SÁMÁNSZÁMVETÉS - versek

Magasban érik

Magasban érik mindaz, ami földi,
Mélyben nyíladoz az égi vihar.

Halálát, ahogy élettel betölti,
Komoly az ember mosolyaival.

Barlang-váladék

Barlang-váladék tarkó-tapadása
A künti világhoz visszariaszt.

Heted-íziiglen számíthat-e másra,
Ki csak önmagának emelt vigaszt?

Ihlet-érvényű

Ihlet-érvényű tájteremtés közben
Renyhül az izomfej, renyhül a szó.

Mint agyaras: A benső fel úgy hörren.
Csak sejthetjük, hogy ez mire való.

Alkony-duzzadásos

Alkony-duzzadásos, szűnő időből
Mosolyt merített magának az est.

Aki elindul, s később visszahőköl,
Panasszal kihez forduljon, ha veszt?

Örvénylés

Mint hogyha gilisztát felez az ásó:
Szaporodik fiakban az élet.

Mindegy, hogy hogyan, mi végre és hányszor:
Elragadja magán-örvénylésed.

Köszönés végett

Köszönés végett levette kalapját,
Álldogált lucskos két bocskorában.

Mint macskakölykök, ha magára hagyják,
Úgy nyivákolt gyámoltalansága.

Hogyha azt hiszed

Hogyha azt hiszed, hogy te nem döntöttél,
A döntésnek, lásd, ez is egy neme.

Nem lehetsz bővizűbb élet-körödnél,
De lehetsz-e elégedett vele?

Jégszín alatt kopogó

Jégszín alatt kopogó hal-virtussal
Próbál a légtérbe törni a mély.

Juthat- e az, kit kíváncsiság furdal,
Önnön-szemlélethez, mely szavat ér?

Macska-egyensúlyos

Macska-egyensúlyos sorokon épül,
Mi egeret riaszt: a költemény.

Copfos cincogása megérik végül:
Bajusz-biztonság szimatol helyén.

Göndör erdőszélen

Göndör erdőszélen, tisztástalanul,
Tölti álmodását a bujdosó.

Napvillára vett szénaköteg fakul:
Nem mentheti meg más, csupán a Szó.

Támasztott tetőkkel

Támasztott tetőkkel tátongnak térért
Típus-sorokban a melegágyak.

Töppedésünk vajon csak annyit ér még,
Mint konyulása a palántának?

Kétségek kezdetén

Kétségek kezdetén riog a homlok,
Röfög a tüdő, habot hord a száj.

Miként az űr, ha szalagja kibomlott:
A végkifejlődés túlhagyva már.

Turpisságra törekvő

Turpiságra törekvő ténykedését
Tovább terjeszti a titok-madár.

Oldalsó szemével oly módon néz szét,
Hogy lásson és láttasson, hogyha száll.

Fecske átnyilall

Fecske átnyilall, eső keresztül szór
Szeles ágmedrén a kőrisfának.

Jégfütyköst lóbál a költő, hogyha szól,
S kólint vele, ha szavába vágnak.

Jégszín alatt kopogó

Jégszín alatt kopogó hal-virtussal
Próbál a légtérbe törni a mély.

Juthat-e az, kit kíváncsiság furdal,
Önnön-szemlélethez, mely szavat ér?

Ujjperceidben

Ujjperceidben is roppan magzatod,
Midőn béklyóba vered a földet.

Nem reggelek még a féltő hajnalok,
Nem idegen mindig minden jöttment.

Kifordított kupac

A kifordított kupac is naprendszer,
A csillagköd is csak egy hangyaboly.

A látó ember hunyorin ott vesz el,
Ha önárkának fölébe hajol.

Botra nehezedve

Botra nehezedve lépeget odább,
Idő-nyalintotta feje fényes.

Titkolná talán gubó-képű korát,
De csupán tiltakozásra képes.

Köszönés végett

Köszönés végett levette kalapját,
Állongott lucskos két bocskorában.

Mint macskakölyök, ha magára hagyják,
Úgy nyivákolt gyámoltalansága.

Valaki tüzet gyújthatott

Valaki tüzet gyújthatott, az ég ott,
Hol völgy-ég és égvölgy találkozik.

Akár ingen a terjeszkedő vérfolt:
Oly csekély a vágyunk – s olyan sok is.

Szikla-hádész

Szikla-hádészba búvó vitorláson
Térül nyugovóra az alkonyat.

Hunyt szemmel is kell a költő, hogy lásson,
S nyújtson: Szemért szemet, fogért fogat.

Rönkön

A rönkön, mit döntött a nyári vihar,
Mikro-életek munkálnak tovább.

Fürgén szaporázzák szerszámaikkal
Emlékes eszmények új otthonát.

Gerlice szállt

Gerlice szállt a tévé-antennára,
Világok zümmögnek karmai közt.

Elegendő lesz a műsorból mára:
Gyűjts a csűrödbe egy marék időt.

Folyónknak a vize

Folyónknak a vize úgy gyűlt a réten,
Hogy hinni is lehetett benne már.

Aztán, mint véralvadás, szűnt egészen,
S most újfent meddő intelmekre vár.

Sebhelyeket hagy a fény

Sebhelyeket hagy a fény a sötéten,
Mosolyával, ahogy reá suhint.

Áldozat: A legelső szó. – Hol égjen,
Hogyha az agy túltelítve úgyis?