Mit üzen a csend?

Pétër László festőművész írása

TOLLRAJZ

Mit üzen a csend?
Gondolatok Gyurkovics Hunor művészete kapcsán 1.

„A Mesternek nagy kincse a szerénység. A porpasztelljeit is nagy gonddal, rítussal csomagolja el. A színárnyalatokat egyenként, sorba rakosgatja. A kisebb darabkákat is. Bedobozolást követően még a takaró hártyapapír is visszakerül a rudacskákra. Ebben is valamiféle harmónia van. Rend a lelke mindennek…”
(Naplójegyzet a zentai táborból)

1.

Öt géniuszát Hamvas Béla a hagyományos és immár öt ágra szakadt tájegységeinken élő magyar emberek kultúrájával, jellemvilágával, beidegződéseivel és életrendjével azonosította. Őket a táj és az ember zseniális harmonikus összefonódásaként, szerves testi-lelki egységeként értelmezte. Megértve, hogy azért, az értelmiség kisebbségi létében a mindennapok a puszta megmaradásról is szólnak. Az egykori fojtogató érzés, szorítás még ma is behatárolt bennünket, de idő elteltével már ráhangoltunk egyféle köldökzsinór-elméletre: hogy mi, vé(le)tlen szakadárok, pusztán önnön hitünkbe kapaszkodva is képesek vagyunk értékteremtésre. Talán emiatt, a lelki biztonságot adó múltba révedés kalandját is igen fontosnak tudjuk. Vajon hiánypótlási kötelezettségből, örökölt belső kényszerből, vétlen lelkiismeret-furdalásokból adódóan? Ezt követően sorjázó kérdéseink vannak. Igaz-e, hogy mi még az „elhibázott” történelmünkből is tanulni és megerősödni tudunk? Hogy a sikeres/sikertelen múltunk az elfogyás rémével is a túlélési ösztönt bátorítani képes bennünk? És hogy száz év ide vagy oda, istápunkká válhat még a kényszerítés is: mert mi abból is erőt meríteni tudunk? Hogy, habár kevesen vagyunk – de talán nem kevesek?


Gyurkovics Hunor: Fáklya

2.

Gyurkovics Hunor teremtő munkásságában Hamvas meglátásához hasonlatos igazságokat fedezünk fel. Az alkotói minőség furcsán türelmes, higgadt gondolatébresztő világát észleljük az alkotásaiban. Egyben, természetes ragaszkodását a közössége múltjához, jelenéhez, jövőjéhez, s amiből vétetett, a szülőföldjéhez. Ma már látjuk, hogy az egykori Nagybányai Művésztelepnek valójában nem is a meghívott művészek kedve szerint alakult ki a stílusa, hanem inkább a hely szelleméhez igazodni óhajtó frissességéből és az élő/élhető környezete ragyogó, természetes vizualitásából adódóan lett különleges! Gyurkovics Hunor művészetének hasonlóképpen nem a megfelelés kényszere, nem is az öncélú, öngerjesztő esztétikum a célja. Habár erőteljes, jól megfogalmazott egyéni stílust teremtett, inkább az elhivatottság jellemző rá. A mesterek művészetét ugyanis nem valami különcködés vagy elkülönülési vágy teremtette meg. Az örök emberi hangoztatásán túl őket többek között a spontán hűségérzet fűti, élteti. Mert tagadhatatlan – holott manapság nagy divatja nincs –, hogy a közösségüket féltés, a pártoló érzések felszabadítása felettébb foglalkoztatja őket. Gondoljunk Kós Károlyra, Tóth Árpádra, Kodály Zoltánra, Makovecz Imrére, s mindazokra, akik életműveikbe beleépítették a nemzeti értékeket. Ezt nevezhetjük szerves (organikus) művészetnek, kultúrának, de az egészséges életösztönünk táptalajának is. És ami éltet bennünket, arról ma sem tanácsos megfeledkeznünk. Mesterünk hangsúlyos művei sem csupán a jóféle festői hagyományok szellemében fogannak meg. Esetében a magas szintű esztétikai élmény elérése mellett, a hely jellegéhez igazodó emberi: a hűség, valósan az alkotói létét meghatározó tényező.

3.

Délvidéki értékeink több mint egy évszázada nem pusztán a művészeti irányultságok, törekvések végtelen harcát tükrözik. Művészeink zöme ma sem feltétlenül az egymás közötti vetekedést, a képzelt párhuzam-világaik versengését akarják. De nem is feltétlenül a tehetségük öncélú érvényre jutását szorgalmazzák. Úgy tekintünk rájuk, hogy leképzői, hordozói és serkentői a valaha szűk keretek/korlátok közé ékelt, megújulásra vágyó sajátosságainknak. Művészi megéléseik, élményeik a zsigereinkbe ivódnak, így mi is részévé/részeseivé válunk a közösségünket éltető érzésnyalábnak. A nemzetközi képzőművészeti áramlatok meghonosításának a lehetőségével mára világossá vált a számunkra, hogy a világfi-szemléletmód nem az egyedüli és üdvös módja a megújulásunknak. Önvizsgálataink, az állapotainkkal való foglalkozásunk is a haladás irányába vezet bennünket, eredményeket hoz, újabb értékeket szül. Nem mindenki előtt nyilvánvaló, hogy felettébb fontos dolog a korszerűség divatja a művészetekben. A régi eszméktől való ódzkodás, az avíttnak hitt, hagyományos értékrendtől való merev elzárkózás gyökértelenséghez vezető nagy hiba, hiszen a lepörgetés borzongató érzete évtizedek óta motoz benne. Persze hogy a nagyvilági divatnak nehezen tud nem hódolni. De mára nyilvánvaló lett, hogy nem lehetséges, vagyis, nem is kell(ene) elzárkózni a múltbélitől, a hagyományoktól.

Oktalan dolog mímelni a hagyománytalanság teljes függetlenségét és a puttonytalan „hű de nagy” megújulásokat. Ezenkívül, számos esetben észleljük, hogy művészeink számára, elsősorban nem is a nemzetközileg elismert művészeti irányzatok meglovaglása a fontos. Hogy az egyéni kifejezésmódjuk mellett mindmáig jelen van ténykedésükben a saját regionális kultúránk megerősítése is. Nyilvánvalóan ez sem elsődleges cél, de az egyéni kifejezésmódon spontán átszűrődő táj-jellege, minálunk a délvidékiség-élmény, vélhetően szépen tarkítja a világ vizuális gazdagságát. A korszerű építő jellegű művészetnek polifonikus szerkezete ugyanis nem csupán vadonatúj szövetekből tevődik össze, de rejtve is alapozott, a megtartó hagyományokat is magában foglalja. Bennünket külön a független alkotásmódon túl, felelősség, kötelezettség is terhel: az örökségünk szükséges megtartása és megújítása...

4.

A mester jelképi világa tömör, kimért és határozottan sallangmentes. Napkorongján a régmúlt idők ködének lovas íjásza: tömör szimbolizmus. Kopjafái nemzetiszín szalagokkal díszítettek: ez merész hitvallást jelent, a nemzethez való feltétlen hűséget. Szentlászló vörös hátteres hajnalfényben fehéren izzó templomromja: a drávaszögiek büszke gyásza. A folyóág partján, a Duna, a Tisza vagy a Léthe fövenyén heverő csónakjai: békésen pihenő angyaltestű lények sora…

A múltba révedés öntudatra ébreszt és folytatásra ösztönöz bennünket. Gyurkovics Hunor kétségtelenül gyönyörködtető látványképeket fest. De nem csupán azért, hogy elkápráztasson bennünket. Alkotásaival egész életében az emberi lelkiismeretességre, a fegyelmezettségre, öntudatosságra és a feltétlen hazaszeretetre nevel bennünket. Témáiban humánus és tájjellegű, jelképekben tobzódó festészete különösen elmélyülten, a megtartó hagyományainkba kapaszkodik.

„Egyszerűségre törekszem, világosan és érthetően kívánok szólni a vizualitás nyelvén. Törekvésem szimbólum, jel formájában kifejezni a gondolataimat”.

Mesterünk az úgynevezett modernséggel nemigen törődik. Kortalanságra törekvésében, úgy érezhetnénk, a szülőföldhöz való ragaszkodása – túlsúlyos. Ám barázdált elmélyültsége, hitelessége révén, nem nehéz észrevenni, hogy a múltbéli emlékeinkbe szerelmes, nemes lelkű mesterünk valójában időszerű, halaszthatatlan dolgokra, kötelezettségekre tereli a figyelmünket. Őt az esztétikum idomítása mellett, s vele együtt a magyarság féltése, óvása, a nemzet megmaradásának parázsló szándéka foglalkoztatja leginkább.

Azt szokták mondani, a hűség kötelez. Nem is kell feltétlenül egy százéves Kós Károly-i látásmódra utalnunk, hiszen megvannak a magunk példái. Ha jól megfigyeljük, helyben maradt vagy elvándorló művészeink zöme többnyire életérzésben megmarad vajdaságinak. Az összetartozás-érzet általában mindnyá- jukban megmarad. Más kérdés, hogy nyíltan vállalják, vagy csak spontán, esetleg burkoltan fogalmazzák meg: hogy részben vagy teljes mértékben alakítják sajátosan eredetivé a művészetüket.