A manifesztumok újra támadnak

Pétër László festőművész írása

TOLLRAJZ

A manifesztumok újra támadnak

Elképesztően merész vállalkozás volt a huszadik század eleji avantgarde nemzetközi művészeti irányzatainak beindítása. Méltányolható, hogy mindnek valamiféle őszinteségrohama, valóra váltandó/megváltó terve, társadalmi elkötelezettsége, aktuál-politikai sugallatokra hangolt fontos kiváltó oka, és nem csak szélbe kiáltható világmegváltás- ízű üzenete volt…



Az egykor kibontakozó, modernizálódó európai világ valaha még lelkesen ünnepelte az uralkodókat és a pápákat, és a kegyeltjeit kegyesen etető, eltartó burzsoá eszmék dicsőítő játékeszközévé vált. Ám amint a gazdasági alap eltünedezett e dicsőítendő eszmék alól, csupán kiüresedett váz lett. Helyette máris egy bizonytalan és veszélyesen forrongó korszak köszöntött be, amelyben a megszokott/bejáródott konvenciók elveszítették a fontosságukat, értelmüket. A társadalom csalódottság-érzetének eluralkodásával kezdetét vette a szenzorként működő művésze(tek)re tételesen háruló kényszeres feladat: az emberi értékek átértelmezésének már igazi forradalmakkal tarkított eszméinek modern átfogalmazása.

A múlt század elejétől erőnyerésben lévő nyugtalan korszakok alkotóinak ideje még nem járt le. Egykori revoltáltságuk a művészi túlzások skizofrén állapotváltásainak feleltek meg. Mondhatnánk, a hagyományos társadalmi rend csökönyös hibáitól, groteszk aránytalanságaitól szenvedett. Ma inkább lehetne unaloműző, cinikusan provokatív, mint komoly forradalmi tett. Az egyéni látásmódok zászlaját lobogtatók már alig tudják megbotránkoztatni a fogyasztói társadalom közönségét…

A valahai nagyvárosi hangulatot élvező és szenvedő lázongó szellemiségű és örökösen elégedetlen művészek egykor még szent hivatásuknak tekintették a provokatív, manipulatív és szubjektív megszólalásaikat. Igazukat hangoztató művészek voltak. Ugyanakkor, mert ők maguk nem értettek a világ jobbá tételéhez, olykor tanácstalan de fellengzős hedonistáknak bizonyultak, akik nem vetették meg a világi életet és javaikat sem. Voltak köztük prófétaságukat szenvedő művészek, de pánikkeltő morfinisták, henye alkoholisták vagy laza erkölcsi életet folytató, felelőtlen polgárpukkasztók is. Csínytevéseik és megújulni vágyásuk közé tartozott a polgári erkölcsök megszólása, kifigurázása, gúnyolása, a vallásosság és az „idejétmúlt” hagyományok szembeköpése, a dekadensnek titulált világ ócsárlása is.

Jellemtelennek tartották azokat a szorgalmasan festegető polgárias művészeket, akik elutasították a hirtelen változásokat. Sürgették és elkövették mindazt, amit a világ társadalmi igazságtalanságainak a helyretételi szándékával, merészségükben elkövethettek…

Mondhatjuk-e, hogy az újfajta minőségek megfogalmazása mellett ez volt az óvatlan szájhősök ideje is? Amikor az elegáns józanságok helyett inkább a hamis harcokat kiprovokáló/igénylő tiltott vágyak fogalmazódtak meg bennük(?) Ma ezt hol rendbontásként, társadalmi rendellenességként, felforgató tevékenységként, hol az észszerű, kiváltó okok megválaszolási kényszereként értékeljük. Ugyanakkor egy megzavarodott korszak szakaszos fejlődési rendellenességének is tekinthetjük, amikor a művészetek arra vágytak, hogy forradalmakat szítsanak, ezért összefonódtak a társadalomtudományokkal és az aktuálpolitikával is.

A Magyar Nemzeti Galéria A épületében még látogatható Julian Rosefeldt 13 csatornás videó installációja, amely a Marx-féle kommunista kiáltványtól egészen Jim Jarmusch filmrendező nyilatkozatáig, minden(féle), a múlt századra jellemző, lényegesnek mondott furcsa művészi megmozdulást bemutat. Terítéken van összesen 13 tízperces, dokumentatív rövidfilm, amely magába szippantja a látogatóit, és amelyben a kortárs német alkotó, Cate Blanchett amerikai filmszínésznő nagyszerű, érzékletes játéka, tolmácsolása révén, az izmusok által megfogalmazott művészi kiáltvány mesterien összevont élményképletét alkotja meg. Illetve, a 20. századi modernizmus különböző irányzatainak a gondolkodásmódját idézi fel. Fejezetekreb bontott tételei: Szituacionizmus, Futurizmus, Építészet, Voticizmus/Kék lovas/ Absztrakt expresszionizmus, Stridentizmus/Kreacionizmus, Szuprematizmus/Kreacionizmus, Dadaizmus, Szürrealizmus/Spacializmus, Pop-art, Fluxus/Merz/Performansz, Konceptuális művészet/Minimalizmus, és Film…

Rosenfeldt vagy ötven művészeti manifesztum érdekfeszítő szövegrészletét gyúrta egy: Tristan Tzara, Lucio Fontana, Filippo Tommaso Marinetti, Kazimir Malevics, André Breton, Elaine Sturtevant, Lars von Trier és mások szövegeiből.

A kiállítótér tulajdonképpen egy sötét labirintus, egy belülről látható sötét dobozhoz hasonlatos belső térinstalláció, melynek fő látványossága a falra kivetített film. Tulajdonképpen kísérő előadássorozatok részleteit látjuk és halljuk. A filmekben elhangzó manifesztumok, képzőművészeti kiáltványok és költői szövegek egy-egy jelentősebb témára vagy mozgalomra fókuszálnak, bemutatva az egyes szerzők életművét, és a kiáltványok idézett szövegrészei által a szellemtörténeti hátterét is. Julian Rosefeldt nem kényezteti a közönségét. A megértés érdekében tett intellektuális erőfeszítéseket követel tőlük. Törekvéseinek fő tanulsága, hogy az avantgárd művésznek a társadalom aktív részeként kell alkotnia, hogy reagálnia kell a közgondolkodásban felbukkanó gondolatokra, és hogy nem csak fizikailag kell a jelenkorban élnie. A különleges produkció a didaktikus összeszedettsége miatt (irodalom, film, képzőművészet, színház együtthatásai), szellemileg megerőltető. A témakör felettébb szigorú tényszerűségét átívelő, újszerű átdolgozásának merész koncepcióját is megkövetelte a megalkotójától.

A művészet számára a manifesztumok kora a már látott (déja vu) hazudozó unalmának az áthidalása, de lehetne egyben a még nem ismert (jame vu) állapotok izgalmainak a felkorbácsolása, új(ra) életre keltése. Julian Rosenfeldt időszerűnek érezhette, hogy a Manifesztumok világát felidézze, összefoglalja, időszerűsítse. Hiszen anno, a zűrzavarossá váló társadalmi állapotok közepette a saját kora alig ért(h)ette őket meg. A manifesztumok gondolatvilága a tapasztalati úton megélt történelem csapdahelyzeteiről éppúgy szól, mint a művészet fejlődési lehetőségéről, az új világ megteremtésének szándékáról, vagy az előre (nem) tervezhető útvonalairól. És a ma embere általában annyira sem törődik vele, amennyire megérdemelné. A „világmegváltások” szándékával írt kiáltványok sorrend szerinti megidézése és újraértelmezése nemcsak lehetőség, de kihívás is. A kiáltványait külön virtuális alkotásként, tömören, összefogottan kellett újra tálalni. Sűrítve összefoglalni és mértékkel helyesen értelmezni egy-egy szellemi kalandját elég nagy kihívás, a torzítások nem kívánt lehetőségét is felvillantó veszélyes vállalkozás. Talán ezért döntött művészünk úgy, hogy a film modern eszköztárát hasznosítja, a kiáltványok szövegeit mantrázó Cate Blanchet Oscar-díjas amerikai színésznő mesteri filmszínészi képességeit használja.

A tizenhárom manifesztum-összefoglalás egyvelegének lényege az összehangolt vetítésük. A filmek legvégén megjelenik a színésznő kifejezés nélküli közelkép-arca, amint érzéketlen monotóniával, gépiesen felmondja nekünk a leckét: a manifesztum szövegét... A monoton hangon való mantrázása hihetetlenül meggyőző erejű kór(us)szerű összhangzatát eredményezi. A szférák zenéjének fura, túlvilági dallamát, vég nélküli révüléses kórusművét.

Az élményünk katarktikus, a filmek átütő ereje egyszerre lenyűgöző és megrettentő. Van, aki kedveli az avantgarde mozgalmak manifesztumait, van, aki nem, ezért inkább kíváncsiságból, majdhogynem illemből nézi meg a kiállítást. De úgy tűnik, többé-kevésbé minden látogató Rosenfeldt csapdájába esik, és végül a varázsdoboz megismerésének derűs élményével/hangulatával távozik a sötét labirintusból.