Benes és az ikonikus álca

Péter László festőművész

TOLLRAJZ

Benes és az ikonikus álca
A Mester búcsúztatója



Sirató négysoros

Ott lehetett az asztal
melyet rendre körülültek
s a lámpás
mi felborulhatott

E haikut Szűgyi Zoltán költötte még 1985-ben.

Képverseként állította ki a TAKT-on egy, a vers szövegét körbefolyó, Bálind István illusztrálta hurkaszerű spirális rajzolattal. A költő sorait nem illik magyarázgatni. Az efféle verbalitások nem nagyon illenek a költészethez. De talán illők a képalkotásokhoz, ahol a róluk ejtett szó felcsigázza a látvány értelmét, és megfejtésekre sarkallja a bámészkodó emberfiát.

Most ennek a véletlenül megtalált kortalan versnek, haikunak időszerűsége és egyben szomorú ünnepélye is vagyon. Mintha e néhány, hirtelen rádöbbenést tükröző szókö(l)tésnek a véletlenből adódóan is sorsszerű köze lenne az ikonteremtő Benes Józsefhez.

I. KÖZELÍTÉSEK

1. A Mesterek mindig csendben távoznak, jutott eszembe az első épkézlábnak tűnő, kilátástalanságérzetből kimenekítő gondolat. Nyilván nem Jézusra gondoltam, akinek távozása
iszonyúan sokkoló lehetett, de a feltámadása jóleső döbbenetével hatalmasan felrázta a földhözragadt emberi világot. A festőmestereket nyilván más fából faragták. Mégis van mindegyiküknek valamiféle Krisztusi szeretet-béklyója, ami most is megejtő tud lenni a ma is gyászoló tanítványokban.

2. A Mester realistának mondta magát. Mégis évtizedekig alakítgatta, babusgatta a Husikának elnevezett, hol a tájba vesző, hol a térből kiragadott, erezett, pikkelyezett vagy hurkaszerűen gúzsba kötözött, bugyrosan túlméretezett, igéző alakváltozásokra késztethető fényárnyas bábfiguráit. És az utána jövőket is. Az utóbbi években átépített fura bordacsont-figurái szikárrá váltan eltárgyiasultak, ikonikus lényekké vagy fabordás sámánokká váltak. Eleinte, a régi Symposionban is leközöltek, még laposan kúszó, papírkivágott jelkép-árnyak voltak, és feketén hasítottak bele a térbe. Majd évek múltán megújultan vitorlavászonszerű, gúzsba kötött hús-vér figuraként dagadoztak. Mostanra a ráncosodó bőrükből kibomló, kitüremkedő, gúzsba kötött/kötegelt derengéshordó alakzatok, gumiköpenyszerű élő hústömegük rétegelt lehántásával ismét borda-csontosra száradtak. Relikviákká, emléktöredékekké váltan, immár vaksin, fakulásban meredeznek az időtlen térbe.

3. Holott ezek csak erőtlen megközelítések, mindenkor kelepcés, megfejthetetlennek tűnő dolgok… A vajdasági művészetben csupán ketten: Maurits és Benes tanítják meg nekünk, hogy a művészetben a borzalom lehet esztétikus is. Hogy az elesett, a torz vagy a gnóm is lehet megrázóan szép. Vagy például a félelmetes is lehet megejtően érzéki. Az alakjukat változtatni térben és időben közlekedni képes beúszós különös lényeik nagyon ritkán mondhatók szépek.
Megkínzott, rút, néha félelmetes kísértetlények. De a rútságukban iszonyatos szépség lakozik.

4. Benes Mestert a talajvesztett emberléptékű érzelmi hangulatok (változó vagy köztes állapotok) kísérték (kísértették) mindig. Erre csak 2003-ban a Lendvai Művésztelepen együtt töltött pár napban jöttem rá, amikor napokra egy felújítatlan kastélyszárny romos helyiségébe szorultunk mindketten. Benes egy szitanyomókkal felszerelt hatalmas asztal mellé, gyakorlott, éves tapasztalattal rendelkező gra kusként. Én lázas örömmel nagyszerű muravidéki grafikusunk, Gálics István hátrahagyott (hagyatékolt) hatalmas csillagpréséhez láncolódva. Akkor ez is megadatott. És Benessel beszélgetni lehetett, sőt beszélgetni kellett vele, sokat, mert elvárta. Néha a sors kitüntetettjének érezheti magát az ember. Mint ahogy az is.

5. Hogy az egykor történtek nyomán az ember szelektív emlékezete miféle ünnepélyfátyolba burkolt, kitüntetett pillanatokat tud megidézni évekkel később, az is kiszámíthatatlan. Nem valamiféle megszépült, megszépíthető, mindenáron megszépített emlékek, hanem a rádöbbenés furcsa mágiája az, amire gondolok. Mert a mágia titokzatos ünnepély. De miféle, az emberi lelkekbe belelátó, ikonos angyali kasztokba sorolható figurák emlékképeire irányította rá mesterünk a figyelmünket? Mert mintha valamiféle angyalok kasztrendszerét építette volna folyton. Lehet, hogy a terve kevesebb volt ennél, de lehet, hogy több is. Vagy ugyanannyi. Már nem vitatható e kérdés. Immár az örök titkok útvesztőjében vergődünk…

6. A Mester sajátja volt, hogy közvetlen modora ellenére teljesen sosem tárta fel gondolatait mások előtt. És ez a titkolódzás vagy titokzatosság volt a munkáiban a leginkább érdekfeszítő. Titokőrző volt ugyanis. Volt, amit nem akart felfedni. Olykor meglebbentette ugyan a titokfátylat, és ezzel újra és újra érdekfeszítővé vált. A tarisznyaszerű, bevarrt szájú, némaságukban, tehetetlenségükben és lekötözöttségük ellenére is élő, magukat vonszolni tudó, már nem élő, de halhatatlan, átalakulásokra kész lényeit takaró lepel redőit hullámoztatta. Máskor mozdulatlan agyagmasszába tapadt. Ki tudja majd megfejteni, hogy a Mester figurái való(já)ban mit jelentettek? Az ő dolga volt őrizni e titkot. A mi dolgunk lenne a megfejtésük.

7. Szitanyomózás, alkotás közben Lendván 2003-ban mondta el a gúzsba kötött figurái egyik történetét. Hogy a figurái nem kitaláltak, hanem nyugodni képtelen kósza lelkek: a partizánok által Tiszába lőtt délvidéki ártatlanok lelkei. Piszmogásaink közepette ezek után rájöhetnénk, hogy mi mindent jelenthettek számára e kötözött bábok, bábuk, figurák. Legelébb volt a belgrádi főiskolán Nedeljko Gvozdenović által osztályozott chiricói mechanikus bábu. Jóval később a valódi árnyéklényei. Olykor pedig csupán a jelenlétük hiánya. Bekötözött szántóföldi hegek, anyaföldbe ágyazott, szántóföldekbe rejtett, névtelen, ekeszántott emberkötegek, majd fóliasátorszerű bugyros tájsebek. A Mester mindig mosolyogni próbált. Még a pofonokat osztó igaz valóságon vagy a múlt lélegzetelállító kegyetlen tréfáin is, fogcsikorgatva.

8. Úgy tűnik, hogy a kései belenyugvás természetellenes. Az emlékezés tehetsége mindennél hatalmasabb. Az emlékezés évtizedek múltán is begyógyultnak tűnő, súlyos sebeket képes feltépni, olykor újakat ejteni. Nagy időbeni távolságból már mindegy lenne? Nem feltétlenül. Benes az 1978 előtti délvidéki pofonok nyomát is megőrizte. Kellettek a művészeti kelléktárába. De talán ezért volt képes cipelni az erejét meghaladni sosem tudó terhét. A látomás-puttonyaiban: önazonosságát. Hogy kinek mit jelenthetnek, kivel mit közölnek ma a benesi, lekötözött, behurkolt, gézkötegelt, vizes kötéldarabokkal mozdulatlanságra kényszerített sámán figurák? A torz szobrokká alakított, bevarrt szájuk szegletéből légzéstelenül suttogó, mantrázó árnyalakok?

9. Mezei Erzsébet egyik nagyszerű, sárgás fényben pompázó örömteli festményének repróján merengtem. Furcsa volt, hogy a sárga szín életrevalóbb, mint ahogyan Goethe színelméletében magyarázza, mert itt most éppenséggel valamiféle örömteli állapotot idéz. Azon tűnődtem, hogy a derengés fényével most a tűz éltető melege árad szét. A fény felé fordulás vajon mit is jelenthet nála, nálad, nálunk? Sokfélék az emberi megérzések. Gondolhatunk akár a régmúlt aranysárgán ragyogó ikonikus csodáira, amelyek a titokzatos élet megszületését egykor derengő, aranylemezkés mandorlaként övezték. A karácsonyra, amely nekünk, vajdaságiaknak, délvidékieknek is hűségesen eljő mindig. Mert megillet bennünket, mert még méltóak vagyunk rá. Igaz, hogy már nem az erős, összetartó közösség örömére. Meghittsége sok gondot képes felejtetni velünk, ideig-óráig. De ma leginkább a lefojtott gondokkal terhelt emberek lelkének szomorú biztatására szolgál…

Végül a molylepke repdesésére és a fényben feloldódó, öntudatlan köröző táncára gondoltam, amikor hirtelen Benes József eltávozásának a híre meglegyintett. Szabó Lőrinc-i keleties életfilozófia kapott erőre bennem. Mi a végső igazság?

10. 1977-ben a TAKT-on, talán Tolnai Ottó kíséretében egyszer csak megjelent egy talpig feketébe öltözött, hollófekete hajú figura. Zentáról érkezett, azt mondták róla, hogy félelmetes erejű grafikái vannak. Kíváncsi volt a fiatalokra, és minden formaság nélkül kezdett el érdeklődni, főként a muzslaiakról. Rácz Jancsit már korábbról ismerhette, vele beszélgetett legelébb. Még szokatlan volt, hogy suhancokként tegeznünk kellett őt, mintha kortársak lennénk. A nyolcvanegy éves művészről sosem tudtuk, hogy pontosan hány éves valójában. Ikonikus álcát viselt, amely megvédte az öregedéstől. A meghitt póz mégis rokonszenves volt. Hollófekete haja a babonás védelme lehetett: öregségriogató, kortalanra váltó fintora volt az örökkévalóság igényének. Mára szinte már el is hittük, hogy a Munkácsy Mihály-díjas magyar festő- és grafikusművész, a kecskeméti Műhely Művészeti Egyesület elnöke kortalan. De ha nem is, a művészetében már azzá vált. Az örökkévalóság és a Jóisten egyik látnoki homályba burkolódzó kegyeltje.