Háromfalu

Pétër László festőművész írása

TOLLRAJZ

Háromfalu



Történelmi gazdagságunk vigaszságos fájdalma. A hangulatunkat ronthatja a statisztika… De mivel a történelem nem bánt velünk kesztyűs kézzel, ezért nem jövünk zavarba annak vizslatásakor. Kötelező. A miheztartás végett, állapotainkra szükséges odafigyelnünk.

Az öntudatos tanáraiknak és szüleiknek köszönhetően a székelykevei gyerekek sok éve tanulják és némelyek betéve tudják az 1764. évi madéfalvi történéseket. Hogy a siculicidium (szé-
kelyölés) utáni években csíki és háromszéki falvakból menekült lakosságból a ma Romániához és Ukrajnához tartozó Bukovina területén öt magyar falut alapítottak és népesítettek be: Fogadjistent, Istensegítset, Hadikfalvát, Andrásfalvát és Józseffalvát.

Azt is megtanulták, hogy a Bukovinában megtelepedettek két és fél évszázad alatt mesterséges megosztottságban éltek, és hogy a szaporaságuk következményeként már az 1880-as években
megkezdődött a kényszerű kirajzásuk Bukovinából. És azt is, hogy a már sokadszori kirajzásai ellenére máig összetartó népcsoportot egységesen bukovinai székelynek mondják.

SOROLÓ

Az Al-Duna területére való kirajzáskor Pancsova környékén három ma is létező települést alapítottak, Hertelendyfalvát, Sándoregyházát és Székelykevét.

Őket követték a Déva környéki kirajzások (Csernakeresztúr), de hamarosan Kanadába és Brazíliába kivándorló kisebb létszámú csoportok is szerencsét próbáltak…

Miután a második világháború 1941-ben kedvező fordulatot vett, a második bécsi döntés értelmében Magyarország visszaszerezte a Délvidék egy részét is, a Bácska visszanyerésével a bukovinai öt magyar falu székely közössége lehetőséget kapott, hogy a frissiben felszabadított területekre telepedjék át. Majd két tucat faluba telepítettek belőlük át, a bukovinai székelyek maradéka legvégül mégis a Dunántúlra, Tolnába, Baranyába, Bács-Kiskun megye falvaiba került. Bonyhád városába, Bátaszék, Hidas, Hőgyész, Izmény, Kakasd, Csátalja, Zomba, Kéty nevű falvakba. Jutott a bukovinai székelyekből szinte mindenüvé, a szélrózsa minden irányába szóródtak immár. Ma szép számban élnek a már említett kivándorlási pontok mellett többek között Nyugat-Európa országaiban, Amerikában és Kanadában, de még Ausztráliában is olyanynyira meghonosodtak, hogy szinte laza tömbközösségben élnek. Megközelítőleg huszonötezer bukovinai székely lélek él
Magyarországon. Ám az 1991-ben kirobbant jugoszláviai belháború következményeként és az utána bekövetkezett gazdasági elvándorlás miatt immár csak négy-ötezer az Al-Dunakanyarban. Déva környékén és Csernakeresztúron, valamintmás erdélyi településeken pedig többszázas szórványokban.

Viszontagságaikról immár számottevő irodalmi művek beszélnek, szinte lehetetlen fel- és rangsorolni azon neveket, könyveket, szociográfiai tanulmányokat, dolgozatokat, szépirodalmi műveket, melyek érthetővé és átérezhetővé tették (teszik) az évszázadokon átívelő megpróbáltatásaikat, küzdelmeiket a megmaradásért.

Jelenleg szerte a világon mintegy harmincöt-negyvenezer bukovinai származású székely él.

Többszöri kirajzás után azonban, a völgységi székelyeket kivéve, a bukovinai székelyek továbbra is kisebbségi sorsban maradtak.

VESZÉLY A VÉGEKEN

A bukovinai székely közösség az erdélyitől való sok évtizedes elszakítottság miatt ugyan rokon, de módosult életvitelének következtében a hagyományokat tisztelő és művelő népi kultúrája révén elkülönült, és ugyancsak ízes, de zárt, a többitől immár jól megkülönböztethető, jellegzetes bukovinai székely kultúrát alakított ki.

Úgy tűnik, a gyakori kirajzások miatt fittyet hánytak a történelem zivatarainak, mert a gyermekvállalási készségük következtében nem is volt kérdéses számukra a megmaradás. Mára azonban tényleg maroknyian maradtak, és ez aggodalomra ad okot…

Őseik 1882–83-ban a „csángó láz” nyomán töltésépítőkként telepedtek meg az Al-Duna kanyarulatának mocsaraiban, a délvidéki Pancsova és Kovin (Temeskubin, Kevevára) közötti szakaszon, és nemcsak megélhetésük miatt, hanem az otthonteremtés céljából is képesek voltak az árvízveszélyes lapályok, mocsarak lecsapolására, és falvakat emeltek az ingoványon: Hertelendyfalvát, Sándoregyházát és Székelykevét.

Az Al-Duna mocsaras területére egykor mintegy négyezren települtek át. Sajnos ma már ismét ott tartunk, ahol százhúsz esztendeje. A legutóbbi háborút követő kivándorlási láz miatt aligha vannak többen, mint amikor nagy reményekkel ide vándoroltak.

Székelykevének minden baja ellenére 1990-ben közel négyezer lakosa volt, ma már alig ezerötszáz. Ha ugyan maradt még annyi: a kettős állampolgárság felvétele óta tartó elvándorlási láz
hatalmasan megritkította a falu lakosságát. Menekülés a nincstelenség, a kilátástalanság elől.

És már hiába az összetartás, a paltyén bolgárokkal való jótékony keveredésük, a szellemi örökségük ápolása, a jól konzervált tájszólásos nyelvezetük. Erőnk és gyengeségünk egyszerre mutatkozik meg.

INGAMOZGÁS

Sajnos a Vajdaságban élő szép magyarság immár alig leküzdhető gondok elé állt. A sérülékeny közösségünk javarészt szórványban és szomorú-eltűnőben van. Az al-dunai székelység pedig szinte ellehetetlenült. Úgy tűnik, letört az évszázados büszkeségük, és már csak: vannak. Ezt szépítés nélkül mondhatjuk el: sem politikai hovatartozás, sem az anyaországból érkező segély nem képes leküzdeni az ellehetetlenülésüket. Közösségüket ugyanis a legújabb kori elvándorlási láz tizedelte meg, aminek kö- vetkeztében a fiatal, életerős emberek, gyermekes családok hagyják hátra megörökölt házaikat és vagyonukat. Az iskolarendszer biztonságát is a gyerekeik külföldre hurcolása, tehát a gyermektelen állapotok veszélyeztetik a leginkább. A két és fél évszázadnyi idő alatt először fordult elő, hogy nem a túlszaporodás, hanem a gyermektelenség állapota teszi őket ki a legnagyobb veszélynek. A székelykevei iskolának, amely a második világháború után Žarko
Zrenjanin néphős nevét vette fel, és amely a múlt század elejétől hullámzó, de változatlanul nagy gyermeklétszámmal tudott számolni, mára 79 tanulója van.

1905 és 2017 között a statisztika szeszélyes ingamozgásra emlékeztet. Kiragadott adatok:

1905/1906: 561 tanuló
1913/1914: 623 tanuló
1922/23: 500 tanuló
1940/1941: 538 tanuló
1955/1956: 884 tanuló
1963/1964: 623 tanuló

E szívet melengető számok után a liberalizálódó jugoszláviai viszonyok következtében a külföldre elvándorló „vendégmunkás” székelyiek miatt jelentős mértékben csökkent az iskola tanulóinak
létszáma.

1975/1976: 373 tanuló
1985/1986: 308 tanuló

A háborús időszakban további megcsappanás, majd:

1999/2000: 244 tanuló
2004/2005: 219 tanuló
2007/2008: 199 tanuló
2010/2011: 154 tanuló
2013/2014: 135 tanuló
2017/2018: 79 tanuló…

Az igazság az, hogy ennél nagyobb tanácstalanságban székelyeink nem voltak még.

Székelyek, most hogyan tovább?