A derengés állandósága

Pétër László festőművész írása

TOLLRAJZ

A derengés állandósága 1.
Székeli kisnapló, szelvények

KÖZELÍTÉSEK

A székeli templom kiürült padsorában ülök, és faragott-festett szentjeinek körében, a feszes, szabatos, rendeltetésszerű szoborpozitúrákban gyönyörködök, s a művészkezekkel kötelező jellemként megformált áldásosztó, hosszasan kitartott, kifinomult kézmozdulatokra figyelek. A festett és faragott szentek nem egy időben lakták be a templomot. A szobrok még Bécsből vándoroltak ide a 19. század legvégén, de a félkörös dongaboltozati íveken szereplő kazettásan elrendezett mennyezeti festmények már igazi amatőr kezek munkái, ez utóbbiak nem épp a magasművészetet hozták, inkább mesterüknek naiv és autodidakta világképét. De azért minőség és szelíd, szerethető stílus. A főoltárra sugárzó két üvegablak viszont pompás mestermű, az egyiken Szent István, a másikon Szent László… Később visszatérünk rájuk, de most még mindenütt csak a kitartott szép mozdulatvariánsokat figyeljük. Ünnepélyesek: tiltó, intő, óvó, áldásra tárt szelíd-lágy kéztartások… Nagyításban az összekulcsolt vagy a ledermedő: megállapodott mozdulataikat mégis a könnyedség uralja, a légiessé formált s jól faragott kézfejeken derengve játszadozik az üvegablakon beszüremlő, színre váltó fény.




Időről időre beülök tehát, s élvezem a mindenség csendjét, ahol hajlékony, lendületes vonalak adják ki a szimmetria szabályosságát, s ahol a falazati elemek rendre a homlokzattagoló párkányokkal párbajoznak, miközben megtörik a beszüremlő fényt, mely így megkettőződik: s ívelik, csúsztatott mozgásukkal biztosítják a dinamika érzetét. Nagy élmény gyermekként megbújni e kicsiny keresztény univerzum hosszhajós kuckójában, s közben valamely százéves berendezésének az apró titkait fürkészni. Elemezgetni formáit/figuráit, díszítéseit, bútordarabjait, faragott-festett szentjeink mély redőzetű, barokk ívű ruházatát, szobrainak kitartó, merev tekintetét s a kézmozdulatokat…



Külön-külön üdvözölni lehet a Jézus szíve mellékoltár ünneplőbe öltöztetett feltámadott napkirályát. Vagy a remek festményt keretező díszes fafaragásos főoltár jobbján ékeskedő (számomra a firenzei Uffiziben posztoló Botticelli ünnepélyes, a föld felett lépegető Tavaszát felidéző) kecses, igéző orcájú Szent Szűzét. Míg oltárunk bal oldalán az itt nem túl korosnak tűnő Szent Józsefét, karján a kisdeddel. Odébb szemrevételezhetem a Hold sarlóján álló koronás Szűz Máriát, a világ s országunk védelmező királynéját is, ki jobb kezében imára késztető rózsafüzért nyújt felénk, míg másik karjával a kisded Jézust öleli.

SZTEREOTIP MEGLEPETÉSEK

A szobrok statikusabbak és szerényebbek/jelentéktelenebbek a monarchista (neo)barokk kor magasművészetének mozgalmas, légiesen domborodó, sok esetben túlburjánzó monumentális figuráinál, de közvetlenek, szépek és szerethetők. E szerény, de míves alkotásoknál a folyómintás aranyozással vagy ezüstös mintázatokkal díszített ruhaerdők nem röpködnek a légben, inkább lesimultak, idomulnak, tapadnak a testekhez. Templomunk szobrai tájékoztató/leíró jellegűek, valamiféle sokszor megismételt klaszszikus receptúra szerint készültek: sztereotipek. Az ábrázolt szentek jellemét és lelkiállapotát roppant odafigyeléssel, precizitással és szerény/kifinomult módon közvetíti a már nyilván tucatnyi hasonló szobrot kifaragó gyakorlott mester…

Kedvencem mégis a legkisebb, kevésbé míves és kevésbé jelentős, felöltöztetve is rejtőző kerámiaputtóként ható angyalszerű, koronás Kisjézus-szobrocska. Az ártatlanság szobrocskája. Érte szinte rajongok, hiszen ő gyermekkorunk kis szentlelke, vigasztaló, derűsen huncut arcú kisangyala. A templom rangos rejtőző alakja, a gyóntatószék fülkéje fölött ékeskedik kis fülke-lakában, ládikájában. Tőle gyermekként tartottunk, habár megbocsátó kézmozdulatával, a feltartott két ujjal egyszerre kiengesztel, sőt meg is áldja a bűnbánókat. Anno a megzabolázott szégyenérzetünket táplálta, de felügyelte is. Jó és rossz ministránsokként jól/ rosszul számon tartott gyermekek voltunk. Botka József plébános úrnak elég gyakran kellett beszámolnunk az „olykor iszonyatos állapotban lévő, fejletlen, tántorgó, ingatag” rossz lelkiismeretünkről. Misék előtt illett meggyónnunk, feltárnunk azokat a vállalt s válogatott apró garázdaságokat, amelyeket ilyen-olyan bűntudattal szinte minden gyermek elkövet. S ami kellemetlen volt, hogy gyónásaink révén „mindez” a Kisjézus tudomására jutott. Mert gyónásunkkor Őneki, az ártatlan, tiszta szívű kisdednek is be kellett számolnunk minden apró-cseprő baklövésünkről, vélt vagy valós csínytevésünk

CSISZOLMÁNYOS MINIVERZUM

Világi szemmel nézve szerény, de Istennek tetsző Székelykeve Szent István-temploma. Majd százharminc éve, 1892-ben építették készre e patinás hajlékot, s az év novemberében nevezték ki első lelkészét is Demele Ferenc személyében. A telepesek népének annak előtte Gyurgyován volt egy templomnak felhúzott fatornyos tákolmányuk, mely olyannyira szerény lehetett, hogy tán egere sem volt, s díszítettsége a szezonális mezei virágterméstől függött
leginkább. Azt azonban elvitte a dunai ár. A székelykevei templomot azért építették meg nagy vágyakozással, mert akkoriban a telepesek igencsak lelkiismeretes templomjárók voltak. Ez volt a legerősebb vágyuk, és egyben vigaszuk is abban az embertelen miliőben, amelybe a talajtalanok vagy kitaszítottak sorsát megélték a nincstelenség korában. Ezért szerették annyira, s felavatása után azonnal be is népesült Istennek e hajléka. Három-négy éven át
nem egyszerre, a harangtól az orgonáig. Különféle fontos ékekkel, képekkel, főoltárral, két hatalmas gyertyafényű csillárral, mellékoltárokkal és szobrokkal (utóbb vitrázsokkal és mennyezetfestményekkel) gazdagodott, hogy a sereglő híveket elkápráztassa, és reményteljes útmutatásokat adjon nekik. Ebben az egyhajós templomban visszamenőleg három-négy nemzedék térdelte/ koptatta fakóra a majd százéves patinás, csillagmintás kőpadlózatot, melyet sajnos utána modern padlófűtésesre cseréltek. A csodás barokkos, ácsolt faragásokkal díszített szerkezetes bútorzatot tartósabbra készítették, mint a padlózatot. A szószéket a múlt század hetvenes éveiben távolították el, s oka valószínűleg az volt, hogy a mise szertartásrendjét megváltoztatták, emiatt a papokat valaminő okból leparancsolták a szónoki magaslatról, lebontották kis kagylófülkéjét, szép hangvetőkoronás emelvényét is.

A bécsi iskola legszerényebb remekei kitűnő manufaktúrafaragványok, melyek a 19. század végén sokfelé a templomépítések virágzó új korszakában keletkezett mindenféle templomi ékek voltak. A kecses pózba merevedett szentek talán uniformizáltak, de szépek és megnyerőek, oly meghitten álldogálnak tetszetős szentesített pózokba merevedetten. Szembetűnő, igen kifejező szép kézmozdulat-variánsaik teszik meggyőzőbbé szerepüket. E kézmozdulatok bizonyára sokszor ismételt, rutinos faragások profi részelemei. De ezzel sem lettek profánná, és valószínűleg az őket faragó mesterek, iparosok és tehetséges inasok életük során sok százat faragtak meg, egy-egy szent kezeit sokszor együltükben is. Mégis eredetiek, kecsesek, vékony, kifinomult lantpengetős ujjakkal. E beszélő kéztartások ünnepélyesek: áldásra mért idomok. Légiesek, szelídek és megállapodottak. Az üvegablakon beszüremlő, színre váltó derengés játékszerei.

TOLLRAJZ

A derengés állandósága 2.
Érzületek kisnaplója, szelvények

KITÉRŐK

Szentjeink az emberi képzelőerő segítségével kétezer évig csiszolódtak, s végül olybá váltak, amilyennek az évszázadok mesterei a régi szövegekbe ágyazottságuk alapján megálmodták, s igyekeztek tökéletessé, egyedivé tenni őket. És minden bizonnyal a hajdani, kereszténység előtti időkben a földi mindenséget alakítgató ógörög titánok szobrainak a kézfején is ugyanúgy megült a fény, mint a maiakén…



A fura, tökéletességre törekvő, mégis esendő magaskultúrájú görögök hiányosságait az emberi képzelőerő révén létrehozott istenek palástolták. A többistenhit alapja most egy ősi frigy volt, akárcsak az óegyiptomiaknál és másoknál… hiszen kezdetben a görögök csupán a föld istennőjének és az ég kozmikus istenének, Gaiának és Uránosznak hódoltak. Akiknek több isteni adottságokkal bíró titáni gyermekeik születtek, s felnőtté válásukkal ők lettek az istenségek
második nemzedéke. Benedek István szerint mégis emberi logikával bíró, de a „teljesség igényét” feltételező dolog e kultúrák közötti hasonlóság. Mert minő véletlen, itt is egy tucaton, vagyis tizenketten gyűltek össze a bolygókra vagy a csillagképekre emlékeztető istenségek. S e szelvényes és számjegyes, harmonizáló keretrendszer az ókori magaskultúráknál mindig „megismétlődött”. Mondhatni, továbbadott s átvett volt. Ha belegondolunk, fontos szerepkörük mellett még a napkirályunkat közrefogó keresztény hitvilág apostoli tizenkettője is, ha mást nem, a tökéletes évkört feltételezi…

Az ókor évszázadaiban azonban a görög istenségek időről időre még (le)cserélhetők voltak! A rangjuk/rendiségük attól függött, hogy mely időszakban mi volt célszerűbb a városállamokat irányító vezetők, az uralkodók és a démosz számára. Hiszen ők már akkor is a teljesíthetetlen, sérülékeny demokráciában gondolkodtak. Viszont a mindenkori megfelelőség diktált nekik: kulcsfontosságú volt a számukra. Így ha összeszámoljuk, igazándiból összesen tizenhét, egymással is tülekedő s vívó, az olümposzi tucat köréből egymást kilökdöső istenséget tiszteltek egyszerre a görögök. De adott időben a számuk sohasem haladta meg az egymással is harmonizáló tizenkettőt. Az épp feleslegesek: kilökődtek, elhalványultak, talonban maradtak…

A tizenkét óriáscsecsemő pedig hamar kolosszussá nőtt fel, és dicső vagy vitatható dicséretes tettekkel hódította meg a tökéletes természet csodáihoz igazodni tudó, tudásvágyó ókori görögök lelkét. S nyerte el a szimpátiájukat, létrehozva ismét egyfajta teljes körű többistenhitűséget. Hogy a köznép ténylegesen felnézhessen rájuk, titokzatosnak és elérhetetlennek kellett lenniük. Ezért a kozmosz csillagaiba, csillagképeibe szőtték az önképüket. A földiek így is szemmel tarthatták őket, de figyelmességük s tiszteletük jeleként kőotthonokat építettek nekik odalent. Biztos, ami biztos, csodás templomokat, ahol bármikor találkozhattak velük: mert szükségük volt rájuk, nemkülönben az imádásukra. Csodás őserők birtokosai voltak ezek a profán életet élő istenségek, és példátlan vállalásaikat: kalandozásaikat mítoszokká, fantasztikus történetekké duzzasztotta a határtalan emberi képzelőerő. Ám végül e hősök kora is lecsengett: hiszen az egyre „emberibbé váló”, profanizálódó történetekben mind gyakrabban lettek esendők: néha alászálltak a Parnasszusról, egyre inkább „vágytak” is arra, hogy elvegyüljenek az emberek között. Amint azonban a korábbi távolságtartásaikat feladták, az emberi lények képzelete s kívánalma szerint máris beleszóltak a mindennapjaikba, az életükbe. Úgymond: közösködtek, közösséget vállaltak velük. Olyannyira, hogy néhanapján még „félisteneket” is nemzettek velük… Az istenek s a félistenek pedig tetteikkel, felvállalt harcosságukkal, a konfliktusvállalásukkal segíteni vagy ártani is tudtak: valójában „irányították” az emberi sorsokat. A démosz mindig hiszékeny, naiv, földhözragadt volt és maradt. Amint az istenségeik elérhető közelségbe kerültek velük, maguk is mindinkább azzá váltak: egyre földibbé, földhözragadtabbá lettek.

FÉNYEK A KÖDBEN

Amint az egykori nemes művész-mesterek érdekfeszítő módon élő mítoszokba foglalták az istenek tündöklését, s mesélni kezdtek a heroikus küzdelmeikről: azok megmaradása is biztosítva lett. Később a rómaiak fennhatósága alá került görögök ízes, kacskaringós történeteit nem hagyták veszendőbe: részben átalakították őket, s általuk is segítettek a már vajúdó „európai” civilizáció létrejöttén, váltócölöpjeinek a leverésében.

Bármely magasröptű civilizációt vesszük is górcső alá: az emberi képzelőerő hatására mindegyik rendre hol írott, hol faragott-festett alkotásokban, művekben zanzásodott, és benne megéledtek a régi istenség-mások is. Tanult, tehetséges, ügyes és öntudatos alkotóemberek, rendkívüli tehetséggel bíró mesterek csempészték s örökítették át őket az örökkévalóságnak. Amint megformázták őket, és azok testet ölthettek, élő valóssággá váltak megint… Következtetésképp: a naiv világképeket formáló ókori művelt mesteremberek olyan esztétikai értékrendszerrel és vizuális teremtő erővel bírtak, amely tudással képesek voltak ámulatba ejteni a kései utókort is. Alkotó energiájuk nem pusztán meggyőző erejű stilisztikákat eredményezett, mely az esztétikai érzeteket/érzületeket továbbfejlesztette az emberekben. Kik a folyamatos fejlesztések ígéretével voltak képesek leplezni s felruházni az igényeiket. Leleményességük, játékos kombinációs készségeik és folyton átalakulásban lévő ideológiáik, észrevétlenül formálódó világképük: további finomításokra ösztönözte őket…

Mígnem a civilizációs fejlődéssel nem törődők kételkedni kezdtek isteneikben. Mert ínséges, rossz időszakokban már elhanyagolták s néha elvetették őket. Nem voltak mindig fontosak, ugyanis az emberiség a kényszeres haladás jegyében valahol mindig más vallási szerkezeteket talált s épített fel. A mai napig is újabbnál újabb teológiai képleteket kreál, melyeket az aktuális társadalmakra szab, s melyek az időszerűbb szabályok betartásához alkalmasabbak látszanak a régieknél.

SZERVEZETTSÉGBEN AZ ERŐ

A leigázott görög társadalom magaskultúrájával megtermékenyítette az őt bekebelező rómait. Istenei nevet változtattak, de megmaradtak, és tovább rótták a megújuló társadalmaknak tetsző égi köröket. Időszámításunk 4. századában azonban az öröklő Római Birodalom is megbukott és darabjaira hullott. Elveszett a kereszténység térhódításával, a régi mitikus lényeket, isteneket azonban az újkor s a középkor évszázadaiban még mindig emlegették. Megmaradtak csendben, poros félárnyékban, nyiladékok között, elfeledve. De: az égabroszon, porosodó iratokban, faragott-festett képmásokban tokosodtak: az elhalványult emlékezetük valamiféle tartósított tetszhalál volt. Az emberek számára nyilvánvaló volt az egykori hatalmuk, a félelmetes ókori magas-építményeiket, a róluk elnevezett ősi templomokat is csodálat vagy tisztelet övezte. Még ha valahol pusztulásra is ítélték őket, ódzkodva, félve. Másutt
meg épp ellenkezőleg, élesztgették az emléküket. Vagy módosították, átalakították és újrahasznosították lakjaikat: így lett a Parthenonból Panteon, a csegelykupolás vásári bazilikákból pedig fenséges (ó)keresztény templom…

Voltaképpen mindig csak a magasművészetek törődtek a mítoszokkal és az antik istenségekkel. A többi tudomány is emlegette őket, s mi több, sok száz esztendő után is álmukból fel-felverték az ókori isteneket. Igaz, immár szórakozásból… A régi művészeteket és az ókorban született tudományt például egyaránt felhasználta az élveteg barokk kor, amely 1600-tól körülbelül 1750-ig tartott. Múltba révedő, fenséges, pazar görög és római mitológiai jelenetekkel kápráztatta el a közönségét. Másrészt, amennyire tudta, óvta s mentette is őket a teljes elfeledéstől. Leleményes, divatos, képzelőerőt csiklandozó tanmeséket kerekített s szőtt tovább. E heroikus, pózoló, idilli, merész, néha pletykaízű, pajzán vagy negédes történetek voltaképpen már csak a gazdag és a hiú emberek szórakoztatására voltak jók.