A Moldva mentén - próza

Vankó Gergely
Fotó: Tari István



Az öreg folyó most is komótosan, szegett fővel lépkedett medrében, nem törődve az éles, októberi széllel s a fakó éggel, alakba rendeződött fellegekkel, szemerkélő esővel. Mert ő is érezte, változás közeleg, mi új és egyben fájdalmas, mely kitörli a megszokottat és helyébe valami sokkal rosszabb férkőzik. Az ismeretlent nehéz definiálni.

 František eléletlenített szemekkel, ernyedt testtel feküdt egy öreg fűzfa árnyékában a Kisoldali rakparton, s a látóterén keresztülsuhanó madarak sziluettjét figyelte. Gondolatai majdhogynem teljesen elborították elméjét, de mintegy tűzfalként, a hangjegyek most is gátat szabtak az áradásnak. Néha el-elmosolyodott mikor eszébe jutott egy-két régi dallamfoszlány, miket letűnt szerelmek ihlettek valamikor régen.

Finoman felemelkedett, mellkasáról leesett nyitott könyve, felült, térdét maga alá húzta és körbepillantott. S mert hogy senkit sem látott a közelben, tekintetét az öreg Moldván hagyta nyugodni.

- Te öreg folyam, ki hallod a fák sóhaját, te, ki minden titkok tudója vagy s leszel, kiben békét lel a hazátlan, és megtisztul a messziről jött vándor, mondd, mi tévő legyek? Hogyan érezhetném magam szabadnak, ha lelkem gúzsba kötve várja a feloldozást, s vergődve fuldoklik saját kínjában!? – suttogta alig hallhatóan maga elé s összerezzent mikor egy törékeny kéz érintését érezte megpihenni vállán.

- Hát te meg kihez beszélsz? – kérdezte egy kellemesen csengő női hang, s mikor František hátranézett, a szemébe tűző naptól alig tudta kivenni kié ez a lágy dallam.

- Hát itt vagy. Soká várattál.

- Otthon időztem és azon gondolkoztam, hogy valahonnan pénzt kell…

- Eladom a csellómat.

- Nem! Ne is folytasd! Ne vedd el magadtól mi számodra a legkedvesebb!

- Az a hangszer ér a legtöbbet abban a nyomorult házban.

- Tévedsz – mondta félig mosolyra húzódó ajkakkal a lány – a szerelem ér a legtöbbet – s ezzel könnyed mozdulattal lehuppant a földre az öreg folyóval szemben.

- Egyetlen kedvesem! –sóhajtott František. – A szerelem nem hoz pénzt a konyhára. Érzelmeink sajnos nem csillapítják mardosó éhségünket – mondta, majd elnyújtózott a vénséges fűz oltalmazó ágai alatt.

- Te sosem változol – mondta Helena, s kitépett egy satnya kis virágot a földből, majd a férfi arcát kezdte simogatni vele. – Nem engedem, hogy eladd, mi lelked mozgatója. A hangok világa megnyugtatja és terelgeti a reszkető elmét. Kiegyensúlyozottá tesz téged, s ezáltal engem is. Ne vedd ezt el tőlem, kérlek, mert… - de nem tudta befejezni, mert erős köhögés rázta meg. František felült, de nem szólt semmit. A virág leesett a földre. Különös érzés kerítette hatalmába. Megfogta kedvese karját s lefektette maga mellé. Együtt feküdtek a nagy fa árnyékában, s ahogy gyermeki lelkük összeért, hirtelen választ kapott egy nagyon fontos kérdésre. Most pontosan behatárolható volt, hogy hol kezdődik a boldogság, de ez az érzés párosult a keserű magánnyal is, mely egy percre sem hagyta egyedül. Ez végtelenül elszomorította. Behunyta szemét, s arcát a gyenge napsütés felé irányította. A szél kitépte ráncaiból kósza fürtjeit, s száraz faleveleket sodort feléjük.

- Emlékszel, már lassan egy éve annak, hogy a Moldván hajóztunk. Szeretném újra magamba szívni a víz lélegzését – mondta tűnődve Helena. - De akkor még másé volt a szíved.

František összeráncolt szemöldökkel és apróra szűkült tekintettel vonta kérdőre a lányt.

- Mi szükség van erre? Nem szenvedtük már meg mindketten? – kérdezte lemondóan, s fejét karján pihentetve fájdalmas tekintettel meredt a mögöttük húzódó üres padok felé.

- Nézz rám! – kiáltotta hirtelen a lány. – Miért szeretsz? Mi az, mi hozzám köt? Nincs otthonom, se pénzem, nincs mit adhatnék. Csak elveszek tőled. S ezt már nehezen bírom. Nincstelen a lelkem, s neked csak a gyötrő fájdalmat kínálom cserébe.

- Ne mondj ilyet – mondta alig hallhatóan a férfi. Tudta miről beszél a lány, s a legszörnyűbb az volt, hogy néha mindez igaznak csengett. Zsebéből cigarettát kotort elő, de elég volt a lány megrovó tekintetéből csak egy töredék, s visszatuszkolta szakadt farmerja zsebébe.

- Miért szeretsz? –ismételte meg a lány elcsukló hangon. Hosszú ideig egyikük sem szólt, s Helena már azt hitte, a távozás perceit meri a hallgatás mögött vélni. Végül megszólalt a férfi.

- Világ életemben szerettem egyedül lenni. Szerettem ugyan az embereket, de néha jobb volt nélkülük. Az a sok beszélgetés végtelenül kimerített. Soha nem gondoltam, hogy képes leszek akár egyetlen nő mellett is lehorgonyozni. Fárasztott a beszéd, sőt a szavak kevés tartalmat nyújtottak gondolataimnak. Jöttek és mentek a nők az életemben, unalmas kapcsolatok és vad szenvedélyek váltották egymást. De mindig megkérdeztem; hát ennyi? Ennyi amit kaphatok tőlük? Kielégítetlennek éreztem minden vágyamat. A csönd folyton ott ólálkodott körülöttem. Fáradt voltam és üres. Aztán egyik nap mikor a szokottnál is több varjú károgott az egyik közeli fán, itt, az egyik korhadt padon ülve a Kisoldali rakparton észrevettem egy lányt. A lépcsőkön ült a folyó lábánál. Térdét maga alá húzva, lábait átkarolva meredt a túlsó partra és kíváncsi lettem, hogy mit néz olyan bőszen. Mikor közelebb értem hozzá, láttam, hogy a túloldalon egy girhes macska alig tollas, vergődő fiókákat csámcsog elégedetten. A lány csodálattal figyelte a jelenetet, s mozdulataival majdnem engem is csendre intett úgy, hogy még egy pillantásra sem méltatott. Álltam mögötte és tűnődtem, honnan ez a beteges vágy, hogyan nézheti érdeklődő tekintettel egy élet megszűnését. Taszított, mélységesen megvetettem, de furcsamód valahogy felkeltette az érdeklődésemet. Ezért hát rövid gondolkodás után letelepedtem mellé, s ekkor rám emelte üveges tekintetét. Az a pillantás többet mondott minden szónál. Rám szakadt minden érzés amit eddig nélkülöznöm kellett. Határtalan vágy fogott el, át akartam ölelni. Sírhatnékom támadt. Önkéntelenül a szememhez nyúltam, de nem tapasztaltam nedvességet. Ajkaim megremegtek, de nem görbültek sírásra. Aztán elfordította arcát. Újra a macskát figyelte. Haja tisztelettudóan omlott törékeny vállára, s keretként foglalta magába a hibátlan arcot. – Helenán ismét erős köhögés futott át, de kezével intett, hogy nincs semmi baj, František folytathatja. A férfi közelebb húzódott. – Közel egy órán keresztül ültünk némán egymás mellett. Eddig tartott ugyanis a jelenet a túlsó parton. Aztán csengő hangján megkérdezte, hogy vajon miért szenvednek az ártatlanok. Nem bírtam tovább, egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Annyi elrejtett és elnyomott érzés lakozott addigra már bennem, hogy teljesen meghatottak a lány szavai. De már nem éreztem magamat egyedül, magányomban ő is osztozott. Ez a kettősség feloldotta gátjaimat. Felém nyújtotta kezét, s erős kötelékben fonódtunk össze. Nem kellettek szavak, tudtuk, hogy egymáshoz tartozunk. Lelkünk, mint magára hagyott árva gyermek, úgy kapott a másik oltalma után.

- S ekkor a lány felállt, megigazította gyűrött, zöld nadrágját, s azt mondta, mennie kell – folytatta Helena.

- Igen. S azután nem is láttalak majdnem kilenc hónapig. Rettenetes volt. Azt hittem újra elvesztettem önmagam. Minden falat után éheztem, s minden korty után egyre csak szomjaztam. Mikor azt hiszi az ember, hogy lelke talán megnyugvásra lelhet egy másik személy jelensége által, s végül az ellenkezője következik be, sokkal mélyebbre süllyed, mint előtte valaha is volt. A csalódás láncra ver, s megbénít.

Sokáig hallgattak mindketten. Helena a combja mellett lévő barna fűszálakat tépkedte, s ujjaival a szikes talajt morzsolgatta. Mögöttük éledezni kezdett a környék, az üres hintákat gyerekek töltötték meg. S mintegy a František agyában megfogalmazódott gondolatra Helena így válaszolt.

- Azért tűntem el, mert élet fogant bennem - mondta tétován, s mert a férfi nem szólt semmit, felbátorodott. – Megrémültem. Nem voltam rá felkészülve. Hova vittük volna? Pénzünk sem volt. Még magamat is alig tudtam ellátni, nemhogy egy tehetetlen gyermeket.

- Nem tudom szavakba önteni, mit érzek. Mélységes fájdalom jár át és megbénítja izmaimat.

- Ne ítélj el – mondta kérlelve és átkarolta a férfit, de az lerázta az érintést.

- Megfosztottál attól, ami az ember számára a legnagyobb ajándék.

- Kedvesem, ez nem olyan, mint az ablakon beszűrődő legédesebb dallam, melyet egy zongora könnyez, s nem hasonlítható az égen tovatűnő viharfelhőkhöz, melyek csatornái lehűtik izzó testedet.

František kissé megenyhült e szókapcsolat hallatán, s nem ellenkezett tovább. Belátta, hogy értelmetlen harc lenne. Ezzel a gyermeki naivitással nem képes szembeszállni.

- Hűvösödik. Járjunk egyet – javasolta, s egy könnyed mozdulattal felpattant a földről. Kezét kedvese felé nyújtotta, hogy fölsegíthesse. Ajkuk olyan közel volt egymáshoz, hogy csaknem összeért. Helena azonban megtörte a pillanatot. Mellkasát kezdte el nyomkodni.

- Valami baj van?

- Semmi. Csak a szerelem tüze éget –mondta mosolyogva, de a mosoly mögött a fájdalom mohó arca engedte láttatni magát, de amilyen gyorsan jött, el is múlt. Némán haladtak egymás mellett szűk utcákban, nagy, ásító ablakok mentén. A szürke és ostoba falak összenevettek, s tudatlanságuk tornácáról nézték vígan a koraesti andalgó párokat.
- Amíg egyedül voltam, mindenféle nőkkel vigasztalódtam – szólalt meg hirtelen a férfi.

- Egy pillanatig sem gondoltam, hogy a nők magadra hagynak – mondta epésen Helena. –Ennek a széles és borostás állkapocsnak, csontos vállaknak és hosszú lábaknak aligha lehet ellenállni. S ott van a kezed. A kezed… Csodálatos alakot ölt, mikor meggyújtod halálos mérgedet. Gyűlölöm, ha dohányzol. De hát mindenkinek megvan a maga szenvedélye.

- Az én szenvedélyem te vagy – vonta magához František a lányt, de ő eltaszította magától, mert mélyről jövő köhögést akart megállítani. S mivel ez alig sikerült, rángó testtel görnyedt össze, s próbált mélyeket lélegezni.

- Mindjárt elmúlik.

- Mióta tart ez az egész?

- Mindjárt jobb lesz – suttogta, s ott folytatta, ahol abbahagyta. – Imádom a kezeidet. Mikor tűnődve az ajkaid előtt megpihennek, nekem ez a művészet. A te művészeted. Mely körülleng mikor éjszaka mellém fekszel, s hanyag mozdulattal betakarod fáradt testedet, mikor álmosan kilöttyinted a kávéd kora reggel. Mikor hideg végtagokkal mellém ülsz egy kád forró vízbe, s remegve átkarolsz csókot kérő pillantással. Az a pár csepp bor azóta sem jött ki a szőnyegből, mikor…

- Várj csak… -szakította félbe a férfi, s a sarkon álló virágárus hölgyhöz sietett. Hevesen gesztikulálva magyarázott neki, s néhányszor a lány felé mutatott. Majd néhány perc múlva egy napraforgóval tért vissza. – A tiéd.

- Bolond vagy! – nevetett Helena. František hosszú idő óta először érezte őszintének a lány örömét.

- Boldoggá tesz a boldogságod!

- Őrült vagy – mondta még mindig önfeledt arccal Helena. – De mennyit kért…

- Sssss! Egy mosoly volt az ára.

A szavak lassan elhalkultak és a csönd ködfalként ereszkedett közéjük. Helena a néptelen utcákat figyelte s a függönytelen ablakokat, hol néha felbukkant egy-egy kíváncsi fej, de amint megérezték a csípős levegőt, rögtön vissza is húzódtak. František zsebre dugott kézzel haladt a lány mellett, ki már hosszú ideje a földet nézte.

- Hallgatlak – mondta a férfi mintegy magának. Helena fölemelte a fejét, belebámult a messzeségbe de még jó ideig szótlan maradt. Aztán mikor a csönd már elviselhetetlenné vált, megszólalt.

- Nem voltam mindig hűséges hozzád.

- Mint ahogy én sem – tette hozzá gyorsan a férfi, de akaratlanul is jobban szorította a zsebében lévő gyűrött papírzsebkendőket.

- De én nem a régmúltra gondolok, hanem… Pár hete megismertem egy férfit. Szándékosan el akartalak taszítani magamtól. Te mindig csak a csellóddal voltál elfoglalva és én annyira magányosnak éreztem magam.

- A csellóm a megélhetésünk, a munkám. Ha nem játszom, pénzünk sincs. Miért nem vagy képes ezt elfogadni, s miért menekülsz rögtön más férfi karjába, ha nem érzed teljesnek törődésemet?

- Annyira nehéz erről beszélni. Olyan mintha az a hangszer kettőnk közé állna. Úgy érsz hozzá, mintha egy törékeny női testet ölelnél.

František először csak ízlelgette a hallottakat, majd kitört belőle a már napok óta lappangó  feszültség.

- Ha annyira tudni akarod, ám legyen. Minden héten felkínálkozik nekem legalább egy nő. És igen. Éltem is a lehetőségekkel.

Szeretkeztünk a koncertteremben, a kamarateremben, a karmester szobájában, a raktári zongorán, sőt, még a saját termemben is. Szíved joga, hogy kivel osztod meg a tested. Én is megosztottam másokkal.

- Ez undorító. Én nem… - kezdte könnyes szemmel Helena, de nem tudta befejezni, mert ezúttal olyan erős köhögés futott át a testén, hogy görnyedt háttal erőlködött, s mély levegőket próbált venni, ezzel könnyítve légzésén.

- Te jó ég! Holnap felkeressük Dr. Herdovalt. Nagyon nem tetszel nekem – mondta aggódó hangon František.

- Elmúlik. Már mondtam. De mielőtt elválunk, mondanék majd valamit.

- Mondd most!

- Hagyj egy kicsit lélegezni. Az még várhat.

- Felcsigáztál… Mit akarsz mondani?

- Nem! Mondom, hogy ráér. Hagyj most, kérlek! Nem érzem jól magam.

- Kedvesem, tudod, hogy nem akartalak megbántani. Mindennél fontosabb vagy a számomra - mondta hízelgő hangon a férfi, s karjába vonta Helenát.

- Persze. S azért mondtad el mindezt? Hagyj! Ez az ölelés nem őszinte. Miért csapod be magad is!? Én úgy szeretlek téged, mint még soha mást, kezeim nem érintenek kétes töltettel tárgyakat.

- A csellóm nem pusztán egy tárgy – vágott közbe František.

- Látod? A csellód nyaka egy törékeny női nyak, a vonó a lelked megszólaltatója, vagy eszköze, s a húrok… Hát a húrok a női lélek részei. De ne szakíts félbe, kérlek. Amíg nem találkoztam veled, nem tudtam, kire mondják, hogy férfias, eddig csak elképzeltem, milyen lehet egy igazi férfi jelenléte. Számomra mindezt te testesíted meg. S a férfi akit említettem… nem is létezik. Hiányod szüli ezeket az eltorzult gondolatokat.

František hátán jeges kéz kúszott le a derekáig, mely végül vasmarokkal kezdte szorítani ágyékát.

- Tehát nem igaz – mondta tűnődve.

- Nem. Menjünk vissza a Moldvához. Szeretném még látni. Utoljára.

- Mi ez az egész? Hogyhogy utoljára? –kérdezte félelemmel teli hangon a férfi.

- Kedvesem! Számomra az élet már csak pár hét. Halálos kór támadott meg. Ezért köhögök ennyire.

- És miért nem… Miért csak most mondod? Egyáltalán… Miért vagy ennyire nyugodt? Nem törődhetsz bele! Elviszlek orvoshoz! Fölkutatjuk Prága legjobb specialistáját, nem hagyom, nem hagyhatsz el, kérlek – mondta elcsukló hangon. Érezte, hogy kicsúszik lába alól a talaj, de nem veszíthette el uralmát teste fölött. Ebben a pillanatban világossá vált számára, hogy nem létezik tökéletes boldogság, mert amíg fizikai síkon léteznek az emberek, addig nem adatik meg a szenvedés nélküli állapot, nem szárnyalhat a lélek, s az egyetlen kiút talán az, hogy aranykalitkában várjuk a szabadulást. Valahonnan messziről sűrű, vastag ködfal mögül Helena szólította.

- Mennünk kell. Hamarosan besötétedik.

- Igen. Induljunk – mondta halkan, de agya megállást nem ismerve zakatolt, egyre csak a gondolatokat futtatta. – Annyi mindent szeretnék neked még mondani. Nem mondtam még soha, hogy milyen csodálatos érzés szeretkezés után melletted feküdni és nézni az arcod játékát, nem mondtam még soha, hogy mennyire szeretem, ha apró csókokat lehelsz testemre, s hogy milyen közel érezlek magamhoz, mikor szavak nélkül megöleljük egymást. Olyankor levetkőzöm álarcomat, s teljes valómban állok előtted. Semmi torzítás, semmi hamis szó. Csak én vagyok, Sztyehlík František.

- Soha még így férfit nem szerettem. S pont ezért arra kérlek, komponáld meg a történetünket. A különös találkozást, a dohányfüstös szobákat, a kéjjel teli parkokat, s a keserű halált. És… - Helena köhögni kezdett és zsebkendőért kutatott a táskájában. – Csak ez az éles fájdalom ne feszítené a mellkasomat – s ahogy e szavakat kimondta, apró vérpatak jelent meg ajka szegletében. Aztán a patak csak nőtt, mígnem már folyóvá alakult, s teste egybeolvadt az öreg Moldva sziluettjével.
Amíg a pillanat terhe alatt a férfi összeomlott, a délkeleti szél feltámadt, csaknem viharossá fokozódott, s lesodorta a nyitott könyvet Frantitšek mellkasáról. Valahonnan távolról, alig hallhatóan egy női hangot lehetett hallani, mely kétségbeesetten kiabált valamiért. És mert ez a kiáltás riadt volt és félelemmel teli, a férfi tudata végül utat engedett a szavaknak.

- …segítsenek! Kérem, hívjanak segítséget! – sikoltotta Helena, s František érezte, hogy fejét a lány keze tartja, s hogy ez a mozdulat mennyire féltő. Melegséget érzett a szája körül és a nyakán, de nem volt annyi ereje, hogy fölemelje kezét és megérintse. Érezte, hogy izmai rángatóznak, meg akart szólalni, de nyelve mintha ólomból lett volna. Teste könnyű volt, aggasztóan könnyű. Már nem törődött semmivel. Érezte, hogy minden izma elnehezül. A hangok már messze jártak, a felejtés erdejében. Szikrázóan kisütött a nap.

Az öreg folyó még mindig szegett fővel, büszkén haladt medrében, mely elég mély volt ahhoz, hogy elnyelje a keserű zokogást és a szaggatott sikolyokat. De a tél közeledtével majd minden elcsendesül, s nyugalmat lelnek a zaklatott lelkek, melyek hangjegyek formájában érik majd el végső alakjukat…