Minden egész eltörött

Péter László festőművész

TOLLRAJZ

Minden egész eltörött
Filozofálgató, művésztelepi kisnapló
1.



Beszélgetni kellene, öncélúságról, tetszik, nem tetszik alapon: elidegenedés szele kísért, revideálni kellene takaréklángra tett önérzetünket.

ÖSSZHANGTALANUL

Az utóbbi néhány évben történt valami a művésztelepünkkel, művésztelepeinkkel. De ennek sem pozitív, sem negatív előjelet nem szeretnénk adni. Csupán elgondolkoztunk azokon a sikeres vagy sikertelenné tett változ(tat)ásokon, amelyek a jövőben is nagyban befolyásolhatják a zavartalan működésüket. Tehát nem akarok sem jót, sem rosszat mondani róluk, csupán valamiféle összhangzatot hiányolok a meglepő művésztelepi miliőinkből. De kivel lehetne megosztani egy másoknak talán visszatetsző magánvéleményt, ha nem levelezéseken vagy esetleg a nyilvánosság előtt, a sajtón keresztül? Vagy szabadverselésben? Beszélgetni kellene, vagy illene, kényessé vált dolgainkról. Például egy művésztelep megszületésének az okairól, az eszméjéről, a lényegéről, a szükségességéről, a megszokottságáról… Működésének a megértéséről.

HANGSÚLYTALAN ÁTJÁRÓK

Azt remélve kell véleményt mondanunk most, hogy ezzel haragosokat már nem szerzünk: de a mai művésztelepek működését mégis többnyire összhangtalannak érezzük. Működésükben ugyanis érezhetően kampányszerűvé váltak, és az egymás közötti (fölötti) kommunikáció közösségi érzetének hiányától szenvednek. Az ebből adódó tájékozatlan bizonytalankodások miatt jóval nehézkesebbek, mint régen, és sajnos igazi irányelvek nélküliek. Mint valami céltalan kirándulás…

Olyan ez, mint az egykor büszkén vállalt, majd bizonyos idő elteltével és valamiféle új-modern lelki fuvallatok érkezésével lekicsinyelt, majd egész egyszerűen elmarasztalt l’art pour l’art, művészet a művészetért elv. Ez az érzület manapság is létezik, de igazán nem is rólunk szól, hanem az ÖNCÉLÚSÁGRÓL. És talán csupán a megszokottság terhe miatt működik még: ahogyan egy darabológép, egy tüzet érzékelő riasztó sikeres mechanizmusa. A mai művésztelepek többségét konzervatív módon redukáltnak, ezért szinte lélektelenül visszafogottnak látjuk. Nem mintha nem működnének, de úgy tűnik, hiányzik belőlük az igazi közösségi szellem. Ezért mára lendülettelenné váltak. Ami miatt manapság talán már egyik múltbéli, legendás művészeti ősszervezőnk sem vallaná a magáénak őket.

Lehetséges-e, hogy észrevétlen, hirtelen eltűnnek a hagyományos szemléletű, közösségformáló szerepet is vállaló, frisslélek-ápoló, léleképítő művésztelepek? Lehetséges-e, hogy ahogyan a világ körülöttünk megváltozott és elszemélytelenedett, úgy észrevétlenül mi is? És az életszemléletünk is?

KÍSÉRLETEZÉSEK

Amíg egykor bizonyossággal tudni lehetett (társasági megfelelések szerint és súlyozottságuk ismeretében is), hogy mely vajdasági művésztelepre kik valók, addig ma a művésztelepek zömének már nincs igazi törzsgárdája. Emberek körbeforognak.

Mind e problematikához természetesen hozzájárul a művész mindenekfelett álló kifejlett egyéni látásmódja és egyedi kifejezőereje is, illetve annak szándéka, hogy a művészete tényleg különleges legyen. A szervezők viszont félig-meddig tájékozatlanságból vagy inkább kevés érzékkel válogatnak, és kissé önkényesen nyúlnak hozzá a lazán körvonalazható emberállományhoz. A potenciális résztvevői gárdához. És újabban talán leginkább „tetszik, nem tetszik” alapon meghívnak többnyire ismert vagy ismerős művészeket.

Egykor igazi művész vezéregyéniségek diktálták a kellőképpen ütemezett rangsoroló meghívásokat. Programokat hirdettek meg, olykor társadalminak mondott aktuális feladatoknak feleltek meg. Igazi, előre kitalált/kialakított vagy fortyogva alakuló művészeti elvek határozták meg akkor alkotómunkájukat (de nem mindenáron). Mint ahogyan azt is másképpen kezelték, hogy kik a művésztelep berkeibe illők, és hogy kik lehetnek a befogadható újonc fiatalok. Vagy kik tartoznak egy másik gárdához… Mert mindig is voltak érett, haladó és fiatal, még kezdő művészek, akiket szinte szó szerint a meghívhatók lajstromára vettek.

De mivel kevesebb volt a művésztelep, a meghívható művészek névsora is hosszas méricskélések és pontos információk alapján, igényesebben alakult ki. Ráadásul évről évre, következetességgel alakulgatott. (Ez a következetesség jellemezte az 1952-ben megalakult Zentai Művésztelepet és az 1953-ban alapított Topolyai Művésztelepet is).

MŰVÉSZTELEPEK HŐSKORA

A hőskorban a művésztelepek szervezői és meghívottjai jól tudták, hogy ki hová tartozik, így azt is, hogy kit hová érdemes meghívni. A kialakult vagy alakítható művészi körök ezért baráti társaságokként is jól szuperáltak. Az összetartozás ereje egybeesett az évtizedekig tartó őszinte barátságokkal. Ma a művésztelepeken meglehetős profi művészi termelőmunka folyik, de vékonyan csordogáló kampánytársalgásokkal. Nincs „közösségi célzatú” művészet, csak egyéni/egyedi utak és többnyire elmagányosodott, gondolkodó művészek. Komoly, aktuális, a közösségben érdekfeszítő, a köztudatban is élő művészeti témák szinte nem is említődnek. A legfőbb cél: a gépiesedett vizuális nyelvezetek termelő- és darálómunkája. És búcsúzásképpen egy-két hátrahagyott friss alkotás, amely egy őszi kiállítás utóhangjával vagy a művésztelep gyűjteményében marad, vagy eladatik…

A legtöbb esetben az egy év múlva történő viszontlátás reményében köszönünk el egymástól. A búcsúzás után bő egy év telik el, mígnem a művészek zöme újra találkozhat.

Olykor minden körültekintés nélkül egy-egy művészt két-három helyre is, míg másokat sehová se hívnak. A válogatás tehát ismét legtöbbször reflexes, spontán vagy esetleges. Rulett.

A szervezés és a részvétel is a befelé fordulás lehetőségeinek eleve meghatározottsága szerint hangol át mindenkit. Vajon tényleg az egymástól való elidegenedés szele kísért bennünket? Ahogyan anno Ács József jósolta meg a 80-as évek eleji temerini TAKT művésztelepén?

SPÓROLÓS KÍSÉRLETEZÉSEK

Sajnálatos, hogy az anyagi ráfordítások és a kényelmi körülmények fokozása lazulásokat vont maga után. Ahelyett hogy megélnénk újra a terebélyesebb és valószínűleg talán léptékkel kisebb kényelmet ígérő, jókedvű táborozásokat. Szerintünk az alacsonyabb fokozat lenne a legkisebb gond. Bár vannak, akik a kényelmi fokozásra szavaznának…

Az elkényelmesedő művészek korát éljük? Revideálni kellene magunkat, visszahozni némely régi telepi beidegződést? Ha más miatt nem, hát elsősorban a kohéziós erő megtartása, a baráti társaság összegyúrásának újbóli lehetőségét megadó mozgásokra, a pezsgő alkotói légkör megtartására történő erőfeszítés miatt. Megérné-e a tömegesebb művészeti táborok kalandja?

Néha úgy tűnik, hogy csupán a külcsínnek mondott, hangsúlyosan jó ellátás finomodott. A művésztelepeken együtt eltöltött idő pedig olykor unott-köznapivá vált vagy könnyed csevegésekké szelídült. Mert a művészetről szóló szenvedélyes, parttalan viták és beszélgetések kora lejárt? Átváltottunk volna? Akkor a párbeszédekre szánt idő szinte teljes egészében veszendőbe megy. Oly nagy manapság a szent és sérthetetlen szubjektivitásérzetünk…

ÖNÉRZETESKEDÉSEK

Vagy azért van ez így, mert a régi baráti invitálások zöme lapos-távolságtartóvá vált. Vagy azért, mert az alkotókat összeterelő, erőltetetten intelligens szervezés kívülről irányíttatik és szenvtelenül laikus. A legtöbbször már nem a tagságot jól ismerő művészember vezet, nem is általa történnek meg a meghívások és a szerepeltetések, hanem külön szervező-irányító emberek által.

Azért sem tud már jól összejönni/ összedolgozni egy művészi társaság, mert maguk a szervezők kénytelenek takarékoskodni (?) a meghívottakkal. Limitálva orvosolni némiképpen takaréklángra tett önérzetünket.

TOLLRAJZ

Minden egész eltörött
Filozofálgató, művésztelepi kisnapló
2.



„Le kell ülni az asztalhoz, találkozni kell emberekkel. Ha nem találkozunk, nem tudunk beszélgetni, márpedig ez mindennek az alapja. Függetlenül attól, hogy rajzolunk, festünk vagy zongorázunk-e. Közhelynek hangzik, de ez egy olyan töltetet ad az embernek, hogy vagy megerősíti őt abban, amit gondol, vagy kételyeket támaszt benne, de ez is nagyon jó.” (Léphaft Pál a 9+1 Nemzetközi Művésztelepen)

TALÁN MÉGIS FORDÍTVA ÜLÜNK A LOVON

Művésztelep 1.

A művészember szereti megválogatni a maga művészi-baráti társaságát. Akkor tud jóízűeket beszélgetni. Azt a rendkívülit kellene megértenünk, értelmeznünk és tartalmas üzenetté formálnunk, ami mostanában körülöttünk történik. Mert az utóbbi időben mintha megszaporodtak volna a művésztelepi gondok.

Megalakulásuk első éveiben a művésztelepek még zavarmentesen működhettek.

Manapság bizonyos módosító elképzelések válnak valóra, és ez egyre idegesítőbb tud lenni. Furán lehangoló, gyakori mellékzöngéi vannak a nem művészember(ek) által történő művésztelepi beválogatásoknak. Ugyanis vannak már művésztelepek, ahol kivették a művészkezekből az önrendelkezés ezen egyszerű, célirányos és a művészbarátoknak örömöt szerző eszközét. Hogy évente újra és újra találkozhassanak azon a helyen, ahol megoszthatják egymással mind a művészi tapasztalataikat, mind a személyes megéléseiket, élményeiket.

Az új receptúra nem eshet jól minden résztvevőnek. Azoknak meg pláne nem, akik folyton kimaradnak e szűkülő művészkörökből, mert sem ide, sem oda nem hívják már őket azok a szervezők, akiknek amúgy nem az lenne a dolguk, hogy meghatározzák, ki az, aki megérdemli a meghívást, és ki az, akit kifelejtenek. A keserűség oka tehát az, hogy az ember kissé idegennek érzi már magát abban a közegben, amelyben a finom átrendezések előtt fesztelenül, otthonosan tudott mozogni. És feloldódni. Ebből a szemszögből nézve a mai félmegoldások bizonyos értelemben nemtörődömök, távlattalanok. Olykor szinte kigolyózásjellegűek.

Szoros barátságok lazulnak fel, és kényszeredett társalgási lehetőségek válnak megszokottá ott, ahol a meghívottak listáját már nem a törzsgárda gondolkodó művészemberei állítják össze. Mert a felülről jövő, összeállított névsorok kívülről irányítottak, kényszerítő jellegűek, és nem az összeszokott művésztársak társasági kaptafájára készültek. És ma is ott, ahol a meghívottak listáját művészek állítják össze. És ha a művésztelep gazdasági részét bonyolító szervező emberek ezt tiszteletben tudják tartani, nem eshetnek az önhittség diktátumának csapdájába.

A KÉTOLDALÚ ELVÁRÁSOK

Művésztelep 2.

A meghívások egyesek számára magától értetődőek és hízelgően kedvezőek. De ha túl könnyen érkeznek, olykor léha cinizmust szülnek. A „kifelejtetteknek” viszont csalódást okoznak. Kevesek akarják tudomásul venni, hogy a művésztelepi meghívás kitüntetés, és azt is, hogy a Vajdaságban évente egy vagy akár több tucat képzőművész hiába vár arra, hogy őt is megtiszteljék egy meghívással.

Úgy tűnik, hogy a megszokottság nagy úr. Táborszervezési téren egy ideje nagy haladás nincs. Inkább valamiféle tétovázás, tévetegség, néhol egysíkú szervezések, olykor lassú, magába zárkózó ellaposodás. A művésztelepi színvonal fejlesztésében, megtartásában egyébként egyedüli biztosíték a művész szaktudása és alkotókedve.

Miért van az, hogy többek előtt valamilyen okból bezárják a korábban szélesre tárt, átjárható kapukat? Míg mások előtt külön jogosultságként szélesre tárják akkor is, ha világos, hogy oda most (már) nem mennek. Ráadásul még válogatniuk is lehet, hiszen több irányból érkeznek meghívások. Ugyanis vannak jó nevű, sikeres művészeink, akik a külföldi művésztelepeken is próbára kívánják tenni magukat. Megtehetik, szívük joga. És ez a megmérettetés valójában természetes is.

PEDÁLOZÁSOK

Művésztelep 3.

Manapság a számítógépes világ drótpostahálóján kezdetleges módon történik a gyors meghívás. Mégis sokszor (általában?) hetekig elhúzódik a visszajelzés. Vajon miért? Azért-e,
mert a művészeknek ma már többnyire szerteágazó kapcsolataik vannak, viszont már nincs kialakult-megszokott, állandó odafigyelő baráti társaságuk? Mert manapság ritkábban tapasztalunk igazi, kitartó, összeszokott művészi-baráti köröket, mint egykor. Ma a meghívottak is inkább kivárnak, és ha lehet, késedelmesen választják ki azt a nekik dukáló, leginkább megfelelő társaságot, amelyben jól érezhetik magukat. Mindez azért, mert a legtöbb művésztelepen már nincs lehetőség az önszerveződő művésztársaság kialakulására.

De mi végre a szervezők manipulatív/hangulati pedálozása? Néha úgy tűnik, hogy az invitálások célirányosak. De a szervezői kommunikáció is egyre nyersebb, technikusabb, kissé idegen. Vagy annak tűnik.

Az egykori szervezők keményen dolgozó, hozzáértő művészek voltak, egyben a művésztelep arculatának kialakítói is. Mindegy, hogy Ács Józsefet, Tripolszky Gézát, Szilágyi Gábort, Novák Mihályt (hosszú a sor)… emlegetjük-e. Példamutató „vezérürük” voltak, akik a művészkollégával közvetlen hangú levelezések útján vagy rövid, de örömöt szerző felkéréssel, invitálással tisztázták, hogy a megszólított óhajt-e, részt tud-e venni a művésztelepi munkában.

A gyakorlott művészek esetében nem merültek föl kételyek, hogy nyaranta valamelyik művésztelepen ott a helyük. Általában örültek is a meghívásnak, a közösen eltöltött életteli programjaiknak, az alkotói szárnyalásoknak, az eszmecseréknek és az anekdotázásoknak. A találkozás örömteli lehetőségének. Amennyiben rendkívüli események, dolgok nem akadályozták meg őket, el is fogadták a meghívásokat. Nem mondtak nemet. De ez kiszámítható volt nemcsak a nagy múltú művésztelepeink, hanem még az autodidakta művésztelepek esetében is. Így példaértékű volt az igen széles merítésű és a természetes lemorzsolódás tisztességes elvét követő temerini TAKT ifjúsági művésztelepe is. Ahol a 80-as és 90-es években a tömegességben rejlő potenciális minőség meghatározó eleme és józan realitása volt a mozgalomnak.

ÉRZÉKETLENSÉGEK?

Művésztelep 4.

Eltűnőben a szabad, önszerveződő művésztársaság. Más válogat helyettük…

Mennyire lett érzéketlen a művészek közötti kommunikáció? Úgy tűnik, hogy a szervezők és a meghívottak között sincs meg már az igazi, személyes vagy baráti kapcsolat, amely megerősíthetné bennük az egy csapatba tartozás érzetét.

Az itthoni művésztelepi szervezések gyeplőszárát immár több helyütt kivették a gyakorlott/gyakorlatias és korábban a meghívandókat jó érzékkel összeválogató szervezőemberek (sok esetben szervező-művészemberek) kezéből. Mi végre?

Miféle új jogosultság a felülről irányítás, az önhatalmú döntés?

Kiféle, miféle (un)szimpátia dönt(het)i el, hogy kik valók és kik nem valók a művésztelepekre? Ki dönt(het) manapság arról, hogy kik az odaillők? Hogy ki érdemelheti ki a meghívást, az ingyenvásznat, a pár napos ellátást, amelynek fejében alkothat, és ajándék képet hagyhat maga után?

Minden egész eltörött
Filozofálgató, művésztelepi kisnapló
3.



A MŰVÉSZ-FORRADALMÁR

Jeles napunk november 14-e, Ács József (1914–1990) festőművész születésnapja. Tiszteletére ezt a napot javasolta a Magyar Nemzeti Tanács kulturális bizottsága a vajdasági magyar képzőművészet napjának ünnepévé. Az erről szóló döntést 2013-ban a Magyar Nemzeti Tanács hozta meg a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, a zentai Városi Múzeum és a Topolyai Művésztelep összehangolt kezdeményezésére.

Rendkívül sokoldalú forradalmár alkotónk volt Ács József festőművész, kritikus, pedagógus és művésztelep-szervező. A művészetében való szüntelen keresés és a folyamatos megújulásra való készség és képesség jellemezték. Módfelett érdekelték a világ művészeti aktualitásai, így az alkotói opusán át korának a legújabb művészeti jelenségeit is képes volt importálni a vajdasági művészetbe. Művészeti törekvéseiben időről időre robbantott, újított. A Konjovićnak, Nikolajevićnek, Trumićnak és másoknak köszönhetően divatossá vált bácskai tájexpresszionizmus mellett munkásságában hamarosan megjelentek a geometriai és lírai absztrakció, az op-art, a neorealizmus, a konceptuális művészet, majd a posztmodern hazai adaptációi. Jelenségeit nemcsak elénk tárta, hanem korszerűsíteni igyekezett, időszerűbbé szerette volna tenni őket. Legerőteljesebben a hetvenes és nyolcvanas években, amikor az őt rendkívül izgató, művészszemmel látott aktuális hazai társadalmi/gazdasági és képzőművészeti kérdések irányába fordult. Kimutatható ezzel, hogy Ács való(já)ban a mindenkor csellengésekre hajlamos regionális művészek/művészetek időszerűsítését sürgető világi felzárkóztatást érezte a legfontosabb feladatának. Művészetében mérföldköveket hódított, szívós szervező-irányító munkájával nagyszerű sikereket ért el.

A kortárs művészeteket taglaló kritikusi tevékenységével is jeleskedett, mellyel egyben „ismereti” hiányosságokat is pótolt. Az oktatói-pedagógusi tevékenységének egyik legsikeresebb formája azonban nem az iskolákban, hanem a Magyar Szó napilap hasábjain nyilvánult meg. Ebben ugyanis a képzőművészet iránt komolyan érdeklődő fi atalok útjait egyengette kitartóan. A Képzőművészeti Levelező Iskola című folytatásos tárcájában a hetvenes évek elejétől 1980–82-ig sok művészpalántának nyújtott folyamatos bemutatkozási lehetőséget és érdemük, fejlődésük szerinti jelenlétet, kitágítva eszmélő művészöntudatukat, és előkészítve őket az új nemzedékek harcára, a vajdasági magyar képzőművészeti életre.

DIÓHÉJBAN

Köztudottan elsősorban Ács kiállásának, vállalkozói merészségének és szervezési készségének köszönhetően jól működő művésztelepek jöttek létre a Vajdaságban. Így az elsők és legjelentősebbek, a zentai 1952-ben, a topolyai 1953-ban, az óbecsei 1954ben stb. E művésztelepeket szervező vállalásainak köszönhetően számos vajdasági képzőművészeti közgyűjtemény jött létre. A trianoni határrevíziót megélő század eleji művészeink is a csoportokba verődés szellemerősítő tényezőjével számoltak, amikor művészeti (szabad)iskolákat vagy művészkolóniákat próbáltak szervezni.

Ács stratégiája körültekintő és megfontolt, forradalmian új volt, ám tudjuk, hogy csupán folytatta az egykor megkezdett munkát. Hiszen a századfordulón is léteztek már igen szép számmal művésztelepek, amelyek egykor nagy hatással voltak az összmagyar művészet fejlődésére (is). Ám igen hamar felismerte a gondozatlanságból eredő erodálódás és az elposványosodás veszélyeit, így Ács a második világháború utáni Vajdaságban akart e gondokra hatékony ellenszert találni. Szerteágazó tevékenységében a jugoszláv szellemiségű multikulturális környezetben törekvése bevallatlanul is egyetlen nagy célt szolgált: bármilyen körülmények között szervezett alakulatokban kívánta szerepeltetni a vajdasági magyar képzőművészeinket. Bizonyára jól tudta, hogy a közösségi erőnlétünk feltétele a megmaradásunknak.

ÚJJÁSZERVEZÉSEK

A második világháború utáni művésztelepi mozgalom a jugoszláviai, részben magyarok lakta Vajdaságban kezdődött el az 1950-es évek elején. Ez a szimpózium jellegű mozgalom az 1960as, 1970-es években teljesedett ki, és a részt vevő képzőművészek nagy hányada magyar nemzetiségű volt.

Mint tudjuk, elsőként a Zentai Művésztelep alakult meg 1952ben. Ács József mellett alapítója és fedezeti szervezője a zentai múzeum igazgatója, Tripolsky Géza volt. Hosszú ideig kötetlen, de a társadalmi elvárásoknak is eleget tevő volt a művésztelepi munkálkodás. 1970-től azonban a művésztelepet programszerűen támogató mezőgazdasági kombinát termelői céljainak hatására a környező szocialista országokban uralkodó, erőteljesen öngerjesztővé vált szocreál szemlélet ellenében azt is megszelídítette. Ezek után ugyanis minden évben egy-egy népszerű mezőgazdasági tevékenység lett az alkotótábor munkájának meghatározott témája. Az ipari fejlesztések népszerűsítése ellenében az akkori vajdasági időszerűség a kukoricatermesztés, disznóhizlalás, paprikatermesztés stb. voltak. A Jugoszláviában ekkor már jól tapintható kulturális liberalizmus hatására a telepi munka résztvevői az adott tematikát már forradalmasították, és a divatossá váló nyugati művészet stílusaiban, a pop-art, a groteszk szimbolizmus (Sáfrány Imre) vagy a konceptualizmus (Markulik József) szellemében dolgozták fel. Ez volt a haladás iránya, nemkülönben az is, hogy 1965-től a művésztelep már „nyitni” tudott, és utána évtizedekig szoros kapcsolatot tartott fenn Hódmezővásárhely művészeivel, elsősorban az anyaország művészetéhez való kapcsolódás igényével…



A Zentai Művésztelep a hagyományos, sőt hagyományápoló művésztelepek hatására formálódott, amelyek viszont már a századelőn is igen jól működtek. Ha az európai miliőt kihagyjuk, és csak az első világháború előtti magyarországi művésztelep csoportba verődéses művésztelepi mozgalmait vesszük alapul, a nagybányai, a szolnoki, a kecskeméti, a gödöllői művésztelepek sikereit akkor is életre teremtette a dédelgetett zseniális ötlet, hogy regionálisan, a különféle stílusbeli irányultságaik folytán úgy gazdagították és éltették tovább az összmagyar képzőművészeti életet, akárcsak a Kárpát-medencében dúsan szerteágazó élő magyar népművészet az évezredes virágzása alatt.

KIHAGYHATATLAN

A múltunkban ott vannak a Nagybánya tapasztalatával rendelkező vajdasági magyar festők háború utáni próbálkozásai, amelyekkel az új országba átkerülés gazdasági, politikai és kulturális kérdéseivel, az éles/életlen gondokkal való szembesülés riadt bénultságából felocsúdva, önszerveződő összetartozásért megtették az első lépéseiket. Először a Bácskában, ahol Szabadka, Verbász, Topolya, Zenta és Becse is törekvő lépésekre kényszerült, de a művészek kapcsolatrendszerének működő hálózatfonataiból adódóan a Bánságban is, ahol elsőként Nagybecskerek hangolódott rá a megoldások lehetőségére, hiszen művészei szervezőmunkája által áldozni szeretett volna a túlélésnek. Az addig félbe maradt törekvések nyomán a második világháború után Belgrádban festészetet tanult vajdasági magyarok közül először talán a vállalkozó szellemű Ács eszmélt fel, aki jól érezte vagy tudta, hogy a művésztelepek újraszervezésével érdemes próbálkozni.

TOLLRAJZ

Minden egész eltörött
Filozofálgató, művésztelepi kisnapló
4.



„Mikor a szépet megismerik, felbukkan a rút is; mikor a jót megismerik, felbukkan a rossz is; Lét és nemlét szüli egymást, nehéz és könnyű megalkotja egymást, hosszú és rövid alakítja egymást, magas és mély kulcsolja egymást, sok hang összeolvasztja egymást, korábbi s későbbi követi egymást.”

(Lao-Ce: Tao Te King, avagy Az Út és Erény könyve, részlet. Fordította Weöres Sándor)

TOPOLYA

Az ötvenes évek kezdetén az új jugoszláv képzőművészet fejlődéséhez kedvezőbb viszonyok alakultak ki. Az erőltetett (orosz) szocreál művészeti törekvések ellenében, hivatalos politikai támogatással, ekkoriban változhatott meg a képzőművészek kötelezettsége a (jugoszláv) szocialista társadalom iránt.

A Zentai Művésztelep után, 1953-ban beindult az igen nagy jelentőséggel bíró Topolyai Művésztelep is (melynek születésnapja szeptember 22-ére esett). A kezdetektől fogva a művésztelepen szerencsére nem uralkodott el valamiféle elvárás a hagyományos ízlés kiszolgálására. A művészek pedig természetesen vállalták annak a húzóerőként működő törekvésnek a kockázatát, hogy ne a tömegek szolgálatában alkossanak. Inkább azon fáradoztak, hogy egyéni látásmódjukat kifejezve közelebb hozzák a művészeti alkotást a modern képzőművészet létező potenciális kedvelői rétegeihez. Az első művésztelepi munkában részt vevő alapító tagok a művésztelep krónikája szerint: Ács József, Miloš Bajić, Petrik Pál, Stevan Maksimović, Zoran és Boško Petrović voltak. A társaságuk folyton gyarapodott. Igazolni akarván a művésztelepi mozgalmak szükségességét, a későbbiekben szinte mindannyian részt vettek más alakuló vajdasági művésztelepek munkájában is.

A Topolyai Művésztelep alapító vezetője 1960-ig Dévics Imre (1922–1971) volt, akinek 1962-ben a Forum kiadónál megjelent kismonográfi áját csak elővezetőként lehetett értékelni. 1972-ben pedig Szilágyi Gábor írt biztató méltatást róla a Létünk folyóiratban. (Létünk, 1972/5.) 1973-ban a húszéves művésztelepi múltat A topolyai művésztelep húsz éve című jelentős, Szabadkán megjelent monográfi ájával Ipacs József dolgozta fel dokumentatív pontossággal. Az 1980-as évektől a művésztelep a Munkásegyetem keretébe került, ezután sok éven át Ádor Pál volt a vezetője, aki hozzáértéssel teremtette meg a kulturális és művészeti kapcsolatot Csongrád városával. Emiatt kapta meg 1999-ben Csongrád megye alkotói díját is. Jelenleg Zsáki István festőművészünk szervezi és irányítja jó érzékkel a Topolyai Művésztelep kiegyensúlyozott munkáját. A művésztelepnek mára felújított alkotóháza és tekintélyes gyűjteménye, képtára van. Működése során nagyszerű, lassan legendává váló művészeket vonultatott fel. Hosszasan sorolhatnánk őket, régieket és maiakat…

KÖZELÍTÉSEK, KÖVETÉSEK

Úgy tűnik, hogy a vajdasági művésztelepek javarészt ma is betöltik az egykori szerepvállalásukat. Megbecsülvén az egykori és a mai művészetszervezői erőfeszítéseket, több művészünk és művészettörténészünk is foglalkozott/foglalkozik a vajdasági művésztelepek bonyolult életrevalóságával. Ismét csak szemelvényesen említhetjük meg Bela Duranci, Baranyi Anna, Gulyás Gizella, Ninkov Kovačev Olga, Németh Ferenc művészettörténészeink nevét. De másokét is, akik hosszú ideje követik és elemzik a tájunkon megfogant legmodernebb művészi törekvéseket. Így egészen a konceptualizmusig (Bosch+Bosch, Matković, Szalma, Csernik, Ladik…) vagy a transzavantgárdig terjedő művészeti vonulatot. Beleértve az újfestészetben szorgoskodókét, például Bada Dada vagy Máriás Béla alkotói pályáját. Őket Szombathy Bálint „szépségkutató” művészünk elemezte, aki már a hetvenes évek végén nagy elhivatottsággal érdeklődött a világ időszerű művészi törekvései iránt. Vagy itt említhetjük meg Tolnai Ottó költőíró-esztétánkat, aki évtizedek óta a művészeti múltunkban kutakodik, képzőművészeti tanulmányaiban felejthetetlen líraisággal ecsetelvén a művészi miszticizmusunkat. Visszatekintve, igen mélyre ásott, és a hagyományos vajdasági művészeti múlttal kapcsolatosan ritka nagy tiszteletadással írt.

Művészetelemzőink nemcsak tanulmányozzák, hanem jól áttekinthető módon fel is dolgozták a tájunkon megfogant művészeti törekvéseket. Beleértve természetesen alkotóink opusait, művésztelepeink követhető múltját, valamint a jelen állapotokat is. A nevek hiánytalan sorolása jogos lenne, de ez a próbálkozás túlfeszítené az írás kereteit, így csupán szemel
vényesnek mondható. Kihagyhatatlan azonban, és meg kell még említenünk egyik legnagyszerűbb eredményét. Megnyugtatóan jó érzés kezünkben tartani Balázs-Arth Valéria példátlan szorgalommal összeállított és megírt, 2007-ben kiadott Délvidéki magyar képzőművészeti lexikonát: amely alaposságával mára kitűnő képzőművészeti tudástárunkká vált.

A vajdasági értelmiségieket, művészeinket eltéphetetlen szálak fűzik a régiójukhoz. Eléggé nyilvánvaló módon művészettörténészeink, lokálpatrióta esztétáink elemző érdeklődésének is a központjában állnak. Sokak küldetésszerűen dolgoznak a vajdasági képzőművészet hagyományainak teljes körű feldolgozásán. A művésztelepek időszerűsége és az egyedi művészeti törekvések fesztávjának feltérképezése minálunk mindig is terítéken volt. A teljességre való törekvés szinte lehetetlen vállalkozás, mégis nagy ívű, nemes szándékot és eltökéltséget jelent. AZ

IKAROSZOKRÓL

Nem csak a Durindó és a Gyöngyösbokréta fogant meg Bácskossuthfalván. Mára a művésztelepe is az ecsetek szilárd közösséget idéző, vaskos, erős kötege. Ide nyaranta a hivatásosak mellett rangos „autodidakta” művészeink is szívesen járnak el. A 9+1 első megtapasztalása óta ide vonatkozólag mindig előtüremkedik egy kellemetlen/ pofátlan kérdés is: miféle felfordulásokat okoz(hat) máig a profi zmus és a jó értelemben vett „amatörizmus” – lényegi, elkülönülésekre sarkalló – megosztó szerepköre szerte a világban? Így a világi vagy az egyetemes magyar művészetben is, és például minálunk. Talán mert még mindig bennünk



van a hagyományosság tisztelete/félsze, és inkább biztosra mennénk, az egykori akadémizmust cirógató, kései cizelláló szerepet betöltő művészeti akadémiák nyomvonalát követnénk. Azaz, a főiskolák kizárólagosságot diktáló tendenciáit. Amelyek – holott az autodidaktákat ma is „leválasztják” a hivatásos művészetről – mégis elismerik, hogy több mint egy évszázada már, hogy elfogadták, majd jószerivel be is kebelezték az egykor oly zavaró, túl bátor, félvad művészi törekvéseket. Amelyek viszont szemtelenül sutba vágták az akadémista szabályrendszert? Ők (is) egykor számkivetettek voltak. Ács József szavaival élve: Ikarosz is egykor amatőr volt…

A KONZERVATIVIZMUS ÁTKA

Egykor a konzervativizmust jelentő/gerjesztő magas mércéivel tűntek ki a tudományos precizitással dolgozó hagyományos művészeti iskolák, akadémiák. Amelyek azóta már számtalan őstehetséget löktek el, közösítettek ki maguk közül. Átmenetileg. A múlt századelőtől ugyanis megtöbbszöröződött azon autodidakta művészeknek a száma, akik nagy nyomást gyakoroltak a hivatalos művészeti vívmányokra. Kimozdítván őket netán a holtpontról. Gondoljunk csak Csontváry Kosztka Tivadarra, aki magányos volt, mert művésztársai rendre a perifériára igyekeztek szorítani őt. Vagy Kondor Bélára, akit a képzőművészeti főiskoláról maga Szőnyi István tanácsolt volna el: ha nem áll ki mellette a kevésbé népszerű, de jólelkű és zseniálisan jó művészi érzékkel megáldott Koffán Károly.

TOLLRAJZ

Minden egész eltörött
Filozofálgató, művésztelepi kisnapló
5.

KÜZDÉSEK

A művésztelepek ma is időszerűek. Sokat köszönhetünk az egykori úttörő művészeinknek, akik a művésztelep-szervezések szószólói, vezetői voltak, vagy csak részt vettek a művészeti irányításukban. És a maiaknak is, akik „egy-szál hitükön egyensúlyoznak” – ahogyan egykor Ratkó József költőileg fogalmazott.

Kétségtelenül merészség volt a Topolyai Művésztelep árnyékában még 1978-ban létrehozni egy újat is. Ilyen bennfentességérzetet sugárzó művésztelepet, mint a 9+1, csakis Ács József, Benes József, Gyurkovics Hunor, Novák Mihály, Petrik Pál, Petrik Tibor, Torok Sándor, Török István, Zsáki István, valamint i . Novák Mihály segédletével lehetett összehozni a falu javára. Az egykori partizánvérengzésektől Zsáki József által megmentett falu kenyérharcos lakossága, mindenkori örömével és bánatával, már a pusztán megmaradást szolgálta. Akik
túlélő küzdelmeikkel a maradó vagy a későbbiekben elvándorló lakosaival is számolnak, azok jelképes vagy valós megörökítői lettek e jászokkal és kunokkal újratelepített kultúrának. A művészeik mintegy négy évtizede színre hozták, majd hírnévre vitték a falu nevét. Persze, nem első ízben, hiszen hírneve és művészete révén legelébb Hangya András (1912–1988) nevét illett volna megemlítenünk, aki Bácskossuthfalva/Ómoravica talán leghíresebb festő szülötte volt…

HÍRNEVESSÉG

Az új moravicai művésztelepen alkotott képekben valami módon benne van a falubeliek múltja, jelene és a jövője is. Valaki kifejtette: amilyen mértékben a falu közössége/lakossága segítőkészségével hozzájárult a művésztelep fenntartásához, úgy a művésztelep is, ezt viszonozva, hozzátett valamit a fejlődő falu arculatának, énképének a megtartásához.

Művészi szemszögből ítélve igen fontos dolog a helyi jelleg máig erős felszívódása/beivódása a majd négy évtizede itt tanyázó művészlelkekbe. Ebben benne van egy szinte forradalmi emlékezet is azokról az időkről, amikor bátorság, határozottság és összeszedettség kellett az ötletmegvalósítás szándékához és az önmegtartáshoz. És nagy önbizalom, átitatva a manapság jóleső ünnepköri hangulattal. Hiszen idén lett 500 éves a reformáció, idén ünneplik a falu újratelepítésének 231. évfordulóját, immár 39 éves a művésztelep, és három évtizede (31 éve) volt Bácskossuthfalván a Durindó és Gyöngyösbokréta…

Novák Mihály festőművész jó két éve megvált a művésztelep-vezetői tisztségtől. Bár jó maga évtizede fiatalos, körültekintő, megfontolt szervezője volt, mostanra átadta a helyét a fiatalabbaknak. De mivel mindig a nélkülözhetetlen frontembere volt, őrangyala maradt ennek a művésztelepnek. Forró Krisztián, a művésztelep mostani vezetője ugyanis nem képzőművész. Ezért okosan, jó érzékkel a művésztelep évente cserélődő művészeti koordinátori szerepkörét meghagyta a művészeknek, míg ő maga a telep gazdasági szervezését irányítja biztonsággal. Így kell ezt csinálni…



FELTÉTELEZETT ÁTALAKULÁSOK (?)

Ahogy az utóbbi években észlelhettük, egyre gyakrabban fordul elő, hogy külföldi meghívásokra hivatkozva nyaranta elelmaradozzanak művészeink az otthoni művésztelepekről, és magyarországi, felvidéki, erdélyi, horvátországi, törökországi stb. meghívásokat részesítenek előnyben. A megmérettetéseknek árnyékuk van. A nemzetközi megmérettetések szándéka, szándékingere egyébként nagyon is észszerű. Az utóbbi években pedig rangos új (nemzetközi vagy magyar) művésztelepek újult érdeklődést mutatnak a délvidéki képzőművészek iránt. A külföld felé nyitás azonban itthon némileg szerény megfenekléseket okozhat, hiszen az itthoni cselekvési kedvük csökkenni látszik. Nem látni át pontosan, hogy a szervezési szerkezetek elavultnak tűnő dinamizmusa milyen mértékben okolható a művésztelepi munka lassulásáért. Ehhez időbeni eltávolodásra lenne szükség. Kétségtelenül van valami zavaró abban, hogy az otthoni művészeink közül sokan elbizonytalanodnak, amikor választaniuk kell. Hogy részt vegyenek-e a fénykorukban olajozottan működő, fergeteges hangulatú, válogatott művészek társaságától zajos itthoni művésztelepek munkájában, vagy inkább kiutazzanak a kecsegtetőbb külföldire? A lecsendesült, szolid ellátást, szerény népességet biztosító, kevés meghívottat magához ölelő táborozások ugyanis manapság nem szolgálnak meglepetésekkel, ezért úgy tűnik, hogy sokak számára már nem annyira vonzók.

TETSZIK, NEM TETSZIK JÁTÉKOK

A művésztelepek túlélősdi játékáról sokat lehetne még beszélni. Vannak még mindig rendesen működő és túlélő, vagy éppenséggel tartaléklángra tett, a tönk szélére táncoltatott művésztelepeink. És ha nem is feltételezzük a szándékosságát a lefojtásnak, mégis úgy tűnik, hogy vannak, amelyek a vajdasági

képzőművészek számára is veszítettek értékükből. Ez viszont veszélyekkel jár… Ezt a gondolatmenetet szándékkal törölnünk is kellene, nem szeretnénk a jós szerepében tetszelegni. Habár a tények makacs dolgok.

A múltunkban mindig is voltak nagyszerűen bevált és kevésbé sikerült próbálkozások. Az Écskai Művésztelepet például még a századelőn megalapozott elhatározással 1956-ban Wanyek Tivadar (1910–1981) alapította meg Zoran Petrović festőbarátjával. A művésztelep épülete a kastély körüli nagy parkban, Kis Képtára pedig Nagybecskereken található. Hoszszú ideje kilenctagú tanács irányítja, és manapság talán nincs is vajdasági magyar résztvevője. Tehát a mi számunkra jószerivel elveszett…

1959-ben Kishegyesen szervezték meg a Dévics Imre Kerámiai Művésztelepet, amely nagyszerű keramikusainkat léghez juttatni segített. Az alapítók, Mojak Aranka és Petar, Kalmár Ferenc ide vonzódtak. És itt kezdett el Nemes Fekete Edit is kerámiával foglalkozni 1962-ben. Ő előbb állandó részvevője, majd vezetője is volt a művésztelepnek. A teljesség igénye nélkül soroljuk: Budzserov Németh Ágnes, Vékony Lajos, Sinkovics Erzsébet és Matuska Ferenc keramikusok neve mindnyájunk számára ismerősen cseng, és Csernus László, Ózsvár Péter, Mezei Erzsébet, Mihályfi Marika és mások is sokat dolgoztak itt. 2011 óta, Csernus László halála után itt nemzetközi rakukerámia-tábort is szerveztek, amelynek fő mozgatója Szalma István.



A LEGFÁJÓBB

…mindig az, ha valaki elmegy. Vagy ha megszűnik valami, amire igény volt. A művésztelepek esetében is akadtak szerencsés és kevésbé sikeres próbálkozások. Így a borkovaci művésztelep 1966-ban indult, de néhány év múltán érdektelenség miatt megszűnt. A legendás, de kissé hányatott sorsú BuckaGányó Művésztelepről, amelynek egyik frontembere Torok Sándor volt, és amelyhez eminens művészek csatlakoztak, úgy tudni, hogy 2012 után megszűnt működni. Habár sosem tudni, mit hoz még a jövő…

A művésztelepek sorsát, létjogosultságát minőségi és menynyiségi, gazdasági és emberi tényezők is uralják. Amennyiben jó a szervezésük, erős a támogatottságuk, és népes a tagságuk is, túlélnek. Amennyiben megcsappan az érdeklődés irántuk, elhalványulnak, és eltűnnek a porondról. Lehet ugyan, hogy utánuk szerveznek valami egészen más, sikeresebb rendezvényt. De mi van akkor, ha nem?

TOLLRAJZ

Minden egész eltörött
Filozofálgató, művésztelepi kisnapló
6.

Az egykor kevésbé fontosnak tartott, de később ennek ellenkezőjét sugalló, Nagybecskerek melletti Muzslyán 1973-ban szervezték meg az I. Vajdasági Ifjúsági Képzőművészeti Tábort. Amely
még a vidékünkre későn érkező (neo)avantgárd frissítő légkörét megteremteni igyekvő ifjúsági művésztelepként ágyazódott a köztudatba, de a kezdeti lelkes lendületben három év után hirtelen/hamarjában el is tűnt. Első résztvevői, a máig ismertek közül: Sziveri János, Földi Ibolya, Tari István, Fenyvesi Ottó, Spang Zoltán, Rácz János, Juhász Illés, Fujkin István, Fejes István és mások. Emellett magyarországi vendégeik is voltak. A következő esztendőben több máig ismert vajdasági csatlakozott még a csapathoz. Itt merült fel Sziveri Rózsa, Barta József, Tóth Béla, Varga Somogyi Tibor, Horváth Mária, Gyuráki Gáspár, Sebők Zoltán… neve is.

A hirtelen megszűnése pedig csupán látszat volt. Ugyanis a Képes Ifjúság, majd az Új Symposion köré csoportosuló fiatal szellemi élenjárókból verbuválódottak kitartóbb része 1976-ban voltaképpen csak áthelyeztetett Temerinbe. Hogy miért, erre is egy feltételezett helyes válasz adható: mert itt egy sokkal jobb helyszínen az egész Vajdaságot átfogó, fiatal tehetségeket mozgósító/verbuváló törekvésről volt szó. Ezért is nevezték a tábort a távoli kezdetektől fogva seregszemlének, melynek úgyszintén Ács József volt a szellemi atyja és az istápolója.



A művésztelep szervező-vezetője Hevér János lett, lelkesültsége folytán és mindenáron kitartásával a telep szószólója és életben tartója is. Aki a rátermettségét akkor bizonyította be, amikor konokságában nem engedte meg azt, hogy a nyolcvanas évek második felére a TAKT-ot szándékosan (mert hamar kicsúszott az ellenőrzésük alól), pártpolitikai alapon megszüntessék. Temerinben a hetvenes és a nyolcvanas években is élénk szellemi-kulturális élet folyt. Újvidék regionális szellemi központjának közelsége miatt pedig sokkal jobb feltételei adattak meg egy ifjúsági művészeti tábor hosszabb távon való szervezésének, túlélésének és fejlődésének. A muzslyai tagságának az átszippantásával és egyúttal más vajdasági régiók fiatal tehetségeinek a felkarolásával legelébb TAM – Temerini Amatőr Találkozó lett a neve. Két-három (próba)év elteltével pedig már a mai napig fennálló TAKT – Temerini Amatőr Képzőművészeti Találkozó néven folytatódott. Az átmentéses vállalkozás tehát sikeres volt, nem várt mértékben, és hatalmas biztatás a vajdasági magyar fiatalok számára. Mondani sem kell, oly mértékben vált népszerűvé és tömegessé, hogy már akkoriban is nemzetközi hírű ifjúsági művésztalálkozóként és művészeti táborként (tulabarai tábor) vált közismertté külföldön, így Magyarországon és Szlovákiában is…

Szervezésileg gondosan megerősített formában a művésztelep a mai napig igen jól működik a temerini székhelyű TAKT Alapítvány támogatottjaként, az egykori művésztelepi résztvevők és a
segítő szellemi éllovasaik összehangolt segédletével, Ádám István elnöklő vezetésével.

HÁTTERES KÉRDÉSEK

Sokan ma is azt mondják, hogy a természetes szabályszerűségei szerint alakuló művészeti életet mindig lehetett felülről is irányítani. Ezt a gondolatot szeretnénk feldolgozni, megérteni, és
egyúttal némiképp előtüremkedett rossz megérzéseinket is elhessegetni magunktól. Mert ha ez esetleg beigazolódik, a régi pártidők egyeseket előtérbe hozó, segítő, míg másokat háttérbe szorító, kedvezőtlen ténykedésére világítana rá. Mivelhogy a számos képzőművészt hátrébb tuszkoló mesterkedés lehetősége is benne rejlik. Mindenesetre az e éle felülről összeválogatás hozzá nem értést vagy valamiféle szándékot is takarhat. Már amennyiben nyilvánvaló, észszerű okokkal nehezen megmagyarázható… Mert igenis érinti művészeinket. Akárcsak a múltbéli példáink esetén, amelyek szintén valamiféle háttérténykedés miatt alakultak, és alakították művészeink sorsát. Mindig is érthetetlennek tartottam, hogy miért maradt például Bosán György örökre Belgrádban. Vajon csak a jugoszláv főváros árnyékában élés lehetősége diktált a tartózkodó természetének? Vagy miért vonult el, távolodott el oly csendesen Hangya András a vajdasági képzőművészeti élettől? Vajon a zágrábi, londoni nyugalma teljes volt-e? Politikai színezetű játszmák sora miatt távozott Benes József Zentáról a hetvenes évek végén? A miértek sora itt nem ér véget. Természetesen a nemzetközi mezőnyre is kiterjed. Valamiképpen hasonló volt a helyzet a Kárpát-medence többi exszocialista országában is, ahol anno diktátumszerűen érvényesülni látszott a Magyarországon a kommunista korszak alatt TTT-ként (támogatott, tűrt és tiltott) félve emlegetett listák elve. Általa ugyanis számtalan érvényesülő vagy
némiképpen a háttérbe szorult igen tehetséges művész szorul ki a művészeti életből. Anno, mert osztályidegennek tartották, manapság például azért is, mert nincs hátszele, nem támogatják anyagilag, nem tudja vagy nem hajlandó megfizetni a kiépített művészeti szervezetekbe tömörülés éves tagsági díját egyik tagságszaporításra utazó művészeti szervezetnek, alapnak sem…
Zseniális idősebb és fiatal művészek csellengnek manapság is (világ)városainkban, provinciáinkban, vagyis a széleken/perifériákon. Ez (is) túl súlyosnak bizonyuló kérdés, és ilyenkor mindig felmerül, hogy jogos-e a beavatkozás valamiféle újabb védőháló kiépítésével. Vagy engedni kell, hogy a kemény (olykor önkényességekre utaló) szortírozások
érvényesüljenek. Ugyanis vagy egyesek segítése, vagy az elengedése, figyelmen kívül hagyása. Gondolkoznunk kellene az ilyesmiken akkor is, ha szervezőként valamiféle szakmai „minőségi” válogatásra vagy urambocsá a szükségszerű fiatalításra esküszünk.

Azt gondoljuk, hogy túl a szimpátiákon alapuló meghívásokon, valamiféle manipulatív szelektálással néhanapján emiatt is ritkulnak a soraink. Eltűnik a porondról egypár, a perifériákon állomásozó művész. Ugyane szemszögből nézve látszik az, hogy a művészi szabadság minden komolyabb megfontolás/átgondoltság nélküli, kurtán egyoldalú befolyásolásainak a szemtanúi vagyunk. Ebből adódóan némelyek állandóan preferáltakká, mások meg esélytelenné válnak. Nehéz épkézláb magyarázatot adni azokra a furcsa áthangolásokra, amiket tapasztalunk. Ez lenne az, ami idáig juttatta el a hajdan legendás művésztelepeinket? „Minden egész eltörött…”

Egykor Ács József a TAKT-on észrevétlenül tesztelő, szerény érdeklődéssel követte a leendő képzőművészeket. Nem akart különbséget tenni… Idén nyáron Gyurkovics Hunor vajdasági és Nagy Károly szegedi festőművész szervezésében a zentai Anna Panzió tulajdonosaival közösen ismét egy jól sikerült és eredményes művésztelepi találkozó jött létre. Hozzátehetjük, végig nagy kánikulában, viszont nagyszerű, szerethető környezetben. De ami a fő, barátságos, nyugodt hangulatban alkothatott itt mindenki. Ami jól jellemezte a tábor arculatát: a meghívásnak eleget tevő alkotók, a befutott művészek és a fiatal tehetségek egyaránt fesztelenül, mindenféle fölényt diktáló és hátrányosan megkülönböztető mesterséges határzónák nélkül alkothattak együtt. A Szegedi Szépmíves Céh és a zentai Tisza-kedvelők Polgári Egyesületének együtt táborozói egy pillanatig sem ragadtatták el magukat. Végig egyetértésben, halk diskurzusokkal, csendben alkottak. Nemtelen versengés helyett az egyedüli üdvös utat választották: szorgalmasan dolgoztak.

TOLLRAJZ

Minden egész eltörött
Filozofálgató, művésztelepi kisnapló
7.

Bizonyos értelemben a közösségben alkotás a modern elménk kreativitást zavaró működését is jelenthetné. A szubjektivitás vélt megkérdőjelezhetetlen igénye ellenére olykor mégis átfordul egy, a társas alkotási kényszer kihívásait sarkalló, pozitív, izgalmas és nyílt színen zajló kreatív tevékenységbe. Ugyanakkor a nagy kihívás: mindenképpen meg kell őriznünk a megteremtett és nehezen megszerzett közös értékeinket! Így példának okáért segítenünk kell művésztelepeink megmaradását, valamint közösségmegtartó erejét sarkalló céljainak a megvalósulási lehetőségét is…

A MÉG MEGMARADT MŰVÉSZTELEPEINKRE

Egyelőre mégis be kell fejeznünk ezt a most lezárhatatlan eszmefuttatást. Mert egyesek szerint sehova sem vezet. Mások szerint piszkálódó, és valamiféle burkolt/rejtett szándékot látnak benne. Az igazság azonban csupán az, hogy értelemszerűen kíváncsiak vagyunk művésztelepeink jövőjére.



Hozhat még újabb, meglepő dolgokat is a holnap, a jövendő. Napvilágra kerülhetnek még régi és új érdekességei, és olykor visszatérhetünk még művésztelepeink témájához. Bár volt néhány évtizedünk a megfejtésükre, a megtanulásukra, ingerlő motorikájuk megértésére. A hagyományai pedig mindenképpen a kötelező tovább éltetésükre ösztönöz és a lelkiismeretes ápolásukra kötelez mindnyájunkat. Akkor is, ha tudjuk, a megtartó erőket birtokló hagyománynak mindig is küzdelem ára volt.

Hogy miként, hogyan ápolható, fejleszthető a művésztelepek egykor termőre vál(t)ó szellemi légköre, azt már sejtenünk illik. A művésztelepek a délvidéki képzőművészetünk elnyűhetetlen energiafejlesztői. Nagyon úgy tűnik, hogy a közelmúltban kialakult új körülmények közepette nem szabadna veszendőbe hagyni őket, hiszen az csak töréseket és visszavonhatatlan nagy károkat okozna bennünk. Inkább illene megtanulnunk megőrizni őket: nem szétverni, hanem az eddigieknél sokkal jobban hasznosítani a még meglévőket. A kiharcoltak és az adottak hagyományáldásos kötelezettségeit és lehetőségeit.

TALÁLKOZÁSOK ÉS PÁRBESZÉDEK

Tehát folytatnunk kellene művésztelepeinket: és persze azáltal is, hogy csak „beszélgetünk egymással”. A párbeszédek nélküli légmentes gondolkodás ugyanis egyoldalú, elkülönültségében megtéveszt, félrevisz.

Nemcsak a botcsinálta művésztelep-szervező, de a botcsinálta művészember számára is fontos a nyílt, nyitott, szélesebb körű, párbeszédes jóindulat. Mint ahogy a jó(l) tájékoztatottság és természetesen az elemi megtapasztalás is, amelynek lényegi ötvözete eljuttat bennünket mind a gyakorlati/szervezői, mind az alkotói megvalósításokig. Többek között ezért is: a megszólaltatások, a zártságok feltörésének egyik formabontó jellegéért, és mert az alkotáshoz szükséges tájékozódások élménynyitogató eszközeként szolgál bennünket a művésztelep. Amely remek lehetősége nemcsak az alkotásnak, hanem a nyílt, eredményes kommunikációnak is. De mert egyedülálló, eredeti és szükségszerű lehetőség, ezért is kell mindenkor tömegesebbnek, és nem privilegizáltnak lennie! A szerepe máig azért is áldásos, mert hiszen seregszemle-szerűen különleges, ugyanakkor védett törzsi/alkotói zónaként is ismerjük. És bár némi ellentmondásosság van a közösségben alkotásban, amely a megszokott intim alkotói légkör megbontását is magában hordozza, a közösséghez tartozás élményes érzete mégis nyílt, elfogulatlan szerepre kényszerít, ez pedig mégiscsak termékenyebbé teszi az alkotót.

SEGÍTŐ MEGSZÓLALÁSOK

Mert igaz az, hogy a képzőművész a zárt természete és a különleges/különálló látásmódja miatt általában (elsősorban) nem szavakban, hanem vizualitásban megnyilvánuló atmoszferikus, képződményes esztétikai jelzésekkel fogalmazza meg a határozott, jól kivetíthető gondolatait. A sajátos, különleges/különálló világképét, világszemléletét. Tehát előbb megéli, megszenvedi, magába zárja. Végül mégis képekbe, esztétikus minőségképződményekbe vetíti ki a gondolatait.

A művészember csak nagyon ritkán hajlandó leírni a véleményét. A zárkózottsága ellenére olykor mégis elárulja és valamiféle vizuális nyelvi közlésekre ragadtatja magát. Megszólal, szavakba önti gondolatait. Hiszen a belső indíttatásoknak, kényszereknek enged(elmesked)nie kell akkor is, ha nem vizuális jel-képletekben fejezi ki önmagát. A megszólalások törvényeit ismerhetjük meg William Blake-től Kondor Béláig, Kassáktól Szombathyig, B. Szabótól Mauritsig, amikor a művész a szavak konok filozofikus erejével kalauzol bennünket a gondolatbirodalmában. Legyen az akár elemző, kritikai, esszéisztikus, akár lírai hangvételű, szabadon verselő esztétikai megfogalmazások sora…

KONOK VÉLETLENEK

Műveinek esztétikai vagy ideológiai tartalmát soha nem akarja vagy talán nem is tudja százszázalékos pontossággal leírni, kifejezni, csupán jelez, jegyzetel, gondolatjeleket, felkiáltójeleket tesz. És manapság előfordul, hogy a művészember a tanulatlant, a féltehetség látszatát kelti, adja. Miközben sokszor kihívó élvezettel szándékosan „el is rontja” az alkotásait. Ugyanis nagy kihívás számára a szenzáció, a váratlan katarzis, az önkifejezés olykor szélsőséges megnyilvánulása. Például a destrukció misztikuma a művészetben. Főként a huszadik század második felére fesztelen, olykor divattá váló szélsőséges expresszivitásokba ágyazottan. A trash-art, koncept art, a véletlen művészete, az elrontott, a gyermeteg alkotások. Végül manapság a véletlen művészete, a számítógépes grafika meglepetésművészete, a kiszámíthatatlanságot élvezhetővé tevő elektrográfia ördögének a véletlenekből eredeztetett terebélyesedő monstruma.

Miközben hihetetlenül gyorsan változik és terjed, átírja idegpályáink megszokott játékát, hihetővé, meggyőzővé lett. A kortárs művészet sok tekintetben túlbonyolódott és ezáltal „szélsőségessé” vált. Miközben koronként a válságát emlegettük, szélsőségesnek tűnő újító ábrázolásmódja révén torzulásokkal átitatódott, ötletesnél ötletesebb alakulatai jöttek létre: megújult.

HULLÁMZÁSOK

De a ma sziporkázó művésze(te) – holott kihívóan előrelátó – a hatáskeltéseit nem nagyon tudja előre kikövetkeztetni. Miközben érzi, hogy ennek az előrelátásnak célzata és elfogadtatása révén igen nagy tétje van, saját maga is folyton meglepődik nem várt eredményein. A sok véletlen hihetetlen agyszülemények sorozatait helyettesíti.

Nem várt „remekművek” születnek folyton, idegpályáinkat ingerelve, miközben mindannyian tudjuk, hogy az igazi értéket teremtő hatásfok mindenkor a meghatározott művekben megjelenített esztétikai és az őszinte gondolati minőség lenne…



Mind az eredetiségük, mind az újszerűségük, mind a hatáskeltéseik vagy az élvezhetőségük nyomán értékelhetjük is őket. A vizuális szemléletmód oly tág teret ad fantáziánknak.

Mindenesetre a szép – nem szép, esztétikus – nem esztétikus, hagyományos – újszerű, igaz – hamis, művészi – giccses, értékelhető – nem értékelhető ma kellőképpen nem érthető ellentétpárok. Ennek korábbi biztos rendszere meggyengült, a hagyományossá, urambocsá maradivá vált értékrend hajója megfeneklett, és elsüllyedni látszik.

TOLLRAJZ

Minden egész eltörött
Filozofálgató, művésztelepi kisnapló
8.



KORTÁRSI ÉRZÜLETEK

A hatvanas évek végétől kialakult művésznemzedékek koncepciózusabb erőbevetésükkel és a régebbi szemléletmód lecserélésével a társadalom számára valami egészen elképesztőt, meglepőt és merészet kívántak nyújtani alaposan kidolgozott programjaikkal. Megtűzdelve azokat kiáltványokkal, ideológiákkal. Bizonyos szempontok szerint mindez csupán félsikerük volt. Félsikerük
azért, mert a hagyományoktól elvonatkoztatott művészet, amelyre esküdtek, aligha létezik. Lehetünk eredetiek, forradalmian újat hozók, eljátszadozhatunk a „még sosem volt” lelkesültségében megfoganó gondolattal. De az örök érvényű művészet sehogy sem lehet a gyökértelen fához hasonlatos. Mindennek múltja, előzménye, fejlődési szakasza és hagyománya is van, és minden a hagyományozódások rétegeződéseiből születik meg. Mindig volt előzmény(ek hosszú sora), és a nagybetűs művészet is mindig igazodott a növekedés és a formálódás, átalakulás akár Fibonacci-számokkal is alátámasztható természetes fejlődéséhez. Mindenekelőtt a homo faber eszméket gyártó és diktálni akaró öntörvényűségeihez, szeszélyeihez, ami mindenkor terebélyesedésre, növekedésre tette alkalmassá még a halottnak tűnő antianyagot is, amely tulajdonképpen az agytekervényeinkből folytonossággal előszivárgó gondolat…

MÚLTBA/JELENBE NÉZÉSEK

Életrevalósága miatt mindenképpen érdemes a letűnt korok és a közelmúlti érlelődő, fejlődő, felfedeződő új művészeti stílusok összehasonlítását elvégezni, és időről időre azok tükrében
vizsgálgatni. És megpróbálni újraértékelni mindent, amit eddig „teremtettünk”, és foglalkozni azzal, ami épp időszerűnek tűnik a számunkra. Miközben gyorsan rájövünk, hogy a körforgásának
sosincs vége, és mi pedig csupán a lehetséges, valamelyest/valamiben tehetséges szemlélői és használói vagyunk az öröklét örökölhető pillanatainak, lényegi lenyomatainak. Azok az általunk kiagyalt minőség-parányok pedig, amelyeket verejtékkel, izzadsággal forrunk ki magunkból, és amelyeket sikerül hozzáadnunk az eleink cseppkőképződéses eredményeihez, szükségszerűek, és a megújulás lehetőségeit mérlegelő értékekhez igazítottnak tekintjük őket. Azok ugyanis lényegében az újonnan létrehozott, azaz megújított értékrendszerünk, az újszerű vagy az átfogalmazott értékeink állandóan mozgó/módosuló rendjének tömegét eredményezik.

Ha azonban a(z újjá)teremtés hevületében ellustulunk, elveszítjük az időszerűségnek az érzetét is, amelyre esküszünk. Hiszen tudjuk, általában mindig is sikerül létrehozni valamit, aminek az
újszerűségét élményként kezeljük. Talán mert tudatalattinkból is kiszűrjük, hogy valamennyi újításunk az idők végtelen(ített) homályából származik. Ezáltal minden csak látszólagosan új, hiszen motorikusan üzemel, és folyton visszapörög. Circulus vitiosus. Minden cselekvésgesztusunk épp olyan szükségszerű űrkitöltő kombinációja a vizualitás esztétikumba hajló keresztsíkjainak,
mint amilyen már az ősidők óta génjeinkbe ivódva, bennünket átitatva éltet. Élet- és alkotói energia, ingerületekre, megélésekre, érzelmi és szellemi kalandokra hajazó késztetettség. Mi csupán szolgamód kihajtogatjuk, kibontjuk annak hagymahéjait…

A MŰVÉSZTELEPEK FONTOSSÁGÁNAK MIBENLÉTE

Vice versa. A vajdasági művésztelepeket a múltban túlélésükben és a megmaradásukban is értelmiségiek és művészek közösen segítették. Előzményeiket még a trianoni kezdetek hatására (traumatikus okokból) az elszakított területeinken újfent felizzó termékeny kapcsolatrendszerek igényének és nélkülözhetetlenségének tudjuk. Ezek a még korábbi művészeti összefonódásokból eredtek. Az ismeretségek, barátságok, az egymáshoz való pozitív viszonyulások, az egymást is sarkalló minőségi viszonyítások könynyítették, de a hirtelen változások miatt mégis túl nehézzé vált a művészsors. Ki kellett találni valamit a zaklatottá válás ellen, holott ez is minden további, a művészeti életre vonatkozó szervezési ingert kényszerpályára tett. A művészeti élet azonban azonnal szervezkedő szószólókra lelt, akik a hirtelen megváltozott társadalmi rend bizonytalan közege miatt keletkezett újsütetű társadalmi és kulturális problémákhoz igazodni akartak. A kiszámíthatatlanság kényszeressé, ám rugalmas gondolkodásúvá tette őket. Mindez a közös érdekeket szolgáló, felelős és határozott hangvétellel bíró cselekvésérzettel járt. Ha a művészeti élet szakaszos újjászervezésének próbatételei olykor túl nagy falatnak bizonyultak is, a részeredményei miatt valahol mégis (erkölcsi) pozitívummá lett minden, amit az érdekében tettek. Hiszen a művészeti élet újraszervezésével és a munkálkodásuk kohéziós erejével lehetett csak elérni, hogy a megtartó közösségünk ne pusztán túlélője, tehetetlen szemlélője, hanem cselekvő részese is legyen/maradjon a kornak. No és hogy idegenszerű kisebbségi létében is a művész megpróbáljon akár csoportosan is az új művészeti közösségbe ágyazódni: hogy így újra teljes értékű művésznek érezhesse magát. Ezért kezdett Budapest még meglévő vonzásköre mellett azonnal Belgrád felé is irányulni. Ez nem lehetett olyannyira nehéz, hiszen korábbi kapcsolataik voltak. A trianoni határátvágások előtt a szerb, horvát és egyéb szláv nemzetiségű művészek közül is sokan Budapest felé orientálódtak. Most megfordítva…

SPONTANEITÁSOK ÉS SZÜKSÉGSZERŰSÉGEK

Az országhatárok átrajzolásával zavarossá vált alkotói élet végül a művészi csoportosulások által erős és összetartó közösséggé vált. A későbbiekben az első vajdasági művésztelepek révén alkotóink önbizalma ezért is fokozódhatott fel villámgyorsan. Az új időszámításunk: 1952, a Zentai Művésztelep megszületése.

A kiépülő művészközösségek és kapcsolattartásaik bennünket máig megtartó erőként szolgáltak: alkotóház jellegüknél fogva hasznos információ- és eszmecserékre, értesüléseket közvetítve
pedig alkotói erőmerítésekre szolgáltak. Alkotói spontaneitások ajándékozták meg művészeinket a jó irányba tapogatózás „kortárs-érzetével”. Többek között ez volt a szubjektív alkotói ösztöneink tárgyilagos, elfogulatlan természetű felülvizsgálatának eszköze is. Mégpedig a frissességet eredményező, termékenyítő hatásai által. Tudniillik: ezek végre életerőben bővelkedtek, és forradalmi lüktetéssel működtek.

HATALMI MESTERKEDÉSEK

„1971 nyarán erőre kapnak a betiltások, átjárják egész Jugoszláviát: lapokat, folyóiratokat, egyéb kiadványokat tiltanak be hatóságilag, ám a hullámai még a hanglemezekre, filmekre, gyűlések
megtartására is kiterjednek.” (Ítélet az Új Symposion ügyében, Képes Ifjúság, 1972. II. 23.)

És a nyolcvanas évek második felére újra ideges lett a hatalom, egyre keményebben bánt el főként a rebellis  atal értelmiségiekkel. Türelmetlenségének oka lehetett a Tito halála utáni bizonytalanság, valamint a leáldozóban lévő szocialista eszmék előtti főhajtást megkövetelő politika. A hatalom azonban már a testvériség-egység kiüresedő eszméjét is összetévesztette az uniformizált, bólogató társadalommal. A szókimondó értelmiségiek körében történő széles körű tisztogatások hátterében sok minden állt: az őket mindenáron kordában tartás erős szándéka, az önkényeskedő türelmetlenkedés, a gőgös diktálások, valamint a kibontakozó nagyszerb hatalmi fölény, más nemzetiségek kultúrájától való idegenkedésének elegyével, valamint egyéb, válogatott fóbiákkal nevesített homály-érzületekkel.

TOLLRAJZ

Minden egész eltörött
Filozofálgató, művésztelepi kisnapló
9.

Hevér János emlékére

A kisebbségi létben a nehezen megteremtett érték megvonása és ellenállás nélküli eltiprása önfeladást jelent. A sors végzetes kihívása a meghunyászkodás. Minden további hátralépés
meghátrálás, amely csak sorvadáshoz vezethet.

VAKÍTÁSOK

A hetvenes és a nyolcvanas évek fura, kétszínű kisebbségpolitikájának gyakran használt eszköze az értelmiségiek betörése és a szinte teljes körű ellenőrizhetőség. Azaz a pozitív-negatív szelekciója, behódolásra kényszerítése és az akadályosak kiiktatása vagy ellehetetlenítése. A növekvő politikai és gazdasági kátyúk ingerlő feszültségeivel összefüggő bűnbakkeresések gyakoriságát a nyilvánosságnak is valahogy meg kellett magyarázni. Az irredentizmussal, nacionalizmussal, szeparatizmussal való riogatás, a terhelő politikai vádaskodások megfélemlítésjellege, valamint a bírósági tárgyalásokig, meghurcolásokig, eltiltásokig, munkavesztésig, elzárásokig terjedő büntetések. A megleckéztetések boszorkányüldözési technikák voltak, és a leszámolás lehetőségének egy már jól bevált gazdag eszköztárhoz igazodtak. A korabeli sajtó cikkezéseiből kiderül, hogy ilyen esetekben mindenfélékre lehetett hivatkozni. Mint ahogyan a hírhedt „orgona ügy” megmutatta, csak a józan elmére hagyatkozni, azt nem. Mert bárkinek lehetett magánvélemény-igaza, akkor is, a párt kezében volt a gyeplő.

Az olyan esetek érdekelnek bennünket most, amelyeknek közük volt a művésztelepeket érintő vezényelt játszmák egyikéhez. E sorok írója is egykor a legendás temerini TAKT ifjú-
sági művésztelep tagja, részese volt, ezért volt módja az akkoriban időszerű, körülötte zajló történésekre figyelni.

TAKARÓDZÁSOK

A Magyar Szónak hajdan volt egy Képzőművészeti Levelezője (KLI), amelyet Ács József talált ki, de amely rovatot valami miatt meg akartak szüntetni. Ehhez azonban a demokratikus közvélemény számára is elfogadható érvek, megokolások kellettek. Szócsőként akkoriban jól használható volt napilapunk hétfői olvasói rovata, a Közös Íróasztalunk, amely közügyeknek a nyilvánosság elé tárására volt alkalmas, de akadályos ügyek megvitatására, vitákra, szócsatákra is jól szolgált. A rovat szerkesztője akkor Papp Gábor újságíró volt. Őt sem kedvelte mindenki, hiszen úgy kellett szerkesztenie, ahogyan diktáltak neki. A szerkesztő ennek ellenére többször is becsülettel leközölt olyan írásokat, amelyeket „nem szabadott volna”, de amit néha a személyes megkeresések, győzködések miatt mégis megtett. Amikor például a Képzőművészeti Levelező megszüntetése ellen küzdők leveleit Erdélyi Károly akkori lapigazgató megtiltotta, a rovatvezető az utolsó érvelő írásukkal nekikönyöklő és elhatározásuktól nem tágító ifjak érvelését hallgatva, végül kijelentette:

„Gyávák, ugyebár, nem vagyunk. Ezt a cikket a saját felelősségemre lehozom!” És ezzel megnyerte a TAKT fiataljainak szimpátiáját.

DEMO(CSO)KRÁCIA
„Számomra például máig rejtély, hogyan volt lehetséges 1973–74-ben ifjúsági művészeti csoportokat létrehozni Temerinben, egy olyan országos politikai közegben, amikor mind a nacionalista, mind a liberális, mind az újbaloldali törekvések ellen hajtóvadászat folyt.” (Csorba Béla levelének részlete.) Tehát valahogyan lehetett. Talán kellett adni valami újat az ifjúságnak, ami több volt, mint az önkéntességre sarkallt fiatalok nyári Ifjúsági Munka-akciója. Sziveri János magyar tanszékes egyetemista 1973-ban a Muzslyai Vajdasági Ifjúsági Képzőművészeti Tábor egyik alapító tagja volt. 1983-ban az újvidéki Új Symposion szabadelvű folyóirat (1965–1983–1989–1992) főszerkesztőjeként dolgozott, amikor pert indítottak ellenük. Szerkesztősége révén (melyben Csorba Béla, Faragó Kornélia és Losoncz Alpár temeriniek voltak) a Temerini Művelődési Kör programjainak részese és egyben a Muzslyáról áthozott TAKT ifjúsági művészeti tábor támogatója is volt. A főszerkesztő Sziverit ekkoriban mondvacsinált vádak ürügyén lemondásra akarták kényszeríteni. Ekkoriban, a Sziveri és az Új Symposion szerkesztősége elleni támadások miatt, mögülük néhány ádáz védelmező kivételével sokan kihátráltak. Betyárbecsületből vagy rábeszélésre/kérésre, engedékenységéből fakadóan (?) Papp Gábor, a Közös Íróasztalunk szerkesztője
ekkor is leközölt néhány, Sziveriéket védő és a politikai hatalommal vitába szálló levelet. Ezekből nyomokban ma is ki lehet következtetni, ki milyen szerepet vállalt az ügyben.

Nem tudni, hogy a szócsaták leközlését akkoriban milyen ürüggyel engedték meg Papp Gábornak. Annyi bizonyos, hogy a rovat több alkalommal is hírt adott a vitás procedúráról, leközölve a behatárolt terjedelemmel bíró hozzászólások egy részét. Talán azért, hogy látszata legyen, egy demokráciában az ellenérveknek, a védekezéseknek és védelmezéseknek is (szűk) teret adnak. Mégis, mindez a vádak igazát elhitető színjáték lehetett. Az akkori symposionisták szerkesztőségét így is gond nélkül szétzavarták. A rebellis főszerkesztővel, Sziveri Jánossal pedig kíméletlenül elbántak. Nagyszerű költőnket teljesen ellehetetlenítve, kisemmizve a közéletből. Hányatott, tragikus sorsot szánva neki.

HUSZÁRVÁGÁSOK

Amíg a Symposion-ügy tartott, aközben a TAKT „visszaszorítására” történő lépések is megkezdődtek. Tisztáznunk kell azonban, hogy ebben az esetben nem igazi politikai ügyről volt szó, bár akkor szóban elhangzott híresztelések, tehát ilyesmire utaló jelek is voltak. A TAKT 1981-ben Forum Képzőművészeti Díjat nyert. Bírálóbizottságának tagjai: Ács József, Bela Duranci, Fenyvesi Ottó, Szombathy Bálint, Tolnai Ottó voltak. A hirtelen megnőtt népszerűsége a találkozó tömegesedéséhez, regionalizálódásához vezetett, emiatt túl nagy felelősségvállalást és anyagi terhet jelentett (?) a község számára. Amely Ökrész Károly polgármester két képviseleti megbízása alatt anyagilag támogatta a rendezvényt. A helyi politikusok és a harcosszervezet azonban egy idő után attól tartottak, hogy „felülről” kapnak fejmosást az önmagát túlnövő rendezvény fiataljainak „izgágasága” miatt. Bár ő volt a TAKT szervezőatyja és irányítója, Hevér János az öntörvényűsége miatt ekkoriban már nem élvezte egyöntetűen a helyi vezetőség tagjainak a szimpátiáját. Csakhogy már jóval korábban megtette az óvintézkedést, és stratégiai megoldásként a képzőművészeti tábor irányítását a Temerini Művelődési Kör megbízott öttagú szervezőbizottságára ruházta át…

A helyi közösség és a népegyetem feladata a rendezvény teljes leépítése vagy a szerény keretek közötti tovább működtetése volt. Első lépésben a támogatások fokozatos megvonásával szerették volna megzabolázni vagy ellehetetleníteni a TAKT-ot. De ahogy a kapcája szorult, az inkább erősödni látszott. Másodszorra, a helyi közösség a Pap Pál Népegyetem által használt egykori kántorházat (a Temerini Művelődési Kör és a TAKT közös telephelyét) bontatta le. Felajánlott ugyan egy kisebb helyiséget az újonnan épült helyi közösség épületének emeletén, de ettől a TAKT fokozatos erővesztését várták. Nem így történt. A helyi vezetőség megszüntetésterveit Hevér huszárosan átvágta.

TOLLRAJZ

Minden egész eltörött
Filozofálgató, művésztelepi kisnapló
10.

Hevér János emlékére

Mottó:
Az igazi árulás: saját gyökereink feltépése, elmetszése.

TÉPÉSEK

A valós helyzetet felbecsülni tudó Hevér Jánost nem érték váratlanul az 1981 és 1985 között a TAKT ellehetetlenítésére tett lépések. Nyilvánvalóan olykor a művésztelep szervezője is vétett diplomáciai vagy etikett elleni hibákat.

Ezt életében sokan felrótták neki, az érdemeiről azonban olykor megfeledkeztek. Például arról, hogy Hevér a legkilátástalanabb helyzetekkel szembesülten sem volt hajlandó lemondani a már 1976 óta meglévő ifjúsági művésztelepről.

Ezért annak megszüntetésgyanús megtámadásakor a helyben működő Temerini Művelődési Kör szervezőbizottságának a szavazati közreműködésével önállósította és polgári egyesületté alakította át a TAKT-ot. Ezzel átmenetileg támadhatatlanná tette. Ráadásul a kántorház elbontása miatt otthontalanná vált művésztelepet szüleinek a Szőreg közelében, az Almási-nagybara (Jegricska) partján lévő tanyájára menekítette. 1985–86-ban a Hevér-tanya már egyik színhelye lett a TAKT-nak. Az előadások javát még Temerinben, az új művelődési házban vagy a Kókai Imre Általános Iskola termeiben tartották. 1987-től azonban a tanyára kiköltözött fiatalok mozgalmát már Túlabarai Táborként emlegették.

Mára úgy tűnik, hogy az akkori TAKT-ügynek mégis volt valamiféle porkavaró politikai felhangja. Hevér korábban a TAKT szervezőjeként a népegyetem korábbi igazgatójához, Bálint Lajoshoz bátrabban fordulhatott segítségért. Bálint nemcsak a népegyetem, hanem a Temerini Harcosszövetség nagy tekintélynek örvendő elnöke is volt, és helyi emberként bizalmas támogatója a TAKT-nak. Ám 1985-re őt nyugdíjazással leváltották, talán épp pártpolitikai alapon az addig ismeretlen Milojević Mile személyében egy jóval „megbízhatóbb” embert tettek a helyébe.

KÜLHONI KILINCSELÉSEK IDEJE

A nyolcvanas évek elején Hevér János több alkalommal egyedül, egy ízben pedig Bálint Lajossal együttesen kiküldetésben kereste fel a csallóközi (Szlovákia) képzőművészeket, többek között Nagy János és Lipcsey György szobrászművészeket. A nemzetközi nyitás és újabb kapcsolatteremtések reményében. Ez Hevér János alig palástolt régi vágya volt, hiszen mint tudjuk, már a művésztelep első esztendeiben Magyarországról hívott meg művészeti előadókat. Beke László és Mattyasovszky-Zsolnay Péter művészettörténészek, Erdély Miklós építész, képzőművész, filmrendező, író, Szemadám György képzőművész, a filmrendező Gulyás testvérek, Háy Ágnes képzőművész és mások szerepeltek a TAKT-on.

Míg a Felvidékről főként Koncsol László irodalomtörténészre és Lipcsey György szobrászművészre emlékszünk. Szervezőnk tehát nem pusztán erkölcsi, de anyagi támogatások reményében is bátran kilincselt az anyaországban.

Ebben a TAKT-ot támogató Beke László művészettörténész, Mattyasovszky Péter művészettörténész, Mattyasovszky Zsófia szociológus, szociálpolitikus voltak nagy segítségére.
A háború éveiben pedig Csoóri Sándor költő, Lezsák Sándor (Lakitelek Alapítvány), dr. Juhász György irodalomtörténész, hungarológus, a délszláv térség jeles szakértője, Merényi Sándor vállalkozó, Pozsgay Imre egyetemi tanár, Szemadám György festőművész és Udvardy Frigyes kisebbségügyi hivatalnok (Határon Túli Magyarok Hivatala) is próbáltak segíteni a meggyengült művésztelepen.

Láthattuk, hogy nem csak a segítőkész délvidékiek, magánszemélyek, intézmények és vállalkozások tekintélyes listája jelezte, fontos a TAKT megmaradása. Az újvidéki Forum Lapkiadó Vállalat Bada Istvánnal az élen már 1976 óta segítette a művésztelepet. Neves vagy névtelenségbe burkolódzó temerini és vidéki magánszemélyek, vállalkozások, évekig. És bár nem lett belőle tartós összefogás, 1985-től elszórtan a Vajdaság egyes nagyközségeiből is érkezett támogatás. Túlabarai Ifjúsági Tábor – e néven művésztelepünk 1986-tól a hagyományos felépítésű vajdasági művésztelepek sorába léphetett. Az addig szellemi műhelyként emlegetett
ifjúsági művésztelep a Hevér-tanyán már hagyományos alkotói tevékenységet fejtett ki, a szakmai előadások mellett egyre sokrétűbbé váló gyakorlati művészképző szándékkal párosult. Festészeti, grafikai, kerámiai, szobrászati, fotográfiai tanfolyamokat indított.

Ekkor is a Magyar Szó Közös Íróasztalunk rovata hozta le a TAKT-ról szóló cikkek zömét. Kívüle 1984-től idényjelleggel, képes beszámolókkal, a Képes Ifjúság szorított helyet a művésztelepi történetnek. 1986-tól a Híd folyóiratban jelent meg Ács József támogatói méltatása, 1987-ben pedig még a Dolgozók hetilap is közölt egy, a TAKT időszerűségéről szóló
írást. A szabadkai 7 Nap csak jóval később kapcsolódott be a népszerűsítésbe, de 1991-től ez a hetilap is több alkalommal foglalkozott a művészteleppel. A TAKT-ot megléte óta a legtöbb vajdasági értelmiségi támogatta. Közöttük hivatásos művészek, írók, közírók, fotóművészek, színházi emberek, építészek, zenészek, történészek, régészek, pszichológusok, tanárok és egyszerű polgárok. A Temerini Művelődési Kör kötelékébe tartozó temerini és sok vidéki fiatal is mindig a lelkes segítője volt.


FOGÁSOLÁSOK

A szétoszlatástól mégis hogyan sikerült „megmenteni” a TAKT-ot? Talán mert nem igazán találtak komoly fogást rajta. A növekvő népszerűsége és a tömegessége ellenére a TAKT politikailag „veszélytelennek” bizonyult. Nem volt „bűnlajstroma”, csupán egy iránta bizalmatlanná vált hatalom szeretett volna bábáskodni fölötte. Vagy ha nem lehet, esetleg megszüntetni. Ám az olcsó sztereotípia szerint még csak a magyarkodás vádját sem lehetett rájuk fogni.

A meghívottak között ugyanis évek óta szép számban voltak (a legelső években leginkább csak az alkotásaikat kiállító) bácskai szerb fiatalok is. Ráadásul jó pontot is szerzett a megítélésében, hiszen látható jelei voltak a jugoszlávság felé való nyitásnak is: 1986 után már Szlovénia, majd Horvátország és Bosznia fiataljai is érdeklődést mutattak a TAKT iránt. (Zágráb, Virovitica, Slavonski Brod, Ljubljana, Lendva stb.)

Úgy gondoljuk, hogy a TAKT túlélésében leginkább egy szerencsés körülmény segített. Hevér János egykori szabadkai iskolatársával, Deák Ferenc íróval, forgatókönyvíróval, illusztrátor-képzőművésszel, akkor épp tartományi kisebbségügyi titkárral is még idejében felvette a kapcsolatot. Elég jól szót értettek. Tudta, hogy Deák Ferencet, aki 1982 és 1986 között még Jugoszlávia nagykövete volt Nyugat-Afrikában, erős érzelmi szálak fűzték a vajdasági magyarsághoz. Így esett, hogy 1987-ben Temerinben Hevér Jánossal, Ljubivoje Cerovićtyal és Bogár Lászlóval, a tartományi közművelődési közösség képviselőivel is találkozott, ahol fontos döntésük született a TAKT további támogatásáról.

Ekkor lépett színre a 12. TAKT vegyessé vált szervezőbizottsága, amelynek résztvevői temeriniek, újvidékiek, becseiek és topolyaiak is voltak (Papp Ferenc, Csorba Béla, Újházi Frigyes, Bogár László, Ács József, Harkai Imre, Ljubivoje Cerović, Deák Ferenc és Csernik Attila).

SÖTÉT ÁRNYAK

A békés demokráciát azonban a békétlenkedő jugoszláv politikusok végül teljesen elhazudták. A TAKT számára a legszomorúbb dolog mégsem a művésztelep ellehetetlenítési szándéka volt, hanem az 1991-es esztendő utáni diktatórikus rendszerváltás hideglelős időszaka. Azaz az akkor beköszönő háború. A Túlabarai Képzőművészeti Tábor három nemzedéke ezen a nyáron az Almási-bara partjáról kénytelen volt végighallgatni az Újvidéktől a Baranya-háromszög felé haladó katonai hadoszlopok és álkatonai alakulatok tankjainak hosszú órákon át hallható morajlását, fenyegető dübörgését.