Három emlékkép

Az egyik első emlékképem, hogy Jászárokszálláson a Kiserdőben vagyunk mint gyerekek, négyen vagy öten. Meglátunk egy szintén 4-5 gyerekből álló csapatot. Nem ismerjük őket, de játszani kell. Ezért jöttek ki ők is. Odakiáltjuk nekik, ellenetek vagyunk. Aztán szaladunk, s elbújunk. Ők pedig tudják, most keresni kell minket. Ha bújócska, hát bújócska. Én egy ritkás bokorba bújtam. Arra gondoltam, ha túl sűrű lenne a bokor, azt jobban megnézik. Pár méterre tőlem elmennek, a bokromat figyelemre se méltatták. Elgondolásom tehát bevált. Kiballagtam a Kiserdő szélére, s megvártam, hogy a többiekkel mi lesz. Egy társam még csatlakozott hozzám, de a többieket megtalálták, akiket aztán diadalittasan hozták ki, mint „foglyokat”. Viszont el kellett ismerniük, győzelmük nem teljes, kettőnket nem tudtak megfogni.

   Trabantom (ez egy autó volt) első kerekei mögé sárvédő gumikat kell tenni. Így láttam egy nyugati kocsinál, ez olyan elegáns, kocsim arculatát biztos emelni fogja. Először tehát bemásztam a kocsi alá, s megnéztem, hogyan tehető oda az a gumilap. Volt ott egy másfél centis perem, ha azokat kifúrom, a gumikat fel tudom helyezni. Egyszerű. Persze a gumikat ugyanott kell majd kifúrni, ahol a peremlyukakat. Boltból gumikat vetem, lomtáramból csavarokat beszereztem, fúrót elkunyeráltam egy barátomtól, aztán újra bemásztam a kocsi alá, 3-3 lyukat fúrtam, felcsavaroztam a gumikat, s jólesően vártam, hogy dicséretet kapjak. De ez elmaradt. Később se volt elismerés. Csak egyszer, amikor felhívtam a figyelmet erre.

   Jó korán kellett kelnem Homokon, hogy időre beérjek Debrecenbe vizsgázni. Egy nagyon nehéz vizsgatárgy volt soron, az anatómia. Aludni is alig aludtam hajnal négy óráig. Mert akkor keltem. Messze a vasútállomás, sietni kellett. Szajolban egy átszállás volt, Debrecenben rögtön villamossal a célig, s 9 előtt benn ültem a főiskola folyosóján a kijelölt terem előtti padon. Többen is voltak ott, körmüket rágva, ki menjen be. Alig, hogy leülök, biztatóan és lelkesen mondják, menj be. Ők még egy kicsit izgulva várakoznak, nem mernek bemenni, úgyis kirúgják őket. Bemegyek. Húzok egy tételt, beszélgetünk, ötöst kapok, felajánlja, levizsgázhatok most élettanból is, szintén nehéz vizsga, az ugyan holnap lenne, de akkor nem kellene utazni. Tételhúzás, beszélgetés, ötös ez is. Jövök ki, Kérdőn néznek rám, megszólalni nem tudok, csak mutatom, minden oké. Amikor szóhoz jutok, hitetlenkedve hallgatják, hogy a holnapi vizsgát is letettem. Nem mondok sokat, sietek, villamos, vonatok, Szajol, Homok, ebédre otthon vagyok. Hihetetlenül felszabadult jó érzéssel látom a világot.