Lakadalmazna az ördög

ÁDVENTI NAPLÓJEGYZET

Lakadalmazna az ördög 1


A szerző illusztrációja

1.

Hó se hullt aznap. Belzebub beleborzongott: templomba sose járt el önszántából, csak ha nagyon muszáj volt. A vallási áhítatot se nem értette, se nem becsülte. Hogy a gyónás hiábavalóságáról ne is beszéljünk. Szállóigévé vált, hogy az ördög a tömjénfüstöt szenvedi. A harangszótól pedig irtózik: süketül tőle meg! De az ördög mindig is csak önmagát képviselte, a hívságokat, a csalárdságokat, a dorbézolást, a kocsmázást s a mulatozást… a tiltott s általában illetlen dolgokat kedvelte.

Egyszer régen, épp ádventkor, ritka hótlan decemberi napon elvetődött Bukovinába. Előbújt ki tudja, honnan, a pokol kénköves bugyraiból, s hamarjában el is vegyült a sokféle betelepített népek között. Mindenkori feladata volt a bajkeverés, s ki tudja, mi még… talán új tagok toborzása is. Hát, hogy a hideglelős, széljárta vidéken meg ne fagyjon, járt kereken, s hol itt, hol ott bukkant fel a környéken. Hacsak tehette, valamely kuptor közelibe húzódott, hogy meg ne fagyjon. Miközben az elgémberedett csülkeit melengette, fürkészte az embereket, kik, mifélék. Olyanokat keresgélt, akiknek borsot törhet az orra alá: összeveszejtheti, szétzüllesztheti, összeugraszthatja őket…

A válogatásban bizony nem volt könnyű dolga. A gurálok mindig morcosak és teljesen humortalanok voltak. Ebből is láthatta, hogy közöttük nincs sok keresnivalója. Az apró termetű lovacskáikról híres favágó huculok szótlan-mogorvák, koszosak és nincstelenek voltak. S nagy bosszúállók, egy menyecskéért, de egy lóért is ölni tudtak. Még csak az kéne, hogy őt is fahordásra fogják!

A felföldi szászok, németek: egy-tudók, más népekkel bizalmatlanok, és túlsággal szorgosok voltak. Bizony, munka közben le nem álltak beszélgetni! Evangélisták voltak, akkor még roppant nehéz lett volna kitéríteni őket a hitükből, nem úgy, mint ma. Ha indulatba jöttek, a legborzasztóbb káromkodásaik: „Ah, kvatsch!”, „A fene ënné mëg!”, „Vigye el az ördög!”, épp csak megmosolyoghatók voltak. Csúfabbat azonban nem tudtak, s ezzel a szegényes nyelvezettel leszerepeltek, ki is állították magukról a szegénységi bizonyítványt. Még hogy ők lennének a „kultúrnép”! – dúlt-fúlt magában Belzebub. „Szégyellhetnék magukat! Még kárinkodni se tudnak, a tej is megalszik a szájukban…”

A rutének érdekesebbek lettek volna, de ők meg szeszélyesebbek voltak a kanárimadárnál, folyton vakarództak, panaszkodtak, sosem találták a helyüket. Akkor épp pánikba voltak esve: riadoztak, hogy kipusztulnak a világból. Hunyorgott az ördög: „No, ha csak erre vágytok…”

Az ördög azonban a románokban már több fantáziát látott. Ha rájuk tekintett, valamiféle megfoghatatlan rokoni érzületei támadtak. Tetszettek neki: pont olyan berbécsképűek voltak,
mint jómaga. Csak ne lett volna köztük annyi betelepült oltyén, értetlen muntyén s eszetlen móc! Ezek között cimborának való alig akadt. Ha barátságot színlelve valamelyiküket lépre csalta,
italra invitálta a füstös zugkocsmában, máris gyűltek rögtön köréje a többiek, mint a legyek. Nekik is kellett volna!

Birkatermészetű nép volt, úgymond. Mégis kötekedő s mohó. Igazándiból nem értették, hogy a fura kinézetű ismeretlen mit akarhat tőlük. S ha valami nekik nem volt világos: jaj, annak akire mëgmerkëltek. Egyből nyúltak a bundácska alá a fésziért, s rontottak neki, mint a veszedelem. Egy ilyen alkalommal az ördögnek inába szállt a bátorsága:

„Ne bánts, domnu! Szëgény ördög vagyok, de nekëd adom mindënëm… Amit csak akarsz! Ha këll, akár a hëgyekët ës nekëd ígérhetëm!” A baltás ember csak meredt reá, egy kukkot se értett az egészből. Végül alighanem megsajnálta, s bólintott egy nagyot. Az ördög ezt elértette, s megfogadkozott. Aztán iszkiri! Megfutamodott. Ha akkor történetesen a Szucsáva mellé, az ötfaluba vetődik el, s megismeri a bukovinai székelyeket, bizonyára másképp dönt… Így nem gondolt arra, hogy mi lesz a többi néppel, ha megtartja a szavát.

Hogy mi lett az ígéretével? Mára tudjuk. Alig száz esztendőre rá a román pópák Gyulafehérváron az ördöggel is ësszecimboráltak. A Felföldet megkaparintották, s azonnal elözönlötték. Nem
várt ajándékként hullott az ölükbe… De nem csak Bukovina lankástul-hegyestül, hanem a hegyek koszorújától övezett Erdély is!

Szomorú ádvent volt akkor. Hó nem hullott, az angyalok nem dolgoztak. Gyászoltak aznap.

szómagyarázat:
lakadalmazna: lakodalmazna, mulatozna
kuptor: kemence
gurálok: bukovinai lengyelek
huculok: mára beolvadt kelet-kárpáti népesség
rutének: korabeli ruszinok
oltyén, muntyén, móc: tájegységek román népei
kárinkodni: káromkodni
berbécsképűek: birkaképűek, horgasorrúak
mëgmerkëltek: megharagudtak
fészi: fejsze, balta
domnu: úr, gazda románul
ësszecimboráltak: összebarátkoztak

ÁDVENTI NAPLÓJEGYZETEK
Lakadalmazna az ördög 2

Múltunk s jövendők idősíkjai pedig folyton-folyvást összegubancolódni látszanak. De hiszen lólépésben járkál, szikráznak a patái, izzik a lába nyoma: földi ember számára kiszámíthatatlan módon történnek az ördög időugrásai!

A Teremtő árnyékában a dölyfös földi életrevalóságával titkon építgette Belzebub a karrierjét: a szövevényes hálóit, újabb kelepcéit az emberi sorsoknak. Gyakran megesett hát, hogy oda-vissza utazgatott a lyukzáporos, útveszejtő időben. S ha már a pokol kénköves bugyrai úgyis összeráncolták az emberi léptékkel lineárisnak felfogott idő korcát: azért is gyakori precessziós futamai, kalandozásai voltak az ördögnek. Úgy járt oda-vissza, mint valami tébolyult Foucault-inga. Tíz esztendő, tizenkettő… száz év, ezer év ide vagy oda, mit számított az neki? Belzebub mindig is érezte a Teremtő által megszabott gátak igájába foglalt megzabolázhatatlan, kártevő erőt. Az örök engedetlen, akit a Teremtő pimasz nagyravágyása miatt eltaszított a trónusától, tagadhatatlanul élvezte a káoszteremtés szabadságát, miközben határtalan kedvet érzett a bajcsináláshoz. Olykor csupán arra összpontosított, hogy mesteri módon összezavarja a sűrű kárpitszövésű palástunkat – az életünket. S hogy nehezebben ismerjük ki magunkat benne, átszövögette azt valamiféle párhuzamos világok történéseivel. Hiába a „meg van írva”, még a történelmet is megpróbálja megmásítani: a már elmúltakat s a születendőt kénye-kedve szerint befolyásolni!


A mi nagy bánatunkra újszerű és torz képleteket gyártott az emberekről a lőcslábú ördög. Tudományával mindenütt kis és nagy botrányokat, viszályokat, háborúságot okozott. Ideje annyi volt, mint a pelyva, ezért időugrásaiban élvezkedett is: kétezer éve bosszantani s bántani akarja a karácsonykor megszületett Kisjézust. Csakhogy sikertelenül, hiszen az ügyeletes angyalon kívül még a háromkirályok is a kisded jászla mellett őrködtek. Mostanra már kitudódott az is, hogy a hódoló Gáspár, Menyhért és Boldizsár nem közönséges királyok: valójában védőszentek voltak, akik aranyalmaként őrizték a Kisjézust, tömjénillattal és mirhával tartották távol a gonoszt tőle. Akiket a papok vízkereszt napján minden tisztességes keresztény házba elkísérnek, s a nevük kezdőbetűi a szemöldökfájára kerülnek: megvédik a ház népét mindenféle bajtól. Az ördög csak a szemöldökfára pillant: ahol írás van, oda már be sem kopog.

A régmúlt események ködképét összezagyválja, kettős elméleteket gyárt ugyanazon múltbéli eseményekről, dolgokról. Az ördög az évszázadokkal késleltetett emlékezet feltárásaival gyakran a hihetőség bizonytalanságaiba taszítja az örökölt múltunkat: párhuzamos igazságképeket tár elénk. Ilyen-olyan történelmi emlékekkel, mesékkel, mondákkal, szóbeszéddel vagy írott krónikákkal, félig-meddig elpusztított, töredékeiben megmaradt tárgyi leletekkel, régi kincsekkel áltat bennünket. A korabeli írásos emlékekbe, szerződésekbe, egyezségekbe, eskükbe is belepiszkál, mérget csepegtet, port hint rájuk. Elhomályosítja, elsorvasztja őket, igaz történelmi krónikák sorait tünteti el, vagy hamisítja meg. Praktikáival olykor a jeles és tudós történészprofesszorokat is megbolondítja, összeveszejti egyiket a másikával. Az ezer éve szőtt múlt szövetét is megbomlasztani képes…

Addig nézegette az Árpád-házi királyok fején a Szent Koronát, míg egyszer csak megirigyelte. Szerette volna kipróbálni, ám félt tőle, nem is a súlyától, hanem a koronázási procedúrától, hiszen akkor még az esztergomi templomban s a püspök áldása által történt a királlyá avatás. Gondolta, annyit még elbírhat, hiszen épp tettestársa is akad, épp II. József személyében, aki
meg a Kárpát-medencét kívánta megszerezni. A kalapos király ugyanis mindenképpen bővíteni akarta a birodalmát. Vakargatta hát a feje búbját az ördög, hogyan tudnának szövetkezni. Végül elhatározták, hogy ellopják és a bécsi udvarba vitetik a magyarok koronáját. Aztán majd eldöntik, hogyan tovább. Megegyeztek abban is, hogy a korona az ördögé lesz, Józsefnek pedig a magyarok országa jut majd. Észrevették azonban, hogy a koronán az országot oltalmazó Szűz Mária képe is rajta van. Hogy védtelenné tegyék az országot, meggyengítsék a népünket, elvegyék a büszke magyar öntudatunkat, Belzebub a koronáról letörte a Patróna zománcképét. De a hiányát valamivel kipótolja kellett. Akkortájt épp valami görög kecskesajtkészítő szállította portékáját az uralkodói házba, s mivel mással is seftelt, hozott a bécsi uraságoknak néhány értéktelen zománcképet eladásra. Kalapos József olcsó pénzen jutott hozzá a gyengekezű, kecskeugrató görög uralkodó, VII. (Dukász) Mihály képéhez. Az ördög, minthogy maga is valamelyest jártas volt az ötvösszakmában, hirtelenjében azt erőltette bele a régi foglalatba. Fel is kellett szegecselnie, mert amint feltette, már dobta is le a korona magáról. Akkor meglátta, hogy erre a műveletre a Mária jobbján és balján őrködő Ráfáél és Uriél arkangyalok haragosan összevonják a szemöldöküket! Mitévő legyen, gyorsan azokat is lefeszítette, a helyükre pedig valami Kon(sztantinosz) császárt és valami Geobitzász nevű, ismeretlen rókaképű uralkodót tett a foglalatokba…

Amikor azonban az ördög a kereszt levételét a kalapos királyra bízta volna (ő maga nem nyúlhatott hozzá, mert megégette volna a kezét), az megrettent, hogy magukra rántják Isten haragját, s ha kitudódik a csalás, még a magyarságét is. Akkor, mintha mi sem történt volna, hamarjában visszaszállíttatták a koronát Magyarországra! A koronaőrök örültek is, meg nem is. Meglátták, hogy az a korona már nem a régi korona… Néhány, a tudományos magyarázataiba teljesen belezavarodott történész azóta is azt elemezgeti: hogyan kerülhetett a Teremtőtől származó Szent Koronára három kis kaliberű idegen uralkodó képe? Csak az ördög tudja… De neki meg félsze, s mi több, annál még nagyobb bűne is van. Merthogy nemcsak holmi zománcképeket cserélt fel, hamisításaival nemcsak a Szent Szűz oltalmába ajánlott országot tette védtelenné, hanem egy egész népet csalt s lopott meg. Egyszer, kétszer, háromszor is… Közben elkótyavetyélte Bukovinát, Erdélyt… Felforgatta az egész Tündérkertet!

Azt mondják, az ördög évente csupán egyetlenegy alkalommal merészkedik be a templomba: Luca napján, hogy megismerkedjen a falu vajákosaival, boszorkányaival. De azért is van a Luca széke, hogy ráálljanak, és meglessék! Úgy tudni, hogy a bukovinai székely legényektől különösen fél, mert azoknak jó szemük van. Rendre fel is ismerik, megkergetik s kíméletlenül elagyabugyálják Belzebubot. Kiütögetik az összes fogát, hogy ama harminc ezüstre ne fájjon!

ÁDVENTI NAPLÓJEGYZETEK
Lakadalmazna az ördög 3.

A karácsonyi időkben nagyon unta magát ördög. Mulatozni szeretett volna, de csak lézengett. Az emberek nemigen fgyeltek rá… A Kisjézus eljövetelének, a meghitt kivárásnak ideje volt. Így első ádventtől kezdődően, aki csak tehette, hajnalban ott volt a rorátén, mit hajnali misének, aranymisének vagy angyalmisének is neveztek, az angyali üdvözlet elmondásával járt.

„Harmatozzatok hát, egek, onnan felülről” – így kezdődött, s ünnepierővel tört fel a hívek torkából az ének. Így köszöntötték a hívek Mária evangéliumát és a hírvivő Gábriel arkangyalt, s így ment ez egészen karácsony napjáig.

Belzebubnak fogalma sem volt arról, hogy mi a vallásos áhítat, a szentség tisztelete, a valódi szeretet, ő csak élősködött. Titkon meg, az úri népekkel szövetkezett! Radócon többször látták bankárokkal mulatozni. Fentebb, Csernavicon csaló kereskedőkkel múlatta el az időt: kocsmákban dorbézolt, s kártyát kevert. Ivott, pipázott, ügyesen forgatta a szót, csalt és mókázott. Akik látták, tudják, hogy mindnek a tetejében fergetegesen táncolt is. Ádventkor már nem volt mulatság, nem volt tánc. Aranyvasárnap előtti héten elhatározta, hogy most ő szervez táncmulatságot! Na, meg is megharagítja az angyalokat! Végigcaplatott a falun, de nem talált valamirevaló csűrt, csak a Gatyaszár utca legvégén lelt rá egy szegény hitehagyott özvegyemberre, aki pálinkáért a csűrét kiadta neki. A helybéli zenészek azonban nem álltak kötélnek. Tudták: ádventkor tilos mulatozni, botor, aki tönkreteszi mások karácsonyát.

Akkor általment Laudonfalvára, valami három részeges zenészekhez, akik jó pénzért mégis elvállalták. Örült az ördög, hogyne örült volna, csak úgy bizseregtek a patái. Most aztán megtréfálja a Jézuskát! Akkor éjjel megindult a templomkerítésbe folyó patakocska mentén, s a templom kapuzatánál kanbetűkkel kiírta:

„Szombat este a Gatyaszár utcában tánc lesz!” S mi legyen rossz idő esetén, azért odapótolta: „Ha rossz idő lesz, nem lesz!” Aztán alá, gondosan: „De ha nem lesz, lesz!"

De akkor estefelé pilinkélni kezdett a hó, majd egyre sűrűbben havazott, feltámadt a szél, zuhogott-buhogott, s már erőst furtinált: tolta rá az ajtót a házra! Na mindegy, gondolta magában az ördög. De ahogy nyitott volna, hát egyből rádőlt a csűrajtó! Ő az egészből csupán annyit látott: nagy villanás, majd fehérség. És akkorát kondult a feje, hogy azt hitte, a kisharang szólalt meg!

Gábor volt-e, nem-e? De olyan legényes pofont székely embertől sose kapott, mint most az angyaltól. Hát majd elharapta a nyelvét. S hogy az angyal el is tángálta volna, azt már nem lehet tudni. Csak a zenészek látták, amit láttak. De azok hamar-gyorsan felcihelődtek, s futás, uccu neki, nagyharang! Elkotródtak Hadikból, még köszönni is elfelejtettek. Az ördög megszégyenült, dohogva, sántikálva fújtatott vissza a vackára. Egészen vízkeresztig nem is lehetett látni.

Akkor aranyvasárnapra annyi hó leesett, hogy a népek derékig érő hóban gázoltak a templomig.

furtinál: havat visz, dudorog a szél

BOLDOGASSZONY HAVI NAPLÓJEGYZETEK
Lakadalmazna az ördög 4.

Kedvesek voltak a Teremtő számára, s az angyalok is módfelett szerették a bukovinai székelyeket. De nyilvánvalóan valamiért kedvelte őket a csalafinta sánta ördög is, s talán volt is nem egy oka annak, hogy e kis népcsoporthoz különösképp ragaszkodott. De senki sem tudta pontosan, hogy mért nézte ki magának a lenézettek (bozgorok, bërcsikák) kis közösségét, a Szucsáva folyását követő telepes székelyek ötfaluját, Józseffalvától felfelé Fogadjistent, Istensegítset, Hadikfalvát s Andrásfalvát. Talán mert sűrű kalandvágya volt, s a székelyektől tanult sok furfangot, míg más népek humorát olykor kín volt kivárni. A rezet kivágó székelyek góbésága meg már ott elkezdődött: ha kíváncsiak voltak, mi van a hegy túloldalán, nem ám fáradoznak egyből átalmenni, s megnézni! Előbb megpróbálták kitalálni…

Se kutyája, se macskája, semmi nyëpóttya nem volt, mégës ott érezte jól magát az ördög Bukovinában, ahol a szegénység oly sok megpróbáltatást, küzdelmet és szenvedést takar. De élménydús történéseket is! Jó és rossz, változatos élménytár volt a számára minden nap. Mint valami megszállott helytörténészt, érdekelte őt, hogy a mádéfalvi veszedelem után a semmiből, a pusztulatból hogy lett különleges népcsoport. Hogyan lelt otthonra, és majdan hová vándorol, csurog el egyszer a nyughatatlan bukovinai székelyek népessége? Ha a székelyek rázendítettek, s elkezdték keseregni a himnuszukat, amely a porló sziklákhoz hasonlította őket, akkor csupán kelletlenül rárímelt. De amikor a „Bukovina, édes hazám…” vagy a „Sír az út előttem….” kesergő felszakadt belőlük, valósággal elérzékenyült ő is. Hogyisne, rokonította volna magát, hiszen ezeknek sincs nyugtuk soha: folyton vándorlásban vannak, menekülésben más népek, vallások, s ha nem, akkor a szegénység elől. Mégis kitartanak, s mindenütt azt mondják rájuk: „Még a jég hátán ës mëgélnek!”



Gondolt az ördög, amit kigondolt, ami a léhűtő szeszélyesen működő bolondos agyában akkoriban megfogant. Hogy ha a véréből serkenő gonoszság sanyargatja is e jóravaló népet, még sokáig nem hagyja elveszni! Merthogy életibe’ annyi kedvire való embert, keservesen megélő móduvázó góbét még nem látott! Akik annyi gondok közepette, kínlódva is, vidámságot, kacagást, danolásba s furfangos mesékbe menekülést mutattak volna magukból. Ha nem is sokkal különb, de életre valóbb társaság volt ez a bukovinai székely mindnél…

Tudjuk, hogy itt e világon nagy ellentmondások voltak s lesznek mindig is. Mindenütt valamiféle békességet emlegetnek, türelmet, jóindulatot, szeretetet, örömöt, mifélét… Jókedvet s bőséget ígérnek. Aztán mi lesz belőle mégis: békétlenné, aljassá, megátalkodottá válik a gondolat, s testvérgyilkossá válik a Káin jegyeit magán viselő ember. Belzebub sarkallta s támogatta az emberek rossz szokásait. Táplálta bennük a hívságot, de ő maga is példamutató volt, gyakran áthágott minden illemtartáson.

BOLDOGASSZONY HAVI NAPLÓJEGYZETEK
Lakadalmazna az ördög 5.

Mi kellett volna tehát neki a kiteljesedéséhez? Hát hogy megharagítsa az égieket! Még több tánc s mulatság, mert azt aztán hamar megszokta. Amikor a székelyek közé befészkelte magát, kedvcsinálónak gyakran hívták meg az ünnepségeikre: táncmulatságokba, lakadalmakba, guzsalyasba… S úgy tűnt, hogy meg is kedvelték a kecskesajtos képét. Használta is az alkalmat, apró bűnökre tanítgatta az örömködő népeket: italozásra, pipálásra s a táncra. A legényes silladrit sántán is úgy járta, hogy csak úgy döngött alatta a kecskebogyós deszka! Be sok ügyes figurát lestek el tőle a legények! S a táncával hogy csiklandozta a leányok máját!

Pedig Belzebub messziről pont úgy nézett ki, mint egy kifordított gallér. Hogy az ábrázata rútságán enyhítsen, valahonnan szerzett ropogósra vasalt fehér szedett inget, hozzá lájbit s bársonkakabátot viselt. Szűk harisnyát nemigen láttak rajta: de bő gatyát vagy pedig bricsëszt hordott, alig-karimás fekete kalapot s ormótlan rámás csizmát. Azzal is hasztalan takargatta a patáit: daggyosnak, topának tűnt. Aztán mégis szívesen meghívták sokfelé, mert ritka szép ajándékot vitt magával mindenhová. Valami szemfényvesztés lehetett azonban a dologban: azt mesélik, hogy ezeknek az ajándékoknak virradatig valahogy mindig nyoma veszett…



Most, hogy megpofozták s csúffá tették, lemondott a karácsonyi mulatozásról. Eloldalgott, s vízkeresztig nemigen mutatkozott… Azazhogy nem teljesen így volt, merthogy menetelt is be már másnap a hadiki Csobot-kápolna melletti füstös kocsmába. Ott gyakran megült. Nagy italozó hírében járt, de tán még nagyobb kártyás volt! Úgy mondják, a lapjait szemmel követni nemigen lehetett. Talonmáriást, rablóultit, durákot, betlit egyaránt, s mindent játszott, ami viszi a szegény ember pénzét. Ráadásul még jósolni is tudott, olaszos tarottot, szapora trapolát is. (Nyelvészek mondják, hogy talán abból lett a székelyes „trappol”, vagyis a „szalad” kifejezés.) És jósoltattak is vele az emberek, tudni akarták a biztos/bizonytalan jövőjüket, a hasznukat s talán a kárukat is. Örömködés, bánatkodás kérdése volt: lesz-e esküvő, gyermekáldás, gyarapszik-e a vagyon. Meddig tart még a móduvázás, mi lesz a kocsideréknyi éhes szájjal, ha a nadrágszíjparcellák nem teremnek eleget? Talpon maradnak-e Bukovinában, vagy ki kell vándorolniuk Amerikába?

Az ördög pedig egyre hihetetlenebb dolgokat mondott. Népek ide-oda vándorlását, de még a nagy háborút is megjósolta volt: az orosz betörését, galíciai s bukovinai frontot. Aztán román vasgárdisták kegyetlen rablóhadjáratait, népek sarcolását, éheztetését, üldözését, későbbecske szegény radóci s hadiki zsidók elhurcolását, s így tovább. Hitték is, nem is, s akkor még nem derülhetett ki, mennyit kitalált, s mennyit füllentett.

Egy biztos, hogy elámította, de meg is tévesztette, s folyton rossz útra terelte tanácsaival a népet. A pap s az őrangyalok szörnyülködve látták, mekkora divat lett sokaknál a kártya. Hívságok közepette a könnyű pénznyerés látszata. Belzebub megállíthatatlan volt: akárhogy is visszacsalogatta az asztalához, akiknek korábban elnyerte a pénzét, a fél vagyonát is. Hogy éhen ne vesszen a családjuk, újabbnál újabb kölcsönöket
kértek tőle, s mégis, egyre mélyebb nyomorba estek.

„Maj’ ha visszajövök a móduvázásból, mëgadom kamatostul…”

„Azt te csak gondolod!” – vigyorgott az ördög, s urasan lökte oda az aprót, mint a kutyának a májat. Fiaztatta a garasokat, s ámította, hitegette azokat, akik egyre közelebb kerültek hozzá. Kivárt, hisz annyi ideje volt, mint csűrben a pelyva. Végül is mindig ő nyert. S ha megharagudtak rá nagyon, hogy el ne tángálják, hát gyorsan fizetett egy-egy engesztelő kört, azzal elintézte a dolgot. Ez sem került sokba neki: a pénze idő elteltével mind papírfecnivé vagy laposkaviccsá vált. S hallják-e? Ha Jézus egyszer a vizet borrá változtatta, hát ő sokszor varázsolt a mosóteknő vizéből is pálinkát! Akár kocsmát is nyithatott volna a tudományával. Igaz, mesélik, hogy attól a részegeskedők másnap rendre mocskos, szappanleves szájjal ébrednek, s aznap egy falat kenyér nem ment volna le a torkukon.

Most azonban nem is a mulatozásokról kellene beszélnünk. Vagyis nem csupán arról, hogyan próbálta gyarapítani a maga pokolbéli táborát, ritkítani a kemény bukovinai székelyek sorát, megnyirbálni, összekócolni az emberségességüket s megújuló reményeiket. S ahogy kellett, minthogy templomba nem járt, s dolgozni sem akart világéletében, idő után megrendült az emberek bizalma benne. Így számára a füstös kocsma maradt csak, ahová azonban sokan betévedtek, s így az ördög a falu viselt gondjairól egy ültében értesülhetett.

Még hogy a papok ellene prédikálnak? Na, attól aztán kirázta a hideg, s nagyokat prüszkölt. Azt hitték, hogy megfázott, s az ivócimborák egymás után fizették neki a fokhagymás pálinkát: „Hallod-e komám, mi lenne, ha még szeretnéd ës?”

„Isten éltessën! Karácsonyig gyógyulj mëg!” De ettől csak még jobban kaffogott.

A legnagyobb ünnep az örömünnep. Gyertyafények, hajnali misék, csilingelő lovas szánok s karácsonyfák emlékeztették arra, hogy most a Kisjézus az úr a háznál. S a népnek nem volt elég a harangok zúgása sem. Annyi betlehemezés és királyjárás volt az ötfaluban, hogy az ördög szinte megzavarodott tőlük. Aztán lépten-nyomon karácsonyi köszöntőket kántáló gyermekekbe botlott mindenütt az utcán. Zúgott is a feje a sok harangozástól, csengettyűszótól. És jöttek az úton szembe’ ijesztő maszkákba öltözött kolompoló csobányok, csumák, akik vé- gigdorbézolták a falut! Előbb azt hitte Belzebub, valami meszsziről jött nyëpótok, unokatestvérek, vagy mi… Aztán látta, hogy azok csak falubeli legények, akik elállják az útját, pénzt kunyërálnak tőle, majd megtáncoltatják, s ha kell, ha nem, a nagy hóba lökik, megfürösztik…

Karácsony másnapján még házhoz is eljártak, s az Istvánokat és a Jánosokat köszöntötték:

• „Örvendjünk és adjunk hálát Isten szënt fëlséginek,
  Hogy mëgadta érnünk Krisztus születése napját!
  És azt ës eltöltötte, s átléptetëtt, úgy mint:
  Szënt István mártír és Szënt János ëvangélista napjára!
  Kívánjuk, hogy Isten ő szënt fëlsége továbbra ës tartsa mëg,
  És oltalmazza őket mindën szomoruságtól!”
  
  

Hallják-e, kihúzták őket az ágyukból is! Ha erővel kellett, megkötözték őket, kivitték a kapu elé, ráfektették egy sulykolópadra, s jól a pantallójukra vertek. Igaz, hogy utána jóféle vigasztalást, bort vagy pálinkát kaptak, hogy erőre kapjanak.

Akkor bizon’ meghátrált az ördög, végképp elege lett a székelyek karácsonyából! Még az éjjel kereket oldott, s egy fertály ideig hírét se vették az ötfaluban. Állítólag nem is hiányolták.

silladri: bukovinai székely tánc, legényes és páros
lájbi: mellény

bricsësz: priccsesnadrág, csizmanadrág, gyakrabban fekete
posztóból, szövetből, ritkábban kordbársonyból

daggyos, topa: másnapos, lassú, tohonya

móduvázás: Moldvába járás, hosszan tartó távoli idénymunka

nadrágszíjparcellák: szabálytalan, apró megművelt földterületek

csobányok, csumák: a karácsonyi ünnepkör idején pásztoros,
bundás öltözékű maszkos alakoskodók a bukovinai székelyeknél

nyëpótok: rokonok

kunyërálnak: kéregetnek

BOLDOGASSZONY HAVI NAPLÓJEGYZETEK
Lakadalmazna az ördög 6.

Mádé

1764-et írtak akkor, és farkasordító hideg volt. De az ördög újra elérkezettnek látta az időt, s a felszínre hozta a poklot megint! Már korábban valamiért nagyon megharagudhatott a székelyekre. Lehet azért, mert számtalan fricskát és sok verést elszenvedett a csíkiektől. De előfordulhat az is, hogy csak a háromszékiek béketűrő népsége idegesítette fel azzal, hogy sehogy sem akart elpártolni a Jóistentől, hanem mindig buzgón imádkozott hozzá és a kegyelmes Szűz Máriához. Aminek vélt vagy valós, nyomós oka lehetett, az a székely igazságérzet, amely hol szókimondással büntetett, hol kemény tettekkel alázta azt, ami nem a törvényei
szerint volt.

– Akarsz-e kockát vetni? Sakkozni? Kártyázni? Esetleg: számtanozni? – vetette fel éjfél után az álmatlanságában forgolódó Siskovicznak a tiszti puccere. Az altábornagy, akit erős fejfájások gyötörtek, csak pislogott: honnan tudja ez a szerencsétlen, hogy megint baja van? S egyébiránt, honnan szalasztották, ki osztotta be a közvetlen szolgálatába ezt a szegény ördögöt? Mert most épp a legnehezebbje nyomasztotta, hiszen a császárnő, Mária Trézsi, miután Buccow generális, az adózás és kötelező katonai besorozás ügyében sehogy se tudott dűlőre jutni az általa lenézett székelyekkel, neki adta át a nehéz feladatot! A szolga neve pedig igen különös volt: Belzebub. S ha csak felemlítődött, furcsállása miatt a környezete dőlt a röhögéstől. De el kellett ismernie, hogy ez a mosdatlan, szőrös, fancsali tekintetű tiszti puccer, a rútsága ellenére pontos és kimért volt, s a hasznára vált.



– Mi értelme lënne most a kockázásnak, jóembër? Itt most épp zëndülés van. Számolni këll minden eshetőségvel. Ha még nekem se sikerül mëgzabolázni őköt, ezek a székëlyëk még a Monarchiát ës mëg találják dönteni! S akkor nem hogy lefokoz, éngem le ës fejeztet a királyné! – fortyogott az altábornagy. S kisvártatva: – De ha tudnál olyan játékot mégës, ami múlasztja a fejfájásomot, nem bánom…

Hümmögött az ördög, nem akarta veszve hagyni az alkalmat. Törte a fejét, idegesen csóválta a farkát, mint valami kandúr, s egyszer csak felkunkorodott benne egy parázna gondolat! Kitalálta, hogy lehetne büntetésbe sodorni őket.

– Akkor hát, számoljunk! Tudja-ë kelmëd, hogyan mondják latinul azt, hogy székëlyölés?

– Hát: Siculicidium. Csak azt nem értëm, hogy jő most ez ide?

– Ha bé tudom bizonyítani, hogy ez a Siculicidium a székëlyölés éve, a kedvemétt mëgbüntetné-ë őköt? – kérdé Belzebub.

Siskovicz nem nagyon értette ezt a furcsa matematikát, bosszankodott, a fejét rázta, s kínjában felnevetett:

– Mëg hát! Na, idefigyelj. Fogadjunk! Ha bizonyítasz, én ës közéjük lövetëk! S ha nem elég, még a lovashuszárokot ës rëjik ëngedëm…

Hol zseniális matematikusnak mondták az ördögöt, hol meg tudatlannak, aki még háromig se tudott elszámolni. Ám az ördög valahogy mindig a fején találta a szöget.

– Ahogy gondolja!

Azzal valahonnan előhúzott valami nagy árkus papírt, s azt széthajtogatta. Vörös tintával, nagy kanbetűkkel rá volt írva:

1764 = S-I-C-V-L-I-C-I-D-I-V-M.

A szó minden betűje alá kunkorított egy-egy, a betűknek megfelelő latin szá- mokat. Kivéve az S-t, mert annak nincs számmegfelelője, az tehát 0. Valahogy így:

0-1-100-5-50-1-100-1-500-1-5-1000

– Na, most ezëkët adja ëssze, s látni fogja, hogy igazat mondok!

A számokat összeadta, s az eredményre úgy pislogott Siskovicz, mint béka a kocsonyából. Mert, hogy pontosan kijött az évszám: 1764! Nahát, ekkora okosságot még nem látott! Vagy háromszor összeadta, hátha valami tévedés van a dologban. De nem volt! S nem volt mit tenni. Katona volt, a szavát adta, illett teljesítenie az elvesztett fogadást. Akkor, vízkereszt hajnalában, riadót fújatott s leágyúztatta egész Mádéfalvát! S akkor még lovas huszárokkal is rárontottak a védtelen falu népére. Kegyetlenül vagdosták apraját-nagyját!

Csupáncsak eggyel nem számolt az ördög. Azokat a székelyeket, akik tiltakoztak a határőrezred felállítása, a vérszívó adóztatás és a kényszerű katonai besorozás ellen, nehezebb volt megtéríteni, mintsem megfordítani az Olt folyását. Ezek most menekülőre fogták, átgázoltak a befagyott folyón, be az erdőbe, a hegyek közé, s át Moldvába! Ott a katonai törvény már nem fogta őket. Akkor sokakat, köztük a zendülést vezető csíkrákosi plébánost, Zöld Pétert is elfogták, s a gyulafehérvári börtönbe vetették. Pár hónap nehéz raboskodás után ez a jóember a cellájában angyalt látott álmában, aki elmondta neki az árulás igaz történetét. Hogy Buccow tábornok meg az utódja, Siskovicz altábornagy valóban az ördöggel szövetkeztek, s ez lett az eredménye...

Csupáncsak eggyel nem számolt az ördög. Azokat a székelyeket, akik tiltakoztak a határőrezred felállítása, a vérszívó adóztatás és a kényszerű katonai besorozás ellen, nehezebb volt megtéríteni, mintsem megfordítani az Olt folyását.


Akkor éjjel Zöld Péter tömlöcének ajtaja rejtélyes módon megnyílott, ő megszökött, s Moldvába érve – illik, nem illik – mindhármukat meg is átkozta! Elsőnek Belzebub törte ki a lábát: beszakadt alatta az Olt jege, amikor kora tavasszal a moldvaiakhoz kémkedni indult. A szanitécek, mert kénkő-büdösnek találták, valahogy rosszul pakolták össze a törött csontjait, ezért maradt örökre sánta.

Buccow tábornok is hamarabb kitörte a nyakát, mint gondolta volna. Mádéfalva óta a saját lova nem akarta a gazdáját a hátán megtűrni. Egy alkalommal, amikor sürgős dolga akadt a környéken, s hintóra kellett ülnie, az elé fogott lovak megbokrosodtak, s úgy nekivitték valami kerékvetőnek, hogy a hintó felborult, s a generálist maga alá temette! Na, kámpec!

Siskoviczra már másfajta büntetés várt. Bárói rangot kapott, és a katonai sikerei is mintha folytatódtak volna. De nem Isten áldásával! Mondani sem kell, hogy Mádéfalva után egyetlen nyugodt, átaludt éjszakája nem volt! A haláláig kínozta az a makacs fejfájás. Azt mondják, az utolsó szava is ez volt: Hál’ Istennek!

farokcsóvált – csóválta a farkát
béka a kocsonyából – Bukovinai szé-
kelyek mondása: Úgy pilog ki, mint béka
a kocsonyából”
kerékvető – Kapuzati kő, ami a szá-
razbejárat sarkait oszlopként védte az
esetleges sérülésektől
tömlöc – börtöncella
kámpec – vége

NÉHA ÁLDÁS, NÉHA ÁTOK…
Lakadalmazna az ördög 7.


Mária Trézsi, amikor megtudta a teljes madéfalvi igazságot, megenyhült a székelyek iránt. Volt neki egy délceg magyar katonája, gróf Hadik András generális. Azt mondják, a császárné még szerelmes is volt belé. Az bizony minden ellenségét megfutamította, így nem csoda, hogy a császárnő hamarjában erdélyi gubernátort csinált belőle. Akkoriban a bécsi udvar nagy végre beismerte, hogy bolondot csinált magából, amikor a csíki székelyekkel oly rútul elbánt. S a siculicidiumot feledtetni akarták. Ennek okáért a szegény moldvai, pusztinai, belényesi, sóstázlói, s mit tudom én… csángók közé vegyült menekült székelyeket nagy kegyesen az alig lakott felföldre telepítették át. Van tehát magyarázata annak, hogy a mai napig ezeket a bujdosó székelyeket is csángónak hiszik. Ők tényleg elcsángáltak! De a Jóisten akarata volt, hogy végre igazságra leljenek, s boldoguljanak. A bécsi udvari kincstár életet s vagyont kínált fel nekik: kocsit, lovat, szerszámokat s földeket kaptak, csak hogy talpra állhassanak. S akkor beengedte székelyeket Bukovinába! 1776-ban és ’77-ben létrehozták Istensegítset és Fogadjistent. Tavasztól karácsonyig építették fel a két falut, templomostul. 1783-ban II. József lett a császár, de ő is Hadik Andrásra hagyta a betelepítés folytatását. S akkor ültettek oda még három falut: 1786-ra befejezték Józseffalvát, Hadikfalvát és végezetül Andrásfalvát. Így végződött hát a madéfalvi székelyek kálváriája. Mások szerint meg így kezdődött el az igazi történetük. Mert ezek után már a
felföldi Szucsáva nevű folyócska mentén dicsőíthették az Urat. Még ma is mondják, annyira szerettek ott lakni, hogy amikor betelepítették őket, még csak 2687-en voltak! De aztán rájuk szakadt a körülbelüli jólét, s alig száz év alatt a lélekszámuk megháromszorozódott. Bukovinában találták ki a szaporaságot, az bizony nagy áldás volt: ínséges időkben azonban átok!



Amikor az ördög meghallotta, hogy Bukovinában új népesség született, kíváncsi lett rájuk! Emiatt felcaplatott a pokol bugyrából megint, bé Bukovinába, s ott közöttük szépen elvegyült. Apróbb csínytevésekkel próbára tette őket, de az eszességükért végül módfelett megkedvelte őket. S a dëckalének mondott erdélyi kerítésszaggató után a bukovinai gyü- mölcspálinkájukat is. Merthogy néhány kupica után mindig
rájött, mennyire szerethető ez a bükkfafejű népség. Csakhogy néha kijózanodott: így aztán mindig két irányba gondolkodott Belzebub. Olyan volt közöttük, mint Bolond Mihók: egyszer csupa jókedvéből jót cselekedett volna, másszor meg akaratlanul rossz fát tett a tűzre. S mert az ördög magányos volt, ugyanezért: megbízhatatlan. Elég sokat sündörgött má- sok fehérnépe körül. Nősült is volna, nem is, mert hozzá való tűzrőlpattant menyecske nemigen akadt. Vagy ha lett volna, nagy hirtelen meggondolta magát: az agglegényi kényelmet nehezen adta volna fel. Aztán, talán emiatt, mindenféle huncutságokat elkövetett, s elég sok háborúságot okozott a székely embereknek.

Így jutott el a keresztapaságig is. Hadikfalva leggazdagabb emberének volt egy szem málészájú fia, azt rebesgették, hogy valójában a környék erőszakos nagybirtokosának, Wolánszkynak a törvénytelen csemetéje. Más nemigen akarta, s végül az ördög vállalta el a keresztapaságot. Na de nem is volt benne köszönet. A keresztfia elég nyünyüke legény lett. Sehogy se tudott megnősülni! Ha épp lett volna kivel, hát nem volt mivel. S megfordítva… Még javában tartott a farsangi időszak, szaporák voltak a mulatságok a faluban, de nem akadt hozzá illő, táncos lábú leányzó.

– Kërësztapám, nem tudna ingëm mëgnősíteni? Mán megint mindën lëján foglalt! – kérlelte a tedd ide, tedd oda legény.

– Jaj, dehogynem, kërësztfiam! Há’ mé’ nem mondod? Üsmerëk két eladó lëányt ës, ëppen nincs mátkája ëgyiknek se!

Jóravaló, szófogadó mind a kettő, csak valahogy túl dógosak, nem nagyon szeretnek bálba mënni…

– Az nem ës baj! Csak szépëk, egészségësëk lëgyënek. Láthatnám-ë őköt? – örvendett meg a legény.

– Hát, az ëggyik inkább csak olyan közepës: tiszta, házias… nem épp szëmrevaló. Mindég inkább csak az udvarig mënne ki, ha ëpp valami dóga akad künn. Nem nagyon szereti a jövést-mënést, ëgy kicsit olyan Jézus Mária-féle. Vagy tán úgy ës híjják…

Fëlfortyant erre a legén, hogy aszongya:

– Mi az, hogy Jézus Mária-féle, kërësztapám? Biztos van annak rendës neve ës!

– Hát, én nem tudom, kërësztfiam, a faluba’ mindënki csak Jézus Máriának mondja.

– Na, ezt nem hiszem el! Nem és nem! Mënjünk, lessük mëg…

Na, odamennek a leány kapujához, s amint belestek a kulcslyukon, látják ám, hogy éppen szorgoskodik a leány! De épp farral volt. A legény többet akart látni belőle, s ahogy ott meresztgette a szemét, véletlenül odakoppintott az ajtóra. Megperdült erre a leány. De erre megugrott, úgy megijedt a legény, hogy majdnem feldöntötte az ördögöt!

– Jézus Mária! Be csúf! Hát ez a maszkabálba való! Fussunk, kërësztapám, me’ jaj nekëm, ha utolér!

– Ugye, mëgmondtam, hogy Jézus Máriának híjják? – szaporázva sántikált utána az ördög.

Na, akkor elmentek meglesni a másikat is. A kapurésen bekandikáltak. S hát, uramfia, ez a leány bizony sokkalta szebb volt! Ott üldögélt békésen a pitvarban, a nap szépen beragyogta az orcáját. Épp kötögetett valamit, s olyan szépen dúdolgatott magába’, hogy ha Kodály előbb születik meg, hát menten bekapcsolja a fonográfiát! Megenyhült, megnyugodott a legény. Megtetszett neki, egyből beleszerelmesedett:

– Kërësztapám, nekëm ez a szëmrevaló kéne! Mutasson bé neki! S amint csak lehet, kérjük ës mëg a kezit!

De alighogy ezt kimondta, valami gyermeksírást hallottak. A leány nagy hirtelen felpattant, s beszaladt a házba. Pillanat múlva vissza. Kihozott valamit, visszaült a helyére, s hát mit látnak? Megoldotta az ingje elejét, s egy kisbabát kezdett el szoptatni!

Na még csak az kellett.

– Há’ de kërësztapám! Ez a lëján mëgesëtt! Hát nem lássa, ez szoptat!

Megharagudott most az ördög:

– Na és! Te, kërësztfiam, hát nekëd sëmmi se jó? Ez itt szép, dógos, takaros, egészségës! Mindene van! Teje van! Ideje van! Akkor hadd szoptasson!

csángáltak: bolyongtak
dëckalé: fenyőpálinka
nyünyüke: pipogya, nyámnyila
fëlfortyant: felindult, dühös lett
hogy aszongya: azt mondja

BÖJTMÁS HAVI NAPLÓJEGYZETEK
Lakadalmazna az ördög 8.

ÖRDÖGFARSANG

Történt egyszer Andrásfalván, az 1870-es évek végén, hogy templomfelújítás miatt nagy adósságba verték magukat a derék reformátusok. Ebben is benne lehetett az ördög keze: csakhogy ő az egész cirkuszt a templomi elöljárók fejére kente. Főként a főkolompos Balog Jánoséra és testvérére. Akkoriban megüresedett a lelkészi állás, de úgy hírlett, hamarosan új tiszteletes érkezik a faluba. A már hajlott korú  omka Károly lelkészt várták, az egykori Kossuth-katonát. Kardoskodtak is a prësbiterek, hogy méltó fogadtatásban részesítsék, s a templom felújítását és a lelkészlak átépítését igen fontosnak vélték. Azért számolni nem tudtak valami jól: s talán nem is volt oly véletlen, hogy pont az ördögtől kértek jó tanácsot. A falunak nem volt pénze a tatarozáshoz, de az nem nagyon érdekelte őket: Balogék a falu népének terhére a radóci banktól kamatos kölcsönt vettek fel. Na, üzletpolitika! Valahol nagyon összetévesztették a tehetségüket az akarnoksággal. Mert szépre sikeredett ugyan a templom tatarozása, de hamar kitudódott az eltitkolt adósság, amelyet talán a Jóisten sem tudott volna megadni.



Hamar ezek után ki is fogytak a pénzből. Az elöljárók csak vakarództak, s halogatták a visszafizetést: csakhogy a halasztásokkal növekedett az adósságuk! Mily messzire volt még a farsang farka! Ideje lett volna ünnepelgetni, de a szervezett mulatságok sorra le lettek mondva. Nem volt már kedvük se hozzá, s ugyan miből is szervezték volna azt a nagy farsangi pótyërát? De még a lázáros játékból se lett semmi, pedig e szokást és hagyományt még Csíkból hozták magukkal. Régebben dúsgazdagolásnak mondták, de ekkortájt reáragadt az új elnevezés: ördögfarsang! Mert mostanában már csak az ördög mulatozott. A Balogok a butaságukkal lóvá tették a falu népét. Csúfolkodnak is azóta az andrásfalvi reformátusokkal, elnevezték őket „lóformátusoknak”.

Eggyel összébb húzta a nadrágszíját mindenki. Nemcsak hogy nem farsangoltak, még a falubeli esküvők és lakadalmak is sorra elmaradoztak. A falu közös magtára, amelyből a szegényeket télidőben kisegítették, még Dorottya-napkor kiürült. Úgy kisöpörték, hogy még az egerek is kivándoroltak belőle. Ki gondolta volna, hogy koldusbotra juthat a falu népe.

pe.
Most már fogták a Balogok a fejüket, de az attól se lettek okosabbak. Akkor kilincselni kezdtek a radóci zsidó banknál, hogy másítsák meg a szerződésüket. De azok csak széttárták a kezüket, mint Mózes, de hivatalból nem tudtak segíteni az andrásiakon. „Kölcsönpohár visszajár” – mondogatták.

Végül rátört Andrásfalvára az éhínség, s elkezdődött a vagyonelkobzás is. Ez ellen még a pálinkásüveg sem használt, az emberek másnaposan is ugyanazzal a nehéz adóssággal ébredtek. Na most akkor mitévők legyenek? Még sokáig játszott volna velük az ördög, de a Jóisten végül megsegítette őket. Ugyanis a Wenckheim–Tisza-kormány idejében, 1881-ben Pesten megalapították a Csángó Bizottságot, amelynek célja az volt, hogy Bukovinából a leszakadt székelységet magyar földre telepítse át. Igen nagy volt a felbuzdulás! Hirtelen sok andrásfalvi is Magyarországra vágyott!

Akkora bajban voltak, hát hogyne hagynák volna magukat meggyőzni. Éltek az alkalommal, szép cikornyás mondatokba foglalták a kérésüket, és egy csëngetős levél kíséretében hamar-gyorsan lelkes küldöttséget is menesztettek Budapestre. Csak hogy őket minél előbb telepítsék ki Bukovinából!

Az ördög csak dörzsölgette a tenyerét. Jó boltot csinált megint. „A vagyonotokot mëg rëám hagyjátok!” A füstös kocsma zugában számolgatta, hány háza s birtoka lesz majd, ha ezek innen elpucolnak… Mert, majd elfelejtettük mondani, ő is részvényese volt a radóci banknak. A kocsmaasztalnál tudott meg mindent, amire kíváncsi volt: ahol összeírogatta a szegények vagyonát, még tovább zálogosította el őket. Adósságpapirost íratott alá azokkal, akik apróbb kölcsönöket is felvettek tőle, s így kommendált össze mindenféléket tőlük… De ekkorra a Csángó Bizottság már nagyban tárgyalt Thomka Károly tiszteletessel, és az ő irányításával jutott el a lakosság a szervezett elvándorlás gondolatáig. Egész utcák iratkoztak fel a listára, volt, hogy még össze is verekedtek az emberek az elsőbbségért!

Tudták már, hogy hová: az Al-Dunára mennek, jó pénzért „pocsolyát szárítani”. Csak azt nem, hogy az Al-Duna kanyarulataiban további szenvedés várja majd őket, hiszen amit itt Bukovinában szúnyogcsípésnek mondtak, az ott malária volt. Amit Bukovinában cujkának hívtak, az ott a rakija. És a mocsaras területek lecsapolásával a meggazdagodásra körülbelül ugyanannyi lesz az esélyük, mint a móduvázással. Kemény munkával adósságot törleszteni itt se lehet…

De azért 1883 tavaszán nagy sírással-rívással, reményekkel teli puttonyokkal indultak meg a szekérsorok. Erdélyen keresztül ment, aki ment, az élete minden hasznos ingóságát pereputtyostul felpakolva. Sírt az út előttük, úgy énekelték:

„Este van, este van,
Andrásfalva (jaj, be) mëssze van.
S az én kedves kisangyalom
Benne maradt, benne van…”


S már az is tudták, hogy nem egyedül vágnak neki az útnak, Bukovina ötfalujából megindultak a nincstelenségtől menekülők, s valóságos árja lett a szekérsoroknak. Azok meg az ő keserves búcsúzójukkal válaszolgattak:

„Bukovina, édës hazám,
Határidot ha láthatnám!
Látom füstjit, de csak elig,
A távolban feketéllik…”


Akik Andráson maradtak, az adósságtól esztendők múlva sem tértek magukhoz, koptatták, de sehogy se tudták visszafizetni a radóci bank uzsorakölcsöneit. De az elvándoroltak közül is sokan megbánták, hogy eljöttek otthonról. Némelyek addig gürcöltek, összekuporgattak annyit, hogy visszatérhessenek a bukovinai nincstelenségbe. „Csöbörből vödörbe!” – mondták, akiknek mégiscsak jobban esett a farsangolás Bukovinában, mint az al-dunai rétek pocsolyáiban, fagyott nádasaiban, toportyánok között!

Addigra az ördögből Andrásfalván nagygazda lett, s falubíró. Politizált, mint a tanult urak. Ügyeskedett, szorgoskodott, alakoskodott, s minduntalan azon fondorkodott, hogyan veszítse össze a reformátusokat a pápistákkal/katolikusokkal. Azok meg még verekedtek is. Lehet, hogy az ördög találmánya volt? Az elszegényedett reformátusokból lettek a „lóformátusok”, a szegény katolikusokból meg a „gatyalukasok”! De szegények is maradtak. Az andrásfalvi két templom sorsa végül úgy pecsételődött meg, hogy az ördög mindent román kézre adott. A gatyalukasokét csak lebontatta, s a lóformátusokét a román ortodox pópáknak adta ajándékba.

prësbiterek: templomi elöljárók
pótyëra: felhajtás
lázáros játék, dúsgazdagolás, ördögfarsang: csíki pajzán farsangi színjáték, a „Mëgëbredt a halott” sikamlós, parafrazeált története
csëngetős levél: sürgős, hivatali levél
móduvázás: Moldvába járás, idénymunka
toportyán: nádi farkas, azaz aranysakál

BÖJTMÁS HAVI NAPLÓJEGYZETEK
Lakadalmazna az ördög 9.

AZ ÖRDÖG ADÓSSÁGA

A hamisságnak olyan természete van, hogy soha egy nyomban s állapotban meg nem marad; hanem hol ide csorog, hol amoda kap. Az ördög természete pedig olyan volt: örökösen a zabolátlanság, a kontárkodás, a kapzsiság s a túlméretezett szenvedélyek között ingázott. Olykor még tréfára is váltott…

Ím, elérkezett 1883-ban a kikelet, s a túlszaporodott ötfalu, beleértve az eladósodott andrásfalvi reformátusokat is, túlélte a nehéz telet. Koplalva és lerongyolódva a népnek most már végképp el kellett döntenie: ki mer közülük elmenni, s ki mer maradni. Mert hamarosan Thomka Károly lelkész a szószékéről beszámolt a kitelepedés ügyét rendezgető levelezéseiről s az előző esztendő december hónapjában megtett útjáról Magyarországra. S egyben
kihirdette a telepesnek jelentkezők mozgósításának várható eredményét. Hogy az érvényben maradó népes feliratkozások hatását tudassa mindenkivel. Merthogy hosszú távra szólt volna az egyezség, az AlDunára telepedni nem volt gyermekjáték. Ha valaki most visszakozott volna közülük, akkor mehetett volna vissza az igavonó állatoknak is nehéz munkakörülmények között: móduvázni!



Ekkor ágazott első ízben kétfelé a bukovinai székelyek útja. Na és kinek a szavára? Sokan úgy tudják, hogy a telepítő lelkészére, aki az előző esztendőben megindította a hazatelepedést szorgalmazó levelezéseket, s a küldönc és a tárgyalópartner szerepét is elvállalta. Mások állítják, hogy a tervekben az ördög is nyakig beleette magát. De hogy ő kikkel állt kapcsolatban, hogy s mint intézkedett, azt már nem tudhatjuk. Ám azt igen, hogy a kitelepedés ürügyén Thomka lelkész nem akárkikkel levelezett s tárgyalt! Nem holmi alsó körökkel, hanem Magyarország kormányzóival! A márciusi istentiszteleten már ünnepélyes beszélyben számolt be a magyarországi útjáról meg a kitelepítési tervekről. S bár nem volt szokása, a lelkesítő szózata hallatán még az ördög is ellágyult. Aztán megrázta a zsíros sörényét: észbe kapott, és kapzsin, vérszemre…

Thomka lelkész tehát a szószékére fellépett, de mielőtt belekezdett volna a mondókájába, szelíden végigjáratta a szemét a hívein. Elérzékenyülve látta, hogy apraja-nagyja fegyelmezetten, alázattal, reménykedve s áhítattal várja a megszólalását: az igét és talán a felokosító megváltásukat is. Nemcsak elaggottak voltak jelen a dugig telt templomukban, de még a csecsszopó kisgyermekek is.

– Először az eddigi levelezésëmről! – nyelt nagyot. – Az egész nyáj nevében këllëtt kezdenëm. A rëformátusok s a katolikusok nevében ëgyaránt, mert ëgyenlőek vagyunk: hogy kinek és mit írjak? S kigondoltam, hogy ha a Tisza a legbiztosabban vezet a Dunához, én a tiszai vizek nagy Tiszáját, a kormányelnököt këll mëgkeressem a kérvényëmvel! Ti az ősszel háromszázan írtátok alá a kérelmet, de aláírtátok volna akár háromezëren ës, ha këll. Mert még két hónap múlva ës jelëntkëztek a fëliratkozni szándékozók, egész Bukovinából! Tudjátok mëg, hogy ezërféle nyelvek këllenének ahhoz, hogy el tudjam mondani, hogyan fogadtak… Hogy hogyan fogadott Nagy György kormánybiztos úr a hivatalos osztályával s az egész szëmélyzetével ama vacsorán, melyet a tisztëletünkre rendëzëtt Szëgedën… Hát még Budapestën, szerelmes atyámfiai! Magunknak se hittünk. Írók, művészëk, tudósok… a szëmeimhëz kapkodtam, hogy nyitva van-ë, vagy csak magnëtizált álomkór nyugtalanít. Mert itthon még a leghitványabb kutya ës mëgugat, néha meg ës harap! De ott bárók, grófok és hërcëgëk szorítottak velünk kezet. S végül maga elé fogadott Magyarország minisztërelnöke ës, és bizony mondom: ajtót nyitott előttünk a haza dicső atyjához, a magyar királyhoz! Hogy a koronás fő mily atyai szívvel nyújtotta ki këgyelme aranypálcáját a legárvább népëk legszërényebb küldöttségen elé! Ha láttátok vóna a mëgilletődést, midőn a legmagasabb tudomásául vette, hogy Bukovinának öt magyar községe határának szűk volta és más szomorú körülményëk és viszonyok miatt jobbára mind kiköltözni kíván!…

Az ördög a templom ablakrésén át hallgatódzott, és a fülei sisteregtek az irigységtől, amint a meghatottság szavait és a nép elismerő moraját visszahallotta. Aztán valaki kezdte énekelni a Hymnust, amelyet egyre több bukovinai székely tanult meg kívülről. Csak úgy harsogott:

„Balsors akit régën tép…”

De erre elfutotta a méreg, s aszongya:

– Na, ha csak ez këll, akkor majd mëgcsinálom nektëk a szërëncsétëkët, hogy mennél többen iratkozzatok fël: a „balsorsotokra”!

S onnantól kezdve kódorogni kezdett a faluban, s minden kocsmatölteléknek a lelkére kötötte, hogy iratkozzon csak fel bátran a meghosszított névlistákra, mert úgy hallotta, hogy az új hazában könnyű meggazdagodni: ott királyi dolga lesz mindenkinek! Ezzel megint sok bajt okozott a bukovinai székelységnek. Mert utána a Csángó Bizottság tagjai s a küldöncök, elöljárók, a beavatott politikusok is mind hiába mondogatták, hogy: emberek, ez sok lesz! Március 30-án, az első hullámmal ezer derék székely indult vonattal az Al-Dunára. Ám utána özönlöttek még majd háromezren, és szekéren is nekiindultak kevesebben, a bátrabbak és a tehetősebbek, akik több holmit vittek magukkal. Ők voltak a „tëngëlyësëk”: velük tartott az új hazába Thomka Károly telepítő lelkész is.

Az ezer főről szóló szerződés helyett tehát több mint négyezer lélek hagyta ott Bukovinát! Az ördög meg csak dörzsölgette a tenyerét! Sok megüresedő andrásfalvi portát vásárolt fel potom áron. Vagyis aprópénzekért már a fél falu az övé volt! Csak akkor kezdte el düllesztgetni a szemét, amikor az elvándorlás befejeződött, s kiderült, hogy a már magának tulajdonított mindenféle ingatlanokat alig-hëába őrizgeti. Mert hamarosan jöttek a radóci bank megbízásából az adóbehajtók, s ragasztották ki a portákra, egyenkint: „Lefoglalva a radóci bank által!” Az ördög hiába lobogtatta előttük kétségbeesetten a volt tulajdonosokkal kötött szerződéseket. A vigécek nagyobb kupecek voltak nála! Az általa lepecsételt vagyonátírásokra csak hunyorogtak s legyintgettek:

– Nem érvényes! Ez se! Mëg ez se! Ezëk a székëlyëk lóvá tëttek tégëd! Jóember, hát nem vëtted észre, itt mán sëmmi se vót az övék, csak a tartozás? Mindet viszi el a bank! Jó napot, s alászógája!



móduvázni: Moldvába járni idénymunkára
beszély: szónoklat
tëngëlyësëk: szekeresek

BÖJTMÁS HAVI NAPLÓJEGYZETEK
Lakadalmazna az ördög 10.

A LAKADALMAS SZENT

„Elbujdosnék, de nincs kivel,
Kënyerem sincsen, hogy mivel,
s kérnék kőccsön, de nem adnak,
Mert tudják, hogy szëgén vagyak.”
(Bukovina, mit vétëttem…)



Mintha Isten akarata lett volna minden, mi addig volt. S mintha egy csapásra elengedte volna a kezüket, mostanra szürke köd ereszkedett le, búbánat telepedett az ötfalura. A Szucsáva s a Szeret folyócskák még ölelgették, dédelgették volna, de a nép megelégelte a nincstelenséget, és kezdett kibontakozni a két folyócska karjai közül. Elszakadtak a népek is egymástól: ki honn maradt, ki elment szerencsét próbálni. De aki elment, hogy immár ne találkozhasson, többé sose láthassa Bukovinát! Innentől kezdve jobbadára már csak a katolikus templomot látogatta a nép, a reformátusok szinte mind egy szálig felkerekedtek, mutatóba is alig maradt valaki. Így aztán se ezek, se azok nem dicsekedhettek. A telepesek csak a kisharangot vitték magukkal, hogy az új hazában legalább az emlékeztesse őket a szülőföldre. De mindenki megsiratta: az is, aki elment, az is, aki veszteg maradt. Akkoriban, a kivándorlás előtt aszályos évek voltak. Pont nehezen termett meg minden: még a zöldség s a gyümölcs is a kártevők prédájává vált. Majd utána béütött két igen bővizű esztendő: annyi eső zúdult a falvakra, hogy mindenütt elárasztotta a határt, s nagy hibókban járkáltak az emberek. Még vetni sem lehetett! Fogadjistenben, a templom alatti lapályban húzódó patakocska a füstös gödörben húzódott végig, ott, ahol a falu gyümölcsöse is volt. De akkor az nagy hirtelen úgy megduzzadt, hogy néhány alsóbb házat magával sodort. Még jó, hogy időben észlelték: jő az ár! S a szerencsétlen családok mind felkotródtak a domboldalra. A templom előtt bőrig ázva nézték végig a pusztulatot, ahogy a nehezen összeguberált vagyonkájukat felemészti az esőlé. De akkorra már az egész falu sírdogált, hogy még a bukovinai eleségük, a Bukovinában bőven termő pityóka s a capuj hagyma is, mit a legszegényebbek miatt teremtett a Jóisten, mind egy
szálig kirothadt a földből!

Fogadjisten felett, Istensegítsen meg épp ellenkezőleg, egy igazi hegy díszelgett! Kopac-hegynek mondták, mert amikor a két testvérfalut Mártonffy Mór „venyigés” pap segítségével a moldvai Somoska székelyeivel betelepítették, kellett a fa az építkezéshez. A falu névadója a szép beszédű öreg Kajtár Lőrinc volt, aki hetvenéves korára veszítette el Madéfalvánál a két fiát s a feleségét: „Én Uram, én Istenem! Aki elvëtted az én két szép fiamat, és aki öregségëmre nyakamba zúdítottad a sok unokát, Te, aki a sok bujdosás keserű kënyerit nekünk osztályrészül adtad, csak Te tudod ëgyedül, hogy mire vót ez nekünk jó! Engedd mëg, Uram, hogy e helyën véglegës mëgnyugvást találjak! Én azt kívánom, hogy e helység a Te áldott szent nevedtől nyerje a nevit, és lëgyën: Istensegíts!”



A székelyek akkor kinézték az összes fát a hegytetőn, s olyan tarvágást csináltak ott, hogy száz év elteltével sem tudott visszakapaszkodni az az erdő. Na, onnan zúdult le most az esőlé a falura! De itt nem tehetett oly nagy kárt, mert annak az egyetlen Hosszú utcáját nem pont a hegy alá s valami gödörbe, hanem okosan a Csere-tető aljában fekvő magasabb részére építették. De az áradat még ott is megfenyegette a népet! A falu főutcájára sodort le néhány törpefenyőt, s egészen a templom elé tolta a sarat és a hordalékot. Csak ott állt meg világcsudájára, s épphogy belökte Lázár boltjának ajtaját!

Aki ezt égi jelnek hitte. Lázár jó ember, egész életében nagy istenhívő volt: mindenkin segíteni igyekezett. Most mégis egyik napról a másikra mindjobban ment tönkre a boltja. Jó kereskedő volt, s jószívű. Családja nem volt, mert
ugyan kinek kellett akkoriban egy sánta ember? Így az egész falut a saját rokonának tekintette, segítette. Viszont a kuncsaftjai teli voltak tartozással! Kunyeráltak, ígérgettek, csakhogy alig törlesztették az adósságaikat. A két-három szűkös esztendő alatt Lázár boltjának a tartozásfüzete úgy megvastagodott, mint valami falu krónikája. Záróra után már egy ideje nem a pénzét számolgatta, csak a duzzadó tartozások hiányzó összegeit. Márpedig abból megélni neki sem lehetett! Ezért Lázárt a vevők tömeges elvándorlása jobban izgatta, mint az átlagembert. A Kopasz-hegy nélküle is csak úgy meredezett, sóhajtozott. A falu kezdett elnéptelenedni. Az elvándorlók listájára feliratkozott sok népes család: Ambrus, Barabás, Bartis, Bot, Borbándi, Domokos, Fülöp, Győrfi, Kató, Lovász, Makrai, Miklós, Nagy, Nyisztor, Sánta, Szabó, Tamás, Tusa meg Urkon, Váncsa és mások. Na, azok már örökre adósok maradtak volna neki! Látta Lázár, hogy úgy semmi értelme a boltjának. Akkor gondolt egyet, hogy ő majd az adósai után megy! De hogyan? Még szekere sem volt, amire felpakoljon! Nevették is keservükben az emberek: „Lázár, Lázár, ne légy olyan balga! Hát ha itthon nem tudjuk mëgadni, hogy tudnánk mëgadni a tartozást az idegën fődön?”

„Avval, tük ne ës törődjetek!”

Amikor Lázár hírét vette, hogy maholnap megindultak a telepesek, hirtelen elhatározásra jutott. Összecsomagolta a holmiját, egyszerre csak kinyitotta a bolt ajtaját, s elkezdett kiabálni: „Embërëk, ma ingyen elvihetitëk a boltból, amire szükségëtëk van!”

Már azt hitték, megzavarodott: de nem:

„De csak ëgy fëltételvel: ha ingëm ës magatokval visztëk!!” Na, akkor elé tódult a nép, jártak a csudájára. S persze a boltból mindenkinek kellett valami. Elég gyorsan ki is ürítették. Aztán előkerült a pálinka, s áldomást ittak, amivel megkönnyítették a falutól búcsúzást. Megéljenezték Lázárt is. Őt is szekérre ültették: úgy ment ki Bukovinából, mint valami lakadalmas szent!

Mire Belzebub a hírét vette, hogy Istensegítsen ingyenosztás van, s Andrásfalváról átsántikált, már egy szál gyufát sem kapott. Tőle származik a mondás: „Na, bézárta Lázár a bótot, smég lakatot se tëtt az ajtajára!”

pityóka: krumpli
capuj hagyma: vastag szárú hagyma
Mártonffy Mór, a „venyigés” pap: A madéfalvi veszedelem után Moldvába kibujdosott székelyek minoritás plébánosa, az ő vezetésével alapították 1776 őszén a bukovinai Istensegíts falut. Négy más bukovinai magyar faluban is ő létesítette az iskolát. A „venyigés pap” ragadványnevet azzal érdemelte ki, hogy Erdély és Moldva szőlőtermő vidékeiről szőlőoltványokat hozatott, így ő volt megalapítója a bukovinai szőlőtermelésnek is.

SZENT GYÖRGY HAVI NAPLÓJEGYZETEKK
Lakadalmazna az ördög 11.

NA MËGÁLLJ, BUKOVINA!

„Mëgy a gőzös Pancsovára,
Odëscalchi igazítja.
Esik eső karikára,
Odëscalchi kalapjára!”



Amit akkortájt a reformkor néhány buzgó lelkű magyarja kigondolt s eltervezett, ma sem gondolhatnánk különbül. Mert elbuktuk ugyan a ’48-as forradalmat, de negyven év elteltével a magyar nemzet már ismét büszkén felszegte a fejét, s készülődött a millennium győzedelmes, méltó módon való megünneplésére. Már 1882–83-ra szép gondolatok és sokfajta ötletek fogalmazódtak meg vagy kristályosodtak ki a nemzetet éltető értelmiségiek kobakjában. A bukovinai Istensegítsen született, Pestre vetődött László Mihály lapíró mindig is azon munkálkodott, hogy népének hírét s kultúráját az egész ország megismerje. Bukovinai székely tájszavakat gyűjtött nagy lelkesedéssel (László Mihály: Bukovinai tájszók. Nyr. VI., 1877), és tanulmányokat jelentetett meg népéről (A bukovinai és moldvai csángók. Földrajzi közlöny, 1887). Esztendőig azon törte magát, hogy a bukovinai székelyeit s az őket a siculicidium után befogadó csángókat mentse is a pusztulás veszélyeitől. Szenvedélyes hangú újságcikkeket írt a kiszolgáltatottakról, és ő fogalmazta meg legelőször a Magyarországra telepítésük gondolatát is. Ugyan Pusztaszerre álmodott meg egy tágas falut a sajátjai számára: amely gondolatot az 1881-ben megalapított Csángó Bizottság az akkori igényeknek s lehetőségeknek alávetette, de kissé átformálva tette magáévá.

„Biztat a jövő, hogy ne hagyjuk elveszni keleti testvéreinket! Meg kell, hogy halljuk moldvai csángóink segélykiáltását oláh elnyomói ellen, nehogy ők is úgy elvesszenek, mint a besszarábiai magyarok. Ennek okáért adjunk a csángóknak
iskolákat, tanítókat és magyar papokat: ha nem tudnánk őket betelepíteni, akkor így meg lesznek mentve. De a bukovinaiakat, kevesebben lévén, mielőbb hozzuk haza, telepítsük be! Ha nem akarjuk, hogy akár a muszka, akár az oláh elnyelje őket… Hogy ne csángjanak, csángáljanak tovább, mentsük meg őket! Méltó emléke lenne ez a cselekedet az ezeréves honalapításnak!”

László Mihály oly népszerű lett ezzel a gondolatával, hogy a híres történész, Szádeczky Lajos is Bukovinába s Moldvába látogatott, ahol útijegyzeteivel tovább csiholta a gondolatot, megnyerve érveivel sok értelmiségit: Jókai Mórt, az írófejedelmet, Odescalchi Artúr herceget, Benedek Eleket, a nagy népmesegyűjtőt. Somsich Pál képviselőházi elnök, Szapári Gyula pénzügyminiszter, Nagy György kormánybiztos és Tisza Kálmán miniszterelnök jóindulatát is, akik az osztrákok sanda gyanúját, a diplomáciai zűrt s a felesleges magyarázkodást megkerülve, a Csángó Bizottság megszervezését ajánlották. Ez aztán független szervezetként megalakult, s igen rövid idő alatt mintegy 50 ezer forintot gyűjtött össze: közadakozásból! A lelkesültség 1883-ban hágott a tetőfokára, amikor Odescalchi herceg Szádeczky Lajos történész és Benedek Elek újságíró kíséretében megérkezett Bukovinába. Ekkori kiküldésükkel az elvándorlás beütemezését és szabályozását ellenőrizték, így végre megindulhatott a modern kori elcsángálás. A háromtagú bizottság igencsak meglepődött! Előbb megijedt, s majdnem elmenekült: végül azonban mélységesen megilletődött a március 18-ai fogadtatásán. Bukovina székely magyarsága akkora lelkesültséggel ünnepelte érkezését a vasútállomáson, hogy ilyent még Pesten sem láttak. Lovas bandériumot szerveztek a tiszteletükre! S akkora, magyar zászlókkal felszerelkezett éljenző tömeg fogadta őket, hogy már-már azt hitték, a szeretetükkel nyomják őket agyon.

Volt azonban valós ijedelmük is, mert a jelentkezők névsora a tervezett ezer főnél jóval több lett, s ez ellen ellenvetést tenni ilyen szívélyes fogadtatás után már nem illett. De biztosan nem is akartak e hirtelen tömegesség ellen szólni, mert máris a szívükbe zárták ezt a kicsiny, emberhitű népcsoportot. Odescalchi táviratozgatni s utólag intézkedni volt kénytelen, és nagy ügyeskedésekkel érte el, hogy engedélyt és megbízatást nyerjen az összes jelentkező telepesi behozatalára! Akkora öröm érte az ötfalu telepesi küldöttségét, hogy azt elmondani nem lehet. De ólomsúlyú tehertétele is volt a dolognak! Mert midőn március 30-án kigördült az első, legfőképpen andrásfalvi telepeseket szállító vonat a hadikfalvi állomásról, mintha minden búcsúzkodó megbolondult volna egy kicsit. Ünneplő, zokogva ziháló s könnyezőn nevető zászlós tömeget lehetett látni a távolodó vonaton. S a vasútállomáson egy másik integető, jajszóval küszködő, elkeseredett gyalogos tömeg toporgott tehetetlen: az elhagyatottság hidege rázta az otthon maradottakat. Ott lapított közöttük az ördög is, ki megfeledkezve magáról s a küldetéséről, maga is szűkölni kezdett, s elpityërintëtte magát. A váratlan meghatódástól még neki is kicsordult a száraz könnye! De bizony elszégyellte magát, s hamarjában elkotródott az állomásról. Ha valaha is voltak érzelmei, azokat sikeresen rejtegette, eldugaszoltan tartogatta magában.

A KRÓNIKÁK VALAHOGY ÍGY SZÓLNAK

Az első kigördülő vonat Hadikfalváról március 30-án 600 andrásfalvit vitt magával. Április elsején szünet volt, mert kegyetlen góbéság lett volna, ha tréfával ütik el a legőszintébb érzelmeiket. De 2-án már seregestül, 900 istensegítsi s fogadjisteni székelyt, 3-án rögtön utánuk majd 700 hadikfalvit vitt magával a trén. Addig pontosan 2200 főt, vagyis 1150 férfit és 1050 nőt és gyermeket. Őket a magyarországi állomásokon hatalmas éljenzéssel és sorozatos megvendégelésekkel, ajándékozással fogadták a helyiek, végül Szegeden hajóval szállították le őket a Dunán Pancsovára. Őket rögtön ott telepítették le Hertelendyfalva s Naggyörgyfalva (a későbbi Sándoregyháza) erdős és semlyékes területén.

Ezzel az áttelepedés nem ért véget, mert április 18-án, amint az éjjeli fagyok megszűntek, Istensegítsről 41 gazda indult útnak a vagyonkájával, fedeles szekereivel, pereputtyostul. Ők Erdély úttalan útjain, a Jóisten segedelmével, másfél hónap után értek célba csak.

Majd a Csángó Bizottság az első betelepítéssel befejezettnek vélte a feladatát, feloszlatta magát, s egy csángó magyar egyesület létrehozásával folytatta a kitelepítést. Ezek után május 7-én Józseffalva alig nyolcszáz lakosa közül indult meg összesen 220 lélek: Istensegítsen át, Andrásfalvára átszállással. A többi faluból is csatlakoztak még hozzájuk, akik hátramaradtak. Ekkor utólagosan még 442 hadikfalvi is csatlakozni akart hozzájuk. De őket már 150 főre redukálni volt muszáj. Úgysem fértek volna fel az utolsó különvonatra, amely végül Szucsávából indult mintegy 900 emberrel. Na, akik utoljára mentek ki, pórul is jártak, mert őnekik kitalálták az Al-Duna hetedik öblözeténél Gyurgyova-Rádayfalvát, ahol szinte minden évben szépen kiöntötte őket az ár. Erre mondták a rosszmájúak: „Csakës akkor tanulhattak mëg úszni a székëlyëk!” Ők csak később, sok kínlódások után települhettek fel északabbra, a Temeskubin határában lévő felföldre, a mai Székelykeve helyére.

A csángóláz őszig eltartott. Szeptemberben érkezett Hertelendyfalvára még vagy 150 andrásfalvi szekeres. Ekkorra szinte az egész református hitközség az egykori vojlovici erdő mentén telepedett le, velük emelkedett 4000 főre, s ért a végére az első betelepítés.

Akkor látták meg, hogy az új hazában sem fenékig tejfel az élet, amikor felvették a gerincet ropogtató, tenyértörő munkát. „Na mëgállj, Bukovina!” Volt, aki az első gyötrelmes esztendő után tavasszal egy csupor tejfelért eladta a feltöretlen ugart, amit szántóföldként osztottak ki neki, és szépen alattomban visszaszekerezett Bukovinába, mert „az otthoni nincstelenségët mégëscsak jobban lehetëtt szépítgetni”. A többség mégis kitartóbb volt, s megült a Duna mentén. A türelmesek töltésépítők lettek: hogy szó ne érje a ház elejét, derekasan állták a sarat.

SZENT GYÖRGY HAVI NAPLÓJEGYZETEK
Lakadalmazna az ördög 12.

LEVELEK, LAPIK MIRE LEHULLNAK

„Életem legszebb emlékeinek egyikét köszönhetem a bukovinai csángók hazatelepítéséért kezdett és végigcsinált akciónak…” A héttagú Csángó Bizottsághoz csatlakozott ifjú újságíró, Benedek Elek még derűlátóan s lelkendezve írt a
bukovinai székelyek első kitelepítéséről.



„Őszre, mire a levelek s lapik lehullnak a fákról, rendeződik majd a telepesek helyzete” – ez volt az ígéret. De a szabóasztal fiókjából előkerültek a kitelepültek másféle vélekedései, mert a nagy örvendezések után őnekik máris komoly túlélési nehézségeik lettek. A levelezések, amelyeket a Bukovinában ragadt hozzátartozókkal folytattak, lázas időszerűséggel s komoly feszültségi alappal szakadatlan zuhogtak, mert mint utóbb kiderült, a hirtelen megváltoztatott vagyoni viszonyok végső elrendezése évekig is eltarthatott. A bonyolult kölcsönök, meg nem adott vagy immár meg nem adható forintok, hevenyészett szóbeli s írott, tulajdonjogi váltásról szóló kontraktusok, a sűrű, de nem eléggé gyors levélváltások közepette az első hónapokban, sőt az élhető körülmények megteremtését szolgáló első esztendőkben mintha csak az anyagiak
rendezésének kínos kivárásaival íródtak volna. Hertelendyfalváról Kurkó Lőrinc fogalmazótehetségének s írnoki közreműködésének köszönhetően vitte a posta Bukovinába a híreket. S hogy e levelek kinek a kezébe jutottak? Legelőször az Andrásfalván a postással összejátszó sánta ördög vizslatta s tanulmányozta át őket, kinek egyszeriben rettentő nagy buzgalma lett tenni akarásban! Átmenetileg megüresedett a falu vezetőségének két posztja, mert felmondott a régi jegyző, s kivándorolt a falu addigi bírája is. Az ördög e zavaros időszakban a zsarnoki természetét ügyesen rejtegette, s addig mesterkedett, nyájaskodott, míg – szerencsére nem túl hosszú időre – ő lett a falu új bírája. Ekkor a kellemeset a hasznossal összetette, s a községházából rögvest a kocsmába helyezte át a hivatalát, mondván, hogy amaz túl dohos. Minthogy már otthonos volt, onnan már sebtében igazította az emberek sorsát:
tanácsokat osztogatott, hivatalos iratokat kért el tőlük, belelapozott s beleavatkozott az ügyeikbe, megint adósarcot vetett ki, de egyébiránt mindenfélébe beletenyerelt, amiből hasznot húzhatott…

Még be sem fejeződött az elvándorlás, máris az uralma alá hajtotta a falu megmaradt lakosságát. A legtöbb falubeli alig vagy kevésbé értett a betűvetéshez. Az egymástól elszakadt családok s falubeliek, hogy tartsák a kapcsolatot, sűrűn kezdtek el levelezni, ő meg ügyes szó- és tollforgató lévén levél- írásokat is elvállalt. Hozták is egyre gyakran neki az „éveget”, mert pénzzel ritkán tudtak fizetni. Mondani sem kell, hogy az ördög így első kézből tudott meg mindent, ami csak érdekelhette. És mivel a válaszleveleket is legfőképpen ő olvasta fel s válaszolgatta meg, cselesen hazudozott, nem átallotta elferdíteni a dolgokat. Füllentős leveleket írogatott. Mely írások tartalma a megérkezésük után változott meg csudálatos módon: de ez csak jóval később, évek múltán derült ki, amikor a levelek szavatossága már lejárt…

Megérkezett most az andrásfalvi rokonsághoz egy várva várt hertelendi levél:

„Most én szólok, Fábián Jóska, këndhëz, bácsi, Balog Bálint! Igën szépën kérëm këndët, hogy mihent mëgkapja a forlmaktot és ezën levelet, és a pénzt kikapja a kasszából, hát mingyá küggye ki azt a pénzt, mert igën nagy szükségëm van arra százötven forintra, mert vëttem a szárcsovai határon három láncz fődet és felet, és a hërtelendi határon három fërtáj fődet és házat készën…”

Kiforgatta a levél tartalmát, majd a neki diktált választ is az ördög:

„Fábián Jóska ëcsémhëz szólok, Hërterlendyfalvára. Tudatom veled, kedves ëcsém, hogy mëgértëttem az üzenetët, s igëncsak furcsánlottam. De örvendëzünk mü minnyájan, hogy tüktököt a szërëncse s a jólét végre mëgkörnyékëzëtt.
És hálássan köszönöm nekëd, hogy mëgsëgéjtesz. Me’ itt Andráson most még igën nagy az ínség, maholnap nekëm s a családomnak se lëtt vóna mit ënnünk. Azt izenëm, hogy a százötven forint ügyit elintéztem az általad mëgfogalmazottak szërint. A bíró úr, ki e levelemët most mëgfogalmazni këgyeskëdik hejëttem, sëmmisnek nyilvánítja a forlmaktot, amint kérted. S a falunkak adományozott százötven forintokból, mivel nekëd, kedves ëcsém, reá szükséged nincs, abból a felit jólelküen nekëm odaadta, s ahogy rendëlkëztél, úgy a másik részit a közjavára fordítá, s a hivatali kaszliba eltëvé. Maradok őszinte testvéri szeretetvel, s tisztëltetëm a családot, Balog Bálint bácsid.”

„Kedves bácsi, Balog Bálint! Nem értëm én ezt az egészet, s most csak keserüségvel izenëm, hogy ha magik ily csúfságot űznek belőllem, az nem valami üres tréfálkozás, hanem csak a régi haragosság fëlelevenëdése okán lehet, mit jómagam nem reméltem. De aszt a vitát ëgyszër mán lezártuk vót, hogy ëgy fél fácsa fődet régi tartozás miatt, visszavëttem këntëktől akkor az andrásfalvi alsó parcëllából. Az mast nem këllene hogy oka lëgyën a csúfondárosságának. Most mire fël? Mü itt igëncsak ëssze këll húzjuk a nadrágszíjunkot, alig élünk. S a hërtelendi három fërtáj főd s a ház hamarjábol el ës repülhet, ha nem kapom mëg időre azt a százötven forintot! A formaktot këntëk csinálják vissza azannal ahogy volt, me ha nem: én Fábián Jóska, isten láttya a lelkëmët, akárhogy ës, de fëlmënyëk Bukovinába. De akkor bácsim, a maga vagyonkáját ës visszapërëlëm, mit annak idejin átengedtem këntëknek a közös házrészből. A százötven forint sürgőssen këll, me ha nem ér időben, odaveszik mindën. Me’t az itteni bank nem az a bank, kivel ëgyezkëdni lehet úgy, mint a Radócival, s ez a pénz se olyan, mint más pénz. Mert eszt arra napra, melyikre van termén, akkorra ha le nem tëszëm elébik, hát odavész mindënëm. Esdekëlve kérëm këntëkët, bácsi, még ëgyszër, ha sok volt a pálinka, vagy ha mëgsértëttem volna valaha bármivel, vagy ha a napokba’ ëpp bolondgombát ëvëtt
volna otthon, akkor ës: kíméljën mëg a rossz tréfától… Hogy mijent mëgkapja eszën írást, akkor a főd alól ës teremtse elé aszt fortmaktot! S minnyá küldje a százötven pénzët ës. Me ha nem, esküszöm az élő istenre, háborúságot okozok. De legëslegelébb, kérve kérëm, ne játszadozzonak mostand velünk. Ne akarjuk a bajt. Őszre, mire a levelek s lapik lehullnak a fákról, tetőt këll tënnëm a család feje fëlé mindënképp: hajlék nélkül ez itt a pusztulat… Most ës, mind mindég, friss jó egésségët kívánok én, Jóska, këntëknek, az egész házi családjával ëgyütt – az isten áldja mëg minden javaival, s küggye mán azt a pénzt, de rögvest…”

„Most én szólok, Balog Bálint, hëzzád, Jóska ëcsém, aki most avval hívelkëdsz, hogy Hërtelendën te lëttél az ëgyik nagygazdag. Nem ëjen dicsekvőnek üsmertelek. Mü természetëssen örvendünk a szërëncsétëknek, de izentél mást ës.
Tunnotok këll, hogy mü soha nem szóltunk mëg tüktököt. Ha esetleg valaki más, de tü mëg ne csináljatok Krisztusból bohócot. Ha harakszotok valamijétt, hát ne rëjánk. Az értesülés rossz irányból jött, biztos vót hamis. Én, Balog Bálint
soha nem montam ojjat, hogy tü hazátlan bozgorok lënnétëk, s hogy sírva s könyörögve fogtok tü még ide visszajőni…

S mit akarok még mondani, mán ëccër mëgköszöntük vót aszt a százötven forintot. Mint mondottam vót, abból felit mü kaptuk, s mán jórészt el ës kőtöttük, me a bojér visszakövetelte aszt az előlegët, mit tavaly télire közössen kértünk tölle – s ő szivességből kőccsön adott. Mint mán izentem vót, maradék másik fele bíró uramnál jó célra forditandólag kasszájába került. De bíró uram, ki ezt diktálásomot írja, mast mondi, a hivatali titoktartás nem ëngedi, hogy eszt firtassuk… Most még csak arra híjnám fël, ëcsém, a figyelmedët, hogy éngëm se a száraz ágról szakajtottak, s nem kéne tovább erőltetnëd a vagyonka széthúzását. Van nektëk most elég, ahagy izented, tán több ës a soknál. Békesség kedvijétt, utójjára mondom, hogy mü mán innen Andrásról ki nem mozdulunk. S ezétt a házunk eladni nem këlletik, a pár fácsa fődtől mëgszabadulni se fogunk, s több pénzt mü mán nem kűdhetünk: ami a mëhink, az a mëhink. S most mán mindenki maradjon ott, hová való, kalapálja ki a kapája élit, s üljön mëg a jóravaló seggin! A jóisten mëgsegit mindënkit, ki kéri tőlle.

Ebből a përlekëdésből, ëcsém, én mostan kiszállok, s reménylëm, hogy szitokszó többé a szájadot el nem haggya. S ha az életben mégës ësszetalálkoznánk, vagy tisztességvel mëgkövetsz! Vagy mënyën a bicskázás, hogy kiderüjjön, kijjé az igazság. Isten éngëm úgy segéljën! Levelezést ezënnel bézárom, s örökre. Maradok tisztësségvel:

Balog Bálint andrásfalvi lakos”

A levelezés itten megakadt, s nagy sóhajok, nyögések, töprenkëdős hallgatások után, hosszú évek elteltével indult meg csak akadozva újra, amikor is kiderítette az egymást késve megkereső rokonság, hogy egykor valaki hamis üzengetésekkel félrevezette, s furmányos válaszlevelekkel lépre csalta őket.

lapik: falevelek
éveget: pálinkás flaskát
forlmakt: meghatalmazás
szárcsovai határon: tárcsói (Starčevo) határban
termén: határidő

SZENT GYÖRGY HAVI NAPLÓJEGYZETEK
Lakadalmazna az ördög 13.

MI LËSZ, HA NEM
LËSZ, AKI A KRUMPLIT
MËGKAPÁLJA?

Két levélírás közben jól bepálinkázott, s egyre furcsábbakat fogalmazott az ördög. Olykor megállt forgásában az esze kereke, s ha elfáradt, csak lehunyta a szemét, máris szunyókált. Ilyenkor elcsendesült a kocsma népe, suttogtak:
„Halkan, elaludt bíró uram…” Néha meg: „Álmodik a nyomorultja!” Később leharapták a szó végét, azt mondják, Bukovinában kurtították le a mondást: „Álmodik a nyomor…” De erre már alig emlékezhet bárki is.



Na, „Bukovina, édes hazám”! Amikor a négyezer telepes végre az Al-Duna öblözeteibe, kanyarulataiba zúdult, hamar ráébredett, hogy a kesergőik mennyire igazak! De az otthon maradottak helyzete sem lett könnyebb. Egyrészt az eladósodások miatt, másrészt, mert több lett ugyan a megművelendő föld, de most meg alig volt, aki rendesen megművelje azokat: hiányzott sok családoknál a munkaerő. De még a katonai behívókkal is nehezítették a szegények sorsát, mert a besorozásokkal csak a fiatal, életerős fiatal férfiakat vonták ki a munkából. Azt is mondták: „A rëgruta mán nem embër…”

Egyszer 1889-ben az ifjabb Baka András hosszas könyörgésére bíró uramnak, azaz magának az ördögnek kellett kitalálnia, emberünk hogyan szabaduljon meg a sorkatonai szolgálattól. Végül ezt a furcsa kérelmet fabrikálta össze:

Kérelem a Magyar Királyi Hadügyminisztérium sorkatonaságot intéző hivatala részére

Tisztëlt hadügyminisztër úr!

Kérelmemet a lehetetlen családi állapotom miatt szükségből intézëm magukhoz, én, éfijabb Baka Andarás, rëgrutának szánt andrásfalvi lakos, Bukovina koronatartományból.

Engedjék mëg elmagyaráznom ínségës helyzetëmët, s mi miatt a katonáskodásból a këgyës felmentésëmet kérëm. Szorult helyzetëmből szabadulni nem tudok, igëncsak ësszezagyválódtak a családi dógaim. Melyek mëgértésivel, instálom, ha mastan mëgkémélnének a katonai szólgálattól. Amikor hazaszalattam a móduvázásból, hogy a családomot mëglátogassam, éngëm mán mëgént sorkatonai béhívó várt. De mast esz nekëm sehogy se lënne jó. De eszt a levelemből magik bisztosz mëg tetszenek érteni. Këgyeskëdnének éngem fëlmënteni a katonai szólgálat alól. Me’ hogy családos embërnek s családfenntartónak, mára igën nehez gondjaim lëttek. Mik mastanra mán agyonnyomnak, s mik miatt se szuszogni, se aludni nem bírok mán. S nálunk azt mondik, mi lësz, ha nem lësz, ki a krumplit mëgkapálja?

Igën tisztëlt hadügyminisztër úr!

Én, éfijabb Baka Andarás, a halasztott béhívót mast kaptam mëg, me në ősszel, hogy mëgnősültem. Hëjzám való fijatalabb lëányzót nem leltem, ezért elvëttem egy takaros 44 éves özvegyasszonyt, aki mëgteccëtt nekëm. S ki hozott magával a vagyonkához még ëgy fél fácsa fődet ës. Ennek igëncsak örvendëztünk. Csakhogy a feleségëm magával hozta a lëánnyát ës. Aki azonban nem sokkal a nősülésem után feleségül mënt az özvegy édësapámhoz, idősb Baka Andaráshoz. Így esëtt, hogy édësapám, Baka Andarás lëtt mastan az én vejem ës, me hiszen hogy feleségül vëtte a feleségëm lëányát. Eszërint a feleségëm lëánya most nekëm, ifiabbik Baka Andarásnak, a lëányom s ëgyben a mostohaanyám.

S a helyzet mostanra követkëzőképp alakult:

Nemrég apa lëttem. Mátéka fijam a feleségëm lëányának, vagyës apám feleségének így a féltestvére ës lëtt. Amitől az apám (vagyës ha másképp nëzzük, a vejem) a gyermëkëmnek, aki az ő unokája, most ëgyben a nagybácsija! De ez még haggyán: csakhogy a tulajdon kisfiam másképpre fordítva az unokaëcsém ës lëtt, me ugyëbár ő az apám feleséginek a testvére jës.

S bonyolódik még tovább:

Az apám (vagyës a mostani vejem) felesége, ugyanakkor az én feleségëm lëánya ës nemrég szült ëgy fiugyermëkët. Aki viszont édësapám fia s így ëgyben az ëcsém. Viszont ha mëggondolom a dógot, az unokám ës, ha mán az apám fia,
másrészt mëg a feleségëm lëányának a gyermëke!

Mast mëgszusszannom kéne, hogy ësszeszëggyem magamot…

Hogy szavam ne felejtsem, tehát az ëcsém ëgyúttal az unokám ës, mivelhogy az én édësapám az ő apja ës. De mivel apám feleséginek a mostohaapja ës vagyok, akkor az apám gyermëke a saját unokám ës… S ha mëg másféleképp nëzzük, akkor mëg a saját öregapám ës magam vagyok…

Mast, mindezëk a dolgok miatt kérëm magikot tisztëletvel, hogy éngëm a katonaság alól fëlmënteni sziveskëdjenek. Me nekëm ezën családi okok miatt borzasztóan fáj a fejem mindég…

De ha leírtakot nem vënnék nyomós oknak, tovább mandanám:

A feleségëmvel való viszonyunk mastanra mëgromlott. Ő válni akar, me az apósom (azaz édësapám s ëgyben a vejem, aki ëgyben a feleségëm mostohafia s az unokájának mëg öregapja) és ő örökösödési kérdésëkben nagyon ësszevesztek.

Nem tudtanak mëgëggyezni abban, hogy az istensegítsi határban lévő fél fácsa föld (kit ő hozományként magával hozott) kinek a tulajdonába kerüljön. Hogy mü használjuk-ë, vagy apámék, azaz a vejemék. Me a feleségëm lëánya a fél
fácsát magiknak gondolta. S mastanra kiderült az ës, hogy a feleségëm lëánya (azaz ángyom, apám felesége, aki ëgyúttal az én mostohalëányom, ëgyébiránt édesanyja az ëcsémnek, aki a nagybácsim és az unokaöcsém ës) kijelëntëtte, hogy bizony ő ës mëggondolta magát. S hogy ő ës elválni szeretne édësapámtól, idősb Baka Andrástól, aki, mint tuggyák, ëggyútval a vejem…

De mastan mán nem ës szaporítanám tovább a szót…

Tisztëlt hadügyminisztër úr!

Esedëzve kérëm, haggyanak ingëm mëg otthon, hadd rendëzzem el a családi ügyeimët. S ha lehetségës, szabadítsanak fël a katonai szolgálat alól. Me hogy nem lënne igazságos, hogy éngëm, a tisztës apát, fiút, nagybácsit, unokaöccset és unokát, ëgyszërre soroljanak bé katonának. Me a család akkor kënyérkereső nélkül maradna. Bíró úr, kinek levelemët most fëldiktálám, utánanézëtt vót: törvény írja elé, miszërint ëgyszërre több kënyérkeresőt ëgy családból nem lëhet bésorozni… Ezétt kérëm a szives mëgértésüköt, s a kilátástalan helyzetünkre való tekintetvel, a katonáskodás alól münköt fëlmënteni sziveskëdjënek.

Maradok mély tisztëletvel Ifiabb Baka András, kënyérkereső apa, fiú, testvér, nagybácsi, unoka és nagyapa.

…

A Magyar Királyi Hadügyminisztérium felmentő nyilatkozatát hamar meghozta:

Baka András andrásfalvi regruta személy a következő okok miatt azonnali hatállyal mentesül a katonai szolgálat alól: jelen állapotát többszörösen megosztott tudata, egyéb mentális zavarok és önveszélyes, valamint másokra is veszélyes mentális instabilitás, valamint bonyolult rendezhetetlen családi viszony jellemzi, melynek megoldási lehetőségei a hadsereg idegorvosainak szellemi határait feszegetik, s jelen pillanatban a megoldóképességeit meghaladják. Ifiabb Baka András regrutát ezennel felmentjük a katonai szolgálat alól. A későbbiek során sem revideálható a mozgósítása.

Isten óvja (tőle) a hadsereget s királyunkat!

SZENT GYÖRGY HAVI NAPLÓJEGYZETEK
Lakadalmazna az ördög 14.

HISZËM, HA LÁTOM!

„Még akkor ës előfordult, hogy a vén patást valahogy előkerítëtték, s jól elagyabugyálták. De ő mëg ës érdemëlte azokot a verésëkët. Utójára, amikor csúfságolt, a faluba béhozta azt a sok kutyát, hogy majd eladja… De akkor! Mivel mán úgyës sánta vót, leginkább a fejin csépëlték.”

Hiszëm, ha látom!

Látom én, de nem hiszëm el!

Elhiszëm, de fël nem foghatom!

E három kétkedő mondat jellemezte az Al-Dunára telepedőkgondolkodását. Akkor mondták ki mindet egyszerre, amikor kutyát vártak, de s meghallották Tárcsó felől a sok csaholó, szűkölő ebet.

…

Amikor a négyezer telepes végre az Al-Duna öblözeteibe, kanyarulataiba cseppent, ráébredett, hogy a kesergőik mily való igazak voltak! Lovaikat, szekereiket áldozták fel, csak hogy a betevő falatot megkeressék. Ám gyorsan kikoptak mindenből, mit magukkal hoztak, mert duplán, triplán dolgoztak, hogy életben maradhassanak… Mert a mocsári lecsapolások mellett hiába kaptak ők termőterületnek nem nevezhető gatyaszárparcellákat is. Előbb is csak keveset, mit az első évben be nem vethettek, mert az csupa betöretlen parcella volt. S csak évre rá kapták hozzájuk a hat–tíz holdakat, mik nagyon nagy jóindulattal ugarolható állapotban voltak: s mit a kormány előre megígért nekik. De ezek is javarészt még betöretlen parcellák voltak. Ez a harc a megélhetésükért iszonytatóbb munka volt a moldvai bojérek végeláthatatlan birtokain megművelt termőföldjeinél!

S ugyan igaz, hogy ekkor már csak a nagy gyermekáldás gazdagította őket. Bár az is igaz, hogy őket az azzal párban járó nincstelenség, az ínség s az őket, szerencsétleneket tizedelő mocsárláz, váltóláz és vízkór igencsak megkínozta. Akkortájt újra csak törhették a fejüket: van-e kiút ebből a helyzetükből, s hát most ugyan merre, hová? Örömükben vagy épp bánatukban még jobban elkezdtek inni. S megint csak a pálinka lett a védőitaluk. A putrik közé felhúzott kiskocsma egykettőre kivirágzott… Falunak még nyoma sem volt, csak nyomorúságos pocoklakások, földbe ásott odúk vagy szárnyékos kunyhók, hogy éjjelente meg ne fagyjanak, mind egy kupacban s nagy összevisszaságban. Hertelenden a székelyek eleinte visszautasították a már megépült kincstári házakat is, inkább költöztek a széjjekre, az erdősáv mellé, hogy némiképp az Bukovinára emlékeztesse őket! Templomot, iskolát még csak a szomszédos, a telepeseket megvető, idegennek tartó népek birtokoltak, de ők nemigen mertek bemenni még közéjük. Akkor még a tót s a sváb egyként mondta rájuk: „Rongyos, retkes telepesek, viselkedni s beszélni se tudnak rendesen! S náluknál
még a szerb is különbül beszél magyarul!”

Sok vesződés volt velük, békétlenség, veszekedés s verekedés, amennyi csak kell! A székelyek puliszkán nőtt csökönyös, büszke emberek voltak, a sértésre, sérelemre egyből bicskát rántottak! De mivel nem szoktak az efféle munkához, meg kellett őket törni, rábírni őket a kulimunkára, összebékíteni az új környezetükkel. Mert együtt kellett dolgozniuk másfajta ide vándorolt népekkel, palócokkal, németekkel, paltyánokkal, szlovákokkal. S na: – Trăiască! Kevés román is volt közöttük, nem változott hát jobbra a helyzetük, mint volt Bukovinában! Végül új házhelyeket s parcellákat jelöltek ki nekik, hogy boldoguljanak. Így lett a magyar utca Hertelendyfalván. A mocsaras területen pedig szinte puszta kézzel irtották a füzest, aratták le a végeláthatatlan nádast, s töltötték fel a semlyéket, mocsarat kubikolt agyagos földdel. Meg kellett zabolázni a Dunát, megtörni és karéjba zárni. De hogy a kulimunka mellett ne haljanak éhen, mást, napszámosságot s még fuvarosmunkát is vállaltak. A szekerezés kapóra jött, mert annak fortélyait igen jól ismerték. De az alaposan próbára tette a gyenge felszereltségüket. Nem voltak restek, s írtak többen is haza Bukovinába.

Első kérés:

Most én szólok, Apalon, hëzzád, ëcsém, Bálint! Tudósitlak, hogy mü mëgvagyunk, csak az uram, Jóska fogyatkozott mëg az egészségibe. Me a nagy vesződésibe, küszködésibe, a Dunánál kiizzadtan levëtte magáról a mejjesit, mit a víz magával ragadott s elvitte… Hanem, emég nem lëtt volna baj. De szëgén tüdőre mëgfázott. Mast mán erőst féltëm. Ha tudol, mënj el Luka Marczival a paphoz, ha van otthon, s Jóska kërësztlevelit okvest vëdd ki, me këllhet… De mikor jössz, hozjál neki ëgy új mejjest ës, ajan csángófélét, mi fiatal birkából lëgyën, s hosszabb lëgyën, mint a régi vólt. Mast nincsen ës kedvem viccëlődni, mint múltkór, s bérekesztëm soraimot. De csakës mëgeresztëm, hogy ajan mejjest hozjál, melybe szép nagy tetük lëgyënek… Na, őköt, kedves ëcsém, mégse hozjad magadval, me itt ës igën sok van belőllik…

Második kérés:

Këntëket, Ëmre sógor, szivessën látnánk itt a hërtelendi kubikgödröknél, de rögvest hëzzatëszëm, hogy az egész családnak nem lënne valami ínyire. Mü még elég szűkössen vagyunk, mast ástam mëg másoccor a fődkunyhó alapját ës, me az elsőből a minap kiöntött a víz. De mast az új tőtés ódalánál jutott nekünk ës hely, mit biztonságosnak mondanak. De sógor, ha tudnál elébbecske jőni, s hozj nekëm legalább két jó kutyát ës. Fontos lënne, me ittend, Magyarországon nincs kutya! Jól mëgfizetëm! Varga Jóska (nem Minya vagy Cuk, hanem Durubec!) s Győrfi Jóska (nem Csócsa, nem Nyika, hanem Döccs!) ës erőst szépën kérnének: ha valaki még jő veled, hozzatok nekik ës. Ha jól ëszszeszámolom, kutyából vaj tizenkettő-tizënöt elkelne mast azonnal… S ha hoztok, lehet többet ës, me erőst jó ára van! Akikët én üsmerëk, mán mind kikoptak belőlik, alig várik, hogy valaki hozjon. S mind jól mëgfizetnék, darabjáétt 10-12 forintot ës adnának…

Amikor e levelek Andrásra megérkeztek, ördög csak meresztgette a szemét. Azt nem értette, hogy Kurkó Ferenc, ki a hertelendiek leveleit addig rendre szépen és érthetően megfogalmazta volt, megbolondult-e, vagy csak viccel? De akárhogy forgatta a leveleket, józan írásnak találta őket. Fellángolt benne a gondolat, hogy most ő csinál jó üzletet megint! S igen hamar összetereltefogdosta a falu s környéke csavargó kutyáit. Volt, hogy a szebbekért fizetett is pár garast, csak hogy ne kelljen bicegőn/sántán futkorásznia utánuk. Összeszedett ekképpen vagy húsz kutyát, a vállára vett egy fél zsák málét, hogy az úton etesse is őket valamivel, s mielőtt még Ëmre sógor észbe kapott volna, ő elsőként: uzsgyi, neki a határnak. Fel a sok kutyával Magyarországra!

S mi lett mindnek a vége? Csúfság. Mert hogy is merészelte? Sértve vette magát az a pár telepes, Varga Durubec Jóska, Győrfi Döccs Jóska, s mit tudom én, kik még… azok, kik kutyát rendeltek. Jól elagyabugyálták a szegény ördögöt megint, s az ebek is szerteszét futottak.

A székelyek ugyanis nem az ebjószágot mondták kutyának! Az ő kutyájuk a fuvarosszekér kereke mellett futó fékezőhenger volt, amely nem engedte, hogy a szekér visszaguruljon a lejtőn! Mert ha ez elkopott, kár volt bármilyen terüvel bármekkora fuvart tenni…

kutya: hetedik jelentése A magyar nyelv történeti-etimológiai
szótárában kerékkötő saru

PÜNKÖSD HAVI NAPLÓJEGYZETEK
Lakadalmazna az ördög 15.

FÉNNYA



Hát itt megint valami csoda történt?

Szent György hava az al-dunai székely telepeseknek csalódást okozott. Az első kora tavaszi árvíz rögtön kiöntötte őket. Eljött azonban pünkösd hava, s a jó idő már az ígéretnek szólt. Mert akkor húsvétra, hogy, hogy nem, a Duna meggondolta magát, visszahúzódott a medrébe. S akkor megszelídült a vidék, mert hamar-gyorsan felszáradtak a már belakott s el- öntött területek. A telepesek is erőre kaptak: serénykedtek, árokásással és a réti földek feltörésével építgették maguknak az új hazát. Biztosan azt gondolták: mostantól jobb lesz.

Ekkor érkezett Bukovinából, megkésve, gyalogszerrel egy Fénnya Gyurka nevű. De nem lehetett pontosan kideríteni, honnan. „Hát Bukovinából!” – volt az együgyű válasza. Ennek az aprócska elálló fülű, sánta emberkének a furfangja
– mint később kiderült – vetekedett még az ördögével is. De amúgy még a neve is reá vallott. Mert a Fénnya név a fény fogalmához párosul, az viszont a Lucifer nevével, amely fényhozót jelent.

De micsoda fényt. Ez a Fénnya sokszor értetlennek tettette magát. A keresztlevelét nem hozta magával, azt állítván, hogy útközben elkallódott. Viszont nem átallott, vagy öt ízben, több helyen is sort állni a telepítési hivatalban. Az írnokok már mindenütt idegbajosak lettek a nyökötöléseitől. Végül megelégelték, s könyörületből mindenütt be is írták a jegyzékeikbe. Csakhogy ő minden alkalommal másképpen diktálta be a születési adatait. Hol Fogadjisten, hol Istensegíts, hol Hadik, hol Józse alva lett a szülőhelye… Még andrásfalvi reformátusnak is bemondta magát. Az andrásiak azonban nem nagyon ismerték fel, de derengett, hogy látták már valahol. A papok nevein kívül szinte mindent tudott az ötfaluról. Furcsállották, hogy templomba sose járt, de végül elhitték, amiket beszélt s mondott. S aztán csak tovább csavargatta a szavakat: hogy a széjjeken lakott, nagy szegénységben, s így kicsit távolabb a falutól. S hogy nemigen járt ő be az emberek közé, ilyen kinézettel, meg minek is… Csupa ilyesmiket. Ezt a Fénnyát aztán hol sajnálgatták, hol kinevették. Csak legvégül haragudtak meg rá…

De ő csak vigyorgott, úgy tűnt, tudja, hogy mit akar.

Azt mesélték, amikor megérkezett a telepesek közé, olyan volt, mint valami koldus: csak egy nagy lószőr tarisznyája volt, átalvetős, mi az oldaláról földig lelógott. S vánkosnál se nagyobb, mit a feje alá tehet, ha alhatnékja van, csupáncsak akkora. Csakhogy ő benne tartotta minden vagyonát. Csudamód mindig elő tudott bányászni valamit belőle, mi épp kellett neki. Valami felemás holmik lehettek: nem sok, de a fene se érti… mégis sok minden. Ha kellett valakinek egy aprószerszám, csorba bicska, furdancs, félkézbárd, madzagok, kötéldarabok, rozsdás szegek, apró fogú fűrész, még az is akadt neki. Még fennkő is… Bármit kértek tőle, csak belenyúlt, s előhúzta! Ezt sokszor sokan furcsállották: de a tarisznyát senki nem merte megnézni közelebbről…

Valakik még azt is mesélték, hogy ez a Fénnya akkorka volt, hogy tán maga is belefért a tarisznyájába, s abban hált. Na, kacagtak ezen az emberek. De róla akkorkát se tudtak kideríteni, mint a kisujjam: hogy honnan szalasztották, melyik bukovinai faluból való. Ha az andrásiak kérdezték, Istensegítset vagy Fogadjistent, ha a hadikiak vallatták, akkor Andrásfalvát vagy Józse alvát emlegette. Ha erre történetesen valaki józse alvi a szavánál fogta, akkor is feltalálta magát: hol Kisjózseffalvát, hol Nagyjózseffalvát mondta (ma: Vornicenii Mici és Vornicenii Mari). Tehát ezzel nem jutottak előbbre. Gondolták, talán félárva, vagy kálik a szerencsétlen, s titkolja. Végül abbahagyták a firtatást: „Biztos a Szucsáva vetëtte a partra!” – s kinevették. Így lett Fénnya Gyurka közönséges jöttment, de a furfangja többszöröse volt a termetének. Kicsi ember nagy bosszút forralt. Éles esze úgy vágott, mint hajdan az andrásfalvi falubírónak…

Ez a Fénnya sehogy se dolgozott. Egész nap üldögélt, elmélkedett, vagy az utcán bóklászott. De viszont minden telepesnek járó segélyt kijárt magának! Mert folyton valamilyen segélyre várakozott. Hol ebbe, hol abba a sorba állt be, mint Márika, ki megélt a közön… De még a telepesházat is megkapta, s a mellett házhelyeket és nadrágszíjparcellákat… Mire igényt tartott, tévedésből kiutalták neki mindet! Az elírások és a többszörös átkönyvelések erdejében, ott a hivatalban senkinek nem tűnt fel a csaló.

Na, ő meg serényen csencselt, csereberélte a házhelyeket, parcellákat, árulgatta, amit lehetett. Addig-addig, mígnem a vagyonát egy helyütt tudta: Gyurgyován, a Duna hetedik öblözeténél. Gyurgyova Hertelendnél és Sándoregyházánál lejjebbecske volt, Beresztóc (Brestovac) és Pelesóc (Plosic, Pločica) határában. Még 1869-ben létesült. Úgy mondták, először vagy 175 német és bolgár család költözött ide Roggendorfról (Banatski Dušanovac) és Módosról (Jaša Tomić). Később az iratok pontosítottak: németekkel Zichyfalváról (Plandište) és Széchényfalváról (Sečanj), bolgárokkal Baracházáról (Stari Lec), Ó-Besenyőről (Bešenovo) és Roggendorfról (Banatski Dušanovac) telepítették be a falut. A magyarjai pedig előbb csak Ürményházáról (Jermenovci), Újfaluról (Novo Selo) és Sándorfalváról érkeztek, és csak 1883-ban küldték rájuk a bukovinai telepesek jó részét. S ott Fénnya portája is akkora lett
hirtelen, vak volt, aki nem vette észre:

„Hát hogy lehet valaki ekkora güzü? Hisz a lapát nyelit mëg se fogta! Ez bizony ëgy élősdi!”

Így lett Élősdi Fénnya Gyurka belőle. Nem arról ismerték, hogy dolgozott: ő csak csereberélt és kölcsönadogatott. S hogy mi derült ki az árvízben megmártózott, kusza, Székelykevén porosodó gyurgyovai irattöredékekből? Mert sokan mondják, hogy ez a Fénnya nem is létezett, csak a székelyek tréfálkozásaiban. No, ha Fénnya nem is lett volna, de Élősdi bizonyosan létezett. Egy panaszos levéltöredékből:

„Ez az Élősdi, ki nekünk mindënféle-fajta kölcsönököt adott eddig… most fëlró nekünk, s most mán úgy ësszekever münköt, sehogy se nem tudunk kilábalni ebből. Se azon uzsoraadósságoktól nem szabadulhatunk, mikbe eddig belé-
rángatott münköt. Erőszakos, s mindënféle kamatokot követel, mikről tudomásunk sincs. Olyanféle bélpoklos fajta, mind Wolánszki, a bojér, ki valaha szijjat hasitott a hátunkból…

S még ő münköt fináncokval fenyëget! Ki, lássák-ë, ajan dologtalan, hogy egész nap a pálinkát vëdëli, s közbe grimaszokot vág rëjánk… S mindég a kocsma pultját bámulja, de tán ott ës csak azétt álldogál, me ajan hitvány növésü, hogy fëlkönyökölni rëá sehogy se nem bír? Hogy az ördög nyomná alájja a kisszékët!”…

E fontos irománynak sajnos hiányzik a folytatása, így sose derülhet ki, hogy mi célból s kihez íródott. Panaszlevél? Feljelentés…

Mondják még erre a Fénnyára, hogy olyan kutyahitű emberke volt, hogy amikor karácsony szenvedején a kántálók meg akarták énekelni, csúfságból kivitt nekik egy teli kas kukacos diót, s azzal hajtotta szét őket. De e sértés még hagyján, azonban akkora tiltott boltokat megcsinált, hogy Gyurgyován már ki nem állhatták. S a székely telepesek végül őt a frissen kapott, Bukovinából megrendelt kutyákkal (kerékkötő sarukkal) akarták agyonverni! Hogy ki üzent, s hol, mikor súgott neki, nem tudjuk. Csak nagy hirtelen összeszedte magát, felkapta a tarisznyáját, és mindenét hátrahagyva – usgyé! – eltűnt. Na, vissza Erdélybe! Toronyiránt Dévának, s onnét Csernakeresztúrra! Akkorra talán már oda is kínálkoztak a telepesek. Na de ott már híre ment, s még hamarabb kiismerték! Akkor felment Aradnak: Gyorokra, Vicére, Magyarnemegyére! S ahányszor meglépett valahonnan, valami eladósított népek tovább követték: nyomon mentek utána, üldözték, hogy leverjék rajta a csalásokat, adósságokat. De míg ők mindig ott helyben leragadtak, ez a Fénnya ügyesen továbbállt.

Tán még máig is járnának a nyomában, ha egyszerre csak nyoma nem veszik. De az bizonyos, hogy ahol ő eljárt, ott mind valami csángóféle telepek lettek! Mintha az ördög láthatatlan madzagon ráncigálta volna azt a szerencsétlen népet. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem. Egy azonban bizonyos: Fénnyát mintha a föld nyerte volna el. Úgy eltűnt, mint a kámfor!

Fénnya: Fogadjistenben rossz átírásban Féngaként is vezették. Létező, idegen eredetű ritka vezetéknév
Lucifer: latin szóösszetétel – lux, lucis (fény) és fero (hozni)
nyökötölés: nyökögés
kálik: lelenc, visszamaradt
fakutya: fuvarosszekér hátsó kereke mellett futó fékezőhenger, kerékkötő saru

PÜNKÖSD HAVI NAPLÓJEGYZETEK
Lakadalmazna az ördög 16.

„ËGY SZËM FIJAM, MÁTÉ!

Azé írok, hogy mëgtudd, mastanra ëgyedül marattál. Mán csak te marattál nekünk, me Ërzsi húgod férjhez mënt Hadikra, Varnyu Andrishoz, tudod, ahhoz a kálikhoz, kinek ajan nagygazda lëtt az apja. Mast vitték el innen, s ott lëssz a lakadalom, me nekünk ajan kicsi a portánk, s úgyse nem férne bé a násznép. S duplán marattál ëgyedül, me Andráska ëcséd ës mëgnősült, ő Fogadjistenre. Szamaras Kornyézom Jóska lëánnyát, Vérót vette el, kivel annak idejin a falu legénnyeit ëjesztgették, s aszonták, akkor lëtt dadogós a cimborád, Daradics Fercsi. Anyádval mü se mertünk még elmënni, mëglátogatni őköt. Mivel mastanra ëgyedül marattál nekünk, esztán így këll majd szóliccsunk, ëgy szëm fijunk…



Mostanság sokszor gondolunk rëjád. A ház bütüjit nincs ki mëgjavicscsa azóta ës. A kiskapu ës elromlott, ëccër csak a nagy széltől mëgadta magát, s kitörte a rossznyavaja. Azóta csak kifelé lehet rajta közlekëdni, béfelé mëg nem lehet, mikor hazaérünk, a keritésën szoktunk átallépni…

Itt Istensegiccsën mostanság valami úri módi van, a kitelepëdëtt nyëpóttyainak mindenki valamiféle levelekët fabrikál. Ez régëbben nem vót szokás, nem tudom, mi lehet az oka. Végtire ës, a szokás nagy úr: ezé írok mast én ës nekëd. Me míg itthon vótál, úgyse beszéltünk ëgymásval, lehet évekig, s én aszittem, nincs üdőd. S haraguttam ës rëjád nagyon, hogy a szüleidre nincs üdőd, csak te eszt nem tudhattad, me csak magamba. De sokáig én se tuttam, hogy te haragszol rëjám. Me te se montál sëmmit. De hát nem ës vót módunkba ezëkről dógokról értesülni, mivel hogy itthon nem beszéltünk ëgymásval…

Mast a szomszédoktól mëgtudakoltam, hogy rëám mëg vótál haragudva, s ezé nem szólottál hëzzám! Ezé minél előbb tisztázni kévánom magamot, s ezétt ës írnom këll, mennél elébb, annál jobb! Hogy elmongyam, igasztalan vótál velem! Me tudd mëg, aszt a kis pénzëdët, amijétt a bojér egész nyáron úgy dógoztatott, mint valami állatot, s amit az elmaradott lakadalmadra gyűtögettél: NEM ÉN VËTTEM KI AZ UJJASODBÓL! Anyád vót az! S rëá végig nem ës haraguttál. Való igaz, hogy én montam neki, hogy a zsebëdből asz pénzt vëgye ki, me úgyës rëjám fogsz majd gyanakodni, s tőlle mëg sohase kérdëznéd mëg, me anyád. De hát, nem én vótam!! Mast hogy tisztáztam magamot, aszt remélëm, hogy mast akkor, ëccër s mindënkorra tisztába tëttük ezt a dógot! S nincs többé harag.

Búcsuszó nélkül mëntél ki az Aldunára. Azé mondom csak, me az ablakon hajnaltájt hogy kimásztál, nyitva hattad. Fijam, mü tégëd rendre tanitottunk. Ha mán kimászol az ablakon, nem lëtt volna-ë észszërü, ha legalább béreteszëlëd? Me akkor kora reggel vihar ës vót, s elvert münköt az esső. Az ablakon mind béfojt a víz, s mindënëd elázott, egész nap terëgettünk, száritgattunk anyádval. S még a postacímëdët nem hagytad hátra, hogy hol keressünk… gondoltam, erre boritékra kéccër-háromszor ës fëlírom a nevedët, s hogy istensegiccsi vagy, s más szëméjleírást ës, mi erre boritékra rëáfér. S hogy ha asz ëggyik postás nem üsmerne, hát a másik s harmadik, lehet, okosabb, s hátha mëgüsmer. De a kufërtátra legfëlül a posta címit, még ide fëlírom, me itt újabban fabrikáltak ládikát a tëmplom elé, mibe belé lehet dobni levelkékët, s aszt a hadiki postára viszik. Ezé. Hogy a levél odáig ës eljusson…

S ha Isten segiccségivel mëgkapod e levelkémët, aszt jelënti, hogy akkor hál’ Istennek mëgérkëzëtt! De ha esetleg mégse kapnád mëg, akkor aszt kérëm tőlled, hogy légy szíves, és írd mëg édësapádnak. Vagyës nekëm. S akkor mëgpróbálom másképp elkűdeni, ësmént… Anyádnak mëg ne ës írj, me lehet, mëg se érdemëlné. Me ő vót ë tolvaj! S minek ës neki írnál, hiszën olvasni úgyse tud…

Na mëg, tartalékba, kéccër írom le a levelemët. Me ha elkűdöm mast, hogy utólag én ës tuggyam, hogy mit írtam. Eszëmbe jutott még, hogy te ne sëjess az olvasásval. Me tudom, mennyit gyötrődtél, mikor anyádval elolvastatni akartuk veled a fëlhívást, hogy ki akar kimënni innen Bukovinából, iratkozzon fël a lajstromra. S ahogy iparkottál, rosszul olvastad el a szövegët, s nem értëttük anyádval, ugyan mit akarnak ëgy olyan fëlhívásval, minek értelme nincs. S mit nem ës lehet normálba elolvasni, hëjába három évekig tanyitott a kántortanyittó. S mégës, ojan lassacskán tudsz olvasni. Me a ziskolába ës, pedig majd három esztendőkig járattunk hëzza, a ravasz tanyitója, alig tanyitott mëg valamicskét. Más gyermekëkët bëzzëg gyorsabban tanyitotta! Në a jegyző fija ës úri világba él, s vót még nëhány gyermëcske, kik felcsëpërëdvén oljan okosfélék lëttek. S arra bëzëg kantáros vót, tégëd mëg szándékossan elhanyagolt: me sose tuttál semmit, mikor mü otthon kikérdëztünk. Mëglehet, kár vót asz iskola. De ravasz ës vót a Kántortanyittó, me én mëg szëgény anyád három esztendőkig hëjába kűdözgettük a sok disznyókőccségëkët, mikor levágtuk a kocát. Ezétt mast én rëjaérősen írok, s így nekëd se lëssz nehezségëd az elolvasásval. Akkor mast nyugottan dőlhetsz hátra, s ha nincs üdőd ëgyből kiolvasni, hát aszt mondom, mára, hónapra, hónaputánra ës jut belőlle. Ahogy mondik itt Bukovinába, a munka az mindég mëgvár. Me aszt nem lopják el sënki elől. S ha mégës ellopnák, csak a bajikot gyűtik mëg vele… Még csak annyit, hogy ëdësanyád sokszor sírdogál, hogy itthon mëjen dógos legén vótál.



Mast zárom soraimot, me kitőtt a papiros. Pénzt nem igérëk, me nekünk nincs!

Szerető ëdësapád, Kúrkó Bódi, s anyád

Kelt Ígéret havába, Máj. 13-on,

1884-be, Istensegiccs, Szucsáva járás”

kálik: beteges, elmaradott
bütü: házvég
nyëpót: rokon v. hozzátartozó
bojér: moldvai, galíciai nagygazda
kufërta: levélboríték
kántortanyittó: kántortanító
kantáros vót: volt mersze, volt pofája

PÜNKÖSD HAVI NAPLÓJEGYZETEK
Lakadalmazna az ördög 17.

VARGAJÓSKÁK

A bukovinai jövevényeket jöttmenteknek csúfolták, de csak tisztes távolból, mert őnáluk még élt a szokás, előbb ütöttek, aztán gondolkoztak. Az első hónapokat sok család földbe vájt putrikban vészelte át, ahol ajtó helyett egy pokrócféle függöny védte őket a nagy hidegtől. Akkor épp jól jött a szaporaság! Hiszen egymást jobban melegítették, mint a gödör alján pislákoló tűz.

És ezek után sem mind költöztek be a szokatlan, uniformizált, idegenféle építésű kincstári házakba. Így a vonakodóknak az egyéb ellátások és fejpénzek mellett a telepítő bizottság építési célokra bizonyos mennyiségű pénzt utalt ki, s új házhelyeket, parcellákat jelölt ki nekik. „Építkezzenek, ahogy tudnak, s kínlódjanak, ha már a kész nem kellett nekik!” Beteges honvágyasoknak mondták őket, s meglehet, mind azok is voltak. De egyúttal elesettek is, mert a vidék adottságait s a földművelésnek itteni fajtáját nem ismerték. A gazdasági felszereltségük elavult és igen foghíjas, az állatállományuk pedig felettébb kevés volt. Látván, hogy itt semmire sem mennének, többek visszaszekereztek Bukovinába. Mások viszont épp e hazavágyókból tudtak gyarapodni, hiszen olcsó pénzen jutottak a hátrahagyott parcelláikhoz. Mindenesetre, akik kitartottak, keveset ettek és sokat gürcöltek. A boronásféle, vesszőből font, sárfalú házikókat pedig csak azért is, mert a kaptafára tervezett sorházakat nem szívlelték, több-kevesebb szakértelemmel saját kezűleg építették, meg. „Szën abban sëmmi sincs a helyin…”



Persze, tisztában voltak azzal is, hogy az Al-Dunát nem tudják Bukovinává változtatni. Mégis a puszta jelenlétükkel valamelyest átszínezték az egyre növekvő települést. A nyílegyenesre tervezett utcákat s a kincstári házak egyszínűségét, némi szabálytalan tarkaságokkal, a bukovinaihoz hasonlatos aránytalanságokkal tarkították. Sokszor megesett, hogy egymás telkein keresztül jártak át, s akárcsak otthon, valóságos gyalogutakat tapostak a szomszéd veteményesén át. A felelősségre vonásra legyintéssel válaszoltak, s hogy így meg rövidebb az út hazáig. Lettek is ebből nagy veszekedések, verekedések. S habár a telepítő bizottság elővigyázatosságból Hertelendyfalván külön hosszú utcákat adott a szlovák, a német és a magyar telepeseknek, a székelyek legtöbbször épp velük akaszkodtak össze. Beleszámítva a féltékenykedésből vérszemre kapott tárcsói őshonos szerbeket is, akik miatt a délre lévő földjeikre csak csoportosan merészkedtek ki. „Mü jobbadára mëg ës lënnénk ëgymás között, de azok a szőrösnyelvüek nem hagynak békin… A vérünköt ës mëginnák.”

A vojlovici erdő mellé kapott házhelyeik félholdasak voltak. Itt csak kicövekelték a placcokat: S në! Építs, ha tudsz. Míg páran egy fertály szántót kiirtottak a házhelyek mögött, hogy tavasszal valamicskét vetni tudjanak, a család erősebb fele építkezés céljából fát vágott a nagyerdőből: leginkább tölgyet, kőrist, cseretölgyet, mert belőlük csinálták a boronaházakat. A telepítési bizottság által verbuvált mesterféle bandák, akik értettek a gyors építkezéshez, segédkeztek nekik. A székelyek a házépítésekhez kapott összeget ínségükben leginkább felélték. Végezetül sokuknak csak egyszerű putrikra futotta.

Egymás hegyin-hátán volt az ínség és a szaporaság. Gyerekből annyi volt, mint a rosta lika, ahogy a mese mondja, még eggyel több. Olykor-olykor egyet átkértek/átkergettek a rokonságba, édestestvérhez, keresztszülőhöz, sógorhoz, komához, jó baráthoz.

Volt egy, aki mire az iskolába bekerült, már a nevelőszüleit vallotta anyjának, apjának! Hertelendyfalva első tanítója, Lenhardt Ferenc az első időkben félre is tehette a híres népismerő műveltségét. Eleinte sehogy sem tudott kiigazodni a székelyek között, a beíratásnál is napokig csak vakargatta az üstökét. A gyakran előforduló családnevek között ugyanis túl sok volt az ismétlődő vezetéknév. Csak Hertelenden volt: 27 Varga család, Biszak nevet viselő 18, Kerekes nevű 15, Győrfi nevű s Balog nevű 12, Nagy családból 11, Bíró nevű 10, Német s Kovács 9, Lőcsei 7, Kelemen 6, Székely 5, Gecő s Máté 4, Ömböli 4, Király 3 volt, s így tovább a ritkábban előforduló nevekig. Az ördög sem tudott volna kiigazodni a nagy névkavarodásban. Külön osztályok még nem voltak, kisebbek s nagyobbak egy kupacba kerültek, úgy hívták, alapozó. A tanító az első hetekben nem az ábécét tanította, csak próbálkozott rendet felállítani: megfigyelt, kérdezgetett, írogatott, jegyzetelt. Egyik alkalommal az egyik magabiztosnak tűnő legénykére mutatott:

– Hát téged hogy hívnak, fiam?

– Ömböli Vargáé Jóskának.

– Apád neve?

– Varga Rëbus Jóska!

Összevonta a szemöldökét a tanító:

– S hát anyádé?

– Győrfi Plëskó Véró!

A tanító tovább ráncolta a homlokát:

– S akkor hogy lett Ömböli a vezetékneved?

– Hát Ömböliékni lakok kicsi korom óta.

– De hogy lehet, hogy más a vezetékneved, nem anyádé, s
nem apádé?

– Me’ a nevelőapámék kicsi koromba elörököltek: Győrfi Plëskóé Ömböli Jóskáék.

– Akkor most Ömböli, Varga vagy Győrfi legyen beírva?

– Nem tudom, me’ hamarost máshova mënjek këll. Me lëtt bubácska nevelőapáméknál. S aszonták, ott nekëm mast mán nem lësz málé…

– S akkor visszamész Varga édesapádhoz?

– Oda nem. Ott kilencen vagynak gyermëcskék. De aszonták, Biszak kërësztapámnál még lënne hejj. Odamënyëk kicsi supába, hol csak öten vagynak.

– Most akkor mit írjak be? Vargát, Ömbölit, Biszakot?

– Hát írjon bé Vargáé Ömböli Biszak Antal Jóskának…

– Na jó, de ha megint változás lesz, jövőre hogy kell beírjalak? Hogy ismerlek meg?

– Hát majd mondom mindég: Vargáé Ömböli Biszak Antal Jóska…

– Á, azt így nem lehet! Biztosan ti se tudjátok ezeket mind megjegyezni…

– Dehogynem, tanyittó bácsi. Muszáj mëgtanujjuk. Valahogy ki këll igazodjunk magunk közt.

Csak hogy a bonyodalmasan hosszú ragadványneveknek sehogy sem fértek bele a naplóba. Akkor a tanítónak mentő ötlete támadt: beírta megszámozva az összes Varga Jóskát. De aztán ezzel sem jutott sokra, mert a végén kiderült, csak Varga Jóskából lett vagy 6! Gondban volt most a tanító: hogy tudja majd felszólítani az azonos nevű diákokat? Akkor próbából elkiabálta:

– Varga Jóska, gyere csak ki a táblához!

Hárman-négyen is felugrottak egyszerre, s nyomultak ki: Varga Minya Jóska, Varga Bogos Jóska, Varga Durubec Jóska, Varga Cukk Jóskacska…

Nevetett akkor a tanító:

– Hát a többi hol van?

Vargáé Ömböli Biszak Antal Jóska volt a legbátrabb és a leghangosabb:

– Tanyittó úr, Kelemën Jóskát a nevelőapja nem engedi, me’ félti… Az istensegiccsi Biszak komájával ësszevesztek. Jóskára aszonta, hogy ëgy lelenc. Jóska erre úgy mëgharagudott, ellopta a nevelőapjától a régi kutyát, mi mán el vót törve, s aszt nekivágta Biszakék háza falának. Csakhogy az ablakévegët ës bétörte…

– Állj meg, Jóska, miket beszélsz? Miféle öreg kutya… s még hogy eltörött? S mit vágott Kelemen Jóskacska az ablakhoz?

– Hát mondom, a régi, törött kutyát… Tuggya, mit a kocsi kerekire tësznek, fékëzni hogy tuggyonak…

– Aha. S az a másik Varga Jóska?

– Győrfi Balog Jóska mëg beteg, láttam ës, mëgharapta egy nagy balán kutya! Egy igazi.

– Hát az meg mekkora lehetett, az a nagy balán kutya?

– Juj, az akkara vót! Még magánál ës nagyobb!

Majd egy esztendőbe telt, míg ez a Lenhardt Ferenc kitalálta, hogy kit hogyan jegyezzen be az iskola naplójába. De még aztán sem lett teljes a rend. Hogy is lehetett volna: a nyakas csángó székelyekkel, kik mindent másképpen csináltak otthon, Bukovinában, nehéz volt kiegyezni. De még a gyermekeikkel is.

PÜNKÖSD HAVI NAPLÓJEGYZETEK
Lakadalmazna az ördög 18.

Nincs meg az anyag

Szent Iván havi jegyzet
Lakadalmazna az ördög 19.

Huzavonák

„Hirdesse az emelendő hajlék magasan, hogy amely nemzet vallásos, a legkedvezőtlenebb viszonyok között is megmenti életét.”
(Bornemissza Ádám al-dunai telepítési kormánybiztos Székelykeve falu megépítendő templomáról 1886-ban)



Gyurgyova a volt határőrvidék igazgatása alatt létesült 1869. évben, s oda elsőre Ürményházáról, Újfaluról és Sándorfaiváról való magyarokat, Baracházáról, Ó-Besenyőről és Rogendorfról pedig odaszármazott bolgárokat telepítettek. E község ekkoriban még Torontál megyéhez tartozott. Eléggé ki volt szolgáltatva a folyam szeszélyeinek, és viszonylagos gyarapodását inkább csak az 1883-as székelytelepítéseknek köszönhette. Akkor jelezte Jakobobovics Auguszt pancsovai ferences plébános is a nagyméltóságú püspök úrnak, hogy az első hullámmal, frissiben érkező 2400 csángó telepes csupán kétharmada katolikus, egyharmada pedig helvéta, vagyis református:

„Jó lenne őket külön kezelni, mert még megeszik egymást…”

Így látta jónak a királyi tanácsos Nagy György kormánybiztos úr is. Ezért Naggyörgyfalva-Ivánovára a hadiki katolikusokat, Hertelendyfalvára pedig az andrásfalvi reformátusokat küldte. A tömegtorlódások megelőzésére a maradékot – andrásfalvi, istensegítsi, fogadjisteni s józseffalvi katolikusokat vegyesen – immár Gyurgyovára/Rádayfalvára szánta. Ekkortájt vetődött fel első ízben a még mélységesen vallásos nép nagy gondja: mi lesz velük Naggyörgyfalván s Gyurgyován templom nélkül! Ugyanis nem a végeláthatatlan hiábavaló gürcölés viselte meg a lelküket. Hanem, hogy a vasárnapi misékre vagy Beresztóc/Bresztováczra, vagy Kevepallos/Plosiczra kellene gyalogolniok! Templomért és papért esedeztek, és Nagy György kormánybiztos igencsak megilletődött a katolikus székelység nyakasságától. 1883. június 14-én a belügyminiszterhez intézett táviratában a gyurgyovaiak óhaját továbbította:

„A beresztóczi plébános, Reinlein Ádám egyrészt ódzkodik a sártengertől, másrészt a csángókról alkotott véleménye sem valami hízelgő. Mert mint megítélőleg mondja: »mindennap szaporodik azok száma, kik gyermekeiket küldik adományok gyűjtésére koldulni«. Koldulások, lopások miatt: ezért nem akar némelykor misét mondani Gyorgyevón, hol jelenleg több mint kétezer katolikus lélek él! Felkérem hát Nagyméltóságodat a kevepallosi papnak megengedni, hogy ideiglenesen, vasárnaponként ott szentmisét mondhasson. S hogy ez már a jövő vasárnap megtörténhessen, kérem Nagyméltóságodtól, gondolatáról ez ügyben értesítsen engem sürgősen…”



A válasz még aznap megérkezett! „Gyorgyevót illetőleg részünkről a misézésre felhatalmazás megadatott! Levélben történik további intézkedés…”

Továbbá más fontos fórumokon is nőtt a lelkesedés. A belügyminiszter már június 16-án megfuttatta a hírt: a misézés ügyről értesítette a vallás- és közoktatási minisztert. Ez pedig újfent Bonnaz Sándor Csanád megyei püspököt. S vice versa… Körbejárt a hír, s a Csanád egyházmegyei püspöki hatóság 1630/1883. sz. alatti, 1883. június 20-án kelt iratából is kiderül a sürgőssége: „Mert a Nagygyörgyfalván és Gyurgyevón elhelyezett római katholikus székelyek visszatelepülésük óta képtelenek nélkülözni az egyházi, illetőleg a vallási ellátást, azonnali hathatós intézkedéseket szorgalmazunk…”

1883. július 6-án Bonnaz Sándor püspök dr. Eissinger Ferenc fehértemplomi esperest máris utasította, hogy a két lelkészi telepítvény lelkészi ellátásáról a helyszínen győződjék meg, és a tényleges állapotokról referáljon. A főpásztornak 1883. július 30-án Fehértemplomról feladott táviratában kiderül, utánajárt a dolognak ő is: „Visitatio alkalmával a helyszínen szereztem magamnak teljes információt a csángók helyzetéről…”

Vallásügyi gondok halasztást nem tűrnek. Mise ügyben sikerült is egyeztetniök. De templomépítések ügyében voltak huzavonák, s mert: főként Gyurgyovának nagy jövőt nem jósoltak. Hiszen még Mikovinyi Pál telepítési mérnök is megmondta: rajzol pontos tervrajzot s térképet Gyurgyova/Rádayfalváról, de annak vázlat mellékletében is csak azt tudja javasolni, hogy árvízveszély miatt a helységet telepítsék ki a rétről egy alkalmasabb részre, északkeletebbre…
Valahogy megtekinthette a tervezetet az ördög is, mert rögtön cseles vérszemet kapott! Amikor 1886-ban új al-dunai telepítési kormánybiztost neveztek ki



Bornemissza Ádám személyében, ő már jegyzőként, titkárként szegődött mellé. Fénnya nevű, apró termetű, lőcslábú, kinézetre nem éppen megnyerő, de igen lelkes hivatalnok képében. Az újdonsült kormánybiztos tapasztalatlanságát kikémlelte, s a székely telepesekről szóló, 1886. április 29-én kelt hivatalos levelét máris ügyesen meghamisította! A diktált levél eredeti tartalma:

„A lelkészek a telepeken csak egyszer tartanak istentiszteletet. Ennek következtében (azonban) a lakosságnak vallása és így erkölcsi érzülete… mindinkább csökken… Máris szomorúan lehet tapasztalni, hogy a kezdetben bigottságig vallásos székelyek most már akkor sem járnak istentiszteletre… Mert hol ez, hol az a vendéglelkész tart helyben misét, s nekik ez sehogy se tetszik… Ezt mi sem tartjuk megoldásnak. Továbbá, úgy hírlik, hogy mostanra a telepesek sűrűn lépnek be a nazarénus vallásfelekezet közé. Most már szép számban csángók is akadnak, kik belépni készülnek. Feltétlen szükséges… hogy a tervezett új telepen templom építtessék! És hogy végre kitűnő lelkész küldessen ide!”

Pancsovai iktatószám: 628/1886.

A meghamisított levél:

„A lakosságnak vallása és erkölcsi érzülete itt mindinkább csökken. A csángó székelyek most már akkor sem járnának istentiszteletre, ha a lelkész helyben tartana misét! Gyurgyevón a telepesek sűrűn lépnek be a nazarénus vallásfelekezet közé: s a csángók már mind átpártoltak! Mára tehát szükségtelen a templomépítés tervét egyáltalában felvetni… Telepeseink most már azt szeretnék, hogy velük a katolikus egyház tovább ne foglalkozzon… S lelkészek a továbbiakban (egyáltalában) ne is küldessenek többé ide… mert úgymond, nemkívánatosak…”

Pancsovai iktatószám: 666…

Véletlenül fedezte fel valamelyik postai alkalmazott, hogy e hivatalos levél feltört pecséttel érkezett be hozzájuk, s szokatlan módon 666-os iktatószámmal kezdődik a levél! S a hamisítót hamar kézre kerítették. Karcerbe is zárták, ám az a pancsovai fogdából rejtélyes módon még az éjen megszökött! Rossz álma volt-e a kormánybiztosnak, vagy régi mendemonda a hamis levél? Mára nyoma veszett. De ha igaz lett volna, a gaztette olyképpen befolyásolta a telepítési kormánybiztost, hogy az egy május 30-án keltezett, Bonnaz püspök úrhoz írt véleményező levelében megerősítette eltökélt szándékát, hogy segít e nincstelen, megalázott népcsoporton:

„…Mi csak felnézhetünk rájuk! A nemzetiségi eszmék és áradatok századában majdnem megfoghatatlannak tűnik, miképp tarthatta meg több mint 10 000 magyar másfél évszázadon keresztül a vallását és nemzetiségét idegen országban… elszigetelten, szétszórva és beékelve, óriási túlsúlyban levő más vallású és nemzetiségű nemzetek között. Hogy ezt megőrizték, rendkívül kifejlett vallási érzületüknek köszönhető. Visszatelepülésük óta közöttük büntető törvénybe ütköző cselekmény alig fordult elő. Templomot kell nekik adnunk. Hirdesse az emelendő hajlék magasan, hogy amely nemzet vallásos, a legkedvezőtlenebb viszonyok között is megmenti életét.”



Pancsovai iktatószám: 809/1886, a Csanád egyházmegyei hivatal iktatója: 1312/1886.

Lelkesítő véleménye nyomán tovább gyűrűzött a templomépítés terve. Az ördög nehezen vette tudomásul, hogy itt nincs szükség rá, megbántódva s dühödten vonult vissza Bukovinába. Csak Orsovánál, a Duna partján volt kénytelen megszusszanni. Ott, ahol Szemere Bertalan 1849-ben elásatta a Szent Koronát, akkorát botlott, hogy meghasadt a patája. Azon helyre épült valamivel később ama híres koronás kápolna is… Az ördög sántikálva és szitkozódva továbbállt, miközben rettenetesen átkozódott. Távoli mennydörgésnek és a nagy esőzések előjelének vélték a székelyek:

„Verekëdjetëk s kárinkodjatok! Sok zabigyerëkët hozzatok a világra!”

Régebben a rosszmájúak gyakran mondták is, hogy csupán három dolgot lehetett a falu szemére vetni: az ifjúság gyakori verekedéseit, a sok törvénytelen gyereket és a káromkodást…

* A szerző ezúttal is elveti a sulykot, kissé önkényesen bánik a forrásanyagait képező levéldokumentációval, és értelmét ugyan megtartva, némileg megváltoztatja azok szövegét. A meghamisított levél valójában sosem létezett, csupán a szerző agyszüleménye…

KISASSZONY HAVI NAPLÓJEGYZETEK
Lakadalmazna az ördög 20.

Szentkút, ördögkút

Demele plébános, a dombon szunyókáló elcsigázott embertömeget nézte: „Mint ha a szívverésük állt volna le… Az áradás nincstelenné tette, s megint megfosztotta az álmaiktól őket. Ha az árvíz levonul, nem lesz hová hazamenniük, és mielőbb megoldást kell találni a bajukra: nehogy szétszóródjon, elvaduljon ez a nyáj… De vajon mi célja van a Teremtőnek ezekkel a szerencsétlenekkel?”



S eszébe jutott, hogy mit mondott neki Gyurgyován Kollár Ágoston falubíró: „Tuggya, plébános úr, azé’ nem këll münköt ajan nagyan félteni… a mü népünköt keményfából faragta a Jóisten. Ha këll, kősziklává válunk, s ha këll, úszunk az árval ës, Isten segedelmével, túlélünk mindënt!” S ettől a szép parasztos gondolattól plébánosunkban rögvest felébredt a filozófus, ki igyekezett megfejelni a bíró mondatait néhány gondolattal:

„1. A legtöbb ember számára többnyire csak utólag fogható fel, az isteni gondviselés ténye!

2. Csak a nehezen túlélt kalandos történet végén válik nyilvánvalóvá a Teremtő kegyes törődése!

3. A megpróbáltatások remény-záloga a legértékesebb kincsünk: mert a sok keserveket megéltek remélésében, töretlen hitében, s végül a meggyőződésében válik értékké…”

Na, de hol az a templom, amelyben elmondhatná a fennkölt gondolatait? Egy ideig szövögette még a szóvirágokat, de végül elakolbólintott… De pitymallatkor felserkent s felcihelődött, menni kívánt. Kemény elhatározástól vezérelve nekiment a szürkületnek Demele Ferenc plébános. Legfőbb kötelességének tartotta, hogy az állapotokról beszámoljon az egyházi feletteseinek. Ezért most Beresztóc felé ment, egy rövidebb úton. Keskeny ösvényen, melyről könnyedén rácsatlakozhatna a hántútra… De a nagy bürkösben eltévedt megint. S egyszer csak megbotlott valamiben… Megnézi jobban: hát egy elhagyott kút roskatag kávájába rúgott bele. Majdnem beleesett! De tegnap óta egy korty vizet sem ivott, s most csak azzal törődött, hogy a szomját oltsa. Ki is mert belőle egy kártyányi vizet, s az hűsítő, jóízű volt! Gondolta, megjelöli a kutat, hogy hasznát vehesse bárki, aki erre jár. Inkább, minthogy beleessen! Vágott hát két jókora husángot, ügyesen összeeszkábálta őket, majd a keresztet a kút kávájára tűzte. Ekkor már ideje volt a reggeli imádságnak is, s ott helyben le is térdepelt.

Ettől lett az a kút: Szentkút! S hamarosan a telepesek felfedezték. Előbb csak a józan szükségleteikhez kellett: de nemsokára másfélékre is használták. Mert a kormány már felvásárolta a környéki földeket, s a telepítési biztosok a löszteraszon, a plosiczi és a kubinyi határ érintkezésénél, meghirdették az építendő új települést: Székelykevét! Az utcákat, s a házhelyeket kijelölték, s akkor az állam biztosította az épületanyagokat. De azokat nem ingyen adta ám (azt az irigyek terjesztették): hanem több éves részletfizetésre!



Az építkezésekhez Erdélyből Verseczig vasúton szállították az öles fenyőgerendákat, a fosznikat, deszkákat, staflikat, s faanyagokat, mit kell. Az állomástól főként kubinyi magyarok szekerezték az épületfát az építkezésekhez. A környékbeliek, mesteremberek, iparosok s kétkeziek, amennyire csak tudtak, segédkeztek. Érkezgettek távolabbról is, rokon s nem rokon szerzetek, szép számban, segíteni egymáson, mert tudták: kölcsön pohár visszajár…

S ekkorra az árvizesek, már a világ minden kincséért nem mentek volna vissza Gyurgyovára! Nem sok értelme lett volna: mert 1888-ban is utolérte őket az ördög bosszúja! Az árvíz a hetedik öblözetnél támadt megint, s a székelyi határ ismét tengerré változott. De a hatodik öblözethez tartozó Sándoregyháza sem úszta meg szárazon, mert a falu két harmada került víz alá! Nagy volt a riadalom. Amikor a veszély elmúlt, a sándoregyháziak nem csak kijavítgatták, de jócskán meg is erősítették, megmagasították a töltést, s az óta is biztonságban vannak…

Az állambiztos aggódott, Torontál megye főispánjához 1888 október 7-én írott levelében lesújtó képet festett: „A környék telepeseit nagy nyomor fenyegeti. Veszélye van annak, hogy a földeket bevetni jövőre megént nem tudják majd: s akkor azok teljesen elgyomosodnak! Kezdhet mindenki mindent előről…” Csekonics Endre gróf a Jó Szív társasága nevében még Tisza Kálmán miniszterelnök feleségét, Ilona grófnőt is támogatói szerepkörre kérte fel. Székelykeve és Sándoregyháza lakosai részére vetőmagvásárlást szorgalmazott: s e célból az ügyes grófnő 10 000 forint államilag megszavazott segélyt remélt! Hanem, hiába volt minden erőfeszítése: a hatalmas segélyösszeg, különféle úri packázások miatt sohasem érkezett meg. S akkor megint a Csángó Bizottságnak kellett előteremteni újabb 2000 forintot, melyből 1500-1600 métermázsa vetőmagot vásároltak! De hasztalan volt minden igyekezet, mert az árvíz 1889-ben is megismétlődött. A vetés tönkrement, a lakosság zöme kegyelemkenyérre szorult.



Miközben párhuzamosan ment a település- és a töltésépítés. Ugyanis árvíz ide vagy oda: mindeközben építeni kezdték a székelyi, s a sándoregyházi templomot! De hogyan? Székelen a csángók, palócok, paltyánok és svábok arra kérték az elöljárókat, hadd segédkezzenek ők is a templom építésében! Közös templom… De még idegenkedtek egymástól, külön nyelvet beszéltek, más szokásokkal bírtak. Ezért kitalálták, hogy külön brigádokban is dolgoznak majd... Hétfőn és kedden segédkezzenek a magyarok, szerdán és csütörtökön a bolgárok, pénteken és szombaton a németek! De ahogy a falak magasodtak, észrevették, hogy a templom téglafalazata szakaszosan más színű, rétegződik! S a templom falazatán jól lehetett látni, a népcsoportok annyira különböztek, hogy még a falat is másképpen rakták! Nevettek, bosszankodtak, csúfolkodtak egymáson a népek. Végül 1992-ben bevakolták a templomot: s akkor megint más dolgokon vitatkoztak össze! Például azon, hogy németül, bolgárul vagy magyarul misézzen a falu jövendőbeli papja?

A kutat később betemették, nem tudni, miért. Találgattak az emberek. Egyesek szerint túl közel építették a községházát, a nagyiskolát, a templomot és a parókiát, s a szekerekkel már nem lehetett közlekedni tőle. Mások szerint féltek, hogy belefullad valaki. Megint mások úgy tudták, hogy kiszáradt. Némelyek, hogy az ördög beleköltözött! S hogy a kút valami titkos alagút, s egészen Bukovináig elvezet! Elnevezték ördögkútnak… Sokan ezt is nevették, mígnem egy éjjel valaki tényleg meglátta az ördögöt, amint jő fel a kútból! Fekete volt, mint a szurok, csuromvizes, szitkozódott, s csak úgy villogtak az agyarai! Aztán kiült a kávára, egy pálinkásüveggel hadonászott, s rikojtoztott:

„Beléestem, benne vagyok,

Egymagamba’ mulatgatok!

Beléestem, benne vagyok:

Bukovina rabja vagyok!

Sej, haj, Halálomig, s mindééltig!!”

Megint mások tudni vélték, hogy nem ördög volt az: csak az öreg Kollár Ágoston kornyikált megint. Az, ki korábban Gyurgyován bíró volt, s olyan szépen, választékosan beszélt Demele plébánossal, hogy a pap egyből megkedvelte. Itt, Székelykevén azonban elvesztette a tisztségét, ettől igen megkeseredett, gyakorta felöntött a garatra, s éjjelente bolyongott a faluban. Egyszer aztán belezuhant a kútba. De olyan derekas, kemény székely volt Kollár Ágoston, hogy ki tudott mászni belőle, s folytatta a tivornyát! Innen a babona…

* plosiczi és a kubinyi: kevepalosi és temeskubini (kovini)

KISASSZONY HAVI NAPLÓJEGYZETEK
Lakadalmazna az ördög 21.

SZËNT ISTVÁN ÉS A MËGMARADÁS TÖRVÉNYE

„A kő, amelyet az építők mëgvetëttek, hogy erős szëgelletkővé váljon, immár tëmplommá vált…”

Akkoriban erőst nagy volt a nyüzsgés s a felfordulás Székelen. Elsőre a főutca épült meg az Aljpartig, majd a kúttól nyugatra (miből a vizet húzták az összes építkezésekhez), Kevepalós és Beresztóc irányába építeni kezdték a Felszeget,
és arra az oldalra terelték a templomot is. Viszont átellenben s Kubiny irányába építették – ellensúlyosan – a parókiát. Na, arra kelet felé kezdődött az Alszeg, mit a régiek csak Csircsének neveztek, akárcsak Fogadjistenben, Istensegítsen, Hadikfalván, Andráson vagy Józsefen…

A telepesek legfontosabb dolga lett akkor a templom megépítése, mert belátták, hogy ahol templom nincs, onnan előbb-utóbb elpártol a népük! Bonnáz Sándor megyés püspök ekkor is bőkezűen adakozott: de a székeli s az ivánovai templomok felépítéséhez így is csak 22 000 csengő forintot tudott kicsikarni az egyházmegyétől. Tervezésre már nem tellett, és a pénzt nem tudta megszaporítani, miként Jézus a kenyeret, a halat s a bort… De püspökünk a kevéske szabadidejében gyakran elővette azt a Reiter építészféle templomtervet, mit az ágya alatt egy ládikában rejtegetett, mint valami titkos ereklyét. S amit korábban a muzslai s az ürményházi megépítéséhez használtak. S addig-addig forgatta, nézegette, hogy egyszer csak kipattant a fejéből a nagy ötlet: Jóságos ég! Miért is ne lehetne ezt a szép neobarokk tervrajzot megépíteni újra, s akár duplán is, mint valami ikreket? A tanácsnokok adtak a püspök úr véleményére: s mind boldogan bólogattak, mert akkoriban sok más szapora gondjaik akadtak…

A telepesek a Gyurgyovánál történt nagy áradás után a megújulás reményében s örömével ugrottak neki a faluépítésnek. Igen sokat segédkeztek, hogy gyorsabban épüljön meg a székeli templom, mint az ivánovai! A templomépítő
mesterek jókat szórakoztak azon, hogy hol ide-oda hurcolászták őket a szerszámaikkal. Valóságos sétakocsikázás volt az életük! Hiszen hetente váltva, hol Székelyen, hol Sándoregyházán dolgoztak. Csak kezdték s végezték a munkájukat. Jó tréfának vették a templomépítést, mert a két faluban egyformára kellett megépíteniük hol ezt, hol azt a falazati részt. Kacarásztak még azon, hogy nem is szabadna annyi pálinkát meginniuk, amennyit a helybéliek beléjük diktálnak: mert sokszor már azt se tudják, melyik faluban vannak, melyik templomon dolgoznak épp. Később meg, midőn 1893-ban elkészültek a tetőszerkezetekkel is, azt nem tudták eldönteni, melyik templom lett szebb: az ürményházi Szent Anna-templom, a muzslai Mária neve templom, a székelykevei Szent István-templom vagy a sándoregyházi Szent Vendel-templom. Mert kívülről: szakasztott egyformák voltak!

Szóbeszéd volt, vagy igaz lehetett, hogy a székeliek temploma előbb kapta meg a nevét, mint a falu maga? Úgy tudták, hogy a székeli templomot három fontos ok miatt szentelték fel Szent István templomának. Az első: mert Szent István volt hitében a legerősebb, s országalapító királyunk. A székeliek is erős hitben nevelkedtek, és ők is épp falut alapítottak! A második: Szent István mindenfelé olyan templomokat építtetett, amelyek összekovácsolták a népet, tehát ennek a tiszteletére s emlékére is. A harmadik: hogy épp augusztus 20-án, István névnapján helyezték fel a templomtoronyra a nagy füles keresztet, melynek valóságos próbatétele volt az 1893-as esztendőben, amikor is egy földrengés erejétől még a templomtorony is inogott, s vesszőként hajladozott ide-oda.

Akkor este épp három iszákos cimbora időzött el hoszszasan a kút kávájánál. Az egyik a veres hajú Wintergertsch Jákob német kocsmáros volt, ki épp most talicskázta haza a két hordó frissen főzött pálinkáját. De elfáradt a nagy munkában, s a paltyán, vagyis bolgár cimborájával, Monyóv Ráfáéllel együtt kóstolgatták a friss főzetet. De most épp egy Fénnya nevű fogadjisteni emberkével akaszkodtak össze, aki a kút kávájánál ücsörgött, s talán az ő
gigája volt a legerősebb, mert úgy perlekedett, hogy már félő volt, a nagy italozás vérrel jár. Holott a templom még szinte bútorozatlan volt, és se főoltára, se orgonja nem volt, de még a toronyórája se volt megrendelve, a toronyban
pedig csupán egy harang lakozott még, volt már bőven min veszekedniük. (Való igaz, a harangocska a temesvári Novotny Antal öntödéjéből való volt, s a kisebbik testvére már ekkoriban Fogadjisten harangtornyából válaszolgatott neki.)

Mint kiderült, most is főképp a következő dolgokon vitáztak össze: Ha a parókiát belakja végre a beígért rendes papjuk, hogy milyen nyelven fog majd prédikálni? S ha már eldöntetett, hogy a templomot Szent Istvánról nevezik el (a németek szerint mégiscsak Stephán, a paltyánok szerint meg Iván), akkor: ki adja, s mi legyen a falunak a neve?

Na, ezen aztán úgy összevesztek, hogy az valami. De mikorra már kujakolni kezdték volna egymást, az a nyemota, málé emberke, Fénnya egy furcsa ökölrázós kézmozdulatot tett: s ekkor hirtelen nagyot mordult, megmozdult alattuk a
föld! Adott pillanatban el se tudták dönteni, hogy a pálinka verte fejbe őket, vagy földrengés van? Akkor felnéztek a templomtoronyra, s látták: a pálinkával még mindig nincs baj, de a templom tornya úgy hajladozik, mint szélben a nádszál. Az ige tartja, s menten dől le…

A német kocsmáros rögtön rá is mondta: „Fogadjunk! Egy talicskát s két hordó pálinkát adok, hogy a torony ledől! S akkor legyen a falu neve is: Zkorenócz!

De a paltyán se bízta a véletlenre. A sógora volt a bognár, ki megácsolta volt a torony erős vázszerkezetét. Rögtön rávágta: „Egy talicska, két hordó? Bizgub, hogy nem dől le! S a falu neve legyen: Paltyánovó!”

Fénnya egy kicsit székelyebbnek tartotta magát amazoknál, s pislogott, mert hirtelenjében nem tudta, hogy s mire fogadjon. A pálinkát azonban nem hagyhatta veszendőbe, s gyorsan kivágta a rezet: „Akkor én aszondom: le nem fog
dőlni, de ép se marad! Mëglássátok, mëghasad az! S akkor lëgyën a falu neve: Székëlykeve!”

A másik kettő döcögni kezdett, s legyintett: „Ühő! Na, olyan se lesz! Megint a bicska élin táncolsz, Fénnya!” Aztán nézték, hogy mi történik. A rengés több hullámban megismétlődött, egyik pillanatban a német örvendezett, a másik
percben a paltyán: a torony meg táncikált, s hol ledőlni látszott, hol mégse… Mindeközben a falu népe is kitódult az utcára. De ekkorra már mindenki a templomtoronyra volt kíváncsi! De az le nem borult! A Jóisten úgy akarta, hogy
ott maradjon, ahová felültették! S hiába is örvendett Monyóv Ráfáél, mégsem ő nyerte meg a fogadást. Mert észrevették többen, s hamar kiabálták: „Nëzzék csak, mëghasadt a torony!” A kereszt alatt alig kétölnyire ugyanis akkora repedés keletkezett, hogy egy kisbornyu feje is kifért volna rajta! Nagy csoda történt! Égi jel! Lesz mëgmaradás!

A falunak akkor immár vagy 2500 lakosa volt. A másnapi hálaimán annyi nép volt a templomban, hogy sokkal többen maradtak az ajtón kívül, mind amennyien befértek. S ez így volt jól.

S Fénnyának lett igaza. És nem volt apëlláta, meg is kapta rögtön a két hordó pálinkát, mibe fogadtak. Alig bírta eltaszítani a talicskát!

Sokan úgy tudják, tényleg akkortól lett a falu neve: Székelykeve. A kút, amely részben a földrengéskor omlott be, utána már nemigen adott vizet, csak ha nagy esők voltak. Erre mondták azt, hogy megszakadt a köldöke. Nem is látott
több földrengést. Állítólag Fénnya látta a kárát, mert készült volna vissza megint Bukovinába, s egyesek tudni vélték: az a kút volt a titkos átjárója! Bizton, bizgub, bizonyosan! Ezt azonban senki nem merte ellenőrizni: se előtte, se utána. Később a kutat betemették, de bárhogy tüntették el, nyoma marad, mindmáig behorpad az út azon a helyen.

Egyszer aztán eltűnt Fénnya megint. Egy legénke, ki kecskéket legeltetett a Réten, hozta a hírt. Akkor ő egészen a Hétfertályokig elkóborolt az állataival, mert meg akarta látni a Szakadót, egy mély, patkóbél alakú tavat a Dunánál.
1888-ban áradáskor keletkezett, a friss töltés egy részét elvitte megint, de a Duna vize bennrekedt a mély kubikosgödörben, s tóvá vált. Ez a legénke futott lélekszakadva, s újságolta el mindenfelé, hogy látta Fénnyát, amint a Duna iránt ballagott, talicskán két hordóval derengucált, s azt danolászta, kornyikálta, hogy: „Bukovina, keskëny palló…” De olyan csúful rikojtozott Fénnya, hogy megrémült tőle, ijedtében egy nagy bakkecske alá bújt, s akkor az igen megtaposta…

Ebből a meséből aztán élete végéig nem tudott kikeveredni, mert ahol csak megfordult, a nevetéstől peseltek oda az emberek. Átkozta is Fénnyát, szedte le róla a keresztvizet! De azt aztán átkozhatta. Nem ártott meg, talán még jól is esett neki.