Sodr(ód)ások

Péter László festőművész írása

TOLLRAJZ

Sodr(ód)ások

Új időkhöz újabb képletek szükségeltetnek.”
(Sinkovits Péter: Rokonságban

Az a nemzet, amely nem tudja reprodukálni magát, lehúzhatja a rolót. Az a művészet, amelyik tartalmilag üres, elvész. Az a művésztelep, amelyik egyszerűen lecseréli, vagy kiszámíthatatlanul váltogatja, idő után már nem is tudja megtartani a tagságát, elhanyagolttá válik, besül. Az a művész, akinek határozott céljai elfogyóban vannak, maga is elfogy…)



ERÓZIÓ VAGY MEGMARADÁS

Ha a háború vérebeinek lett volna idejük a még vitális, termékeny, bennünket jól szolgáló, életben tartó és értékeket termő rendezvények kiiktatására is, akkor még ínségesebb időszak következett volna be. De akkoriban más, nagynemzeti törekvésekkel megfertőződött, tragikus leszámolási és átrendezési tervekkel foglalta le magát a széthullás peremére
sodródó ország.

Megannyi új képlet, és mind az elfogyás negatívumával
küszködik…

A kilencvenes évek elején kezdődött el a fájdalmasan gyors művésztelepi lemorzsolódások időszaka. Nem csak azért, mert az idősebb művésznemzedék fogyni kezdett. A nemzedékváltás mindenkor természetes folyamat volt. Mély árnyékot vetett azonban ránk a hirtelen, kényszerű, eszeveszett elvándorlásokból eredő foghíjasság. Természetesen elsősorban a művésztelep gyors erodálódását láttuk meg elsőként, holott sokkal nagyobb volt a baj: a déli nemzetrészünk veszélyeztetettségéről volt szó. Ami végzetes is lehetett volna a számunkra. Ekkortájt írta meg Koncz István kanizsai költőnk nyers jóslatként a Háború lesz című versét. Tari István pedig ellenkölteményét, Nem lesz háború címen. Háború mégis lett, és nem csak a lelkünkben. Ám sokkoló/roncsoló hatással volt nemcsak az ország népeire, hanem nyomasztó természetességgel a művészetekre, a szellemi műhelyekre: így a művésztelepeinkre is.

Vidékünk hihetetlen gyorsasággal néptelenedett el. Némely művésztelepünk nagy lelombozódásoknak volt kitéve. Sok év távlatából mégis azt láthatjuk, hogy a nagy szétrajzások következtében többségében megmaradtak. Nem tudni, hogy a Jóisten intézte-e ezt így, vagy inkább azoknak az Ács Józsefhez hasonlóan gondolkodó, a szervezett egység erejében kiutat találó művésztelepi vezetőknek volt köszönhető, akik a feladásokat lehetetlennek tartották és zsigerből elutasították. Voltak közöttük régiek és újak. A művésztelepek továbbélési kilátásai ugyanis javarészt a tagság nem természetes ritkulása és az erősen csökkenő anyagi támogatottság miatt roppantak meg. Minden rosszban van valami, ami jó. Vagyis azzá minősül egy idő után.

Szerencsénk, hogy keménykötésű szervezőink és művészeink vannak, akik fontosnak tartották, tartják a művésztelepeink megőrzését. Közülük néhányan a gondokkal teli időszakban túlfeszített munkájukkal próbálták a hiátusokat elfedni. Egyesek művésztelepi vezetőként frontális harcot vívnak a megmaradásért, mások a háttérből hatékonyan segítették a szervezést. Így vagyunk a néhai és mai közismert, vagy „csakcsupán” a háttérből gondos meghatározó figuráinkkal: a Hevér Jánosokkal, Novák Mihályokkal, Zsáki Istvánokkal, Mezei Erzsébetekkel, Léphaft Pálokkal, Csorba Bélákkal, Ádám Istvánokkal, Hevér Gáborokkal (a sor folytatható)… mindazokkal, akik a kilátástalannak tűnő helyzetben is hittel tették a dolgukat.

A MUSTÁRMAG EREJE

Ha van egy mustármagnyi hitünk, azzal már hatalmas dolgokat vihetünk véghez. A megmaradás egyik legszebb vajdasági példája volt a temeriniek kilencvenes évekbeli, majd az ezredforduló utáni összefogása. Példaértékű volt a Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor (TAKT), ezt az ifjúsági művésztelepet ekkoriban egymás után két csapás is érte. Előbb a sorozatban elvándorló fiatal művészek miatt csúszott válságba. Ekkor mentőötletként az oszlopos tagság helyébe gyors utánpótlásként egy egész, általános és középiskolásokból álló csapatot léptettek. Kihasználva azt, hogy néhány fiatal képzőművészünk még otthon maradt, és hajlandó is volt foglalkozni velük. Ideiglenesen pótolták ezek a tehetséges gyerekek a katonai önkéntesség elől elmenekült fiatal művésznemzedéket. És lám, vannak közülük, akik az óta művészeti pályára léptek…




1990-től 2001-ig Hevér János elnöklő művésztelep-szervező irányította a TAKT Polgári Egyesületként elhíresült fundust. A Túlabarai Ifjúsági Tábor ismét válságos helyzetbe került, egyrészt, mert a háború után már „regenerálódott” oszlopos tagság egy sajnálatos, félreértéseken alapuló vita után 2001-ben elpártolt a művészteleptől. Másrészt, Hevér János ekkor már nagybeteg volt, és ez év október 23-án távozott is közülünk. Szervezőmunkáját a temerini TAKT polgári egyesülést vezető értelmiségiek vették át. 2002-ben a már előző évben is vendég, Svédországban élő Csikós Tibor festőművészt kérték fel, aki gyakorlott művészeti vezetőként irányította az immár gyér látogatottságú művésztelepen zajló munkát. Szakmai irányításával a művésztelepet ez évben egy külföldről hívó szóra hazalátogató, szívvel-lélekkel dolgozó képzőművészünk mentette a bajtól…

MUSZÁJ-HERKULESEK KORA

…átmenetileg, hiszen 2003-ra a helyzet olyannyira rosszabbodott, hogy Temerinben a magyar vezetésű önkormányzat megbuktatásával a községi támogatások elapadtak. A TAKT egy évre rá a tetszhalál-állapotot mégis átvészelte. Erős árnyszervezetének kevés pénzzel és – mint oly sokszor – a temerini lakosság (kisiparosok, kiskereskedők, helyi földművesek) segítségével sikerült újra életképessé tennie az ifjúsági művésztelepet. Az immár Ádám István vezette tíztagú szakmai bizottság jelenleg is sokrétű munkát fejt ki: szervez, hagyományőrzéssel foglalkozik, helytörténeti és egyéb nyomtatott kiadványokat jelentet meg, előadásokat és zenei, népzenei hangversenyeket, hagyományápoló programokat valósít meg, képzőművészeti és hagyományőrző szakosztályt működtet. A telephelyüket kiváló érzékkel választották meg, évekig tartó szívós munkával állították helyre az egykori Matuska-féle családi házat, melyet temerini tájháznak rendeztek be.

A TAKT 2003 óta természetes fenntartója az állandó néprajzi kiállításként és hagyományőrző rendezvényházként működő temerini tájháznak. 2016-ban például itt 27 előadás, könyvbemutató, tanácskozás, kiállítás, táncház, tábor és hangverseny valósult meg. A temeriniek gyakran igénylik a helytörténeti és a néprajzi előadásokat. De a csoportos vagy egyéni látogatói rendre megtekintik a tájház kertjében mára teljesen felépített, Móricz Károly (Boy) által megtervezett TAKT Alkotóház kiállításait is. A Prosperitati Alapítvány jóvoltából 2016-ban befejezték az udvar mélyén épített műtermes-kiállítóhelyiséges TAKT Alkotóházat, ezzel sikerült valóra váltani egy régen megálmodott nagy közös tervet. A TAKT szervezete élén jelenleg is kilenctagú az elnökség tevékenykedik: Ádám István (elnök), Jánosi László (alelnök), Balogh Sándor, Csorba Béla, Papp B. Ferenc, Móricz Károly, Utcai Dávid, Magyar Attila és Oláh László. Alaposan átgondolt, biztonságos elgondolásuk egyedülálló a Délvidéken.

Délvidéki művésztelepeink zöme az elmúlt negyed évszázadban olykor tartaléklángon, olykor jobb támogatottságot élvezve működik. Majd két évtizede azonban az Ady Endre által vizionált muszáj-Herkulesek korát éljük.

TOLLRAJZ

Sodr(ód)ások 2.

(Léphaft Pálnak)

Pártatlanok leszünk, és igazságosak. Nem lesz előttünk sem
egyéni, sem közauctoritás, mely ha nyomorú, hogy nyomorúnak
ne nevezzük. Egyetlen kegyeletet fogunk ismerni: az erényét.
(Lauka Gusztáv, Magyar Charivari, 1848. július 1.)



A delphoi jósda már a történetírás kora előtt is működött. Keletkezésének pontos leírását ezért sem ismerhetjük, csupán annyit tudhatunk, hogy az időszámításunk előtti 1500 körüli időkre tehető, a korai görög, azaz valószínűleg a mükénéi korba nyúlik vissza. Delphoi helyszínét egykor a föld gyomrából előtörő gázok, a füstölgő kipárolgások általi ködösség-misztikum tette különlegessé. Eredetileg a mindeneket megtermő, életadó Gaia földistennőnek a megszentelt helye volt. Mindenekelőtt a hit és az okkult bölcselések bölcsője volt, így az ókori görögök egyik legkedveltebb és legismertebb kultuszhelye lett. Kezdetben igen nagy szerepe volt az erkölcsök és a józan magatartásformák kialakításában és megtartásában. Szentélyének homlokzatán állítólag tízparancsolat-szerű rövid megfogalmazásokkal ez a szöveg állt: „Ismerd meg magadat. Semmit se túlozz el. Légy ura a lelkednek. Kerüld az igazságtalanságot. Tanúskodj igazul. Keresd a hírt. Dicsérd az erényt. Cselekedj igazságosan. Szeresd (fele)barátaidat. Védekezz ellenségeid ellen. A gőgöt gyűlöld. Beszélj tiszteletreméltóan. Könyörülj az elesetteken. Valósítsd meg céljaidat. Légy ura asszonyodnak. Senkit ne nézz le. Tiszteld a felsőbbséget. Hódolj az istenségnek. Ne kérkedj az erőddel. Gazdagodj tisztességesen.”

A szentély népszerűsége, tekintélye idővel túlnőtt a vallási kereteken, és már szinte csak jósdaként működött. Ezáltal profánná vált, és főként a jövő titkainak felfedését szorgalmazó örök emberi kíváncsiságot és részrehajlást szolgálta. Azaz, végül már csak az okkult, babonás jövőbe látni akarás aggódáskényszerének kielégítésére használták. Zeusz gyermekei ugyanis a kimagasló civilizáltságuk ellenére korántsem voltak mindenben bölcsek. Így például, mielőtt bármilyen kockázatos vállalkozásba kezdtek volna, szerettek jósoltatni. Püthia révülésében és okkult tudományában, a csillagok állásában, a kockavetésben vagy a kavicsok, csontok igazmondásában jobban hittek, mint a saját józan ítélőképességükben. Ezért mindenekelőtt a jövőbelátók, jósok (ravaszul, kétféleképpen megfogalmazott és talányosan értelmezhető) véleményére voltak kíváncsiak. De a képzelőerőt felcsigázó/tornáztató intézmény csaknem
vezérszerepet vállalt a művészetek mitológiák által vezérelt világának az alakítgatásában, fejlesztésében, továbbéltetésében is.

A szentély népszerűsége, tekintélye idővel túlnőtt a vallási kereteken, és már szinte csak jósdaként működött. Ezáltal profánná vált, és főként a jövő titkainak felfedését szorgalmazó örök emberi kíváncsiságot és részrehajlást szolgálta. Azaz, végül már csak az okkult, babonás jövőbe látni akarás aggódáskényszerének kielégítésére használták. Zeusz gyermekei ugyanis a kimagasló civilizáltságuk ellenére korántsem voltak mindenben bölcsek. Így például, mielőtt bármilyen kockázatos vállalkozásba kezdtek volna, szerettek jósoltatni. Püthia révülésében és okkult tudományában, a csillagok állásában, a kockavetésben vagy a kavicsok, csontok igazmondásában jobban hittek, mint a saját józan ítélőképességükben. Ezért mindenekelőtt a jövőbelátók, jósok (ravaszul, kétféleképpen megfogalmazott és talányosan értelmezhető) véleményére voltak kíváncsiak. De a képzelőerőt felcsigázó/tornáztató intézmény csaknem vezérszerepet vállalt a művészetek mitológiák által vezérelt világának az alakítgatásában, fejlesztésében, továbbéltetésében is.

A kétértelmű jósdai szövegezések kockázatmentes rafinériáit, a szóelválasztások értelemzavaró hiányát a későbbi korokban is jól hasznosította az emberiség. Egyik kései fondorlatos változatát ismerhetjük meg a középkori magyar történelem elhíresült merénylete kapcsán, amelyet Katona József Bánk Bán című drámája is feldolgozott.

PONTTEVÉSEK

A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem. (Latinul: Reginam occidere bonum est timere nolite et si omnes consenserint ego non contradico.)

1213 őszén egy magyar főurakból álló rebellis csoport (a „békétlenek tábora”, Petur bán és az ország nádora, Bór Benke, azaz Bór nemzetbéli Bánk bán vezetésével) összeesküvést szőtt. Bosszút forraltak II. András felesége, Merániai Gertrúd ellen, aki a király távollétében önkényesen saját öccsét, Bertoldot (Ottót) kiáltotta ki Kalocsa érsekévé. Az összeesküvő főurak azonban óvatosak voltak, a tervük végrehajtását megelőzően, biztatást várván, kikérték az akkori esztergom érsek, a szintén ellenlábas Merániai János tanácsát. A két tűz közé szorult főpap felettébb óvatosan cselekedett: bölcs válasza kétféleképpen volt értelmezhető, a vesszők és ponttevések eltérő alkalmazásával állt elő. Ezeket az írásjeleket érsekünk az ógörög jósok példájából merítve felejtette ki:

A királynét megölni. Nem kell félnetek. Jó lesz, ha mindenki egyetért. Én nem ellenzem.

A királynét megölni nem kell. Félnetek jó lesz. Ha mindenki egyetért, én nem. Ellenzem.

Bárhogy is alakulhattak a dolgok, ő mosta kezeit. Ennyi a példaértékű történet.

FRICSKÁK ÉS FORRADALMAK

A politika és a művészet torzításokra képes világában sok hasonló, változatos esettel találkozhatunk. A (félig kimondott) kétértelműség, a szófacsarás megszokott dolog a társadalmi fejlődés korszakaiban, és érdekfeszítő, változatos izgalmakkal jár. Mindkét területen teljesen eltérő meggyőződések és játékos, változatos alapállások sorjáznak. Törekvő szereplőinek világlátása szerint az emberi agyszülemények, a világmegváltó ötletek olykor túlzottan elragadóak és sodró hatásúak. Az őszinte vagy hamis, a tárgyilagos vagy megfontolatlan, az olykor körültekintő/óvatos vagy felelőtlen/naiv eszmék sokszor bomlasztóak lehetnek. És ha villámgyorsan megváltozik körülöttü(n)k a világ, a képletei is megújulnak. Ekkor viszont az újonnan előállt helyzeteknek is meg kell(ene) felelni, az odáig vezető út pedig általában hosszú, rögös, áldozatokkal teli.

A kudarcosságnak mentségéül, maradjunk mégis a csalóka jelzőnél, mely a többféleképpen értelmezhetőség szinonimája lehet. Az emberi éleslátás és a helyes valóságmegfogalmazás nem állandósult, inkább csak ritka kitüntetett pillanat. Mindenkor nyílt vagy burkolt, olykor erőteljesen egyértelmű és egysíkú, néha árnyalt vagy sablonos, rejtett vagy nyilvánvaló. Könnyen érthető (többnyire közérthető, de legalábbis megfejthető) vizuális jelzésekkel közvetítették a mesterek, művészek a saját korukat. Elrejtve palástolták vagy nyíltan védelmezték a megformált véleményüket, hol a pártolásaikat, hol az ellenszenvüket. Fő feladatuk mindenkor az volt, hogy a hatalom árnyékában meghúzódva, szája íze szerinti vizuális képleteket gyártsanak: magasztaljanak, ünnepeltessenek, népszerűsítsenek. A mesterek azonban suba alatt gyakran bonyolult, burkolt, olykor kritikus jelzéseket alkottak a környezetükről: a közállapotokról, a vallásról, a sokszor önkényeskedő nemességről, a dölyfös uralkodóról, a pazarló környezetéről. Beleértve a gyakran vérfertőzésben elbutult királyi családot (unokatestvérek házasságának szokásjoga) vagy az elbutult pápaságot és az inkvizíciót szorgalmazó papságot is.

A sötétség korszakaiban nemtörődöm, tehetetlenségükben, butaságukban, tunyaságukban leledző, féktelenül karneválozó népet finomított kajánsággal és alig észlelhető ellenszenvvel fricskázta a kiváló jellemismerő udvari festő, Goya. A 19. században festőink eljutottak az egészséges vagy a túlzó szarkazmusokig, a modern társadalomkritikáig is. Amely képi eszközeivel olykor nagyobb hatást váltott ki a kelleténél: a közhangulat felkorbácsolásával segítette a társadalmi változásokat. Így a francia forradalom sem nélkülözhette a lelkesítő vagy vádoló művészi segédleteket. A romantikus Delacroix vagy Jacques-Louis David által megfestett, pompás és mozgalmas történelmi témájú remekektől kezdve egészen a szellemes, olykor forradalmi, olykor csak gátlástalan, ízléstelen, kegyetlen és alantas ölő ösztönöket felizzító, röplapokon terjesztett gúnyrajzokig.

Mindenképpen utalnunk kell végül a korabeli bulvársajtóban visszhangot keltő társadalmi visszásságokat boncoló, emberi elvetemültséget kifigurázó, zseniális Honoré Daumier-re. Gunyoros, ritkán harsány gúnyrajzos művészete sosem lett idétlen vagy ízléstelen. Ősképe volt a fellengzős, léha cinizmusokat nemes művészi lelkiismeretességgel felváltó ki nomult látásmódnak, ikonképe lett a nemzeti forradalmunkat támogató Lauka Gusztávnak is. Aki 1848-ban jelentette meg francia mintára a Charivari – Dongó című élclapot. Ennek épp idén lesz 170 éve…

OLLRAJZ

Sodr(ód)ások 3.

Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:
ez volt a múlt, emez a vad jelen, –
hordozd szívedben. Éld e rossz világot
és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
hogy más legyen. (Radnóti Miklós)



Még mindig nem létezik makulátlanság. Kétértelműségek, félreértelmezhető állítások és nyíltan hazudozások mindig voltak/lesznek. A józan észt megkerülő naiv emberi félrehallások is szinte természetszerűen adódnak.

FÖLDRE LESZÁLL(ÍTOT)T ANGYALOK

A huszadik század kritikus hangvételű művészete már túlzóan magabiztos volt, a mesterkéltségek levetkőzésének merészségeivel, őszinteségében majdhogynem csalóka szemfényvesztésekre is képes volt. Kitalált, teremtett, tévelygő és megrázó erőket mozgósító stílusmegfogalmazásaiban, azaz újszerű világ-képeiben olyannyira kakofonikus jelleggel bírt, mintha idegen bolygókon keletkezett világokat képviselt volna. Mégis egy közös eszme vezérelte: a valóság szégyentelenségének leleplezése izgatta, az „igazság” meglátása és kritikus láttatásának frekventált kérdésköre. Azaz, a világgal való, forradalmi hangulatokkal átitatott elégedetlenkedések összeütközésessé vált, gátlástalanul modern szellemisége.

Frusztráltságában, hirtelen irányváltó készségében és félretájékoztatható meggyőződéseiben, igazságérzetének mesterkélt és nem eléggé kiművelt rétegeltségeiben, de a mesterségbeli tudásának köszönhetően, a modern művészet azóta tökéletesen kritikusan bánhat a társadalmi jelenségek (fő)szereplőivel is. Régebben forradalminak mondták a rebellióit. Ma kevésbé fontos az angazsáltsága, de sajnos az igazságossága is kérdésessé vált.

A huszadik század legelején viszont, még tudálékos korlátoltságában, olyan szubjektív látásmódtartalmakat termelt ki magából, amelyekkel manipulálta a társadalmi közhangulatot, holott eszméi olykor tökéletesen szembemeneteltek egymással. Amely ütköztető törekvéseknek – legalábbis művészi értelemben – kétségtelenül voltak pozitív hozadékai. Hiszen a művész gátlástalan vágyai, ötletei, a szabadon terjeszthető eszméi/eszményiségei részben megvalósulhattak. Nélkülük halva született lenne a legújabb kori művészet. De a rajta sokszor vívódva csüngő/rágódó modern művészettörténeti irányultságok okfejtői szerepe feledhető lenne. Az elégedetlenkedő művész számára ezért lehetett fontos az Istentől elrugaszkodott gyorsítótár, a felfedezettségében elkeresztelt avantgardizmus, amelynek számos ága-boga lett hirtelen. Csak a nyughatatlan művész képzelte úgy, vagy valós igény is volt rá? Hiszen kezdetben csak az ingéből-gatyájából váratlanul kinőtt izgága kamaszra hasonlított, aki mintha spontán vetődött volna ki a felelősségteljes magatartás kötelezettségének vállalásai alól.

VALÓSÁG ÉS VALÓSÁG KÖZÖTT

Már a 19. századtól kezdve nemcsak szemléltetőeszközként bánt a tudományával, hanem öntudatosan érvelni is képes volt nemcsak a művészet kérdésköreiben, hanem a terebélyes/teres világi igazságok mellett vagy ellen is. De ha úgy akarjuk, már az európai forradalmak kirobbanásakor érdes élccel és elkötelezett nyers igazlátással rázta le őt visszatartó, vélt béklyóit… Régieket támadott, és új eszméket támogatott az új igazságok oldalán. Feltalálta az eszmenyaláboló, propagandisztikus politikus művészetet, a fájdalommentes, társadalomkritikus gúnyrajzot, a karikatúrát, egyúttal a fennkölt forradalmiságot és a lázító eszméket szolgáló vizualitás erejét. Veszített a korábbi, világtól elvonult, szemlélődő romantikusságából és a külvilági történésektől mentes, ártalmatlan és kudarcos fellengzősségéből. A művészet Parnasszusának magas létrájáról.



Budapest – Éljen a magyar szabadság! Manfred Oesterle rajza

hirtelen zuhant le az őszinteség talajára, majd összevissza törte magát. Bemerészkedett ugyanis a társadalmi közegekbe, ahol nyitott szemmel járhatott, majd felbátorodva hamarosan beszállt a társadalmi harcba, miközben annak harsány egyoldalúsága révén nyíltan a merész eszméket kezdte szolgálni. Jogot formált tehát a való világra, megszerezte azt, és a változások lehetőségét eszményítette. Az új hatalomnak hízelgett, vagy szárnysegédjeként parolázott vele, önhitt lett, ő is a meglévő rendszer ellenlábasává vált, és a hibáin próbált meghízni. Harsányan kritizált, és éber műveivel belopta magát a köztudatba. Izgalmas témáit a dekadenciát megutáló revoltáltság oldalán találta, még ha új szerepét vállalva csak naiv, egytudó egyoldalúsággal formázta is meg a különvéleményét.

Amíg művészi megnyilvánulásai révén csupán rokonszenvezett az új eszmékkel, lelkendezve dicsért vagy fricskázva, megvető módon, egyoldalúsággal elítélt világi dolgokat, addig nagyjából rendben is volt. A bajok akkor kezdődtek el, amikor már ágálni, lázítani segített az új eszméknek szolgálva, amelyek viszont rombolva pusztító tűzként terjedtek, és felforgatták a társadalmi életformákat.

CSAK MINÉL TÁVOLABB!

A lázadó művész akár közös kiáltványokban is megfogalmazta, majd harsányan hirdette meg a világmegváltó művészeti programjait. Olykor hibát vétett, ezt nevezik művészi fatalizmusnak, egytudóságnak. Valóságra ébredése és kudarcos élményei a vérzivatarokba torkolló végkifejletekkor kezdődtek el. Amint a nyers valóság megmutatta magát, a művészek többsége észbe kapott, és menekülni próbált az eszelős, erőszakban gázoló emberi bűnöktől. Rájött, hogy a rombolás géniusza nem csupán játék, hanem véres valóság. Tehát, ha túlélte önmagát, igyekezett eltávolodni a kezdetekkor lelkesen lángot vivő szerepkörétől. A művész valódi szándéka ugyanis mindenkor a katartikus művészi élmény szolgáltatása/elérése volt, nem pedig az
igazi ártás, a fizikai tönkretétel. A történelem során gyilkos művészettel lehetetlen találkoznunk. Ott sincs, ahol az indulatos gondolkodó emberi szuperlény ezerféle igazságtartalmakat hirdető/terjesztő elméje diktál. Bár kétségtelen az is, hogy a történelemben gyakran előfordult, hogy a művész kiszolgálta a gyilkos téveszméket is. Ám képtelen a
gondolat, hogy a művész vágya a megsemmisítés lenne…

A művész igazságlátása mindig jóval fennköltebb volt, mint a politikusé. Bár vakhitűség-vezérelten meglátásai tele voltak a társadalmi érzékenységet és az újszerű, nemegyszer csupán felforgató jellegű politikai irányzatokat támogató nyílt színű vallomásokkal. Vagyis eszmékkel, amelyekben hinni vélt. A huszadik század modern művészetének éllovasai olykor jogosan, máskor (a végzetes utóhatásokat számba véve) felelőtlenül támogattak számukra ismeretlen eredetű új eszméket. Pedig a francia forradalom óta tudhatták, hogy ezen eszmék lehettek leigázó, embert és kultúrát elpusztító jellegűek is. Az első világháborút megelőzően, irtózatos szociális gondokkal szembesülten, a rebellis dadaizmusig eljutó társadalomkritikai töltettel bírt, amivel réteggyűrt társadalmi véleményt alakított ki önmagáról. Kisebb-nagyobb csoportosulások csiholtak ördögi eszméket és új művészeti ágazatokat Németországban és Ausztriában (expresszionizmus), Franciaországban (lírai absztrakció), Itáliában (futurizmus), Spanyolországban (szürrealizmus)…

TOLLRAJZ

Sodr(ód)ások 4.

„Kérgesedik a kufár világ:
Szemükből kiolvadt a jövő
Langyos tócsákban álldogálnak
Az emberek” (Poór K. Zsigmond: Elhervadunk)



KAPCSOLAT

A kíváncsiság az elme konzervnyitója. De vajon kivonhatta volna-e magát a polgárként nevelkedett modern művész a kíváncsisága által is megélt kufár világi bajokból? Mert végül világi szerepeket vállalt fel és játszott el akkor is, ha nem lett volna muszáj: még ha legvégül kibújt volna minden kataklizmát elindító (utólagos) felelősségvállalás alól is. Az avantgárd feltalálója a huszadik század eleji alkotást hol igazságot sugalló magánvéleményként, hol kihívó szándékú, a közösséget feszélyező, ingerlő és lázító tevékenységként élhette meg. Mindazonáltal művészünk a merész, újszerű láttatások felfedezése mellett nemegyszer megfeledkezett a magas fokú mesterségbeli tudás gyakorlásának a lehetőségéről, az esztétikai térhatár-közvetítések fontosságáról. Azáltal, hogy egyre közvetlenebb módon, a hagyományosnál általában jóval egyszerűbben, kurtábban meg tudta fogalmazni az újszerű meglátásait, konceptusainak közvetítésével gyakran túl messzire ment. Ha nem párhuzamban gyakorolta, akkor hanyagolni kezdte a megszokottság esztétikai bravúrjaival való, egészségesnek mondott kísérletezést. A legújabb kori művészet már szinte csak az időszerűséggel óhajtott foglalkozni, a fennköltségről, az örök igazságokról és az időtlenségről pedig megfeledkezett. A hagyományos vallási és erkölcsi logikával terheltséget is leginkább hanyagolta, néha kifigurázta, mert a köznapiság és a közönségesség sokkal inkább vonzotta. Ezáltal ingerültté, ingerlővé, sok esetben harsánnyá és profánná vált. Ugyanis miközben a művész az örök kíváncsiságát továbbra sem leplezve igazlátónak képzelte magát, közönsége számára az időszerűség vizuális-esztétikai meglátásai, megfogalmazásai a hagyományostól egyre jobban eltértek, egyre kevésbé lettek érthetők. Ez persze nem feltétlenül volt baj…

HERMETIZMUSOK

A huszadik századi művészet a nyers elvonatkoztató-képességével újszerű és irritáló hatású volt. Az expresszív szemléletmódot felváltó merész dadaista, szürrealista vagy még elvontabb jellegű ötlettárával: a sokféleségével zavart keltő volt, és a közérthetőség határmezsgyéjén ingadozva haladt. Rovására, a társadalom művészeteket elfogadó, pártoló és követni tudó elenyésző része is elég nehezen értette meg az igazságfeltáró szándékát. A kiszámíthatatlan társadalomkritikáival, a hagymázas, delejes ábrázolásaival, a merész stilisztikai és a nyársaló technikai újításaival, a tiltakozó performance-aival, a színészkedő, bohóckodó, kifigurázó akciójátékaival a művész még könnyedén átjutott a közösséggel közvetlen kapcsolatot létesíteni akaró szférába. De a társadalmi kérdésekkel feleselő partneri párbeszéd viszonyívelését már nem követte készségesen. Ugyanis bátorkodott elhanyagolni a hagyományos esztétikát, ezáltal pedig a széles közönségnek aligha kedvezett. Hanem inkább öncélúsággal, mindenféle fennköltséget nélkülöző, játékos, nyers, parlagias vagy akár brutalitás ízű megnyilvánulásaival azt elhanyagolni látszott. Egyébként őszinte és valóban igazságigényű volt, habár némelykor szándékosan túl elvonttá vagy túlzóan hermetikussá vált. Azaz katarzis nélkülivé vagy megbotránkoztatóvá változott a közönség számára. Ezzel a laikusok nagy részének az új művészettől való idegenkedését és eltávolodását okozta, ha ugyan nem a megvetését is. De ez sem lett volna feltétlenül baj…

KULCS HELYETT FAKANÁL

Úgy hisszük, hogy a huszadik századi művészet csupán csak a szocialista, vagyis a nemzeti szocialista irányultságában volt kész arra, hogy a társadalom egészéhez szóljon. Ekkor viszont az erőszakos és egytudó politikai fatalizmussal



elkeveredve sarkított, ha hitt benne, de olykor mesterien hazudott is. Nem is élte túl a diktatúra eszközeivel kezelt önmagát. Mert amikor a művészet a társadalom egészét meghódítani vagy a vezéreit/vezetőit szolgálni óhajtja, könnyen elveszti az őszinteségéhez való jogát…

Mi lehet a lényeges a korszerű művészetben? Úgy gondoljuk, hogy az időszerűség a modern művészi társadalomkritika egyik legmegfoghatóbb szerepköri sajátossága. A lényegretörőség, ahogy a hangulatmegfogalmazásokon túlmenően, állásfoglalásaiban ködöt oszlatóan, tisztán és világosan képes megfogalmazni a valóságot. Bizonyos időszakokban a robbanékony türelmetlensége miatt szabadelvű vagy akár politikai színezettel áthangszerelten elveti a sulykot. A bölcs véleményformálásai helyett sok esetben kimondatlanok, éretlenek és burokban maradnak a gondolatai.
Mindeközben hajlamos túlértelmezni, túlméretezni, misztifikálni a jelentéktelen dolgokat, így a véletlenszerűséget vagy az üresjáratokat. Mára ugyanis szinte megszokottá vált, hogy a fogkefét, a pillepalackot vagy a sárral teli talicskát is a szentesített/szakrális szimbólumok sorába emelje. És még ez sem feltétlenül baj…

SZEREPKÖRI BIZONYTALANKODÁSOK

Holott a művészet elégséges szerepe csupán annyi lenne, hogy többnyire talányos, de józan igazságtartalmú üzeneteket fogalmazzon meg. Minthogy néha nehéz teljesen elfogulatlannak lennie, a művészi misztikum helyett a polipkaros elvont művészet „értsd, ahogyan akarod” elvének bármely változatát veszi alapul. Ugyanezért viszont e sokféleség gyakran lesz kovásza a művészetnek. A sokoldalúság, a jól feldolgozott témák ábrázolt kétértelműsége, a sokféle értelmezhetőségek helyes vagy helytelen megfogalmazása minden bizonnyal kalandossá teszi a művészi élményt. Ám a nagyközönség számára sok esetben unalmas vagy lehangoló, sokak számára nem nyújt igazi műélvezetet. Csupán a művész hatalmas önbizalma, elhatározottsága, szenvedélyessége és a meggyőzésre, elhitetésre való hajlama képes tovább éltetni…

Az igazság sokféle megfogalmazási lehetősége, az eltérő látásmódok jelzik a művész(et) társadalmon belüli szerepvállalását. Vagyis azt a szerepkészséget, ami a valós feladatának vehető. A művész igazsághite által az egyediségre törekvést, az egyedi világlátást, valójában a sérthetetlen magánvéleményt erőlteti. De ezt mindenképpen a stilizált, kulturált vagy kulturálatlan, néha képtelenségek által sarkított, mégis intelligens művészi szemléletmód kivetülései tükrözik. E gondolatvilág lényege tehát nem a teljes objektivitás, hanem a gondolkodásra késztetés és a többféleképpen értelmezhetőség szándékoltsága. Általa ugyanis a kockázat nélküli értelmezések személyes szabadságát engedi meg a megvilágosodás számára. Egyáltalán nem baj…

LELKESÜLTSÉG VAGY ÁLHIT

És nem is oly kevés, amennyiben a diktatórikus társadalmi korszakokban való szerepléseire gondolunk, amikor a kétélű kard pengéjén táncolt. Szerepvállalásával ugyanis buzdított, kiszolgált vagy lapított, míg a demokratikus hangvételű kormányváltások és kormányzások idején sokszor harsány lett, bátor és szókimondó. A több mint száz éve megfogalmazódott avantgardizmus, valamint az utána kiharcolt művészeti irányultságoknak a politikával akkoriban még mit sem törődő lerohanó jellegű térfoglalásai ezt mutatják, és ebben nem csupán a művészi szabadság feltétlen igénylése, hanem valamiféle cinizmusa is benne volt. Ebből viszont sok baj lett…

TOLLRAJZ

Sodr(ód)ások 5.

„A megismerés felé megtett út-e a lényeg,
vagy a megismerés hamis biztonsága?”
(Mattyasovszky-Zsolnay Péter)

ÚTON

A változó vagy forradalmi művészetet eleinte mindig idegenkedés fogadta, gyakran a meg nem értés vagy a megerőltető számkivetettség volt a része. Átmenetileg. Alakuló sokrétűsége folytán ugyanis számtalan kis, a későbbiekben elfogadott és végül fényezett fejezete lett. Az avantgárd nyersesége, az „értsétek, ahogy akarjátok” szabadelvű megfogalmazása már lényegesen közelíteni engedte művészeinket az észlelhető tárgyilagos igazságállapotokhoz, amelyek a legújabb történelmi kor pálfordulásos eseményeinek tükrében is bármikor változhattak. Emiatt időszakonként túlzaklatottá, olykor kíméletlenné vált a szeszélyesen kritikus szellemisége is…

LOGIKA ÉS BÁTORSÁGPRÓBA

Nem a mi dolgunk, hogy eldöntsük, egyes alkotóknak az öntörvényű és merész, találékony elhatározottsága és változtató szándéka mennyire volt forradalmi a középkori és újkori művészet történetében. A változások igénylése azonban régen is kísértette a mestereket, és nemegyszer ki is állta a történelmi próbát. A haditetteik hol elismeréseket szültek, hol kudarcokkal végződtek. Akár a reneszánsz példatárából is meríthetünk.
Sosem volt teljesen világos előttünk, hogy a magasröptű érett reneszánsz remetéjének, az őrült zseninek nevezett Michelangelónak nagy merészségét megbocsátotta Isten földi helytartója, holott a dolog viszonylag egyszerű. A Sixtus-kápolna a legnagyobbak, Botticelli, Ghirlandaio, Pinturicchio, Perugino, Roselli, Signorelli freskóival díszített pápai kápolna. Michelangelo csak utánuk, 1508–1512 között, II. Gyula pápa megbízásából alkotta meg a páratlan szépségű, 540 négyzetméteres mennyezetfreskóját, amelyen fülkéikből mintegy húsz méter magasságból ószövetségi, hiányos öltözetű meztelen férfiak és nők figurái tekintenek le ránk. Nem beszélve a látomásos Utolsó ítélet falfreskójáról, amelyet évtizedekkel később festett meg a kápolna főfalára.

Az egyház, csodálata mellett, a képeken ábrázolt meztelenséget nehezen tűrte el. A freskók kritikáiban ráadásul felmerült egy másik, súlyosabb tilalmi rendelet áthágása is. A mester az addig ábrázolhatatlan Teremtőt is megfestette! A földre szállt Istenfiút, Jézust már a IV. század óta emberként ábrázolták. De az Atyaistent emberi vonásokkal felruházni, ősz hajú és szakállas ember-kolosszusként (mintegy ógörög Zeuszként)
ábrázolni több volt, mint illetlenség. Sokak számára valóságos istenkáromlás. A kétségtelenül zseniális alkotás hatására azonban a tettére büszke „szentségtörő” Michelangelónak hamar megbocsátott az egyház. Mesterünknek ugyanis cáfolhatatlan logikai magyarázata volt, amivel megvédte önmagát. A Biblia Teremtés könyvéből vett sorokat vette alapul: „Isten a maga képére teremtette meg az embert”

A keresztény egyház Michelangelo kihágásaival sokat nyert: újra emberközpontúvá tette a keresztény vallást, és a páratlanul magas színvonalú alkotásai által is vonzotta magához az embereket. De veszített is, hiszen a
provokáló műveivel serkentőleg hatott a pápaság teljhatalom-intézménye ellen küzdő, ikonrombolásokon és máglyákon gondolkodó lázadozó keresztényekre is…

IDŐSZERŰSÉG ÉS HANGULATTEREMTÉSEK

Az Isten-ábrázolást a szakralitás fizikai leképezésének lehetetlensége miatt tartották illetlenségnek, azaz tiszteletlennek és félrevezetőnek. Annak ellenére, hogy az éber alkotó általában a logikai következtetéseiből képezte le és az időszerűség eszméi által rendezte meg a képzetes képi valóságát. Tehát az éppen érvényes, vagyis korszerű gondolkodást igyekezett követni. Kétségtelen, hogy a művészet mindenkor pártoskodó és/vagy hangulatkövető volt, a világi és a vallási meggyőződések hű kommentártora, úttörője, kritikus szószólója. Olykor mégis „csupán” kortárs módjára hangulatteremtő…

És mert az alkotó ember a meggyőződéseinek terhe alól kibújni sosem tudott, spontán vagy kemény elhatározottságot sejtető politikai állásfoglalása a régi és új meggyőződések és szerepvállalások játéka volt egyben. Ha a nyilvánosság elé állt, kétségtelenül elárulta magát, megfogalmazta, képi jelrendszerekben elrejtve hirdette a meggyőződését. De természetesen mindig voltak, akik ki szerették volna vonni magukat az aktuálpolitika hatása alól. Ők a társadalmi hangulatok leképezése és fokozása helyett a természet tökéletesen politika- és embermentes harmóniavilága felé fordultak, a dekorativitások vagy a figuratív elvonatkoztatások hangulati elemeinek erdejével törődtek csupán. A divatosság pompázatos formatervezett ízlésvilágának éltek, és annak alakítgatásával, a jellemes, felismerhető díszítőelemes stílusjegyekkel törődtek
csupán. Ezzel senkinek sem ártottak, szinte kockázatmentes dolog volt. Leszámítva az ikonoklasztákat, akik mindenféle művészi ténykedést haszontalan cicomázásnak, pazarló tevékenységnek hittek. Mindenesetre, az ókor óta észlelhető a történelmi helyzetváltozások nyomán szemlélet- és stílusváltó, divatot alakítgató mesteremberek kasztjának az iparművészet irányába való elmozdulása.

PÁLFORDULÁSOK

Nyilvánvalóan minden korban érvényesült a művészetek hasznosító támogatásának elérési szokása. De csak a római Horatius és Vergilius támogatója, Maecenas művészetpártoló lovag nevéből vált köznévvé az elnevezés. A nagy művészeti korok mesterei általában a művészeknek és a művészeteknek a pártfogóiból éltek. Az ókoriak valószínűleg éppúgy beleestek a hirtelen helyzetvált(oz)ásokat hozó hatalomváltás-csapdákba, mint a középkoriak vagy az újkoriak. A reneszánsz korban Leonardo végtelen kíváncsisága csak a felfedezéseinek erejével vetekedhetett. Előbb a milánói Sforza család kegyeltje volt, de annak átmeneti erővesztése után az ellenlábas firenzei Borgia család szolgálatába állt, ahol haditechnikai eszközökkel kápráztatta el az udvart. A Borgiák bukása és háttérbe szorulása után egy újonnan kínálkozó alkalommal újra visszacsapódott a Sfrozákhoz.

Hasonlóképpen, a francia romantikus festészet nagy alakjai is pártoskodó gyomorral bírták el a véres forradalmat. A híres Jacques Louis David dicsőítője volt az „igazságos” francia forradalomnak, és készséges szolgája a vitatott nagy alakjainak. Robespierre-t, Dantont, Marat-ot is hősként örökítette meg. A hallatlanul véres forradalom után végül mégis egy nemesi hős hadvezér, Napóleon szolgálatába állt. Nyilván a korábbi időkben is sokszor megtörtént, hogy a mester önként vagy kényszerből is alakított a művészetén. Olykor kiválóan alkalmazkodott: ahol a hatalom volt, oda állt ő is…

ZÁSZLÓVIVŐK

A művészetnek az átgondoltság és a kimért józanság mindig jobban kedvezett, a biztos kezű mesterség gyakorlásának egyenletes minősége pedig egyenesen a javára vált. Míg korábban a képzeletük által vezérelt mesterek legendákkal, (ál)történelmi témákkal, élményküzdelmekkel, később keresetlen zsánerképekkel; a 18. századtól divatossá vált virtuóz csendéletekkel, tájképekkel, gyönyörködtető, andalító vagy elgondolkodtató jelenetsorokkal, végül a sokat emlegetett hősies történelmi átfogalmazásokkal, realizmusokkal… próbáltak hódítani, a 20. századi modernek folyton forradalmi újításaikkal valósággal lehergelték a közönségüket. Szószólói gyakran zászlóvivőnek képzelték magukat.

TOLLRAJZ

Sodr(ód)ások 6.

„A művészet a remény legszebb megnyilvánulása.”
(Gerhard Richter)

ZÁSZLÓVIVŐK

A művészeti korok a történelem nagy színeváltozásaival szinte teljesen egybeesnek. Látjuk már azt, hogy zászlóvivői a 20. század eleji kulturált társadalomban a megszokott, klasszicizáló rendszeretetet jócskán felhígították az akkor nem kívánatos, zavaró, elhajlásos és/vagy szalonképtelen megnyilvánulásaikkal. A hagyományos közízléssel ugyanis nem törődtek, mert a társadalmi válságok egyéni átélésének törvényszerűségeket (nem) tisztelő tiltakozásingerét élték meg és szorgalmazták, miközben időről időre szeszélyes „rendbontókká” is váltak. A felkent (hagyományos felfogású) művészetben elképzelhetetlen, (alap)hibának számító kihágásaikkal gyakran valamiféle nyugtalan és impulzív, robbanékony művészi tevékenységként hatottak. Ám ekkorra tényleg megérett a helyzet, hogy a lázadozó európai társadalom a művészi hangulatváltások forradalmát megértse, és a korhűség/korszerűség legújabb sarja(dása)ként azt is megpróbálja magáévá tenni. E világmegváltó törekvésben segédkezett a pimasz, úttörő, sokrétű, tévelygő avantgárd is. Az első időkben megnyilvánulásainak még túlnyomórészt nem volt politikai színezete. De már az első világháború körüli években a keleti és a nyugati világban nagyon is észlelhető volt, hogy a művészet felült a fondorkodó politikai szeleknek. Mára végeláthatatlan listákat lehetne gyártani azokról a „nemzetközi” és magyar művészekről, akik azóta – legfőképpen a hírnév, de a megélhetőség vagy az egyszerű túlélés miatt – (kényszerített?) eltűrői vagy kiszolgálói is lettek az erőszakosan diktáló hatalmaknak.



UTÓPIÁK, KEGYENCEK ÉS KEGYVESZTETTEK

Amennyiben egykor létrejöhetett volna Charles Fourier (1772–1837) azon megjósolt falansztertársadalma, amelyben a közös lakó- és munkatelepeken élő emberek hasznára a nekik legkedvesebb munkát választhatják, az eszményinek tartott (nagyjából kétezer fős) zárt közösségben nyilvánvalóan nem lett volna szükség a forradalmakra, és a művészeknek is jutott volna a rangjukhoz illő hely. Ám valószínű, hogy a jakobinusok közé kényszerített egykori utópikus szocialistának, aki szerint az emberiség célja az egyetemes boldogsághoz való eljutás és a tökéletes harmónia elérése, a művészek szemszögéből akkor sem lett volna igaza. Már csak azért sem, mert a harmóniákat kereső művész általában nehezen fér össze a merev szabályok szerint működő, optimális megélhetési, azaz gazdasági célokat teljesíteni kívánó közösségekkel. Szabadságvágya még manapság is folyton azt diktálja neki, hogy az élet és a művészet élményvilága határtalan és megkötöttségek nélküli. De legalábbis különleges (általa épp felfedett, preferált) szabályai vannak. Ilyen értelemben tehát a modern világ művésze valójában a saját belső indíttatásait, törvényeit konok kitartással követő, olykor anarchista nézeteket valló, szabadon alkotó zászlóvivő lény.

A huszadik század felettébb bővelkedik nemcsak öntörvényű alkotókban, de a hatalom áldozatává tett/lett művésze(te)kben is. Mert a századelőn megalapozott diktatórikus rendszerek, a bolsevista kommunizmus és a nemzetiszocializmus előretörésének idején egyaránt sokan a politikai szelek szolgálatába kényszerültek. Amelyben igazságvágyó természetüknél fogva később valamely okból csalódniuk is lehetett. Ez a csatlakozási hajlandóság, esetenként a behódolás kényszere vagy szándéka, a művész közlési vágyainak újabb lehetősége is lehetett (volna). Ígéretes és nagyszerű megvalósítható kalandja világlátásuknak és az általuk kitalált és



szorgalmazott új művészeti meglátásoknak, amelyekért lelkesedni tudtak. Lehet, hogy ezért is válhattak reménylő támogatóivá vagy csak eszközévé a nagyot mondó politikának.

HA A MÓR MEGTETTE KÖTELESSÉGÉT…

Az önkéntes uszályhordozóknak azonban egyenként rá kell(ett) döbbenniük, hogy a hatalom számára a művészetük nem oly mértékben fontos, mint ahogyan azt elképzelték. A művészi
törekvéseiknek ugyanis szinte feltételek nélkül szervilisnek kellett (volna) lenniük. A felső körök óvó, támogató barátsága mindenkor egyoldalú, és aki a céljaiknak nem felel meg, azt félresöprik…

Az orosz forradalmár művészek úgy általában a nagy a rendszerváltások kegyvesztettjei lettek, és rendszerint vagy a diktátori céloknak megfelelően módosítottak alkotói programjaikon, vagy
védtelenül, valamiféle légmentes magányban kellett tengődniük. Az orosz konstruktivisták a tárgyak ábrázolásában erőteljesen hangsúlyozták a szerkezeti összetevők logikáját, a tereket és a síkokat. A konstruktivizmus elindítói Mihail F. Larionov és felesége, Natalija Goncsareva voltak, akik a geometrikus/kubista absztrakció valóságábrázoló szándékát hangoztató céltudatos programjuknak éltek. 1920-ban mégis Vladimir Tatlin, Naum Gabo és Nikolaus Pevsner, valamint a hozzájuk csatlakozó szuprematista Kazimir Malevics fogalmazták meg Realista manifesztum című kiáltványukat. Ily módon a funkcionalizmus és a modern formatervezés úttörői lettek (akárcsak a német Bauhaus fenegyerekei). A II. Internacionálé emlékművét megalkotó Tatlin például a művész lényét egyáltalán nem tekintette fontosnak, az új szellemiség hiteles építőjének tartotta magát…

A BÁDOGEMBER REMÉNYEI

Habár ekkor a kommunista eszmét valló művészeket névleg nem érdekelte a személyes előmenetel, odaadó eszméikben sokan a kegyvesztettségüket is megélhették. A hatalomnak valójában sosem volt célja megérteni a szabad művészeti eszméket, programokat és a modern alkotásokat. Támogatott művészeik olykor csakis a feltétlen lojalitásukkal tűnhettek ki. És míg a perifériára szorult megtűrtek a megalázó mellőzésüket próbálták megemészteni, a tiltottak önkéntes magányba, száműzetésbe kényszerültek, esetleg elvándorolnak, rendszerint Európa valamelyik nagyvárosába, Berlinbe, Párizsba, Bécsbe…

Ritka volt az a művész, aki mindennek ellenére otthon maradt. Magyarországon például a profán próféta, Kassák Lajos az emigrációból hazatérve vállalta a lehetetlen küzdelmeket. Autodidakta
költő és képzőművész volt, aki a századelőn még rebellis, sztrájkokat szervező vasmunkásként kereste a kenyerét. A Tanácsköztársaság idején az írói direktórium tagja lett, aki ateista volt ugyan, de árnyalt lelkületű művészként Kun Bélával való vitázásai soránhirtelen el is tántorodott az embertelenné váló bolsevik irányzattól. A szocialista kötődéseit azonban sosem tagadta meg. A bukás után Bécsbe szökött, ahol a Ma folyóiratot szerkesztette, 1926-ban azonban hazatért, és 1927–38 között Munka címmel szerkesztette a továbbra is független, baloldali, avantgárd szellemű folyóiratát. Érdekes módon ebben az időszakban szinte zavartalanul működhetett. Nem úgy a háború után, amikor az elvtársak a háttérbe taszították. Íróként 1957-től a „tűrt”, képzőművészként gyakorlatilag a „tiltott” kategóriába sorolták. A (szabadkőműves hírében álló) bádogember Kassákot a szeszélyes politikai életben összeférhetetlennek tartották, és eléggé háttérbe szorították. Ő azonban mintha nem ismerte volna fel a helyzetét. Míg ugyanis Magyarországon ellehetetleníteni igyekeztek, külföldön már életében hírnévre tett szert…

TOLLRAJZ

Sodr(ód)ások 7.

Hiába kerestek
alámerültem
a csendbe.

Nem a félelem
nyomott le
nem a gyöngeségem
menekített
magányosságomra hallgattam
szerencsésen
undorom véd meg engem.

Menni vagy maradni
adta fel kérdését a lélek
s én maradtam
fegyver nélkül
egyedül
és soha bizakodóbban.

Ti akik halljátok
készpénz vallomásom
hitből és jóságból
építsetek körém falakat
hogy egyszer még
előbukkanhassak
a semmiből.

(Kassák Lajos: Háttal a kuvaszoknak)



KÍMÉLETLEN KIMÉRTSÉG

A Magyar Nemzeti Galéria 1975-ben költözött a Budavári Palotába. Az „A” épületét ekkoriban Munkásmozgalmi Múzeumnak nevezték. Az 1989-es rendszerbúcsúztatás idején aztán ebben rendezték meg a sztálinista Rákosirendszer sötét korszakát bemutató kiállítást. A korszak nyomott hangulatát művészileg megtervezett színpadias installációs színterekkel, a bemutatásra került korszak tárgykultúráját is hűen tükröző bútor- és tárgyhalmazaival, az emlékezetes undergroundjának hangulatvilágát pedig jellemzően vallatólámpásos megvilágításokkal ábrázolták.
Még a házkutatásos időszak mozzanatait is korhűen berendezett szétdúlt szobákkal próbálták visszaadni. A múzeum feketére, szürkére festett furnérlemezekkel labirintusszerűen dobozossá épített térinstallációiba behelyezett korabeli képző- és iparművészeti tárgyak illusztrációként szerepeltek egy történelemtudományos gondolatmenet vizuális értékeléséhez. A kiállítás óriásfotókat sem nélkülöző záróakkordjaként a Sztálin-szobor 56-os lerombolását idéző dokumentációs makettje, valamint Rákosi elvtársnak és párttársainak (Farkas, Révai, Gerő…) portréinstallációi is szerepeltek. Bár akkor még túl fiatalok voltunk a kiállítás komolyabb értékeléséhez, annak óvatos merevsége mellett is úgy érzékeltük, hogy a rendszerváltás valahogy a várható hurráoptimizmus látható jelei nélkül való. Valósággal kilúgozta a kínosan kicentizett, kimértséggel megtervezett kiállítás látogatóinak a hangulatát: valamiféle nehezen múló
szorongatottság-érzet vagy a hitelesség rovására elkövethető túlzások félelme volt érezhető a légkörében.

KERETEK KÖZÖTT

Több mint negyed évszázad után egy, a régihez valamelyest hasonlítható korboncolgató kiállítás született meg, ezúttal lazább, árnyaltabb, derűsebb és művészeti szemszögből nézve elemezhetőbb formában. 2017. november 17-e és 2018. február 18. között volt látható a Magyar Nemzeti Galériában a hatvanas évek irányítani szándékozott művészetét bemutató kiállítás. Sajnos, idén farsang farkán már lebontották. Az akkor híres vagy hírhedt alkotók jelentősnek mondható szelektált művei által sikerült létrehozni a rendszerváltás utáni első olyan tárlatot, amely célzatosan az 1958 és 1968 közötti három „T”-s időszakról szól. A támogatott, tűrt vagy tiltott művész(et)ek mintegy 350 műalkotását – festményeket, szobrokat, grafikákat, könyveket, plakátokat, valamint iparművészeti alkotásokat – felvonultató kiállítás olyan műveket mutatott be, amelyeknek jelentős részét a múzeumba kerülésük óta eltelt öt-hat évtizedben még soha nem láthatta a közönség. A Keretek között – A hatvanas évek művészete Magyarországon (1958–1968) című kiállítás azonban tárgyilagosan beszél egykori jeles alkotóink szorongatottságáról. A művészi meggyőződésükről vagy a megfelelni akarásukról éppúgy szól, mint a (nem) vállalásaikról. De elsősorban a vizuális minőségről. Mert be kell vallanunk, hogy voltak a rendszert jól szolgáló nagyszerű alkotók is, akiket nehezen lehetne csúnya szóval szekértolóknak nevezni. Esetleg a diktatórikus rendszer ideológiája által megtévesztett meggyőződéses művészeknek. Egyébként Derkovitsot, Hincz Gyulát, Vilt Tibort, Varga Imrét, Gyémánt Lászlót… és sok más nagy kaliberű alkotót kellene kiszórni a magyar művészek élvonalbeli társaságából. Ami cseppet sem lenne igazságos. A hatvanas évek ideológiai elnyomó jellege az irodalomban, a zenei életben, a színházban és az építőművészetben egyaránt nagy súllyal nehezedett az alkotókra. És nemcsak
a politikai meggyőződésekről, hanem a vállalt tematikáik feldolgozási módjáról, minőségéről… legfőképpen mégis az alkotó ember túlélési stratégiájáról vall.

ANGYALDADOGÁSOK

A beszűkített művészi mozgástér ellenére a művészi korszerűség igénye is megmutatkozott, de csak bizonyos (ön)korlátozásokkal volt vállalható. Ekkoriban alakult ki Magyarországon a művészet új nyelvezete, a többé-kevésbé jól kódolt kettős beszéde. Vagyis az a talányosnál ravaszabb, elhárításos kommunikációs kultúra, amely titkos rejtjelezéseinek segítségével a kanyarított értelmezések kiskapujaként szolgálhatott. Most végre „testközelből” és jóval árnyaltabban megfigyelhettük, hogy mit is jelentett a „három T” által meghatározott kegyetlen keménykedése
a rendszernek. És csak véljük, hogy miféle rejtett erők dolgoztak például az egykori aktivista Uitz Béla felizzásaiban vagy a hazatérte után is csalódott, de konok és öntörvényű konstruktivista Kassák Lajos zárkózottságában, a könnyed tájimpresszióiból magát a szocreál világába kényszerítő Bernáth Aurélban, a gyermek- és ifjúsági irodalomba temetkező és leginkább a szelíd könyvillusztrációival hódító Reich Károly lírai lelkületében…

Vagy hogy miféle szabadságvágy tombolhatott a klaszszikus tudással felfegyverzett, de a rendszer erőszakosságát nehezen elviselő művészek körében. Hogy mely mélységekig merülő zsenialitás feszítette ideghúrjait az elmúlt század(ok) drámairodalmába menekülő Kass Jánosnak. Hogy mit jelentett a folyóparton tobzódó pihenő munkások mesterien ábrázolt tömegeinek prózai valóságától egészen Párizsig menekíteni a félálom áztatta caravaggiói szür-naturalizmust, Csernus Tibor igazi elhatározottságát. És hogy miféle hősies, de póztalan kiállást jelentett az alig
négy évtizedet élt, alkoholos mámorképeibe menekülni kényszerülő Kondor Béla kőkemény, rendszert provokáló művészi hitvallása, angyalhite…

KESERŰ FELTÁMADÁSOK

Az eleve elrendeltségben hívő, néha pártoskodó vagy csak a szabadon alkotást vágyó, korukat mégis merészen faggató művészek szinte mindig valamiféle rájuk erőltetett uralmi rendszer hálójában vergődtek. Sikerüket és kudarcukat: támogatottságukat, félreállításukat, esetleg a kínos (le)tiltásukat kockáztatták, miközben a puszta reményeiket kergetve alkottak. Mi mindössze annyit észlelünk az egykori történésekből, hogy sem az akkori feltörekvő fiatal festőknek, sem a korosabb, már valamiféle hírnévre szert tett gyakorlott piktoroknak nem volt könnyű a dolguk. A szocialista rendszer ugyanis ravaszul elhalmozta őket vállalható vagy vállalhatatlan propagandafeladatokkal.

Aki tehát helyezkedni akart vagy tudott, az erőteljesen a politikai keretrendszerbe feszíttetett. A gerincesebbje, mint például a kritikus természetű Kassák Lajos, a folytonos megalázottság keserű érzetével alkotott a fiókjának. Önmagának, szűk köreinek, de reményei szerint egy értelmesebb utókornak. Volt, aki még kellő időben külföldre távozott, és általában már csak a rendszerváltás idején tér(hetet)t haza.

A nehéz korszak letűnése után hazatérők és az itthon maradottak keserédes megtérését majd három évtizede a legjobb alkotásaikkal ünnepelhetjük. Végül is, bármelyik lehetőséget választották is művészeink a három „T” közül, egy bólintó elismerést mindannyian megérdemelnek. Hozzátehetjük: akár kisebbet, akár nagyobbat.

TOLLRAJZ

Sodr(ód)ások 8.

FURA MODERNIZMUSOK

Nagy kerek erdőbe élt ëgy remete,
unalmába születëtt ëgy nájlongyermëke
Nájlon a harisnya, nájlon a kabát,
nájlongólya hozza a nájlon kisbabát.
Én mondén vagyok,
a pantallóm keskëny,
kölyökkoromba’ a fejemre estem,
Azóta vagyok nájlongyerëk…
(Székelykevén a hatvanas években divatozó mulatós kocsmadal, melynek szerzője ismeretlen)



BLÖFF ÉS VALÓDISÁG

Az efféle viccesnek szánt, kínrímekkel megfogalmazott, divatváltást is kifejező, táncdalosra sikeredett rímfaragások még manapság is furcsán, idétlenül hatnak. Mint egy díszkővel kicsempézett Trabant. De hogyan is hozhatjuk össze a szezont a fazonnal, az egymással szöges ellentétben álló dolgokat, mondjuk a népművészetet a divatozó férccel, vagyis a népdalt a nótával/kocsmadallal, a művészetet a giccs(ess)el, a fennköltet a közönségessel, a profizmust a profanizmussal, a csináltat a valódival? – hangozhatna el a méltatlankodás kérdése. Hát, idestova egy évszázada már elég könnyen, hiszen az élő hagyomány az általános modernizálódás következtében fulladozva, a mindinkább széteső hagyományos közösségeiben, a perifériákra szorultság túlélés-szerepkörét játssza már. A társadalom modernizálódásával a giccs és a művészet egyaránt merészebbnél merészebb túlteljesítéseivel… Ennek keskeny vonulata pedig túlnyomórészt a következetességet hanyagoló formaságok sora, és még az elvetése is csupán a divatozás folytonos megújulásának ellenpólusos eszköze.

KÉTELKEDÉSEK

Elvetendő, olykor mégis megejtő tud lenni az a sokszínű „amatőrködés”, amely egyrészt a hagyományok elfeledtetésének, másrészt az új módi szertelen megfogalmazásának részeszköze. Merthogy eleinte a hirtelen jött, következetlen és csapongó divatozás leginkább a kevésbé értékest, a kiforratlant, a sulyokvetőt, a felszínest, a hamisat és a közönségest hozza létre. A hagyományos magas mércéjű értékrend kiszorítósdija egyfelől térvesztő fájdalmakkal jár, másrészt az újrafogalmazás korszerű, ám még kiforratlan nyelvezetén próbál megszólalni. És ha egy átformáló értékrend megfogalmazását tűzzük ki céljául, eleinte inkább csak dadogni tudunk, semmint árnyalt kifejtések birtokában folyékonyan megnyilvánulni…

A sokáig vajúdó, majd kirobbanó új művészet különlegessége, hogy a modern kori gyors siker lázának a zabolátlan fontosságát tartja a legfontosabbnak. A korábbi időtlenséget sugalló művész(et)i törekvések ellenében mára a feltételéül szabott időszerűség előrelopakodása, -tolakodása mutatkozik meg az utóbbi, évszázadnyi időt is meghaladó nyalábolt szereplési vágyában.

GNÓMOK

Eseteként – e mindenképpen önkifejezésre törekvő vágyhalmazban – a világtól való elidegenítő csömörrel, a vehemens, de egyoldalú kritikájával vagy akár a fizikai kegyetlenkedésig terjedő művészi nemtörődömséggel is találkoz(hat)unk. A kényszeresen felvetődő giccses és szándékoltan béna, gyermekded, naiv… már önmagában is elegendő lehetne, hogy észleljük, immár több évtizede a divatozásokkal jegyben jár a félig átgondolt és a nehezen megemészthető, a vizuális és képzetes valóságok esztétikai tartalmaival mesterkedő feltűnési viszketegsége. Amely
előbb a szélesebb néptömegeket ejti rabul, a későbbiekben pedig a fogyasztói társadalmat is, bár ez utóbbit csakis részben és/vagy sekélyesen érintheti. Ugyanis a rétegeltet, a talmit könnyebben fogadják el, helyettesítik be az értékesebbel. Használják is, szinte örömmel emésztik meg. Mindeközben a pszeudoművészet az igazi tetszetős részegységeivel is él. Ízekre szedve azt, azaz leválasztva őket a korpuszáról, a szétszerelt elemeivel szemérmetlenül él vagy visszaél. Annak részeredményeit felhasználni is tudja, de az éltető összefüggéseire, a szervességére már nem ügyel, és azt lehet mondani, hogy ilyenféleképpen csak holmi megszerzett esztétikai fércekkel él és mesterkedik.

Másrészt, tevékenysége alapvetően lefokozó, hiszen szélsőséges hangulatteremtéseinek szándékával egyoldalúságokra pazarolja az erejét, nem is az ostorozó társadalombírálat keménykedéseit jellemzi, önkifejező szándék helyett hangulatokkal mesterkedik, és csupán ravaszul mímeli az emberi nem jellemvonásait, hangulatait, érzelmi minőségeit…

Hol hát a nájlongyerek tünetcsoport gyökere? Jeff Koons? Hogyan képes mégis hatni az emberre?

FELSZÍNESSÉG ÉS ÁLCA

Mert felszínessége miatt könnyen befogadható, és alapvetően szórakoztatja a közönségét. Részben a modernizálódó társadalom immár megszokottá vált fitymáló hagyományelvetése, részben az újszerű dolgok felettébb kíváncsiskodó imádata és a feltétlen megújulni vágyás szándéka utal arra, hogy akár a koncepciózus esztelenségig is képes eljutni. Vagyis, az esztelen és következetlen cselekvésekig terjedő, esztétikai átgondoltságokat megkérdőjelező alkotási szándék megvalósulásáig. Amely szándékosság nem igazán építő jelleggel bír, hiszen a papírmaséból megalkotott figurára emlékeztet. Mégis, az átgondoltság és az őszinteség komolyra vehető szándéka szerint, talán inkább a gyermeki léleknek a szórakozást vágyó, utánzó természetű viaskodásának eszközeivel szánt végig minduntalan a „buta” társadalom elcsigázott rétegein. Mi hát a különbség a folyton renoválható esztétikai falazatok és a 20. század sodró(dó), kataklizmaszerű elragadtatásokatokozó művészi sekélyességei közötti szakadék bírálhatóságában/bírálhatatlanságában? Mi okozta a törést, a bajt, amely a régi hagyományok áthidaló megoldásokkal tarkított egyenes vonalú fejlődése helyett ideges sodrásában az észszerűtlent, a nyers brutalitást vagy a szinte eszementté váló, esztétikátlan vagdalkozást hozta be a művészeti falanszter/panoráma előterébe?

AZ ALVÓ ÖSZTÖNÖK (ELLEN)MŰVÉSZETÉRŐL

Ha a hagyományos művészeti eredményeket lefojtjuk, nehezen kelthető újra életre. Valami mást kell kitalálnunk a régi helyébe. Az intő szó, ne akarjuk a bajt, általában süket fülekre talál. Azt kívánjuk, hacsak lehet, becsüljük meg a már meglévő értékeinket, mert a tékozlás, a kótyavetyélés, a degradálásuk – a halálunk. Ominózus, magasröptű művészetünk romlása, romba döntése esetén máris felmerül a prózai kérdés: várható-e újabb pálfordulás, megújulás, fellendülés? Eredményes-e az évekig generált herdálások elszigeteltségeket megszüntető folytatása? Újjáépítése? És a legfontosabb: vannak-e még további tartalékaink, amelyek még emberarcúak, és nem a technikai csúcseszközeink által sorozatban potyogtatott, véletlenszerű, kevésbé vagy alig irányított vizuális képletek megfogalmazásai? Amelyeket nem a hagyományos művészet megcsúfolási, vészes leépítési szándékával kezelünk? Vagy más, alantas vagy spontán ellenszenvvel, viselős indokkal történő fojtófogásokkal…

Chagall kontra hosszú, szőke hajú táncosbéka… Régen azt gondoltuk, hogy a művészet fennköltsége megkérdőjelezhetetlen, az erkölcsi kódexe makulátlan, tiszta, és hogy csakis a nemes érzelmekre és érzésekre alapoz. Ma már bőven akad példa arra, hogy a polgárpukkasztáson, a felforgató tevékenységet sarkalló (olykor politizáló, máskor csak nyerészkedő) támogatásokon túl az erkölcsi „süllyedvények, merülvények” bugyraiban dúskál. Hogy messzemenően gátlástalan és pofátlan is tud lenni. Hogy a következmények elmaradásának tudatában csupán sodortatja magát egy olyan társadalom profán szentjeként, amely sem Istent, sem embert nem tisztel. Hányaveti magatartásában találja meg azt a sötét forradalmi erőt, amely képes megkérdőjelezni a sűrűn változó humanoid, ám mára elvonatkoztatott és cseppet sem humánus magatartásokat és erkölcsi nyomatékokat. Észleljük lobbanékony intimitásai mögött a valódi tartalmakkal feltölthetetlenné vált hiátust, amely a modern ember erkölcsi tartását képlékennyé, álságossá, csúfondárossá, ugyanakkor oly mértékben bárgyúan direktté és tragikusan őszintévé tudja tenni, hogy az már önmagában is vállalhatatlan. Túlsúlyos kérdésekkel illeti a művészet fogalmi és forgalmi tisztaságát. (?)