Alvilág

Az Alvilági istenek

Anubisz
Birtum
Dis Pater
Ereskigal
Hadész
Hekaté
Jama (istenség)
Moloch
Nergal
Nungal
Ozirisz
Perszephoné
Proserpina
Ptah
Sakkan
Sátán
Solotl
Szokar
Szumugán
Thanatosz
Tlaltekutli
Upuaut
Vistoszivatl

Anubisz (görögös névalak; eredeti egyiptomi neve Anpu, Inpu vagy Inepu) az ókori egyiptomi hitvilágban az alvilág és a holtak oltalmazója, később a holttestek bebalzsamozóinak istene is. Ozirisz kultuszának elterjedése előtt Anubisz vezette a halottakat az alvilágba. Az ábrázolásokon fekvő sakál vagy vadkutya, illetve sakál- vagy kutyafejű ember alakjában jelenítették meg.

Anubisz története
Az egyiptomiak hite szerint a halál után az ember a holtak kamrájába kerül. Anubisz az elhunyt túlvilági megítélésénél mint bíró volt jelen, így az istenek bírálójának is nevezték. (A sakál hieroglif jele bírót is jelentett.) Itt Anubisz egy mérlegre helyezi a halott szívét, míg a mérleg másik serpenyőjébe Maatnak, az igazság istenének tollát teszi. Ha a szív nehezebbnek bizonyul, mint a toll, akkor Ammut felfalja a szívet.

Anubisz kultusza Kaszában (görögül Künopolisz, azaz 'kutyaváros'), egy 17. nomoszba tartozó városban keletkezett, de nagyon korán elterjedt Egyiptomban. Az Óbirodalom időszakában Anubiszt a holtak istenének tartották, fő jelzői: Henti-Imentiu, vagyis a Nyugatiak (elhunytak) élén álló, Ra-Szetau (a holtak országának) ura, az istenek palotájában élen álló.

A Piramisszövegek szerint Anubisz a holtak birodalmának főistene volt. Eredetileg a napisten, Ré fia volt, a Koporsószövegekben Heszat vagy Básztet istennő fia, más mítoszokban Széth és Nebethet vagy Ozirisz és Nebethet fiaként szerepel,akit anyja a mocsárban rejtett el, hogy megvédelmezze Széth haragjától. Az isteni gyermeket Ízisz találta meg és nevelte föl. Amikor Ozirisz elhagyta Egyiptomot, hogy tanítását az egész világon elterjessze, Anubisz kísérte el útján. Amikor pedig Széth megölte Oziriszt, Anubisz szervezte meg temetését. Testét szövettel takarta be, ezzel alkotta meg az első múmiát. Ezért tekintették Anubiszt a temetési szertartások teremtőjének.

Ő tartotta számon a holtak szívét, míg Ozirisz a meghalt fáraót személyesítette meg, akit istenhez hasonlóan feltámasztott. Anubisz feladatai azonban később fokozatosan áthárultak Oziriszre, aki a jelzőit is átvette, Anubisz pedig az Ozirisz-misztériumokhoz kapcsolódó istenek körébe került. Thottal együtt részt vett Ozirisz ítélethozatalában. Anubisz nevével sűrűn találkozunk a halotti irodalomban, abból tudjuk, hogy ő volt az elhunyt testének épségben tartását szolgáló balzsamozásnak, mumifikálásnak az isteni védnöke, sőt egyes elképzelések, ábrázolások szerint ő maga végezte a balzsamozást. Azt tartották róla, hogy ha rátette kezét a múmiára, akkor varázs révén „Ah”-ba, boldog állapotba, lelki világosságba jutott a halott és ennek az érintésnek a következtében új életre kelt. Anubisz helyezte el a sírkamrában a halott körül a Hórusz-fiúkat, és mindegyiknek adott megőrzésre egy kanópuszedényt az elhunyt bebalzsamozott belső testrészeivel. Anubisz szoros kapcsolatban állt a thébai nekropolisszal, amelynek a pecsétjén kilenc fogoly felett lévő sakálként ábrázolták.

Birtum (vagy Birtu, Birdu, sumer dbi-i-ir-tum) sumer isten. Nevének jelentése a sumer nyelvben „kötelék, gúzs, bilincs” ( az akkádban „erőd, kastély” . Az i. e. 2. évezred elején tűnik fel az istenlistákban. Ekkor Nungal istennő férje, Enlil fia. Késői sumer teológiai alkotás, valószínűleg Nungal – aki maga is a III. uri dinasztia idejéből származik – családi kapcsolatainak kialakítása során jött létre.

Az akkád mitológia Nungalt és Birtumot is az alvilági istenkörbe sorolta, Birtum időnként Nergallal azonosult.

Hadész (legkorábbi ismert alakban Aidész, görögül ᾍδης [Hadész] vagy Ἅιδης [Aidész], „láthatatlan”) az alvilág istene, a holtak ura a görög mitológiában. Római megfelelője Pluto, Dis vagy Dis Pater; etruszk megfelelője Aita. Neve az arameus Hadaddal mutat rokonságot, míg funkciója inkább Nergallal. Latin megfelelője Plútó.


Gyakran magát az alvilágot, a holtak birodalmát is Hadésznek nevezték. Kronosz és Rheia gyermeke, a hat olümposzi nagy közé tartozott, tehát Zeusz és Poszeidón testvére. Amikor a három testvér felosztotta egymás között a világot, Hadész kapta meg az alvilágot, aminek igazán nem örült az istenség eleinte, de aztán beletörődött posztjába.

Hadész a föld alatti kincsek, a még fel nem tárt bányák istene is, ezért gyakran „a leggazdagabb” jelzővel illették. A legendák szerint Hadész a halottak hozzátartozóinak fájdalomkönnyeiből és sóhajaiból alkotta meg a föld érceit.

Hadész birodalmát élők nem igazán látogatták, ezért a holtak urának nem volt tudomása arról, hogy mi történik a föld felszínén vagy az Olümposzon. Voltak azonban segítői, akikkel kormányozta az alvilágot. Ebonitból készült fekete trónján ülve utasította Thanatoszt és Hüpnoszt, szorgos segítőit. Kharón is hű alattvalói közé tartozott, aki a holtak folyójának (a Sztüxnek) révésze volt. Az isten birodalmának kapuját kívülről a Gorgók őrizték, míg bentről a háromfejű kutya, Kerberosz. Hatalmas birodalmát fekete tüzes paripái (Orphnaiosz, „a sötét”, Aithón, „az égő”, Nükteusz, „az éji” és Alasztór, „a bosszú”) által húzott szekerén járta be, kezében jogarával, amelynek láttán minden holt lélek engedelmességre kényszerült. Hadésznak egy sisakja is volt, amely láthatatlanná tette a viselőjét: ezt a küklopszok készítették a holtak urának. Erről kapta maga az isten is a nevét (’láthatatlan’), és arra utal, hogy a halál mindenhol ott lehet, váratlanul a semmiből is előléphet.

Felesége Perszephoné, az alvilág királynője, akit a felszínről rabolt el és feleségül kényszerített magához, gyermekeik Makaria, Melinoé és Zagreusz. Az idő múlásával azonban Perszephoné is megkedvelte a zord istent. Hadésznak azonban el kellett engednie nejét, mert annak anyja, Démétér elhanyagolta a földet, amíg eltűnt leányát kereste, ami katasztrófához vezetett volna. Zeusz nyomására tehát Hadésznak fel kellett engednie Perszephonét. Az alvilág ura azonban rávette kedvesét, hogy egyen egy gránátalmát, mielőtt felmegy, és mivel Perszephoné nem tudta, hogy aki az alvilág ételeiből eszik, az a holtak birodalmához lesz kötve mindörökre, jóízűen beleharapott a gyümölcsbe. Zeusz enyhítette ezt a szabályt, és a leány az évnek csak egyharmadát volt köteles az alvilágban tölteni.

Ha egy halandó leszállt a holtak birodalmába, onnan nemigen tért vissza élve a felszínre. Mégis járt pár halandó az alvilágban: egyrészt eltávozott hozzátartozóikért mentek le oda, hogy kikönyörögjék az istentől, engedje el szeretteiket. Ezt azonban csak egyetlenegyszer sikerült halandónak elérnie, mégpedig Orpheusznak, aki szívbemarkoló énekével érintette meg Hadészt. Mások szörnyek legyőzéséért fordultak meg az alvilágban, így például Héraklész a Kerberoszt verte láncra. Odüsszeusz, Aineiasz és Thészeusz is megjárta a holtak birodalmát.

Hadész volt az egyetlen isten, akinek nem avattak nagy szentélyeket, és nemigen tartottak neki nagy ünnepeket. Az emberek ugyanis még a nevét sem szerették kiejteni, nehogy magukra vonják az isten figyelmét. Hadészt az Olümposzon sem igen kedvelték az istenek. Ha azonban áldoztak az isten tiszteletére, akkor mindenképpen fekete állatot öltek le neki: főleg fekete bárányt és bikát, amelyek vérét egy tálban gyűjtötték össze. Amikor Hadészhoz imádkoztak az emberek, tenyerüket a föld felé tartva és azt ütve könyörögtek az istenhez, hogy így hívják fel a figyelmét. Neki szentelt növény volt a nárcisz, valamint a bánat jelképe, a cédrusfa.

Ereskigal akkád istennő, az Alvilág úrnője. Neve szó szerint a Nagy Föld Úrnőjét jelenti. Eredeti sumer neve talán Irkalla lehetett, amely név egyszerre volt Ereskigal alternatív neve és az Alvilág megnevezése. A családi kapcsolatok felsorolásában időnként Nintu a neve, akit a másik nagy földistennővel, Ninhurszaggal is azonosítanak. Az akkád korban a dualisztikus (jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt rendelkező) sumer istenek tulajdonságai polarizálódtak, az égi istenek jók, a földi istenek gonoszak lettek általában. A Nagy Föld Úrnője ekkor lett a holtak és az alvilág istene, és ettől kezdve a KI.GAL kifejezés („Nagy Föld”) az Alvilág (Irkalla) szinonimája lett. Ereskigal sumer eredetére az Istár-mítosz is utal, amelyben Istár Ereskigal nővére.

Két nagyobb eposza ismert, az egyik a fent említett Istár alvilágjárása, a másik a Nergal és Ereskigal. Ezek az eposzok elmondják rokonsági kapcsolatait, hogyan lett Nergal a férje és az alvilág ura.

Emellett Dumuzi alvilági kalandjában és a Gilgames-eposzban is megjelenik.

Ábrázolása általában mezítelen nőalak, akinek fekete haja van. Néha oroszlánfej díszíti.

Három gyermekét szokták említeni, Nungalt, Ninazut és Enlilt. Ezek közül az elsőnek Nergal, a másodiknak Gugalanna, a harmadiknak Namtar az apja a legelterjedtebb változatokban.

A legismertebb mítoszváltozatok szerinti családfa:

Hekaté (Ἑκάτη) a görög mitológia egyik alvilági istensége. A varázslás, a sötétség és az éjszaka istennője, a boszorkányok úrnője, illetve az egyik holdistenség.

Ő uralkodik a kísértetek és az éjszakai jelenések fölött. A hármas keresztutaknál szokott éjfélkor megjelenni fekete kutyái kíséretében, és elviszi a számára ott elhelyezett ajándékot. Háromfejű alakban is szokták ábrázolni (olykor nappal, holddal és hajnalcsillaggal a homlokán), vagy három testben. Ezt úgy kell értelmezni, hogy egyik arca a múlt, másik a jelen, a harmadik a jövő felé tekint; vagy egyik teste az égi (néha ezt azonosíthatják Szelénével), a másik a földi (ezt olykor azonosítják Artemisszel, ezért úgy tartják, segít a hozzá imádkozó szülő asszonyoknak, illetve felelős a gyermekek nevelkedéséért), a harmadik az alvilági megjelenése.

Attribútumai: a fogyó hold, a fáklya, a tőr; a növények közül a sisakvirág és a fekete üröm; az állatok közül a fekete kutya, fekete menyét, esetenként a fekete macska és a fekete kanca is.

Az újpogány vallásokban az Istennő három aspektusa (szűz, anya és bölcs idős asszony) közül a harmadikat, a női élet három szakasza közül a menopauza utánit testesíti meg.

Mikor Hadész elrabolja Démétér lányát, a szépséges Perszephónét, a sikolyát egyedül Hekaté hallja. Ő kíséri Démétért az alvilágban. Más mítosz szerint maga az istennő menti meg Perszephónét. Ezután Hekaté állandó kísérője lett Perszephónénak.


Istenek közötti helyzete
Hatalmát az istenek és emberek is egyaránt félték, tisztelték, nem szívesen haragították magukra. Zeusz is módfelett tisztelte őt, főleg miután a titánok elleni harcban az Olümposz mellett foglalt állást. Asztéria és Perszész lányaként a titánok közé tartozik. Hésziodosz így írt róla:

"Aszterié méhéből jött Hekaté a világra,
kit megtisztelt Zeusz Kronidész ragyogó adománnyal,
adva a terméketlen tengerből meg a földből
osztályrészt neki, megbecsülést is a csillagos égben,
így lett legtiszteltebbé a haláltalanok közt.
Még most is valahányszor akármely földi halandó
áldozatot bemutat s könyörög hozzá, ahogy illik,
és szólítja nevén Hekatét, nagy megbecsüléshez
jut, mert jót akaró istennő hallja imáját
s gazdaggá teszi őt: a hatalmából telik erre.
Minden rangból, mit csak Gaia meg Úranosz összes
gyermeke egyenként nyert, osztályrész neki is jut,
s Zeusz nem nyúlt az erőszakhoz vele szemben, amit bírt
egykor a títánok közt, megtarthatta tovább is,
úgy, ahogy osztozkodva kiadták ősi időkben.
Abból sem látott kárt, hogy testvére sosem volt,
égben, földön, tengeren is neki jár az ajándék,
annál több az előnye, hiszen Zeusz fogja a pártját."

Szerepe a modern pogányságban
Alakja ma már egyre többször jelenik meg mint Lucifer anyja, így alkotva a boszorkányok istenpárját. Más, ősibb felfogás szerint Hermész társa, mivel mint Hekaté Ő is fényhozó.

Gyermekei
Több változat létezik gyermekeiről. Egyes elbeszélések szerint nem volt egy sem, mivel szűzként (is) ismerték. Apollóniosz Rhodiosz szerint a fenevad Szkülla az Ő leánya volt és Phorküsszel nemzette. Diodórosz elmélete a legelterjedtebb, miszerint Hekaté egyetlen leánya a varázslónő Kirké, akit Aiétészel, Kirké bátyjával hozott világra.

Nevei, címei
Mivel Hekaté több terület pártfogója, ezért imádságaikban, illetve rítusaikban más-más névvel illették. Ezek az alábbiak:

Jama vagy Jamarádzsa (szanszkrit:यम, यमराज ; nyugati átírással Yama, Yamaraja) hindu félisten, a halál és az alvilág ura. A zoroasztrizmus Zend-Avesztájában Jima (Yima) néven ismert.A kelet-ázsiai vallásokban és a buddhizmusban is ismert, mint a pokol ura és a holtak bírája. A buddhizmusban több vonatkozásban Mára lép a helyébe.

A Rigvédában az első ember megfelel a zend Jimának, akit a későbbi párszik a hőskori királyok közé számítanak. A Védákban ő hal meg először és mutatja meg az embereknek az alvilágba vezető utat, ezért a hinduizmus vallásos rendszerében az alvilág istenévé és a holtak bírájává lett.

A Kartha upanisadban Jama a legfőbb tudás birtokosa. A posztvédikus mitológiában viszont az alvilág bírája és a holtak büntetője.

A küldöttei vonszolják a megkötözött lelkeket az alvilágba, a bírói széke elé. A lélek (átman, dzsíva) a tettei (karma) szerint megítéltetik és megkapja büntetését.

Gyakran emberfőkből készített nyakékekkel és eltorzult arcvonásokkal, több karral, fekete bivalyon ülve, néha fáklyával és mérleggel a kezében ábrázolják. A Mahábháratában vörös ruhát viselő, ragyogó szemű alak, aki kötélhurkot tart a kezében, amellyel megkötözi a holtak lelkeit.

Moloch, vagy Mólek (a héb. melek, azaz király szó megfelelője, az eltérő írásmód valószínűleg a korabeli föníciai kiejtést tükrözi; LXX és Vg: Moloch), Fönícia nemzeti istene, tágabban az alvilág istene.

Egy mlk nevű istenség már a Kr. e. 21-20. században feltűnik malkum alakban. Kr. e. 1850 körül a mari szövegekben szó van egy muluk nevű istenség szentélyéről; 3 szöveg Malik asszír istent azonosítja Nergallal, a pokol asszír-babilóniai istenével. Az ugariti szövegekben szerepel egy mlkm nevű isten, aki az ammoniták főistenével, Milkómmal (2Sám 12,30; 1Kir 11,5.33; 2Kir 23,13; Szof 1,5; Jer 49,1.3) azonos. A név alapján Melkarttal is párhuzamosítható vagy akár azonosítható.

A Kr. e. 8-7. században Izraelben is megjelent Moloch kultusza (2Kir 23,10; Jer 32,35), olykor gyermekeket is áldoztak neki a zsidók, a Kidron-patak völgyében, mely a Hinnom (Gehenna), a Tófetnek nevezett kultikus helyen: „tűzbe küldték”, azaz áldozati ajándékként elégették őket


Hinnom fiának völgyében tömjént gyújtott, sőt saját fiait is megégette a tűzben, azoknak a nemzeteknek iszonyú szokása szerint, amelyeket az Úr elűzött Izrael fiai elől. Áldozatot mutatott be, és tömjént gyújtott a magaslatokon, halmokon és minden lombos fa alatt.

A kultusz főleg az északkeleti és a keleti sémi népek körében élt, innen vehették át más törzsek is. A törvény tiltotta ezt a kultuszt (Lev 18,21; 20,2-5), mert Jahve áldozatkészséget kíván, az emberáldozat azonban utálattal tölti el

Nergal (Nirgal, DNIR.GÁL,, héberül: נֵרְגַל [Nērḡal]; latinul: Nergel) az atipikus mezopotámiai istenségek egyike, a késősumer kortól a halottak birodalmának uralkodója, a dögvész hozója. Feleségével, Ereskigallal, a holtak úrnőjével együtt kormányozza az alvilágot. Nevét eredetileg DKIŠ.UNU alakban írták. Az akkádok ezt megtoldották a GAL jellel, amely talán a kiejtésre utaló jel volt.


Jellemzői
Nergal a gutik főistene volt eredetileg, így Kúta város védnöke is. Nem ismerjük az eredeti mítoszait, de a sumerek közismert gyűlölete a gutikkal szemben megengedi azt a feltevést, hogy Nergal csak a késősumer korban vált olyan negatív személyiséggé, amilyennek ma ismerjük. Erre közvetett adatok is mutatnak.

Ezek közé tartozik az is, hogy a nap egy bizonyos szakában (délben) Samas napistent helyettesíti, vagy Samas megjelenési formája. A himnuszokban a háború és a döghalál istene. E két tulajdonság talán összefügg egymással, mivel a sumerek felismerték, hogy a melegben temetetlenül hagyott holtak terjesztik a pestist. Ugyanakkor jelzőiben Ninurta jelzői is feltűnnek, mint például a tomboló király. Nergal eredetileg napisten lehetett, a perzselő, gyilkos Nap istene, „Aki tűzbe borítja a nádast” és lázt hoz az emberre. Kettős természetében ugyanakkor termékenységi hatásköre is volt.

A babiloni korban az égistenek pozitív, a földistenek negatív, alvilági szerepkört kaptak, eltávolítva egymástól a korai sumer dualisztikus elemeket. Nergal esetében – talán a gutiak emlékének hatására – a pusztító jelleg maradt fenn, és az alvilági istenekhez sorolták. Az i. e. 2. évezred elejéről származó Könyörgés Nergalhoz már egyértelműen halálistenként említi.

Királysága a holtak birodalma, amely az Irkalla (vagy Irkalia) nevű nagy barlang. A mítoszok nem egységesek abban a tekintetben, hogy kik alkotják Nergal családját. Feleségeként Ereskigalt vagy Allatum (Allatu) istennőt említik. Fia pedig Ninazu, az alvilági gyógyító, akit viszont más szövegek Enlil és Ninlil, vagy Ereskigal és Gugalanna fiaként említenek. Ez valószínűleg annak a következménye, hogy a városkirályságok isteneit sokszor azonosították más területek isteneivel, és nem feltétlenül egységes módon.

Nergalt általában oroszlán képében ábrázolták, attribútuma a buzogány. Sokszor hozzák kapcsolatba a tűzzel. A későbabiloni időkben az asztrológia kialakulásával a Mars védnöke lett, hiszen a vörös bolygó színe sok népet a harciasságra emlékeztetett. (A görögöknél Arész, a rómaiaknál Mars, aki viszont eredeti formájában vegetációs istenség, nincs köze a harchoz, csak az Arésszal való rokonítás folytán nyerte ezt a „feladatkört”.)

Nergalt Kúta városán kívül általában nem tisztelték önálló formájában, csak más istenekkel azonosítva. Uralkodói nevekben is ritkán tűnik fel (például Nergal-sar-uszur). Tiszteletének egyes elemei viszont beépültek más istenek kultuszaiba.

Nergal kultuszának utolsó reneszánsza a hettiták késői korszakában volt, majd az újhettita királyságok korában. Ezen újhettita fejedelemségek kultuszai közvetítették később a zsidók felé, majd a babiloni fogság időszakában közelebbről is megismerkedtek vele, így lett Nergal a Sátán szinonimája.

Nergal és Ereskigal
Ma a Nergal-mítoszok legismertebbje a Nergal és Ereskigal. Ennek első két töredéke az amarnai levéltárból került elő diplomáciai iratok társaságában. E mítosznak és a szintén itt talált Adapa töredékeknek talán az egyiptomi írnokok nyelvtanulásának segítése volt a szerepük. A Harrán közelében fekvő Sultantepe telljében feltárt magánkönyvtárban a Nergal és Ereskigal mítoszt egy nagyméretű táblán találták meg. Lényegében ugyanazt a változatot tartalmazza, mint az egyiptomi, de teljesebb, kicsit más fogalmazású és bővebb. Ezek a szövegek nem az eredeti mítoszokat írják le, hanem későbbi költői művek, átdolgozások. (Körülbelül a homéroszi eposzokhoz hasonlíthatóan.) E mítosz másodlagos jellegét már az is mutatja, hogy megpróbál magyarázatot találni arra, hogyan lehet egy égi isten pusztító, vagyis alvilági szerepű.

A mítosz az istenek égi lakomájával kezdődik, de Ereskigal hiányzik közülük, mert megsértődik a küldönc szavain. Maga helyett Namtart küldi, akit az égiek ugyanúgy megtisztelnek, mintha maga Ereskigal érkezett volna meg, egyetlenegy kivétellel. Ez az egy Nergal volt, mint azt Éa, a bölcs kiderítette. Ereskigal visszaküldi Namtart Nergalért, mert bosszút akar állni, végül azonban az alvilág királynője férjéül választja az alvilágba érkező Nergalt.

Más változatok szerint az istennő azért nem megy el az istenek lakomájára, mert iszonyodik a fénytől, és Nergal az, akit büntetni küldenek az alvilágba.

Nungal sumer istennő, aki istenként először a III. uri dinasztia idején tűnik fel a forrásokban. Nevének jelentése „nagy úr/úrnő”, korábban elvétve istenek és istennők jelzőjeként szerepel (az i. e. 26. századi Ur-Nungal név valószínűleg még egyszerű jelzős szerkezet). Funkciója a hagyományos értelmezés szerint kezdetektől alvilági jellegű, Komoróczy Géza azonban új megközelítésben úgy értelmezte, hogy alvilági vonatkozásai csak később alakultak ki, eredetileg a nippuri Enlil-templom, az Ékur egyik szentélyének istennője – egyik állandó jelzője az „Ékur úrnője” –, aki a fogva tartást, az igazságszolgáltatási eljárást felügyelte. Ebből a funkcióból vált később az Alvilág egyik őrzőjévé, a közepes rangú alvilági istenek egyikévé. Valószínűleg a III. uri dinasztia államfunkcióinak mitizálása vezetett a kultusz megteremtésével az új istennő megjelenéséhez, minden személynév, amiben előfordul, állami vagy templomi tisztviselő neve. Az istennő tudatos teológiai spekulációval jött létre. Neve ugyan nem közvetlenül utal a funkcióra, de nagyon egybecseng a „börtön” jelentésű en-nun szóval, így kiszámított szójáték is lehet. A korai történészi elképzelések szerint az igazságszolgáltatás jogköre Mezopotámiában a templomokhoz és a papsághoz kötődött, amely feltevést később elvetettek. Nungal istennő arra utal, hogy legalábbis részben mégis a templomok voltak a büntető eljárások színterei.


Ebből a korból származik a Nungal-himnusz is. Előfordul Manungal névalak is, akinek jelzői megegyeznek Nungaléval. A dma-nun-gal név feltehetően az *ama-dnun-gal („Nungal anya”) kifejezésből származik.

Az istenjegyzékekben csak az i. e. 2. évezred első felében jelenik meg, amikor férjeként szintén egy új istenséget, Birtumot (dbi-i-ir-tum) tisztelték. A bi-i-ir-tum jelentése „kötelék, gúzs, bilincs”. An leánya és Enlil menye, vagy Ereskigal leánya. Más szövegek nem említik, hogy An és Ereskigal ilyen kapcsolatban lett volna. A mitikus rokonság megszerkesztésekor a kor legfontosabb isteneit hozták vele kapcsolatba, így kapott jelentős helyet az isteni hierarchiában.

Ekkor Szipparban önálló templomot emeltek számára. Az óbabiloni istenjegyzékekben Enlil csoportjának alacsonyabb rangú istenei között szerepel, mint Ninazu vagy Ereskigal. Ebből következik, hogy az óbabiloni szemléletben már biztosan alvilági funkciói voltak. Ugyanakkor a szippari Nungal-kapu a bírósági tárgyalások színhelye volt. Az Assur-bán-apli könyvtárában fellelt An = Anum kezdetű istenlistában ugyanez az elrendezés figyelhető meg, így az óbabiloni kanonizáció véglegesnek tekinthető további egy évezredre.

Az istennőt körülvevő alacsonyabb rangú istenek a következők:

šu-sa2-du11-ga (szorító kéz)
giš-šu (kéz-fa = kaloda)
giš-gir (láb-fa = kaloda)
giš-gu2 (nyak-fa = kaloda)
Az istenjegyzékekben az alábbi akkád jelzőkkel szerepel:

ṣabbutī-tu (megragadó, fogdosó, elfogó)
ša ṣibitti (aki a fogságé/fogdáé, a fogság/fogda úrnője)
ša maṣṣarti (aki az őrizeté, az őrizet úrnője)
ša ḫabalāte (aki az erőszaké, az erőszak úrnője)
ri-i-bu (megtorlás)

Ozirisz (wsỉr, azaz Uszir[e], görög betűkkel: Ὄσιρις) az ókori egyiptomi vallás egyik legfontosabb istene. A héliopoliszi enneád tagja, Ízisszel és Hórusszal alkot istenháromságot. Leginkább a túlvilág és a halottak isteneként ismert. Nemcsak az elhunytak könyörületes bírája, hanem az alvilág életet adó ura is, tőle ered a termőföld termékenysége, és ő tanította meg a földművelésre az emberiséget. A halál utáni élettel való kapcsolata miatt összefüggésbe hozták a természet körforgásával is, különösen a növényzet évenkénti megújulásával és a Nílus áradásával, ezáltal az áradás kezdetét jelző Szíriusz csillaggal és az Orion csillagképpel is.


Gyakori címe a Henti-Amentiu, „első a nyugatiak között”, ami a holtak birodalma feletti uralmára utal.
Nevezték „az élők urának” is, mivel a túlvilágra jutott elhunytakat élőknek is hívták. Nevezik „a szeretet urának”, „örökké jóságosnak és fiatalnak” és „a csend urának” is.

Az elhunyt uralkodókat Ozirisszel azonosították – úgy tartották, ahogy Ozirisz feltámadott a halálból, úgy nyerik el ők is az örök életet. Az Újbirodalom idejére már nemcsak a fáraókat, hanem a közembereket is azonosították az istennel, ha elvégezték rajtuk a megfelelő szertartást.

Az V. dinasztia korából maradt fenn első ismert említése, bár kultusza valószínűleg sokkal régebbre nyúlik vissza; és a Henti-Amentiu kifejezés már az I. dinasztia idején is előfordul, fáraói címként is. Egészen a kereszténység egyiptomi elterjedéséig tisztelték.

Neve
Az „Ozirisz” az isten eredeti nevének görögösített alakja. Több kísérlet történt neve eredeti kiejtésének rekonstruálására és jelentésének megfejtésére. Számos hieroglif írásmódjából a legkorábbi az, amelyiken egy trón és utána egy szem képe szerepel. A trón képe trónt vagy helyet jelent, a szem hieroglifával pedig a „teremteni, létrehozni” jelentésű ỉrỉ igét is írták, és a Piramisszövegekben szerepel is utalás egy lehetségesen ezzel kapcsolatos jelentésre – „A király létrehozza az ő helyét, mint Ozirisz”.Így lehet a jelentés akár az is, hogy „aki elfoglalja a trónt” (ezt szintén alátámasztja egy sor a Piramisszövegekből, ahol Oziriszre azt mondják: „ő, aki elfoglalta Ré trónját”), bár ennek ellentmond, hogy a szem jele az óbirodalmi írásmódban mindenhol a tróné mögött áll. Klaus P. Kuhlmann ugyanezekből a szavakból kiindulva „a teremtés helye”-ként fordítja a nevet, ami utal Ozirisz termékenységi aspektusára, a legkorábbi szövegekben azonban ezt a szerepet még nem ruházták az istenre.

Felhívta magára a figyelmet az a szembetűnő tény is, hogy a trón hieroglifa Ízisz nevében is előfordul, így a két istenség nevének etimológiailag is lehet köze egymáshoz. Az ỉrỉ sok jelentése közt előfordul az „összeházasodni valakivel” és a „párosodni” is, tehát Ozirisz neve arra utal, ő Ízisz párja. Kurt Sethe az istennőt mint a királyi trón megszemélyesítését látja, így Ozirisz neve olyasmit jelent, hogy „aki elfoglalja a trónt”.

A kopt és görög alakból is látszik, hogy Ozirisz nevének elején u hang állt. Emiatt valószínűnek tűnik a wsr, „erősnek lenni” gyökből való levezethetőség, ami egyrészt megfelel annak, hogy számos más istennek is eredetileg egyszerű, egyjelentésű neve volt (lásd még: Ámon, „az elrejtett”, Uadzset, „a zöld/virágzó”), másrészt pedig másodlagosan felvehette a trón elfoglalásával kapcsolatos jelentést is, ami kiejtésére is hatással lehetett. Az isten nevének későbbi írásmódjaiban is nyilvánvaló egyfajta szójáték, például néha a „felébredni” jelentésű rs ige hieroglif jelével írják, annak jeleként, hogy Ozirisz felébredt halottaiból, máshol a w3s jellel, ami királyi szimbólumként Ozirisz királyi hatalmára utal. Hogy a nevet nem a wsr jellel írták, hatással lehetett ez a szójátékra való törekedés is, illetve az is, hogy próbálták elkerülni az őket félelemmel eltöltő isten nevének leírását (amire az is utal, hogy az Óbirodalom idején személynevekben nem fordul elő Ozirisz neve).

Történtek kísérletek arra is, hogy az isten idegen eredetét bizonyítsák. Oric Bates a berber wsr, 'idősnek lenni' gyökből vezette le a nevet, erre azonban nincs bizonyíték. Theodule Deveria az asszír Assur istennel rokonította Oziriszt, egyes követői pedig Íziszt is azonosították Istárral.A nevek hasonlósága azonban lehet véletlen egybeesés is, és a mitológiai egybeesések is túl általánosak ahhoz, hogy meggyőzőek legyenek.

Ozirisz nevének transzliterációja ws-ỉr, de egy elmélet szerint az 3s-ỉr helyesebb lenne. A trón hieroglifát ugyanis egyetlen más szóban sem írják át ws-ként, a kopt és görög írásmód a kezdeti alef hangot nem tudta jelölni, így az OY kezdőhanggal átírt szó kezdődhetett aleffel, a föníciai átírás megőrzi az isten neve elején az alefet, az arámi pedig átírásban nem tesz különbséget Ozirisz és Ízisz nevének trón hieroglifája átírásakor.

A mítoszokban

Ozirisz mítoszairól a legtöbb információ forrásai az V. dinasztia végén íródott Piramisszövegek, újbirodalmi forrásszövegek, mint a Hórusz és Széth története és a Sabaka-kő felirata, illetve jóval később élt görög szerzők művei, például Plutarkhosz Ízisz és Ozirisze vagy Diodórosz Szikülosz írásai.

Geb földisten és Nut égistennő legidősebb gyermeke volt, testvérei Széth, Ízisz és Nebethet.

Ikonográfiája
Ábrázolása antropomorf, többnyire fáraói jelvényekkel (szakáll, korona), zöld bőrrel, részben múmiapólyában ábrázolják.


Uralkodói jelképekkel, például korbáccsal, pásztorbottal és a Felső-Egyiptom fehér koronájára emlékeztető, két madártollal ékes atefkoronával, rendszerint fehér lepelben ábrázolják. Kéztartása (mellkasán keresztbe fektetett karok; a fáraókat ebben a pozícióban temették el) mutatja, múmiáról van szó, a Holtak Uráról. Leginkább zöldre festett bőrrel ábrázolják, ez termékenységi aspektusát hivatott jelezni. A zöld szín mellett a fekete színnel való ábrázolása is egyaránt a termékenység jele. Élő jelképe az Ápisz-bika volt.

Kultusza
Egyik legfontosabb temploma az Ozirion, Abüdoszban. Vízben álló oszlopcsarnoka, időtlen hangulata talán a legszembetűnőbb.

Kezdetben Oziriszt csak a Delta egyik városában, Busziriszben imádták, ahol a föld és a növényzet uraként, tehát nem is a legfőbb istenként tisztelték. Kultusza azonban nagyon gyorsan elterjedt az egész országban és kiszorította a helyi istenségeket, magára vállalva azok szerepét is. Például Memphiszben Szokhariszhez hasonult, akinek az volt a szerepe, hogy felügyelje a földalatti világokat. S így vált Ozirisz a halottak istenévé. Kultusza a napistenével vetekedett, sőt azt el is homályosította az V. dinasztia végétől, amikortól azt tartották, hogy a halott fáraó Ozirisszé változik. A Középbirodalomban pedig már minden halottról ezt gondolták. Az Újbirodalom korában ezt még a szent állatokra – pl. az Ozirisz-macskára, az Ozirisz-páviánra, stb) is kiterjesztették.

Perszephoné (görögül Περσεφόνη; a rómaiaknál: Proserpina, neve előfordul még Persephone, Persephoneia, Perszephoneia, Phersephone, Persephassa, Phersephatta alakban is) a görög mitológiában a termékenység, a termés istennője, Démétér és Zeusz lánya, Hadész elrabolt felesége. Előfordul Koré (görögül am. „lány”) név alatt is. Alakja valószínűleg már a görög mitológia előtt is létezett.

Hádész kérte Zeuszt, engedje hozzá feleségül Perszephonét, de Zeusz erre nem adott határozott választ.

Vitatott, hol rabolta el Hádész Perszephonét. Perszephoné a barátnőivel virágot szedett, és mikor kissé eltávolodott tőlük, meghasadt a föld és a mélyből előbukkanó Hádész fekete, sötétséget fújó lovaival elragadta, amik egy fekete szekeret húztak. Perszephonénak csak sikoltani maradt ideje – azt csak Hekaté, a Hold és mágia istennője hallotta meg. Héliosz napisten látta is, és a lányát kereső Démétérnek elmondta, ki volt a tettes. Démétér gyászba borult, egy időre az Olümposzon lakó istenekkel is szakított, és az emberek által neki szentelt templomban élt. Mivel nem figyelt a termésre, az nem ért be, és az emberiséget éhínség sújtotta. Zeusz ezért arra kérte Démétért, hogy térjen vissza, de Démétér erre csak akkor volt hajlandó, ha Hádész elengedi Perszephonét. Hádész ebbe beleegyezett, azonban csalfa módon gránátalmát adott neki, mert tudta, hogy aki az Alvilág étkeiből eszik, az végérvényesen soha nem hagyhatja el az Alvilágot. (bizonytalan, hogy Perszephoné egy vagy több magot, [elvileg 4-et]vagy egész gránátalmát evett-e meg).

Démétér csak úgy volt hajlandó visszatérni a feladatához, ha Perszephoné az év kétharmad részét vele, és csak a maradékot tölti az Alvilágban, Hádésszal.

Perszephoné ettől kezdve az alvilág úrnője: gyakorta megengedi a jó, arra méltó embernek, hogy az általa szeretett elhunytat visszavigye a felszínre.

Példaként Orpheusznak megengedte Eurüdiké feltámasztását – bár abba Hádész is beleegyezett. Vagy Alkésztisz története, aki saját életét áldozta férje helyett: Héraklész addig szorongatta Thanatoszt, a fekete leplű halált, míg az vissza nem adta Alkésztisz életét. Ehhez azonban Perszephoné hozzájárulása is kellett: Héraklész erejét csodálva eleresztette Alkésztiszt és visszahívta Thanatoszt a föld alá.

Perszephoné mítosza érthetővé tette az ókori görögök számára, hogy a termőföld miért lesz kietlen nyáron, az év egyharmadában, majd fordul termőre ősszel. Más értelmezés szerint Perszephoné leszállása az alvilágba a föld alatti silókban tárolt magok útját szemléltette.


Kulturális vonatkozások
Homérosz nem említi, hogy Perszephoné Démétérrel bármilyen rokoni kapcsolatban lenne. Hésziodosz írja le úgy, mint Démétér leánya.

Amikor Egyiptom a görögök uralma alatt állt, Perszephonét az Egyiptomban Ízisz néven ismert istennővel azonosították.

A mítosz többek között Ovidius: Átváltozások című művében is szerepel.

Ptah az ókori egyiptomi vallás egyik legfőbb és egyik legősibb, egyik legtiszteltebb istene. Memphisz főistene, a memphiszi teológia szerint világteremtő isten. Azon istenek közé tartozik, akiknek nincs állati alakjuk.

Kék, fejre simuló sapkában álló múmiaként szokás ábrázolni, kezében összefogott dzsed-oszloppal, uasz-jogarral, ankhhal – a három szimbólumot időnként egyetlen jogarrá kombinálták össze a későbbi korokban. Alakját időnként könnyű összetéveszteni Honszuval, ám Ptah nem visel más fejdíszt, míg Honszut gyermektinccsel és néha Thotéhoz hasonló holdas fejdísszel szokták ábrázolni. Triászának ő a főalakja, felesége Szahmet, a félelmetes, kettős természetű, oroszlánfejű istennő, fiuk a lótuszkoronás Nofertum.

Ptah tisztelete legalábbis egyidős Memphisszel és az egyesített birodalommal. Még a város egyik nevében is megtalálható: Hut-ka-Ptah jelentése: „Ptah lelkének háza”. Első ábrázolása egy I. dinasztia idejéből való kőedényen került elő – Flinders Petrie Tarkhan mellett találta, Memphisztől délre. Ez a déli irány szinte szimbolikus is lehetne, ugyanis Ptah memphiszi temploma a város falától délre állt – innen ered Ptah egyik állandó jelzője, a „falától délre levő”. Ptahot a kézművesek és művészetek isteneként is tisztelték, ennek jeléül főpapja a „nagy, a kézművesek vezetője” címet viselte. Ezért az ókori görögök Ptahot azonosították Héphaisztosz (az istenek kovácsa) alakjával. Kultusza térben és időben egyaránt elterjedt volt a Két Országban a Középbirodalom korától a Későkorig.


Tisztelete mindig nagy súlyt kapott. Szokarisz, a memphiszi nekropolisz oltalmazója (kinek emlékét Szakkara a nevében is őrzi) egy idő után beleolvadt alakjába, majd Ozirisszel került szorosabb összefüggésbe, többek között az Ápisz-bikák kapcsán. Ennek ellenére elkerülte a teljes azonosítást – ebben is a ritka kivételek közé tartozik.

Magának a Memphiszi Teológiának fennmaradása is érdekes történet. Szövege szerint egy ősrégi, féregrágta papiruszon találták Sabaka fáraó idején, és, hogy a pusztulástól megóvják, kőbe vésték. (Megmaradt töredéke a British Museumban található.) Ezzel a férgek dolgát jócskán megnehezítették, de korunk kutatóiét is. Nem lehet tudni ugyanis, hogy a régi korokat nagyra becsülő, a régi iratok nyelvét jól ismerő és ügyesen utánzó időszakban nem csak a nagyobb nyomaték kedvéért hivatkoztak-e az óbirodalmi ősökre, mint az gyakori volt ebben a korban.

Ptah és a Memphiszi Teológia érdekes ellentmondásban áll Atummal és a hozzá kapcsolódó teremtésmítosszal. (Teremtésmítoszokban ugyanis az egyiptomiak nem szenvedtek hiányt!) A teremtő aktus Ptahnál pusztán szellemi, míg Atumnál az anyag az elsődleges. Atum önnemzéssel teremtette a világot, Ptah viszont a gondolat és a szó erejével. Az egyiptomi felfogás szerint a „valóság” létrehozásához az kellett, hogy a szív kigondolja és a száj kimondja azt, ami megvalósul. Az első ahhoz, hogy, mint idea megjelenhessen, a második azért, hogy az idea valósággá válhasson. (Ez az eszme visszacseng a mai ezoterikus gondolkodásban is!) Ptah a teremtéskor – az egyiptomiak úgy hívják: az első alkalom – nem csak a világot hozta létre, hanem az isteneket és azok alakját, szentélyeit, rituáléit is:

„Ptah elégedett volt, minekután megteremtett minden dolgot és minden isteni szót. Megalkotta az isteneket, létrehozta a városokat, kijelölte Ő a kerületeket (nomoszokat). Elhelyezte az isteneket szentélyeikbe, elrendelte áldozataikat, szentélyeiket megalapítván. Olyanná tette a testüket, hogy szívük elégedett legyen.” (Kákosy László fordítása)

Az anyag és a szellem világnézete áll itt szemben egymással! Szembenállásuk azonban megmaradt a hitvita szintjén, nem vont magával tényleges összeütközést, vallásháborút. A szó, a név teremtő erejének egyiptomi mítosza nem egyedülálló elképzelés az ókorban. Az akkád (babiloni) teremtés-eposz, az Enúma elis kezdete is erre utal:

„Midőn fönt az ég nevetlen, S alant a föld szintazonképp; (…) Nem volt szárazföld se, víz se, s egyike sem az isteneknek, név nélkül szunnyadott a sors is”. (Rákos Sándor fordítása)

Sakkan vagy Sakka (dšakkan2) akkád isten, az állatok, nyájak, csordák és a legelők védnöke. Fő kultuszhelye az amorita Babilonban volt, sumer eredetije talán Dumuzi valamelyik alakváltozata lehetett.

Már a sumer nyelvben van hozzá hasonló szó. A sumer šakkanx két különböző írásmóddal (GA2×AN.GAN.ŠA, GA2×AN.GAN) egy azonosítatlan lóféle neve. A šakkan6 a sagin szó egyik változata. Az akkád nyelvben a šakkanu vagy šaknu nádat jelent. Hogy ezek közül melyik áll kapcsolatban az isten nevével, az ismeretlen.

Az Enki-mítoszban, valamint „A gabona és a juhok vitája” történetben a hegyek királya (dšakkan2 lugal ḫur-saĝ-ĝa2-ke4, bár ebben az összefüggésben a hurszag fordítása inkább síkság lehet). Gudea a Ningírszu-templomban (e2 dug3-ga, Édùgga) adott helyet Sakkan kultuszának. A „Sulgi magasztalása” című költeményben Sulgi mondja: „Én öszvér vagyok, aki leginkább alkalmas az útra. Én ló vagyok, akinek lobog a farka. Sakkan ménje vagyok, Sakkan szamara, aki szeret futni.” A Ninurta-himnuszban „a szamarak ura”. A Gilgames-eposz újasszír változatában is feltűnik Enkidu halálánál. Ekkor már alvilági vonatkozásai is vannak, és a neve is megváltozott, Szumugánnak (su-mu-gan2) nevezik. A név jelentése: „a legelő gyermeke”.

Sátán (héber eredetű szó) a zsidó, keresztény és az iszlám vallásban szereplő alak. A bibliai iratokban egy olyan Isten ellen lázadó, bukott angyal, aki Isten és az emberiség ellenségeként jelenik meg. A Biblia forrásai alapján valós fizikai formában a Földön sohasem öltött testet.

A Biblia úgy említi, és úgy ír róla, mint aki egy személy, szellemi hatalom. Az Újszövetségben különféle kifejezésekben jelenik meg («e világ fejedelme», az «ellenség», a «gonosz», a «kísértő», «e világ istene», a «levegő hatalmasságainak fejedelme»), azonban ezeknél jóval gyakrabban jelenik meg a görögből eredő latin »diabolus« és a »satanas« magyar átírása.

A vele kapcsolatos említések egyaránt megtalálhatóak a Bibliában, a Koránban és egyes apokrif iratokban is. A Septuaginta, a Héber Biblia görög nyelvű fordítása hol a görög diabolosz (διάβολος, gonosz) szót használja, hol a satan (שָּׂטָן) héber szó fonetikus átiratát. A magyar bibliafordítások a satan szót fonetikusan átvették, míg a diabolosz helyett ördögöt, gonoszt írnak.

Az Újszövetség az Ádám és Éva bűnesetéről szóló történetben a kígyóval azonosítja, amely az Isten által tiltott fáról kínálta a gyümölcsöt az első emberpárnak


És levettetett a hatalmas sárkány, az ősi kígyó, akit ördögnek és Sátánnak hívnak, aki megtéveszti az egész földkerekséget; levettetett a földre, és vele együtt angyalai is levettettek.

Etimológia
A sátán héberül שָׂטָן sátán, eredeti jelentése vádló, »ellenszegülő«;görögül σαταν szatan, latinul satanas; arabul شيطان sajtán.

Etimológiailag valamennyi jelentése ellenség, vádló, rágalmazó, félrevezető.

A sátán szó a magyar nyelvben jövevényszó, ami az eredeti magyar ördög szót helyettesíti. A sémi nyelvekbe feltehetően a hettita Estan napisten nevének hatására került. A területet elfoglaló szemiták az ellenség istenéből kreálták a sátán alakját. Mivel a sémi írások a magánhangzókat nem jelölték, a név hangalakjából csak az stn váz maradt változatlan.

A nevét egyes keresztény egyházak szóhasználatában névelő nélkül, személynévként használják, például: Sátán Isten ellensége.

Jelentése, névváltozatai
A Biblia szerint ő személyesíti meg a Kísértőt, aki a rossz útra csábít. Legelső megjelenése ebben a Szentírásban az Ádámot és Évát bűn elkövetésére csábító kígyó képében jelenik meg. Azután más névváltozatokkal is találkozhatunk, a Bibliában gyakran nevezik Kísértőnek, a Gonosznak, e világ istenének, hazugságok atyjának, a sötétség fejedelmének is. A sátán azonos a mai névhasználatban gyakrabban használt „ördöggel” (avagy az ördögök fejedelmével). A középkor óta gyakran azonosítják Azazellel, Belzebubbal, Beliállal, Samaellel, Mefisztóval, Luciferrel és a Bibliában vagy a pogány mitológiákban szereplő más démonokkal.

A sátán a Bibliában
A sátán kilétéről a Biblia több helyen is ad tájékoztatást, azonban különféle neveken. Annak azonban, hogy a különféle helyek egyazon személyre, vagy különböző lényekre utalnak-e, meglehetősen változó a megítélése. Ezt súlyosbítja, hogy a (többnyire helytelen) magyar fordításokból adódóan a témában igen komoly fogalmi zűrzavar uralkodik. Bár nem tartozik szorosan véve a témához, de fontos megemlíteni, hogy a magyarban ezen témában lélekként szerepeltetett szavak (pl. gonosz lelkek), az eredetiben minden esetben szellem-et, értsd: szellemi lény-t jelölnek.

A sátán (lehetséges) nevei a Bibliában
Az ószövetségi héber sátán név az Újszövetségben, valamint a Septuagintában is szerepel görög betűkre átírt formában. Az újszövetségben 36-szor található meg ebben a formában, a Septuagintában csak egy-két esetben. Határozott névelő nélkül általános értelemben jelöl ellenséget: 1Kir. 11:14,23,25-ben Salamon politikai ellenfeleit jelenti, a MTörv. 22:22-ben az Úr angyalát, aki ellenkezett Bálámmal, a Zsolt. 109:6-ban emberi vádolót. Határozott névelővel, „az Ellenség” formában személynévvé válik és a gonoszság fejedelmét jelöli. A Septuaginta azonban a legtöbb esetben diabolosznak fordítja, melynek jelentése vádló, rágalmazó. Az Újszövetség 33 esetben jelöli ezzel a szóval, ilyenkor határozott névelővel – a Vádló.
Ördög – A magyar Bibliák elsősorban így fordítják a diabolosz szót, ezen kívül a görög daimonion (daimon) szót is. Az utóbbit többes számban is, ekkor gonosz seregeket jelöl. A daimonion vagy daimon eredetileg istenséget, természetfeletti lényt jelent. Az Újszövetség csak negatív értelemben, gonosz szellemeket, démonokat jelölve alkalmazza. Szókratész viszont pozitív értelemben a lelkiismeret jelölésére használta. Az Ószövetségben a héber שֵד séd, שֵׁדִים sédim szó szolgál a gonosz szellem, szellemek jelölésére (MTörv. 32:17, Zsolt. 106:37).
Beliál – héber eredetű név, jelentése: értéktelen, haszontalan, gonosz. Nem személynév, ám idővel alkalmassá vált a sátán személyének jelölésére, mivel bajt okozóként (Zsolt. 41:9) vagy Isten ellenfeleként jelenik meg. Utóbbi Náhum könyvében szerepel: „gonoszságot forral az Úr ellen”. Gyakran „fiai”, „gyermekei” hozzátétellel (1Sám. 2:12) együtt olvashatjuk. A Septuaginta gyakran diabolosznak fordítja a héber beliált, ami jelzi, hogy az ókori fordítók is a sátán egyik nevének tekintették. Az Újszövetségben a 2Kor. 6:15-ben található a kifejezés.
Belzebub – A név csak az Újszövetségben fordul elő Beelzelbul formában (Mt. 12:24-27). A szó héber eredetű, a pogány istenség Baál-Zebub (szó szerint: (a) Legy(ek) Ura) után, amely Ekron filiszteus városnak volt az istene (2Kir. 1:2,3,6,16). A pogány isten neve idővel a sátán egyik nevévé vált a zsidóságban, ezt támasztja alá az evangéliumi szöveg is.
Azazel – csak a Leviták könyvében (Mózes harmadik könyve) fordul elő (Lev. 16:8,10,26). Az engesztelés napján a pap saját és népe bűnét átruházza egy bakra, melyet kivittek a pusztába Azazelnek,a puszta démonának, általa jelképezve a bűntől való szabadulást. Az apokrif Énok könyvében (i. e. 2-1. század) a lázadó angyalok vezére. Más forrásokban viszont nem azonosítják a Sátánnal vagy az Ördöggel hanem önálló alakként a 'Bosszúállás angyalaként' vagy a Bosszúállóként említik és mutatják be.
Lucifer – szó szerint hajnalcsillag vagy fényhozó (latin: lux, 'fény' és fero, 'hordozni, vinni' szavakból: 'fényhozó, fényt hordozó'),[8] Ézsaiás könyvének (Ézs 14:12) latin fordításban szerepel, ahol Babilon királyának jelzője. (Károlinál: Miként estél alá az égrõl fényes csillag, hajnal fia!? Levágattál a földre, a ki népeken tapostál!) Később személynév lett belőle, Lucifert az Isten ellen lázadó, és büntetésül az égből alávetett legfőbb angyalnak képzelték, és a Sátánnal azonosították. A mai bibliafordításokban általában nem szerepel a Lucifer név, egyszerű jelzőként fordítják. Illetve „Ő pedig monda nékik: Látám a Sátánt, mint a villámlást lehullani az égből.” (Lk 10,18)
a világ fejedelme – Jézus: jön e világ fejedelme, bár felettem nincs hatalma Ján 14,30; egykor éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő (világ) birodalmának fejedelméhez Ef. 2,2
e világ istene – Ezeknek a gondolkozását e világ istene megvakította. 2. Kor. 4,4
az Isten hegyéről levetett kerub – Ezékiel könyve 28:12-19.

A sátán mint kísértő, a rosszra csábító

Legelőször a Bibliában a kígyó képében jelenik meg, bár maga a Teremtés könyve nem közli, hogy a kígyó azonos lenne a Sátánnal, a későbbi bibliai könyvek azonosítják vele. Ádám és Éva a Paradicsom minden fájáról ehet, kivéve egyről nem, mert ha igen, akkor meghalnak. De a ravasz kígyó elhiteti velük, hogy semmiképp sem fognak meghalni, hanem még bölcsebbek lesznek. Ádám és Éva elhitte ezt, ezért ettek belőle. A Biblia ezzel a képpel sok mindent megmagyaráz, például azt, miért halunk meg, miért nem élhetünk örökké.

A sátán mint vádló
Jób könyvének első két fejezetében ő az egyik főszereplő. Az eredeti héber szövegben a neve itt nem személynévként, hanem köznévként szerepel, mint „a vádló” (ha-szátán). A többi angyallal együtt ő is bejárhat a Mennybe, mikor az "Isten fiai udvarolni" mentek az Úrnak. „Szerte bolyong a földön”. Istennel polemizálva azt a lehetőséget kapja, hogy többször is megkísértse, és ezzel próbára tegye Jóbot. Jób könyvében a sátánnak nincs független hatalma, Istentől kap fölhatalmazást a próbák végrehajtására.

A sátán ugyanebben a vádló szerepben a Biblia még egy helyén megjelenik. Zakariás könyvében (Zak. 3:1-2) a mennyei ítélőszék előtt a megvizsgálandó Józsué főpap jobb oldalán áll, hogy vádbeszédet mondjon ellene, de az Úr angyala megparancsolja neki, hogy hallgasson.

A sátán mint az ember ellenfele
Ezen kívül az Ószövetség még két helyen említi a sátán nevét.

A Krónikák könyvében (1Krón. 21,1) a sátán mint Izráel népének ellensége, ráveszi Dávid királyt, hogy megszámlálja a népét. Dávid ezzel kivívja Isten haragját, aki dögvésszel sújtja Izráelt. A krónikás (az i. e. 3. században) a sátánt önállóan cselekvő lénynek ábrázolja. Ezzel szemben Sámuel könyvében (2Sám. 24,1), ahonnan a történetet vette, maga Isten manipulálja Dávidot. A sátánról alkotott elképzelések megváltozása valószínűleg a zoroasztrianizmus, a jóság és a gonoszság két istene küzdelmét tanító perzsa vallás hatása.

A katolikus és ortodox kánonban szereplő Bölcsességek könyvében szerepel a következő megállapítás: „A sátán irigysége révén azonban a világba jött a halál, és akik vele tartanak, azok megtapasztalják.”

A sátán az Újszövetségben

Az evangéliumokban Jézus, a levelekben pedig az apostolok többször is említik a sátán nevét. Jézus negyven napig a pusztában böjtöl, hogy megküzdjön az ördög kísértésével, akit sátánnak nevez (Mt. 4:10). Egy alkalommal ugyanakkor a tanítványához Péterhez szól, hogy "Távozz tőlem Sátán!" (Mk. 8:33) Ezt azért mondja, mert a Sátán megkísérti Pétert, hogy Isten tervét megváltoztassa. Máskor Belzebubról, az ördögök fejedelméről (Mt. 12:27), illetve az ördögről és az ő angyalairól (Mt. 25:41) beszél.

A sátán személyének kilétéről az Újszövetség két helyen ad némi információt. Pál apostol a korintusiaknak írt második levelében azt mondja, hogy „a sátán a világosság angyalának tetteti magát” (11:14). A Jelenések könyvében pedig János evangélista az Édenkertben Ádámot és Évát bűnre csábító kígyóval azonosítja a sátánt: „Levetették a nagy sárkányt, ama régi kígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki tévútra vezeti az egész világot. A földre vetették, s vele együtt letaszították angyalait is.” (12:9)

A bukott angyalokról említés található két apostoli levélben is (Péter második levele 2:4 és Júdás levele 1:6).

A sátán a rabbinikus irodalomban
A Misna és a Talmud legkorábbi bejegyzései azt mutatják, hogy a sátán csak igen kis szerepet játszott a zsidó teológiában. A zsidó vallás később átvette a népszerű közel-keleti (perzsa eredetű) nézeteket a sátánról és nagyobb szerepet tulajdonított neki. Minél később íródott egy rabbinikus mű, annál több említés esik benne a sátánról és az általa megszálltakról.

Például a kígyó a klasszikus zsidó vallás szerint a szó szoros értelmében csak kígyó volt, míg a későbbi zsidó teológiában a gonosz által megszállt lény lett, hiszen a bűnbeesés történetében beszélt, pedig a kígyó erre nem képes önmagától. (A Midrás már odáig megy, hogy a kígyó, mielőtt megátkozták, felegyenesedve járt és tudott beszélni.)

Az i. sz. 450 körül íródott Palesztinai Talmud még igen tartózkodó a sátánnal kapcsolatban. A Babilóniai Talmud szerint (Bava Bathra 16a) a jécer hára (a gonosz hajlam), a halál angyala és a sátán azonosak. A Talmud a Samael nevet is megemlíti, akiről sokan úgy vélik, hogy egy másik démonnak a neve, de abban egyetértenek, hogy gonoszt jelöl.

A későbbi rabbinikus irodalom jó néhány művében és sok rabbi szerint a sátán minden gonoszság megtestesítője, és minden erejét az ember elpusztítására fordítja. E nézet szerint óriási hatalma van az emberek minden munkája felett, de a tudása korlátozott, és a jom kippur (engesztelőnap) ünnepén elveszti hatalmát.

Egyes rabbik úgy gondolták, hogy sátán a jelenben is ugyanolyan aktívan tevékenykedik, mint a múltban, amikor ő volt Izsák feláldoztatása, Ézsau csalása, Mózes halála, Dávid Betshabéval való paráználkodása, Vasti királynő halála és a zsidóellenes háborúk előmozdítója.

Sátán a gnoszticizmusban
A gnoszticizmusra jellemző a kozmikus dualizmusː a mindenek felett álló, transzcendens Isten egy másik istenséggel áll szemben, aki létrehozta a fogyatékos és visszás világot. A Démiurgosz elnevezéssel illették ezt a másodrendű istenséget, aki a látható világot teremtette meg. Az igazi, jó Istenről azt állították, hogy az egy másik isten, aki nem vett részt ebben a teremtő aktusban és felette áll a kozmikus iparosmunka elfajzott világán.

A sátán a Koránban
Az iszlám Iblísz (إبليس ) néven is ismeri. Úgy gondolják, hogy a neme szerint a dzsinnek (جن) rendjébe tartozik, akik olyan spirituális, szellemi lények, amelyek tűzből vannak.[forrás?] A Korán szerint korábban az angyalok (fényből lévő szellemi lények) vezetője volt, de nem volt hajlandó az embert elöljárójaként elismerni, azaz leborulni előtte.

A sátán alakja a keresztény világban és felekezetekben
A sátán alakja mindig kiemelkedő szerepet töltött be a keresztény teológiában. Egyes korai keresztény egyházatyák imádkoztak a sátán „bűnbánatáért”.Egyes ortodox, paulikiánus eszmékkel kacérkodó egyházatyák – a többség által eretneknek tekintett – gondolata szerint a Sátán összes démonjával együtt bocsánatot fog nyerni Istentől a Végső Ítéletkor, Isten végtelen szeretete miatt.

A középkorban a sátán ábrázolását gyakran használták arra, hogy riogassák és félelemben tartsák az írástudatlan embereket, fegyelmezzék a gyerekeket. Kecskebak alakúnak, szarvakkal és villa alakú farokkal is ábrázolták, amint egy háromágú vasvillát tart. Ezek a rajzok nem a Biblián alapultak, hanem Pán és Dionüszosz ókori görög istenek hasonmásai voltak, illetve a különféle pogány állatmaszkos szertartások hagyományaiból táplálkoztak.

Számos középkori irodalmi műben – így például Dante Isteni színjátékában – a sátán neve Lucifer volt. Ennek alapja az Ószövetségben szereplő történet a Hajnalcsillag (héber הילל Hélél, latin Lucifer) bukásáról (Ézsaiás könyve 14:12), akit a sátánnal azonosítottak.

John Milton Elveszett paradicsom című verses elbeszélő költeményében (17. század) úgy értelmezi a sátánt, mint aki már az ember létezése előtt szembeszállt Istennel.

Swedenborg szerint a pokol nem büntetés, hanem lelkiállapot és az emberek lelkei sem bűneikért kerülnek oda. A "pokol lakói" (lelkek, ördögök, szellemek stb.) így bármikor elhagyhatják azt és szabadon bejárhatják a köztes világokat és – főleg 1757 után, mikor véget ért a Végítélet és új Eget építettek – a Mennyekbe is ellátogathatnak. Ott viszont nem érzik jól magukat és gyorsan visszatérnek saját poklukba a fertelmes sötétségbe. A lelkiállapotuk megváltozásával emelkedhetnek fel és bukhatnak le a lelkek.

A sátán ábrázolása
Egyik legjellemzőbb ábrázolt alakja az őskígyó, amely rávette Évát, hogy fogyasszon a tiltott gyümölcsből. Egyes Biblia-fordításoknál már a Genezisből kiderül, hogy a sátán a kígyó, de egyértelműen ezt csak az Újszövetség részét képező Jelenések (20:2) könyvéből tudhatjuk meg.

Másik népszerű ábrázolása a görög Pán istenség mitologikus alakjából származik, mely kecskeszerű, patákkal és szarvakkal, és egy háromágú szigonnyal. Mára sokkal emberszerűbbé vált az ábrázolása: sötét, rosszakaratú ember, kis kecskeszakállal. Néha megjelenik bűnre csábító formában – szakácsként, jóképű férfiként – is, de női ábrázolások is léteznek.

Gyakran használják ezt a jelképet politikai közszereplők jellemzésére, vagy szexuális beállítottság és szokások sokatmondó metaforájaként. Másik alkalmazási módja az ember gyengeségének és bűnösségének hangsúlyozási módja.

Alakját leginkább a horrorfilmek használják, tulajdonságait megtestesült vagy átvitt értelemben a leginkább. Például Williem Peter Blatty könyve, a The Exorcist (Az ördögűző), mellyel célja az volt, hogy a gonoszság létezését bemutatva arra vezesse az olvasót, hogy léteznie kell a végső jónak, egy Istennek.

A keleti vallásokban
A hinduizmusban és a buddhizmusban sátánt gyakran a Mára nevű démonnal azonosítják.

Az irodalomban
Az újkori irodalomban a sátán, mint semleges vagy pozitív figura is megjelent. Madách Imre műve, Az ember tragédiája az isteni és emberi világrend hideg, velejéig racionális és cinikus kritikusának ábrázolja a sátánt (Lucifer), akinek lázadása azonban kezdettől fogva szerepel az isteni tervben, és a tervben való állandó kételkedése is csak előbbre viszi a világot a terv beteljesülése felé.

Mihail Bulgakov regényében, Mester és Margaritában a Woland professzor néven bemutatkozó sátán „a világ szemetének őre és ura”. Míg Isten a fény és jóság birodalmának irányítója, addig a sátán a maga külön világán uralkodik (inkább ennek része a földi világ is), a sötétségen, mágián és bűnön. A bűn azonban alapvetően nem tőle származik, sőt az ő feladata ítélni és büntetni a nála gyakran sokkal sátánibb, szabad akaratukból gonosz embereket, különösen azok halála után.

Dr. Gyökössy Endre Igaz mese Luciferről című novellája szerint Lucifer valaha Isten legkedvesebb arkangyala volt. A legnagyobb áldozatot hozta meg Isten kedvéért: felvállalta levettetését a mennyekből és a sátán gyűlöletes szerepét, hogy kísértései által minden ember számára megadja a szabad akarat és a szabad döntés lehetőségét. Ugyanez az írás a mottója a témát bővebben kifejtő Angyali kísértés című regénynek, amely Arielle Bourtree írása.

A filmművészetben
A sátánt egy multinacionális ügyvédi iroda irányítója testesíti meg Az ördög ügyvédje című filmben (Al Pacino alakítása).

A sátán megidézése több horrorfilm témája. Roman Polański például két ilyen témájú filmet is készített. A Rosemary gyermeke című film főhősnője (Mia Farrow) gyermekét a sátántól szüli és az annak szolgájává válik. Ugyancsak Polanski filmje A kilencedik kapu, amelynek főhőse a sátán megidézésére alkalmas könyvet kutat. A Constantine, a démonvadász című filmben a sátán emberi alakot ölt.

Az Ómen illetve az Ördögűző sorozat központi szereplője is a sátán (bár előbbi inkább az Antikrisztus kissé eltérő szerepét állítja középpontba). A sátán fontos szereplője a Supernatural című sorozatnak ahol Lucifer néven az apokalipszis eljövetelét akarja végrehajtani. A sátán a South Park című rajzfilmsorozatban is visszatérő szereplő.

A Doctor Who című sci-fi sorozat "The Impossible Planet", és a "The Satan Pit" című epizódjaiban is a Sátán a főellenség.

A sötétség fejedelme című filmben a Sátán nem más, mint az antianyagból létező párhuzamos univerzum ura, egyfajta anti-isten. Az ebben a világban létező különös zöld folyadék, mely megszállja az embereket, az Antikrisztus materializálódott alakja, az ő célja a Sátán elhozatala egy tükörportálon keresztül. Karakterét csak egy pillanatra mutatják, mint egy kinyújtott kezet, mely a legjellegzetesebb Sátán-ábrázolásra emlékeztető módon vörös, szőrös, és patás ujjakban végződik.

A Mel Gibson rendezte A passió című filmben a sátán többször is megjelenik. Bőre fehér, arca szőrtelen, s a kornak megfelelő, egyszerű sötét öltözéke van.

A Letaszítva című filmben a sátánt Azazelként mutatják be mint a testek között vándorolni képes gonosz szellemet.

Sátánizmus
Searchtool right.svg Bővebben: LaVey-i sátánizmus, Sátánizmus és Klasszikus teista sátánizmus
A sátánt tisztelő (vagy imádó) vallásokat és szektákat nevezik sátánistának. Hivatalosan elismert sátánista egyház a Sátán Egyháza, de nem hivatalos, úgynevezett földalatti csoportokból számtalan létezik (legtöbbjük a keresztény kultúra területén). A sátán fogalma csoportonként jelentősen különbözik, ahogyan az is, hogy imádatot igénylő istenségnek vagy mindössze szimbólumnak tartják-e. Legfontosabb jellemzői az individualizmus és a kereszténységgel (néha júdaizmussal vagy iszlámmal) szembeni ellenséges viszony.

Solotl (elterjedt spanyol névírással Xólotl, a Kutyaisten) az azték mitológiában a tűz, a villámlás és a balszerencse istene, és a holtak kalauza a Mictlanon, az azték túlvilágon. Quetzalcoatl ikertestvére, a Vénusz megszemélyesítője és a Nyugat (égtáj) ura. Ő őrzi a napot, amikor éjszaka áthalad az alvilágon. Csontvázként, kutyafejű emberként vagy fordított lábfejű szörnyként ábrázolták.

A mexikói szőrtelen kutya, a Xoloitzcuintle, és a legelfogadottabb értelmezés szerint az axolotl nevű kétéltű róla kapta a nevét.

Szokar (Skr, Szeker, Szaker, görögül Szokarisz) óegyiptomi istenség. Eredetileg a memphiszi nekropolisz istene volt, akit átvitt értelemben az alvilág bejáratánál őrködő sólyomnak képzeltek. Ezért általában sólyomfejű, mumifikált ember alakjában ábrázolták. Az életre keltést célzó halotti szertartások révén Ptah istennel (Ptah-Szokar), a halotti birodalommal való szoros kapcsolata miatt Ozirisszal is azonosították (Uszire-Szokar). A kézművesek, főként a fémművesek védőistenének is tartották. Az egyiptomiak előszeretettel fohászkodtak a Ptah-Szokar-Ozirisz nevét együttesen viselő istenséghez. Az Újbirodalom idején Memphiszben és környékén tiszteletére körmeneteket és a mezőgazdasággal kapcsolatos termékenységi ünnepségeket tartottak, amikor az istenség képét bárkába helyezve vitték körül papjai. Így akarták a napforduló után megújuló természet jó termését elősegíteni.

Tisztelete az idők során túlterjedt Memphiszen egészen az újbirodalmi fáraók thébai székhelyéig.

Szumugán ( Sumukan, Szumukán, Szumukan) sumer isten, a nyílt mezők ura, a legelő állatok védnöke, szűkebben a vadszamaraké és gazelláké. Olyan ősi termékenységistenek társa, mint Asnan gabonaisten és Lahar, a birkák istene, valamint a birkákhoz kapcsolódó szövés ősi istennője, Uttu. Egy Inanna-himnusz szerint a mezők minden élő teremtménye az ő gondjára lett bízva, itt már Dumuzi funkciói is feltűnnek, aki a mezők növényzetének istene. Szintén Dumuzihoz hasonló, hogy Szumugán is meghal, így kerül az alvilágba, így a meghaló és feltámadó termékenységistenekhez hasonló, annak ellenére, hogy nem növényi, hanem állati jellegű istenség. Az Éanna egyik felirata szerint „lugal ḫursag”, ebben a kontextusban a „síkság királya”.

Később újasszír istenség. A név jelentése: „a legelő gyermeke”, a tenyésztett állatállományt, főleg a szarvasmarhát védő isten. Az akkád nyelv térhódításával Sakkan isten jelzője lett Babilonban, később az asszír mitológiában ismét önállósodott, neve elé kiírták az isten-determinatívumot (dingir). A Gilgames-eposz újasszír változatában is feltűnik Enkidu és Gilgames halálánál is. Alvilági vonatkozásai is vannak, Erra (Irra) mezőinek istene. Ugyanitt feltűnik a szumugán szó Girra tűzisten jelzőjeként is. Talán Szumukán (sumu-qān) alakban eredetileg önálló alvilági isten volt, majd összeolvadt a két hasonló név, vagy eredetileg is azonosak voltak, csak a két nyelvben és kultúrában kissé szétvált a jelentése. Szumukán alakban egyértelműen Sakkan újbabiloni verziója.


„A por házában él Szumukán, Etana is e ház lakója; Ereskigál, a tollruhájú királynő országol az árnyak fény-nem-járta, öröm-nem-látta, koromsötét birodalmában.”

Thanatosz (görögül: θάνατος, halál) a Halál megtestesítője a görög mitológiában. Nüx, az Éj istennőjének apa nélkül született fia és Hüpnosz, az Álom istenének ikertestvére; közös tartaroszi palotájuk a sötétség otthona. Felesége Meropé, aki vagy Héliosz leánya, vagy Oinopión leánya. Thanatosz feladata az volt, hogy a Moirák által meghatározott időben jelenjen meg a halandónál, kardjával vágjon le egy tincset a hajából, majd ragadja meg lelkét és adja át Hermésznek, aki a holtat az Alvilágba kíséri. Thanatosz a római mitológiában Mors istennel azonosítható.


Alakja a művészetben
Thanatoszt, a Halált kezdetben erőteljes, kardot viselő, láng arcú, rémületes, vad alakként ábrázolták, megjelenését gyűlölet és fájdalom kísérte. Később, a hellenizmusban, amikor a halál utáni élet, Elízium és a túlvilág képzete kialakult, alakja idealizálódott és ikertestvéréhez hasonlóan szárnyas meztelen ifjúként jelenítették meg: Hüpnosz a fején viselte szárnyait, Thanatosz a vállain. Egyes ábrázolásokon Thanatosz alakja körül pillangók – a lélek képi megszemélyesítői – röpködnek, kezében koszorút, fáklyát, vagy kardot tart.

Thanatosz, akit még az istenek is elkerültek csak ritkán jelenik meg a görög mítoszokban. Egyik legismertebb személyével kapcsolatos monda, amikor Sziszüphosz – thesszáliai királyt Zeusz parancsára maga kísérte a holtak birodalmába. Ám az agyafúrt és gátlástalan Sziszüphosz, csellel megbilincselte és egy hordóba zárta Thanatoszt. Az isteni rend felborult, mert nem volt aki beteljesítse a halált. Thanatosz Arész segítségével szabadult ki csúfos börtönéből, majd az istenekkel dacoló Sziszüphosz is elnyerte büntetését: egy hatalmas követ kellett egy hegy tetejére felgörgetnie, de amint célhoz ért volna, a kő mindig visszazuhant. E történetet Homérosz, Szophoklész, Ovidius és Hyginus is megörökítette, korunk szerzői közül pedig Camus: Sziszüphosz mítosza című filozofikus művében olvashatunk Thanatosz alakjáról.

Másik fontos szerepe Héraklész legendáriumában van, ahol Héraklész Alkésztisz életét mentette meg azzal, hogy megküzdöttek egymással.

Thanatosz a pszichológiában
Thanatosz – halálösztön vagy destrukciós ösztön: „Freud által bevezetett kifejezés az olyan élmény- és viselkedésformák (tudattalan) mozgató okaira, amelyek másokra irányuló gyűlöletben, ellenszenvben vagy agresszióban, illetve a saját személyre vonatkozó gyűlöletben vagy pusztításban nyilvánulnak meg.”Freud két ellentétes alapösztön működését feltételezte: Erósz – a létfenntartás, a nemi ösztön és Thanatosz – a halálösztön az élet elpusztítása. Úgy vélte hogy a normális viselkedésben mindkettő folyamatosan jelen van, sőt minden „ösztönrezdülés” e két ösztön különböző arányú keveredéséből jön létre. Ezen ösztönökből származó energiák, biológiai eredetű motivációk, amelyek a személyiség működésének meghatározói. Erósz energiája a libidó, Thanatosz energiája az agresszió és a pusztítás

Tlaltekutli (elterjedt spanyol névalakban Tlaltecuhtli, magyarul Föld Úr) az azték mitológiában a föld (egyik) istennője, aki felfalta a halottakat, majd új életet öntött beléjük. Annyira féltek tőle, hogy minden eddig feltárt temetkezésen, ahol sírmellékletként az ő ábrázolása is szerepelt, arccal lefelé fordítva találták meg. Az eddigi egyetlen kivétel Mexikóvárosban van, ahol az egykori Tenochtitlan főterét feltáró régészek a valószínűleg az azték királyok sírjait is rejtő temetkezési hely bejáratánál találták meg szobrát. Ez guggoló helyzetben ábrázolja az istennőt, akinek hatalmas karmai vannak, a szájába vér ömlik, miközben gyermeket szül.

Upuaut

Upuaut (wp-w3.wt) az ókori egyiptomi vallás egyik istene. Felső-egyiptomi eredetű lehet, de kultusza gyorsan elterjedt, a Piramisszövegekben már azt írják, az alsó-egyiptomi Uadzset szentélyében született. Sakál formában tisztelték, talán a legrégebbi sakálisten Egyiptomban. Már a Narmer-palettán utalnak rá, nevét a III. dinasztia alatt említik először.

Nevének jelentése „az utak megnyitója”. Mivel háborúisten volt, ez utalhat arra, hogy háborúban megnyitotta az utat a király és seregei előtt (egy felirat a Sínain feljegyzi, hogy Upuaut nyitotta meg az utat Szehemhet király győzelme előtt). A háborúval, és így a halállal való kapcsolata miatt a túlvilággal kapcsolatos istenek közé is bekerült, ő nyitotta meg az utat a túlvilágra tartó halott előtt, és segédkezett a szájmegnyitás szertartásánál, ami a temetési rituálé része volt. Neve úgy is értelmezhető, hogy a nap előtt nyitja meg az utat az égen. Rituális felvonulásokon is a többi isten előtt halad.

A szintén sakálisten Anubisszal hasonló ikonográfiája és funkciói miatt helyenként már az ókorban is összetévesztették, bár különböző istenségek voltak. Tekintették Anubisz vagy Széth fiának is. Szeddel lehetséges, hogy azonos volt. Összefüggésbe hozták Hórusszal és Upuaut-Ré formában a nappal is.

Ikonográfiája
Leggyakrabban sakálként, időnként sakálfejű férfiként ábrázolták. Színes ábrázolásokon könnyen megkülönböztethető Anubisztól, aki mindig fekete, míg Upuaut szürke; az is jellemző volt, hogy összezárt lábakkal állt, míg Anubisz inkább terpeszben.

Kultuszhelye
Fő kultuszhelye a felső-egyiptomi Assziút volt, aminek görög neve (Lükopolisz, 'farkasváros') az istenség megjelenésére utal. Az első átmeneti korban III. Heti fia, Tefib viselte a „Sziut ura, Upuaut főpapja” címet.

Vistoszivatl

Vistoszivatl (spanyolos írásmóddal: Huixtocihuatl, jelentése sós asszony) a só és a sós vizek istennője az azték mitológiában, Tlalok esőisten nővére. Az egyik fennmaradt forrás Miktlántekutli halálisten feleségének mondja. A feslettség pártfogóját tisztelték benne. Az ábrázolásokon hullámvonalas mintájú ruhát, kezében fehér pajzsot és nádpálcát hord.