Krisztusaink

Pétër László festőművész írása

TOLLRAJZ

Krisztusaink



BEVONULÁS JERUZSÁLEMBE

Kossuth Tivadar szépen csengő nevére felkapjuk a fejünket. Nem csak azért, mert tehetséges festőnk már világhírű. A nevének hallatán rögtön Kossuth apánkra is gondolnunk kell, aki megszervezte a magyarok szabadságharcát. A Tivadar keresztnév véletlenszerűen épp Csontváry Kosztka Tivadart juttatja az eszünkbe. A zseniális patikus negyvenegy éves korában álmodta
magát festővé. Meggyőződésünk, hogy a rajongó misztikumával nemcsak csatákat, de háborút is nyert azokkal szemben, akik évtizedekig ócsárolták a tehetségét.

A szakralitások évezredek óta vonzzák, ha nem épp vezérlik a művészeket. Most a két Tivadart a biblikus témáik miatt is rokoníthatjuk. Feltételezett kapcsolódási pontjaik között a szándékolt elnagyoltság, a félrecélzó perspektivikus viszonyok felfokozó erejű izgalma és a különös, naiv festői ábrázolásmód: többek között talán ez a legerősebb közös szál. Kosztka lovasok közé átszamaragoló Krisztusa titokban, elrejtőzve vonul át örökségének szent köztes állomására, Názáretbe. Elnagyolt közszereplőként – expresszív ecsetvonásokkal a vászon szövetébe belesulykolva – rejtőzik el egyszerre teremtésmítoszt szülő és biblikus témájú képének a legaljába. Kossuth Tivadar a tömeget óvatosan pásztázó, szamaragolva bevonuló Jézust festi meg. Mintha tartana valamitől. A város falai között imbolygó épületek tévelygő rajzi távlata révén teszi kínos, kivárásos ünnepéllyé a történet kezdetét.

Minden nagy festő sajátosan a maga szemszögéből próbálta megfesteni azt, amit elképzelt. Ahogyan elképzelte. De mi lehetett igaz a szamárháton bevonulás diadalából, virágesőben, kétkedések között?

A LEGUTOLSÓ VACSORA

Berény Róbert, Párizst megjárván, majd Budapestre hazatérvén, a rebellis Nyugat folyóiratban jelentette meg az expresszív, kubista rajzait. 1912-ben még megfestette Krisztus a kereszten
című képét, amely lehetett meakulpázós vallomás, de őszinte megbánás is. Ugyanis művészünk a Nyolcak festőtársaságban fura eszméket szívott magába, végül pedig a Tanácsköztársaság
egyik leghíresebb plakátművészévé vált. Ezzel rövid időre igen népszerűvé. Olyannyira, hogy a Művészeti Direktórium festő- szakosztályának kinevezett vezetője lett.

A Fegyverbe! Fegyverbe! frenetikus plakátjával százezreket győzött meg a kommunista igazságról. De az papír-igazság volt, és csalóka látszat. A „forradalmi” Magyarország vörösterrort
megélt bukása után 1919-ben emigrált. Egészen 1926-ig Berlinben élt.

Az aktivista Derkovits Gyula 1922-ben megfestette az Utolsó vacsora című festményét, amely már egyensúlyt kíván teremteni a súlyos ateizmus és a meghitt vallásosság között.

Miféle megbánást élhettek át kétkedő festőművészeink a Tanácsköztársaság bukása után?

A TÁRCSÓI KRISZTUS

Az arcodat keresem évek óta.

Minden alkalommal megsüvegellek, amikor a dél-bánsági vakbél Duna-közeli nyomvonalán Pancsováról Székelykeve irányába kanyarodom. A Ponyovic kanyarulatába érve mindig szorongással kémlelem a megroskadt, ferdére csapott kereszteden tehetetlenül csüngő elárvult bádogtestedet. Megvagy-e még? Általában mindig megállok előtted, néha Székelyről fordultomban, kiskerti virágot is teszek a sziluettként is működőképes korpuszod alá, és le is fényképezlek. Arrafelé a megfogyatkozás, fohászaikban a nagyon kevesen otthon ragadtak gondolnak leginkább rád. De nem mindenki vesz tudomást Rólad. A környékbeliek Neked is idegenek, nem hajlandók Téged észrevenni, mert más vallásúnak tartják magukat. Egy másik Krisztusban
hisznek, mintha az övék igazabb lenne. Mintha az számítana leginkább, hogy keresztre feszülésed előtt milyen sarut és vérfoltos köpenyt vettek el tőled.

Vagy: mintha attól tartanának mindig, hogy visszakövetelsz rajtuk valamit, ami nem az övék. Ők csak elvettek valamit, amit a sajátjuknak gondoltak. Most idegennek tartanak, mert néma
szemtanú vagy. Más népek közül való, némán szenvedve más nyelven is beszélsz. Ezért valószínűleg gyűlölnek is. De óvatosak, ezért legfeljebb elfordulnak, ha útjukba kerülsz. Tüntetőleg, bárgyún, egykedvűen kikerülnek, mint valami útjukba akadó tüskés bokrot, pocsétát vagy korhadt fát.

Ennyi idő elteltével is idegennek tartanak. Néma szemtanúja voltál a gaztetteknek. De elbontani mégsem mertek: csupán számkivetett lettél.

NÉMA TANÚJA TÖRTÉNÉSEKNEK

Ha Istent nem tiszteled, az embert sem.

Hogy miért kísérték áldozataikat a vesztőhelyre? Számító emberi kegyetlenségtől vezérelten a beresztóci vagy más bánsági lágerekbe. Arról csak a hagymázas képzeteik adnának választ, ha ugyan elmondanák. Őszinte válaszuk azonban erre sem lenne, mint ahogy a kollektív bűnösséget is csak úgy kitalálták. Az elkövetők mindig is alapos okot találtak a tetteik igazolására, és
jogot is formálnak hozzá. Miért és miként üldözték el alázatos szolgálóidat az egykori hős, lelkeket is „felszabadító” partizánjaink? Kapzsiságból, uralomvágyból, kegyetlen döntnökséggel. Ma, amikor már beszélni is lehetne róla, már túlságosan keveseket érdekel: hogy mi végett, mi végre alázták és alázzák meg még mindig azokat a kitelepített vagy eltakarított horvátokat, németeket, magyarokat, akik az emlékezetedre mély alázattal ácsolták meg az örökkévalóság jeléül szolgáló útszéli emlékedet?

A régi eltakarítások örök túlélő, de elárvuló tanúja a végtelen tagadások által megkopott hitelessége miatt elárvult számkivetett. Az egykori megalázó kínszenvedését azzal is fokozni tudták.
Bosszúálló golyóikkal tovább szaggattak: újra és újra feltépjék a vörös csillagos ateizmusból fakadó fájdalmas sebeket.

Testeden kis kaliberű golyók nyoma látszik. És lám, még a bádoglábaidat is lefűrészelték ismeretlenek. Hogy az ég szakadna rájuk.

Pléhkrisztusunk, alfája és ómegája vagy az életünknek.

SZÉKELI KRISZTUS

A székeli Krisztus a nap melegét keresi. A nap felé fordítja az orcáját. A népi vallásosság ma nagyon ritka madár. Az útszéleken árválkodó kereszteket évtizedek óta egyre ritkábban süvegelik meg. Az út porában gyaloglók és a szekerezők száma is megfogyatkozott. Szintúgy a tájba kapaszkodó jellemes korpuszok száma. A furcsa szoborszerű keresztfák emlékeinkben is élnek. A Kárpát-medencében évszázadok óta minden falu határában legalább egy, olykor három-négy is. Számolnunk kellene. A fogyásnak számadatszerűségei vannak. És már olyannyira felgyorsult az életünk, hogy sem a gyalog közlekedőnek, sem az autózóknak már fel sem tűnik, hogy alig vagyunk már.

Mára elkopott az útszéli Krisztusok tiszteletet és megbecsülést kívánó jelenléte. A faluban kettő maradt meg, a temetőben egy. Mind a három Ambrus Jani műkedvelő festőmesterünk keze nyomát viseli. Szebbet nem alkothatott volna a háború után. Ő volt az egyetlen, aki törődött a székelykevei korpuszokkal.

A nyomáson, a Duna felé vezető hánt úton is megmaradt a Rózsafüzér Társulat által emeltetett vaskrisztus, amelyet még megsüvegelnek. Őt Sarlós Boldogasszony napján a falu megmaradt hívei meglátogatják és virággal is díszítik. Kenyéráldás ünnepekor azonban már alig akad, aki a székeli aratást vallásos áhítattal és reménnyel várja. Elmúlt a parasztvilág, úri világban élünk, boltokban termelődik ma a kenyér.

SZENVEDÉS ÉS MEGVÁLTÁS

Mennyi fohász és könyörgés hangzott el alatta. És gyógyító türelemmel mennyi imát hallgatott meg az idők során. A Kárpát-medence magyarlakta falvaiban, utak kereszteződésében, faluk szélén (a széljeken), szántóföldek övében, templomkertekben, temetőkben… elmaradhatatlanul szolgálták vallásunk képletét. A keresztek felállításának indokául csodák: csodálatos
események, megkapó történetek, csodával határos gyógyulások, járványoktól megmenekülések szolgáltak. A névtelen mesteremberek hite alkotta páratlan szépségű művüket. Művészi megindultságuk vezérelte kezüket, amikor faanyagukat, kőtömbjeiket, vasalásaikat, bádogolásukat megformálták, és életet leheltek beléjük. Igyekezetük szerint pontosan azt a Jézust formázták, amely az emlékezetükben élt. Pontosan azt, akit az evangéliumból megismertek. Akivel szenvedésében együtt érezni képesek. Akit elsiratnak, és akit szeretnek.

MEMENTÓ

A megmaradt útszéli Krisztusok az egykor élt emberek arcát idézik. Örömüket, bánatukat, emberléptékkel megélt szenvedéstörténetüket mesélik át nemzedékről nemzedékre. A hagyományos vallásnak és szakrális élménynek manapság nagyon kis teret adunk az életünkben. Nincs időnk a Megváltóra. Őt, az érettünk időtlen időktől szenvedőt szorítottuk ki a ramatyra bodorított, cifrázott életünkből, az érzelmekben szűkölködő, az élet iskolájából kifacsart, igaz hitre mára szinte képtelen, semmirekellő éltünkből. A lélek csöndjéről megfeledkeztünk. Megmaradt útszéli keresztjeink azonban ma is vallanak, és a lélek elmélkedésére késztetnek bennünket.

Krisztusunk ma is a nap melegét keresi, felé fordítja az orcáját. Mozdulatlanul mindig nézne a sugárzó fénybe.