legyen… További sorsunkat a Te bölcsességedre, gondoskodó szeretetedre bízom – rendelkezz az életemmel!


____
A szeretet oltalmában  - Page 2 _ezofe10
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




A szeretet oltalmában  - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: A szeretet oltalmában    A szeretet oltalmában  - Page 2 Empty

Vissza az elejére Go down
 
A szeretet oltalmában
Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Fórum, ahol a vastyúk is talál szeget  :: EMLÉKFÓRUMOK :: TASSY JOLÁN EMLÉKFÓRUM-
Ugrás: