ÉLET 5 - próza

Vankó Gergely
Fotó: Tari István

Dr. Vankó Gergely


       
Élet

A Zen élettapasztalat.  A Buddhizmus is az, de a Kínában történt racionális szemléletváltás eredményezte Csan-iskola létrejötte, s ennek a szemléletnek Japánba történő átköltöztetése virágzó faóriássá növesztette az India földjéből sarjadó csemetét.
A Zen – Csan - ezért átfogóbb minden pszichológiánál vagy filozófiai irányzatnál. Szavakkal és mondatok fűzésével meg sem közelíthető a lényege. Hiszen, miként láttuk, a Zen: tapasztalat, tapasztalás.
Hagyománnyal rendelkezik ugyan, megvannak a „speciális tanításai”, tanítási módszerei. Ezeknek az ismerete azonban nem feltétlenül szükséges ahhoz, hogy valaki Zen-követőnek vallja magát.
Ha Isten teremtett bennünket, ki teremtette Istent? - Isten teremtette önmagát. Istennél nem jutunk messzebb.  Ha Isten teremtette a világot és Istent senki sem teremtette, Isten önmaga teremtője; ebben az esetben mire gondolt Isten, amikor megteremtette a világot? Mi a célja ennek a világnak?

       Életünkben bármit teszünk, tevékenységünk mindig teleologikus (célszemléletű), okfejtésünket magára Istenre is alkalmazzuk. Milyen céllal teremtette meg Isten ezt a világot? Mivel nem vagyunk Isten, nem felelhetünk erre a kérdésre. Amikor azt mondom, hogy Istennek az volt a célja, hogy elérjen valamit, akkor ez már azt jelenti, hogy tudok valamit Isten céljáról. Tehát valaminek lennie kell Istenből bennünk.

Ha Istennek az volt a szándéka, amikor ezt a világot megteremtette, hogy a Mennyi Királyságot teremtse meg a Földön, kérdezhetjük, hogy valóban a Földön van-e a Mennyei Királyság? - Ha minden rendben lenne, nem volna háborúság, valóságos Paradicsomban élhetnénk – ám boldogok lennénk? A boldogság azt jelenti, hogy van valami, ami nem teljesen boldogság. A boldogság mindig boldogtalansággal jár együtt. Vágyakozunk a boldogságra, de amikor elérjük, nem tölt el bennünket elégedettséggel, és úgy érezzük, hogy nem is vagyunk már boldogok, s más valamitől kezdjük remélni a boldogságot. Ez sarkall bennünket állandóan.
Ha a Mennyország megvalósulna, nem tudnánk, mit tegyünk. Visszakívánkoznánk a Szamszára világába. Még a Pokol is érdekesebb, mivel ott mindig van bizonyos ösztönzés: Szenvedünk, szeretnénk megszabadulni a szenvedéstől. Ha minden simán menne, mi lenne az Élet értelme? Az Élet tehát ösztönzés - a fájdalom az Élet sója.
Ha Abszolút Szabadsággal rendelkeznénk, azt szeretnénk, ha korlátozná valaki ezt a szabadságot. Az Abszolút Szabadság körülményekei között nem tudnánk élni. Míg élünk, mindig kell lenni valaminek, ami ellentmond magának az Életnek.
A Tudat abból áll, hogy különválasztja magát önmagától. Amikor Buddha erről elmélkedett, önmagát különválasztotta önmagától.. Amikor a Megvilágosodás megtörténik, a kérdés visszakerül a kérdezőhöz. De a kérdés csak akkor kerülhet vissza a kérdezőhöz, ha belőle származik. Miért szükséges, hogy kérdezzünk, amikor a kérdésnek vissza kell kerülnie hozzánk, hogy a választ megkaphassunk?
Nincs szükség kérdésre és válaszra!
A világ Isten gondolata, vagy Isten akarata. Az akarat a Világ teremtése. Isten akarata: Teremtő tevékenység. Az akarat: Gondolkodás. A gondolkodás: Akarat. A kérdező tehát különválasztja magát önmagától. Akarni csak akkor érdemes, ha van mit akarnunk.
Az Élet örök – kezdet- és vég nélküli. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az Élet eredete: maga az Élet! – Sohasem keletkezhet nem-életből. Balgaság tehát az Élet eredetének a kutatása.

Az Élet része: a Halál.



Eckhart Mester mondotta:
"Az embernek olyan szegénynek kell lennie, hogy önmaga ne lehessen hely, s ne rendelkezhessen hellyel Isten számára, hogy Isten ott tevékenykedjék. Helyet fenntartani annyi lenne, mint kitartani a különbségtétel mellett.”
"Ha az a helyzet adódik, hogy ez az ember kiürített magából minden dolgot, teremtményt, önmagát és Istent, és ha Isten még mindig talál benne helyet, ahol tevékenykedjék, akkor ez az ember nem szegény a legátfogóbb nincstelenség értelmében. Isten nem azt kívánja, hogy az ember tartson fenn számára egy helyet, ahol tevékenykedhet, mert a szellem valódi szegénysége azt követeli meg, hogy az ember kiürítse magából Istent és az összes alkotását. Hogyha Isten munkálkodni akar a lélekben, Neki magának kell lennie annak a helynek, ahol tevékenykedhet .Isten ezek után magára vállalja a felelősséget önnön tevékenységéért, és immár Ő maga a munkálkodás színtere. Istennek önmagán belül kell tevékenykednie."

Halál

Az Élet és a Halál ugyanannak a Létsíknak a különböző oldalai. Különbözőek, de nem ellentétesek.
Az Élet a jelen-levés, az Itt-és-Most szférája
A Halál ugyancsak a jelen-levés, az Itt-és-Most létterülete.
Különbözőségük a megközelítésben rejlik, a hozzájuk való viszonyulásban. Kapcsolhatjuk őket a Múlt vagy a Jövő képzetéhez, s ekként válnak látszólag értéktelenné, esetleg értékessé.
A halhatatlanságról beszélni - ostobaság. Megpróbálunk valami halhatatlant találni, tudjuk azonban, hogy létünk minden egyes része állandótlan, mindig valamivé változó, s hogy nincs bennünk semmi örökkévaló. Mégis ezt keressük. Tehát mégis lennie kell valamilyen halhatatlan “dolognak” bensőnkben, mert különben nem is lehetnénk a halhatatlanság tudatában.
Úgy cselekszünk, mintha örökké élnénk, mert valóban örökké tartó életet is élünk. Meghalhatunk ugyan, s még sincs semmilyen halál. A buddhisták ezt így fejezik ki: "Nincs születés, nincs halál.". Halhatatlan vagy örökké tartó helyett azt mondjuk, hogy soha sem születtünk, ezért soha sem halunk meg.
A buddhisták tagadják az Ego létezését, s a dolgok múlékonyságáról beszélnek. Mindent tagadunk, de a tagadás állításba “torkollik”.


Következzék itt Suzuki Mester néhány megszívlelendő intelme:
“Amikor a Mester azt tanácsolja, ne nézzünk kifelé, ez a kifelé azt jelenti, hogy magunkba kell néznünk, nem számítva másokra. Azonban figyelmeztetem az Olvasót valamire. Amikor a Zen-tanítók azt mondják, ne tekintsünk kifelé, hanem magunkba, akkor ezt a "magunkba" szót nem relatív értelmében véve kell fogadnunk. Amikor itt az "én"-ről beszélünk, megkülönböztetjük a "nem-én"-től, vagyis másoktól. Az az Én azonban, melyet a Zen tanítók hangsúlyoznak, nem ez a típusú Én, hanem az az Én, ami Abszolút, az Abszolút Én. Ezért az Abszolút Én-t úgy is nevezhetjük, hogy Abszolút Más, Abszolút Nem-én. Ha ugyanis az Ént Abszolút Szubjektumnak vagy Abszolút Szubjektivitásnak nevezzük, akkor az Abszolút Szubjektivitás azonos az Abszolút Objektivitással.
A keresztények nem láthatják Istenüket, míg az Istent kívül, a Mennyben vagy valahol másutt keresik. Amíg Istent ekként értelmezik, sohasem fognak rátalálni. A Zen-Isten azonban, vagy a Zen-Valóság vagy a Zen-Én: Abszolút Szubjektum vagy Abszolút Objektum, és az, hogy Abszolút, sem Szubjektumot, sem Objektumot, sem Én-t, sem Nem-én-t nem jelent. A Zen arra bíztat, keressük meg ezt a fajta Én-t, s hogyha rátalálunk, a Zen ezt nevezi a Szatori átélésének.
A Szatori és a Hit ilyen értelemben azonosak.
A Nyugati gondolkodás terminológiája hozzá szokott ahhoz, hogy a Hitet valami kívülállóval azonosítsa. A Zen-hit azonban nem valami olyasmi, ami a relatív tudás kategóriáiba tartozik. Amikor tehát az emberek a Hitről beszélnek, ez a fajta Hit nem hasonlítható össze a Zen-hittel. A Ze-hit - Abszolút-hit. Olyasmiből ered, ami sem nem Szubjektum, sem nem Objektum; valami, ami felülemelkedik az Objektivitáson vagy Szubjektivitáson.

Amikor át akarom adni másoknak azt, amit saját tapasztalatomnak vélek, a nyelvet kell igénybe vennem, ez azonban a lehető legrosszabb módszer. Amikor a nyelv segítségével próbáljuk kifejezni magunkat, hajlamosak vagyunk arra, hogy a nyelvet magával a Valósággal tévesszük össze. A buddhista irodalomban gyakran előforduló figyelmeztetés, hogy ne tévesszük össze a nyelvet, a szavakat, fogalmakat, neveket magával a Valósággal.
A Valóság az, ami felülemelkedik a dualisztikus Szubjektum-Objektum, Én és Nem-én értelmezésén. “

Élethez nem ragaszkodni, Haláltól nem rettegni – ez az Út üzenete. Az Élethez ragaszkodni, a Haláltól rettegni, egyformán haszontalan, káros. – Ám a fordítottja is az! – A Halálhoz nem ragaszkodhatunk, s nem menekülhetünk az Élet megpróbáltatásai elől.

Dógen egyik mondása így hangzik:
„A hamu nem láthatja a tűzifát, a tűzifa nem láthatja a hamut.”

Életben az Életre, Halálban a Halálra legyen gondunk.
Az Úton haladóknak nincs szükségük választásra, döntésekre. Az Út választ, dönt helyettük. S mindig helyesen!
A köznapi létben bukdácsoló halandó a folytonos választások-döntések liánerdejében vergődik. Sosem érhet ki egy levegős tisztásra.

Újjászületés

A Létezés egyenlő a Tudatossággal. – Buddhista hagyomány szerint az öt Szkandha – Léttényező – együtthatása eredményezi az egyéni Létet, a „személyes” Személyiség keletkezését.
A Testiség, Érzékelés, Felfogás, Szellemformációk és az Elme-tudat képessége „teremti” az Énnek, a Szubjektumnak látszólagosan elkülönült, „önálló” állagát.
A Létezők léteznek, létezésük mégsem valóságos. Létezőkkel foglalkozunk, de a Nem-létezésből merítjük erőinket – s magukat a látszólagosan Létezőket is.

A Nem-lét teremti a Létet, a Lét alkotja meg önnön Nem-létét.
Ez az örök Igazság.
Ilyképpen magunk dönthetünk Újjászületésünkről: helyéről, idejéről.
A változatlan Lélek létezik-e, különállóan a Testtől, a szüntelenül változótól? – Változatlanság nem kapcsolódhat változó lényegiséghez! – S mert szakadatlan a változás, ezért azt is mondhatjuk, hogy minden változatlan. Hogy változatlanság létezik, s változás nincsen.
Ez esetben sem oldódhat fel az ellentét Lélek és Test között, mert fordított előjellel, de továbbra is fennáll az összebékíthetetlenség.
Az Anattá doktrínája, a Nem-én teóriája egyértelműen magyarázza és feloldja a feszülést.
Az „itt eltűnni, amott megjelenni” buddhista megfogalmazása az Újjászületésnek, nem igényel semmiféle pszichológiai-filozófiai-vallási megvilágítást.
Az Elme a Szubjektum és Objektum alapelve szerint működik. Az érzékszervektől jövő adatok a külvilághoz tartoznak, e külvilággal szemben azonban az Elme egy belső világgal rendelkezik. Az intellektus e kettősség alapelve szerint működik, a belső és a külső világ egymással összefügg: egyik nélkül a másik sem tud létezni. Éppen ezért amikor a Valóságot elkezdjük kettéosztani, nem tudunk felülemelkedni az Elme korlátain. Minden zavarodottság ebből a kettéosztásból, kétfelé ágazásból ered, melyen felül kell emelkednünk. E kettőt eggyé kell olvasztani, eközben mégis megmaradnak kettősségükben.
Túl nagy hangsúlyt fektetünk a külső világra. Igen nehéz megállapítanunk, mi van belül, mivel azt figyeljük, amit "én"-nek nevezünk. Amint pedig az "én"-hez fordulunk, az Én kettéosztódik, arra, aki látni akar, és arra, amit valóban látunk. Amikor azt akarjuk tudni, mi a belső Valóság, abban a pillanatban, amikor erre gondolunk, ketté is osztjuk ezt a Valóságot. Ez a kettősség nem szűnik meg mindaddig, amíg valamit önmagunkon kívülről akarunk nézni. Az Elme fogollyá tette a Realitást.

A kérdés az, hogyan gondolkozhatunk anélkül, hogy kettéosztanánk magunkat? - Intellektuális szempontból ez lehetetlen. Az Elmére támaszkodva, ez a kettéosztás elkerülhetetlen. Hogyan tudunk akkor hát meglenni az Intellektus nélkül? Van-e valami olyan képességünk, amivel úgy láthatnánk egy dolgot, hogy közben nem kell kettéosztanunk. Valamit önmagában látni, és nem Objektummá változtatni?
A Valóság láthatja-e önmagát, azáltal, hogy önmagában visszatükröződik? -. Ez a Pradzsnjá segítségével lehetséges. A Pradzsnjá az Elme mélyén rejtőzik. Az Elmének, az Intellektusnak a létezését az teszi lehetővé, hogy alapját a Pradzsnjá képezi; Pradzsnjá nélkül az Elme, az Intellektus nem működhetne. De mi is a Pradzsnjá?
A Pradzsnjá – Intuíció. Az Intuíción rendszerint az Elme egyik formáját értjük. A valódi Pradzsnjá-intuíció azonban más. Amikor ránézek egy képre, az érzékszerveim érzékelik a látványt, valamilyen közbeiktatott fogalom közvetítése nélkül. A közvetítő nélküli érzékelést nevezzük Intuíciónak. A közönséges érzékszervi érzékelés két elemet tartalmaz: A látót és a látottat. Az érzékelésnek az ilyen érzékszervi formájához nincs szükség közvetítő eszközre
Egy individuális Objektum, nem megosztott, hanem magának a Valóságnak végtelensége van benne jelen. Amikor egy virágot látok, a virág egyedivé lett Objektum, ugyanakkor maga a Végtelenség is. Amikor 1-ről beszélek, 1-re gondolok, de az 1 sohasem lehet csupán 1, ha nincs 2, 3 stb. Az Elme általában az 1-et egyetlen Objektumnak tekinti, ahelyett, hogy az 1-et mint Végtelenséget szemlélné.
A Léttényezők széthullása után, az ún. „utolsó kilégzés” alkalmával, az a Tudat-részecske lebben tovább a kozmikus szélben, amelyik a „legutolsó volt” az eltávozó Én-személyiség gondolatképzésében. A gondolat ebben az esetben a „szállító eszköz”, a mesebeli griffmadár, aki elragadja s messze röpíti a Tudat-részecske magatehetetlen báránykáját – túl az Óperencián. Oda, ahol „repesve” várnak rá, ahol széttárt karokkal ölelik keblükre a „már létezők”, az újonnan és ismételten érkezőt.
Ezért mondhatjuk: Folyamatos létezésünk egyéni Létünk letéteményese. Ma sem léteznénk, ha tegnap nem léteztünk volna. Holnapra sem virradhatnánk a ma lángolása nélkül.


Egyik Zen.-mester így szólt a tanítványához:
- Menj, és hozd ide a rinocéroszszarvból készült legyezőmet!
Tanítvány: - Sajnálom, Mester, de eltörött.
Mester: - Nem baj! Akkor hozd ide a rinocéroszt.

Karma

Négyféle Karmát ismerünk:
A jelen életben hatót
A következő életben hatót
Valamelyik elkövetkező életben hatót
Az erejét veszítettet

Legfontosabb feladatunk. A Nem-tudás legyőzése!
Harcművésszé válásunk során akcióra készültünk és készülődünk megállás nélkül. S eközben maga a küzdelem is tart.
A Pillanat Harcosaként: folyamatosan pergetjük a győzelem és az elbukás akciófilmjét. – Győzelmünk elbukás, vereségünk győzelem.
S mert végső soron minden illúzió, ezért az illúzió az egyetlen Realitás.
Ez a Karma-képző Világmindenség-mező.

"Tudjunk a dolgokról, anélkül, hogy kapcsolatba kerülnénk az eseményekkel" - azt a tudást jelenti, ami megelőzte a Szubjektum és Objektum kettéválását. Amikor ez megtörténik, a gondolkodás lehetővé válik. A Pradzsnjá-tudás az, amely az Objektum és Szubjektum felmerülése előtt létezik. Ez a Megvilágosodás gyakran szerepel a Zen-ben, de más vallásúak és „ateisták” is tapasztalhatják. Amikor a Szatori lejátszódik, azt érezzük, hogy a sötétség világossággá változik. Ez magát a Valóságot jelenti.
A Valóság ismeri önmagát, anélkül, hogy kapcsolatba kerülne az eseményekkel. A Pradzsnjá-intuíció a legnagyobb mértékű váratlanság. Amikor azt mondjuk, hogy valami önmagától és önmagában jelenik meg, ez az abszolút Pradzsnjá-intuíció.
Ez a Tudás - a Szatori.
A Megvilágosodás felülemelkedik a megértésen, ezért távol áll a gondolat valamennyi formájától. A filozófusok modern szimbolizmusról beszélnek, a Csan - a Zen valóságos megértésekor azonban nincs szimbolizmus. Mivel távol áll a diszkrimináció valamennyi formájától. Ez az Abszolút Tudás nem nyerhető el a relativitás világában.


Dógen:
”Mennyire mélységesen átlátszóak a folyóvíz áramlatai;
Nézd a ráérősen úszó halakat!”
A Karma Tana a Buddhizmus alaptétele. –A Középdeterminizmus Elvének értelmében (Lásd a Szerző l978-ban készített Doktori Disszertációját) : Determinálva sodródunk ugyan, lehetőségünk van mégis változtatni a sodródás irányvonalán, erősségén, minőségén.
Tisztíthatjuk, vagy szennyezhetjük karmikus alaplétünket, az Önvalónkban rejtező halhatatlan, Abszolút Egót.

Az egyéni Karma folytonosan teremtődik, a Létezés perceiben. Ugyanakkor minden egyes percben „művelhető”, alakítható a személyes Karma – tisztítható, szennyezhető.
Mozgás, s mégsem mozgás - erre akart a Hatodik Pátriárka rámutatni, és a Zen tanítók fáradhatatlanul hangsúlyozzák ezt az óta is. Hui Nenget azonban félreértik, mert ő nem a cselekvés nélküliséget hirdette. Ezen ő a mozdulatlan mozgót értette - aki az Ürességben van, s mégis végtelen lehetőségekkel telített. A lényeg az, hogy értsük, mi a Végtelen, ami mégis Véges, és mi a Véges, ami mégis Végtelen.
A Pradzsnjá-Üresség valamennyi dimenzióba kiterjed. Nemcsak egyszerűen a Semmiről van szó, hanem a végtelen lehetőségekkel teli „semmiről”. Ebből semmit nem lehet kivonni, ehhez semmit nem lehet hozzáadni.
Létezik valami, ami túl fekszik a gondolkodás határain, amit az emberi gondolkodás semmilyen eszközével sem tudunk megragadni. Ennek ellenére a gondolat is ennek a „valaminek” egy részét képezi. Habár valami elképzelhetetlen, mégis el tudjuk képzelni. Ezért a Pradzsnjápáramitá azt mondja: A Pradzsnjá - Nem Pradzsnjá.
"A - nem A, éppen ezért: A". Az ellentéteknek e definíciója révén valami eredeti jön létre, de nem arról van szó, hogy valami keletkezik valami másból. Az azonos ellentétek dialektikájának e logikája a valamivé alakulás logikájának is nevezhető. A létezés: valamivé alakulás; a valamivé alakulás: a létezés. Ez a Pradzsnjá-filozófia magva.
"Tudjunk a dolgokról, anélkül, hogy kapcsolatba kerülnénk az eseményekkel" - azt a Tudást jelenti, ami megelőzte a Szubjektum és Objektum kettéválását. Amikor ez megtörténik, a gondolkodás lehetővé válik. Ez az a Tudás, mely az Objektum és Szubjektum felmerülése előtt létezik.
Amikor a Szatori lejátszódik, pszichológiailag azt érezzük, hogy a sötétség világossággá alakul át. "Hogy elménk megvilágosodjék anélkül, hogy szembekerülnénk a körülményekkel": Ez magát a Valóságot jelenti. A Valóság ismeri önmagát, anélkül, hogy kapcsolatba kerülne az eseményekkel. Mivel Megvilágosodást jelent, a Szubjektum és Objektum keletkezése előtt megy végbe. Az ilyenfajta Megvilágosodás felülemelkedik a megértésen. A Megvilágosodás felülemelkedik a megértésen, ezért távol áll a gondolat valamennyi formájától. A filozófusok modern szimbolizmusról beszélnek, a Zen valóságos megértésekor azonban nincs szimbolizmus.
A Zazen állapota a „Karma nélküli Karma”, vagyis a Tökéletes Szabadság. Ez pedig egyértelmű a „gondolatokon túli gondolkodással”, japánul a Hisirjó - Tudatossággal.

A Karma tisztításának nem szabad célratörőnek lennie. Küzdjünk a gondolatok, szavak és tettek által halmozódó negatív Karma ellen. Ám kerüljük a görcsös igyekezetet a „megtisztulás” megvalósítására. – Törekedjünk lazán, lazításunk törekvően történjék.
A Kozmikus Tudat hálóját képező számtalan Tudat-részecskére Téridőtlen Jövendő vár, ahogyan a Téridőtlen Múltból vetülnek elő.
Az Anyag-Antianyag részecskékhez hasonlóan, melyek az Üresség Tengerének peremén lebegve, eltűnéssel és megjelenéssel biztosítják a dinamikusan stabil Mindenség létezését, ezek a Tudat-részecskék is eltűnéssel és megjelenéssel léteznek – folyamatosan.
Csak „énünk” elveszítése után találhatjuk meg Énünket.
„Aki komoly olyankor,
Midőn a könnyelműség ránevet:
Bölcs az! –
Száguldó paripához hasonlatos,
Ki könnyedén utoléri
Az elfáradt gebét!”
(Dhammapada)

Az idézet az Éberséggel élt Élet előnyeit illusztrálja. Jellegzetessége a gondolatképzés felfüggesztése, a tettrekészség. Várakozás nélküli várakozás. Átölelhetjük az érkező Időt.
Szubatomi szinten az Univerzum alkotóelemei részecskék is, meg energiahullámok is – egyazon „időtlenségben”, egyazon Téridő-vákuumban. Nem léteznek saját terükön kívül, s ők maguk teremtik terüket.
Önmagunk utódai vagyunk Karmikus létesüléseink során.
A gondolkodás alkotta „személyiségben” nem létezik egy állandó „én” azonosságának a továbbvitele. Az Öntudat áramlása a Tudat szemcseszerű pillanataiból áll. Mindegyikük oksági viszonyban van a megelőzővel és az utána következővel. Ez a folyamatosság, a Szantána, ruházza fel minőséggel az Univerzális Tudat Individualizálódott áramlását. A megvalósuló Lényt.
Az Újjászületés a folyamatos Múltban kialakult Karmikus tulajdonságok, hajlamok átvitele. Meghatározza az „új” pszicho-fizikai Létesülés milyenségét. Azok az érzületek, melyeket „énként” észlelünk, a végtelen Múltba visszanyúló oksági viszonyok megnyilvánulásai az Anyag síkján.
A gondolkodás képezte Öntudat a képzetek tömkelegéből tevődik össze. A Tudat egy-egy pontszerű momentumaként arra irányul, ami leginkább megragadja a figyelmét.

Egyszerre azonban nem tudatosulhat bennünk egynél több érzület. Úgy gondoljuk, hogy egyszerre látunk, hallunk és érezünk, de ez „felfogási érzékcsalódás”, mert az egymásra futó Tudatszemcsék sebessége óriási.
Felfedezhető az érzület-váltás, ám a felületes Elme ezt nem érzékeli különállóan. Emiatt az a benyomásunk, hogy egyazon pillanatban látunk, hallunk, érezünk – vagyis a Tudatunkban megszakíthatatlan folyamatosság hömpölyög.
A „személyiség”, az „objektum”, valójában az állandó Születés: a Bháva processzusa. – A Bháva fűzi össze az egyik Tudatrészt a másikkal. A Jelenségek tehát: Létesülési folyamatok, s nem valóságos Létezők!
Mulandó Létünk az Öröklét tapasztalása. – A Zen pedig: Tapasztalás. – Emlék és élményvilág ez, a „kezdetnélküliségtől kezdve” építi folyamatos Önvalónkat. „Más életek” emlékei, élményei tudatosulnak bennünk.
Öntudati Önvalónk „tágulása”, akárcsak a Kozmoszé, az önmagába visszatérés folyamata. Belső és külső „Ősrobbanásunk” állandóan történik.



Ki (Csi)-energia

A légzés a Ki-energia forrása.
Japán Bölcseleti és Harcművészeti kifejezések:

Tudat - Shin
Technika - Wasa
Energia - Ki

Ezek a Budó alapját képező összetevők. Egyensúlyban kell lenniük egymással. A Zazen gyakorlása, mely statikus küzdelem, megtanít a helyes Testtartás, Légzés és Tudat feletti uralomra.
A mozgásos gyakorlatok, a különböző Káták, Formagyakorlatok, elsajátítása, finomítása során a hétköznapi Élet is harcművészeti tevékenységgé” szublimálódhat.
S ez gyönyörűség teljes állapot!
Úgy teszünk mindent, mintha élet-halál harcot vívnánk, mintha lángcsóva perzselné Testünk, Szellemünk: Lankadatlan Éberséggel, Tiszta Tudattal!

A Harcos Útja, melyen kibontakoztathatja Ki-energiáját, túl fekszik győzelmen és vereségen. A Ki-energia birtoklása olyan szellemi erőfölényt biztosít az Igaz Harcosnak, hogy „valódi összecsapásra” rendszerint nem is kerül sor.
A Ki-energia kifejlesztésének kezdetén engednünk kell, hogy feltűnjenek gondolataink, mint hullámok a folyó felszínén. Ezután, bizonyos idő elteltével, gondolataink nyomában fel-felbukkan Mélytudatunk Világtere is. Ezt hasonlóképpen engedjük feltűnni és tovaáramlani.
Ne törekedjünk a gondolatképzés megszakítására! – A Hisirjó-Tudatosság, a Tudaton túli gondolkodás, önmagától és önmagából létesül.

A Ki-energia központja a Hara. – Ez a terület az alhas és a nemi szervek közötti rész. A Légzéssel automatikusan felvett Kozmikus Energia – a Ki – itt összpontosul a Testben, s a tudatos, hosszú kilégzéskor oszlik szét a szervezet egészében, annak szükségletei szerint.
A Születés a Ki-energia eredménye. A Halál visszatérés az Ürességbe, a Kú-ba. (Szanszkrit: Súnyatá) – S ez a Valódi Egónk. Az Egó az Abszolút Szubjektivitás. Az Egó a kör kerülete, s egyben a központja is. Dinamikus, ugyanakkor statikus. Az Egó a Végtelenség, s a Semmi. Az Egyidejűség és az Örökkévalóság. Olyan központ, mely mindenütt jelen van, és sehol sincs jelen. Kerület, mely semmit sem körít. Test, melynek nincsen kerülete.
A Zen tanulmányozásakor meg kell értenünk az Ichi-nen doktrínáját, vagyis az "egy gondolat-pillanat"-ot - Szanszkrit nyelven Chitta Kshana. A Tudat minden egyes pillanata Ichi-nen.
Hogyha egy vonalból részeket törölünk, valami mindig maradni fog, lényegtelen, hogy mennyi részt veszünk el belőle. Sohasem tudjuk az utolsó egységig felaprózni, mert még a legutolsó egység is végtelenül osztható. Közhely immár, hogy maga az atom is további részecskékre bontható.

A Tudatosság: Idő. Idő nélkül nincs Tudat, az Idő maga a Tudat. Az a legkisebb egység, melyre a Tudat-idő egyenes vonala felosztható, az Ichi-nen.. Ichi-nen az idő-egység, vagy buddhista terminológiával élve, egy gondolat-pillanat, vagy egy Tudat-pillanat, mely az Idő legrövidebb terminusa. El kell merülnünk ebben a pillanatban, hogy a Tudatot elkülöníthessük a Tudat hullámverésétől.

A Buddha szerint az ön-azonosság nem más, mint a Tudat-hullámok végtelen sorozata. A Tudat-óceán azonossága tehát nem válik külön a hullámaitól.
Ez a sokrétűség maga a Jelen. A sokrétűség: azonosság. Ha tehát ezt a sokrétűséget az azonosságtól különválasztva próbáljuk értelmezni és átélni, nem a Megvilágosodás felé haladunk. A Buddha Megvilágosodása tartalmazza ezt az azonosságot, de a Tudat-hullámok sokszínűségét is.
A Tudat mindig kettőt vagy többet teremt, ez ugyanis működésének előfeltétele. Az Univerzum pedig a Tudat konstrukciója.
Az Egó: Illúzió.
S az egyetlen Realitás!


Szatori

A Szatori a Valóságnak ösztönös megragadása. Nincs más Valóság a folyamatos létesülésen kívül. A létesülés a Valóság - és a Valóság: létesülés. A Valóság Szatori-intuíciója tehát azt jelenti, hogy azonosítjuk magunkat a létesüléssel. Nem szabdaljuk szeletekre a létesülést, hogy így részeket felmutatva, azt állítsuk, az egyes darabokra mutatva: - Ez itt a Valóság!
A Szatori elérését nem erőltethetjük. Ameddig különleges erőfeszítéseket teszünk ennek érdekében, a Szatorit sohasem fogjuk elérni. De ha azt várjuk, hogy a Szatori önmagától következzék be, soha sem fogjuk elnyerni. A Szatori felfogása igen nehéz – ezt maga a Buddha is így találta.
Amikor szeretett volna megszabadulni a Születés és a Halál forgatagából, bölcseleteket kezdett tanulmányozni. Ez azonban nem nyújtott segítséget, így az aszkétizmushoz fordult. Ettől legyengült, mozdulni is alig tudott. Ezzel is felhagyott, s elhatározta, hogy tovább keresi a megszabadulást. Sem a logikus gondolkodás, sem az erkölcsi törvények betartása nem segített. Nem haladt tovább, de vissza sem léphetett. A legsúlyosabb lelki probléma az az állapot, amikor nem tudunk tovább menni, sem visszafordulni, sem ott maradni, ahol vagyunk. Azonban, ha ezzel a ténnyel tisztában vagyunk, a Szatori-ra kész tudati állapot bekövetkezik.
A szennyeződés a Szubjektum és Objektum viszonylagosságát jelenti. Ha ezt szem elől tévesztjük, a Tudás Almájának birtokába jutunk - az eredeti bűnt követjük el. Ez a Buddhizmusban a szennyeződés. Nem kerülendő dolog.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az Istenség követte el az Eredendő Bűnt, azzal, hogy Teremtővé vált!

A Zen mesterek ezt az állapotot a Súnyatá képzetével azonosítják. A valamivé alakulás: létezés, a létezés: valamivé alakulás, így az Istenség maga a Teremtő Isten, és a Teremtő Isten - az Istenség.
Előfordul, hogy a Zen-tanítvány úgy gondolkodik, hogy a Zen azt jelenti: a dolgokat villámgyorsan, bizonytalankodás nélkül tegyük. Ez azonban tévedés. Az Idő kategóriáinak ehhez semmi köze. Lehetséges, hogy benne élünk, a megfontoltság azonban nem egocentrikus tudatosság eredménye. Ha nem gondolunk az elkövetkezendő eredményekre - ez céltalansághoz vezet.
Hui Neng ismert versében azt állapítja meg, hogy kezdettől fogva a semmi létezik, tehát nincs szükség a por távoltartására. Mi mégis megpróbáljuk a tükröt megtisztítani.

Hallgassuk meg, milyen tanácsot adott Takuan, a Tokugawa-kor ismert Zen-tanítója, egyik tanítványának:
„A kardforgatás művészetében a legfontosabb elérni egy olyan mentális állapotot, amely mint Mozdulatlan Bölcsesség ismeretes. Ezt a Bölcsességet intuitív módon lehet elsajátítani, sok gyakorlással.
A „mozdulatlan” nem merevséget jelent, egy kőnek vagy egy darab fának az élettelen merevségét. Ezen a legmagasabb fokú mozgékonyság értendő, egy olyan Központ körül, mely mozdulatlan marad. Ekkor a Tudat eléri gyorsaságának a tetőfokát, s figyelmedet oda irányítja, ahová éppen szükséges: balra, jobbra, minden irányba.
Ha figyelmedet eltereli, vagy leköti az ellenfél meglendített kardja, elmulasztod az alkalmat, hogy magad végezd a következő mozdulatot. Habozol, gondolkodsz, s eközben az ellenfeled levág téged.
Ne nyújts neki ilyen alkalmat! – Úgy kövesd az ellenfél kezében a kardot, hogy Tudatodat szabadon hagyod, hogy önmaga végezze az ellenvágást, gondolkodásod belekeverése nélkül.
Mozogj, miként ellenfeled mozog, s ez az ő vereségéhez vezet.”

A Zenben a tevékenység teljes súlya a Szatorira esik. A Szatori a Felébredés. Nem Megvilágosodás, inkább megvillanás. Egyetlen pillanat. Aki ennek az egyetlen pillanatnak tapasztalatából nem tudja az összes következményeket levonni, úgyis menthetetlen. Ha pedig megértette, nyugodtan tovább mehet "fát vágni és vizet hordani". Az egész Zen-technika ennek a szellemi villámcsapásnak szolgálatában áll. Villámcsapás, pedig nem történik semmi.

Hui-Ko mester tanítványainak azt mondta:
"A Zen-t nem értem és nem tudok nektek semmit se mondani róla, ezért fölösleges, hogy itt oly sok időt töltsetek. Leghelyesebb, ha az egészet önmagatokkal intézitek el".
Erre még több és több tanítvány sereglett hozzá. Tudósok érkeztek, és azt kérdezték tőle: - Mi a te tanításod, amellyel az embereket megtéríted? - "Sohasem volt semmiféle tanításom és senkit se térítettem meg."
Ez a tudatállapot a Zazen végső pontja. Zazen közben ezt gondolunk, meg azt gondolunk; mindenféle problémáink vannak. De, ahogy folytatjuk Zazenünket, elfelejtjük a testünket, harmonizáljuk a légzésünket, és, lépésről lépésre, ahogy a gondolatok keletkeznek és elmúlnak, tovább gyakorolva a harmonizálást, testünk és szellemünk megnyugszik. Elménkben a viharok lecsillapodnak. Ez a nyugalomi állapot, melyben nincs miről gondolkodni - ez maga a Zazen.
Mégis, bár ez a Zazen végső pontja, ha azt gondoljuk, hogy ezzel végére értünk, egy veszélyes csapdába kerülünk, szabadságunkat elveszítve. Hogyha ezek után csupán a saját sorsunkkal törődünk, beszűkültek és merevek leszünk. Zazenünk nem a mi személyes boldogságunkat kell szolgálnia. Ha így teszünk, hátat fordítunk a társadalomnak, s csak a magunk személyes üdvén munkálkodunk. Az Idealizmus hibájába esünk
Ahogyan Takuan tanította, az igaz Tudatállapot az, amelyben elménk mozdulatlan, nem ragad le semminél sem. Ám mindent visszatükröz, ami felbukkan, de nem fixálódik sehová. Hogyha a Zazenünk valóságos, nem a semmibe kapaszkodunk. Éppen ellenkezőleg: Teltek és feszesek leszünk, akár egy léggömb, amely egy szélfuvallatra is tovaszállhat
A Szatori tehát valami, ami megvilágosodik meditáció nélkül. Midőn valami úgy történik, hogy közbe iktatható bármi a történésbe - nem pillanatnyi; ezért nem is Felébredés. Ami megértés nélkül valósítja meg magát, az valósítja meg önmagát Valóságosan.
Ha a Szatori valóságos, nincsen szükség a „hitelesítésére”. Az elméleti emberek általános téveszméje az ellenőrzés. Nincs szükség Szubjektumra vagy Objektumra, mert a Szatori megelőzi ezeknek a megjelenését. A Zen mesterek az ilyen megállapítást az Istenség szellemére vonatkozóan is teszik. - Az Istenség ismeri önmagát, mielőtt Isten-Teremtő lenne. Ez az a szellemi állapot, amelynek elérésére a Zen mesterek fáradhatatlanul törekednek.

Unmon Mester mondta:
"Te magad légy az Arany Szél!". - Lényünk minden pórusán áramoltassuk át ezt az arany szelet. Az arany szél az őszi szél, amely az Egeket füröszti a gazdag szüret idején. Ez a szél a kék ég alatt, az óceánokon lengedez. - Ez az érett Tudatállapot!

Fogadjuk el az Életet, a Halált, az Újjászületést, a Karmát, a Ki-Energiát és a Szatorit Önvalónkkal és az Univerzummal egylényegűnek!

Mielőtt bármit hallottam vagy olvastam volna jelen születésemben” a Csan vagy Zen Tanításról, fiatalkori verseimben gyakorta megfogalmaztam – most mát tudom, hogy a hetedik, intuitív Tudat-szféra segítségével - az alapvető Csan v. Zen Tanítás részleteit, összefüggéseket, sőt: meghatározásokat is.
Például:
„Fegyelembe fagyhat a Föld:
Hol Én vagyok, senki sincs.
Sem az, ki kívülről köszönt.
Sem az, ki belülről int.”

Vagy:
„A poros hagyományt
Tisztára mossa a szédület,
Valahányszor eljutok
Önmagamig.”

Vagy:
„A csöppek
Szertefutnak az úton.
Az út
Nem szalad velük.”

A Buddha december 8-án világosodott meg. Felnézett a Hajnalcsillagra, amelyet mi Vénusznak nevezünk. Ennek a bolygónak a ragyogását látta a Buddha meditációjának mélységében.
Egy hétig meditált a Buddha a legelmélyültebb Szamádhi-ban, s ezen az állapoton hatolt át a Hajnalcsillag ragyogása. Ezt a világot ragyogta be Hajnalcsillag fénye, újjászületésre serkentve a Buddha- tudatot. S ebből a tündöklésből ered a Buddha Tanítása.

Az Út Ideája – mindenható! – Az Út teljes önátadást kíván és követel meg az Utazótól. S az utazás kezdet- és végnélküli folyamat. Az Út minden egyes pontja végcél és kezdet is egyszerre, egyazon Téridőtlen pillanatban.
Bevezetőmben eddig szándékosan és hangsúlyozottan kettőzött formában használtam a kínai Csan és a japán Zen kifejezést, utalva a Tanítás két Őshazájára, ahol a Tan kivirágzott.
A Tan voltaképpen akkor született, amikor Gautama Megvilágosult a Bódhi-fa árnyékában. S ez az esemény Indiában történt. Itt a Dhjána kifejezéssel jelölik azóta is a Szellem önmagába térülésének ezt az állapotát.
Bódhidharma közvetítésével jutott el azután Kínába, a nyugati időszámítás szerinti 52O-as évek tájékán.

A Zen-Buddhizmus a Buddha Dharmájának hűséges közvetítője, megszabadítva azt doktrinális öltözékétől.
Nan-csüan Mondásaiban olvashatjuk az alábbi történetet
A Csi-kerület helytartója egy alkalommal megkérdezte Hung-jent, az ötödik Zen-pátriárkát, hogy ötszáz tanítványa közül miért éppen Hui-nenget választotta, hogy Hatodik Pátriárkaként kövesse őt. Hung-jen azt válaszolta: „Négyszázkilencvenkilenc tanítványom kitűnően tudja, hogy mi a Buddhizmus. Hui-neg az egyetlen kivétel. Ő az az ember, akit nem lehet megítélni a megszokott módszerekkel. A Hit Palástja ezért neki lett továbbadva.”

Nan-csüan ezt így kommentálja:
„Az Ürességben nem léteznek szavak. Amint a Buddha megjelenik a Földön, keletkeznek a szavak, innen származik a mi görcsös tapadásunk a jelekhez... S mert iyen szilárdan ragaszkodunk a szavakhoz, különféle módon korlátozzuk magunkat. A Nagy Úton nincsenek olyan dolgok, mint „nem-tudás” vagy „világiasság”. Mindaz, aminek neve van, ezzel korlátozza magát. Ezért a Csiang-hsziből származó Tanító kijelentette , hogy az se nem az Elme, se nem a Buddha, se nem valami egyéb. Így akarta irányítani tanítványait, s ők most megkísérelik, hogy tapasztalatilag átéljék a Nagy Utat, a Szellemet tekintve lényegének... Az Ötödik Pátriárka alatt mind az ötszáz tanítvány – Hui-neng kivételével – jól ismerte a Buddhizmust. A világi Tanítvány, Neng, ebben a tekintetben egyedülálló volt, mert „fogalma sem volt” a Buddhizmusról. Ő csupán az Utat értette meg, és semmi többet.”

Amikor a Buddha még életben volt – buddhisztikusan kifejezve: „A túlpart innenső oldalán létezett, Önlényében viselve mindkét part és a folyó együttesét, Létét és Nem-létét” – és jelenlétével megjelenítette Tanításának Igazságát, azok a Tanítványok, akik körötte éltek és megosztották vele közös vándorlásaik történéseit, kevéssé foglalkoztak magával a Tanítással, s öntudatlanul bár, de sokkal inkább kötődtek ahhoz a „személyiséghez”, aki Önlényével illusztrálta számukra a Tanítás lényegét.
Megváltozott azonban ez az idillikus helyzetkép, midőn a Buddha eltávozott Tanítványainak köréből. A Szerzetesek bánatukban a földre vetették magukat, vonaglottak a fájdalomtól s összetörtek, akár törzsüket veszített ágak. – A gyásznak ez a túlzó kinyilvánítása csak azokra vonatkozhat, akik az Eltávozott ’személyhez” kötődnek, s nem annak Tanításához.
A Buddhizmust s magát a Zen-tanítást biológiai szemszögből kell vizsgálnunk, s nem mechanikailag. Nem rajzolhatjuk fel grafikonnal, sem semmiféle segédeszközzel.
Hogy megérthessük, hogy követni és élni tudjuk, meg kell ismernünk szellemi-történeti fejlődését, indiai, kínai és japán területen. Egy fejlődésben levő Eszme, mint amilyen a Buddhizmus, önkifejezésének formációit a vele párhuzamosan fejlődő Világból veszi. Ily módon adhatja tudtára a Világnak saját belső tartalmát.

Az indiai Szellemiség, amelyből a Buddhizmus kezdetben táplálkozott – a társadalmi befolyásokhoz igazodó indiai Lélek, szükségszerűen rányomta bélyegét a korai Buddhizmusra.
A kínai Szellemiség viszont a külső és belső létsíkokat a köznapi Élet nívóján értelmezte, fejlesztette, gyakorolta, élte a Csan Tanítást. A Bölcsességet Erővel párosította. A Tér tartalmát a Mozgás energiája egyengeti.
Idézem e helyen Tao Sengnek, Kumaradzsiva Tanítványának egy kijelentését: „A szimbólum bizonyos Ideák kifejezésére szolgál, és el kell vetni, amint az Idea megértődött. A szavak gondolataink megvilágítására szolgálnak, és el kell hallgatattni őket, midőn a gondolatok elfogadottakká lettek... Csupán csak azok, akik képesek kifogni a halat s eldobni a hálót, hivatottak az Igazság keresésére.”
Ez a kijelentés rávilágít arra az alapvető különbözőségre, ami az indiai és kínai ember Szellemisége között feszül. A kínai nem képes a „természetfölöttibe” temetkezni. Szükséges volt kialakítaniuk egy olyan kifejezési módszert, amely a Megvilágosodás doktrínáját hozzáférhetővé tehette számukra. Leszállították ezért szárnyalásukból az indiai buddhista misztikusokat, s a mindennapi életbe vonták őket, hogy ott tevékenykedjenek.
Így történhetett, hogy a „nem-ártás”, az Együttérzés – Karuná – és a Szeretet – Maitrí – Bölcseletével vállvetve kialakult a Harc Művészetének elméleti-gyakorlati rendszere. Erre voltaképpen a japán Budó kifejezés a legtalálóbb. A „bu” jelentése: harc, a ’do” jelentése: út. Tehát: A Harcos Útja.

. A Szator-iban a Tudat minden kondícióját egyetlen pillanatra ledobja, aztán gyorsan visszatér "teát inni és rizst enni", és mindent úgy tesz, mintha semmi se történt volna, de szüntelenül a Sszator-iban él, beszél és alszik és járkál és dolgozik, vitatkozik és veszekszik és megnősül, gyermeket nevel, és semmivel sem tud többet. "A Zen nem az Én dolga, hanem a jellemé". Mert a Zen nem annyit jelent, hogy a felébredéssel megelégszem és gyönyörködöm benne és élvezem. Van valami, amit a Zen.mesterek harmadik magatartásnak neveztek. Ülök a parton, és a madarat nézem - ez az első. Nem ülök sehol, nem vagyok „én” és nem látok semmit - ez a második. Ülök a parton és ismét a madarat nézem - ez a harmadik .
A harmadik magatartás, a realizálás, amikor ülök, és a madarat nézem, de tudom, hogy nincs „én” és nincsen madár! Amikor tudásom egész súlyát belevetem abba, hogy alszom vagy gyereket nevelek. Amikor mélyen hallgatok afelõl, ami történt - járkálok és dolgozom és vitatkozom és veszekszem. Semmi sem ízléstelenebb, mint folyamatosan éberségemre hivatkozni! A Mester azt mondja: "Ha valakiben túl sok a Zen, az ember gyomrára megy". "Ha a Buddha nevét hallom, tiltakozom", - kiáltott a másik Mester. A tanítvány panaszkodott, hogy amióta Mesteréhez csatlakozott, az egyetlenegy szót sem szólt neki szellemi dolgokról. Mire a Mester: "Állandóan szellemi dolgokra tanítalak. Ha teát kértem, elfogadtam. Ha ételt hoztál, nem ettem-e meg? Ha köszöntél, nem viszonoztam-e??"
"Üresség - ez a valódi Én. Ez az igazi hazám".

A Csan (Zen) hagyománya nem nagy értekezésekben, hanem Mondokban maradt fenn. Minden Mondo tartalma egy-egy Szatori, vagyis megvillanás.
Nem lehetek elég üres. "Ha ég és föld között egy tizedrész hüvelyknyi rés támad - mondja a harmadik Zen-pátriárka -, a kettő egymástól örökre elszakad."
"Ha szembeállítjuk azt, amit kívánunk, azzal, amit nem kívánunk, szellemünk megbetegszik. Ne éljünk a külső világban, ne éljünk a belső ürességben, - ez eltévelyedéshez vezet."

A „harcos út” irányulhat önmagunk legyőzésére, de az ún. „objektív valóságban” reánk törő ellenségek legyőzésére is. Mivel csak saját, szubjektív tapasztalati létünkről van tudomásunk, ezért a Harc Útja sem tehet különbséget a „belső” és a „külső” ellenfél között.
Ha a Buddha hajlamos lett volna metafizikai kijelentésekre, a Buddhizmus Bölcselete sohasem fejlődhetett volna ki. Így történt ez más vallásalapítók esetében is. Egyikük sem tudta a maga korában, hogy tanításával megalapított egy olyan rendszert, amely később terebélyesedik majd hatalmassá..
A Szellem elhal egy időre, mielőtt Anyagivá válik s érvényes ez fordított esetben is. Ezek a kifejezések: „szellem” és „anyagi” ugyanazon Princípiumot jelölik, s csak a szavakkal történő kifejezési kényszer miatt szólunk róluk dualisztikus formában, szembe állítva őket egymással. Kettősségük tehát szubjektív s nem objektív jelentőségű.
Amikor a Csan-szerzetes megkérdezi, hogy ki a Buddha, a Tanítómester megmutatja a Buddha képét a kolostorban. Semmi magyarázat, semmi bizonygatás.. Ha a Szerzetes megkérdi: - Micsoda az Elme? – Elme! – válaszolja a Tanító. S ha erre az azt mondja: - Nem értem, Mester! – Én sem! – hangzik a Tanító felelete.

A hagyomány szerint Ming császár uralma alatt – 58 – 75-ig – vezették be Kínában a Buddhizmust. Eléggé önkényes meghatározás. Bizonyos, hogy már jóval előbb eljutott erre a területre a buddhista Tanítás.
El kell különítenünk egymástól két látszólagos szinonímát, melyek tartalmukban mélységesen különböznek egymástól. Egyik a Buddhizmus Kínában elnevezés. Ide tartozik a Hszüang-tszung vagy Wei-si-tszung, a Szubjektív Idealizmus Iskolája. Hszüang-tszang (596 – 664) , az ismert zarándok vezette be Kínában. Ez és a hozzá hasonló buddhista iskolák nem léptek kapcsolatba a hagyományos kínai Szellemiséggel, s ezért hatásuk és elterjedésük szűk körökre és időhatárokra korlátozódik.
A másik elnevezés a Kínai Buddhizmus. Ez a Buddhizmusnak olyan formáját jelöli, amely kapcsolatba került a kínai Tudattal, s így a kínai filozófiában fejlődött tovább.

A Buddhizmusnak ez a kínai változata eredményezte a Csan vagy Zen irányzat kialakulását, kifejlődését, egészen napjainkig.
A harmadik és negyedik század folyamán egyre több buddhista Szútrát fordítottak le kínai nyelvre, s a buddhista Szellemiséget mindinkább megértették. Úgy találták, hogy a Buddhizmus sokban hasonlít a Taoista filozófiához, ezért a buddhista iratokat a filozófiai Taoizmus terminológiájával tolmácsolák.
Ez az ún. Ko-ji, vagy analógikus módszer, s természetesen elferdítésekhez vezetett. Emiatt az ötödik századtól kezdve elvetették a Taoista terminológia használatát a buddhista szövegek kínai nyelvre történő átültetésekor, mégis ragaszkodtak, helyesebben: nem tudtak szabadulni egyes Taoista kifejezésektől. Ilyenek: Yu – Lény, Létező, Wu – Nem-lény, Nem-létező, Yu-wei – tett, Wu-wei – Nem-tett.
Megállapíthatjuk, hogy a Buddha Megvilágosodása egyben az összes Buddhista Iskola és Irányzat megfogantatását jelentette, a későbbi korok Követői, hozzánk hasonlóan, a saját időszakaszuk külső és belső követelményeinek s elvárásainak eleget téve, terebélyesítik a Dharmát, az Univerzum épülésére.

A Nagy Egységben mindenki mindenkitől különbözik. Mondhatnók: Önmagunktól is folyamatosan különbözünk. Az Út azonban Cél nélküli utazásra való. Relatív Egó birtokosaként, a köznapi Létezésünk során végzett tevékenységeink mind mennyiségi, mind minőségi kvalitásokban gyarapodhatnak, az Út lényege mégis: az Utazás maga!
A Buddha Ösvényen Felébredés vár, a Harc Ösvényén Önlényünk Teljessége. A két Ösvény összetartozik. Voltaképpen egyetlen Útról van szó, kettősség csupán a különböző megközelítések miatt mutatkozik.
A Harc Útján haladó Harcos a végtelen számú Létesülést egyetlen Létesülésben múlja felül. Ez az egyetlen Létesülés az Ő külső és belső ellenfele, ugyanakkor külső és belső önmaga is.
Gyakorlatainak végzése közben a Tiszta Tudat vezeti a Harcost. Nem-mozgást végez a Mozgás forgatagában. Győzedelmes, mielőtt a harc megkezdődhetne. Harcmodora: a szakadatlan, éber törekvés.

A Lét pillanatait élni kell, s nem elgondolni! – Szenvedés és öröm egy tőről fakad. Születés és Halál ugyanannak a Folyamnak a hullámverése. A hullámok háborognak, az Óceán változatlan marad.
Életminőségünk csak a pillanat teljességének tudatosításával színesedhet, fejlődhet, gazdagodhat. Céltalan célként jelöljük ki útvonalunkat, s Célba érkezünk folyton. Egyik Cél követi a másikat. A pillanat Megvilágosodása egy következő pillanat Megvilágosodásának az előfutára, záloga.
Az éber, felszabadult, eleresztett Egójú Élet – a Teljesség letéteményese. Nem vágyva vágyat, a nyugalomnak ragaszkodástól mentes Királyságában időzhetünk
S mit kell tennünk ezért?
A Zazen gyakorlása, amely a Bhávana, a Tudat kibontakoztatásának, kiművelésének módozata, az Úton elengedhetetlen s legfontosabb segítségünk lesz.
A testtartás ellenőrzése, a légzés ellenőrzése, a gondolatfolyamat ellenőrzése – három rétegű, de egylényegű feladat.
Könnyű is, meg nehéz is a gyakorlás. Attól függ, miként kezdünk hozzá, milyen a Mesterünk szellemi szintje, aki beavatásunkat végzi.
A Zazen vagy Bhávana egész életünk során gyakorolandó, élendő. Nem csupán a Dodzsó légköre felel meg a gyakorlásnak. A Létezés összes dimenziója, történése, élménye gyakorlás lehet, gyakorlásnak kellene lennie. Edzőpartnerként viszonyuljunk a Lét valamennyi Létezőjéhez.
A Lét maga a Zazen, a Bhávana, vagy nevezhetjük bármiként. A Buddha-Szellembe történő merülésnek is mondhatjuk. A Buddha-Szellem pedig mindenütt jelenvaló.

Éberségünk a Tudatból fakad! – Gondolatainktól megtisztított Tudatunk – a Mozdulatlan Központ szférája. A Tudati Éberség: a legféltettebb kincsünk. Illetőleg: azzá lehet, hamegtanuljuk mindennapjainkban megteremteni és alkalmazni.
Kíséreljünk meg folyamatosan, „elengedett éberséggel” a kilégzésünkre koncentrálni. Elnyújtott, hosszú, de fesztelen legyen a kilégzés! – A paraszimpatikus, nyugtató rendszert stimulálja, hatása egész lényünket átjárja. Erőfeszítéseinket, fontos döntéseinket mindig kilégzés közben tegyük.
A belégzés, bármily hihetetlen, lankasztja Szellemünket, testünket. Ahogyan erőtlen a motor, amikor még feltöltés alatt áll az üzemanyagtartálya.
Ez a holt fázis. Sebezhetőek vagyunk, sérülékenyek, bizonytalanok. Feltárjuk gyöngeségeinket. – Belégzésünk legyen sóhaj-szerű, gyors, energikus, rövid és mély.
Ezután gyújtható be a motor, s a kilégző-fázis alatt győzedelmesen, sikeresen cselekedhetünk. Önmagunk megismerése azt jelenti: teljességgel megfeledkezünk Önmagunkról.
Elengedni a gondolkodás teremtette, „névre szóló Egót”, hadd oszoljék el a ködben. S lám, felvirrad a hajnal a lápvidék fölött! – Valódi Énünk széles szárnycsapásokkal közelít felénk, reánk telepszik – s megszületünk igazából e hatalmas Madár védőszárnyai alatt.

„Mi az Út?” – kérdezte egyszer Csao-csou.
„A mindennapi gondolataink!” – válaszolta Nan-csüan.

„Hogyan térhetünk rá?”
„Ha keresgélni kezded, minden bizonnyal tévútra lelsz. Az Útnak nincs kapcsolata sem a Tudással, sem a Nem-tudással - folytatta Nan-csüan. - A Tudás illúzió, a Nem-tudás zűrzavar. Ha Tudatosság nélkül lépsz az Útra, mérhetetlen zűrzavarba jutsz: Sem akadály, sem határ nem emelkedik eléd. Igenlés vagy tagadás – egyre megy.”
Csao-csou megvilágosult.

A kettősség feloldása legyen vezérfonalunk a Létforgatag erdejéből kivezető Ösvény követésekor. Sem igenlés, sem tagadás – s ímhol a helyes irány!
Csao-csou egyszer így szólt: - A Buddha szó sérti a fülem!

A néven nevezés, a beskatulyázás sohasem mutathatja meg a Valóság Igaz Arculatát. Tovább kell törekednünk. A részecske-világ Óceánjának a partján haladva, megfigyelhetjük a szüntelen hullámzást, nyüzsgést, jövés-menést, születést és múlást – Lét és Nem-lét Egylényegűségét.
S ahogyan haladunk a parton, látszólag elkülönülten a megfigyelt történésektől - mi magunk vagyunk az összes megfigyelt történés!
Mert csupán az Én létezik igazából – az „én-nélküliség” forgatagában.
S ez a Csan v. Zen – a Buddhizmus Lényege.



TUDAT

A Tudat:

A Tudat Formátlanságból eredő, mégis Formáknak szülője.
A Tudat üres és telített. Kettőssége önnön egységének záloga.
A Nem-létből táplálkozó Tudat teljességet terjeszt.
Tudatunk határozottsága – engedékenység. Engedékenysége - határozottság.
Tudatunk szétszórtsága: gondolataink folyama. Összeszedettsége: tavak simasága.
Tudatunk végtelenségében egyszeri. Egyszeriségében végtelen.
A Tiszta Tudat nem gondolkodik. – Nem-gondolkodással szűnik a vágyakozás. Létrejön a Forma-nélküli állapot.
Tudatunk természetes állapotában nem tesz különbséget Élet és Halál, Lét és Nem-lét között.
Tudatunk a Halálból meríti Létét, s Létéből Halált fakaszt. Halálnak Életet. Életnek Halált kölcsönöz.
Tudatunk a Nem-lét visszája. Benne rejtezik a fény-teremtette Forma, s a hang-teremtette Tartalom.
Tudatunkban lüktet a Lét dallama. Hallható, mielőtt játszani kezdenénk e hangszeren.
Tudatunk üressége – a nyugalom óceánja. Örökéltű halrajok tanyája.
A Tudat álomtalan alvásban alszik. Az Univerzum: álomnak álmodása az álomban.
Tudatunk egyensúlya mindenható erő. Egyensúlyát vesztve: önpusztítóvá csökkenő.

A Tudat Megvilágosodása: pillanatnyi jelenség. Villámláshoz hasonlatos. Ama számtalan megközelítés, amelyet évezredek során az Emberiség megfogalmazott, csupán előcsarnoka annak a palotának, melynek minden ablakán egyszerre tekinthetünk ki és be, és egyazon pillanatban létezünk a palota összes termében, s ugyanakkor a palotán kívül is.



. A Tudat Megvilágosodása: a Nem-kettősség tapasztalása.
Az Univerzális Tudat tudással bír Létről és Nem-létről, Szamszáráról és Nirvánáról. Intuitív tudás ez, a Tudat-szférák hetedik szintje.

A Tudat örökös folytonosság, valós-valótlanság. Tulajdonsága a tulajdonság-nélküliség. Nem tartalmaz olyan tartalmat, amely az elmélyülés /Dhjána/ tárgyát képezhetné.

A Tudat önteremtett lényegiség, nem függ az Oksági Láncolattól, ezért megvalósítása vagy nem-megvalósítása egyformán lehetetlenség.
A Tudat maga az Üresség /Súnyatá/, ezáltal viselője a Térnek /Ákása/ és a Mozgásnak /Prána /.

Az Üresség felfoghatatlan Létezőként, felfoghatatlan Nem-létezőként. A Tudat sugárzása, Üresség-tartalma: az Abszolútum.

Belső lehetőségként birtokoljuk a Megvilágosodást! – Önvalónknak eggyé kell válnia az Igazsággal! A lényeg: Felébredni, ráébredni Öntermészetünkre.

Létezni és folytonosan létesülni a Tiszta Tudat Abszolút Valóságosságában.
„Az Öntermészetből fakadó Buddha eredettől fogva tiszta.. Használjátok Öntermészeteteket, hogy közvetlenül elérjétek a Buddhaságot.” (A Hatodik Pátriárka mondása)

Az „Öntermészet meditációja” egyetlen kérdésre keresi a választ: - Ki vagyok én?
A számtalan gondolat-képződmény közül meg kell ragadni egyet, bármelyiket. Ez is akadályt képez a Végső Cél elérésében, de könnyebben legyőzhető, mint ha gondolataink szabadon csaponganak, Szamszára-világokat teremtve.
A Zen meditáció célja nem az, hogy magyarázatot találjon, hanem hogy tudomást szerezzen. Hogy kialakítson egy olyan fajta Tudatot, amely fölötte áll a formuláknak, vagy a tévképzeteknek.
A Zen törekszik valamilyen bizonyosságra: de ez nem filozófiai-logikai bizonyosság.. Ez a bizonyosság a valódi metafizikai „ráébredés”.. A Zennek s magának a Buddhizmusnak az a célja, hogy addig cizellálja a Tudatot, míg el nem éri az éleslátásnak a legmagasabb és legmélyebb stádiumát.
Hogy megkérdezhessük:
S hogy ki vagyok én? –
A Tudat,! – Ez vagyok Én!
A Világmindenség jelenségei, tárgyai a Tudatból – belőlem – születnek, s énbelém távozva enyésznek el. A gondolat és a szó is a Szellem szüleménye. Eszerint: minden Szellem-természetű. Az Univerzumba tekintve: a Tudatba, a Szellembe tekintünk. – Önvalónk Halhatatlanságába.
A Létezőkkel szembeni „könnyű kételkedéssel” éljük mindennapjainkat. Tudatunknak nem szabad semmihez sem kötődnie, semmihez sem ragaszkodnia.
Ezt a könnyű kételkedést okosan, finoman alkalmazzuk. Semmi görcsös törekvés! – Midőn a Szellem megszabadul mindennemű érzékeléstől, immáron csupán a Nyolcadik szintű Megőrző-tudatot éli át, hasznosítja annak kincseit.
Kezdetben fennáll az Alany – Tárgy kettőssége ezen a szinten is. Huzamosabb fenntartása esetén azonban önmagától létrejön a Végső Fokozat. – Tudatunk az Ürességbe merül.
Ez a relatív Nirvána állapota.
Ebben a Nem-teremtett Létezésben történő időzés meghozza gyümölcsét: Betérhetünk az Abszolút Nirvána Birodalmába! - A Dharmakája Törvénytestébe.

A meditáció gyakorlásának lényege: Múltra és Jövendőre nem gondolni, a Jelenhez nem ragaszkodni.

Látásunk akkor tiszta, ha a Látó önmagán kívül semmit sem lát. Az emlékezés akkor tökéletes, ha az Emlékező önmagán kívül semmire sem emlékezik. Ha Utazót nem találunk az Úton: az Utazás Célja eléretett. S ebben a Célközpontban nem lelhető olyasmi, amit örökkévalónak vagy semmisnek, születésnek vagy elhalásnak, jövésnek vagy menésnek, ugyanannak vagy másvalaminek lehetne tartani.

A Tudat Tiszta Fénye - az Öntudatra-ébredés. Kizárólag az Embernek és az Univerzumban vele egyszintű vagy magasabb fejlettségű Lényeknek a tulajdona és tulajdonsága.

Akár tükörlapon a lehelet, keletkeznek a Jelenségek a Tudat mélységeiből. S mert mélységből jönnek, keletkezési helyük ismeretlen. S mert mélységbe távoznak, ezért nyughelyük is talány.

A pszichikai jelenségek, észleletek: Realitások! – Illuzórikussá akkor válnak, ha a gondolkodás ragaszkodni kezd hozzájuk: Állandóságot vél felfedezni ott, ahol csupán változás létezik önmaga végső valóságaként.
A Fekete Lyuk, a „visszás világ” is a Tudatmező parcellája. A szüntelenül keletkező és eltűnő Jelenségek egységesek a Tudattal, miként az Óceán hullámai egységesek az Óceánnal.

„A Megvilágosodás nem valami távoli dolog. Nagyon is közel van: bennünk rejtezik. Belső fejlődésünk által minden pillanatban tudatosan belenőhetünk a Megvilágosodásba. A legmagasztosabb Megvilágosodás: az Isten-megvalósítás. A Megvilágosodásnak nem csak a lélekben, hanem a szívben, az értelemben, az életerőben és a testben is meg kell történnie. Az Isten-megvalósítás tudatos és tökéletes egyesülés Istennel. Midőn belépünk saját létezésünknek és a Világ létezésének a Forrásába, akkor a Valóságba érkezünk. A Valóság a mi állandó Gyönyörünk. És ez a Gyönyör: Isten Lélegzete.” (Sri Chinmoy)

A Megvilágosodás a Tudat képessége. Az Univerzális Tudat egyenlő Individuális Tudatunkkal. A Tudat tehát, mindkét változatában, maga a Megvilágosodás.

       Az Univerzum a Relatív Realitásra támaszkodva létezik, mint Abszolút Realitás.

       Az ún. „objektív valóság” nem más, mint a folyamatosság törvényszerűségén belüli stabilitás, a Mindenség összefüggéseinek állandósult központja. A „külső valóság” tehát esszenciális tényezője a „belső valóságnak”.

       Az Univerzális Tudat önmagának Tudatára csak végtelen számú központozott részecskeként ébredhet. Ezek a Részecske-tudatok – esetünkben az emberi Öntudatra-ébredés – az Univerzális Tudat hálóján létező viszonylagosan valóságos egyedek halmaza.

        Az Univerzum: a folyton-jelen folyamatossága.    

       Az ősi kerék-szimbólummal illusztrálva:

–Önvalónk a keréknek a tengelye
–Énünk a keréknek az abroncsa

        A forgó kerék központja mozdulatlan, ezért lehetséges a körötte történő pörgés.

Az Univerzum alkotóelemei részecskék is, meg energiahullámok is – egyazon „időtlenségben”, egyazon Téridő-vákuumban. Nem léteznek saját terükön kívül, s ők maguk teremtik terüket.
Önmagunk utódai vagyunk karmikus létesüléseink során.

A gondolkodás alkotta „személyiségben” nem létezik egy állandó „én” azonosságának a továbbvitele. Az Öntudat áramlása a Tudat szemcseszerű pillanataiból áll. Mindegyikük oksági viszonyban van a megelőzővel és az utána következővel. Ez a folyamatosság, a Szantána, ruházza fel minőséggel az Univerzális Tudat Individualizálódott áramlását. A Megvalósuló Lényt.

Az Újjászületés a folyamatos Múltban kialakult tulajdonságok, hajlamok átvitele. A Karma „meghatározza” az „új” pszicho-fizikai Létesülés milyenségét. Azok az érzületek, melyeket „énként” észlelünk, a végtelen Múltba visszanyúló oksági viszonyok megnyilvánulásai az Anyag síkján.

A gondolkodó Öntudat képzetekből tevődik össze. A Tudat egy-egy pontszerű momentuma arra irányul, ami leginkább megragadja a figyelmet. Egyszerre azonban nem tudatosulhat bennünk egynél több érzület. Úgy gondoljuk, hogy egyszerre látunk, hallunk és érezünk, de ez „felfogási érzékcsalódás”, mert az egymásra futó Tudatszemcsék sebessége felmérhetetlen.
Felfedezhető az érzület-váltás, ám a felületes Elme ezt nem érzékeli különállóan. Emiatt az a benyomásunk, hogy egyazon pillanatban látunk, hallunk, érezünk – vagyis a Tudatunkban megszakíthatatlan folyamatosság hömpölyög.

A „személyiség”, az „objektum”, valójában az állandó Születés: a Bháva processzusa. – A Bháva fűzi össze az egyik Tudatrészt a másikkal. A Jelenségek tehát: Létesülési folyamatok, s nem valóságos Létezők!

Mulandó Létünk: az Öröklét tapasztalása. – A  Tao, az Út               pedig: Tapasztalás. – Emlék- és Élményvilág. A „kezdetnélküliségtől kezdve” építi Önvalónkat. „Más életek” emlékei, élményei tudatosulnak bennünk.

Öntudati Önvalónk „tágulása”, akárcsak a Kozmoszé, az önmagába történő visszatérés. Belső és külső „Ősrobbanásunk” folyamatos.
.
A meditáció „művelése”, mely statikus küzdelem, megtanít a Tudat, Testtartás és Légzés feletti uralomra.
A különböző Formagyakorlatok, elsajátítása, finomítása során a hétköznapi Élet is „harcművészetté” szublimálódhat.

S ez gyönyörűséges állapot!
Úgy tesszük dolgunkat, mintha élet-halál harcot vívnánk, mintha lángcsóva perzselné testünk, szellemünk. Lankadatlan éberséggel - Tiszta Tudattal!

A Harcos Útja, melyen kibontakoztathatja Csi-energiáját, túl van győzelmen és vereségen. A Csi birtoklása olyan magabiztosságot, szellemi fölényt biztosít az Igaz Harcosnak, hogy „valódi összecsapásra” rendszerint nem is kerül sor.

A Születés a Csi-energia eredménye. A Halál visszatérés az Ürességbe, a Súnyatába.– S ez – az Üresség - a Valódi Egónk! –

Az Egó az Abszolút Szubjektivitás.  Az Egó a kör kerülete, s egyben a központja is. Dinamikus, ugyanakkor statikus. Az Egó a Végtelenség és a Semmi. Az Egyidejűség és az Örökkévalóság. Olyan Központ, mely mindenütt jelen van, és sehol sincs jelen. Kerület, mely semmit sem körít. Test, melynek nincsen kerülete.

Az Egó: Illúzió.
S az Egyetlen Realitás!

Önvalónkban, Létkerekünk tengelyén, mi vagyunk a Teremtő és a Teremtés: Az Itt és Most Valóságossága. - S vajon pillangó-e a bölcs Csuang Ce? - Vagy csupán álmodja őt a lepke?

Szélre kerekedve - pillangó-álmába beröppenhet-e Létünknek Világtere?

„Egy lepke felgyújtotta a Napot.
De égési sebeket kaphatott.
Versporát szivárvánnyá szórta szét.
Köszönni késő: erdő, tarka rét.”

(Vankó Gergely verse)

Kínában a Kung Tszung néven ismert Üresség- vagy Középút Tana fogalmazta meg a Kettős Igazság teóriáját:

Igazság általános értelemben.
Igazság magasabb értelemben.

A Kettős Igazságot három különböző szintre helyezzük.
A beosztás formulája az, hogy ami az alacsonyabb szinten Igazság magasabb értelemben véve, az a magasabb szinten csak általános értelemben vett Igazság. Amit állítunk az egyik szinten, tagadnunk kell a másikon.

A Kettős Igazság első szintjén azt mondani, hogy minden dolog Yu – alapértelmű Igazság. Azt mondani pedig, hogy minden dolog Wu – Igazság magasabb értelemben véve.

A Kettős Igazság második szintjén azt mondani, hogy minden dolog Yu, s azt mondani, hogy minden dolog Wu – egyformán alapértelmű Igazság. Azt mondani pedig, hogy a dolgok se nem Yuk, se nem Wuk – Igazság magasabb értelemben véve.

A Kettős Igazság harmadik szintjén azt mondani, hogy a dolgok se nem Yuk, se nem Wuk – alapértelmű Igazság. Azt mondani pedig, hogy a dolgok se nem Yuk, se nem Wuk, se nem nem-Yuk, se nem nem-Wuk – Igazság magasabb értelemben véve.

Egy Csan-Tanító, Hszi-jün, aki mint a Huang-po-i Tanító ismert, mondotta:

„Feltéve, hogy az ember számtalan élet folyamán megvalósította a Hat Páramitát, jót cselekedett és elérte a Buddha-bölcsességet, ez mégsem fog örökké tartani. Az ok az okságban nyugszik. Ha az okok ereje kimerül, visszatér a mulandóságba.”

Egy másik alkalommal így beszélt:

„Minden tett lényegében mulandó. Minden erőnek megvan az utolsó napja. Akár a légbe röpített nyílvessző, amikor elfogy az ereje, megfordul, s a talajra hull. Mindenki hozzákötött a Születés és Halál Kerekéhez. Segítségükkel végezni a gyakorlatokat, a Buddha Ideájának a félreértését jelenti. Hogyha nem értitek meg a Wu-hszint – a Lényegi Lélek hiányát -, akkor kötődtök a jelenségekhez és zavaroktól szenvedtek... Valójában egyáltalán nem létezik a Bódhi (Bölcsesség). A Buddha egyszerűen az emberek nevelése érdekében használta fel és beszélt róla, mint ahogyan aranynak is mondhatjuk a sárga falevelet, hogy elhallgattassuk a gyermeksírást.”

Egy Csan-mester, Ji-hszüan, a Lin Csi Iskola alapítója, kijelentette:

„Hogyha helyes megértést akartok, nem szabad megengednetek, hogy mások elámítsanak benneteket. Meg kell ölnötök mindent, amire találtok, kívül és belül. Ha találkoztok a Buddhával, öljétek meg a Buddhát! Ha találkoztok a Pátriárkákkal, öljétek meg Őket! – Akkor elérhetitek a Felszabadulásotokat.”

Ebben az idézetben pozitív módon van kifejezve a Nem-cselekvés Ideája. Negatív módszerrel kifejezve, így hangzana az idézet:

„Nem találkozhattok a Buddhával, meg sem ölhetitek a Buddhát. Nem találkozhattok a Pátriárkákkal, meg sem ölhetitek Őket. Nem érhetitek el a Felszabadulásotokat, mert már elértétek!”

Ugyancsak Ji-hszüan mondta:

„A Buddhaság megvalósításában nincsen helye szándékos erőfeszítésnek. Az egyetlen módszer, továbbra is végezni a közönséges, izgalmaktól mentes dolgokat: A szükséget végezni, öltözködni, étkezni és lefeküdni, ha az ember elfáradt. A közönséges ember ki fog nevetni, de a bölcs megért.”

A nem-gyakorlás kezdetén erőlködnünk kell, hogy erőfeszítés nélkül cselekedjünk, mint ahogyan ahhoz, hogy az ember felejtsen, emlékeznie kell arra, hogy felejtenie kell. Idővel azonban elmarad az erőfeszítés: a Szellem céltudatos törekvése olyan irányban, hogy nincsen célja, miként elfelejtünk emlékezni arra, hogy felejtenünk illenék.
A nem-gyakorlás gyakorlása tehát mégis csak a gyakorlásnak egy formája. A nem-gyakorlás gyakorlása különbözik a „természetes” természetességtől, amely „primitív” természetesség, s nem a nem-cselekvés tudatos természetessége.

A Taoizmus és a Csan-bölcselet közötti hasonlóság és összecsengés a fenti tézisekben jól megfigyelhető. Hiszen a Tao követői sem a „primitív” természetességet követték és tanították, bármennyire úgy tűnik első pillantásra. A Taoizmus és a Kínai Buddhizmus kiegészítői, támogatói egymásnak. A Csan-buddhizmus kialakulása és fejlődése pedig elképzelhetetlen lenne a Taoizmus táptalaja nélkül.

A Kettős Igazság Teóriája közvetlen alapot szolgáltatott a Csan-filozófia kialakulásához és felvirágzásához, s olyan jelentős Bölcselők művelték, mint Szeng Csao és Tao Seng.

Róluk szól következő fejezetünk.

SZENG CSAO ÉS TAO SENG


Szeng Csao (384–414), mielőtt Kumaradzsiva tanítványa lett volna, tanulmányozta Lao Ce és Csuang Ce műveit. Saját tanulmányai a Csao Lun című könyvben vannak összegyűjtve.

Egyik tanulmányában, melynek címe: „Nincsen valóságos valótlanság”, a következőket írja:

„Minden dolog magában foglalja azt, ami eredményezi, hogy nem Yu, és ugyancsak azt, ami eredményezi, hogy nem Wu. Az első miatt a dolgok Yuk, és mégsem Yuk. A második miatt a dolgok Wuk, és mégsem Wuk.. Miért van ez így? – Feltételezzük, hogy a dolog tényleg Yu, akkor állandóan Yu volna, s a saját Yu-ját nem az okok halmozódásának köszönhetné.
Feltételezzük, hogy a Wu tényleg Wu, akkor állandóan Wu volna, s a saját Wu--ját nem az okok megszűnésének köszönhetné.
Hogyha a Yu a saját Yu-ját az okságnak köszönheti, akkor a Yu nem valóban Yu... Ám hogyha minden dolog Yu volna, akkor semmi sem keletkezhetne... Hogyha valami eltűnik, nem válhat teljességgel semmivé. Állíthatjuk, hogy minden dolog Yu, ennek a Yunak még sincsen valóságos létezése. Állíthatjuk, hogy a dolgok Wuk, azoknak mégis megvannak a formáik és tulajdonságaik.
Formának és tulajdonságnak a bírása nem ugyanaz, mint a Wu, s valóban nem lenni Yu, nem ugyanaz, mint a Yu-nélküliség. – S mert mindez így van, érthető a cím: „A valóságos valótlanság nemlétezése”.

Ez a szakasz azt a jellegzetes buddhista létszemléletet illusztrálja, amelyet a Buddha az Aniccsá – Dukkhá – Anattá tézisben fogalmazott meg. Azok a bírálatok, melyek nihilizmussal vádolják a buddhista Tanítást, e Tanrendszer nem-ismeretéről tanúskodnak.
A Buddha negatív megfogalmazásban nyilatkozott a Valóságról, de nem tartotta azt semmisnek vagy nem létezőnek. A Valóság valódi arculatába történő betekintés szükségességét hirdette, mert máskülönben Önvalónk is ismeretlen marad előttünk.
Az életképes filozófiáknak abból a tényből kell kiindulniuk, hogy valami létezik. Az a Bölcselet azonban, amely nem jut el önmaga tagadásáig, nem képes feltárni a lényeget.

Szeng Csao egy másik tanulmányában, melynek címe: „A dolgok változatlanságáról”, az alábbiakat írja:

„A Változásról alkotott képzet a legtöbb embernél abban áll, hogy úgy vélik, a Múlt dolgai átvivődnek a Jelenbe. Ezért azt állítják, hogy létezik Változás, s Változatlanság nincsen.
Az én képzetem a Változatlanságról az, hogy a dolgok a Múltból nem vivődnek át a Jelenbe. Emiatt én úgy vélem, hogy létezik Változatlanság és Változás nincsen, mert a Múlt dolgai nem vivődnek át a Jelenbe. Létezik Változatlanság s nincs Változás, mivel a dolgok a Múltban eltűnnek a Múlttal.
Most nem léteznek, a Múltban viszont léteztek.
Ha az eltűnt dolgok után kutatunk a Múltban, azok a Múltban nem voltak Wuk. Ha ezek után a dolgok után kutatunk a Jelenben, azok a Jelenben nem Yuk... Ez azt jelenti, hogy az elmúlt dolgai a Múltban vannak, s nem azok a képződmények, amelyek a Jelenből kisarjadnak.
A Jelen dolgai szintén a Jelenhez tartozóak csupán, a Jelenből lépnek elő, s nem a Múltból áthozott valamik. – A következmény nem ok, de az ok miatt létezik következmény. Az a tény, hogy a következmény nem ok, azt mutatja, hogy az ok nem vivődik át a Jelenbe.
S az a tény, hogy létezik ok, létezik következmény, arra utal, hogy az okok nem szűnnek meg a Múlttal. Az ok tehát át sem vivődik, meg sem szűnik. – Ekként a Változatlanság teóriája érthető.”

Eszerint a Buddha utolsó szavai helyett: „Minden mulandó”, azt is mondhatta volna: „Minden változatlan”. – Mi a mulandóság? – Az Időhöz való tapadás. S mi az örökkévaló? – Az Időhöz való tapadás.
Ha azt mondjuk: „Minden mulandó” – ezzel azt fejezzük ki, hogy a dolgok egyszeri és megismételhetetlen Teremtményei a Téridő egy szakaszának - s ez a Teremtmény mindörökre annak a Téridő-szeletkének a foglya marad – változatlanul!

Szeng Csao a „Pradzsnyáról, amely nem Tudás”, című művében eljut a legmagasabb rendű buddhista Igazság felismeréséhez.
Mivel egy dolognak az ismerete az illető dolog bizonyos tulajdonságainak a kiválasztásában és ezeknek a tanulmányozásában rejlik, annak a filozófiai kategóriának az ismerete, amelyet a Wu névvel jelölünk, s amely „felülmúl formát és tulajdonságokat”, semmilyen jellegzetessége sincs, ezért nem is lehet az ismeret tárgya.
A Wu ismerete a Wu-val történő egyesülés! – Ez az egyesülés: a Nirvána állapota. A Nirvána sem tehető az ismeretünk „tárgyává”, a Pradzsnyá is olyan Tudás, amely egyben Nem-tudás.
Arról pedig, amiről semmilyen ismerettel sem rendelkezünk, egy szót sem szólhatunk. – Így jutott el Szeng Csao a hallgatáshoz.

Tao Seng a harminc éves korában elhunyt Szeng Csao tanulótársa volt az indiai származású Kumaradzsivánál. – Tao Seng kitűnő beszélőtehetségű, nagy tudással rendelkező szerzetes volt. Azt beszélték róla, hogy előadásain még a kövek is bólogattak helyeslésük jeléül.

Tao Seng legjelentősebb elmélete szerint a Buddhaság Hirtelen Megvilágosodással valósítható meg. Ez a teória párhuzamosan fejlődött ellenpárjával, a Fokozatos Megvilágosodás teóriájával.
Ez utóbbi szerint, a Buddhaság megvalósítása fokozatos, egyre gyarapodó tudás-gyűjtéssel lehetséges. Követői azt hozták fel a Hirtelen Megvilágosodás elmélete ellen, hogyha az ember a tanulásnak szenteli magát, ebben haladást ér el, s végezetül Megvilágosodik – vajon ez nem Fokozatos Megvilágosodás-e?

A Hirtelen Megvilágosodás elméletének hívei erre azt válaszolták, hogy a Buddhaság megvalósítása a Wu-val való egyesülést jelenti. A Wu viszont túl van Formán és Tulajdonságon, vagyis oszthatatlan. Emiatt nem lehetséges megvalósítani az egyesülést előbb az egyik részével, azután egy másikkal. Az egyesülés az Egésszel történő egyesülést jelenti. Ennél valami kevesebb nem tekinthető egyesülésnek.

„Az óceán fokozatosan mélyül, ereszkedik egyenletesen, hirtelen szakadékok nélkül. A Tanban is fokozatos a képzés, fokozatos a haladás, fokozatos a kibontakozás. Nem létezik hirtelen felfogása a magasrendű Tudásnak.” (A Buddha szavai)

A Hirtelen Megvilágosodás teóriája helytálló lehet, mert a Wu-val mint Egésszel lehet egyesülni. A Fokozatos Megvilágosodás elmélete is helytálló, mivel a Megvilágosodást szükségszerűen tanulás és gyarapodási időszak előzi meg, amelytől nem lehet elvitatni a végső cél elérésében megmutatkozó érdemeket.
A Megvilágosodás elérésének követelménye a törekvő életforma, mintegy erőgyűjtés gyanánt a szakadék átugrása előtt, de nem helyettesítheti magát az ugrást. S miként ugráskor lenni szokott: vagy átugorjuk a szakadékot, teljességünkben a túloldalra jutunk, vagy belezuhanunk, s fáradozásunk hiábavalónak bizonyul. – Ez a zuhanási metafora a helytelenül értelmezett Megvilágosodás veszélyeire is figyelmeztet.

Tao Seng egy másik teóriája, amely szerint minden értelmes Lény birtokolja a Buddha-szellemet, szükségszerűen következik előbbi elméletéből. Az értelmes Lények birtokolják a Buddha-szellemet, ám ennek nincsenek tudatában. – Ez a Nem-tudás, az Avidjá – a szenvedésnek, a nem-tökéletességnek a forrása. Megszüntetése úgy történhet, hogy az Ember áttekinti önnön Buddha-szellemiségét. Ez pedig Hirtelen Megvilágosodásként megy végbe, mert a Buddha-szellem, amely a Wu-val azonos, nem osztható részeire.

Tao Seng ezt így foglalja össze:

„Megszabadulva az illúzióktól, az Ember visszatér a Végsőhöz. Visszatérve a Végsőhöz, eléri az Elsődlegest.” – Majd hozzáfűzi:
„A Mahájána-buddhizmus Megvilágosodását nem a Születés és Halál Kerekén kívül kell keresni. Az Embert ezen belül a Születés és Halál világosítja meg.”