A kerényi bárókisasszony

Majláth Béla

A kerényi bárókisasszony
(Mátészalkai Ujság, 1914. május 22.)

„Élt Kerényen egy Fodor Natália nevű báróleány, sovány, magas szőke teremtés, aki nem volt sem különösen szép, sem rút, sem vén, sem fiatal; három millió volt a hozománya s mégsem akadt egyetlen kérője sem. Pedig nem irtózott a férfiaktól, sőt valami leírhatatlan vad remegés futott át finom és jólápolt bőrén keresztül, ha valaki mélyebben a szemébe nézett, de volt benne mégis valami különös, leírhatatlan és ellenszenves szokás, ami minden vállalkozó szellemű , gavallért visszariasztott. Néha minden ok nélkül táncra perdült a kastély udvarán, csöppet sem szégyenkezvén a cselédnép s a vihogó pesztonkák előtt. Az is megtörtént vele, hogy hirtelen nevetésre fakadt a legkomolyabb társalgás közben s egyszer a templomban mise alatt; vad üvöltésszerü és vérfagyasztó kacagás — mint a farkasoké — aki hallotta, soha sem tudta elfelejteni s ha néha, elhagyott éjszakákon a kastély erkélyéről aláhangzott az országútra a bárókisasszony kísérteties éneke és síráshoz hasonló nevetése, keresztet vetettek magukra az arra ballagó utasok. Talán idétlen volt, vagy eszelős — ki tudja? — a bécsi orvosok azt mondták rá, hogy hisztérika, a falubeli vénasszonyok ördöngősnek tartották. Nem is nevezték más-' ként: csak a bolond bárókisasszony. — Urusica boszorkány verte meg a szemével szegénykét, mikor még a bölcsőben ringatták, — mondogatták róla téli esténként I a fonóban, attól lett ilyen szerencsétlen. A szegény bárólány pedig csak sirt, epekedett, várta a megváltó lovagot, aki kiváltsa a kastélyaiért, kincseiért, vagy eszelősen szép, égszinű szeme kedvéért. De nem jött: Irigyelte a fehércselédeit, a kékszemű piroskendős bunyevác lányokat, akiknek volt szeretőjük, kivel holdsütött esténként elsétálgattak a kivilágított jegenyesor alján. Ő már hétszer volt szerelmes, de még mindig a faképnél hagyták, valamennyi udvarlója kereket oldott, mikor először hallotta a bárókisasszony dermesztő nevetését. Az egyik éjszakának idején utazott el, titokban, az udvaron majdnem széttépték a felriasztott komondorok. A másik a gyűrűjét küldte vissza, a harmadik Amerikába utazott el csakhogy soha többé ne is találkozhassanak. Szegény lányok szomorú balvégzete, lecsapott Íme egy gazdag és kiváltságos bárókisasszonyra, aki pártában maradt rengeteg szántóföldéi, töméntelen kincse és mesebeli kelengyéje ellenére is. Ő talán szívesen férjhez ment volna, az első béreshez is, aki megkéri, de a szülei vigyáztak rá, féltették, hogy gonosz kézre ne jusson a vagyon, szerencsétlen lányukat ki ne foszthassa valaki. így tehát élt, elhagyottan, mint a láncvirág a fehérlő pusztán, ölelésre vágyva és csókszomjtól gyötörten s holdsütötte éjszakákon megugatták a kutyák. Kiült a fehér könyöklőre és szivepedve várta, mikor jön érte a mesebeli királyfi. Az apja büszke, rátartós ember volt. Kevély és nagyratörő dalmata lobogott ereiben, származását egész a fehér cárig Crni Jovánik szerette fölvinni. Az anyja német asszony, valami topolyai szeszgyárosnak a lánya s a milliókat ő hozta a házhoz. De vigyáztak Natáliára, féltették, egyetlen gyermekük volt — nekik még nagyobb rejtelem volt, másnak — s egzotikus s félszeg dolgait is nagy szeretettel tárgyalták. A füstbe ment házassági kísérleteket az udvarlói rovására Írták s mikor az utolsó kérő is kereket oldott, vad büszkeséggel mondotta az apa, Fodor Gyókó: — Most már csak római birodalmi herceghez adom Natáliát, kisebb ember ne is jöjjön háztüznézőbe a portánkra. De a várva-várt herceg nem jött, ellenben egy Potocki Tasziló nevű elzüllött lengyel gavallér vetődött a faluba. A lovag nem volt már szép ember, kissé megtépázták a sasok, valamikor urfi korában, mint hadnagy szolgált egy felvidéki ulánus-ezredben, de adósságokba verte magát, menesztették, sok évekig a barátai és ismerősei nyakán lógott, de ebbe is beleunt, fölcsapott ügynöknek s most is holmi cséplőgépekkel házalni vetődött el Kerénybe. A báróék vendége lett, akik, mint falun élő módos emberek általában, szívesen látták az átutazó idegent. Estebédnél szembekerült Natália bárónővel, aki epekedő pillantásokat vetett a vedlett gavallérra. — Milyen szép szeme van ennek a férfinak, — gondolta magában ábrándosán s meg nem állhatta, hogy pezsgőbontás után, parányi ezüstös cipellőjével gyengéden meg ne érintse a jövevény kivágott lakktopánját. A lovagot ábrándozásra indította a bárókisasszony félre nem érthető viselkedése. — Rut — s talán ostoba is a kicsike — tűnődött magában elborultam De nem baj. Három'millió a hozománya s ez k:engeszteli az isteneket. Éjszaka sokáig nem tudott elaludni. Láz gyötörte. Álomtalar.ul forgolódott az ágyában. A bárólány énekét hallgatta, aki kibontott hajjal ült a virággal övezett erkélyen és késő éjfélig epesztette magát a sápadtan fehérlő éjszakában. — Ha elvenném, tűnődött magában a gavallér — gazdagabb lennék egy csapásra, mint ősöm, ama hires Potocki Szaniszló, aki ezüstből kovácsolt szánon állított be egy éjjel a lengyel királyné udvarába. A lovag nem volt független ember. Volt szeretője is, egy Lilien di Mars nevű nevezetes angol táncosnő, aki beléje bolondult s a gavallér kedvéért otthagyta a színpadot is. A nő féltékeny volt rá, mint egy kiéhezett királytigris, együtt éltek, szegényes kis pesti fészekben s ha már nagyon megszorultak pénzben, akkor indult el a lovag holmi vidéki rablókalandra. S ő is szerette a lányt, nem is kívánta elhagyni, most sem, de nem látott nehézséget abban, hogy szeretője és felesége lehessen egyszerre. A bárólány pénzén elvégre, szépen elélhetnek mind a hárman. — Ha a pokol egész hadával is kellene szembeszállanom — mormogta magában, elszántan, — mégis feleségül veszem Fodor Natáliát. Másnap este már együtt bolyongtak a kastély parkjában, a nagy, széles kivilágított platánok alatt. A bárókisasszony uj ruhában volt, amit délben küldött el külön futárral a bécsi szabó : futózöld selyemruha, habkönnyű csipkékkel a nyak körül s az ujjas igéző ezüsthálóval elborítva, kézimunka díszitéssel. Fején nagy selyembélésű fehér kalap, szalagdiszszel és hószínű kócsaggal. S most frissnek, szépnek és kívánatosnak érezte magát uj kosztümjében s boldogan sétált frissen fogott gavallérjával a kígyózó fehér ösvényen. Június elején volt ez, tündérszép nyárelőben s a még virágzó fák között, fehér piherojtok szállingóztak körbe a szelíden sóhajtozó szélben. A lengyel nem volt korlátolt elméjű ember. Sok regényt elolvasott már s ulánustiszt korának unalmas éveiben, elég alkalma volt tanórákat vennie a széptevés bonyolult és nemes művészetében. Most sokat és nagy lelkesedéssel beszélt és hímes szavai színes pillangóként nyaldosták és repdesték körül a bárólány sovány és igénytelen alakját. — Én nem tudom, mi van velem, — szavalta ünnepélyesen a lovag. Csillagszemének bűvös nézése megbabonázta a telkemet egészen. Szeretném fölinni, magamba szívni a képét, az alakjába lelkét, mely olyan, mint az egzotikus rózsák illata, mint a távoli liliom szirma, — mielőtt megérinthetnénk, tovaszáll. Még nem volt nő, akit úgy szerettem volna, mint magát, még nem élt lány a földön, aki oly szép lett volna, mint maga. Akár évekig el tudnék sétálni igy az oldalán, virágos fűben, mert azt hiszem, nem is közönséges lény, hanem egy idetévedt erdei istenasszony. Ilyen és ehhez hasonló ostobaságot fecsegett össze a gavallér. Rut hangja, amely máskor kellemetlen és rikácsoló volt, mint a megtépázott kakasoké, most kellemes volt s majdnem meleg, mint a cselló éneke. A bárókisasszony kifehéredett arccal, láztól pirosra festett ajakkal hallgatta. Még sohasem mondottak neki ilyen szépeket. Némán összekulcsolt kézzel lépkedett Potocki oldalán, mint egy szentkép, egy középkori imádságos könyvből kitépve. A bókok és a mámoros szavak özönében megnőtt és kiszépült egy pillanatra. — Én is szeretem magát Potocki — vigasztalta elcsukló hangon a lovagot. — Ha megkérném a kezét, eljönne-e hozzám Natália? A bárólány szeme tágra meredt, mint a liliom. — Igen — susogta szemlesütve — de félek, hogy a szüleim akadályokat támasztanának. Azt mondják, hogy maga szegény. — Akkor megszöktetem. — Megszöktet ? A bárólány fölkacagott. Erőt vett rajta a vad, vésztjósló nevetés, ami már annyi gavallérjának a szivét megdermesztette. Fuldokolva vetette magát egy fehérre festett padra. Percekig nem tért magához. — Megszöktet ? Milyen nagyszerű lesz! Meg fognak ijedni idehaza. Hihihi. A lengyel dermedten állott meg egy pillanatra. Most már megértette mért maradt pártában a bárólány. De edzett idegzetű ember volt. Hamar fölocsúdott és magához tért. — Milyen jól áll magának ez a kalap, (most már a toalettről kezdett beszélni) — mondotta Natáliának fehér kócsaggal díszített ékességére célozva. S ez a tű benne milyen finom és Ízléses. Mint Erosz nyila! Megsebezte a szívemet. — Mint Erosz nyila, — ismételte a lány babonásan, amint udvarlója oldalán a kísérteties jegenyesorban elhaladt. A lengyel beváltotta a szavát. Éjszakának idején megszöktette a kerényi bárókisasszonyt, miután az apa főúri gőggel kikosarazta. Harmadnapra már a Bécs felé száguldó gyorsvonaton ültek s onnan szélgyorsasággal futottak tovább Báden-Báden felé. Pénzük volt bőven. A bárólány ékszereit már Bécsben elzálogosították s innen irta meg a lány apjának is, hogy ha nem egyezik bele a házasságba, akkor elemészti magát. Natália szíve repesett a boldogságtól. Kiszépült és visszafiatalodott szinte az előlegezett mézeshétben. De egy nap olyan felfedezésre jutott, amitől minden álma egy pillanat alatt romba dőlt. Pénteki napon történt, holdvilágos este, míg a térzene játszott a távoli eszplanádon, Potocki elaludt szivarozás közben a pamlagon. A nő odakuporodott melléje s néhány pillanatig gyönyörködött az alvó lovag szépségében, aztán, — hja az örök asszonyi kíváncsiság, — kotorászni kezdett gavallérjának a kabátjában. Vesztére tette. Egy távirat blankettát talált, mit a lovag a zsebében felejtett s ebből Natália megtudta a szörnyű valót, hogy ő egy rút, szegény, kifosztott és megcsalt teremtés. A távirat így hangzott: Lilie di Mars kisasszonynak. Bocsáss meg, ha a lapokból értesülni fogsz a botrányról. Hidd el, csak a pénzéért szöktettem el a baroneszt. Ha teheted, utazz ide, türelmetlenül várlak. Már unom nagyon ezt a kis szörnyeteget. Tasziló. A kerényi bárókisasszony majdnem fölorditott haragjában, mint az erdei macska, mikor először éri bársonyos bőrét gonosz sörét. Ősanyáinak vad, mámoros, férfiölő vére a torkába szökött, a szivére, szeme kimeredt, mint a puszták fölött száguldó állatoké, ha a vihar végig korbácsolja őket. — Erosz nyila! — nyöszörögte halálravált ajakkal. Fölkacagott. Soha ilyen rémes nevetés! Magasra fölemelte a kalaptűt, mi Potocki tetszését egykor annyira megnyerte és keresztülszúrta a hűtlen gavallér szívét.”



(Fénykép: Desimir Radanović jóvoltából: kerényi esküvő)